Gyakorlás a Super Mario Kart-ban

Megvan Nintendo 3DS-re a Super Mario Kart, és sokat gyakoroltam benne. A sok gyakorlás után pedig ismét be kellett látnom, hogy a játékban nem lehet tökéletesnek lenni. Az 50cc és 100cc könnyen megy, de a 150cc-ben komoly izgalmak vannak. Már az 1. helyen végezni a bajnokságban is kész csoda, nemhogy elérni a maximális, 45 pontot. Azt meghagyom a japánoknak... Ha megvan mindenhol az aranyserleg, akkor elégedett vagyok.

A Mushroom Cup, Flower Cup, Star Cup bajnokságokban meg is van aranyserleg, a Special Cup még üres. És nem is tudom, hogy mit kell küzdenem, hogy egyáltalán a bronz serleg meglegyen, nemhogy az arany. Mert a rettenetesen nehéz sem eléggé kifejező. Svájci óramű pontossággal kell a pályákon végigmenni, de nem is ez okoz nehézséget, ahhoz képest, hogy a gépi ellenfél játékosok nem hagyják, hogy minden a terv szerint menjen. És csak egyet is hibázzunk, annyi mindennek. A Super Mario Kart-ban nincs kegyelem, nem várnak be a gépi ellenfél játékosok (ahogy a későbbi Mario Kartokban ez érzékelhető), hanem mennek előre, és ha leköröznek, akkor végképp nincs mentség. A Donut Plains 3 pályán a legkegyetlenebb, ha a gépi versenyzők belöknek a vízbe, akkor keresztet vethetünk egyáltalán a továbbjutásnak, nemhogy a győzelemnek. Egyetlen dolog mentheti meg a versenyünket, a villám. De az is nagyon ritkán jön. De ha sikerült megcsinálni arany serlegre a 150cc Special Cup-ot, az már jelzi, hogy profi játékosok vagyunk.

Amikor a mostani találkozón Super Mario Kart-oztunk, valaki viccesen megkérdezte, hogy van egyáltalán mesterséges intelligenciája a játéknak? Van, de sajátságos, az tény. Egyrészt a fentebb leírtak miatt. Hibáznak a gépi ellenfelek is, de alapvetően pontos és tökéletes a vezetési stílusuk. Ez azt eredményezi, hogy ha nem driftelve kanyarodunk, hanem úgy, hogy elengedjük a B-gombot, akkor biztosak lehetünk abban, hogy beelőznek minket, de legalább közelebb kerülnek hozzánk. Tehát tökéletesre ki kell ismerni a pályákat, tudni kell, hogy hol kell pontosan kanyarodni, hogy pontosan bevegyük a kanyart. És sok mai játékos hülyeségnek tartja, hogy életet számol a gép, és hogy csak akkor mehetünk tovább, ha legalább 4. helyen végzünk. Nekem az a véleményem, hogy ez az a fajta nehezítés, ami inspirál. Arra sarkall, hogy sokkal jobban összpontosítsunk a játék során. Pontosan vegyük be a kanyart, és viselkedjünk okosan, ha egy ellenfél játékos megkörnyékez. És ha sikerül túljutni a pályán, azt a sikerélményt, amit ez a játék megad, azt kevés másik játékban érzem. Talán ez a fajta sikerélmény inspirál arra, hogy akármennyire is nehéz ez a Mario Kart, de újra és újra nekimenjek. A sikerélmény érzése erősebb, mint az oda vezető út, ez a Super Mario Kart nagy erőssége.

Most egy darabig hanyagoltam a bajnokságot, és időmérőben erősítettem. Nemcsak azért, hogy jobban menjen a játék, hanem hogy mindegyik pályán legyen öt legjobb idő, tehát sehol ne legyen "üres adat". Hát ez se volt könnyű, mert itt is az van, hogy ha nem tűrök el nagy hibát, akkor sokszor újra kellett kezdenem az időmérő versenyt. Nekimenni a falnak, ha az arcomnak jön egy Monty Mole, Twhomp... hát elnéztem, de leesni, komolyan kicsúszni egy ellenfél miatt, saroknak menni, akkor már újra kezdtem a versenyt. És persze ez is sok idegeskedéssel járt, és itt is megcsináltam azt, hogy már végképp úgy éreztem, hogy nem megy a játék, akkor kikapcsoltam, és félbehagytam. Lenyugodtam, pár óra múlva újra nekimentem, és akkor most is jobban ment. Az volt a rossz sokszor, hogy mivel tényleg nagyon nehéz egy pálya, többször tapasztaltam azt, hogy nem hiszem el, hogy sikerülhet, és emiatt kerültem vízbe, vagy vettem be rosszul a kanyart. A Special Cup pályák meg szinte megvalósult rémálmok. Ott még ellenfél játékosok nélkül is nagy precizitással kell versenyezni. A Rainbow Road pályán pedig egyszerűen nem lehet hibázni. Nincs fal, ha kimegyünk a pályáról, leesünk. Valamint a Thwomp-ok is csillag hatása alatt vannak (nem tudom ezt jobban kifejezni), tehát ha nekimegyünk, akkor kipördülünk, ami egyenértékű azzal, hogy vége a versenynek.

Tehát még a Time Trial időket kitölteni és nagyon nehéz volt. De erre is azt mondom, hogy a sikerélmény kárpótol. Aztán irány a 150cc Speical Cup, és 100%-os lesz Nintendo 3DS-en is a játék.

Elhallgat a Rock FM

Csak ma reggel tudtam meg, ahogy a RockReggelt hallgattam, ott mondtak olyanokat, amik utalások voltak arra, hogy nagy változás lesz. Az volt az első gondolatom, hogy a RockReggeltnek lesz vége, de szétnézve a rádió Facebook oldalán, találtam meg a bejelentést, hogy a rádió megszűnik. Hihetetlenül meglepett, és rosszul is érintett, mert ez volt a kedvenc rádióadóm. Azt már jó ideje tudom magamról, hogy bár nincs olyan zenei műfaj, mely mellett végleg elköteleződnék, de amelyik igazán közel áll hozzám, az a rock zene. Szeretem az élő zenét, és úgy érzem, hogy egyre inkább erre van igényem. Próbálkoztam néhány rádióadóval, ahol a mai trend zenéje megy, azokkal úgy vagyok, hogy hallok néhány hangulatos dalt, amit esetleg meghallgatok néhányszor még, de hogy nem ott keresem a minőséget, az tény.

Akármelyik rádiót is hallgattam, mindig a Rock FM volt az egyedüli, amit huzamosabb ideig hallgattam a jó zenék miatt. Mondjuk ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes rock zenét úgy szeretek, ahogy van. Például csak a dallamosabb rock zenét szeretem, az ilyen nagyon kemény, üvöltözőseket már nem bírom hallgatni. Attól meg egyenesen a hajamat téptem, amikor olyan előadókat szólaltattak meg, mint Tóth Gabi, Oláh Ibolya, Hooligans, Dorothy, Roy és Ádám. Ezeket nálam a rock zene mélypontjai. Nagyon kevés női előadót hallottam, akinek alapvetően jól áll a rock zene, mert ez alapvetően férfi műfaj (erre utalás lehet az is, hogy ma a rádiósok mondták, hogy a Rock FM is férfias rádióadó... volt), és nagyon kevés olyan női előadót hallottam, aki nagyon jól énekel rock zenére. A fent felsorolt három előadó nagyon nem ide tartozik. A Hooligansnál meg amikor áttértek a trendi rockra, nem értem, miért nem változtattak nevet. Mégis milyen huligánok azok, akik vidáman mesélik, hogy a nőjük szívja a VISA-ját? Később is úgy jöttek a minden progresszivitást nélkülöző dalszövegeikkel. Roy & Ádámtól meg többségében ilyen jól érzem magam a bőrömben, semmi bajom nincs, szép az élet jellegű dalokat ismerek, hiteltelenek. Bár tőlük van egy üdítő kivétel, amit nagyon megszerettem, az a Komolyan sírok című dal. Hangulatában sokkal jobb, és szövegének mondanivalójáról is el lehet mondani, hogy érdemes foglalkozni vele. Illetve Révész Sándor énekstílusát sem szeretem.

