Második album szindróma

Újabb együttest vettem elő, akiket szintén nagyon rég hallgattam. Ír, kelta elemekkel ötvözött pop-rock zenét játszanak, ők a The Corrs. Volt egy komoly The Corrs korszakom 2004-2006 között. De utána szinte soha, csak most. Ha megszólalt a rádióban a Breathless, azt meghallgattam, de amúgy nem volt igényem arra, hogy nosztalgiázzak velük. Most azonban velük is úgy voltam, hogy meghallgatom az albumaikat, kíváncsi vagyok arra, hogy most milyen érzetet kelt. Röviden összefoglalva azt tudom mondani, hogy van néhány nagyon jó daluk, de megértem, hogy miért "váltottam le" őket annak idején.

Hogy mi a probléma velük, azt leginkább a második albumukkal, a Talk on Corners-szel tudom érzékeltetni. Szerintem ez a legrosszabb albumuk. Már annak idején sem szerettem, de most, kétszer is végighallgatva, megerősödött bennem az érzés, hogy ez kifejezetten rossz album. Alapvetően zeneileg jó, de kevés rajta a jó szám. Többek között az énekben sem éreztem át, hogy az énekesnő tudja, hogy mit énekel, másrészt meg a dalszöveg itt-ott rettenetes. Amikor ezt meghallottam:

I can't sleep, I can't breath, when he's not around.

Majdnem felordítottam, hogy MI EZ??? Ez nem csupán a gagyi szerelmes dalszövegek legigénytelenebbike, hanem a társfüggőség minősített esete, melyek pszichológusok (jobb esetben) vagy pszichiáterek kezelnek. És nem ez az egyetlen eset. Az "Only When I Sleep" és az "I Never Loved You Anyway" dalokhoz írt szövegeket is borzalmasnak tartom. Az "Only When I Sleep" a fentebb idézett példához hasonló, az "I Never Loved You Anyway" pedig a hamis önigazolás magasiskolája. A cím erősen arra utal, hogy a srác szakított az énekesnővel, erre írta a szöveget, kezdésként, rögtön ezt:

You bored me, with your stories.

Akkor miért volt vele? Addig jó volt, amíg szerette őt, de utána, ahogy szakított vele, hirtelen unalmas lett a srác? Dalszövegben sem szeretem a következetlenséget. Most vagy tényleg rossz volt vele akkor is, amikor együtt voltak, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért volt vele, vagy valójában fáj a szakítás, de ezt elfedi, és azt mutatja magáról az énekesnő, hogy mennyire jól van, és már semmit nem jelent számára... Egy biztos, nem konzekvens a dalszöveg.

A What Can I Do dalnak már a címe is problémás. Az önmagában komoly probléma, ha felmerül kérdésként, hogy mit tegyen azért, hogy szeresse őt. Ha nem tudja önmagát adva elfogadtatni magát a sráccal, akkor halva született kérdés a "What can I do to make you love me?", mert nincs miről beszélni. Vagy megszereti őt úgy, ahogy van, minden erényeivel, hibáival együtt, vagy felejtős a téma. Hej, de más mostani fejjel szerelmes dalokat hallgatni. Amikor már vannak az embernek tapasztalatai...

Azért gondolom ezt komoly problémának, mert szerintem tőlük azért várható el egyfajta minőség. Zenét tudnak írni, az énekesnő, Andrea tud énekelni, csak dalszövegnél néha úgy kisiklottak, hogy erősen rontja az egész album összképet. De nemcsak a dalszövegekkel van a gond a Talk on Corners album esetében. Vannak olyan dalok az albumon, amiket lelkileg nem érzek át. Ilyen például az album utolsó dala, a Little Wing, aminek kapcsán már annak idején is úgy voltam, hogy ezt most minek? Mire ez a túlérzelgősség? Azt értem én, hogy a gyengeséget és a törékenységet akarták az énekstílussal átadni, csakhogy az egész erőltetettnek tűnik, és szinte már átmegy abba, hogy jaj, szegény, ártatlan kis lény, ne bántsa senki, mert nem érdemli meg. Mintha mindig védelmezni, oltalmazni kellene, mert egyedül magatehetetlen. Ezt már akkor sem szerettem.

Utána is olvastam, hogy ez mégis hogy gondolták ezt az albumot, találtam egy-két érdekes információt. Az album komoly nyomás alatt készült, mert a kiadó cég, az Atlantic Records azt akarta, hogy a második album legyen olyan, hogy kövesse az első album sikerét. Ez egyébként nem egyedi eset. Több nyugati előadónál is hallottam, hogy kiadnak egy nagyon jó első albumot, ami innovatív, egy-kettő talán még progresszív is (Dido első albumát szerettem nagyon), de a második album sokkal populárisabb. Erre szerintem Anastacia nagyon jó példa, akinek az első albuma (Not That Kind) kifejezetten jóra sikeredett, aztán másodjára (Freak of Nature) meg kijött egy rádióbarát, inkább populáris albummal. Azt tippelem, hogy úgy akarják sikeressé tenni a második albumot, hogy rádióbaráttá téve a dalokkal akarják a szélesebb tömeget megszólítani. Csak aki meg az első album miatt szerette meg őket, annak csalódás a második album. A The Corrs esetében is egyébként hasonló történt. Mert az első album ezekkel az ír-kelta elemekkel kifejezetten jó lett, de a második... Szóval nagyon érződik, hogy annak nyomása alatt készült az album, hogy hoznia kell az első album sikerét. Az albumnak több producere is volt, akik egyébként segíteni akarták a Corr testvéreket, hogy a dalok a lehető legjobbra sikeredjenek. Csakhogy 5 producer segítette az albumot, de mindegyik más dalban segédkezett. Ez azt hozta magával, hogy az egész album zavaros lett az elején, és nehéz volt elérni, hogy valami konzisztencia legyen a dalok között. A lényeg, hogy amennyire lehet, az album legyen egységes. Ezt rétegeléssel próbálták megoldani. Az a lényege, hogy előbb feljátsszák az alapzenét, majd amikor visszajátsszák, arra megy rá a többi hangszer kvázi rétegenként. Ezt akkor szokták alkalmazni, amikor egy albumon kevesen dolgoznak, így tudják elérni, hogy olyannak tűnjön a dal, mintha egy komplett zenekar dolgozott volna rajta. Itt vélhetően az volt a cél, hogy az összes dalnál megfeleljenek produceri igényeknek, így lett az album egységes.

