Rég hallgatott dalok hatása a jelenre

Ma spontán döntöttem úgy, hogy szembenézek a múltamnak egy olyan részével, amire nem vagyok büszke, és meghallgatok néhány olyan albumot amiket azokban az időkben hallgattam sokat. Mondjuk maguk az előadók is kellemetlen érzetet okoznak, hiszen már arra sem vagyok büszke, hogy volt idő, amikor néztem a mexikói és dél-amerikai szappanoperákat. De hogy ezzel is szembenézzek, úgy döntöttem, hogy meghallgatom Spotify-on a nálunk is megjelent Thalía és Natalia Oreiro albumokat. Az utóbbival még adós vagyok, de meghallgattam Thalía két albumát (Amor A La Mexicana és Arrasando), és valami hihetetlen élmény volt.

Ugyanis annyira kiment a tudatomból, hogy én valaha is ilyet hallgattam, hogy konkrétan olyan érzésem volt, mintha életemben most hallgatnám először ezeket a dalokat. Mondjuk, tényleg nagyon régen hallgattam, 2004-ben is már csak úgy, hogy elvétve, tehát azért 16 év az csak 16 év. De erre nem számítottam. A legmeglepőbb az volt, hogy annyira újnak hatottak a dalok, hogy semmi nem jött elő azokból az időkből, ami miatt (többek között) sokáig tiltólistán voltak nálam Thalía és Natalia Oreiro dalai. Egyébként az is oka volt, hogy olyan szinten elfordultam 2004 táján a dél-amerikai sorozatoktól, hogy ezekről az előadókról is azt gondoltam, hogy értelmes ember nem hallgatja őket. De most mégis úgy voltam vele, hogy ez is múltam része, ezáltal az életem része, és úgy gondolom, hogy úgy teljes az életem, ha azzal is szembenézek, amit legszívesebben kitörölnék a memóriámból. Az volt a furcsa, hogy ahogy a dalokat hallgattam, próbáltam visszaidézni azokat a történéseket, de annyira távoli volt, mintha a képzeletem szülte volna. Mintha meg sem történtek volna.

Annyira megörültem ennek, hogy újra megvettem magamnak az Amor A La Mexicana CD-t.

Néhány hónapja voltam a Könyv Kuckó könyvesboltban Békéscsabán, ahol sok CD és DVD kapható egyébként olcsón. A volt Alexandra könyvesbolt készletét árusítják ki. És akkor is ott volt ez a CD, csak akkor még nem akartam megvenni, de nem titok, hogy gondolkodtam rajta már akkor is. Csak most, ahogy ma hallgattam az albumot azon gondolkodtam, hogy vajon ott lehet-e még? Mivel már akkor sem volt forgalom a könyvesboltban, így bíztam benne, hogy megtalálom, és ott volt. Vele sok száz CD, DVD, mintha nyár eleje óta senki nem tette volna be a lábát abba a könyvesvoltba. 1000 forint volt a CD. Egyébként se a "Marimar" se a "Rosalinda" című dalok nem juttatták eszembe a sorozatokat, sokkal inkább olyan érzésem volt, hogy mexikói dalokat hallgatok. Főleg akkor erősödött meg bennem az érzés, hogy megvenném a CD-t, amikor arra eszméltem, hogy nemhogy nem a régi emlékek nem jutnak eszembe, hanem sokkal inkább azok a mexikói barátaim, akikkel szoktam beszélgetni.

Rájöttem aztán arra, hogy valójában a múlttal való szembenézés folyamatos volt az idők során. Csak ez mindig kis lépésekben történt, és nem gondoltam, hogy ez annyira "összegyűlt", hogy tényleg semmi hatása nincs a jelenemre. De egyébként kíváncsi lennék a pszichológiai okára. Mert eddig úgy tudtam, hogy valójában nem felejtünk el semmit, csak az agy letárolja a tudattalanba azokat az emlékeket, amik a jelenben nem szükségesek. De ahogy egy ahhoz hasonló helyzetbe kerülünk, akkor azok előjönnek. És pont erre számítottan az album hallgatása közben, mert úgy tudom, hogy ez a nagyon régi emlékeknél is működik. De ez elmaradt. Valószínűleg az történt, hogy a helyükre kerültek az elmémben, és ott már semmi és senki nem háborgatja.

Egyébként a múlttal való szembenézés része volt nálam az is, hogy több mexikói barátommal is beszélgettem a sorozatokról, és hogy ők belföldiként hogyan látják ezeket. Mindenki tud ezekről, Thalíát is ismerik, mivel elképesztően népszerű Mexikóban. Az érdekes volt, hogy ők is azt mondták, hogy még Mexikóban is csak egy bizonyos réteg nézi ezeket a sorozatokat. Amúgy a nagyja kifejezetten megveti ezeket. Nem is nehéz kitalálni, hogy miért, aki látott ilyen sorozatot, az tudhatja, hogy sehogy nem reflektálnak a valóságra, érzelmileg teljességgel hiteltelen. De Thalía, aki befutott énekesnőként is, nagyon népszerű az évek során, és lássuk be, hogy alapvetően van is alapja, hiszen van hangja. De nálam nagyban árnyalja a képet az a stílusváltás, ami 2000 után történt. A 2002-ben megjelent Thalía album még ok, de az utána levőn (a 2003-as az utolsó, amiről tudok, de biztos van utána is) már nagyon nyugati lett, és számomra kifejezetten ellenszenves, úgyhogy ezért is fordultam el a zenéjétől. Meg emlékeim szerint angol nyelvűek is voltak a dalok, úgyhogy már ez az exkluzív latin-spanyol feeling sem volt meg.