Viszont van néhány olyan előadó, aki ha csak megszólalt, már éreztem, hogy nem volt rossz a napom. Például Földes László Hobo, akinek szarkasztikus szövegei érzékeltették, hogy próbáratette őt az élet, mégis ironikusan énekel a megélt élményeiről. Deák Bill Gyula hasonlóképp, de ha LGT dal szólt, akkor voltam igazán boldog, hiszen ők mai napig nagy kedvenceim. Meg szerencsére sok olyan dal szólt a Rock FM-en, amik miatt érdemes volt hallgatni a rádiót. Formálta a zenei ízlésemet, az itt hallott dalok hatására kezdtem el foglalkozni komolyabban néhány együttessel. Például azt régóta tudtam, hogy a Bikini jó zenét játszik, és D. Nagy Lajos énekét is szerettem, de itt figyeltem fel igazán a dalszövegekre, és itt hallottam meg, hogy hihetetlenül progresszívek. Van tőlük is néhány dal, mely iróniával közelítik meg az élet nehézségeit, de vannak nagyon szép dalaik. Például a Veled akarok... című dalukat ha meghallom, hihetetlen kellemes érzés lesz úrrá lesz rajtam. Nagyon ritka az, amikor valaki úgy énekli meg a szerelem szépségeit, hogy hiteles marad, nem válik csöpögőssé a dal. Jaj, hát iróniában nagy kedvencem az Ördögtől a Keringő. Amilyen szarkazmussal énekelnek pozitív gondolkodásról és az egymondatos motivációs szövegekről... Nem bírom nevetés nélkül végighallgatni azt a dalt.

Meg sok más dal miatt is érdemes volt hallgatni a rádiót, amik csak itt hangzottak el. Meg ami nagyon tetszett, hogy lehetőséget biztosítottak ismeretlen előadóknak, hogy szélesebb közben mutassák meg a zenéjüket. Köztük is voltak néhányan, akik bizonyították, hogy ma is lehet újat mutatni a magyar rock zenében. Úgyhogy nagy kár érte. Egy darabig egyébként politikai okot sejtettem a rádió megszűnése mögött. De amikor utánaolvastam, hogy pontosan mi történt, és hogy éjféltől a Sláger FM fog itt szólni, elvetettem ezt a gondolatot. Mert eredetileg ez az adó is megszűnt volna a Music FM-mel együtt, és emögött politikai indítékot sejtettek. De a Sláger FM megmenekült. Hogy pontosan mi van emögött, nem tudom, és igazából nem is érdekel. Talán fogom hallgatni a Sláger FM-et, de lehet, hogy inkább a Winamp-en állítok össze egy "saját" rádiót.

Naruto Shippuuden végignézve

El se hiszem, hogy eljött ez a nap. Egy nagyobb szünetet beiktatva majdnem 2 éven át néztem a Naruto Shippuuden-t, mire eljött a mai nap, amikor is elértem az utolsó, szám szerint 500. részt. Igazából mialatt néztem, többször is akartam írni róla, mert voltak gondolataim, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok annyit elmélkedni róla, hogy megérjen egy blogpostot. Mindegy, most egybe az egészet.

Annak szellemében kezdtem el nézni az animét, hogy nézem, amíg jónak látom, de ha túl sok lesz a fillerből vagy nagyon hülye irányba megy el az anime, akkor abbahagyom. De mivel alapvetően toleráns vagyok a fillerekkel kapcsolatosan, ezért arra is számítottam, hogy sokáig fogom nézni. Végére is értem. Inkább a végével voltak problémáim, ugyanis ahogy elrontották ezt az animét, azt tanítani kéne. A háború is rettenetesen unalmas volt, konkrétan olyan gondolatom volt, hogy ha a háború a valóságban is ennyire unalmas dolog, akkor nemcsak azért értelmetlen, mert emberek halnak meg teljesen hiába, hanem sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni a mindennapokat. Meg amit furcsálltam, hogy a 480. rész körül, amikor vége lett a háborúnak, elkezdtek egy új történetet. Az, hogy Sasuke merre jár, az még lehetett volna érdekes, mert láthatjuk, hogy miken ment keresztül, esetleg feltétlezhetjük, hogy azáltal fejlődik a jelleme, és megérti Naruto küldetését, és békében fognak egymás mellett élni. De ez sem tűnt olyannak, hogy ezt be tudják fejezni 20 rész alatt, ráadásul beletenni még Shikamaru történetét, na ez már tényleg nem kellett volna. Igazából semmit nem tett hozzá a végkifejlethez, és maga a történet sem volt olyan innovatív, progresszív, semmilyen szempontból, hogy az oda nagyon kellett volna. Mindezek mellett kiszámítható volt, tudható volt, hogy mi lesz a vége. Úgyhogy az már oda nagyon nem hiányzott.

Tudható volt, hogy Naruto és Hinata lesz a férj és feleség, és ezzel végül teljesül Hinata nagy álma. De én azt hittem, hogy lesz egy folyamat, hogy Naruto úgymond "meglátja" Hinatát, észreveszi, beleszeret, és ebből lesz a házasság. De hogy semmi előzmény, csak kész tények elé állítja az anime a nézőt, hogy Naruto és Hinata házasságra készül, az több, mint kiábrándító. Egyáltalán nem jött át a vége. Az érződött, hogy vége lesz animének, de az egész oldott hangulatából, meg hogy mennyire örül mindenki Naruto esküvőjének, mindenki izgatottan készül, semmi nem jött át, mert annyira hirtelen jött az egész, nem volt folyamata a dolognak. Mellesleg az utolsó részben sem tűnt szerelmesnek Naruto, sokkal inkább tűnt annak, hogy valaki kitalálta, hogy összeházasodnak, de mivel Naruto kedveli Hinatát, ezért nincs ellenére a dolog. Meg Sasuke "visszatérését" sem verném annyira nagydobra, mint amekkora drámát csináltak belőle, ahogy olvastam visszaemlékezéseket a Narutóval kapcsolatosan, amikor véget ért a sorozat. Volt utalás rá, mert Sakura kapott üzenetet tőle, és a mosoly utalás lesz rá, de mivel úgy sejtem, hogy a Boruto is olyan lesz, hogy egyből Naruto fiának kb. 10-11 éves korában kezdődik (vagy fiatalabb, fogalmam sincs, hogy hány éves lesz, amikor elkezdődik), ezért annak sem látjuk a fokozatát. Főleg, hogy az üzenet arra is volt utalás, hogy ha Sasuke visszatér, tárt karokkal fogadja Sakurát. Orochimaru pálfordulása viszont rettenetesen tetszett. Ő volt ugyanis az egyedüli, akit, mint negatív főhős komolyan vettem. Kabutóra csak mint egy elmebeteg gondoltam, akit meg kell állítani, és elzárni a társadalomtól. De Orochimarut komolyan félelmetesnek tartottam, akit a sátán hozott a világra. Ő a félelmetességében elképesztően tehetséges shinobi volt, aki a képességeit gonosz célokra használta fel. De a tudása lévén elképesztő hatalma volt. És talán a tudása, kutatásai lévén öntudatlanul is tiszteletet váltott ki belőlem. És hihetetlenül megörültem annak, hogy ugyan nem tudom mitől (ez is rejtély), de hirtelen segítő lett a háborúban.