Az volt még az érdekes, hogy amikor elkészültek a felvételek, és az együttes elvitte az Atlantic Records-nak a felvételt, a kiadónak viszont egyáltalán nem tetszett, és követelték, hogy vegyenek fel újabb dalokat. A The Corrs ezt visszautasította, a kiadó meg a megfenyegette őket, hogy beperli őket szerződésszegésért. Itt gondolom, az számít szerződésszegésnek, hogy a kiadó elgondolása szerint nem olyan dalok készültek, mely hozta volna a várt sikert. Ez végül úgy lett megoldva, hogy az egyik produer, John Hughes egy személyben vállalta a felelősséget, ha nem hoz a Talk on Corners nyereséget a kiadónak.

Az album végül sikeres lett, így senkinek nem kellett semmiért felelősséget vállalni. Ezt az albumot egyébként én is visszaküldtem volna, bár mivel én nem anyagilag nézek egy albumot, hogy mekkora pénzt hozhat, hanem minőség terén, ezért nyilván más okból, de hogy két oldalról bukik az album, az azért szép teljesítmény... Zeneileg is gyengébb album, mert annak ellenére, hogy vannak benne nagyon jó hangszeres megoldások. Nagyon tetszik például a fentebb szidott "When He's Not Around" dal vége, ahol külön hangszeres játékot mutatnak be a testvérek, és nagyon jót! Csak az, hogy hiába az élő hanszerek, a dalok hangzásának többsége egyszerű, populáris. Amíg az első album (Forgiven, not Forgotten) szinte innovatív volt az ír, kelta hatású dalok által, itt-ott rockos hangzással, addig a második album az a túlságosan könnyed popzene, amit ugyan élő hangszerekkel vettek fel, de olyan érzetet adnak, mintha a dalok nem lettek volna komolyan megírva. És hogy erre rájönnek a dalszövegek, amik itt-ott a gagyi minőségét ütik meg.

De azt azért hozzátenném, hogy van néhány nagyon jó dala az együttesnek, nem véletlen voltam The Corrs rajongó 2 éven át. Még most is komolyan megérint például a "Hideaway" dal érzésvilága, amit ott jegyzek a legszebb szerelmes balladák között. A "Say" című dal témája is nagyon tetszik. Összességében azt tudom mondani, hogy több jó albuma van a The Corrs-nak, de egyik sem kiváló. Nem tudok olyan albumot mondani, ami úgy jó, ahogy van. Mindegyikben találok valami kivetnivalót, és azt hozzátenném, hogy annak idején is úgymond "hiányérzéssel" voltam rajongó. Ezért van az, hogy amikor 2006 augusztusában találkoztam a japán könnyűzenével, és megszerettem, akkora lendülettel váltotta le nálam a The Corrs-t, hogy teljesen leakadtam az albumaikról. Vettem tőlük CD-ket, kazettákat annak idején, eladtam az összeset.

Úgyhogy ez így történt. Jó volt visszahallgatni Spotify-on az albumaikat, kicsit visszaemlékezni, itt-ott örülni a jó daloknak, itt-ott szörnyülködni a rosszakon. Most úgy képzelem el, hogy alkalomadtán fogom hallgatni őket, és hogy aztán újra megveszem-e az albumaikat? Talán... Angliában, 1 fontos boltokban.

Az argentin énekesnő

Tegnap késő este meghallgattam Natalia Oreiro albumait is. Az ő dalaira valamennyire jobban emlékeztem, mert őt többet hallgattam 17-20 éve. De azok sem hozták vissza azokat az időket, az viszont igaz, hogy őt kellemetlen volt hallgatni, de más ok miatt.

Akkor nem tűnt fel, de ma már teljesen nyilvánvaló, hogy nincs hangja az énekesnőnek. Kellemetlen szembesülni azzal, hogy tinédzserként nem volt fülem az énekhanghoz. De emlékezhetünk arra, hogy mekkora népszerűségnek örvendett annak idején a Vad Angyal. Mindenki erről beszélt 1999-2001 körül, és imádták a dalait is. Én is többet hallgattam Natalia Oreirót annak idején. De a Vad Angyal annyira az egekig emelte nálunk is Natalia Oreirót, hogy az első albuma az 1. helyig jutott a MAHASZ albumeladási listán, és platinalemez lett. A 2. album, a Tu Veneno is elérte platina státuszt, de "csak" a 4. helyet érte el az albumeladási listán. Talán a Vad Angyal volt az első olyan sorozat, amelyet nemcsak az idősebb, nyugdíjas korosztály nézett, "na ha nincs más a TV-ben, akkor nézzük ezt" elven, hanem a fiatalok, sőt, gyerekek is! Tisztán emlékszem arra, amikor Natalia Oreiro Magyarországon koncertezett (többek között Lajcsinak és a Dáridónak köszönhetően), a dalai alatt Natalia Oreiro magához vett a rajongók közül lányokat, hogy énekeljen vele. Mindegyik ilyen 10-12 év körüli volt. Az is megvan, hogy az egyik kiscsaj annyira önkívületi állapotban volt, hogy egy hang nem jött ki a torkán, ott zokogott végig a meghatottságtól Natalia Oreiro mellett, mintha élete álma vált volna valóra azzal, hogy ott áll az istennője mellett. És az a pulikutya, amit Lajcsitól kapott...

