The Legend of Zelda – A múlt

Igazság szerint csak alig pár hónapja vagyok Zelda fan. 2008. január 25-e óta játszok aktívan. Persze a Zeldákat hallomásból már jóval régebb óta ismerem. Évszám szerint 1993 óta. Ugyanis 1993. december 21-én kaptam meg a Super Nintendómat. Talán mondanom sem kell, hogy veszettül örültem neki. Azóta is a Super Mario All Starst tartom a világ legjobb játékkollekciójának. A dobozban volt egy poszter, amin rajta volt a Link to the Past. Ekkor találkoztam így először a játékkal. Emlékszem, hogy a neve alapján tetszett, de hogy mi ez, mit kell benne csinálni, arról 7-8 éves fejjel mit sem tudtam. Aztán elkezdtem rendszeresen venni az 576 KByte-okat, majd amikor bejött a konzol, azt is. És innen értesültem az Ocarina of Time-ról, a Majora’s Maskről, majd később a Wind Wakerről. Az, hogy a OoT 98%-ot kapott, a MM és a WW 10-10 pontot, az már sejtetett bennem valamit, hogy nem akármiről van szó. De odáig, hogy kipróbáljam, soha nem jutottam el. 1996-ig volt volt itt, Békéscsabán 576 KByte üzlet, ahova elég sokat jártam SNES játékokat kölcsönözni. Arra nem emlékszem, hogy volt-e Link to the Past, de nem kölcsönöztem ki. Aztán bezárt az 576 KByte, 1998-ban nyílt Békéscsabán egy egyéni konzolos üzlet, az Aster-X. Itt voltak Nintendo 64 játékok, jártam is játszani, de soha nem volt Zelda. Mondjuk nem is kerestem. Most így nemigen tudom magam beazonosítani az akkori érzéseimmel, de nem is biztos, hogy kipróbáltam volna. Nem tudom miért. Aztán láttam, hogy az 576 Konzol 10 oldalban foglalkozik a Wind Wakerrel, azt mondtam, hogy ez igen! Ebbe nagyon van valami. De csak beleolvastam anno a tesztbe, de nem olvastam végig. Egyrészt, mert sokalltam a 10 oldalt, másrészt, meg Csipi nem fogalmazta meg valami hitelesen, hogy mit adott neki a játék. Azt természetesen nem vitatom, hogy nagyon tetszett neki a játék, hisz akkor nem adott volna rá 10 pontot, de valahogy nem jött át az, hogy neki tetszik a játék, és miért. Először komolyan Zelda játékkal dolgom 2005. január 9-én volt. Ekkor a Tescóban megtaláltam a GBA-s Link to the Past + Four Swordsot 2990 forintért. És mit ad Isten? Volt is nálam annyi pénz. Furcsa, de nagyon örültem a játéknak, és meg is vettem. És játszottam is vele, de csak addig jutottam el, hogy megcsináltam a Hyrule Castle-t, és megmentettem Zelda hercegnőt. Aztán ki tudja miért, többet nem vettem elő a játékot. De ha valami nagyon megmaradt bennem, az a Hyrule Castle zenéje. Az a mai napig ott van a kedvencek között. Igazság szerint nincs igazi magyarázat arra, hogy miért nem vettem elő többet akkor a LttP-t. Hanyatlóban is volt a konzolos korszakom, mivel ekkor nem volt GC-m. És valahogy annyira nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a játéknak, holott már akkor tudtam, hogy mekkora presztizse van a szériának. De valahogy csak annyit szűrtem le a játékból, hogy egy jó, élvezetes játék, de nem több. És amilyen hülye voltam, túl is adtam rajta. 4000 forintért. Legalább nyertem vele egy ezrest… De ez mai fejjel nem vigasztal. Ma már annyira hülyének tartom magam miatta! Aztán, ahogy 2006. nyarán megszaporodtak a Pesti barátok, így kerültem még egyszer kapcsolatba a Zeldákkal. 