2018. november 1., csütörtök

Törölt blogpost

Sajnos az eset menthetetlen, de legalább kiírom magamból az indulatot, már csak tanulságként. Bár magamat biztosan nem kell emlékeztetni erre, de esetleg valakinek jól jöhet, mert rettenetes volt látni, hogy törlődött a blogpost, amit elkezdtem írni, és nem lehet visszaállítani.

Ráadásul Wordpress-ben írok Wordpress-es esetről. Eléggé jól haladtam a Játék határok nélkül bloggal, de az utóbbi időkben belassítottam, mert október elején, annyira sokat foglalkoztam vele, hogy teljesen az agyamra ment. Muszáj voltam némi szünetet tartani, ugyanis szinte minden pillanatban csak a Játék határok nélkül járt a fejemben. Nem utolsósorban a közeledő ZH hétre is készülni kellett (amin mostanra túlvagyok), ezért sem foglalkoztam vele akkora intenzitással. Azért akartam rapid sebességgel befejezni, mert már csak a döntők maradtak hátra az 1996, 1997, 1998-as évekből, és szerettem volna, ha minél hamarabb készen lenne három évad. Volt is öröm, amikor befejeztem az 1998-asat, mert így az egész tartalom több mint a harmadával kész vagyok. Ezzel a lendülettel vágtam neki az 1994-es évi 1. elődöntőnek, mert nagyon tetszett, hogy minden játéknak egyedi története van, valamint a ponttáblázat is tetszett a fogadás miatt. Csak a lendület azért is hagyott alább, mert az 1. elődöntő Portugáliában volt, a játékok témája pedig az Aviz dinasztia, tehát portugál történelem. És aki találkozott már portugál nyelvvel az tudhatja, hogy ha valamiben, abban hasonlít az angol nyelvre, hogy kevés dolgot mondanak úgy, ahogy írnak. Ezekben az időkben olyan játékok voltak, melyeknek mindig elmesélte az adott játék háttértörténetét Geszler Dorottya. Én meg ezeket is leírom hallás után, hogy minél több információ legyen a blogban. Volt néhány dolog, amit akárhogy figyeltem, akárhogy hegyeztem a fülemet, sehogy nem értettem meg. Valahogy körülírva találtam meg az interneten, de nagyon sokat jártam utána a dolgoknak. És mivel sokkal lassabban haladtam a blogpost írásával, mint reméltem, ezért fel is hagytam vele. Majd később folytatom, amikor késznek érzem magam.

Most éreztem magam késznek, csak most valamiért nagyon nehezen töltődött be a blogpost szerkesztésre. Ráfrissítettem, de erre csak az üres postot találom. Teljes kétségbeesés, minden lehetőséget végignézek, interneten utánanézek, de semmi. Most jöttem rá, hogy miért. A Wordpress ugyan folyamatosan ment, de csak akkor mutatja az előzményeket, ha manuálisan nyomunk rá a mentésre. Az a végleges mentés, amikor úgy ment, hogy az adott állapotot menti el. Erre is csak most jöttem rá, ahogy írom ezt a postot, mert azt csinálom, hogy többször rányomok a mentésre. Tehát hiába ment a Wordpress folyamatosan, csak azokat az állapotokat mutatja az előzmények között, amikor magam nyomtam rá a mentésre. És ha beáll ilyen baki, hogy törlődik az addigi bejegyzés, akkor gyorsan elmenti, és nem tudom visszahozni, mert automatikus mentésből nem csinál előzményt. Kegyetlen felismerés volt. Azt hiszem most ezt egy életre megtanultam. Mindegy, megírom újra, most már könnyebben rákeresek a portugál nevekre, de már nagyon be akartam már fejezni azt a postot, és most újra kell kezdeni... Meg hát egy Játék határok nélkül elődöntő leírása nagyon hosszú, ennek még a felét is újra megírni sok munka lesz.

És hogy mi okozta a problémát? A Microsoft Edge... Azt tudni kell rólam, hogy alapvetően toleránsabb vagyok a Microsoft programjaival az átlaghoz képest. Én legalábbis divatnak érzem szidni a Windowst, az Office-t és az egyéb Microsoft programokat, ebbe nem akartam beleállni. Az nem azt jelenti, hogy soha nem fáztam rá Microsoft programokkal, de kevesebb problémával találkoztam, mint amennyiről keringenek városi legendák. Vagy én vagyok túlzottan elnéző? Nem tudom. Egyébként nem rendszeresen használok Microsoft Edge-et, csak amikor anyámnál vagyok Békéscsabán. Akkor egy gépen vagyunk (mivel nincs most laptopom, asztali PC-n vagyok Pesten), és hogy ne keveredjenek össze a dolgaink, itt a Microsoft Edge-et használok, és nem a Google Chrome-ot, amiben anyám által látogatott weboldalak vannak, meg ő van oda bejelentkezve.