Azt azért elismerem, hogy most, 34 éves fejjel, amikor sokkal kritikusabban hallgatok zenét (még ha be is fogadok könnyedebb dalokat), könnyű szinte megvetéssel visszagondolni az érdemtelen népszerűségére, de töredelmesen bevallom, hogy 14-15 évesen én is bele voltam zúgva a Natalia Oreiróba. És az a bizonyos koncert, amikor gyerekeket hívott ki, volt számomra akkora médiaélmény, hogy igenis ott lettem volna az egyik lány helyében. Én is ott lettem volna Natalia Oreiro mellett. Sokkal többet hallgattam őt, és valamivel erősebben élnek az emlékezemben a dalai. De különben nála is az van, hogy a Cambio Dolor dalra nem ugrottak be jelenetek a Vad Angyalból. Az valahogy egy Natalia Oreiro dal lett a többi között.

Már akkor is tudható volt különben, hogy a Vad Angyal titka az, hogy talán ez volt az első olyan sorozat, ahol nem az a tipikusan szerény, már-már megalázkodó főhősnő volt a főszereplő (mint például Thalía sorozataiban), hanem az a karakán, erős jellem, aki beszól mindenkinek, állatira vicces, ugyanakkor csupaszív lány. És ez sokkal szélesebb rétegnek jött be, hiszen élettel telibb, ezáltal a fiatalokat is megszólította a sorozat. Meg ahogy visszaemlékszek jelenetekre, a sorozat "aurája" is más volt. Nem a túlcsordult érzelmek, hanem fiatalosabb, modernebb, teljesen új érzetet keltett, ezáltal sokkal szélesebb réteg tudott ezzel azonosulni.

Thalía a népszerűségét inkább annak köszönhette, hogy a TV2 1998-ban felfuttatta a mexikói sorozatokat, illetve Thalía esetében plusz pont volt, hogy azokat a sorozatokat, amikben játszott, azok főcímdalait ő maga énekelte. Nemcsak, hogy maga énekelte, hanem azok a dalok jóval élőbbek voltak. Nem az a túlérzékeny ballada, hanem dinamikus latin popslágerek voltak a betétdalok, ami szintén hatással volt Thalía sorozatainak a népszerűségére. És bár a nálunk megjelent albumai is Top 10-esek voltak, de egyrészt egyik album sem volt dobogós, másrészt meg amíg Natalia Oreiro albumai 37 meg 40 hétig voltak listán, addig Thalía albumai legfeljebb 20 hétig, így egyik albuma sem lett nálunk még aranylemez sem. Pedig most visszahallgatva Thalía dalait, zeneileg is jobban meg voltak töltve tartalommal, nemcsak, hogy jobb énekhangja van. Bár Thalía esetében az énekhangot is kicsit csalókának érzem, mert azt érzékelem, hogy ő sem énekel olyan nagy hangtartományban. Csak az, amiben énekel, abban tisztán és erősen énekel, ezáltal kellemes hallgatni a hangját. De személyes megítélésem, nem feltétlen énekel nagy hangtartományban ő sem.

Egyébként Natalia Oreiro esetében többször volt olyan érzésem, hogy egy nagyon jó dal fog megszólalni, de ahogy elkezdett énekelni, úgy hirtelen azt éreztem, hogy csak azzal, hogy megszólalt, szinte az egész dalt elrontotta. Elképesztő ezzel szembesülni. Tehát jó zenéket írtak neki, csak nem volt hangja...

Ennek ellenére nagyon megörültem, és istenemre mondom, hogy teljesen spontán ma került elő ez a kazetta. Egyébként megvolt nekem majdnem az összes Thalía és Natalia Oreiro album kazettán és CD-n, ami megjelent nálunk is, csak amikor "letettem" róluk, annyira szégyelltem, hogy hallgattam ezeket, hogy meg akartam szabadulni tőlük. Úgy emlékszem, hogy a CD-ket eladtam, csak ebben már nem vagyok biztos, mert a kazettákról is ezt hittem, és ez előkerült a semmiből... Szerintem, ha tovább keresgélek, előkerülhet még több is. De ezt a véletlent, hogy pont most... Különben emlékszem, hogy ezt a kazettát valamikor 2000 végén vettem, és 1.950 forint volt az ára. Annak idején minden külföldi CD kb. 4.000 forint volt, és kazetta kb. 2.000 forint. És ezeket vettük is ennyi pénzért.