Ja, és még egy dolog visszajött, még ha nem is teljesen, amit tanultam spanyolul. Mert ilyen múltam is van, ezt már valamivel nyíltabban vállalom. Mondjuk kevés dologra emlékszem, de ha elővenném a spanyol nyelvkönyvemet, lehet, hogy visszajönnének dolgok.

Mindenesetre hihetetlen jó érzés. Úgy érzem, hogy csak nyertem, hogy annyi év után újra meghallgattam ezeket a dalokat. Később írok az albumról részletesen is, csak várok amíg elül a lelkesedés, és tudok tárgyilagos lenni, másrészt meg beszélgetek róla a mexikói barátaimmal, kíváncsi vagyok, ők hogy emlékeznek rá.

Mario Kart 8 - Újabb mérföldkő

Sikerült elérni az újabb célkitűzést, megszereztem a 200cc mindegyik bajnokságában legalább a bronzserleget. Egyáltalán nem volt könnyű, mert itt már nagyon gyorsak a kocsik, és emiatt nehéz jól irányítani. Már csak a Superbelbeker bajnokságról hiányzott a serleg, nem is lett meg eleinte.

Néhány versenyen a 4. helyen végeztem. Egyébként egyszer majdnem összejött. Akkor az volt, hogy az utolsó pályán, a Big Blue-nál a 2. helyen végeztem, és hiába álltam a táblázatban a 3. helyen, visszaestem a 4. helyre, mert az nyerte meg azt a versenyt, aki pont mögöttem volt 1 ponttal. Azt feldolgozni... Jó, mondjuk nem állok neki tombolni, mert azért annyira nem veszem komolyan a játékot, de ez azért odatett. Ezért is lennék rossz streamer, mert túlzottan unalmas lennék, másrészt ha rá is játszanék, túlzottan nyilvánvaló lenne.

Meg hát minek idegeskedni, azért csak meglett a Harang kupán is a serleg, méghozzá az ezüst.

Ezzel bőven jól vagyok. Azért látható, hogy sokkal elmaradtam az 1. helytől, úgyhogy ott még nem tartok, hogy minden 200cc-s bajnokságban meglegyen az arany serleg. Most az a lényeg, hogy megvan mindenhol legalább a bronzserleg. Most jelenleg így állok.

Mint látható, az 50 cc és a 100 cc 100%-os. A következő cél az, hogy a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban megszerezzem a 3 csillagos minősítést. Abban bízok, hogy a 200 cc-ban szerzett tapasztalatokat tudom hasznosítani, és könnyebb dolgom lesz. Nagy szerepet játszani a szerencse is, de ha látom, hogy a tudásommal tudok javítani az eredményen, akkor folyamatosan fogok próbálkozni, és egyszer csak sikerülni fog. De ez biztosan nagyobb falat lesz. Talán azt lenne jó következő célnak kitűzni, hogy legyen meg a 150 cc és a Spiegel bajnokságaiban legalább az 1 csillag. Aztán onnan lehet tovább menni.

Erről szól nálam a játék. Nem az a célom, hogy a világ legjobbja legyek, hanem, hogy mindig önmagamoz képest fejlődjek.

Pocahontas: Eredeti filmzene magyarul

A Disney filmzenék nagy ritkaságok lettek mára, és sajnos magyarul is csak a ’90-es években jelentek meg a dalok. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszott, hogy távolról sem fogytak annyira, mint amennyire elvárható lett volna. Erre utal az is, hogy az Oroszlánkirály mellett csak a Pocahontas volt az a Disney filmzene album, mely egyáltalán felkerült a MAHASZ Top 40-es albumeladási listára. A ProVideo közleménye óta pedig tudhatjuk, hogy a Disney-nek vannak elvárásai az eladások kapcsán, hiszen azért került Magyarország tiltólistára a Disney Blu-ray-ek kiadásában, mert messze nem fogyott annyira, mint amekkora az elvárás lenne. Hasonló lehet a helyzet a filmzenékkel. Kifejezetten kevés példányszámban jelentek meg, így jó eséllyel nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket… de inkább beszéljük elvárásokról. Mulant még láttam magyarul, esetleg a Tarzan, de az utána következők már biztos nem jelentek meg magyarul.