2006. augusztus 8-án az egyik barátomnál aludtam, és ő éjszaka Majora’s Maskezett, én meg figyeltem, hogy mit csinál. Szerettem nézni, hogy mit csinál, de hogy én nekifogjak… Nem mertem. Mert láttam, hogy nagyon nehéz, ő is keresgélte a megoldást. Amire emlékszem, hogy nagyon sokat okarínázott, és így jött rá egy-egy megoldásra. De aztán kezembe adta a controllert, hogy próbáljam ki az első Zeldát. Igen, a NES-eset. Ugyanis Collector’s Edition volt nála. Hát Istenem. Sehol egy útmutatás, hogy merre kell menni, de mindenfelé lehet menni, az ellenfelek azonnal kinyírtak… Na mondom magamban, ebből a hülyeségből én nem kérek. 5 perc után abba is hagytam. Az idők során aztán rájöttem, hogy mégsem. Egyszerűen szégyelltem magam, hogy Nintendós vagyok, és nem játszok egy olyan játékszériával, amit az összes Nintendós imád. A másik nagy lehetőségem Zeldázni 2006. decemberében adódott, amikor Krisi megszereztem angolul a Link to the Pastet, és neki megvolt németül is. Soha nem titkolta, hogy fáj a foga az én N64-es Yoshi’s Storymra. És felajánlott egy cserét, hogy én odaadom a Yoshi’s Storyt, ő meg a német LttP-jét. Bele is mentem, mert tényleg komolyan rá akartam állni a Zeldákra. Ki is próbáltam, és itt is megcsináltam a Hyrule Castle végéig. Örült is a fejem, amikor meghallottam a Hyrule Castle zenéjét. ^^' Aztán eljutottam addig, hogy a Kakariko Village-ben beszélni kellett a hölggyel. De a térképen láttam, hogy nem ment el onnan az ×. Visszamentem, többször is beszéltem vele, de akkor is ott volt az ×. Kérdeztem magamtól, hogy mi az Úristen van itt, hogy nem akar elmenni onnan. Nem akartam tovább fejtegetni, ezért abba is hagytam a játékot. Az volt a baj, hogy egy olyan tévhitem volt a Zeldákról, hogy tele van olyan titkokkal, melyeket csak az igazán nagyok tudnak felfedezni. Erre meg nem éreztem magam képesnek. Aztán 2007. júniusában foglalkoztatott megint komolyabban a LttP, amikor az egyik nap itt volt bagszi, és LttP-zett. Nagyon szerettem nézni, ahogy játszik. Aztán 2007. június 18-án amikor ott aldutam bagszinál, ott volt nála a V-ADi GC-je, és Twilight Princessezett. És akkor próbáltam ki egy olyan 13 percre (13 percnél tartott a mentésem), és nagyon megfogott. Azt hiszem, hogy addig jutottam el, hogy betereltem a szarvasmarhákat az istállójukba, meg a faluban szétnéztem. De aztán ismét hosszabb szünet. De 2008. január 25!!! Ezen a pénteki délelőttön bent voltam az iskolában, és untam a Marketing órát, és állandóan a LttP-n járt az eszem. Akkor mondtam azt magamban, hogy ha törik, ha szakad, én ájövök arra a titokra, és bebizonyítom ország-világnak, hogy igenis méltó vagyok arra, hogy Zeldázzak! Szerencse, hogy ez a rövid péntekem (amikor csak 4 órám van), ezért 11.15-kor szabadultam az iskolából. Amint hazaértem, összeraktam a SNES-emet, bele a LttP kazit, és addig fel nem állok, amíg nem jövök rá a titokra! Hála Istennek, megvolt a mentésem! Igazság szerint semmi mást nem csináltam, csak járkáltam a Kakariko Village-ben, benéztem az összes házba, beszélgettem mindenkivel (már aki nem félt tőlem -_-) és egy idő után, amikor ránéztem a térképre, akkor láttam, hogy végre máshol van az ×. Örült is a fejem, hogy milyen zseni vagyok, hogy rájöttem a titokra. Úgyhogy rákaptam a játékra. Aztán január 26-án éjjel olyan fél 1 fele ismét bekapcsoltam a játékot. Olyan jól elvoltam. Azt észlelem magamon, hogy iszom a játék minden egyes percét, és nem érdekel a külvilág. Majd miután feleszméltem, ránézek az órára: 4:41. Nem semmi… Legalább kész az East Palace. ^^' Így kezdőzött. Azóta rabja vagyok, és rájöttem, hogy a Zelda játékszéria életem egyik legjobb dolga!