Egyébként van egy argentin barátom internetes körökből, és megmutattam neki is ezt a kazettát. Beszélgettünk már egyszer korábban Natalia Oreiróról, már akkor is mondta, hogy ismeri, és szereti is őt, mert állítólag élőben is nagyon kedves és mosolygós. Meg a Vad Angyal is nagyon népszerű volt, azt is szerette. Rákérdeztem egyébként Thalíát is ismeri, de nem szereti, mert rettenetesen bugyutának tartja a mexikói sorozatokat. Mondjuk, nem csodálkozok rajta, mert tényleg túlságosan leegyszerűsíti az érzelmeket, és olyan hülye konfliktusok vannak, hogy az még a mexikóiaknak is sok. Ettől függetlenül Thalía zenéjét jobbnak tartom, és nemcsak az albumról tervezek írni, hanem az egyik kedvenc dalom szövegét is elemezni fogom. Három dal van, amit imádtam tőle, és most újra meghallgatva is hihetetlen élmények voltak:

• Mujer Latina
• Echa Pa'lante
• Arrasando

Imádom azt a dinamikát, és szenvedélyt, ami ezekben a dalokban van. Ezek közül az Echa Pa'lante szövegének néztem utána, és rendkívül érdekes. Bár magyar szemmel kicsit árnyaltnak érzem a dolgot, de megkérem majd két mexikói barátomat, hogy segítsenek, hogy ők "belföldiként" hogyan látják és értelmezik a szöveget. Aztán megírom a véleményemet.

Rég hallgatott dalok hatása a jelenre

Ma spontán döntöttem úgy, hogy szembenézek a múltamnak egy olyan részével, amire nem vagyok büszke, és meghallgatok néhány olyan albumot amiket azokban az időkben hallgattam sokat. Mondjuk maguk az előadók is kellemetlen érzetet okoznak, hiszen már arra sem vagyok büszke, hogy volt idő, amikor néztem a mexikói és dél-amerikai szappanoperákat. De hogy ezzel is szembenézzek, úgy döntöttem, hogy meghallgatom Spotify-on a nálunk is megjelent Thalía és Natalia Oreiro albumokat. Az utóbbival még adós vagyok, de meghallgattam Thalía két albumát (Amor A La Mexicana és Arrasando), és valami hihetetlen élmény volt.

Ugyanis annyira kiment a tudatomból, hogy én valaha is ilyet hallgattam, hogy konkrétan olyan érzésem volt, mintha életemben most hallgatnám először ezeket a dalokat. Mondjuk, tényleg nagyon régen hallgattam, 2004-ben is már csak úgy, hogy elvétve, tehát azért 16 év az csak 16 év. De erre nem számítottam. A legmeglepőbb az volt, hogy annyira újnak hatottak a dalok, hogy semmi nem jött elő azokból az időkből, ami miatt (többek között) sokáig tiltólistán voltak nálam Thalía és Natalia Oreiro dalai. Egyébként az is oka volt, hogy olyan szinten elfordultam 2004 táján a dél-amerikai sorozatoktól, hogy ezekről az előadókról is azt gondoltam, hogy értelmes ember nem hallgatja őket. De most mégis úgy voltam vele, hogy ez is múltam része, ezáltal az életem része, és úgy gondolom, hogy úgy teljes az életem, ha azzal is szembenézek, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból. Az volt a furcsa, hogy ahogy a dalokat hallgattam, próbáltam visszaidézni azokat a történéseket, de annyira távoli volt, mintha a képzeletem szülte volna. Mintha meg sem történtek volna.

Annyira megörültem ennek, hogy újra megvettem magamnak az Amor A La Mexicana CD-t.

Néhány hónapja voltam a Könyv Kuckó könyvesboltban Békéscsabán, ahol sok CD és DVD kapható egyébként olcsón. A volt Alexandra könyvesbolt készletét árusítják ki. És akkor is ott volt ez a CD, csak akkor még nem akartam megvenni, de nem titok, hogy gondolkodtam rajta már akkor is. Csak most, ahogy ma hallgattam az albumot azon gondolkodtam, hogy vajon ott lehet-e még? Mivel már akkor sem volt forgalom a könyvesboltban, így bíztam benne, hogy megtalálom, és ott volt. Vele sok száz CD, DVD, mintha nyár eleje óta senki nem tette volna be a lábát abba a könyvesvoltba. 1000 forint volt a CD. Egyébként se a "Marimar" se a "Rosalinda" című dalok nem juttatták eszembe a sorozatokat, sokkal inkább olyan érzésem volt, hogy mexikói dalokat hallgatok. Főleg akkor erősödött meg bennem az érzés, hogy megvenném a CD-t, amikor arra eszméltem, hogy nemhogy nem a régi emlékek nem jutnak eszembe, hanem sokkal inkább azok a mexikói barátaim, akikkel szoktam beszélgetni.

Rájöttem aztán arra, hogy valójában a múlttal való szembenézés folyamatos volt az idők során. Csak ez mindig kis lépésekben történt, és nem gondoltam, hogy ez annyira "összegyűlt", hogy tényleg semmi hatása nincs a jelenemre. De egyébként kíváncsi lennék a pszichológiai okára. Mert eddig úgy tudtam, hogy valójában nem felejtünk el semmit, csak az agy letárolja a tudattalanba azokat az emlékeket, amik a jelenben nem szükségesek. De ahogy egy ahhoz hasonló helyzetbe kerülünk, akkor azok előjönnek. És pont erre számítottan az album hallgatása közben, mert úgy tudom, hogy ez a nagyon régi emlékeknél is működik. De ez elmaradt. Valószínűleg az történt, hogy a helyükre kerültek az elmémben, és ott már semmi és senki nem háborgatja.