Különben érdekes, hogy csak pár percre forrt fel az agyvizem, amíg nagyon kerestem a megoldást, amint beláttam, hogy nincs, mert nincs előzmény, lenyugodtam, és kész vagyok újraírni. Azért vagyok most is toleránsabb a Microsofttal, mert lehet, hogy borzasztó ez a böngésző, de hogy nem készül minden egyes automatikus mentéshez előzmény, az már a WordPress faszsága (egy kis indulat azért van még bennem). De már csak azért is helytálló ide ez a trágár jelző, mert amint leállok az írással, szinte azonnal csinál egy mentést, így versenyt futok az automatikus mentéssel (most próbálgatom, eleddig nem nagyon kattintottam a mentésre), hogy azért jelenjen meg az előzmény, ha nem veszi zokon.

Sőt, mintha nemcsak én lennék toleránsabb a Microsofttal. Nemrég egy PC World-ös hír alatt többen szidták a Google Chrome-ot, mert rettenetesen eszi az erőforrásokat, míg a Microsoft Edge nem annyira. Ez meglepett. Valamiben jobb lenne a Microsoft? De az biztos, hogy tényleg nagyon erőforrásigényes a Google Chrome. De nemcsak a Chrome, hanem a Mozilla Firefox is. Az utóbbi időkben többször dolgoztam párhuzamosan mindkét böngészőn, aminek az lett az eredménye, hogy olyan szinten belassult a PC, hogy alig bírtam rendesen dolgozni. Megnéztem a feladatkezelőben, hát a Firefox is szépen zabálja az erőforrást, és ketten együttes erővel, felélték szinte az egész memóriát. Kb. 5 éves PC-m van, tavaly tavasszal vettem használtan. Amúgy nagyon jól működik, és bár a mai PC-k biztosan jóval több memóriával rendelkeznek, de akkor sem tartom normálisnak, hogy egy böngésző ennyi memóriát vesz igénybe. Legalábbis nem tudom elképzelni, hogy miért vesz igénybe egy böngésző ennyi memóriát. Megnéztem kíváncsiságból most a Microsoft Edge-et, ez ha lehet majdnem önmagában emészt fel annyi memóriát, mint a Chrome és a Firefox együtt. Pedig alig van pár lap megnyitva.

Na ez már ilyen dolog... Írásra fel.

Egy érmével nyerni a Mario Party-ban

Mivel múlt hét hétfőn nem jött el bagszi a találkozóra, ezért másnap elhívott magához. Beszélgettünk, meg játszottunk. Egyrészről kíváncsi voltam a Naruto: Ultimate Ninja Storm játékra, mert egyszer játszottam vele, nagyon régen. Még a 2009-es őszi MondoConon, és arra emlékszem, hogy kifejezetten tetszett. Az idők során folyamatosan kerestem PlayStation 3-ra a játékot, de eléggé ritkák a Naruto játékok. Egyszer majdnem megvettem Angliában, £6 volt, de épp fizetés előtt derült ki, hogy nincs meg a füzete. Játékot meg ha egy mód van, teljesben veszek. Szóval egyelőre nincs meg, viszont megjelent Nintendo Switch-re a Naruto Ultimate Ninja Storm Trilogy, melyben megvan ez a játék is, ezzel játszottunk. És egész jó játék, bár ez részint elfogultság, mert effektíve az egész Naruto franchise-t szeretem. Nem tökéletes, tehát soha nem értékelném az animét 10 pontosra, és pont beszéltük bagszival, hogy milyen logikai bakik vannak az egész történetben, vagy mi az, ami miatt erősen kifogásolható a sorozat. Ezek többségét én is megláttam magamtól, és már jó idejem tervezem összeírni a gondolataimat a Narutóról az animés blogba, csak soha nem érzem úgy, hogy elég gondolat van a fejemben, hogy ez összejöjjön. De nem egyszer fordult elő, hogy elkezdtem írni egy postot, aztán jöttek maguktól a gondolatok.

Aztán bagszi mutatott még egy játékot... Melyiket is? Istenemre nem emlékszem a címére, csakhogy benne vannak a StarFox karakterek, és van hozzá figura, repülőmodell (mert nem Amiibo) használható az az űrhajó... Jaj, melyik is az? Azt tudom, hogy elképesztően jól meg volt csinálva a modell, és a játék is nagyon hangulatos volt. Majd szólnak, segítenek, vagy eszembe jut, ha látom még egyszer.

