Super Mario All-Stars karácsonyra

Mint minden évben. Nem tudom, hogy van-e tipikusan karácsonyi játék, vagy hogy kinek mi az, de nekem a Super Mario All-Stars. És egy kis "varázslatnak" köszönhetően már Super Nintendo Classic Mini-n is tudom játszani.

Ez nálam a jelenkori Super Mario All-Stars, így játszom manapság. Amúgy ugye tegnap helyrehoztam a játéktesztek oldalt, azért jó volt végignézni, hogy kb. 80 játékról írtam már tesztet. Ezek közül egyetlen egy játéknak adtam 100%-ot, méghozzá a Super Mario All-Stars-nak. Ennek több oka is van. Egyrészről egyszerűen nem tudom elvitatni a személyes élményt, 1993 karácsonyát, amikor megkaptam a Super Nintendót a Super Mario All-Stars játékkal. És belegondolni is durva, hogy ez már 24 éve történt, mégis hihetetlen erősen él bennem az élmény. Az a közeg, a szoba, ahogy akkor kinézett, ahogy be volt rendezve, ahogy ott játszottam. Idén új videó terjedt el, ahogy a kisgyerek a földön fetrengett a boldogságtól, hogy Nintendo Switch-et kapott, én is valami hasonló örömöt éltem meg akkor. A földön ugyan nem fetrengtem a boldogságtól, de hogy belül mit éreztem, azt most is átérzem. Ilyen az, amikor egy élmény életre szólóan jó lesz. Ezt egyébként a 2010 karácsonya közelíti meg, amikor Wii-re kiadták ugyanezt a játékot. Ez is nagyon jó volt, de annak belső tartalma némileg csorbította az élményt, de hogy Wii-re kiadták fizikai változatban, az nekem sokat jelent. Szóval a személyes élmény az egyik ok, a másik, meg nekem hihetetlenül tetszik az, ahogy felújították a négy klasszikus Mariót. Mind grafikailag mind zeneileg azt gondolom, hogy kiváló munkát végeztek, ezzel érték el nálam azt, hogy a kiváló klasszikusokból csináltam egy örökzöldet. NES-en játszani az eredeti, de Super Nintendón nekem nagyobb élmény.

Azóta a Super Mario All-Stars lett számomra a mérce, mindegyik más játékot ehhez mérek, hogy mennyire hozza azt a hangulatot - akár sajátságosan is - amit a Super Nintendós játéktól kaptam meg. Vannak 90% fölötti játékok szép számmal, vannak új játékélmények, de a mai napig számomra a Super Mario All-Stars mindenek felett áll.

Egy kis snowboard decemberre

Ha már ennyire tavaszias az idő kint. Szeretek egyébként téli sportokat nézni az Eurosporton, legfőképp a helyszínt körülölelő havas táj miatt. Ezáltal több sportág is érdekel, és néhány éve már láttam annyit, hogy egy-két dolgot tudjak, de maradok érdeklődő szintjén. Bár az igencsak illúzióromboló, amikor az adott versenyen nem esik a hó, egyébként hómentes a táj, de hogy meg tudják rendezni a versenyt, hóágyúval belövik a tájat. Ez főleg onnan látszik meg, hogy a verseny helyszínének környéke teljesen hómentes, csak ahol a sportoló összemérik a tudásukat, ott van hó. De amikor valódi hó van, és a környék is fehér, az valami csodaszép tud lenni. Már idén is volt olyan alpesi sí verseny, ahol esett a hó verseny közben és hihetetlen szép volt. És ahogy elnéztem a versenyzőket, a friss hó nem okot nekik problémát. Sok téli sportot nézek amúgy szívesen: Biatlon, síugrás, alpesi sí, északi összetett síelés, snowboard. A sífutásért annyira nem rajongok, korcsolyaversenyt ritkán szoktak adni, de amit semmilyen körülmények között nem nézek, az a műkorcsolya. Tehát a táncot korcsolyával a lábakon nem szeretem, mert nekem az már túlzottan művi, de ezt leszámítva bármi jöhet. És remélem, hogy a téli olimpiára, Phjongcshangra (Dél-Korea) is alkalmas lesz az időjárás.