Amin gondolkodtam a sorozat nézése közben, hogy Naruto miért akarja ennyire visszahozni Sasukét. Helyesebben: Lehet-e értelmet adni annak, hogy visszahozza. Azt értem, hogy megígérte Sakurának, hogy visszahozza, és hogy a japánoknak az ígéret az adott szó, szinte szent, de egy idő után azt lehetett érezni, hogy inkább arra megy ki a játék, hogy Naruto inkább, mint barátja akarja visszahozni Sasukét. És hogy ezért bármit megtenne. Ez azért problémás, mert azt az érzetet kelti, hogy nem tiszteli Sasuke döntését. Nem érdekli, hogy ő mit akar, visszahurcolja őt, ha az életébe is kerül. És akkor felmerül a kérdés, hogy ha tényleg a barátjának tartja Sasukét, miért nem képes tiszteletben tartani a döntését, és elengedni? Ha Sasuke úgy dönt, hogy Orochimaru szolgálatába áll, és rossz célokra használja az erejét, akkor tegye. Ha majd árt vele másoknak, majd "elbeszélgetünk" vele. A szeretet ott kezdődik, hogy tiszteletben tartom a másik döntését, és ha el akar menni, akkor elengedem. Ha vissza akar térni, akkor visszajön, és örülünk egymásnak. De az anime ezt nem mutatja meg, mondjuk azt igen, és ez nevezhető pozitívumnak, hogy végül ugyan visszatér, de nem Naruto hatására. Hanem a vele megélt történések hatására.

És van még néhány dolog, amiről nálam sokkal okosabbak beszéltek. Ebből egyet emelnék ki, méghozzá, hogy Naruto hatni akar mindenkire, mindenkit jó útra akar téríteni, aki rossz úton van. És érdekes, hogy mindenki jó útra tér. Emlékezzünk vissza Pain-re. Ebből a szempontból nagy hazugság az anime, mert azt mutatja, hogy csak egyetlen igazság létezik, és aki nem aszerint él, az rossz úton jár. De itt van Naruto, aki elbeszélget a rosszak fejével, és ők mind jó útra térnek. Ez azért hazugság, mert mindenki máshonnan érkezik, mindenki más tapasztalatokat él meg az életében, és mindenki azokat másképp dolgozza fel. Így alakul ki a saját értékrend, amin adott esetben nagyon nehéz változtatni. Ne is akarjunk senkit megváltoztatni, legfejlebb beszélgessük el vele, és ha hitelesek vagyunk számára, formálhatjuk a jellemét. De az hogy lehet, hogy aki egy egész falut le akart rombolni, egy komoly harc után odamegy hozzá Naruto, aki jobb belátásra bírja, és hirtelen megbán mindent, amit tett? Ezzel szemben nagyon jó az Akatsuki jelenléte a sorozatban, mert kiválóan megmutatják azt, hogy ők is világbékét akarnak, csak másképp. Mivel nekik más tapasztalatuk van az élettel kapcsolatosan, más élmény érte őket, ezért a békét is másképp képzelik el. Nem egészen úgy, ahogy Narutóék, és emiatt ellenségek. Jó, persze, a mi szemszögünkből ők gonoszok, mert úgy gondolják, hogy bizonyos áldozatokat kell meghozni a békéért, akár emberi életek árán, de mindenképp eltávolítani azokat, akik hozzájuk képest másképp képzelik el a békét. Persze meg is kapják a magukét, de azt fontos látni, hogy ők a maguk szemszögéből jót tesznek. A maguk szemében ők a jó emberek, és ők azok, akik tudják az igazságot, ők lesznek a megmentők, akik elhozzák a békét. Ez a fajta kontraszt tetszett.

Tehát vannak problémák a Narutóval, ennek ellenére azt gondolom, hogy egy nagyon jó anime volt. Sőt, számomra a legjobb shounen. Mert itt volt jelentése a harcoknak, nemcsak az erőfitogtatás (az is), de a jelentésük miatt jobban átéltem az adott harc jelentőségét. A háttérzenék is eszméletlen jók voltak, a zene a hihetetlen erőssége az animének. Bár az openingek és endingek közül a hajamat téptem akkor, amikor valami női előadó próbált meg érzelgősködni. Nem szeretem, ha egy shounen animének női előadó énekel dalt. Nagyon kevés a kivétel, ilyen üdítő kivétel például a Yu Yu Hakusho opening. De Mawatari Matsuko dalai az animének klasszikusnak számítanak a japán könnyűzenében. Visszatérve a Narutóra, én 8 pontra értékeltem az animét, és azt gondolom, hogy mindent egybevetve a 7-8 pont reális neki. Nem egy My Anime List profilt láttam, amikor 10 pontra értékelték a Naruto Shippuudent. Ebben az esetben merek általánosítani, és nyíltan vállalni a véleményemet, hogy akinek ez a tökéletes anime, annak vagy ez az első animés élménye, vagy egyfajta értékválságban szenved... már ha szenvedésnek éli meg. A sok baki és filler miatt soha nem lesz 10 pontos ez az anime, arról nem is beszélve, hogy más animék komolyabb mondanivalót jelenítenek meg sokkal progresszívebben.

Elkezdem nézni a Borutót, de mondják, hogy ezt már teljesen felesleges csinálni, mert rettenetes. Más cég is készíti az animét, meg az egész teljesen más, sokkal rosszabb. Pár rész után nyilatkozni fogok róla.

Rontó Ralph Blu-ray páros

Az új film inspirált arra, hogy tegyem teljessé a Rontó Ralph gyűjteményemet. Eddig kétszer van meg DVD-n, a normál és az O-Ringes kiadású, már csak Blu-rayen hiányzott. Mivel az utóbbi időkben eléggé alacsonyan van a Disney Blu-rayek ára (kiszórja őket a Pro Video, újakat nem gyárthatnak, mert Magyarország tiltólistán van a Disney-nél), ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy ha még kapható, akkor megvegyem. Még van belőle boltokban, a Libri-ben vettem meg. Mivel volt még pont a törzsvásárlói kártyámon, ezért, olcsón meg tudtam venni a sima Blu-rayt. Aztán eszembe jutott, hogy 3D Blu-ray + Blu-ray kiadásban is megjelent, utánanéztem, hogy ezt is mennyiért tudom megvenni, és mivel nagyon jutányos áron, ezért megvettem gyűjteménybe, és így lett teljes a Rontó Ralph gyűjteményem.

Ennyi jelent meg összesen Magyarországon, de máshol is, mert ekkor még nem volt 4K-s TV. A filmről már írtam korábban is, most az extrákról írnék, mert azok csak Blu-ray-en vannak. Nem sok, de lássuk, milyenek.

• Az újságolvasó rövidfilm - Ez az egyetlen, ami DVD-n is megvan. Egy 6 és fél perces film, a moziban is ment a film előtt. Nagyon aranyos, szerethető, de a valóság terén marad a rajzfilmek világában, annak ellenére, hogy vannak elvárásaim afelől, hogy amit látok, az valamennyire reflektáljon a való életre, mégis tetszett.
• Bitről Bitre: A Rontó Ralph készítése - Ez egy negyedórás werkfilm, alkotók beszélnek a film készítéséről. Nyilván a pozitív dolgokról, érdekességekről beszéltek, és hogy mit hogy találtak ki. A játékok tekintetében nagyon jó, hogy tényleg minden videojátékos korszakból vannak játékok, és tényleg jól animálták őket az adott korszak sajátosságainak megfelelően. Azt mondták az Ifj. Javító Félix játékkal kapcsolatosan, hogy azt a Donkey Kong ihlette (mondjuk aki ezt nem vette észre, az nem videojátékos, ezen a téren bátran lehet általánosítani), de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Rontó Ralph-ot biztosan Donkey Kong-ról mintázták, Javító Félixet meg Super Marióról, Calhoun őrmestert pedig Samus Aran-ról, a játéka is hasonlít a Metroid Prime-hoz, azzal a különbséggel, hogy Samus magányos harcos. Amúgy érdekes volt látni.
• Alternatív és kimaradt jelenetek - Ezt külön szoktam szeretni a DVD-ken és Blu-ray-eken, mert más megvilágításban mutatja be a filmet. A Harry Potternél volt különösen érdekes látni a kimaradt jeleneteket, és látni, hogy ez a volt a könyvben. De a Rontó Ralph-ban ugyanakkor rettenetes volt ez a rész. Ugyanis papírról lettek "mozgóképesítve" azok a jelenetek, amik végül nem kerültek be a végleges változatba. Ez egyrészt nyomasztó látvány volt, másrészt meg be se tudtam azonosítani, hogy mégis hol volt az a bizonyos jelenet, honnan maradt ki. Egyszerű is volt a rajzolás, meg nem volt színezve. Így az egész egy jelentés nélküli kuszaság volt. Ráadásul azért is volt furcsa papíron, fehéren látni, mert azt az érzetet keltette, hogy nagyon hamar eldöntötték, hogy ez a rész nem fog bekerülni a filmbe, még a kezdeti fázisban. De akkor miért mutatják őket?
• Videojátékreklámok - Ez volt a legérdekesebb rész. Totál azt hittem, hogy a 2013 nagy videojátékos megjelenéseiből lesz néhány reklám, ehhez képest a filmben látható játékokról csináltak reklámot. Nagyon ötletes volt, hogy a Javító Félix játék az, mintha a '80-as évek videokazettájáról lett volna digitalizálva, a Cukorláz 1997 nagy megjelenése volt, a Hero's Duty (ez miért nem kapott magyar címet...) pedig mai játék, teljesen modern reklámot kapott. Rövid volt, de kétségtelenül az egyik legötletesebb az extrák közül.