De a Super Mario Party jó buli volt. 10 kört mentünk a King Bob-Omb's Powderkeg Mine pályáján. Nagyon örülök annak, hogy visszahozták a régi játékszabályokat, ismét a régi a Mario Party, a mini-játékok is ugyanolyan változatosak és élvezetesek, mint régen. A baj ott van, hogy grafikailag is szinte ugyanott van, mint régen. A szögletes karaktereket látok, azt már Nintendo GameCube-on is nehezen bocsájtottam meg (lásd: Mario Kart: Double Dash!!), Switch-en meg már tényleg nincs pardon. Itt-ott olyan a játék grafikailag, mintha egy Nintendo GameCube játék lenne, de csak Full HD-ba vitték át, semmilyen más grafikai javítást nem eszközöltek a játékon. A karakterek gyerekes érzelmei engem továbbra is zavarnak, de erre talán rá lehet mondani, hogy egyéni probléma. Főleg, hogy nem zavar annyira, hogy emiatt ne vegyem majd meg a játékot. Mert végtelenül szerethető, főleg a végeredmény után szerettem meg.

Bagszi elől vettem el a győzelmet egy érmével, úgy, hogy soha nem álltam az első helyen. Kértem, hogy tegye ki az eredményt Twitterre, az alábbi szöveggel tette meg:

Igen, nagyon finom pizzával vendégelt meg, mindenkinek legyen olyan jó dolga, mint nekem nála, de hát a játék az játék. A játék végén kiosztandó bónusz csillagok döntötték el a végeredményt. Jól játszottam végig.

Ezután már késő volt. Mentem haza, mert én is elfáradtam, ő is koránt ment dolgozni, úgyhogy ennyi volt. De jó buli volt. Négyes bulit kéne valakinél összehozni.

2018. október 31., szerda

Top 40 JAM Project #36

Battle No Limit!

Még a Yu-Gi-Oh! és a Cardfight!! Vanguard között volt egy szintén kártyás animesorozat, a Battle Spirits. Ezt aztán végképp kevesen nézték, ha nincs a JAM Project, és nem írnak hozzá egy nagyon jó openinget, én sem hallok róluk. Itt is arról van szó, amiről tegnap írtam, hogy az együttes komolyan veszi a célközönségét, és egy olyan dalt írtak, ami nemcsak az anime maroknyi közösségének szól, hanem a rajongóknak, de általában szélesebb animerajongó közönségnek. Habár a szöveg az animére reflektál, de a zene hihetetlenül erős, és az ének is azt sugallja, hogy ők a dalból sokkal többet akartak kihozni, mint amiről az anime szól. Ez sikerült is. Ha valami komolyabb szöveggel ez a dal még sokkal jobb lehetett volna. De így is fantasztikus hallani, hogy minden tudásukat beleadták ebbe a dalba, és évek múltán is élmény hallgatni.

2018. október 30., kedd

Top 40 JAM Project #37

Bakuchin Kanryou! Rescue Fire

Általában a Tokusatsu sorozatoknak, ahol általában egy átlagembernek van egy titkos élete, ahol hős, és megmenti a világot a gonosztól, aki uralomra akar törni, eléggé gyerekes zenéjük van. Egyetlen oka van, ezeknek a sorozatok célközönsége azok a 7-12 éves fiúk, akik hisznek a világmegmentő álmokban, és megjeleníti azt a szuperhőst, akinek elképzelik magukat. A JAM Project egyedisége az, hogy ezeknek a sorozatoknak is komolyan énekelnek dalokat. A szöveg is egy fokkal komolyabb, és ami az éneket illeti, minden képességüket beleadják, a zene is rendkívül erős ás dinamikus. Ennek eredményeként egy olyan dalt írnak, ami akár az egész karrierjük legjobbjának egyike lehet. Pedig ezeket a dalokat a célközönségük miatt nem szokták komolyan venni, de azzal, hogy a JAM Project ezeket a dalokat is megírja, ez jelzi, hogy az egész karrierjüket végtelenül komolyan veszik, és az Anison műfajnak progresszíven akarnak referenciát nyújtani. Példaértékű, hogy a maroknyi célközönsésüket is komolyan veszik, ez a dal az ékes bizonyíték rá. Kiválóan beleillik a komolyabb JAM Project dalok mellé, ugyanakkor hallatszik, hogy ezeket azokhoz a tokusatsu dalokhoz írták. És hogy évek múltán is libabőrös leszek a dal hallatán, nem kérdés, hogy helye van a legjobbak listáján.

Levél a halottaktól

Egy animét mindenképp meg akartam nézni, melynek ALI PROJECT énekli az openingjét, ez pedig a Shigofumi. Az openingje, a Kotodama ugyanis a legnagyobb kedvenc ALI PROJECT dalom, amelyik az összes fölött áll. Féltem attól, hogy nem fog tetszeni az anime, mert nem egyszer futottam már bele abba, hogy előadó alapján választottam animét, és nem jött be az alkotás, hiába volt maga a dal nagyon jó. Ugyanakkor meg ki lehet fogni nagyon jó animéket, melyekről lehet, hogy nem is tudnék, ha nem az egyik kedvenc előadóm énekelné az openingjét vagy / és az endingjét. A Shigofumi-ra talán a mestermű jelző sem túlzás.