(Ez volt az első poszt a The Legend of Zelda blogomban.)

Ocarina of Time – A fagyasztó jövő

Nagyon örülök, hogy végre felnőtt lehetek, de egy kicsit megrázott lelkileg, amit a játékban láttam. 7 év rengeteg idő, azt gondoltam. Már akkor megijedtem, amikor megláttam Linket felnőttkorában. Már annyira hozzászoktam a 12 éves kori énjéhez. 😅 Tudtam, hogy fel fog nőni, meg hasonlók, és fel is készítettem magam, de úgy tűnik, hogy nem eléggé. Annyira megijedtem, amikor megláttam, hogy majdnem elordítottam magam. Csak azt tartott vissza, hogy épp hajnali 4 óra volt. Meg amit kint láttam… Azt gondoltam, hogy lesz változás, mert azért 7 év mégiscsak nagy idő, de én arra számítottam, hogy ellenségek fognak megjelenni, mint a Hyrule Fieldben éjszakánként a csontvázak, de teljesen más lett minden. Gyerekkoromban a piacon jókedvű emberek hada, és sok üzlet. Most meg… Minden romban, és jókedvű emberek helyett zombik vannak. Kedves… Aztán a Lon Lon Rauch. a, gondoltam meglátogatom a bolondos tyúktulajdonost, ehelyett egy elmebeteg ember vár, akinek fizetni kell, hogy lóra pattanjak. Kokiri Forest: Emberek sehol, tele van húsevő virágokkal és köpködő nemtudommicsdákkal a terep. Kakariko Village: Itt van a legkevesebb változás. Ide költözött az összes piaci árus. Még a táncoló párt is megtaláltam valahol hátul. Temető: A sírásó eltemetve, de azért kihív egy versenyre. Egy halottal versenyezni, nagyon megható. 😅 Goron City: Üres hely, csak egy guruló Goronnal találkozni, akit az apja az én tiszteletemre az én nevemet adta neki. Zora’s Domain: A csodálatos folyó befagyasztva, a király valami szilárd burokba került. Ez nagyon durva. És ezt kell nekem helyrehozni...

Napsütés kontra szél

Érdekes dolgok történnek, valahogy nem tudok eligazodni még saját magamon sem. Én már kígyót-békát ordítottam a Super Mario Sunshine-ra, nem tetszik a zene, frusztráló egy-két küldetés, meg hasonlók. Ellenben a Zelda Wind Waker más. Itt is találkozok itt-ott számomra nehéz küldetésekkel, de valamiért nemhogy nem leszek ideges, hanem csak még jobban lázba hoz, hogy csak azért is megcsinálom. Ezt valamiért nem kapom meg a Sunshine-ban. Nem tudom, mert a zenére és a nehézsége nem lehet fogni. Most így, ahogy gondolkodom, a karakterekben (is) lehet a titok nyitja, ahogy a játékban megjelennek. Mario a Sunshine-ban… hogy is fogalmazzak? Annyira szerencsétlen. Nincs olyan hősi megnyilvánulása. A játékban ahogy mozog, ahogy megnyilvánul, amilyen arcot vág, amikor megsebződik. Annyira nincs olyan… “hősies” kisugárzása. Ellenben a Super Mario 64-ben volt valami normális megnyilvánulása. Éreztem, hogy alkalmas arra, hogy megmentse Hercegnőt, de a Sunshine-ban nem.

És akkor mi van Linkkel? Hisz ő egy a Wind Wakerben egy 12 éves gyerek. Ő teljesen más. A játékban is azt a hangulatot adja, hogy ő egy kiválasztott, és ő ezzel tisztában van, és megmutatja, hogy méltó is rá. És igen! Méltó rá! Mesteri módon tud bánni a karddal, és engedi, hogy megtanuljunk bánni vele. Ezért írtam azt, hogy nagyon sokat számít a karakter, akit irányítunk. Link, ezalatt a bő 2 hónap alatt, amióta aktívan Zeldázok, elérte nálam azt, mint játékkaraktert jobban szeretem, mint Mariót.