A filmről mégis írnék kicsit más megvilágításban. Igazából mondanivaló progresszív előadásában hihetetlenül erős. Például nagyon jól megjeleníti, hogy miért nem hiszek az ilyen csoportos beszélgetésekben, amit egy bizonyos csoport szervez maga körül. Segíthet az, ha sorstársak saját tapasztalatait hallgatja, esetleg inspirálhatja, de véleményem szerint az ilyen csoportos beszélgetések beskatuályázzák az embert, ráadásul csak a saját tapasztalataiból tanulhat igazán, vagy változhat meg (ha mondjuk függőségről van szó). De amiket Ralph átélt, azok nagyon tetszettek. Megtapasztalta, hogy van haszna a rombolásának, és saját bőrén tapasztalta meg, hogy attól, hogy rossz, az nem feltétlen rossz (ahogy a csoportos beszélgetésen mondták). Ez azért nagyon jó, mert így ez egy olyan rajzfilm (vagy animáció... ami gyerekeknek készült), ami nem tesz éles különbséget jó és rossz között, hanem megmutatja, hogy egyrészt, ne ítéljünk meg azonnal embert (bár a megérzések munkálkodhatnak bennünk), mert neki is vannak jó oldalai, amit érdemes erősíteni, ahogy Ralph története is erre rávilágít.

Nem lehet elégszer megnézni egy filmet, ezt is csak többedik végignézés után láttam meg. Akinek meg van lehetősége Blu-Rayen nézni Disney klasszikusokat (Blu-ray lejátszó, PlayStation 3, PlayStation 4), annak ajánlom a Libri weboldalát, náluk nagyon sok van. Üzletekben konkrétan nincs, csak rendelésre hoznak, de ha van a közelünkben üzlet, érdemes oda rendelni, mert akkor nincs szállítási díj. Van már pár Disney Blu-rayem, de ha olyanom lesz, jelentősen bővítem a gyűjteményemet.

Amikor a szíveddel hallasz

Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam az animéket, elkezdtem doramákat nézni. Láttam már eddig is több ázsiai filmet (nemcsak japánt, hanem kínait, hongkongit, sőt egy vietnami filmhez is volt szerencsém, és akkor ne is beszéljünk azokról a koreai doramákról, amiket a köztévé leadott) de szeretnék jobban megismerkedni az ázsiai filmekkel, színjátszással. Eddig az volt a véleményem az ázsiai színészekről, hogy bizonyos esetben eléggé esetlenül alakítják a szerepüket (többeken látszik a mesterkélt színjátszás), mégis van egy sajátságos bája, amitől, ha nekiállok nézni egy keleti filmet, azt biztos, hogy végignézem. Tegnapelőtt egy olyan doramát láttam, aminek elsősorban a története fogott meg, aztán végignézve azt láttam, hogy színészi játék terén is az ázsiai átlag felett van. Ez pedig a Hidamari ga Kikoeru.

Egy halláskárosult fiúról, nevezetesen Sugihara Kouhei-ről szól a történet, aki súlyos lázzal két hétig ágyban feküdt. Ennek a láznak lett egy furcsa szövődménye, méghozzá jelentősen romlott a hallása. Nem vagyok orvos, hogy megmondjam, hogy ilyen létezik-e a valóságban, olyanról tudok, hogy egy egyszerű betegség egy nagyon súlyos betegség tünete volt, amit nem vettek észre, annak diagnosztizálása túl későn történt meg. Nincs részletezve, hogy mitől romlott meg nagyon a hallása, fogjuk erre. A lényege a dolognak, hogy a halláskárosodása miatt Sugihara-kun zárkózott lett. Nem beszél a társaival, hallásproblémája miatt nehezen is tud kommunikálni emberekkel, ugyanis nem hallja az emberi beszédet, másfelől nagyon megviselte a tény, hogy nem hall rendesen. Az orvos sem bíztatta semmi jóval, ugyanis nemhogy nem lehet visszahozni a hallását, hanem jó eséllyel teljesen meg fog süketülni. Így talán érthető, hogy miért akar egyedül maradni, épp elég nehézséget okoz neki, hogy az órákon elhangzottakat sem érti, nemhogy kommunikálni nem tud a diáktársaival.

Egy nap, amikor az iskola melletti kis zöld résznél tanul, a korlátnál átesik egy másik srác, Sagawa Taiichi, aki Kouhei-jel ellentétben teljesen vidám, bohókás, oldott hangulatú, tipikusan az a semmiből nem csinál problémát, mindennek meglátja a jó oldalát. Így találkozik Kouhei-jel, aki beszélne vele, de nem érti, hogy miért nem kommunikál vele. Ehelyett megosztja vele a bentóját, aminek Taiichi nagyon örült, ugyanis nagyon éhes volt. A tálkát, amiben az ebéd volt, meg a vászonszalvétát, amibe be volt csomagolva, azt egy következő találkozás alkalmával adta vissza, amikor ugyanúgy orra bukik a korláton, mint első alkalommal. Ekkor már tudja Taiichi, hogy Kouhei azért nem válaszolt neki, mert rosszul hall, ezért úgy próbál beszélni hozzá, hogy értse, amit mond, és érdekes módon, őt meghallja. Válaszol is neki, egész jó beszélgetés kerekedik ki a kommunikációjukból. Taiichi egyébként részmunkaidős munkát keresett, de ezt megkapta Touhei-től. Ő ugyanis egy önkéntest keresett, aki jegyzetel neki órán (note taker). De nemcsak azt, amit a tanár diktál a füzetbe, hanem a magyarázatokat is lejegyzi, ami már egy keményebb dió, hiszen lényegében folyamatosan írnia kell az órán, és mindezt este otthon le is kell másolni, hiszen a diktált szövegek neki is meg kell legyenek. Cserébe Kouhei mindennap visz bentót Taiichinak. Így meg van oldva a részmunkaidős munka problémája.

Térjünk ki erre a mit hall, mit nem hall témára. Ebbe semmi olyasmi nincs, amitől maga a történet meseszerű lenne. Nyilván nem fizikai hallásról van szó, hanem megérzésről. Kouhei egyből meglátott Taiichi esetlensége, könnyed jelleme mögött egyfajta tisztaságot, mely alapján azt érezte, hogy rá érdemes figyelni, mert vele jóbarátságban lehet. Ilyen létezik a valóságban is, amikor valakit komolyabban megkedvelünk, akkor nemcsak arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogyan mondja, jobban figyelünk a nonverbális jeleire, ezáltal többet látunk meg benne, mint amit egy átlagember. Ez lett áthozva a hallás analógiájával.