Már maga a téma is rendkívül érdekes. A főszereplő lány, Fumika halottaktól szállít levelet (shigofumi) az élő rokonaiknak. Ha valaki meghal, mi lenne az utolsó szava, gondolata? Ezt a kérdéskört feszegeti az anime. Ez már önmagában érdekes, elég csak arra gondolni, hogy van jónéhány olyan anime, ahol láthatjuk, hogy visszatér a halott lelke, és háborog. Ezek az életben lerendezetlen dolgainkról szólnak, melyek legtöbbször az adott epizódban a helyükre kerülnek. A Shigofumi-ban levél formájában üzen a halott a még élő rokonának, szerettének. Megírja neki a nagy fájdalmát, miért döntött úgy, ahogy, vagy bármit, ami nyomasztja a lelkét.

Az anime történetvezetése epizodikus, tehát minden részben más történetet ismerünk meg. Általában még élve ismerjük meg azt, aki majd megírja a levelet, a történet során hal meg, és az epizód végére kapja meg a címzett a levelet. Melyek legtöbbször a miértekre is választ ad, mert a gyásznak több oldalát mutatja be. Van olyan, aki csendben gyászol, van olyan, aki kimutatja az érzelmeit és sír, és van olyan is, aki beleőrül a fájdalomba. Na az ő történetük lesz igazán érdekes, mert nekik fáj igazán, hogy elment a másik fél, és vajon miért. Ez az anime is azt mutatja meg, hogy legtöbb esetben azoknak fáj sokkal erősebben a másik halála, akik nem tettek meg mindent a kapcsolatukért. Vagy nem mutatták ki eléggé az érzelmeiket felé annyira, amennyire belül érezték, vagy valami közös tevékenység, projekt maradt félbe az egyik személy halála miatt. A lényeg a lerendezetlen ügyön van, és az abból fakadó fájdalmon, hogy már nincs esély, hogy az rendezett, befejezett legyen, ezáltal a helyére kerüljön. Csak 12 részes az anime, de többféle élethelyzetet mutat fel. Akár arra is felhívhatja a figyelmet az anime, hogy az élet törékeny, bármikor itthagyhat minket az, akit nagyon szeretünk, ezért addig tegyünk meg neki mindent, addig mondjuk ki neki, mit érzünk iránta, amíg velünk van. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak a biológiai halál vet véget két (vagy több) ember kapcsolatának, hanem az is, ha valaki messzire kerül, vagy egyszerűen megszakítja velünk a kapcsolatot. Több esetben ez is felér a halál élményével, főleg, ha nincs is esély arra, hogy lerendezzük azt, ami csak abbamaradt, de nincs lezárva.

De az anime lehetőséget ad arra, hogy a levél által lerendezzük a kapcsolatunkat. Ez is sokszor fájdalmas, de könnyebb lesz utána feldolgozni a halálesetet.

SPOILER

Az egyébként meglepett, hogy később Fumika múltját is megismerjük. Mert ő végig a háttérben maradt, neki csak az a munkája, hogy kézbesítse a halottak levelét, és nincs feltétlen utalás arra, hogy később az ő történetét is megismerjük. De hát erre is lesz mód, ugyanis, ugyanis Fumika egyszer az apjának kézbesít levelet, akivel nagyon rég találkozott utoljára. Hamar kiderül, hogy miért is. Lényegében itt mutatja be az anime azt is, amikor nemcsak a halál választhat el egymástól két embert, hanem a megromlott kapcsolat is. Mint ahogy az ő múltjuk sem volt felhőtlen, de leginkább a nagybátyjával való kapcsolata érintett meg lélekben. Hibiya Takehiko 32 évesen rákos lesz, de az az érdekes, hogy nem ebbe hal bele, hanem hogy megmenti Fumikát az eléje kerülő autótól, ami majdnem elgázolta őt, de végül a nagybácsi lett áldozat. Fumikának persze még más postázta a levelet a nagybátyjától, melyben egy rajz volt (Takehiko egy videojáték fejlesztő cégnél volt grafikus), és érdekes, hogy a lány akármennyire is szerette a nagybátyját, teljes nyugalommal vette tudomásul, hogy meghalt.

SPOILER VÉGE

Csak ajánlani tudom az animét, mert végig hiteles, olyan érzelmeket jelenít meg, amit a valóságban mi is érezhetünk, ha az adott szituáció velünk történne meg.