Szerencsére Nintendóra is van téli sportjáték, a számomra igencsak kedvelt 1080° Snowboarding, ezzel is játszok manapság, nagyon jó, inspiráló, és korához képest fejlett játék. Időmérőkben is folyamatosan fejlődök. A játék abból a szempontból egyedi számomra, hogy amíg más verseny- és spin-off játékokban általában váltogatom a karaktereket, itt csak Kensuke Kimachi-val és Ricky Winterborn-nal játszok. Ők a legjobbak, közülük is a japánt szeretem jobban, mert gyorsabb, és nagyobb ugratónál könnyebb megtalálni vele az egyensúlyt, hogy ne essen el a hódeszkával. A pályák egyébként jók. Nemrég megnyitottam az Expert játékmódot, mely a Normal és a Hard után a legnehezebb. Itt már elég nehéz, ugyanis az időjárási körülmény meglehetősen cudar, az ellenfél játékos meg többször szándékosan nekem jön, hogy hátráltasson. De szeretem a játékot, és gyakorolni fogok holnap is, hogy meglegyen a Nintendo 64-es játékban az Expert is.

A folytatásáról, a 1080° Avalanche-ről meg majd lehet, hogy írok tesztet. a napokban. A játéktesztek oldalt helyrepofoztam ma, a linkeket javítottam, a logók képeit is a helyükre tettem. Ahogy végigfutottam a játékteszteken, van, ahol megmaradtak a képek, de van, ahol tényleg törölve vannak. Ez attól függ, hova linkelnek a képek. Úgy néz ki, hogy a törölt blogokat tényleg végleg törlik, a képek is, és azok már visszahozhatatlanok. Mindenesetre a bloggal sok dolgom lesz még. Szépen fokozatosan meglesz mindegyik post rendben.

Néhány Mario platformer az utóbbi időkben

Nemrég ismét rákaptam a hordozható Mario platformerekre. Néhány hete ugyanis megvettem digitálisan a Super Mario 3D Landjátékot, mert az is bekerült a Nintendo Selects kívánatába, így a £39.99-es ára lement £15.99-re, ami már elfogadható digitális kereten között. És mivel 100%-ig ugyanazt a játékot veszem meg olcsóbban, tehát digitális formában semmilyen úton-módon nem látszik rajta, hogy jóárasítva van, így tökre megéri. Azért is vettem meg, hogy plusz inspirációt szerezzek magamnak a játékra, ugyanis a Super Mario 3D Land azon kevés Mario játékok közé tartozik, melyen halálra idegesítettem magam. Két oka van ennek. Az egyik az, hogy önkénytelenül is összehasonlítom magam a többiekkel, és mondják, hogy többszáz életük van a játékban, nekem meg olyan 70-80 körülit sikerült elérni. Egyáltalán nem nehéz a játék, sőt. Pont azt tartom az egyik nagy hátrányának, hogy túl könnyű. A baj többek között azzal van, hogy nincs valami jó térlátásom, és többször azért haltam meg, mert leestem a pályáról. Tehát irányítom jobbra, és meggyőződésem, hogy Mario tökéletesen jobbra megy, aztán meg azzal szembesülök, hogy hősünk kb. 15°-kal keresztbe megy felfele, és ez pont elég ahhoz, hogy kiessen a pályáról. Meg sokszor előfordul az is, hogy elbénázom az egészet, és egyébként olyan helyen kezdem sokszor újra a játékot, ahol nincs annyira nehéz rész, de mégis 10-20 alkalommal újra elölről kezdem. Úgyhogy nincs ilyen téren szerencsém a játékkal. A másik, ami miatt idegesít, az Mario hangja. Ez a mindig tökéletesen vidám, boldog hang, neki ez a kaland egy gyerekjáték, élvezi minden egyes pillanatát, és minden egyes pálya végén úgy örül, mintha Hercegnőt mentette volna meg, ez valami rettenetesen idegesítő. Mintha ezzel akarná a Nintendo érzékeltetni, hogy mennyire egy fantasztikus játék. Nézd meg, Mario is mennyire élvezi, imádja az összes pályát. Ez már a legelején sem tetszett, és van egy olyan gondolatom, hogy talán öntudatlan reakció ez a sok bénázás, mert tényleg nem szeretem Mario hangját ebben a játékban, és ezzel akartam ellensúlyozni a túlzott vidámságát. Így tényleg gyerekeknek szánt játék a Super Mario 3D Land.