Megszakítjuk adásunkat

Majd később megírom meg a 9. helyezettet, de most álljunk meg egy pár percre. Tegnap letöltöttem Virtual Console-ról az Ocarina of Time-ot. Igen, igen, azt a Zelda játékot, melyet a világ legjobbjának kiáltanak ki. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért érdemelte ki eme nemes címet? Mivel szolgált rá? Valamivel biztos, mert nem hiszem, hogy a játéktesztelők azért adtak erre a játékra 98%-os átlagot, mert baromira unatkoztak. Szóval bíztam a játékban. És amikor letöltöttem az OST-t, akkor már sejtettem, hogy valami óriási dolog ez a játék. És eljött a tegnapi nap. Igazság szerint már a történet elmesélésekor éreztem, hogy imádni fogom ezt a játékot. Olyan gyönyörűen jeleníti meg a dolgokat? Kit érdekel, hogy 10 éves már a játék, hogy már filmszerű grafikájú játékok vannak? Az egész grafika sz*rt sem ér, ha nincsenek szépen megjelenítve a dolgok. És igazság szerint az OST sem ér igazán sokat maga a játék nélkül. Mert a zene önmagában is csodálatos, de igazából a játékban érvényesül. Az a helyzet, hogy ahogy így visszagondolok a N64 játékokra általánosságban, sehol nem találtam még ilyen gyönyörűen megjelenített karakterekkel. A mozgásuk annyira részletes, kifinomult, hogy sok mai játék is elbújhat mellette. És hát a táj, annak kidolgozottsága, hatalmassága. Ilyen hatalmas és részletes tájat legközelebb csak a TP-ben lehet látni. És még mi teszi olyan csodálatossá a játékot? A könnyű kezelhetőség! Nagyon könnyű irányítani, Link azt csinálja, amit én “mondok” neki. Ez így viccesen hat, de a TP-ben bosszankodtam néhányszor, amikor Link ott totojázik a létra előtt; “másszál már fel!” mondom neki már-már méregközeli állapotban. De itt nincs ilyen. A másik meg a karakterek érzelmei. Komolyan, ha nem látom, nem hiszem el, hogy a Linken, Sarián, és a többi karaktereken érzelmeket látok. Nem hiszem el, hogy ilyet meg lehetett csinálni Nintendo 64-en! meg ez az egész egyben! Nagyon nem is találok már szavakat! De talán okosabb is nem találni, mert ennek a játéknak a nagyszerűségére nincs szó! Csak buta, valódi érzelmeket korántsem tükröző jó szavakat lehet mondani, de azon azért elgondolkodtam, hogy azok, akik készítették a játékok, vajon tudják-e magukról, hogy már-már próféták? Erre nem lehet csak úgy 10 pontot adni, nem lehet 100%-ra minősíteni, ezt át kell élni!

The Legend of Zelda: A Link to the Past – VÉGIGJÁTSZVA!!!

Sikerült végigvinni!!!
42 óra és 11 perc tömény élvezet. Vagyis hát nem is lehet szavakba önteni, hogy mi mindent kaptam ettől a játéktól. Boldogságot, életkedvet, összemosódnak bennem a dolgok, de csodálatos 42 óra volt.

Egyébként látnotok kellett volna. 1 életelixír, és 2 varázselixírt vettem igénybe, és amikor az utolsó utáni esélyemet használtam ki, Ganont megfagyasztottam a kardommal, akkor elő nyíllal, és tudtam: Most vagy soha. Végül most lett. De úgy volt, hogy arra már nem volt varázserőm, hogy a Fire Roddal meggyújtsam a lámpát, csak a lámpással. És amikor azt hittem, hogy nem fog sikerülni, na akkor még egyszer meggyulladt. És akkor az utolsó nyíl ölte meg.

Ez is csak arra bizonyíték, hogy soha nem szabad feladni!

Ennyi volt a teljes történet. Még nem raktam el végleg a játékot, mert még meg akarom szerezni a 2 hiányzó tárgyat, az egy hiányzó üveget, és a 9 hiányzó negyedszívet. De ez a 28 nap egy életre szóló élményt adott nekem!

Egy jó játék ismérvei

Amióta Zeldázok, azóta egy kicsit átértékelődött bennem a játék fogalma, hogy mitől lesz egyáltalán nekem jó egy játék.