Az ALI PROJECT dalra külön kitérnék, érdemes róla egy kicsit értekezni. Kotodama a címe, és akkor ismertem meg, amikor meghallgattam a La Vita Romantica albumot. Már ekkor is teljesen magában ragadott. Nem is túlzok, ha azt mondom, hogy zeneileg szinte csak erről a dalról szólt nekem 2010 augusztusának vége, szeptembere. Nagyon szeretem, mert rendkívül erős a hangszerelése, nyomatékosítja az érzelmeket, melyet a dal közvetít. Márpedig a dal nem feltétlen negatív. Az énekesnő hangját semmiképp nem érzem annak, bár a borító kétségtelenül ezt sugallja. A cím is egy olyan japán szó, amit nem lehet egyértelműen lefordítani. Bár az katakanával van írva, de nem lehet nem észrevenni, hogy benne van a "kotoba", ami a szó jelentéssel bír. Főleg, hogy kanjival így néz ki: 言霊, ebből a kotoba az első kanji. A kotodama erős bizalmi kapcsolat, ugyanis azt írja le, amikor valakit a keresztnevén hívunk. Japánban legtöbb esetben a családnevükön hívják egymást az emberek, és hozzáteszik a "-san" szót, de ha valakit csak a keresztnevén hívnak, az nagyon erős bizalmi kapcsolatra utal. Hivatalos kapcsolatban sértő valakit a keresztnevén szólítani, szoros baráti kapcsolatban meg erős utalás arra, hogy a felek között szoros kötelék van. Érdekes (ugyanakkor teljesen logikus), hogy két barát között az a sértő, az esik rosszul, ha családnevükön szólítják egymást, mert az olyan, mintha kihátrálna a barátságból, falat építene a másik fél elé. Ennek a bizalmi kapcsolatnak, a nagyon szoros érzelmeknek a súlyát érzem ebben a dalban, amit hihetetlenül pozitívnak írtak le zene formájában, ezért szerettem meg nagyon ezt a dalt. A szöveg itt is eléggé furcsa, mert Takarano Arika inkább arról énekel, hogy szeretné megszólítani azt, akihez szól a dal (akihez feltétezhetően szoros kapcsolat fűzi), de nem jut el hozzá az üzenet. Ennek ellenére rendkívül pozitívnak érzem a dalt.

A B-side track az, ami inkább negatív, és amire inkább utalhat a kislemez borítója. A címe Kohibumi (így van írva katakanával, amúgy Koibumi a szerelmes levél), na ezzel a dallal nagyon kell vigyázni, mert olyan szinten depressziós, hogy képes magával rántani. Nem is szeretem hallgatni a dalt, mert annyira a hatása alatt tudok lenni érzelmileg, hogy konkrétan az életkedvem is elmegy egy rövid időre. Mert hát kihez szól az a szerelmes levél? Akihez már nem juthat el. Mély fájdalommal tölti el? Olyan mélyen, hogy abból nem lehet kimászni. Ugyanis olyan szinten érződik a dalban a reményvesztettség, a kilátástalanság, hogy minden elveszett, hogy annál sötétebben, üresebben nem is láthatnánk a jövőnket. Takarano Arika valami olyan szintű fájdalmat énekel meg, amit nagyon-nagyon kevesektől hallottam.

Ebből a szempontból amúgy egy kiváló kislemez, mert érdekes kontraszt a két dal. Mondhatjuk rá azt is, hogy a nagy szerelemből fakadó érzelmeket mutatja be mindkét oldalról. A címadó dal a beteljesült szerelemből fakadó érzelmek, a Kohibumi meg a meghiúsult próbálkozásból fakadó fájdalmakat jeleníti meg. De igazából az első dal sem pozitív, ha a szövegből indulunk ki, én érzem annak. Azt semmiképp nem javaslom, hogy ha valaki rosszul van lelkileg, a második dalt hallgassa, mert csak még jobban leviszi a depressziójában. Inkább akkor érdemes hallgatni, amikor jól vagyunk lélekben, mert nem viszi annyira le a kedvünket, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy akár így is végződhetett volna a történet. Segít megbecsülni a boldog pillanatokat, ez a dal értelme.

Az anime meg 10 pontos.