De itt a Pocahontas, melyért kár lett volna, ha kimarad. A Pocahontas magyar nyelvű dalai a jobb Disney dalok közé tartozik. Mert ugyan nosztalgiával átitatva emlékezünk meg például az Aladdin és az Oroszlánkirály dalokról, de ha “szakmaibb” füllel hallatjuk őket, akkor azért lehet érzékelni néhány dal esetében, hogy kifejezetten rosszra sikeredtek. A Pocahontas esetében viszont ki lehet jelenteni, hogy megtalálták végre a megfelelő énekeseket, akik méltó módon éneklik el a dalokat magyarul. Ezáltal önmagában a filmzenét hallgatva is átélhetővé válik a film története. Ami talán nem is gyerekeknek szól, mert elég komoly témát, problémát dolgoz fel. 1995 decemberében adták a mozik a rajzfilmet, és láttam is akkor. Arra emlékszem, hogy már 9 évesen is eléggé nyomasztó volt nézni. Azt értettem, hogy Pocahontas és John Smith azért nem lehetnek együtt, mert két különböző törzsből származnak, de hogy ez valójában mekkora probléma, azt akkor még nem is sejtettem. A kazetta egyébként 1995 karácsonya óta van meg

Úgyhogy nagyon emlékezetes ez nemcsak maga a film, de a filmzene is. Nagyon jól vissza tudták adni a megszokott Disney-hangzásvilággal a rajzfilm nyomasztó hangulatát. Emellett a magyar ének is nagyon jó lett. Nagyon bejön a Bergendy együttes kórusa, sok Disney dal magyar változatának színvonalát emelték az énekükkel. Aki ismerős lehet, az Koós János, aki a Macskarisztokratákban énekelt Thomas O’Pamacska hangjaként, illetve Janza Katalin az Aladdinban volt Jázmin énekhangja. Ezen az albumon van az abszolút kedvenc Disney dalom, a “Hozzád szól a szél”, amit rengeteget hallgattam annak idején. Nagyon szeretem az ilyen jellegű balladákat. Az albumot az “Ezer színnel száll a szél” angol nyelvű változata erősíti, ami az “If I Never Knew You” dallal együtt volt a klasszikus végefőcím dalai. A dalok a maga Disney stílusában lettek felénekelve, tehát az ének, ahogy a hangszerelés erősen érzelemdús, amolyan hatásvadász dalok. De itt nagyon jól sikerült, nagyon jól átadták a klasszikus érzelemdús mivoltát, emeli a mondanivaló jelentősségét.

Azért kár, hogy az album borítója eléggé egyszerű, pedig egy igényes, tartalmas borítóval is ki lehetne emelni a CD és kazetta minőségét. De ebben valami miatt sosem jeleskedett a Disney. Kicsit azt az érzetet adja, hogy kiadják a filmzenét, nyilván szól a maga minőségében, de a borító olyan érzetet ad, mintha csak valahogy piacra dobták, aztán vegyék az emberek, jöjjön a pénz belőle. Nálam egyébként a borító az, amit csak a nosztalgia miatt szeretek, ugyanis a Disney filmzenéket sokat reklámozták a ’90-es években a Donald Kacsa magazinban, és onnan maradt meg, mint emlék. Ezért vagyok megbocsátó a borítóval kapcsolatban. Disney gyűjteménybe jól jön, főleg mert ritkaság, de ezt az albumot a dalok minősége miatt lehet szeretni, de azért nagyon.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A legjobb Disney klasszikus filmzene, ami megjelent magyarul
– Egyszerű borító

87%

Orsi: Ha lemegy a Nap

Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.

No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.

Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.

1. Baby, Baby
2. Ha lemegy a Nap
3. A Föld felett
4. Felgyúlt a tűz
5. Az utolsó ölelés
6. Választok egy csillagot
7. Dzsungel mélyén
8. Míg gyermek voltam
9. A legjobb dolog
10. Szállj sólyom szállj
11. Ha neked jó
12. Dzsungel mélyén (remix)
13. Ha lemegy a Nap (remix)
14. Generation Next

Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.

Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.

Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:

Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből
Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből
Mindezt neked úgy odaadnám,
Csak kérlek, te is gondolj néha rám!

Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.

Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.

És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.

Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.

Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.

Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.

Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 4/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 7/10

+ Nagyon jó zene, Orsi hangja
– A kényszerrímeket rettenetes hallgatni.

73%

Mario Kart 8 eredmények

Sokáig nem volt a Wii U a TV-hez kötve, mert sok minden más kötött le, ezért is volt az utóbbi hónapokban gamer post. Leginkább a holland nyelvvel foglalkoztam, ami igazából nagyon jó volt, mert most a Néderlandisztika szakon simán veszem az első leckéket holland nyelvből. Persze, nem úgy kell elképzelni, hogy végig unom az egész órát, mert hallok most is új dolgot, másrészt bejött az a megérzésem, hogy voltak dolgok, amiket rosszul tanultam meg, és azokat most javítom. Meg magasabb szinten is tanulom a nyelvet, méghozzá azért, mert az a célom, hogy már másodévre kijussak Hollandiába Erasmus-szal. Ebbe pedig döntően a nyelvtudás számít bele.

De azért érzékelem, hogy néha sok a jóból, és azért mással is kell foglalkoznom, mert akármennyire is szeretek valamit, ha túl sokat foglalkozok vele, akkor úgy érzem, hogy eseménytelenül telt el az a nap, és ez is tud frusztrálni. Nem véletlen mondják, hogy abba a munkába is bele lehet unni, amit szeretünk csinálni. Ezért is igyekszek mást is csinálni. Ismét a TV-hez került a Wii U, hogy javítsak a Mario Kart 8-as eredményemen. Mert még mindig van mit. Konkrétan csak most tudtam megcsinálni azt, hogy Mirror-ban mindegyik bajnokság meglett arany serlegre. Előtte bemelegítettem, és megcsináltam a 150cc Mushroom Cup-ban az aranyserleget.