Elsődleges szempont nálam maga a karakter, akit irányítok, hogy az szerethető legyen, tudjak vele azonosulni. Talán ezért szerettem meg nagyon a Zeldákat, mert Link számomra egy borzalmasan szimpatikus karakter, nagyon megszerettem. És a Mario Spin-offokban (másodrangú Mario játék, mint pl. a Kart és a Party széria) is azért választom mindig Yoshit, mert nagyon szeretem.
Azért azt el kell ismerni, hogy a Nintendo nagyon kreatív karaktereket alkotott a közel 30 éves konzolos múltja alatt. És szinte mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő karaktert. Én például Linkben. De olyan magas szinten, hogy katarzis-élményem volt. Ennyire egy karaktert se szerettem meg. Viszont számomra van mélypont is. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de a Starfox karakterei a Nintendo-kreativitás legalja. Én nem tudom hogy lehet ilyet kitalálni, hogy egy róka mászkál az űrben egy galambbal, egy csacsival, egy békával, és egy szemüveges öreg nyúllal. Sokan elismerik a Starfox szériát, mint játékot, sőt még lehet hogy én is jól eltudnák játszani vele, de hogy a karaktereket nem tudnám megszeretni onnan, az is biztos. A Metroid Samus Aranja egy érdekes szituáció. Bár egyre sűrűbbek a főhősnők, de hogy egy másik bolygón egy nő mentse meg az ottani világot, az egy kissé paradoxon. Bár el kell ismerni, hogy Samus igencsak szexi, szóval még a Metroidokkal is jól el tudnék játszani. Illetve próbálkoztam is a Metroid Prime-mal, de olyan szinten felsültem, hogy 5 percnyi játék után úgy elakadtam, hogy feladtam, mert nem találtam kiutat. A Kirbyről meg azt hiszem, hogy nem kell beszélni, mert az önmagában egy csoda. A Kirby játékszéria nem is itt mondja fel a szolgálatot, hanem a pályák végtelen egyhangúsága. Annyira egyformák pl. a Kirby’s Adventure-ben a pályák, hogy teljesen összefolynak az emlékeimben, semelyik válighoz nem tudok kötni pályát. A Mario meg alap. Viszont a Sunshine azért mondott nálam, mert mindig amikor medúzára rálépve ezerrel kell vágtatni a piros érméért, és amikor nekiütköztem valaminek, akkor ugye automatice kampec. Már az is idegesítő, hogy elrontottam, de amikor Mario a vízbe esik, minek kell Mario fejét felém fordítani? Nem elég, hogy a Halál-zenéje rettenetesen frusztráló (nekem) de hogy lássam Mario fejét halottként? Ez olyan, mintha a játékkészítők azt akarnák megmutatni, hogy nézd meg, mit tettél vele! De miért a Sunshine-t hozom fel, amikor a többi Mario játékot imádom? 🤔 Mindegy.

Második nagyon fontos dolog a zene számomra. Eleve játékzene-őrült vagyok, rengeteg játékzene van a gépemen, de egy játéknál kulcsfontosságú, mert nagyon befolyásolja az adott hangulatát, nagyban emeli a játékélményt. Azt gondolom, hogy nem kell ecsetelnem azt, hogy mennyire kiábrándító az idegesítő zene.

Hát nagyjából ennyi.

Hol járunk?

Én is elnézést kérek, hogy egy hónapig nem voltam itt, de nekem is akadt más tennivalóm, új világot ismertem meg. 2008. január 25. piros betűs nappá vált az életemben. Már nagyon régóta megvan a The Legend of Zelda: A Link to the Past játék SNES-re, de komolyan csak azon a napon kezdtem el foglalkozni vele. Valami Isten játék! Igazság szerint a Zelda történelmem egészen 1993-ig nyúlik vissza,akkor láttam meg képen a Link to the Pastet. Akkoriban még fogalmam sem volt, hogy mekkora játék ez, csak a képek alapján sejtettem. Aztán maradtak a képek, 576 Konzolos tesztek. De végre eljött az a nap, amikor komolyabban elkezdtem foglalkozni a Zeldával. Valami olyan csodálatos világba repít el ez a játék, nem bírom abbahagyni. De nem is akarom. Tényleg igaz a Zeldára, hogy nem te játszol vele, hanem ő játszik veled. Ezalatt a közel egy hónap alatt sikerült majdnem végigvinnem a játékot, de nagyon bedurvult a végére. Most vagyok a végső össecsapás színhelyéül szolgáló Ganon’s Towerben. Komolyan mondom, hogy a Mario játékok végjátékai babazsúr ehhez képest. Marha nehéz, de valami mégis hajt, hogy továbbvigyem! És végig is fogom vinni, ha már ilyen közel vagyok a végéhez. Csak szerintem most tartok egy kis pihenőt a játékban mert annyira leamortizált, hogy fel kell töltődnöm, mire újra elkezdem. Persze nem csak a Link to the Pasttel foglalkoztam ezalatt az egy hónap alatt, hanem a többi Zelda játékot is igyekeztem megismerni képek, információk által. Meg kölcsönbe megkaptam a Wind Wakert és a Twilight Princesst GC-re. Ezen után csak még jobban megszerettem a Zelda világát. Szóval valószínű, hogy 2008 a Zelda éve lesz számomra. Persze a Mariókat se fogom elhanyagolni, de valószínűleg csak 2 új Mario játék lesz idén számomra: Super Mario Galaxy és a Mario Kart Wii. Na meg a Super Smash Bros. Brawl, amire nem győznek 10, 40 pontokat, és 100%-okat adni. Meg persze a honlapról se feledkezek meg. 😅