2018. október 29., hétfő

Top 40 JAM Project #38

Believe in my existence

A Cardfight!! Vanguard anime második openingjét hasonló okok miatt szeretem, mint a Kurenai no Kiba-t, csak a különbség az, hogy ennek valamivel komolyabb a hangszerelése. Ugyanakkor ez a dal a valamivel komolyabb hangszerelésében őrizte meg a könnyedségét, jó hangulatát, amit bármikor szívesen előveszek. Ettől lett több, ugyanis olyan gitárszóló van a dalban, hogy libabőrös leszek, ha meghallom. Mindezek mellett az ének a maga komolyságában teljesen vidám, jókedvű, és hát persze a hangterjedelem. De hát kell ezt a JAM Project-nél elemezni? Hiszen az egyik nagy erőssége az együttesnek az ének, hiszen olyan erőt, érzelmeket képesek belevinni a dalaikba, hogy amikor ilyeneket hallgatok tőlük, merül fel bennem a kérdés, hogy miért nem lettek sokkal sikeresebbek? Bár ez a kislemez jól szerepelt, a 19. helyig jutott el az eladási listán, és összességében is ott van a legsikeresebb JAM Project kislemeze között. A legkevésbé sem hiába.

2018. október 28., vasárnap

Top 40 JAM Project #39

Kessen the Final Round

Na ez az a szám, ami sokkal előrébb kerülhetett volna, ha egy egységes egészet alkotott volna, és nincs szakaszokra osztva. Ez a dal konkrétan kitehetne egy egész albumot, mert több szakasza van, és mindegyiknek más mondanivalója van. Annyi a pozitívum, hogy a mondanivalók egy alapra épülnek (ezért alkothatna önmagában egy egész albumot), ugyanis ez a dal a Super Robot Wars Z III: Tengoku-hen játék openingje, de akár az endingje, sőt még az insertje is lehetne. Ebben a dalban benne van a csatába való indulás, a harc, és annak vége is. Nekem az első három rész tetszik nagyon, addig érzem egységesebbnek a harmóniát. Okui Masami szóló része a legelején gyönyörű. Libabőrös leszek, valahányszor meghallom. Aztán a harmadik rész a nagy kedvencem, akkor a legdinamikusabb. Akkor harcolunk, mindenünket beleadjuk, és ez az érzés nagyon átjön. Ezután törik meg, ahogy hirtelen belassul. Fukuyama Yoshiki éneke nagyon szép, de továbbra is azt gondolom, hogy Ricardo Cruz csak belerondít a dalba. Egyszerűen nem való egy nem ázsiai hangja a többiek mellé. Ő is nagyban visszavetette a személyes listámban.

Videoklip is készült a dalból, ezáltal mutatnám meg a dalt. Állítom, hogy az egyik legdrágább anison videoklip. Nem tudom, mennyi benne a számítógépes trükk (gondolom sok), de nem lehetett akármi azt a hatalmas robotot életre kelteni, és azt a hatalmas kockát (nem tudtam pontosan kivenni, hogy mi az), ami ellen harcol. Az, hogy harcolnak, és a robot végül elesik, de megint felkel, kész a harcra, ez is jelzi, hogy a dal egy egész történetet mesél el. Az is beszédes, hogy Ricardo Cruz az űrben egy hatalmas kijelzőn van külön. Jelzi, hogy ott vagyok... de mégsem, mintha nem lenne lelke a jelenlétének. De ha már énekel, akkor valahogy megjelenítik, de ezért a fél percért ne utaztassák át Brazíliából Japánba. Elismerem, hogy van hangja, nem is akármilyen, de képtelen vagyok megszeretni őt, ez az igazság. De őt leszámítva a videoklip elsőosztályú, érdemes megnézni.

2018. október 27., szombat

Top 40 JAM Project #40

Kurenai no Kiba

Egy olyan dallal nyitok, amiben olyan nagyon különleges zene vagy ének nincs, az elképesztően egyszerű hangulata miatt szeretem. Ez ilyen kellemes, lazulós dal, nagyon jókedvemben szoktam énekelni. A zene is ugyan dallamos, de abba sincs semmi erő, semmi olyan hangulat, ami megállítana, és gondolkodásra késztetne. Erre rásegít Okui Masami szólója a dal legelején, és az utolsó refrén előtti részen, mintha teljesen ellazult állapotban énekelne. Attól mindig libabőrös leszek. Egyébként érdekes a refrén, mert lépésenként mennek az egyre magasabb hangok felé. Ezzel kiválóan ki lehet kísérletezni a hangterjedelmünket. Én például a második sorig tudom elénekelni a harmadik sor legmagasabb hangja már túl sok nekem. Aki pedig a negyedik sor "GRAVIOOOOOON!" részét ki tudja énekelni gond nélkül, az tud énekelni, annak minden elismerésem. A dal egyébként a Choujuushin Gravion Zwei anime openingje.


Hoshi no Kirby

Több videojátékból adaptált anime is létezik. Sajnos a Nintendo ebben sem igazán jeleskedik, mert bár ott a Pokémon, de azon túl csak néhány példát lehet mondani, melyek jelentősebb anime adaptációt kaptak. Ilyen a Kirby játéksorozat, melyből 2001-2003 között csináltak egy 100 részes sorozatot. Igazából annyira nem meglepő, hogy a Kirby-t adaptálták, hiszen Japánban elképesztően népszerű a játéksorozat már a kezdetek óta. Konkrétan csak Japánban több példányt adtak el a Game Boy-os, NES-es, SNES-es Kirby játékokból, mint a világ többi részén. Inkább a Super Smash Bros. sorozatban köszönhetően terjedt el, és kedvelte meg a Nintendós közösség, és inkább az újabb játékok voltak népszerűek.