A fiúk között komoly barátság alakul ki, úgy tűnik, mindenben megértik egymást. Kouhei-t az érintette meg legjobban érzelmileg, amikor Taiichi mondta neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem hall jól. De ahogy romlik a fiú hallása, és már azt sem érti, amit a barátja mond neki, úgy esik kétségbe és úgy hagyja el már őt is. Amúgy nagyon hatásos, hogy nem egy jelenetben hallhatjuk, ahogy Kouhei hallja a hangokat maga körül. Tompa, mély hangok, amikor hallja, hogy beszélnek hozzá, de nem érti, mit mondanak neki. Hogy mi lesz ebből, érdemes végignézni a filmet, enyhének nevezhető a shounen ai jelenet, ami a film vége felé megjelenik, legalábbis azt gondolom, hogy aki nem utasítja el a homoszexualitást, annak nem fog gondot okozni az a nagyon rövid csókjelenet.

Mert ez egy fiúszerelmes történet. Amúgy mangaadaptáció, és megtetszett annyira a dorama története, hogy elkezdtem olvasni a mangát. Két fejezet után az a gondolatom, hogy végre egy olyan BL történet, aminek nem az a célja, hogy a fujoushik (esetleg fudanshik) titkos (vagy akár mocskos) fantáziáit vizualizálja, hanem kap egy komoly történetet, amiben egy olyan szerelmi szál jelenik meg, amiről el lehet mondani, megmutatja, hogy milyen a valódi homoszexualitás, milyennek éli meg a "csendes többség". De ezt egyelőre az első két fejezet (és a dorama) alapján mondom, hogy milyen lesz a későbbiekben, az számomra is rejtély. Eddig azt mondom, hogy közelebb hozza a homoszexualitást az emberekhez, azt mutatja, hogy nincs ebben semmi különös, mindenkinek szabad választása, hogy kivel él együtt. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a japánok eleve lazán állnak a különböző szexuális orientációkhoz. Nem akadnak fenn azon, ha valakiről az ismertségi közegükben kiderül, hogy meleg, vagy leszbikus.

Az érzelmi oldalára is érdemes kitérni, és kicsit elemezgetni a filmben megjelenített érzelmek valódiságáról. Kialakulhat-e szerelem két ember között pusztán érzelmi alapon? Azáltal, hogy segítenek egymásnak, ahol tudnak, és őszintén kimondják egymásnak, amit gondolnak, éreznek. Azt gondolom, hogy ez nem, legfeljebb megerősítheti az érzéseket. Az a véleményem, hogy ahhoz, hogy két ember között szerelem alakuljon ki, ahhoz már a legelső pillanattól kezdve belül történnie kell valaminek. Ezt a bizonyos valamit pedig a megérzések indítják meg bennünk, ami abból fakad, hogy a tudattalanunk sokkal több információt tárol, mint ahogy azt gondolnánk. Csak ezek ott rejtőznek, és megérzések formájában előjönnek. És ha ezek a megérzések egy bizonyos ember irányába nagyon pozitívak, abból lehet szerelem. Ezeket a megérzéseket lehet erősíteni kedvességgel, jó beszélgetéssel, őszinteséggel, akár következetességgel is, kinek mi imponál. Persze a szerelemhez kell külső vonzalom is. Süketelésnek tartom, amikor valaki azt mondja, hogy neki nem számít a külső. A párkapcsolat szerves része a szexuális élet, és nem hiszem, hogy bárki aki azt mondja, hogy a belső értékei miatt szeretett bele abba, akivel együtt van, lefeküdne egy olyannal, akihez egyébként sokan bottal nem nyúlnának hozzá. A külső azért is számít, mert kisugározza, hogy az ember mit gondol magáról, mennyire igényes magára, magyarán a külső vizualizálja a belsőt. Amúgy homoszexuálisnak olyan fiúszerelmes történetet nézni, ahol komolyabb érzelmek vannak, mint például ez a film, azért veszélyes, mert elhiheti, hogy ha beleszeret egy azonos nemű egyénbe, akkor sorozatos kedvességgel meghódíthatja őt. Ez nem igaz. Ha egy heteroszexuális fiúba szeret bele, annak akár a csillagot is lehozhatja az égről, érzései biztos, hogy nem fognak viszonzásra találni. Mindenképp kell hozzá a hajlam is.

Ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet (vagy / és olvasni a mangát), mert nagyon jó lett, és reménykedni persze szabad, de csak úgy, ha minden eshetőséget számba vettünk.

Rossz filmért egy forintot se?

Ismét egy videojátékos jellegű filmről szeretnék írni. Jó ideje szemeztem már a Tomb Raider DVD-vel. Valamit tudtam, hogy új filmet csinálnak, de mintha nem lett volna akkora hírverése, így komolyan nem foglalkoztam vele. Aztán amikor láttam a DVD-t a Media Markt-ban, megnéztem a borítót, elolvastam az ismertetőt, ami oda van írva, na mondom magamban, ez annyira rossz nem lehet, de megvárom, amíg lemegy 1.000 forintra az ára, és majd akkor megveszem. Volt is egy darabig annyi, de ma úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát, és megveszem.

De talán még ennyi pénzt sem ér meg. Az egyik alapvető gond, hogy a főszereplő csajról egy pillanatig nem hittem el, hogy ő Lara Croft. Sokkal inkább egy Avril Lavigne-féle csitrit láttam benne, aki mondjuk szereti a Tomb Raider játékokat, hovatovább nagyot álmodik, hogy majd bejárja a világot, és az egyik álmát látjuk a filmben. Még az akciójelenetek során sem volt olyan érzésem, hogy a Tomb Raider főhősnőjének a történetét látom. Van más hibája is, ráadásul a többi színészt sem éreztem igazán erősnek. Olyan érzésem volt, mint az Assassin's Creed film láttán. Azt végig se tudtam nézni, mert az is olyan volt, hogy erős színészi játékkal akarták jelentőségteljesnek mutatni a történéseket, csak hát pont emiatt vált erőltetetté. Ezt éreztem a Tomb Raider alatt is.

Mivel csak minimálisat játszottam a Tomb Raider játékokkal, ezért utánaolvastam a történetnek, hogy össze tudjam a film történetével hasonlítani. A dolog hellyel-közzel stimmel is. Himiko jelen van (ez amúgy valós, tényleg a japán legenda része), Japán környéki lakatlan sziget rendben van (bár persze a valóságban máshol forgatták a filmet), Bermuda-háromszög "ikertestvére" is játszik a nagy vihar miatt, viszont az utána lévő történések a játékban fantáziadúsabb, izgalmasabb, mint a filmbéli események. A filmben szörnyű dolgot látunk. Rabszolgákat, akiket a Trinity expedíciócsoport ejtett foglyul, arra kényszerítve őket, hogy találják meg Himiko sírját. De valami embertelen körülményeket mutatnak be, fegyveres őrök felügyelnek rájuk, és aki lazsál, azt lelövik. Egyszer-kétszer szólnak neki, hogy álljon fel, és folytassa a munkát, de aki nem engedelmeskedik, azt megölik. Az expedíció már 7 éve kutatja a sírhelyet, ennek a vezetője, Mathias Vogel, aki igazából nem más, mint egy elmebeteg pszichopata (mondjuk ezek rokonértelmű szavak), aki vélhetőleg beleőrült abba, hogy évek óta egy lakatlan szigeten vesztegel, és nem találja a sírt. A kegyetlenség mintapéldája, senki iránt nem mutat könyörületet, mindenkit lelő, akivel gond van. Ez a viselkedés lehet hiteles is, mert hát aki évek óta egy lakatlan szigeten kényszerül lenni egy sírhely miatt, amit nem találnak, ott tényleg el tudom képzelni, hogy neki már semmi és senki nem számít.

Csak vázlatosan írtam le a történetet, nem is állt szándékomban lespoilerezni az egészet. Alapvetően azért izgalmas a film (és kételkedek abban, hogy ezt lehet-e jó pontnak hívni), mert végig azért izgultam, hogy azok a szerencsétlen emberek jussanak ki azoknak a szörnyetegeknek a keze alól. De nem Lara Croftnak szurkoltam, pont azért, mert az őt alakító színésznőben semmilyen hitelességet nem éreztem. A másik hibája a filmnek, hogy kiszámítható. Ránéztem a szereplőkre, és egyből meg tudtam állapítani, hogy ők segíteni fognak-e vagy sem. Mathias Vogel is alapvetően kedvesnek mutatkozott be, miután kimentették Larát és Lu Ren-t (aki Larával tartott Hong Kongból, köze van Lara apjához), de egyből éreztem, hogy nagyon nincs rendben. Emiatt némileg unalmas is a film, az egyetlen izgalmas pont számomra, hogy a rabszolgáknak tartott emberek legyenek szabadok. Meg persze ott van Lara apja is.