Igen, egyébként mind a Nintendo 3DS, mind a Wii U holland nyelvű, úgyhogy nem hagyom el a nyelvet. A Mirror Cup-os győzelemről nem tudtam képet csinálni, mert a Wii U képmegosztója pont akkor nem működött valami miatt.

De persze további célok is vannak, hiszen 200cc-n nagyon híján vagyok a serlegeknek. Itt most elsősorban azt tűztem ki célul, hogy legyen egyáltalán serlegem mindegyik bajnokságban. Nem könnyű...

Nem reménytelen az a 4. hely, mert látható, hogy közel vagyok a 3. helyhez, ráadásul pont az inspirál további próbákra, hogy érzékelem, hogy én vagyok az, aki elrontja. Tehát, nem az van, hogy meghaladja a képességeimet, hanem ha jobban figyelek, akkor jobb eredményt is ki tudok hozni. Mint ahogy aztán sikerült is.

Mondjuk itt nagyban közrejátszott a szerencse is, mert gombát kapni a cél előtt, és előttem meg kiütik egymást... Így nem nehéz a 6. helyről akár a 2. helyen is beérni a célba. Ennyi szerencse kell ebbe a játékba, aki Mario Kartozik, az tudja, hogy a szerencse legalább olyan szinten játszik szerepet a versenyben, mint a technikai tudás.

Mindazonáltal igyekszek technikailag is fejlődni, mert azért az is kell a minél jobb eredményhez. Most azt csinálom, hogy megszerzek mindegyik 200cc-s bajnokságban legalább egy serleget, és a meglesz, az abból szerzett tudással visszamegyek a 150cc-s bajnokságokhoz, és megszerzem mindenhol a 3 csillagos rangot, ahol nincs meg. Vagyis megcsinálom maximális pontszámra.

Néhány gondolat az új Haikyuu!! évadról

Erősen idézőjeles az évad szó, hiszen tudható, hogy a 4. évad második felét láthatjuk most, és nem az 5. évadot kezdték el. Izgatottan vártam, mert sokat remélek ettől a Karasuno vs. Inarizaki meccstől, de azt gondolom, hogy van egy sarkalatos kérdés, amit érdemes lehet tisztázni.

Egész évadra tervezik ezt a Karasuno vs. Inarizaki csatát? Az a helyzet, hogy még mindig tyúklépésben haladok a mangával, és a 81. fejezetnél tartok (tehát a 2. évad elejénél), és nem tudom, hogy mennyire hosszú ez a meccs. De ha hosszú, és az egész 12 részes évadra elnyújtják ezt a játékot, akkor vélhetően egy 3. évad "remake"-et fogunk látni. De azt kizártnak tartom, hogy lehet annyira jó ez a mérkőzés, mint a Shiratorizawa elleni meccs, hiszen az nemcsak a kiszámíthatatlan mivolta miatt volt nagyon jó (bár ezt a kártyalapot most is sikeresen kijátszhatják), hanem ott ismertünk meg néhány olyan háttértörténetet, melyek által átélhető volt az adott labdamenet jelentőse az adott karakter számára. Emellett az érzelmek megjelenítése is végsőkig hiteles volt, többek között ennek is köszönhető, hogy a 3. évadot minden idők egyik legjobb animéjeként tartják számon. Mostanra már eléggé ismerjük a Karasuno szereplőket ahhoz, hogy ezt még egyszer sikeresen eljátsszák. Azt gondolom, hogy talán az lenne a legjobb, ha két meccset láthatnánk ebben a bajnokságban. De hogy hogyan fogják megoldani, és hogy meddig is jutunk el, az rejtély. Számomra duplán, mert messze nem tartok még ott a mangában.

Az azért látszik, hogy igyekeznek emlékezetessé tenni a meccset. Például Hinata esetlenkedésével, de az epizód címe (Rhythm) is kifejező, tetszik, hogy több értelmű. Értelmezhető egyrészt a meccs dinamikájaként, ritmusaként, másrészt meg a szurkolók részéről a taiko egyre gyorsabb ütésével. És hogy ebbe beszállt a Karasuno is Tanaka nővérének köszönhetően, az kemény volt. De megfordult a fejemben, hogy csak nehogy a szurkolók koncertjébe fulladjon az egész játék. Ez is olyan, hogy a 3. évadra tökre jól megcsinálták, hogy megvolt a hangulat, volt ének is a Shiratorizawától, de nem volt komplett hangszerarzenál.

De azt gondolom, hogy felesleges aggódni és kérdéseket feltenni, mert úgy néz ki, hogy jól ötletek lesznek ebben a 12 részben. Láttam jó néhány Production I.G animét, és többnél is azt láttam, hogy klisésen mutatnak be egy történetet, mégis szerethető, mert olyan egyedi megoldásokat alkalmaznak, hogy egyszerűen nézeti magát. És úgy néz ki, hogy a Haikyuu!! új évada is ilyen lesz.