Annyi szerencsém van, hogy még megvan az a mentésem, amit 2011-ben kezdtem el, ami már végig van játszva, ennek egyik jutalma, hogy Luigi játszható karakter lett. Luigi hangja olyan esetlen, de százszor elviselhetőbb, mint Marióé. Az az érdekes, hogy Luigival kevesebbet bénázok, vele jobban megy a játék. Egyébként van még mit játszani a játékon, ugyanis nincs megszerezve az összes nagy érme, ezek összegyűjtésével kellene 100%-ossá tenni a játékot. Ha ez meglesz, nem lesz dolgom vele. Legfeljebb növelni a statisztikát a Nintendo 3DS-ben, és minél több játékidőt belefektetni, hogy minél előkelőbb helyen legyen. Ennek érdekében majd lehet új mentést kezdeni, egy kifejezetten oldott hangulatomban, amikor tudok osztozni Mario túláradó örömében.

Mindenesetre most jónéhány hordozható platformerrel játszottam az utóbbi időkben, DS-en is. A Super Mario 64 DS-nél nem is a főjátékot játszottam, hanem a minijátékokat. Abban régen rengeteget játszottam Luigi "Picture Poker" játékával. Ugyanolyan póker, amit franciakártyán játszanak, csak Mario karakterek vannak a kártyákon. Ketten játsszuk, Luigi a krupié, ő gépi játékosként az ellenfelem. Az az érdekessége, hogy maguknak a karaktereknek is vannak értékeik, a következő sorrendben: Felhő, Gomba, Virág, Luigi, Mario, Csillag. Ennek akkor van jelentősége, amikor például mindkettőnknek egy párunk van, akkor ha mondjuk Luiginak gombából van párja, nekem meg Marióból, akkor én nyertem, mert a Mario párom értékesebb, mint a gomba páros. És ilyen győzelmeknek van értékük, nyilván érméket lehet tétként feltenni. Ezek a szorzók, és annyiszor nyerem meg a nyereményem értékét, ahány érmét feltettem a játékra. Azon mosolyogtam magamban mindig, amikor nekem mondjuk Luigi párom volt, Luiginak meg mondjuk Mario párja. És akkor Luigi megvonja a vállát, hogy hát így jártál. Én értéktelen vagyok, rám ne tegyél, mert te húzod a rövidebbet. Képzelem, ha magasabb érzelmi intelligenciája lenne a gépi játékosnak, és Luigi tudná, hogy lényegében vele vesztettem. Eléggé gyorsan gyűlnek az érmék, és azt akartam kipróbálni, hogy számol-e 9999-en túl? Amikor már közel voltam, már nagyon nem akartam abbahagyni, mert amúgy többször nyerek, mint vesztek, ezért tényleg gyorsan gyűlik a pénz, és már nagyon kíváncsi voltam, hogy vált-e öt számjegyűre az érmék száma, de nem. Kiakasztottam a mini-játékot teljesen. :D De élmény volt

Elővettem a DS-es New Super Mario Bros.-t is, itt is arra voltam kíváncsi, hogy hol vannak kimaradva nagy érmék volt néhány helyen. Ez a játék is réges rég végig van játszva. Annyira réges rég, hogy még a 2007-es mentésem is megvan, azt próbálom tökéletesíteni. Azért vannak nehézségek bőven.

Hasonló célokból kezdtem újra neki a New Super Mario Bros. 2-nek. Igen, ez az a nagy érmegyűjtős játék. Ennek a játékban az a legnagyobb szemétsége, hogy gyűjtögetem az óriás érméket, nyitom meg a Toad házakat 5-5 érmékért, igyekszek minél több titkot megnyitni, meg is van a 6+2 világ, majd mennék az extra világba, de nem lehet, mert csak 90 érmével nyitható meg. 90 érmének kell nálam lenni ahhoz, hogy meg tudjam nyitni. Maradt kb. 40, szerintetek? -_- Jó néhány évig a színét sem akartam látni a játéknak, most nemrég ismét elővettem, hátha meglesz a 90 nagy érme. Talán igen, elég sokat sikerült megtalálni, de még mindig 70 körül vagyok, kell még néhány, és már kevés hiányzik. El is gondolkodtam magamban azon, hogy meglesz-e a 90 a végére. Remélem, gondolom, hogy nem azért találták ki így a játékot, hogy végigjátszhatatlan legyen. Amúgy meglepődtem, mert néhány nagy érmét, amit régen otthagytam, most igen könnyen sikerült megszerezni, nem is értem, hogy miért hagytam ott. Mindegy, jól megy a játék. Inspiráló is, ugyanis vettem egy DLC-t a játékhoz, hogy gyorsabban menjen az érmegyűjtögetés, meg hát miért is ne tegyem teljessé a játékot?