Úgyhogy csalódott vagyok így első végignézésre. Hogy másodikra, harmadikra tetszene-e, ha rászánom magam, nem tudom. Inkább megnézem majd valamikor az Angelina Jolie-féle Tomb Raidert. Azt még nem láttam.

Eladott PlayStation Classic

Nagyon gyorsan, múlt szombaton túladtam a PlayStation Classic-on. Vaterán adtam el, rendkívül olcsón, 11.000 forintért. Nem akartam többért eladni, mint amennyiért én vettem az Alzából (11.670 Ft), mert azt rettenetes pofátlanságnak tartom. Én ezt nem csinálom. A 670 forintot meg betudom próbadíjként. Az alacsony árának köszönhetően rendkívül gyorsan, 1-2 óra alatt sikerült eladni. Az adás-vétel rendben ment.

Hogy hiányozni fog-e, azt nem tudom, most úgy érzem, hogy nem. Sokat olvastam a konzolról, milyen hibái vannak, és az az igazság, hogy én is tapasztaltam őket. Ahogy játszottam a Ridge Racer Type 4-ral és a Grand Theft Autóval, az volt a gondolatom, hogy ha maga tényleg csak ennyit tudott a PlayStation annak idején, akkor ehhez képest a Nintendo 64 sokkal-sokkal többet jobb. Erősebb, és grafikailag is sokkal szebb. És ez inkább annak fényében rossz, hogy ez hivatalos Sony kiadás, tehát várható lett volna a csúcsminőség. Ehhez képest európai játékok, és csúnyábban néznek ki, mint eredetiben.

A pénzt nem tervezem elkölteni. Nagyon szeretnék egy Nintendo Switch-et, de hát ehhez egyelőre kb. a 10% van meg. Szétnéztem a szobámban, el tudnék adni még néhány dolgot, hogy nagyobb arányban legyen meg az ára, de hezitálok ezt megtenni, mert nem akarom, hogy majd megbánjam, hogy eladtam őket, és aztán majd vissza akarom vásárolni. Gondolkodok a PlayStation, PlayStation 2 gyűjtemény eladásán, meg van néhány apróság, amit szintén eladhatnék. Annyit nem tudnék, hogy meglegyen a Switch ára, optimista esetben kb. a feléig jutnék el. A másik felét meg majd meglátom. Meg hogy egyáltalán hogy s mint lesz.

Meglep amúgy, de nagyon keveset használom a PlayStation konzolokat. Teljesen más a Sony hangulata, az ennyiből is lejön, és nem inspirál arra, hogy hosszú órákat töltsek a gépeik előtt. Ezért gondolkodok az eladásukon, de a fent leírtak miatt ezt még nem tettem meg. Pedig teljesen pozitívan álltam a PS-ekhez, az volt a gondolatom, hogy egy új korszak kezdődik el a videojátékos történelmemben, erről írtam is, ehhez képest nem nagyon mozgat meg.

Rontó Ralph folytatás

Ismét egy videojátékos filmet néztem meg, méghozzá a Ralph lezúzza a netet című animációt. Mondjuk a videojátékos jelző annyira nem helyénvaló ide, inkább az előd miatt, a folyatatásnak ugyanis nem a videojátékok adnak terepet, hanem az internet. De érdemes róla itt beszélni, mert azért megjelentek a nagy videojátékos klasszikusok, mint az első filmben: Sonic, Dr. Robotnik, Zangief, és még... Nem jut eszembe több.

Mint videojátékos tematikájú film, tetszett az előd, így kíváncsi voltam a másodikra. Mivel a folytatások általában rosszul szoktak sikeredni, ezért eleinte nem is vártam tőle sokat, csak mint Disney érdekelt. A pozitív vélemények felkeltették az érdeklődésemet, de amikor azt olvastam, hogy tanít is az internet helyes használatára, felhívja a figyelmünket annak veszélyeire, na ez már végképp felvillanyozott, és azt gondoltam magamban, hogy érdemes lesz megnézni.

2D-ben néztem meg a filmet. Egyrészt mert olcsóbb a jegy, másrészt meg utálom a 3D-s vetítéseket, a 4DX, IMAX meg ilyen extrák meg egyáltalán nem hoznak lázba, úgyhogy maradtam a klasszikus stílusú vetítésnél. De féltem, hogy a legolcsóbb jegyárat is meg fogom bánni, mert az első percek akkora marháskodással kezdődtek, hogy mondtam magamban, ha erre épül a film, akkor itt szörnyűségek fognak történni. De az véget is ér 3-4 perc alatt, utána jön a nagy jó rész, a film egyik nagy erőssége, hogy hihetetlenül dinamikus és hangulatos. A barátság is szóba került, és a bennünk lakozó démonok is előkerülnek, viszont az oktató jellegében erősen sántít a film.

A történet lényegében annyiról szól, hogy egy lány játszani akart a Sugar Rush-sal, ami balul sült el. Karakterének, ugyanis Vanellope Von Sweets-et választja, aki szereti a veszélyes versenyzést. A Sugar Rush pályái meg már a könyökén jönnek ki, ezért új úton indul el. Vagyis önjáró lesz a kocsi, nem engedelmeskedik a játékosnak, aki irányítja. És mivel mind a ketten ragaszkodnak a saját igazukhoz, az lesz a vége, hogy eltörik a kormány. A játékterem tulajdonosa megpróbálná megjavítani, de csak még jobban eltöri a kormányt. Így leselejtezik a játékot, pár nap múlva elviszik a gépet. Ez persze komoly érvágás Vanellopénak, hiszen a játékra nem munkaként gondolt, melynek karaktereként kötelessége játszani, hanem szórakozásként. Imádja a versenyzést, főleg, ha az veszélyes. És ez mától nincs. Ralph megígéri, hogy szerez neki egy új kormányt, de azt csak egy eBay nevű helyről lehet beszerezni. Hát ahhoz meg fel kell menni az internetre.

Az pedig egy teljesen más helyen van, és innestől válik izgalmassá a film. Először is megjelenik a keresőszolgáltatás, akitől személyesen lehet segítséget kérni. Tisztára Google módjára működik, csak szóban kezdi el mondogatni a tippeket, hogy mire keresnénk rá (első szó alapján), mint ahogy látjuk mi is a tippeket. Az volt az érdekes, amikor egy hölgy nem emlékszem már pontosan mire, de egy adott témán belül másra keresett rá, és egyből mondta magában a keresőprogramot megtestesítő karakter, hogy akkor ennek a nőnek most ez és ez a problémája... Azonnal lejött, hogy ez azt képezi le, hogy a Google mennyi mindent megtud rólunk a kereséseink által. Hőseink is itt kötnek ki, hiszen nem találják az eBay-t. Oda is vezeti őket a kereső, közben ámulnak-bámulnak az internet színes világán. Amikor megérkeznek az eBay-re egy rakás reklám zúdul rájuk a "jobbnál jobb" ajánlataikkal (spamek), ezeket eleinte elutasítják Ralphék, bemennek az eBay-be, megkeresik a Sugar Rush-hoz tartozó kormányt. Amint megkerül, nem értik, hogy miért kell egyre nagyobb számot mondani, de csak mondják-mondják, és végül ők nyerik meg a kormányt. Ezért nem kevesebb, mint 27.001 dollárt kell fizetniük 24 órán belül. Ha ez nem történik meg, akkor törlik a licitjeiket. Már ez is önmagában tanulságos volt, és jól rávilágít arra mik történhetnek az internet felelőtlen használata során, de akkor gondoltam, hogy igazán izgalmassá kezd válni a film, amikor térdre kényszerülnek az egyik spamnek, hiszen nagyon sok pénz kell nagyon rövid idő alatt. Márpedig az egyik reklám ezt ígérte.