Ami viszont biztos, hogy gyenge pontja lesz az animének, az az opening és ending. Az openinget a SUPER BEAVER énekli, akik eddig még nem énekeltek openinget a Haikyuu!!-nak, de sikeresen elhozták nekünk az anime eddigi legrosszabb openingjét. Nincs dallama a zenének, mintha csak az lett volna a cél, hogy zúzzanak valamit a gitárral, hiszen most meccs van, ezért keménykedni kell. Csak épp nincs megírva a zene. Szeretném, ha ez maradna a legrosszabb opening, kéretik nem alálicitálni! Ami pedig az endinget illeti, némileg jobb. Lehet örülni a SPYAIR visszatérésének 5 év után, de szkeptikus voltam velük szemben, mert a SPYAIR azon japán együttesek közé tartozik, amelyről még a rajongói is úgy gondolják, hogy teljesen kifogytak az ötletből. Sajnos csak egyetérteni tudok velük, mert meghallgattam néhány albumukat, az újabbak kifejezetten sablonosak. Itt sem hallok ki semmit, ami kiemelné az átlagból a dalt pedig micsoda endinget énekeltek a Bleach-nek, az Imagination, a Haikyuu!! első openingje is valóságos mestermű, azokhoz képest óriási visszaesés az új dal. Azt nem gondolom, hogy a későbbiekben meg fogom kedvelni a dalt, de az endingről inkább gondolom, hogy el tudom fogadni, hogy a "Haikyuu!!-franchise" (hiszen ilyen még nincs is) része lesz, mint az opening. Az botrányosan rossz lett.

Összegezve, ígéretesnek tűnik az új évad, ha jó ötletekkel oldják meg, szerintem még az is elmegy, hogy csak az Inarizaki meccs legyen ebben a 12 részben. Egy biztos: A Haikyuu!!-hangulat nagyon ott van, úgyhogy rajongói elfogultság ide vagy oda, instant 10 pont ez az anime már az 1. rész után.

Princess: A hegedű hercegnői

Az ezredforduló után érzékelhető volt a lemezeladások csökkenése a vásárlók részére is azáltal, hogy kevesebb zenei kiadvány jelent meg. Valamint egyre több olyan CD jelent meg, aminek borítóján látszik, hogy spóroltak a költségekkel, illetve idővel eltűntek a kazetták. De azért volt néhány olyan együttes, előadó, akik azért tettek arról, hogy emlékezetesek maradjanak akár az utókornak is. Az egyik ilyen formáció volt a Princess.

És mindenképpen érdemes elmélkedni azon, hogy mit tettek a magyar könnyűzenével 2002-2008 között. Azok, akik jártasabbak a könnyűzenei életben, a három tenortól eredeztetik azt a kulturális jelenséget, hogy egy-egy operából, áriából a legemlékezetesebb, legismertebb dalokat eléneklik, ezáltal az átlagpolgár úgy érezte, hogy művelődött. Ez persze önmagában nem igaz, sőt, a zenei téren konzervatívak számára (nevezzük őket sznoboknak) gyűlöletes ezt a jelenség, mert elhiteti a hallgatóval, hogy tényleg művelődik. Ezt azóta többen is csinálják, és a Princessről is ez volt mondható, mégis azt gondolom róluk, hogy megbocsájtható, amit tettek.

Már ha feltétlen rájuk akarjuk húzni a művelődés illúziójának vizes lepedőjét. Az biztos, hogy 2002-ben futótűzként terjedt a zenéjük a médiában. Sok helyen voltak hallhatók, és olyan időkben adtak el több 10.000 példányt a lemezeikből, amikor ez már ritkaságnak és kiugróan jó eredménynek számított. Én is, amint meghallottam őket, azonnal felfigyeltem rájuk, és megszerettem a zenéjüket. Azért gondolom, még mai fejjel is, hogy megbocsájtható, amit tettek, mert olyan egyedi tálalásban és hangszerelésben adták át a klasszikus darabokat, hogy a lányok által új értelmet nyertek. Ezáltal én, amikor annak idején hallgattam az első albumot, egy percre sem éreztem azt, hogy művelődök komolyzenei téren. 16 éves fejjel felértem ésszel, hogy ez nem egy komolyzenei album, ettől nem leszek zenetörténetileg művelt. Semmi nem változott bennem, miután meghallgattam ezt az albumot, én is ugyanúgy, unott fejjel hallgattam ének órákon a komolyzenei műveket, mint az osztálytársaim.

Ezt az albumot önmagáért szerettem. Azt gondolom, hogy a titok a hangszerelésben van. Rendkívül ízléses, és a mai napig azt érzem, hogy harmóniában vannak a klasszikus hangszerek a modern hangzással. Olyan érzetet adnak a dalok, mintha valaki egy ételt saját ötleteivel újragondolta, az új fogás is ízletesre sikeredett, és jól néz ki a tányéron. Ráadásul, ami miatt kifejezetten szerettem ezt az albumot, hogy saját szerzemények is vannak rajta, amit zeneszerzők, nevezetesen Molnár László és Holló József írtak. Ezek annyira jók lettek, hogy odaillenek a többi klasszikus dal újrahangszerelt változatai mellé. Úgyhogy ez az album nagyon jóra sikeredett. Mivel az album végig instrumentális, ezért az éneken és a szövegen nincs mit értékelni, mivel az nincs.