De hát hogy nem fedezték fel úgy Kirby-t, mint Yoshit, aki legalább annyira aranyos, mint a zöld dinoszaurusz. Kirby volt az, aki megszerettette velem a rózsaszínt, és azt mondom, hogy ez az aranyosság színe. Azóta, ha rózsaszínt látok, inkább az epres, pirosgyümölcsös édességekre asszociálok, hiszen azok többségében rózsaszínűek.

Elég is ennyi kitérő, lássuk is az animét. Azt előre leszögezem, hogy ehhez az animéhez kell egy gyereklélek, másképp nem lehet élvezni. Pár napja, amikor leültem az 1. rész elé, kicsit kellemetlenül éreztem magam. Mondtam is magamban, hogy ebből én már kinőttem, nekem komolyabb animék érdekelnek. De a 2., 3. részre részre teljesen elengedtem ezeket a gondolatokat, és élveztem az animét a maga minőségében. Mert amúgy egy nagyon jó animéről van szó, jól átvitték a játékot. Sőt, úgy tudom, hogy itt kapott Kirby saját történetet. Ahogy utánanéztem a történetnek, nem találtam más olyan forrást, ahol Kirbynek már az első játékok alatt lenne saját története. Itt derül ki, hogy ő egy űrlény, aki amúgy felveszi a harcot az univerzumot uraló Nightmare ellen, de a legenda szerint erre csak 200 év múlva került volna sor. Kirby túl hamar került fókuszba, kényszerleszállás miatt került Pupu Village-be. És mivel sokan ismerik a majdani erejét, tudják, hogy ő lehet majd veszélyes Nightmare-re, ezért sokan már most el akarják elpusztítani. Ami nem is esélytelen, ugyanis Kirby az animében gyerek, egyedül teljességgel tehetetlen a rosszal szemben. Egyedül a Warp Star-ral tud erőt felmutatni, annak segítségével elbánni az ellenséggel, például King Dededével, aki Pupu Village uralkodója. Ő lenne az egyik fő negatív karakter, de annyira buta, hogy semennyire nem lehet komolyan venni. Viszont Sir Meta-Knight személyisége korántsem annyira titokzatos, mint a játékokban, ahol néha segíti őt, máskor meg Kirby ellen harcol. Az animében tudható, hogy segíti Kirby-t. Ő az, aki mindent tud róla, tőle tudjuk meg a történetet, és habár a háttérből, de ahol csak tud, segít rajta.

Az openinget már régóta ismerem, valami elképesztően aranyos és fülbemászó. Hallatszik, hogy gyerekeknek lett felénekelve, de annyira élvezetes, hogy felnőtt fejjel is kellemes hallgatni, és nagyon megmarad a fejemben.

Az előadó egyébként SHANCHII, a címe pedig Kirby March, nem véletlen.

Ez az első lehetőség, hogy megnézhetem mind a 100 részt. Eleddig nem volt az összes elérhető, de volt Wii-n Kirby TV channel, ott azonban csak az első 52 rész volt elérhető, annak is az angol változata.

Merthogy a 4K!DS Entertainment licenszelte az animét, és Kirby: Right Back at Ya! címmel ment. Nem hiszem, hogy részleteznem kell, hogy mennyivel jobb a japán verzió.

Egyébként jól visszaadja a videojátékok hangulatát, valamint azok elemeit. Sok karakter szerepel, akik a játékokban akár segítők, akár ellenségek. És jól ki lett találva az is, ahogy a Pupu Village lakosai kinéznek, ugyanis például a gomba alakú ellenség a néz ki úgy a Kirby's Adventure-ben, mint a lakosok (A Cappy-k) az animében. Az anime egyébként azért is néz ki ennyire jól, mert a Sakurai Masahiro is részt vett az anime készítésében, ő pedig ugye a Kirby játékok kitalálója. Így az anime hű a játéksorozathoz.

Van egyébként mangasorozat is Kirby-ből de az valami elképesztően ronda lett. Ott inkább arra ügyeltek, hogy a karakterek mangás stílusúak legyenek. Ezért Kirby is ilyen gülü-szemű rózsaszín kis gömb lett, akire egyszerűen rossz ránézni. Az anime viszont nagyon szép lett, és ajánlom mindenkinek megnézésre, aki egy kis időre el tudja engedni a felnőtt énjét.