Egyébként a múlttal való szembenézés része volt nálam az is, hogy több mexikói barátommal is beszélgettem a sorozatokról, és hogy ők belföldiként hogyan látják ezeket. Mindenki tud ezekről, Thalíát is ismerik, mivel elképesztően népszerű Mexikóban. Az érdekes volt, hogy ők is azt mondták, hogy még Mexikóban is csak egy bizonyos réteg nézi ezeket a sorozatokat. Amúgy a nagyja kifejezetten megveti ezeket. Nem is nehéz kitalálni, hogy miért, aki látott ilyen sorozatot, az tudhatja, hogy sehogy nem reflektálnak a valóságra, érzelmileg teljességgel hiteltelen. De Thalía, aki befutott énekesnőként is, nagyon népszerű az évek során, és lássuk be, hogy alapvetően van is alapja, hiszen van hangja. De nálam nagyban árnyalja a képet az a stílusváltás, ami 2000 után történt. A 2002-ben megjelent Thalía album még ok, de az utána levőn (a 2003-as az utolsó, amiről tudok, de biztos van utána is) már nagyon nyugati lett, és számomra kifejezetten ellenszenves, úgyhogy ezért is fordultam el a zenéjétől. Meg emlékeim szerint angol nyelvűek is voltak a dalok, úgyhogy már ez az exkluzív latin-spanyol feeling sem volt meg.

Ja, és még egy dolog visszajött, még ha nem is teljesen, amit tanultam spanyolul. Mert ilyen múltam is van, ezt már valamivel nyíltabban vállalom. Mondjuk kevés dologra emlékszem, de ha elővenném a spanyol nyelvkönyvemet, lehet, hogy visszajönnének dolgok.

Mindenesetre hihetetlen jó érzés. Úgy érzem, hogy csak nyertem, hogy annyi év után újra meghallgattam ezeket a dalokat. Később írok az albumról részletesen is, csak várok amíg elül a lelkesedés, és tudok tárgyilagos lenni, másrészt meg beszélgetek róla a mexikói barátaimmal, kíváncsi vagyok, ők hogy emlékeznek rá.

Mario Kart 8 - Újabb mérföldkő

Sikerült elérni az újabb célkitűzést, megszereztem a 200cc mindegyik bajnokságában legalább a bronzserleget. Egyáltalán nem volt könnyű, mert itt már nagyon gyorsak a kocsik, és emiatt nehéz jól irányítani. Már csak a Superbelbeker bajnokságról hiányzott a serleg, nem is lett meg eleinte.

Néhány versenyen a 4. helyen végeztem. Egyébként egyszer majdnem összejött. Akkor az volt, hogy az utolsó pályán, a Big Blue-nál a 2. helyen végeztem, és hiába álltam a táblázatban a 3. helyen, visszaestem a 4. helyre, mert az nyerte meg azt a versenyt, aki pont mögöttem volt 1 ponttal. Azt feldolgozni... Jó, mondjuk nem állok neki tombolni, mert azért annyira nem veszem komolyan a játékot, de ez azért odatett. Ezért is lennék rossz streamer, mert túlzottan unalmas lennék, másrészt ha rá is játszanék, túlzottan nyilvánvaló lenne.

Meg hát minek idegeskedni, azért csak meglett a Harang kupán is a serleg, méghozzá az ezüst.

Ezzel bőven jól vagyok. Azért látható, hogy sokkal elmaradtam az 1. helytől, úgyhogy ott még nem tartok, hogy minden 200cc-s bajnokságban meglegyen az arany serleg. Most az a lényeg, hogy megvan mindenhol legalább a bronzserleg. Most jelenleg így állok.

Mint látható, az 50 cc és a 100 cc 100%-os. A következő cél az, hogy a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban megszerezzem a 3 csillagos minősítést. Abban bízok, hogy a 200 cc-ban szerzett tapasztalatokat tudom hasznosítani, és könnyebb dolgom lesz. Nagy szerepet játszani a szerencse is, de ha látom, hogy a tudásommal tudok javítani az eredményen, akkor folyamatosan fogok próbálkozni, és egyszer csak sikerülni fog. De ez biztosan nagyobb falat lesz. Talán azt lenne jó következő célnak kitűzni, hogy legyen meg a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban legalább az 1 csillag. Aztán onnan lehet tovább menni.

Erről szól nálam a játék. Nem az a célom, hogy a világ legjobbja legyek, hanem, hogy mindig önmagamoz képest fejlődjek.

Pocahontas: Eredeti filmzene magyarul

A Disney filmzenék nagy ritkaságok lettek mára, és sajnos magyarul is csak a ’90-es években jelentek meg a dalok. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszott, hogy távolról sem fogytak annyira, mint amennyire elvárható lett volna. Erre utal az is, hogy az Oroszlánkirály mellett csak a Pocahontas volt az a Disney filmzene album, mely egyáltalán felkerült a MAHASZ Top 40-es albumeladási listára. A ProVideo közleménye óta pedig tudhatjuk, hogy a Disney-nek vannak elvárásai az eladások kapcsán, hiszen azért került Magyarország tiltólistára a Disney Blu-ray-ek kiadásában, mert messze nem fogyott annyira, mint amekkora az elvárás lenne. Hasonló lehet a helyzet a filmzenékkel. Kifejezetten kevés példányszámban jelentek meg, így jó eséllyel nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket… de inkább beszéljük elvárásokról. Mulant még láttam magyarul, esetleg a Tarzan, de az utána következők már biztos nem jelentek meg magyarul.