Amit aggályosnak tartok, az az album címe és az együttes neve. Nagyon visszatetsző az, ha valaki pozitív vagy negatív jelzővel látja el saját magát. Itt is, hogy elnevezték magukat a hegedű hercegnőinek… Azt hadd döntsék az arra érdemes kritikusok, hogy tényleg hercegnők-e vagy sem. De hogy maguknak hercegnőknek hívják… ha valami, ez szánalmas bennük.

Egyébként meg az én liberálisabb zenei ízlésembe bőven belefér, amit csináltak. Illetve csinálják is még, mert aktívak, csak lemezt nem adnak ki. De az a véleményem, hogy mivel annyira egyedi a klasszikus dalok hangszerelése, hogy nem is lehet az eredeti változatra gondolni. Én ezt mindig, mint “Princess-album” hallgattam, akik számomra ízlésesen hangszerelték újra a klasszikus dalokat. És tényleg tévúton jár az, aki azt gondolja, hogy ezen dalok által művelődik, mert nagyon nem. És igazából azt is megértem, ha valaki ugyanúgy gyűlöletesnek tartja a Princess munkásságát, mint akár a három tenorét, vagy akár Havasi Balázsét, hogy magyar példával is éljek. De említhetném Lindsay Stirling-et is, akiről viszont tényleg el lehet mondani, hogy rendkívül ízléstelen, amit csinál. Azt gondolom, hogy a Princess a jóízlés határán belül maradt, bőven lehet olyan előadókat mondani, akik sokkal nagyobb kulturális bűnözést követtek el. Ez egy feldolgozásalbum néhány saját szerzeménnyel, annak viszont nagyon jó.

Ének: –
Zene: 8/10
Szöveg: –
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat 9/10

+ Mindenképpen egyedi album, és rendkívül ízléses
– A borító lehetett volna kicsit jobb.

86%

Könyvek Hollandiáról

Iskariotes mutatta nekem Twitteren Zeiler Júlia: Hollandia című könyvét. Utána is néztem, hogy mennyire elérhető. Nem is hallottam erről a könyvről, de gyanítom, hogy azért, mert 2000-ben jelent meg, és akkor még távolról se gondoltam volna, hogy 20 év múlva Hollandiába fog húzni a szívem. Így vélhetően már csak használtan, antikváriumokban lehet megvenni. Tetszett, hogy a Libri Antikváriumában 750 forint volt a könyv, de amikor láttam, hogy a konyvudvar.net webshopjában 250 forint, akkor nem is volt kérdés, hogy ott veszem meg. Van is egy boltja az Astoriánál, és mivel közel van a KRE-hez, ezért egy lyukas órán elmentem megnézni. És volt belőle jó néhány példány. De nem ez a poén, hanem hogy az üzletben 100 forint volt. Hát ilyet...

Nem volt egyértelmű, hogy melyiket vegyem meg, ugyanis több példány is fakult volt az oldalgerincén, vagy az elülső borítón voltak fakulások. Alapos, már-már szakértői szemmel vizsgáltam a példányokat, mire rátaláltam a legjobbra. És ha már ennyire olcsó volt, akkor szétnéztem az egész könyvesboltban. Ez egy nagy üzlet, ahol temérdek joglejárt könyvet adnak az eredeti árukhoz képes lényegesen olcsóbban. Szétnéztem, hogy miket találok meg, és megtaláltam még a Marco Polo útikönyv sorozatának Hollandia részét. Ez 490 forint volt, az eredeti 1.990 forintos árhoz képest. Hát jött ez is. Két Hollandiáról szóló könyvet vettem 590 forintért, tökre megörültem nekik.

A bal oldali könyv meg azt hiszem, segíteni fog az egyetemi tanulmányaimban, ugyanis lehet benne olvasni Hollandia történelméről, irodalmáról, kultúrájáról, társadalmáról. Egy bő összefoglalása annak, amiről tanulni fogok. És imádom olvasni. Egyébként nagyon nem mondható különlegesnek az írási stílus. Nem annyira száraz, mint egy tankönyvé, olvasmányos, de aki nem érdeklődik olyan szinten Hollandiáról, mint én, annak nem lesz érdekes a könyv. Én viszont tuti el fogom olvasni többször is. Iskariotes könyvi ajánlásait ezután is szívesen veszem.

A Marco Polo könyv is elég jó. Itt Hollandia látnivalói, nevezetességei vannak felsorolva. Mivel képeskönyv, ezért a lapok is fényesek. 125 oldalban sok minden meg van benne említve, de inkább hiányosnak mondanám. Hogy nem szerepel benne Alphen aan den Rijn Archeonja, az nálam ősbűn! Bár az Avifaunáról, vagyis a madárparkról írnak, amelyik szintén Alphen aan den Rijn egyik látványossága. Ezt nem láttam, de megfogadtam, hogy ha visszatérek a városba, akkor mindenképp megnézem. Ahogy az Archeont is nagyon megnézném még egyszer. A lényeg: Sok jó látnivaló, ajánló van a könyvben, de a tárgymutatót (ahol a városok vannak listázva) hiányosnak érzem. Vlissingent is kihagyni, nem ajánlani a gyönyörű tengerpartjait, szintén problémás. Zandvoortról van szó, mint tengerparti város, de kihagyni az autóversenyeit. Tudnám mivel kiegészíteni a könyvet.