Csak ezzel is az a baj, hogy igazán nem lehet teljes értékű játéknak tekinteni. Rövid is, könnyű is, és ennek ellenére teljes árat kérnek érte. Nagyon haragudtam régen azért, mert képesek £39.99-et elkérni érte, pluszba kap DLC-ket, melyekért külön fizetni kell... Jó sok érmét tudhat magáénak a Nintendo csak ebből a játékból, meg mernék esküdni rá. Miyamoto-san is biztos aranyba öltöződik az aranyvirágról, és mindent, amit lelő, az érmévé változik. De most már enyhültem annyira, hogy új lendületet vegyen nálam a játék, és megvegyem a DLC-ket. De arra továbbra is várok, hogy ez a játék is bekerüljön a Nintendo Selects kínálatába. Bőven megér £15.99-et, de £39.99-et soha. Még az összes DLC-vel is £35.99 lenne az egész játék. Összesen 10 DLC van a játékhoz, darabja £2.00. Most képzeljétek el, ha £59.99-ért adnák a teljes New Super Mario Bros. 2 játékot. Hát ki venné meg ennyiért? De amúgy egész jó az első DLC-s pakk, három olyan pályát tartalmaz, amikben igazán lehet gyűjteni az érméket, így könnyen meglesz az 1.000.000. Még ennek is igencsak híján vagyok 160.000 körül vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy lehet annyi érmét gyűjteni. Most már tudom. És nekem is meglesz.

A Nintendo 3DS XL analóg karja továbbra is beteg. A Game Park nem jelezte azóta sem, hogy megérkezett az alkatrész, meg tudják csinálni. Lehet egyébként így is játszani, mert az irányítást érzékeli, csak fájdalmas így játszani.

Macskarisztokraták borító

Megvolt az első kiadású Macskarisztokraták videokazetta, de annak borítója már eléggé szakadt volt, a tok is már ázott, a kazetta sem volt az igazi. Szoktam nézni a vaterán a filmzenét CD-n és kazettán, mert valami extrém ritkaság, és hátha felteszik, de eddig semmi... Ellenben megtaláltam az első kiadású VHS-t 1 forintért, ami ráadásul nagyon szépen nézett ki. Na mondom, ezt ingyen elvinni szinte pofátlanság lenne, de mégis tettem rá licitet. És az enyém lett 1 forintért. ^^' Igazság szerint nem szeretek semmit sem 1 forintért átvenni, ingyen elvinni, de úgy vagyok vele, hogy az eladó nyilván annak tudatában teszi fel a termékét 1 forintért, hogy akár ennyiért is elkelhet.

Ez nagyon szép állapotban van, minden nagyon jól néz ki, sőt a belső kis Disney-s reklám prospektus is benne volt. Így különösen örültem neki, mert ez is bekerül a gyűjteményembe. De hogy meg is legyen örökítve az utókornak, bescanneltem a borítót és a prospektust is.

Előbb a videokazetta borítója:

És a prospektus:

Ott van a prospektusnál a Macskarisztokraták filmzene CD és kazetta borítója. A fele királyságomat odaadnám érte. A képekre kattintva teljes méretben megtekinthető és letölthető.

Két könyv akciósan

A Tescóban 30% kedvezménnyel vannak könyvek, és pont volt két olyan, ami érdekelt. Sokat gondolkodtam rajtuk, hogy ha megveszem, hogy tudom kispórolni az árát, vagy valahogy kompenzálni, és úgy gondoltam, hogy meg tudom oldani. Részben úgy, hogy nem megyek januárban a MondoCon-ra. Így már lehetséges.