De itt a Pocahontas, melyért kár lett volna, ha kimarad. A Pocahontas magyar nyelvű dalai a jobb Disney dalok közé tartozik. Mert ugyan nosztalgiával átitatva emlékezünk meg például az Aladdin és az Oroszlánkirály dalokról, de ha “szakmaibb” füllel hallatjuk őket, akkor azért lehet érzékelni néhány dal esetében, hogy kifejezetten rosszra sikeredtek. A Pocahontas esetében viszont ki lehet jelenteni, hogy megtalálták végre a megfelelő énekeseket, akik méltó módon éneklik el a dalokat magyarul. Ezáltal önmagában a filmzenét hallgatva is átélhetővé válik a film története. Ami talán nem is gyerekeknek szól, mert elég komoly témát, problémát dolgoz fel. 1995 decemberében adták a mozik a rajzfilmet, és láttam is akkor. Arra emlékszem, hogy már 9 évesen is eléggé nyomasztó volt nézni. Azt értettem, hogy Pocahontas és John Smith azért nem lehetnek együtt, mert két különböző törzsből származnak, de hogy ez valójában mekkora probléma, azt akkor még nem is sejtettem. A kazetta egyébként 1995 karácsonya óta van meg

Úgyhogy nagyon emlékezetes ez nemcsak maga a film, de a filmzene is. Nagyon jól vissza tudták adni a megszokott Disney-hangzásvilággal a rajzfilm nyomasztó hangulatát. Emellett a magyar ének is nagyon jó lett. Nagyon bejön a Bergendy együttes kórusa, sok Disney dal magyar változatának színvonalát emelték az énekükkel. Aki ismerős lehet, az Koós János, aki a Macskarisztokratákban énekelt Thomas O’Pamacska hangjaként, illetve Janza Katalin az Aladdinban volt Jázmin énekhangja. Ezen az albumon van az abszolút kedvenc Disney dalom, a “Hozzád szól a szél”, amit rengeteget hallgattam annak idején. Nagyon szeretem az ilyen jellegű balladákat. Az albumot az “Ezer színnel száll a szél” angol nyelvű változata erősíti, ami az “If I Never Knew You” dallal együtt volt a klasszikus végefőcím dalai. A dalok a maga Disney stílusában lettek felénekelve, tehát az ének, ahogy a hangszerelés erősen érzelemdús, amolyan hatásvadász dalok. De itt nagyon jól sikerült, nagyon jól átadták a klasszikus érzelemdús mivoltát, emeli a mondanivaló jelentősségét.

Azért kár, hogy az album borítója eléggé egyszerű, pedig egy igényes, tartalmas borítóval is ki lehetne emelni a CD és kazetta minőségét. De ebben valami miatt sosem jeleskedett a Disney. Kicsit azt az érzetet adja, hogy kiadják a filmzenét, nyilván szól a maga minőségében, de a borító olyan érzetet ad, mintha csak valahogy piacra dobták, aztán vegyék az emberek, jöjjön a pénz belőle. Nálam egyébként a borító az, amit csak a nosztalgia miatt szeretek, ugyanis a Disney filmzenéket sokat reklámozták a ’90-es években a Donald Kacsa magazinban, és onnan maradt meg, mint emlék. Ezért vagyok megbocsátó a borítóval kapcsolatban. Disney gyűjteménybe jól jön, főleg mert ritkaság, de ezt az albumot a dalok minősége miatt lehet szeretni, de azért nagyon.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A legjobb Disney klasszikus filmzene, ami megjelent magyarul
– Egyszerű borító

87%

Orsi: Ha lemegy a Nap

Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.

No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.

Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.

1. Baby, Baby
2. Ha lemegy a Nap
3. A Föld felett
4. Felgyúlt a tűz
5. Az utolsó ölelés
6. Választok egy csillagot
7. Dzsungel mélyén
8. Míg gyermek voltam
9. A legjobb dolog
10. Szállj sólyom szállj
11. Ha neked jó
12. Dzsungel mélyén (remix)
13. Ha lemegy a Nap (remix)
14. Generation Next

Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.

Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.

Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:

Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből
Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből
Mindezt neked úgy odaadnám,
Csak kérlek, te is gondolj néha rám!

Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.

Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.

És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.

Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.

Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.

Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.

Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 4/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 7/10

+ Nagyon jó zene, Orsi hangja
– A kényszerrímeket rettenetes hallgatni.

73%

Mario Kart 8 eredmények

Sokáig nem volt a Wii U a TV-hez kötve, mert sok minden más kötött le, ezért is volt az utóbbi hónapokban gamer post. Leginkább a holland nyelvvel foglalkoztam, ami igazából nagyon jó volt, mert most a Néderlandisztika szakon simán veszem az első leckéket holland nyelvből. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy végig unom az egész órát, mert hallok most is új dolgot, másrészt bejött az a megérzésem, hogy voltak dolgok, amiket rosszul tanultam meg, és azokat most javítom. Meg magasabb szinten is tanulom a nyelvet, méghozzá azért, mert az a célom, hogy már másodévre kijussak Hollandiába Erasmus-szal. Ebbe pedig döntően a nyelvtudás számít bele.

De azért érzékelem, hogy néha sok a jóból, és azért mással is kell foglalkoznom, mert akármennyire is szeretek valamit, ha túl sokat foglalkozok vele, akkor úgy érzem, hogy eseménytelenül telt el az a nap, és ez is tud frusztrálni. Nem véletlen mondják, hogy abba a munkába is bele lehet unni, amit szeretünk csinálni. Ezért is igyekszek mást is csinálni. Ismét a TV-hez került a Wii U, hogy javítsak a Mario Kart 8-as eredményemen. Mert még mindig van mit. Konkrétan csak most tudtam megcsinálni azt, hogy Mirror-ban mindegyik bajnokság meglett arany serlegre. Előtte bemelegítettem, és megcsináltam a 150cc Mushroom Cup-ban az aranyserleget.