De elégedett vagyok mindkét könyvvel. Lesz mit olvasni a kötelező irodalmak mellett. ^^

John Newman: Love Me Again

Mára sok zenei műfaj és téma lett lejáratva annak következtében, hogy a rádiók a trendeket játsszák, és az aktuális trend és a tartalom ritkán találkozik egymással. És ha ehhez hozzávesszük a különböző hollywoodi romantikus filmeket, akkor aligha lehet azon meglepődni, hogy az emberek gondolatát, hozzáállását is átformálta szerelem terén. Ennek következtében már nem is nagyítóval, sokkal inkább mikroszkóppal kell keresni az olyan szerelmes dalokat, melyek egy érzelmileg érett ember érzéseire reflektál. Jelentem, ma is készül ilyen, ezt szeretném bemutatni.

John Newman: Love me again című dala az utóbbi évek egyik legprogresszívebb, érzelmileg leghitelesebb szerelmes dala. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy semmilyen nyálas sablon nem olvasható a szövegben, hanem teljes mértékig saját magára reflektál. Az is fontos szempont, hogy a zene is meg van írva. Sokat hozzátesz a szöveg mondanivalójához, és több hangszer is szerepet kap, ami szintén ritkaság a mai nyugati zenei világban. És hogy miről szól a szöveg? Lényegében egy bocsánatkérő dalról van szó. Az énekes túl van a szakításon, és némi idő után rájött arra, hogy mit hibázott a kapcsolatban.

Know, I’ve done wrong
I left your heart torn
That’s what devils do.

Elszámol saját magával, felelősségre vonja magát. Hát milyen már ez? Hány olyan szerelmes dal van a köztudatban, ahol nem a másikat hibáztatja a kapcsolat széteséséért? Nem azt mondja, hogy te szemét disznó, ezt és ezt tetted velem! Sőt, aki tényleg nagyon szégyentelen, az még bosszút is esküszik. De itt erről szó nincs. Az énekes a saját felelősségét firtatja, és érzékelhetően szégyelli magát, hogy azt tette, ami megtörtént.

A bridge rendkívül érdekes:

Now I’m rising from the ground
Rising up to you
Filled with all the strength I found
There’s nothing I can’t do!

Ez a rész jó eséllyel arról szól, hogy azáltal emelkedik fel a lányhoz, hogy megértette a fájdalmát, és mintegy átérezve, azt, felemelkedik hozzá. Ebben az esetben nagyon szép metaforáról van szó, és gyorsan hozzáteszem, hogy a második felében valódi erőről énekel az énekes. Aki elszámolt saját magával, megélte a fájdalmát, onnantól komoly esélyt kap arra, hogy tényleg erőre kapjon, és úgy tűnik, hogy énekesünk élt is vele.

Azt gondolom, hogy a refrént kétféleképp lehet értelmezni:

I need to know now, know now
Can you love me again?

Egyszer megjelenik a bizonytalanság, úgy érzi, hogy tudnia kell, hogy szereti-e még őt, hogy tudja, hogy érdemes-e érte felemelkedni. Másrészt meg mintha az énekes választási lehetőséget adna, hogy vajon tudja-e még szeretni még őt? Ez kifejezetten ritka, mivel a szerelmes dalok döntő többsége rendkívül önző. Az előadó csak a saját érzéseivel foglalkozik, csak azt halljuk, hogy mennyire szereti a másik felet, hogy csakis az övé és soha nem engedi el. Ez önmagában mélységesen elinflálja a szerelmes dalokat, mivel a szerelem 2 ember között alakul ki kölcsönösen, és ha az énekes csak a saját érzelmei hangoztatja, az borzalmas tud lenni. Itt viszont a kérdéssel megadja John Newman a választási lehetőséget a lánynak, hiszen előfordulhat, hogy talált azóta valaki mást, vagy úgy gondolja, hogy nem tud megbocsájtani neki.

A második verse lényegében ugyanarról szól, inkább a második refrén utáni szövegre térnék ki:

I told you once
I can’t do this again, do this again, oh, no

Ez azért elég erős, erre azért nem mernék fogadást kötni. Tudhatjuk, hogy mindenkiben megvan az angyali és démoni oldal, és ha valaki elkövetett valami rosszat, az tudható, hogy bármikor újra megteheti, ha nem vigyáz. Persze van olyan, hogy kordában tartja valaki az ördögi énjét, de ehhez hihetetlen szintű éberség és intelligencia szükséges. Mondjuk, aki ilyen szöveget ír, annak van esélye, hogy rendelkezik ezekkel az erényekkel.

A dal nemcsak szövegileg kiváló, hanem zeneileg is. A dinamika nagyon tetszik, jól kifejezi az énekesben dúló érzelmeket. Zeneileg is nagyon jól meg van írva, ami nemcsak azt jelenti, hogy a hangok harmonizálnak egymással, hanem olyan hangok szólalnak meg, ami alátámasztja a szöveg érzelmi mondanivalóját. És az sem utolsó szempont, hogy az énekes tud énekelni. Nagyon szeretem azt, ha egy férfi nem fejhanggal énekli ki a magas hangokat, hanem torokból, mert akkor sokkal erőteljesebb, mondhatni, férfiasabb a hang. És ilyen érzelmeket így érdemes énekelni.