2018. október 26., péntek

Top 40 JAM Project

Néztem, hogy több előadóról is állítottam össze toplistát, de a JAM Project kimaradt. Pedig emblematikus alakja (ahogy a tagok is külön-külön) a japán anime zenének, már lassan 8 éve rajongok értük, 9 éve ismerem a zenéjüket, azt gondolom, hogy érdemes összefoglalni az elmúlt 18 év legjobb 40 dalát tőlük.

Egyáltalán nem volt könnyű, mert amikor elkezdtem összeválogatni, hogy melyek kerüljenek be a listába, akkor összesen 76 dal gyűjt össze. Hát ebből igencsak nehéz lesz rostálni, lesz közülük jónéhány, amitől nagyon nehéz lesz megválni. De végül meglett a 40 dal. A további 36 közül volt olyan, amivel inkább csak magát az együttest akartam megmutatni, hogy mitől is olyan különlegesek. Szeretem azokat a dalokat, de nem feltétlen mondanám, hogy a legnagyobb kedvenceim. Mert hát megvan a személyes értékrendem, hogy mitől szeretek meg egy dalt. Az utóbbi időkben egyre inkább preferálom az élő hangzást, amiben a JAM Project erős, valamint olyan hangulatot áraszt magából, amivel tudok azonosulni. Ez az, ami szubjektívvé tesz egy listát, ez az, ami miatt örök viták vannak egy ilyen listán, mert mindenki más dalt tenne be. Ez az én egyéni listám, mindegyiknél meg fogom írni, hogy mi tetszik benne, és miért.

Ahogy írtam, van néhány dal, amit sajnáltam, hogy ki kellett húzzak. Ezekből mutatnék meg egy néhányat. Most azok a dalok jönnek, amik épp hogy kimaradtak a 40-es listából.

The advent of Genesis

Egy Super Robot Wars ending mindig különleges. Általában lassú dalok szoktak lenni az endingek, amik lezárják a játékot. Most sincs ez másképp. Okui Masami volt az, aki nemcsak hogy a játékhoz megfelelő endinget írta meg, hanem azok számára is hallgatható értelmezhető dalt írt, azoknak is, akik nem játszottak a játékkal. Bár a szövegben benne vannak a harcok, űrbéli események, de ezeket át lehet írni gondolatban, és lehet olyan szöveget kreálni, hogy a való életre reflektáljanak, és akkor máris egy tökéletesen élvezhető dalt kapunk a játéktól függetlenül, úgy, hogy a zene semmit nem veszít az értékéből. Ezt kéne egyszer elénekelnem.

Mirai he no Chikai

Ez az egyetlen JAM Project dal, ahol megbocsájtom Ricardo Cruz jelenlétét, itt szeretem, ahogy énekel. Amúgy nem rajongok azért, ahogy néha beleénekel egy-egy JAM Project dalba. Van énekhangja, tehát a tehetsége miatt kap helyet az együttesben, de nem szeretem a fizimiskáját, és igazából a hangja miatt sem vagyok annyira oda. De ez van annyira jó, hogy itt még ő is pozitívan érvényesül. Azt az erőt szeretem, ami hallható a dalban, sajnálom, hogy nem tudott bekerülni a 40-es listába.

Milky Way

A Get over the Border egy különleges album, ugyanis a megjelenéséig csak kevés kislemez jelent meg (Matsumoto Rica kiválása miatt rövid ideig nem is adott hírt magáról az együttes), ezért többségében itt saját dalok vannak. Így lett ez az együttes legegyedibb albuma, ahol inkább a tagok egyéni stílusa dominál. A Milky Way konkrétan egy szóló, méghozzá Okui Masami éneke hallható benne. Mintha csak a stúdióalbumából hallanánk egy dalt. Itt énekli ki azokat a fájdalmakat, nehézségeket, amiket 2008-ban élt meg. Márpedig abból neki különösen kijutott, hiszen nagy beteg is volt abban az évben, pihenésre kényszerült (neki legalábbis mindenképp kényszer). Meg hát Matsumoto-san kiválása sem kis fejfájást okozott az együttesnek, úgyhogy volt miről énekelnie ebben a dalban. Gyönyörűen kiénekelte a fájdalmát, egy újabb példa arra, hogy miért szeretem annyira Okui Masami-t.

Garo ~SAVIOR IN THE DARK~

A dal, amivel az egész GARO-széria elindult, ami mára legalább annyira jelentőssé vált a JAM Project karrierjében, mint a Super Robot Wars. És hát nincs mit tagadni rajta, ennek a sorozatnak is nagyon jó dalokat írnak, amit bizonyít már az első dal is. Hangulatilag is nagyon ott van, a dal is meg van írva, egyszerűen élmény hallgatni.

Nos ennyi. Holnaptól napi egy dal, az első helyezettig.