Igen, egyébként mind a Nintendo 3DS, mind a Wii U holland nyelvű, úgyhogy nem hagyom el a nyelvet. A Mirror Cup-os győzelemről nem tudtam képet csinálni, mert a Wii U képmegosztója pont akkor nem működött valami miatt.

De persze további célok is vannak, hiszen 200cc-n nagyon híján vagyok a serlegeknek. Itt most elsősorban azt tűztem ki célul, hogy legyen egyáltalán serlegem mindegyik bajnokságban. Nem könnyű...

Nem reménytelen az a 4. hely, mert látható, hogy közel vagyok a 3. helyhez, ráadásul pont az inspirál további próbákra, hogy érzékelem, hogy én vagyok az, aki elrontja. Tehát, nem az van, hogy meghaladja a képességeimet, hanem ha jobban figyelek, akkor jobb eredményt is ki tudok hozni. Mint ahogy aztán sikerült is.

Mondjuk itt nagyban közrejátszott a szerencse is, mert gombát kapni a cél előtt, és előttem meg kiütik egymást... Így nem nehéz a 6. helyről akár a 2. helyen is beérni a célba. Ennyi szerencse kell ebbe a játékba, aki Mario Kartozik, az tudja, hogy a szerencse legalább olyan szinten játszik szerepet a versenyben, mint a technikai tudás.

Mindazonáltal igyekszek technikailag is fejlődni, mert azért az is kell a minél jobb eredményhez. Most azt csinálom, hogy megszerzek mindegyik 200cc-s bajnokságban legalább egy serleget, és a meglesz, az abból szerzett tudással visszamegyek a 150cc-s bajnokságokhoz, és megszerzem mindenhol a 3 csillagos rangot, ahol nincs meg. Vagyis megcsinálom maximális pontszámra.

Néhány gondolat az új Haikyuu!! évadról

Erősen idézőjeles az évad szó, hiszen tudható, hogy a 4. évad második felét láthatjuk most, és nem az 5. évadot kezdték el. Izgatottan vártam, mert sokat remélek ettől a Karasuno vs. Inarizaki meccstől, de azt gondolom, hogy van egy sarkalatos kérdés, amit érdemes lehet tisztázni.

Egész évadra tervezik ezt a Karasuno vs. Inarizaki csatát? Az a helyzet, hogy még mindig tyúklépésben haladok a mangával, és a 81. fejezetnél tartok (tehát a 2. évad elejénél), és nem tudom, hogy mennyire hosszú ez a meccs. De ha hosszú, és az egész 12 részes évadra elnyújtják ezt a játékot, akkor vélhetően egy 3. évad "remake"-et fogunk látni. De azt kizártnak tartom, hogy lehet annyira jó ez a mérkőzés, mint a Shiratorizawa elleni meccs, hiszen az nemcsak a kiszámíthatatlan mivolta miatt volt nagyon jó (bár ezt a kártyalapot most is sikeresen kijátszhatják), hanem ott ismertünk meg néhány olyan háttértörténetet, melyek által átélhető volt az adott labdamenet jelentőse az adott karakter számára. Emellett az érzelmek megjelenítése is végsőkig hiteles volt, többek között ennek is köszönhető, hogy a 3. évadot minden idők egyik legjobb animéjeként tartják számon. Mostanra már eléggé ismerjük a Karasuno szereplőket ahhoz, hogy ezt még egyszer sikeresen eljátsszák. Azt gondolom, hogy talán az lenne a legjobb, ha két meccset láthatnánk ebben a bajnokságban. De hogy hogyan fogják megoldani, és hogy meddig is jutunk el, az rejtély. Számomra duplán, mert messze nem tartok még ott a mangában.

Az azért látszik, hogy igyekeznek emlékezetessé tenni a meccset. Például Hinata esetlenkedésével, de az epizód címe (Rhythm) is kifejező, tetszik, hogy több értelmű. Értelmezhető egyrészt a meccs dinamikájaként, ritmusaként, másrészt meg a szurkolók részéről a taiko egyre gyorsabb ütésével. És hogy ebbe beszállt a Karasuno is Tanaka nővérének köszönhetően, az kemény volt. De megfordult a fejemben, hogy csak nehogy a szurkolók koncertjébe fulladjon az egész játék. Ez is olyan, hogy a 3. évadra tökre jól megcsinálták, hogy megvolt a hangulat, volt ének is a Shiratorizawától, de nem volt komplett hangszerarzenál.

De azt gondolom, hogy felesleges aggódni és kérdéseket feltenni, mert úgy néz ki, hogy jól ötletek lesznek ebben a 12 részben. Láttam jó néhány Production I.G animét, és többnél is azt láttam, hogy klisésen mutatnak be egy történetet, mégis szerethető, mert olyan egyedi megoldásokat alkalmaznak, hogy egyszerűen nézeti magát. És úgy néz ki, hogy a Haikyuu!! új évada is ilyen lesz.