Természetesen a spamet is egy karakter testesíti meg, aki igazából nem is tűnt gonosznak. De éltem a gyanúperrel, hogy kedvesnek mutatja magát (ahogy a spamek is ígéretesnek magukat), de majd idővel megmutatja a valódi énjét, és kiderül, hogy mennyire gonosz is ő valójában. Felajánl egy lehetőséget, hogy ha megszereznek egy internetes játékból egy verdát, akkor 40.000 dollárt fizet érte. Az több, mint elég lenne a kormányra. Ez a bizonyos kocsi a Halálos Verseny című játékban van. A játék pedig tényleg halálos, főleg a terep, ahol versenyeznek a játékosok. Először a Grand Theft Auto jutott róla eszembe, de aztán rájöttem, hogy nem helytálló arra a játékra gondolni, mert ott egy egy rendezett városban, ahol emberek élnek, történnek bűncselekmények, inkább valami olyan versenyjátékra lehet asszociálni, ahol tényleg a pusztítás a cél. Például a Carmageddon. Szóval ennek a játéknak van egy öttagú bandája, az ő birtokukban van a kocsi. Ők a játék nagymenői, akikről hamar kiderül, hogy nem érdemes velük kikezdeni. Márpedig, ha kell a pénz, akkor ki kell kezdeni velük. Meg is lovasítják a kocsit, és nem akármilyen üldözőjelenet veszi kezdetét, akciófilmbe illő izgalmakkal és látvánnyal.

A kocsit végül nem sikerül eljuttatni Spamley-hez, de Vanellope vezetési stílusa annyira megtetszett a banda tagjainak, hogy valósággal kivívta a tiszteletüket, és adnak egy tanácsot, hogyan tudnak sok pénzt keresni: videózással. Ehhez további internetes szabályok kötődnek: 15 perc hírnév, nem olvasunk kommenteket, sőt még egy vírus is megjelenik, ami nem mást testesít meg, mint a belső démonainkat. Ez a vírus ugyanis az adott weboldal bizonytalanságát másolja le, sokszorosítja, ezáltal megbénítva azt.

Ez is érdekes dolog, kifejezetten innovatív így megjeleníteni a belső démonainkat, utat mutat abban, hogy lehet érzelmileg elengedni valakit. A helyes internethasználat oktató mivoltában viszont azért sántít a film, mert kiderül, hogy sem a spam, sem a bandatagok nem gonoszak. És mint tudjuk, az internet valójában nem ilyen. Kifejezetten kiábrándító volt, hiába gyerekeknek készült a film, ezért idealizálják a valóságot, de tudhatjuk, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb. Nem néz életkort, érzelmi, mentális fejlettséget, aki egyszer eltéved, azt nagy eséllyel megtalálja egy vírus, egy nem általunk indított online tranzakció, online bullying, ijesztő, korosztálynak nem megfelelő képek, videók. Úgyhogy nem tanít ez a film sok mindenre, itt mindenkiről kiderül, hogy rendes, és ez azt sugallja, hogy az internet egy ideális hely, ahol kiteljesedhetünk.

De hát, mint tudjuk az internet világa nem ilyen. EBay, 15 perc hírnév, komment világa rendben van, de a többit ne higgyük el úgy, ahogy van. Viszont egy kellemes mozifilm, aki elengedi az elvárásait vele kapcsolatosan, az jót fog szórakozni.

V. (Mini-)Nintendo találkozó

Ami rettenetesen rosszul sikerült, és még most is van bennem egy kis ideg, talán ha kiírom ide történéseket, az segít.

Eredetileg a két ünnep között szerettem volna a téli találkozót, de mivel Angliában töltöttem a karácsonyt és a szilvesztert, ezért el lett halasztva, egészen pontosan mára. Amikor megkérdeztem, hogy mi legyen a találkozó témája, akkor inkább a retro merült fel, írta is Krisse, hogy szívesen DDR-ezne. Mondom neki, ezer örömmel. Merthogy van neki Nintendo GameCube-ra DDR-e, én meg elkértem bagszitól a Dancing Stage Mario Mix-et, így táncolással igyekeztünk invitálni az embereket. Volt akinek ez vonzó volt. Szóval Nintendo GameCube, retro, akkor a Hyp-R.hu Zone-ban voltunk. Szóltam is, hogy a 10 órási nyitástól mennénk, és amíg jól érezzük magunkat. Rámondták az áment, mehetünk, csak annyit kértek, hogy fogyasszunk náluk, mert amúgy a retro részt ingyen adják ki. Mondom rendben van, ennyi egyébként is jár, mert ha háromhavonta szervezek egy találkozót, egy Monster felszállított áron, most azt mondom, hogy legyen, mint "bérleti díj".

Eleinte négyen voltunk, a Gáborral beszéltünk meg találkozót a Határ úton, együtt mentünk a 99-es busszal a Blaha Lujza térre. Mivel még volt időnk, ezért az ottani bevásárlóközpontba mentünk. 10 órára mentünk át a Hyp-R.hu Zone-ba, akkor volt nyitás. Mondták, hogy mehetünk fel. Egyelőre ketten voltunk, addig raktuk össze a GameCube-ot, meg a Nintendo 64-et. Úgy volt, hogy amíg nem jönnek a többiek, addig játszunk egyet a Mario Power Tennis-szel, de pont mire elindítottuk volna a konzol, megjött Tutajkk. Na akkor játsszunk hárman. De mire mindent beállítottunk a menüben, hogy elkezdjük a játékot, megjött Krisse is. Ő hozta a táncszőnyeget is, így végül elővettük a Dancing Stage Mario Mix-et, ezt kezdtük el. Mivel a Gábor memóriakártyáján nincs mentés, ezért újat kezdtünk. Alapvetően egy dal táncolható rajta, végig kell játszani a Story mode-ot, hogy megnyíljanak a dalok, amikre lehet táncolni. Ezt csináltuk. Négyen felváltva táncoltunk, ami pont jó, mivel 4 pályás egy világ (mint a Super Mario Bros.-ban.), és gyakorlatilag mindenki azonos pályát csinálta meg az adott világból. Én játszottam először, mindig nálam kezdődött az új történet, Krisse pedig az utolsót, így a "főellenség" mindig neki jutott. Ritmusérzékem persze továbbra sincs, rendre én értem el a leggyengébb eredményeket. Ami meglepett, hogy Tutajkknak nagyon jól megy a játék. Mondta is, hogy neki erősségei a ritmusjátékok. Amúgy nem volt hosszú a Story Mode, de Marióval és Luigival is végig lehet játszani, mindkettőnek más a dalrepertoárja. De most csak Marióval vittük végig, Luigit majd akkor akartam, amikor megjön ug, mert ő különösen nagy lelkesedését fejezte ki a tény irányába, hogy lesz tánc, úgyhogy biztosan örülni fog, hogy ő is táncolhat. 

Ezután Super Nintendón játszottunk Super Mario Kart-ot. Igazából a mai napig nem értem a nemlelkesedést a játék irányába, amikor szerintem baromi jó. Hangulatos is, és pont annyira nehéz, hogy további játékra inspiráljon. Én így vagyok vele, de mindig, ha játszok valakivel, a másik oldalon nem látom a lelkesedést, ebben az esetben tényleg nem értem, hogy miért. A Gáborral mentem egy menetet, azért derekasan helyt állt, és végigjátszotta velem a bajnokságot. Ezután Wario's Woods-zal játszottunk. Na én meg ennek a fizikáját nem éreztem át. Alapvetően fejlett játék, csak nehezen követhető számomra, hogy mikor mit csinál Toad, és melyik gombot kell megnyomni, hogy azt csinálja, amit szeretnék. Nem is nagyon játszottam vele korábban, nagyon keveset, azt is csak NES-en. SNES-en meg kihasználták, hogy több gomb van rajta, és ismeretlenül bonyolult volt az irányítás. Nem is sikerült a játék, inkább átadtam Tutajkk-nak ő a zseni ebben a játékban.