Az egyik a könyv Észak-Koreáról, a Vádirat, a másik meg Hesna könyve, a Félj bátran. Úgy tűnik, nagyon jó lesz mind a két könyv. Most a Vádiratot olvasom. Ez nem egy teljes történet Észak-Koreáról, hanem fejezetenként vannak kisebb sztorik az ország történéseiről. De ezek a fejezetek is eléggé súlyosak, és rávilágít arra, hogyan zajlanak ott a mindennapok. Meglepőnek tartom, hogy vannak, akik annak ellenére, hogy egy hermetikusan elzárt országban élnek, tudják, hogy mi folyik valójában náluk. Mert amit eddig olvastam az országról, olyan szintű agymosás folyik náluk nap, mint nap, hogy csoda, hogy van ember, aki ráébred az igazságra. Még csak az első fejezeten vagyok túl, de már az is megdöbbentő volt. Illetve, nem is feltétlen megdöbbentő, mert ha nem is tudható nyíltan, hogy mik történnek egy ilyen országban, azért el lehet képzelni, hogy tartja fenn magát egy olyan rendszer, melyre a diktatúra sem kifejezés. Olvastam egyszer, hogy az észak-koreai rendszer a Csoszon-dinasztia öröksége, azt remete-királyságnak is szokás hívni.

A második fejezetet olvasom most, az első arról szól, hogy bárki lehet magas rangú, aki azt "megszolgálja" (persze negatív értelenben), de nem is elspoilerezni akarom a történetet, inkább annak hátteréről beszélni. Mert feljebb írtam, hogy meglepőnek tartom, hogy valaki ráébred ott, hogy rendszerben él valójában. mert az eddig olvasott 2 könyvben azt olvastam, hogy már az iskolákban azt nevelik a gyerekekbe, hogy a Nagy Vezér jóformán egy isten, aki egyszerre több helyen is képes lenni, meg hogy Észak-Korea gazdasága a legfejlettebb a világon, mindegyik más ország gonosz, és sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ők. És hogy bármi rossz is történik, az mind külső hatások miatt van, ők semmiben sem hibásak, de majd a Bölcs Vezér (mert így hívják a jelenlegi vezetőjüket) mindent helyretesz, és megad a dolgozó népnek. És hogy mégis van valaki, aki átlátja, hogy miről szólnak ott a dolgok valójában.

Ahogy olvastam ezt a könyvet, elképzeltem magamat észak-koreainak. Milyen lehet ott gyereknek lenni, felnőni, élni a nagybetűs életet. Oda jutottam magamban, hogy ha nem ismernék külső tényezőket, történéseket, és nem lenne viszonyítási alapom, akkor én is a jelenlegi Vezér hűséges szolgája lennék, és számomra teljesen normális lenne, ha a rangban előrejutásért némi "ellenszolgáltatást" kell nyújtani, azért, mert fogalmam sem lenne arról, hogy ezt lehet másképp is csinálni. De így, hogy kívülről látom az országot, azt mondom, hogy látogatóba se mennék oda soha. Azt olvastam, hogy még a turistákat is megfigyelik, nehogy kémkedésen kapják. És amikor erről az országról olvasok, mindig egy lepusztult, sivár, élettelen városképet látok magam előtt, mely valahol a XX. század elején leragadt, és képtelen kitörni onnan. Nem hiszem, hogy lenne bármi, vagy bárki, aki rá tudna venni arra, hogy valaha oda elmenjek. De könyveket szívesen olvasok róla, mint ázsiai országról. Érdemes volt megvenni a könyvet.

Hesna könyvébe még csak beleolvastam. Az előszót olvastam el, de annak alapján az is jónak tűnik. Mesél arról, hogy milyen háborús övezetben tudósítani, egyáltalán élni ott. Ír arról, hogy milyen megélni a félelmet, mivel írta az előszóban, hogy több könyvet is elolvasott a félelem hátteréről, ezért számítok arra, hogy írni fog a pszichológiájáról, és írni fog arról, hogy tanulta meg kezelni. De jónak ígérkezik, remélem, az olvasása közben is azt fogom érezni, hogy érdemes volt megvenni.

Új Suara album

Nagy örömömre szolgál, hogy Suara új albumot jelentet meg 2018. március 28-án. Az album címe Hikari (星灯; Hoshi akari kanjival), tehát az Utawarerumono: Futari no Hakuoro PC játék openingjének címét kapja meg. Egyébként is érdekel az album, de főleg azért, mert a Limited Edition változata tartalmazni fogja az Utawarerumono openingek karaoke változatát. Ennek nagyon megörültem, mert a kislemezeken valamiért kimaradt, de azt sajnálom, hogy nem lesznek rajta az endingek. Van néhány olyan záródal, melyet nagyon szívesen vennék, ha meglenne az instrumental verziójuk. A Yume ka Utsutsu ka és a Uruwashiki Sekai nagy kedvencek. Hátha módosul a dallista, és felkerülnek az endingek is.