Ami viszont biztos, hogy gyenge pontja lesz az animének, az az opening és ending. Az openinget a SUPER BEAVER énekli, akik eddig még nem énekeltek openinget a Haikyuu!!-nak, de sikeresen elhozták nekünk az anime eddigi legrosszabb openingjét. Nincs dallama a zenének, mintha csak az lett volna a cél, hogy zúzzanak valamit a gitárral, hiszen most meccs van, ezért keménykedni kell. Csak épp nincs megírva a zene. Szeretném, ha ez maradna a legrosszabb opening, kéretik nem alálicitálni! Ami pedig az endinget illeti, némileg jobb. Lehet örülni a SPYAIR visszatérésének 5 év után, de szkeptikus voltam velük szemben, mert a SPYAIR azon japán együttesek közé tartozik, amelyről még a rajongói is úgy gondolják, hogy teljesen kifogytak az ötletből. Sajnos csak egyetérteni tudok velük, mert meghallgattam néhány albumukat, az újabbak kifejezetten sablonosak. Itt sem hallok ki semmit, ami kiemelné az átlagból a dalt pedig micsoda endinget énekeltek a Bleach-nek, az Imagination, a Haikyuu!! első openingje is valóságos mestermű, azokhoz képest óriási visszaesés az új dal. Azt nem gondolom, hogy a későbbiekben meg fogom kedvelni a dalt, de az endingről inkább gondolom, hogy el tudom fogadni, hogy a "Haikyuu!!-franchise" (hiszen ilyen még nincs is) része lesz, mint az opening. Az botrányosan rossz lett.

Összegezve, ígéretesnek tűnik az új évad, ha jó ötletekkel oldják meg, szerintem még az is elmegy, hogy csak az Inarizaki meccs legyen ebben a 12 részben. Egy biztos: A Haikyuu!!-hangulat nagyon ott van, úgyhogy rajongói elfogultság ide vagy oda, instant 10 pont ez az anime már az 1. rész után.

Princess: A hegedű hercegnői

Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.

És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.

Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.

Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.

Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.

Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.

Ének: –
Zene: 8/10
Szöveg: –
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat 9/10

+ Mindenképpen egyedi album, és rendkívül ízléses
– A borító lehetett volna kicsit jobb.

86%

Könyvek Hollandiáról

Iskariotes mutatta nekem Twitteren Zeiler Júlia: Hollandia című könyvét. Utána is néztem, hogy mennyire elérhető. Nem is hallottam erről a könyvről, de gyanítom, hogy azért, mert 2000-ben jelent meg, és akkor még távolról se gondoltam volna, hogy 20 év múlva Hollandiába fog húzni a szívem. Így vélhetően már csak használtan, antikváriumokban lehet megvenni. Tetszett, hogy a Libri Antikváriumában 750 forint volt a könyv, de amikor láttam, hogy a konyvudvar.net webshopjában 250 forint, akkor nem is volt kérdés, hogy ott veszem meg. Van is egy boltja az Astoriánál, és mivel közel van a KRE-hez, ezért egy lyukas órán elmentem megnézni. És volt belőle jó néhány példány. De nem ez a poén, hanem hogy az üzletben 100 forint volt. Hát ilyet...

Nem volt egyértelmű, hogy melyiket vegyem meg, ugyanis több példány is fakult volt az oldalgerincén, vagy az elülső borítón voltak fakulások. Alapos, már-már szakértői szemmel vizsgáltam a példányokat, mire rátaláltam a legjobbra. És ha már ennyire olcsó volt, akkor szétnéztem az egész könyvesboltban. Ez egy nagy üzlet, ahol temérdek joglejárt könyvet adnak az eredeti árukhoz képes lényegesen olcsóbban. Szétnéztem, hogy miket találok meg, és megtaláltam még a Marco Polo útikönyv sorozatának Hollandia részét. Ez 490 forint volt, az eredeti 1.990 forintos árhoz képest. Hát jött ez is. Két Hollandiáról szóló könyvet vettem 590 forintért, tökre megörültem nekik.

A bal oldali könyv meg azt hiszem, segíteni fog az egyetemi tanulmányaimban, ugyanis lehet benne olvasni Hollandia történelméről, irodalmáról, kultúrájáról, társadalmáról. Egy bő összefoglalása annak, amiről tanulni fogok. És imádom olvasni. Egyébként nagyon nem mondható különlegesnek az írási stílus. Nem annyira száraz, mint egy tankönyvé, olvasmányos, de aki nem érdeklődik olyan szinten Hollandiáról, mint én, annak nem lesz érdekes a könyv. Én viszont tuti el fogom olvasni többször is. Iskariotes könyvi ajánlásait ezután is szívesen veszem.

A Marco Polo könyv is elég jó. Itt Hollandia látnivalói, nevezetességei vannak felsorolva. Mivel képeskönyv, ezért a lapok is fényesek. 125 oldalban sok minden meg van benne említve, de inkább hiányosnak mondanám. Hogy nem szerepel benne Alphen aan den Rijn Archeonja, az nálam ősbűn! Bár az Avifaunáról, vagyis a madárparkról írnak, amelyik szintén Alphen aan den Rijn egyik látványossága. Ezt nem láttam, de megfogadtam, hogy ha visszatérek a városba, akkor mindenképp megnézem. Ahogy az Archeont is nagyon megnézném még egyszer. A lényeg: Sok jó látnivaló, ajánló van a könyvben, de a tárgymutatót (ahol a városok vannak listázva) hiányosnak érzem. Vlissingent is kihagyni, nem ajánlani a gyönyörű tengerpartjait, szintén problémás. Zandvoortról van szó, mint tengerparti város, de kihagyni az autóversenyeit. Tudnám mivel kiegészíteni a könyvet.

De elégedett vagyok mindkét könyvvel. Lesz mit olvasni a kötelező irodalmak mellett. ^^