Aztán átmentünk Nintendo 64-re, itt először Mario Kart 64-gyel játszottunk. Azt rettenetesen élvezem négyesben. Most is nagyon jó játék volt, VS-ben mentünk. Itt is én vagyok a menő, a legtöbb játékot én nyertem. Számomra az egyik legpoénosabb az volt, amikor a Bowser's Castle pályán öt banánt kaptam, és a szűk hídra tettem le őket szépen sorban, a többiek meg mind nekimentek, volt olyan, aki többször is. Vicces volt a reakciójuk, de a harmadik körre azért érvényesült az aki másnak vermet ás, az esik bele elmélete, mert a végére már magamat is becsaptam, mert maradtak banánok, és nem tudtam mindegyiket kikerülni. Aztán mentünk egyet Battle-ben. Mind a négy pályán játszottunk egyet-egyet. Itt az volt a poén, hogy az lett az eredmény, hogy mindenki nyert egy-egy csatát. Ezután jött a Mario Party 2, ami amúgy nagyon jó játék lett volna, élveztük is a játékot, csakhogy 13.30 lett, amikor is...

Hirtelen szólnak ránk, hogy kibérelték az egész helyiséget születésnapi buli alkalmával... Senki nem jutott szóhoz a döbbenettől, én is csak annyit tudtam kérdezni, hogy "Most akkor el vagyunk zavarva?" Erre a válasz "Igen... egy kicsit" Egy kicsit, nagyon. Egészítettem ki magamban. Elkezdtük összepakolni, de rettenetes dühöt éreztem magamban. Amikor úgy volt, hogy amíg jól érezzük magunkat, és senki nem szólt arról, hogy születésnap lesz. De még ma sem, hogy esetleg úgy készültünk volna, mi úgy voltunk vele, hogy maradhatunk akár estig. Összepakoltunk, mondták a többiek, hogy hagyjuk, ne szóljunk semmit, de mondtam, hogy nem egészen úgy van az nálam. Amikor lementünk, megkérdeztem, hogy mi ez, amikor erről nem szóltak nekünk? Azt mondták, hogy 13.30-ig vagyunk bejegyezve. Hát, nem egyeztünk meg határidőben. De csak erősködött, hogy de hát így vagyunk beírva. Mondtam is utána, hogy nagyon elégedetlenek vagyunk, erre a válasz pókerarccal, hogy "jó"... Azt már csak utólag jutott eszembe, hogy erre el kellett volna kérni a panaszkönyvet. Rettenetesen mérges voltam. És ez olyanfajta nálam, amit nem mutatok ki konkrétan, tehát nem állok neki üvöltözni, meg balhézni, de belül rettenetesen robbanok. Nincs értelme fecsérelni erre energiát, mert ha szép szóval ő maga nem látja be, hogy tévedett, akkor ott már felesleges bármit is tenni, meg saját magamtól is megijedek, amikor nekiállok valakivel üvöltözni.

Filozofáltunk is, hogy mi ez az egész. Az odáig tiszta sor nekünk is, hogy egy születésnapi bulira, ha az egész helyiséget kibérlik, az nyilván sokkal több pénz nekik, de hogy annyiba nem vesznek minket, hogy legalább szóljanak, hogy mi lesz. Amikor a buszon voltunk, akkor üzentem bagszinak és ug-nak, hogy ne jöjjenek, mert a buli véget ért. Meg is írtam nekik, hogy mi történt. Ug megkérdezte egyébként, hogy nem-e voltuk túl hangosak, és az zavarta őket. Erre reflexből írtam, hogy nem, de aztán gondolkodtam rajta, hogy a DDR-ezés (lehallatszódhatott a hangos dübögés), akár az, hogy túlzottan oldott hangulatomban (a Mario Kart 64 alatt) megfeledkezek a hangerő gombról, ami a torkomat illeti, és ez zavarhatta őket. De akkor is szokás szólni, hogy túl hangosak vagyunk, legyünk csendesebbek. Úgyhogy akármi is az igazság, nagyon rossz volt így.

Úgyhogy többet nem megyünk a Hyp-R.hu Zone-ba, ugyanakkor ezzel a retro buli is ki van zárva, mert semelyik másik eSport bárban nincs régi TV, legalábbis nem tudok róla. Az InGame-ben próbálkoztunk egyszer retro konzolokkal, de azt mondták, hogy nincs átalakítójuk, amivel régi gépekkel játszhatnánk. Egyetlen lehetőség marad, ha valamelyikünkhöz megyünk, ha retro partit akarunk tartani. Wii U és Nintendo Switch esetében viszont szabad a vásár. Jó eséllyel ez lesz tavasszal is.

Dalszöveg részlet kritika

Most negatív kritika következik, méghozzá Okui Masami: Curtain Call dalával kapcsolatosan. Ez a dal meglehetősen pozitív hangulatú, mely lényegében arról szól, hogy az élet egy csodálatos színház. Már ez önmagában meglehetősen sajátságos gondolkodás, de összességében lehet így is, ha valaki a múltjának történéseit a helyére tette, és a megélt krízisekkel együtt gondolja azt, hogy az élet egy vígjáték. Mert azért vannak Okui Masami régi dalai közül jónéhány olyan, ami erősen utal arra, hogy azért őt is keményen próbára tette az élet. De van egy sor a dal szövegében, amiről mindenképp érdemes beszélni, ráadásul angolul van:

I have no regrets in my life

Ezt a mondatot akár Okui Masami mondja, akár a világ legközkedveltebb és legelismertebb előadója, mindenképp megbocsájthatatlan. Nagyon elterjedt az utóbbi időkben ez a mondat, főleg a pozitív gondolkodóktól, egótrénektől, és hasonló sarlatánoktól hallhatjuk, de ez a mondat egyszerűen szörnyűség. Több okból is rossz üzenete van.

1. Önigazolás. Azoknak a mondata ez, akik rettegnek attól, hogy szembenézzenek múltjukban elkövetett hibáikkal, és az egészet elintézik annyival, hogy ők ugyan nem bántak meg semmit, minden úgy volt jó, ahogy az megtörtént, én semmiben nem hibáztam.
2. Önzőség. Mivel az emberek döntő többségében közösségben élnek, ezért gyakran előfordul, hogy bizonyos hibákat embertársuk ellen követtek el. És azokat nem megbánni...
3. Aki egy pillanatra nem bánt meg semmit az életében, az nemcsak hogy fél szembenézni a múltjával, tettével, vállalni érte a felelősséget, hanem ezáltal a jellemfejlődés sem történik meg. Ugyanis a hibáinkból tanulva fejlődünk azáltal, hogy megéljük az abból fakadó fájdalmat, melyben bizony a megbánás is jelentős szerepet játszik.

Egyetlen olyan esetet tudok elképzelni, amikor valóban pozitív jelentése van a fenti mondatnak. Méghozzá akkor, amikor valaki a helyére tette az adott történést, és utólag jutott magában arra, hogy annak meg kellett történnie. De ez nagyon sok belső munka eredménye, ami nem jön azonnal. De ha valaki túljut rajta, és valóban a helyére tette abban a bizonyos hátizsákjában, utána valóban gondolhatja úgy, hogy annak úgy kellett történnie, de még egyszer mondom, ez kemény munka eredménye. Viszont aki egy pillanatra sem bánt meg semmit, az a fentebb felsoroltak okán komoly értékválságban van. Okui Masami esetében talán ki lehet mondani, hogy rá érvényes a pozitív jelentés, mert tényleg megénekelte a komoly lelki traumáit is, és azt az ő esetében el tudom képzelni, hogy a helyére tette az életének hátizsákjában. És ha azokkal együtt kihúzott háttal, nem összegörnyedve képes járni, élni az életét, akkor tőle elfogadható, hogy számára az élet egy csodálatos színház, és nem bánt meg semmit.