Készült videoklip is a dalból, ami a szöveghez képest meglehetősen furcsa lett.

Ilyen bárban táncolós, mindenki jól érzi magát, közben az énekes is olykor vidáman énekel. Gyakorlatilag teljesen ellentéte a dal mondanivalójának, mivel a szöveg erősen privát érzelmekről szól. Tehát számomra a videoklip a mélypontja a dalnak, ha képileg visszaadta volna az érzelmi világot, akkor nagyon jó lett volna, de így inkább semmilyen, mintha csak egy kötelező eleme lenne a dalnak.

Bár minden dalnak csak a videoklipje lenne a legnagyobb gondja. Összefoglalva, egy progresszív szerelmes dalról van szó, valóságos érzelmekkel. Nagyon ritka az, hogy egy fiatal srác ilyen érzelmekről írjon dalt, és így el is tudja énekelni. És az hatalmas pozitívum, ha valaki a saját felelősségét keresi egy párkapcsolatban, mert ez szolgálja a fejlődést, és esélyt ad arra, hogy tényleg ne tegye meg többet azt, amit tett. Bár nekem az a tézisem, hogy vitás helyzetben (általában) mindig kettőn áll a vásár. És érdemes annyira szemügyre venni azt is, hogy a másik fél miben vétkes, hogy tudjuk, hogy mik azok az intőjelek, amik bajt jeleznek, és meg is lássuk azt. De azt gondolom, hogy ez a srác megérdemli a második esélyt, és hogy újra szeressék őt.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 8/10
Hangulat: 9/10

+ Valóságos és progresszív szerelmes dal
– A videoklip

92%

Anyasors egy krízishelyzetben

Nemrég kezdtem el nézni a Dororót, és azt kell mondjam, hogy nagyon élvezem. Bár az igazat megvallva, nem tudok nem az Inuyashára gondolni, hiszen az is a középkori feudális Japánban játszódik, és ugyanúgy jelen vannak a démonok, és a hozzájuk kötődő hiedelmek. Így midkét anime inkább mondható legendaszerű történetnek, semmint hogy az a Japán történelmet egy az egyben úgy ábrázolja, ahogy annak idején feljegyezték. A nagy különbség a két anime között, hogy az Iuyashában az erős romantikus szál miatt miatt eléggé lájtosan ábrázolja a középkori Japán mindennapjait, míg a Dororo sokkal sötétebben mutatja be az akkori emberek életét. Vannak is félelmetes jelenetek az animében, és az az igazság, hogy el is tudom képzelni, hogy annak idején tényleg ennyire barbárak voltak az emberek. Nem akarom az alaptörténetet elmesélni, mivel azért hoztam fel a sorozatot, hogy annak egy eseményéről írjak. Egyébként érdemes megnézni az animét azoknak, akik bírják a keményebb jeleneteket is.

Ma láttam a 9. részt, amikor Dororo fiatalabb gyerekkorát látjuk, hogy gyújtották fel a falvat, ahol éltek, hogyan végezték ki az apját, és később hogyan halt meg az anyja. Az anyja halála gondolkodtatott. Ahogy az apja kivégezte a kivégzőjét, az fantasztikus jelenet volt, szinte példa nélküli. Viszont az anya halálát nem gondolom "tapsolnivaló"-nak. Ez így most elég idétlenül hangzik, de lényeg, hogy ez a fiáért minden körülmények között meghalni is képes attitűd nem tetszik. Még nincs gyerekem, ezért csak elképzelni tudom, hogy az, ami egy szülő és egy gyerek között van, az tényleg egy speciális szeretet, amihez hasonló nincs a világon. És nem is voltam még olyan jellegű krízishelyzetben, mint amit az anime megmutat, de így is azt gondolom, hogy ahogy az anya meghalt, az nem helyénvaló. Értem én, hogy az áldozatvállalás netovábbját láttuk az animében, de azt gondolom, hogy az lett volna a megfelelő, ha az anya magát is megmenti, ahogy tudja, pont a fiáért. Hiszen Dororo ott még nagyon kicsi, ebből kifolyólag nem tudná ellátni magát. Azt gondolom, hogy a kölcsönös áldozathozatal lett volna gyümölcsöző, bízva abban, hogy a krízishelyzet, csak átmeneti, aztán együtt, új életet kezdettek volna.

Persze, ez teória, amit ide leírtam, meg se született volna az anime, ha az anya túléli azt a helyzetet. Dororo túlélte, ott van neki Hyakkimaru, aki egyre inkább megérzi a fiú a szeretetét, így elkezd kommunikálni vele. És persze lehet írni, hogy végül a srác feltalálta magát, így mondatjuk, hogy sorsszerű volt az anyja áldozathozatala, csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy van úgy, hogy az anya egészséges önzősége adott esetben a gyerek jövőjét jobban szolgálná, mint a feláldozom magam bármi áron a gyerekért attitűd.