Amúgy meglehetősen drága lesz a Limited Edition, ¥4.500, méghozzá azért, mert egy Blu-ray lemezt is tartalmazni fog. Ezen rajta lesznek az olyan videoklipek, mint a Nue Dori, Fuantei na Kamisama és Amakakeru Hoshi, és remélem, hogy nem teljes a lista. Nagyon szeretném megvenni eredeti a limitált kiadású CD-t, de nagyon ki kell találjam, hogy tudok március végéig kigazdálkodni kb. 13.000 forintot. Rengeteg pénz az, de azt érzem, hogy eszmei érték tekintetében megtérülne az összeg. Önmagában az instrumentalok és a videoklipek miatt is megéri, de Suarában soha nem csalódtam komolyan. Szétnézek a lakásban, hogy találok-e valamit, amit tudok nélkülözni.

A cím magyarázva van, Hikarinak kell ejteni, csak a Hoshi és az Akari kanjijaival van írva, ugyanis a csillag fényére gondol. A videoklip egy részlete elérhető YouTube-on, éjszaka vették fel, csillagfényes égbolt alatt énekli a dalt. Bár csalókának tűnik nekem a kép, van is olyan gyanúm, hogy azt egy stúdióban vették fel csillagos háttérrel. Ki tudja, teljesen mindegy, ettől függetlenül kell az album, és imádom a címadó dalt is.

Gondolatok a Yonekura Chihiro toplistáról

A végére elégedettséget éreztem, úgy éreztem, hogy sikerült kiválasztani az énekesnő legjobb dalait. Viszont az elején volt némi kellemetlen érzésem, amikor nemcsak dicsértem, hanem kritizáltam a dalokat. Elkezdtem megbánni, hogy 40-es listát állítottam össze, minek írok én listát 40 legjobb dalról, ha a valójában nem érzem, hogy 40 igazán erős dala van? Aztán azzal zártam le magamban a dolgot, hogy így tudom a legátfogóbban megmutatni az énekesnő teljes pályafutását. Hiszen mindenféle dal szerepel a debütálasától kezdve egészen a mai időkig.

Illetve, aki hozzám hasonlóan ismeri az énekesnő szinte teljes pályafutását, az felfigyelhetett arra, hogy egy album teljesen hiányzik. Ez pedig az 1998-as always album. Nem véletlen. Többször írtam arról, hogy az énekesnő dalainak többsége klisés, túlárad a pozitív gondolkodás, és az élet értelmét filléresre váltott gondolatok. Az always album egy hatalmas kliséhalmaz. A rajta szereplő 13 dal sablonos, végighallgatva semmi kiemelkedőt nem nyújt. Talán az Eien no Tobira című dalt lehetne kiemelni, az ismert is a rajongók által, hiszem 08th MS Team Gundam zene, a maga nemében jó dal, de végsősoron semmi kiemelkedőt nem nyújt. Sőt, ezen az albumon szerepel Yonekura Chihiro minden idők általam legrosszabbnak vélt dala, a Yume Miru Blue Moon. Úgy énekel benne érzelmeket, ami nekem már túl sok, ráadásul a refrénben olyan magasra viszi fel a hangját, ami komolyan bántja a fülemet. Túlzottan idealista, olyan boldogságot énekel meg abban a dalban, ami talán már nem is létezik. Ahol minden csodálatos, gyönyörű, a szél miatta táncoltatja a faleveleket, és borúnak nyoma nincs. És ezt úgy adja elő, mint egy végkifejlett állapot, tehát, hogy az ideális boldogság elérhető. Csakhogy ez hazugság. Aki örökösen a boldogságot hajszolja, az soha nem lesz elégedett az életében, mert mindig boldogabb és boldogabb akar lenni a jelenlegi állapotához képest, ezáltal az élet elmegy mellette. Ezért tartom jó gondolatnak, amit nemrég hallottam, hogy nem boldognak, hanem elégedettnek kell lenni, mert akkor állsz le, és nem hajszolod az élményeket, hanem megéled a jelent. És sajnos az album többi dala is hasonló mondanivalóval bír, a zenéket meg nem tudom visszaidézni. Pedig megtettem azt, hogy néhány évre rá ismét elővettem az albumot, gondolván, hogy hátha érteni fogom, hogy miről énekel az énekesnő, de sajnos ugyanúgy vakvágány volt a dolog.

Úgyhogy Yonekura Chihiro is ad elő érvénytelen gondolatokat, emiatt néhány albuma semmi jelentőséggel nem bír, már-már súlytalanok. Azokat a dalait bocsájtom meg neki, sőt, már-már szeretem, ahol nem feltétlen az a célja, hogy pozitív gondolatokat adjon elő, hanem hogy szinte kifigurázza ezeket azzal, hogy túlzottan lazán, szinte már szórakozottan adja elő. Ezekkel azért nincs bajom, mert azt érzem, hogy a könnyed szórakoztatás a célja, és ez nálam bőven belefér, hiszen nekem is vannak oldottan bolond pillanataim, ezekbe ezek a dalok tökéletesen beleillenek. Aztán meg van néhány olyan dala, ahol tényleg komolyan énekel, vagy az előadásmódja szerethetővé teszi a gondolatait. Ezek kerültek a lista élbolyába. És valahányszor hallgatom a Colours, a jam és a Nakeru Anison albumokat, melyek a kedvenceim tőle, akkor azért valami reményt érzek, hogy érdemes hallgatni őt, és ráérzek arra, hogy miért is szeretem őt. Hát amikor 2011-ben megjelent és megismertem a Nakeru Anisont, olyan szinten hatással volt rám, hogy hirtelen sokat nőtt Yonekura Chihiro a szememben, és elkezdtem hallgatni ennek szellemében a régi albumait. Volt néhány, ami megtetszett, de még utána is voltak olyan dalok, melyekről azt gondolom, hogy jobb, ha meg sem születtek volna. Az, hogy a hatás mekkora volt, az abból is meglátszik, hogy az albumból 5 dal is helyet kapott a listán, ezek közül pedig 3 ott van a minden idők legjobb 5 dalának listájában.

De hogy mennyire passzolt volt a Nakeru Anison koncepciója Yonekura Chihiróra, az is bizonyítja, hogy az albumnak van egy folytatása. 2015-ben megjelent egy "Nakeru Anison ~with you~" című album, mely Yoshioka Aika albuma. Nagyon kíváncsi voltam rá, bíztam benne, hogy lesz olyan jó, mint Yonekura Chihiro albuma, de óriási csalódás volt. Soha nem hallottam Yoshioka Aikáról, de egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésemet. Egy érzelmileg teljesen éretlen fiatal lányt hallottam énekelni, aki azon a bizonyos sztereotip magas japán női hangon énekel olyan érzelmekről, amikről nyilvánvalóvá válik, hogy nem élte meg azokat. Pedig a dalok hangszerelése, koncepciója ugyanaz, csak az előadó más. Egy ugyan jó hangú, de teljesen súlytalan énekesnőt hallottam énekelni, aki legfeljebb saját magát szórakoztatja, de nem éreztem, hogy bármi érvényeset akar átadni.

Szóval vannak nagyon jó dolgai Yonekura Chihirónak, én csak azt tudom neki kívánni, hogy ne csak a pozitív gondolkodás legyen nála túlsúlyban, hanem a nagyon jó dalai is. Legyen trónfosztás az első helyen.

Top 40 Yonekura Chihiro #1

Diamond Crevasse

Hát akkor tegyük fel a koronát a legjobb Yonekura Chihiro dalra, ami egy feldolgozás. Az eredeti előadó May'n, és ez a Macross Frontier anime egyik karakter dala, amit Sheryl Nome-ként énekelt. Egyszer meghallgattam az eredetit, de az annyira nem jött be. De ahogy Yonekura Chihiro felénekelte, az teljesen más volt. Ebben semmi SEMMI SEMMI hiba nincs. Ezzel nyerte el a dal valódi mondanivalóját, és pont azon  gondolkodtam el, hogy ha képes komolyabb szövegeket is tökéletes hitelességgel énekelni, akkor csak többet gondol a világról, minthogy az élet mennyire szép, és mindenki szeret, meg elég egy apróság az életben, és tiéd a világ boldogsága. Ez a dal az első nagy szerelmi csalódásról szól. Amikor konkrétan istennek látja a másik felet, el se tudta képzelni, hogy bármikor is ne legyenek együtt. De aztán mégis megtörténik, ezt az érzést kell feldolgozni. Aztán ez az istenség leszelídül "itoshii hito"-vá, de az érzelmek ugyanolyan erősek maradnak. Mintha távolságában tapasztalná meg, hogy ki is ő valójában, és hogy mennyire szereti. Yonekura Chihiro valami olyan hitelességgel adja elő ezt az érzést, hogy majdnem elsírtam magam, amikor először meghallottam ezt a dalt. Az az érdekes, hogy sokáig csendes, lágy marad a hangszerelés, de a végére az elektromos gitár és a dobok hihetetlen nyomatékot adnak az érzelmeknek. Mintha ekkor jutott volna végképp arra a felismerésre, hogy a másik fél mennyire értékes a számára, amikor már elvesztette. A búcsú, az érzelmi leválás, és a bizalom a következő életben, és akkor találkozhatnak. A hangszerelés is csodálatos, szinte teljes katarzis élmény fogott el, az érzéssel, ahogy az énekesnő énekli, tökéletesen azonosulni tudok. Ilyen egy számomra tökéletes Yonekura Chihiro dal.

Top 40 Yonekura Chihiro #2

I believe

A Colours album első dala egy ars poetica. A szöveg sokat elárul az énekesnő múltjáról, és hogy miért vannak olyan dalai, amilyenek. Bántásokról, nehézségekről szól a dal, meg hogy bármi is legyen, hisz abban, hogy mégis itt a helye, és az a virág is az ég felé néz, mely a terméketlen földben nő. Ez is olyan dal, melyet nem is a szöveg tesz naggyá, hanem az, ahogy az énekesnő előadja. Az valami fantasztikus. Neki elhiszem, amiről énekel. Ahogy énekli, fel is merül bennem, hogy ha valaki tényleg nehézségeket él meg gyerekkorában, vagy később, azt talán nem is lehet másképp túlélni, minthogy erőt vesz magán, és mégis hisz a jó dolgokban. Persze a valóság ennél árnyaltabb. De a hangszerelés is hihetetlen jó. Erősen szól a gitár, de lassú a ritmusa, ezzel érzékelteti az erős és jelentőségteljes érzelmeket. Olyan, mint egy filmben egy lassított jelenet, csak itt az egész dal alatt lassítva van. Az ének nagyon szép, és jól meg van komponálva. A versék, melyke a nehézségekről szólnak, akkor mély hangon énekel, a bridge magasabb, a refrénben pedig amikor a hitéről énekel, szinte kitör. A dalok többsége nagyon jó a Colours albumon, ennek egyik bizonyítéka, hogy ilyen dallal nyitja az albumot. Kifejezetten nagy hatású dal, de olyan, ami nem direktben hatásvadász, nem túl érzelgős, pont annyira érzelmes, hogy hiteles marad a mondanivaló. Legyen ez az alap minőség.

Top 40 Yonekura Chihiro #3

you

Hát elérkeztünk a dobogóhoz, melynek alsó fokán egy feldolgozás áll, méghozzá a Nakeru Anison album első dala. Amikor először meghallottam, már az első másodpercekben hihetetlen kellemes érzés fogott el. Aztán kb. fél perc után majdnem felordítottam, hogy nekem ez az album KELL! Ez valami csoda. Hát létezik a mai fogyasztói társadalomban olyan mű, ami katarzist okoz? Rengeteget hallgattam ezt a dalt, és akkor legtöbbször semmit nem csináltam, csak figyeltem a zenére, és hagytam, hogy teljesen magával ragadjon.

A dal eredeti előadója Yuzuki, és a Higurashi no Naku Koro ni anime image dala. Illetve, ha jól sejtem, karakter dal, de ennek nem néztem pontosan utána. Yonekura Chihiro változatának címében csak a személyes névmás áll, az eredeti változat kapott egy "Visionen im Spiegel" alcímet. Az igazat megvallva az a változat annyira nem tetszett, de Yonekura Chihiro előadásában egyszerűen csodálatos! Az egyszerű hangszerelés nagyon beleillik a hangulatba, és a dal végén gyönyörű, ahogy a lágyan megszólaló elektromos gitár szinte felborzolja az érzékeket. Akkor van csúcson érzelmileg a dal. Amúgy egy múltidézés, egy különleges kapcsolatról szól, mely már elmúlt, de bízik az előadó abban, hogy bárhol van ő, boldog a jelenlegi életében. Csodálatos dalszöveg, annyira sajnálatos, hogy alig van ilyen szövegű dala az énekesnőnek. Ezért kellenek a feldolgozások, hogy ily módon engesztelje ki azokat, akik többet szeretnének. Engem ezzel a dallal többszörösen kiengesztelt.