(Importálva a http://www.smb.gportal.hu oldal blogjából)

6. dungeon: Mission will complete

A 6. Dungeon az egyik legfurcsább. Egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább logikai feladatokon alapszik az egész. Az egyetlen nehézség, hogy rájöjj, hogy az egyik vízesésen keresztül lehet menni. Amúgy sok logikai feladat abban merül ki, hogy néha visszább kell menni ahhoz, hogy előrébb juss. Nagyon szét kell nézni, Jól elmozdítani a köveket, és használni kell a láncos nyilat, ami szintén vicces dolog, hogy megakad a halálfejeken, és Link meg megkapaszkodik rajtuk, és átmegy a túlsó végre. Aztán a főellenség is elég furcsa. Nagyon könnyű lesz. Csak azért hagytam abba, mert meghaltam és már fáradt vagyok. Csak félek, hogy fog kelleni varázselixír, mert a nálam levő maximális mennyiség nem lesz majd elég, de ez a holnap zenéje. És ha sikerülni fog végigvinni, akkor kész lesz a játék fele.

5. dungeon: Mission complete

Tömény 16 óra játék mérlege 5 Dungeon. Itt már azért bedurvulnak a dolgok. Nagyon nehéz volt, nagyon megszenvedtem vele, mégis minden egyes percét élveztem! Mert valahol itt kezdődik egy JÁTÉK! Hogy teret ad fejlődni, érezheted, hogy egyre jobb vagy, tudod, hogy képes vagy megcsinálni! És mész előre egyre nagyobb önbizalommal, egyre előrébb jutsz, és a végén te kerülsz ki győztesen. Szerintem a Zelda játékok fejtörősége leginkább abban merül ki, hogy stratégiát kell kidolgozni, hogy tovább tudj jutni.
De az a bombás jelenet az mindent vitt. A mai napig nem tértem magamhoz T_T És megismerkedtem a 6. Dungeonnel, hát már az eleje eléggé olyan, hogy… Egy rácsozott ajtó, oszt’ csá! De ugye itt nem adjuk fel, hanem szétnézünk, lehet hogy valahol valami el van rejtve, meg a GameFAQsról a térkép, a YouTube-os videóról nem is beszélve. De előbb szétnéző túrára megyek a Dark Worldben, mert szerintem valahol ott van a titok nyitja, és ha végképp nem találok semmit, akkor YouTube is my friend. De a térképet persze megengedem magamnak ^^

Ez súlyos T_T

Már az 5. Dungeont járom a Link to the Pastben. Amikor a sötét világban kell a keleten lévő kastélyba mennem. Ott akadtam el, hogy a vakondok nem engedtek tovább. Na sebaj, letöltöm a GameFAQsról a térképet, onnan jövök rá, hogy egy nagy adag részt kihagytam. Na jó, vissza. Megyek a szakadékhoz, ahol van a kék Switch Block, felül a narancssárga, és a narancssárgát kell úgy ledönteni, hogy a kék is lent maradjon. Én tényleg, az összes terepet bejártam, arra gondolván, hogy hátulról kell esetleg megközelíteni. Leesni oda lehetetlenség, mert az első emeleten vagyok, ami ennél a kastélynál a legmagasabb szint. Ha csak nem tanítjunk meg Linket felesni. Minden egyes szinten végigmentem, minden repedezett falat betörtem, de semmi nem vezetett oda. Aztán visszamentem a szakadékhoz. Ekkora már annyira kétségbe voltam esve, hogy már tényleg, mindent kipróbáltam, de úgy tűnik, hogy nem. Bagszinak szóltam, hogy ha tud, könyörgök segítsen, mert idegileg már nagyon nem vagyok egészben. Megmondtam neki, hogy mi a baj, ő meg megmutatta YouTube-on, hogy mi a teendő. Amikor megláttam, percekig fogtam a fejem. Azt se tudtam, hogy egyáltalán meg leht fogni a bombát! Mert eddig úgy voltam vele, hogy lazán lerakom a bombát ott, ahol robbantani akarok, oszt majd robban. De hogy fel lehet emelni -_- És aztán nekidobni a kapcsolónak, gyorsan odafutni… Ez a játék beteg T_T De pozitív értelemben. Azt nem tudom, hogy lesznek-e nehezebbek is, de ezt egy életre megjegyeztem. Itt a kép, a szituációról! Egy életre elátkoztam!!! T_T