De tényleg. Ez a Link to the Past… Ez valami csoda! Valami megfoghatatlan. Csak egyszer kell belemélyedni. Megragad, és el nem enged! Nem te játszol vele, hanem ő játszik veled, ahogy Csipi írta a Twilight Princess tesztben. Ez tényleg igaz! A Super Mario All Stars óta (1993) nem éreztem ennyire azt, hogy egy játék ennyire felemeljen lelkileg. (Nem csodálkozom, hogy a Szabolcsot versre ihleti a játék ^^’) Azt érzem, hogy élmény volt játszani. Egyszerűen… húú! (Ahogy a Bakács Tibor mondta a Megasztárban ^^’) Ezt tényleg nem lehet szavakba önteni, ezt át kell élni!
Bm bíztatott, hogy be adjam fel, nyilván utalt a Sunshine-os kudarcomra. 😅 Én egy pillanatra nem féltem ettől a játéktól, amint jobban belelendültem. Most a 2. amulettet szereztem meg, aminek a főellensége három csúszmászó volt. Hát, meggyűlt velük a bajom. Nem volt könnyű. Igaz, hogy az első pár másodpercben mérgelődtem minden egyes halálomnál, de nem éreztem hiábavalónak. Mert minden egyes alkalommal egyre könnyebben jutottam el oda, és egyre könnyebben sikerült legyőzni őket, ahogy kitapasztaltam.
A Sunshine-ban meg pont az volt a bosszantó, hogy nem lehetett ügyesedni pl. amikor ráján szörfözöl 1000 km-rel (vagy nem tudom mennyivel, de hogy megbirságolnának gyorshajtásért, abban biztos vagyok) és egyszerűen nem lehet. Ott vagy pontosan beletrafálsz a piros érmékbe, vagy b*szhatod! De nincs hibalehetőség! És ez az idegesítő!
Azért megfordult a fejemben a Kaleido Staros Sora Naegino. Senki nem értette, de valamiért magával ragadta a közönséget. Hát ilyen ez a Zelda is. Senki nem tudja mi a jó benne, de egyszerűen letehetetlen! Meg merem kockáztatni, hogy ha megkérdeznénk a Zelda topicban az emberekben, hogy mit szeretnek ebben a játékban, szerintem ők se tudnának konkrét választ adni, csak úgy komplexen, az egész tökéletes!
Holnap szerintem meglesz a harmadik amulett, és kész a 2. Dungeon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése