Nox: Bűvölet album vélemény

Az utóbbi időkben kicsit többet hallgatok magyar- és nyugati zenét, de csak oda jutok magamban, hogy megmaradok a japán zene mellett, mert sehol nem hallom azt a minőséget, amit megszoktam a kedvenc japán előadóimtól. De azért elővettem az egyik volt kedvenc magyar együttesemnek a Nox-nak néhány albumát, és most is nagyon jó hallgatni őket. Kicsit elmélkednék az együttesről, mielőtt kitérnék az albumra konkrétan.

Hiányoznak. Sajnálom, hogy feloszlottak, ugyanakkor az a személyes gondolatom, hogy ez elkerülhetetlen volt. Sokáig fantasztikus volt, amit csináltak, ugye nagyon sikeresek voltak, viszont 2008-tól kezdtem érezni, hogy nem olyanok már, mint előtte. Az énekesnő, Szilvi is egyre nagyobb "elánnal" nyilatkozott, de ez kényszeresnek tűnt, mintha valamit el akarna rejteni, egyáltalán nem volt olyan, mint régen. Aztán 2009-ben ugye önmagában jelentette meg az együttes utolsó stúdióalbumát, ez már nem is érdekelt. Ami nagyon nagy változás nálam ahhoz képest, hogy mennyire szerettem őket. Sőt, a mai napig nem ismerem a Most! album dalait. Aztán történt az, hogy Szilvi hosszabb időt töltött el Ausztráliában, onnan visszatérve lett újra a régi, és jó volt újra hallani a nyilatkozatait. De el is mesélte, hogy milyen változásokon ment keresztül, és azt gondolom, hogy ekkor újra megalakulhatott volna az együttes, és akár zeneileg újra a régi fényében ragyogott volna. A népszerűség már kérdéses, mert általában bizonyos évre visszavonuló együttesek nem szokták megismételni a nagy sikerüket.

Biztos vagyok abban, hogy a változás egyik oka, hogy megtapasztalták az óriási népszerűség árnyoldalát is (és akkor finoman fejeztem ki magam), és nem tudták sokáig feldolgozni, a helyére tenni a dolgokat. De csak tippelek, nem vagyok nagy titkok tudója. Akármi is volt, az az igazság, hogy úgy vagyok az együttessel, hogy számomra az Örömvölgy album az utolsó, utána az Időntúl még elmegy, hallgatható, de lehetett már ott érezni, hogy nem olyanok, mint régen. És itt most nemcsak a zenére gondolok, mert az nyilvánvaló, hanem a szövegben is érződött. Pedig micsoda debütjük volt a népdal elektronikus zenére projekttel... Emlékszem még akkor 2002 augusztusában ismertem meg őket, amikor reklámozták a TV-ben az Örökség albumot. Ahogy felhangzott a Hej Dunáról... kezdetű népdal a maguk stílusában a népzenei elemeket keverve a modern eletronikus hangzással, a legelső pillanattól tudtam, hogy ők egy különleges együttes. Nem sokkal utána meg is vettem az Örökség albumot kazettán, és minden várakozásom bejött velük kapcsolatosan. Azonnal rajongójuk lettem, és amíg meg nem vettem CD-n is albumot, rengeteget hallgattam a kazettát.

És most hallgatva őket is azt mondom, hogy az előző évtized legjobb magyar együttese voltak, és akkora élmény hallgatni a dalaikat, mint annak idején, amikor aktuálisak voltak. Amit az Örökséggel elkezdtek az Bűvölettel folytatták, mi több, hatványozottan hozták azt, ami miatt megszerettem. Amint megszólalt a Százszor ölelj még című a rádiókban 2003 végén, tudtam, hogy valami fantasztikusat csináltak megint. Azonnal mentem is megvenni az albumot kazettán. Annyira ráfüggtem az új zenéjükre, hogy azonnal jött is a CD karácsonyi ajándékul. Amúgy nagyon érdekes, hogy most, ahogy újra hallgatom az albumot, nagyon erősen visszajött, hogy 2003 november-decemberében mennyit hallgattam. Olyan közelinek tűnik ez az idő, mintha legfeljebb 1-2 év telt volna csak el, és nem 13. Pedig 13 éves már az album. Szinte hihetetlen, és most is annyira élnek a dalok, mintha vadonatújak lennének. Nagyon jó ötlet volt áttérni saját dalokra népzenei elemekkel, és azzal is sokat lendítettek a minőségen, hogy élő lett a hangszerelés. Sokkal kevesebb az elektronikus hangzás, emellett a népi hangszerek mellett fókuszba került a gitár, és a dobok is. Egyetlen negatívuma van az albumnak, hogy mivel vélhetően nem tudták fejezzék ki magukat "népdalos" közegben, ezért van jónéhány kényszerrím a szövegben. Ez azt jelenti, hogy olyan szót írnak egy-egy sor végére, amivel rímel az előző sor, és ugyan illik a szövegbe, de inkább töltelékszó, bőven értelmes a szöveg nélkülük is. De amíg ez az egyetlen hibája egy albumnak, addig semmi baj nincs. Lássuk is a dalokat.

1. Százszor ölelj még - Az albumot promotáló dal nagyon jól sikerült, konkrétan a legjobb választás volt, hogy bemutassák az albumot, ugyanis szövegileg és zeneileg ennek van a leginkább népzenei hangulata. Konkrétan olyan érzésem volt, mintha modern, XXI. századi népdalt hallgatnék, amit majd a jövőben ugyanúgy fognak tanulni és énekelni a gyerekek, mint mi, mondjuk a Hej Dunáról népdalt (hogy utaljak az első albumra). Ez valószínűleg nem lesz így, de nagyon jó dallal indul az album. 10/10
2. Tűztánc - Nagy hatású dalt kétféle módon lehet írni. Vagy öntudatlanul, amikor valaki nem is tudja, hogy mekkora szerzeményt ír, aztán csak szembesül vele, hogy mennyire népszerű lett. Vagy lehet tudatosan, és akkor mindent beleadnak. Az utóbbit érzem ebben a dalban, mert nagyon erősen szól, majdhogynem felrobban a lejátszóban a lemez, ugyanakkor az előbbi "módszer" híve vagyok, mert jobban jelen van a spontaneitás, ezt a dalt mintha tudatosan akarták naggyá tenni. Amivel nincs is baj, mert nagyon jóra sikeredett, sőt, kifejezetten illenek a népi hangszerek a rockos hangzás mellé, de nem volt rám akkora hatással, mint amekkora erővel szól. De a dalszöveg nagyon jó, és a hangszerelés is tetszik. 8/10
3. Szomorú angyal - A "sírva vigad a magyar" elméletét érzem ebben a dalban, legalábbis ennyire vidám szerelmi csalódásról nem hallottam még. Ezt a dalt pont a vidám hangulata miatt szeretem nagyon, és bár nyilván értem a szöveget, de a mondanivalója egyáltalán nem jön át. Mindazonáltal a népi hangszerek dominálnak, ezek kifejezetten emelik a hangulatot. Szokatlan számomra, hogy a zene és a dalszöveg egyáltalán nem passzol egymáshoz, ennek ellenére: 10/10
4. Árny és fény - Ez volt a harmadik dal, amiből videoklip készült (a második később van az albumon), úgy önmagában nem vagyok elragadtatva tőle, de beleillik az album hangulatába, úgyhogy nem ugrom át. Mindnyájunkban ott élnek az angyalok és a démonok, de ha elég erősek vagyunk, létünk fény-oldala fog dominálni. Lényegében erről szól a dal. A zene melankolikus, lassú, nyugodt, kellemes hangzású. 7/10
5. Bíborhajnal - A másik erősen "népdali stílusú" dal, szövegében sok a népdalokra jellemző képi világ. Emellett dominálnak a népi hangszerek, talán itt van a legjobban háttérbe szorítva az elektronikus gitár, a dob. Kifejezetten kedves dal a beteljesült szerelemről, de nekem túl egyszerű. 7/10
6. A rózsavirág balladája - Már a címből is kitűnik, hogy ennek a dalnak a szövege is hasonlóan képi világgal él, mint az előző, csak ez nem a boldog szerelemről szól, hanem a megcsalt, véget ért szerelemről. A téma miatt ennek valamivel komolyabb a hangszerelése, bár zsebkendőért e dal esetében sem nyúlok, ahogy a harmadik dalnál sem. Meghallgatom, de különösebb hatással nincs rám. 7/10
7. Védj meg! - De semmi vész, jön az album csúcspontja, ami a tetőfokára viszi a hangulatot. Hasonlóan erős hangzású dal, mint a második, de ez sokkal jobban bejön nekem, jobban átérzem az erőt, amit közvetít, de valószínűleg azért, mert szerelmes dal. Én is hasonlóképpen erősen élem meg a szerelmet, és tetszik, ahogy ebben a dalban énekel Szilvi a szerelemről, és az erős hangszereléssel is jobban tudok azonosulni. 10/10
8. Vágyom a szerelem után - No, jók vagyunk, ismét egy szerelmes dal, csak ez inkább minőségében tetszik, nem azért, mert önmagamat hallom benne. Szép metaforák vannak a szövegben, a hangszerelés is nagyon jó lett. Ebben is több a népi hangszer, ettől olyan népdali hangzású a szöveg. 8/10
9. Égen földön - A harmadik kedvenc dalom a hármas és a hetes dal után. Szerelmes mivolta miatt? Hát persze! Bár ez valamivel lágyabb, de az nagyon tetszik, hogy a refrénre mind az ének, mind a zene megerősödik, kihangsúlyozva az érzelmek erősségét. A könyörgés az, ami széppé teszi a szöveget. Védelmet kér a szerelmének, hogy vigyázzon rá az úr, amíg el nem éri őt. Ez a fajta aggódás, óvás, féltés erősebbé teszi a szerelmet, és Szilvi hitelesen adja át, ezért is tetszik ennyire. 10/10
10. Ébredj fel! - Na ez a másik olyan erős dal, amivel nemigen tudok azonosulni. Videoklip is készült a dalból, az meglehetősen hatásosra sikeredett. Bár az tetszik, hogy nemcsak gitárral tették erőssé a hangzást, hanem a népi hangszerek is erősen jelen vannak, Szilvi is erősen énekel arról, hogy minden szépet és jót kíván nekünk. Meghallgatom, de számomra van hasonló hangzású dalból jobb is. 7/10
11. Firesong - A Tűztánc angol nyelvű változata. A szöveget nagyon jól kitalálták, ritmikailag beleillik a dalba, és a jelentése is szinte ugyanaz, mint a magyar szövegé. Mivel a hangszerelés ugyanaz, ezért minden más ide is vonatkozik, amit a második számhoz írtam. 8/10
12. Bűvölet - Nem is tudom, hogy mit vártam ide annak idején, amikor megismerkedtem az albummal, de arra emlékszem, hogy váratlanul ért a zongoraszóló, de azonnal megtetszett a dal. Ez egy instrumentális dal, nyugodt zongoraszólóval, lágy énekhanggal. Szép dallal zárul az album. 9/10

Igazából meg vagyok lepve azon, hogy így leírva és összegezve több dalt is lejjebb pontoztam, meg írás közben is többször elakadtam. Szerintem így is látszik, hogy itt-ott nem jöttek a gondolatok. Vannak olyan dalok, amiket hallgatok, meg szeretek, de nem tudok róla mit írni. Legtöbbször azért, mert úgy szeretem az adott dalt, amilyen, és nem érzem, hogy nagyon bármit is elemezni kell rajta. Csak hallgatni és élvezni kell. A másik ok, ami miatt néha nehéz, mert ez az album eléggé egységes, így több dal esetében ugyanazokat tudom írni, mint az előzőeknél. Szóismétléseket meg legalább annyira unalmas írni, mint amennyire olvasni. Igyekeztem azért tudásomhoz mértem a lehető legjobban összeírni a gondolataimat az albumról.

Egyébként az, hogy egy album egységes, az nemhogy nem hátrány, hanem előny. Ugyanis az egyik ok, ami miatt sajnálom, hogy hanyatlóban vannak a CD-k az, hogy mivel a dalok egy csoportban vannak, ezért lehetőség van "témát" adni neki, ami lehet zenei jellegű, vagy mondanivalóban függhetnek össze a dalok, nálam ez tesz egy albumot igazán tartalmassá. A gond inkább azzal van jelen esetben, hogy bár óriási fejlődés az első albumhoz képest, főleg zeneileg, de inkább azt gondolom, hogy ez egy "kísérletező"-album. Kipróbálták, milyen népdalokat lehet írni a XXI. században. Aztán ki tudja, milyen célból születtek meg ezek a dalok. Az biztos, hogy az album összértékelése magasabb lesz, mint a dalok átlagpontszáma. Azért, mert bár vannak olyan dalok, amik úgymond a "meghallgatom" kategóriába tartozik, de beleillenek az albumba, és a nagyon jó dalokat erősítik. Így alkot az album egy komplett egészet.

36/40

Mellesleg autogramkártyám is van. 2004 júniusában a Csaba Centerben koncerteztek, és annak végén osztogatták. Hogy mennyire szerettem őket, az jelzi, hogy még akkor is csaptam a tenyeremet nekik, amikor már nagyon fájt és csípett. Hatalmas élmény volt, nagyon átjött a hangulat. Ha jól emlékszem még élő is volt a koncert, volt néhány zenész. De jó érzésekkel gondolok vissza rá.

Animekarácsony 2016

Elkezdtem írni az őszi MondoConos élménybeszámolót is, de annyi háttértörténete volt, hogy szinte "elnyomták" magát az eseményt, ezért félbehagytam az egészet. Átolvastam, és nem tudom, hogy mit vehetnék ki, hogy ne legyen annyira unalmas. Lehet, hogy megcsinálom azt, hogy kiteszem, ahogy érzem, és majd aki olvassa, az átugorja a számára érdektelen részt.

Az Animekarácsony mindig kicsit rendhagyó szokott lenni: Kicsit lazább, kellemesebb, oldottabb. Ünnepeljük a karácsonyt, lezárjuk az évet. Ez is hasonló volt, itt-ott érdekességekkel. Halnalban most is korán ébredtem fel, igazából már 3 órakor, és az állapotomból arra következtettem, hogy fáradékony lesz a rendezvény számomra. Eltöltöttem itthon az időt, a vonat 6.19-kor indult. Az állomáson az újságosnál megvettem az új Garfield magazint, benne tele karácsonyi képsorokkal. Jelen van pókulás, a karácsonyi rémlátomások, és persze Garfield megfogadja, hogy csak azért is ébren megvárja a mikulást, de persze az álommanók győznek.

A vonatút alatt szinte végig animéket néztem. Bevezettem magamnak hétvégén reggelenként amolyan "anime-matinét", melynek keretében shounen animéket nézek, például Pokémon, Digimon, Yu-Gi-Oh!, Inazuma Eleven, Shutsugeki! Machine Robo Rescue. A Digimont és a Yu-Gi-Oh!-t, most nézem életemben először komolyan. Kicsit örültem is a Digimonnak, mert szeretek magyarul animéket nézni, és ennek arányát is növelhetem. De szinte a falra másztam a sok gyerekes hangtól, ezért a 2. részre japánra váltottam. Ez már sokkal kellemesebb a fülemnek. A Yu-Gi-Oh!-ból az első 27 részt nézem, ami még a nagy kártyaversenyek előtt van. Rendesen meg is lepődtem, mert igazából nem tudom, honnan indul az egész sztori, és hogy azt látom, hogy semmi kártyaverseny, ellenben kemény verekedések, alvilág, fegyveres erők, gyerekeket sem kíméljük, Yami no Game, démoni erők... Eleinte nem tudtam hova tenni az egészet, igazából nem is vagyok elragadtatva attól, hogy ilyen, de még éppen nézhető. Aztán 8<nyolc>8 magyarázta el, hogy van ez. Az Inazuma Eleven pedig Level 5 által kiadott Nintendo only játék. Kipróbáltam, és kifejezetten tetszett, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok az animébe. Ez egy focis anime, számítottam arra, hogy ilyen Prince of Tennis-féle istenek meccse lesz a dologból. Így is lett, de mivel nem ért meglepetésként, ezért nem is vagyok fennakadva rajta. Amúgy egész jó dolog. A karakter-dizájn néhányuk esetében meglehetősen debil, de nem is azért nézem, hogy innen válasszak kedvenc karaktert. A Shutsugeki! Machine Robo Rescue meg meglep, hogy tetszik. A képeken azt láttam, hogy gyerekek mentik meg a városukat a gonosz erőktől, sokat nem reméltem tőle, de hangulatos. Azért kezdtem el nézni, mert a JAM Project énekelte az openinget és az endinget, és tetszik mindkét dal, az anime is egész jó. Az utazás egyébként nem volt zökkenőmentes, mert átszálltam Szolnokon a személyvonatra, ami elég sokáig nem állt be. Pedig innen indul, és a személyvonat elég hamar be szokott állni. 8:00-kor indult volna, előtte 2 perccel állt be, és nem is nyílt ki mindegyik ajtó. Csak a leghátsó, néztük, hogy szállnak fel azok, akik oda akartak, mi meg várjuk, hogy nyissák ki a többit is. Én úgy döntöttem, hogy nem várom meg, ezért leghátulra mentem. Sokkal jobban nem jártam, mert hideg volt mindegyik kocsi. Gondoltam is magamban, hogy micsoda komfortos utazás, ez így egy hideg decemberi napon. De aztán kinyitották a többi ajtót, és beindították a motort, vele együtt a fűtést is. Így már más volt. De 20 perc késéssel indult a vonat. Végülis úgy nem volt probléma, hogy időpontra megyek, vagy hasonló, csak mégis.

Kőbánya Felsőig mentem, mert innen menve a Hungexpóhoz nem kell BKV jegy, meg eredetileg megbeszéltük bagszival, hogy megveszi nekem a jegyet, ott kifizetem neki, és menő lesz minden. De nem tudott kijönni elém, és mivel ezt előre tudta, nem is vette meg a jegyet. Na akkor legalább állhatok hosszú órákat sorban. Nem baj, eltöltöm az időt, játszok, vagy megnézem a Coppelion utolsó részét. Ezek mind elmaradtak, mert döbbenten látom, hogy nincs sor. Gond nélkül gyorsan bejuthattam, pedig még csak 10 óra volt, épp csak elkezdődött az egész buli, és máris sikerült bejutnom? O_O Két eset lehetséges: Vagy nagyon kevesen vannak, vagy annyira jó volt a szervezés, hogy minden gördülékenyen ment. Valószínűleg az utóbbi, mert elég sokan voltak. De örültem a dolognak. Mentem fel a második emeletre a karaoke teremhez, de láttam, hogy csukva vannak az ajtók. Hallom, hogy próbálnak, eszembe is jutott, hogy Waka mondta, hogy lesz karácsonyi dalokból egy előadás a veterán karaokésokkal a nagyszínpadon, és gondoltam, hogy erre próbálnak. Addig megnéztem, hogy jött-e StreetPass Nintendo 3DS-re, egy volt. De nem is kellett sokat várni, mert Narumi kijött, és elkezdett csokit osztogatni. Ja hát persze, születésnapja lesz a jövő héten (vagyis ezen a héten). Felköszöttem, hiszen szép az élet, ha van egy kis csokoládé a láthatáron. Bementem a karaoke terembe, már minden ismerős bent volt. Feliratkoztam, és mivel számítottam arra, hogy most is sokan lesznek, és mivel tudtam, hogy mit akarok énekelni, ezért megkértem Leeát, hogy írjon fel háromszor "megfelelő" távolsággal. Tehát nem egymás után éneklek háromszor, hanem felírta a második kérésemet kb. 15-tel később. Először egy Okui Masami karácsonyi dalt énekeltem, a SNOWY-t. Bemelegítésnek megfelelt. Mindig amikor először énekelek, az eleje nagyon nem akar összeállni, aztán a második felére rendben lesz a dolog. Beénekelni...

Sokan voltak a csoportból, már-már az újoncok is veteránnak számítanak: 8<nyolc>8, Mazsibazsi, Waka, Miroku, meg John, bár ő kicsit később jött, és egy visszatérő, Mai! Örültem neki, mondta, hogy most nagyon megjött a kedve, hogy újra jelen legyen. Ő is énekelt egy párszor, most is kellemes hangja van. Aztán volt egy érdekes sztori: Leea amikor felkonferálta az aktuális előadót és a dalt, annak címében volt a "senritsu" szó. Amikor rendben lett minden, megkérdeztem Leeától, hogy a Senritsu ugye szörnyűt jelent? Furcsán nézett rám, mégis hogy jelentene szörnyűt? Elkezdtem mondani neki, hogy hát azért, mert az ALI PROJECT-nek... Itt majdnem leszédült a székről. Tudtam róla, hogy nem szereti az ALI PROJECT-et, de arra nem gondoltam, hogy ha már meghallha az együttes nevét, már arra ugrik. Ezek szerint csak a dalcímet kellett volna mondanom? Lenyugtattam, aztán folytattam, hogy nekik van olyan dalcímük, hogy "Senritsu no Kodomotachi", és ezt úgy fordították le, hogy szörnyű gyerekek. Waka egyik barátja (ha jól emlékszem, Superion néven van jelen) tett igazságot. Telefonján van egy japán szótár alkalmazás, azon megnézte, hogy kétféle kanji van a senritsu szóra, az egyik jelentése dallam (ez a gyakrabban használt), a másiknak viszont tényleg az a jelentése, hogy szörnyű. A második dal, amit énekeltem az F-Zero: Falcon Densetsu animéből a THE MEANING OF TRUTH. Annak ellenére, hogy előző este nagyon ment, most szenvedés volt. Az első refrénnél annyira rámentem a legmagasabb részre, hogy azzal tönkre is vágtam a hangomat. Tudtam is, hogy utána még annyira sem fog menni, de nem akartam ezért letenni a mikrofont, inkább végig elénekeltem. De nem volt jó. Leea mondta is, hogy nagyon erősen rá akarok menni a magas hangokra. Igaza van. Szerénytelenül ki merem jelenteni, hogy az én esetem az, amikor van hangterjedelem, de nem vagyok képezve. Nincs technika, hogy a hangomat hogy használjam. Ráadásul a következő dal, amit terveztem elénekelni még durvább, úgyhogy igyekeztem kúrálni magam. Hang kímélése és sok-sok folyadék.

A zenekvízt nagyon vártam, mert Disney-s volt most így karácsonyra, és mivel most is nagyon szeretek Disney klasszikusokat nézni, ezért örültem neki. Na vajon mit tudok? Jó is volt, sok jó ötlettel, viszont néhány dolgot másképp csinálnék. Narumival és Ronival voltam egy csoportban, bár 8 és Miroku is szerették volna, ha hozzájuk csatlakozom. De aztán hozzájuk megjött John, így Narumiékkal voltam. Három részre volt osztva a zenekvíz (vagy zene tippmix az új neve, de ösztönösen bennem van a zenekvíz), az első részben Disney sorozatok zenéi voltak, és plusz pont járt azért, ha kitaláltuk, hogy milyen nyelven szól. Ez nagyon jó ötlet volt, külön figyeltük is az ének hangzását, és próbáltuk kikövetkeztetni, hogy milyen nyelven találták meg az adott dalt. Amúgy elég sokat felismertünk. A második rész animés volt, karácsonyi animés dalokkal. Itt is döntő többségében a hangulatra mentünk rá, milyen a zene hangzása, és hogy melyik animéhez illik. Mivel egyre több animét nézek, ezért egyre okosabbnak érzem magam a zenekvízen. De annak most is örültem, hogy egy kedvenc dal szólt, méghozzá a Love Hinából a Winter Wish. Ez Yonekura Chihiro dala. Az utolsó feladvány választási lehetősei között volt DiGi Charat is, itt reméltem, hogy a karácsonyi OVA-jának Okui Masami dala fog megszólalni, de sajnos nem. A harmadik, egyben utolsó rész volt az, ahol Disney klasszikusok zenéiből kellett felismerni, hogy melyik melyik. És itt volt az, ami nekem nem tetszett, hogy különböző YouTube cover meg egyéb változatok. Túl nehéz volt, a végére már nem is érdekelt a dolog. Én ilyenkor Animekarácsonyra könnyűvé tettem volna a zenekvízt. Inkább az tetszett, ahogy Tukeinon csináltam régebben, hogy igazából nem is volt semmi pontozás, semmi tétje a dolognak, csak hogy ki mennyire tudja, és aki kitalálta, az nyújtotta a kezét, repült is felé a szaloncukor. Emlékeztetett is Dévényi Tibor Három Kívánság műsorára, ott is, aki leghangosabban tapsol, annak dobta a Chio Chips-et. Itt is, csak itt célzottan ment, nem random. És ettől olyan könnyed volt az egész, mindenki jól érezte magát. Azt nem mondom, hogy itt nem, mert itt is kapott szaloncukrot minden résztvevő, meg egyébként is, de azt gondolom, hogy akkor lett volna igazán jó és hangulatos a zenekvíz, ha könnyű, már-már játékos lett volna. Amúgy itt a végén is láttam valakiket, akik mintha ismerősek lettek volna régről, de aztán jobban megnézve őket, nem... Ennyi volt a zenekvíz, jó volt, de inkább könnyeddé tettem volna.

Volt egy másik verseny (?) is, ami viszont nagyon jó volt, a jó öreg kaszinó karaoke. Ez viszont könnyű volt abból a szempontból, hogy mi választhattuk ki a dalt, nem kellett gépnek sorsolni. Amúgy előző évek emoticon és extrás dalai közül lehetett választani. Nem is tudtam erről, meglepve kérdeztem Kedvesjuditot, hogy tényleg mi választjuk ki a dalt. Mutatta a papírt, nevetve mondta, hogy legalább olvasni tudjunk. Olvasom, olvasom... jéé, tényleg! :O Tudok olvasni, csak az apróbetűs részek... ^^' Fel is írtam a Slayers: Get along-ot, ha már így lehet választani, és jelen volt a listán. Mondtam is, amikor kiálltam, hogy na lássuk, mi műveltetek a japán zenei történelem legnagyobb klasszikusával. Igazából nagyon olcsón megúsztam, mert ez a 2012-es listában volt, amikor még Tuki csinálta. Ő még nem ment el annyira extrém dolgokig. Itt csak szótagok kihagyása volt, szövegrész kanával írva, meg néhány sor nehezen olvasható effektezéssel, de ahhoz képest, amit Mystra és Tsuki művel extravaganza néven, ez egy könnyed kis extra volt. De jó volt elénekelni.

Ezután Narumival mentünk az árusokhoz szétnézni. Adott néhány tanácsot, hogyan énekeljek jobban, és hogyan hozzam vissza a hangomat, hogy valamivel jobban menjen a következő. Aztán felmerült az úszás dolga, hogy fontos megtanulni (nem tudok, mert a sok műtét miatt nem mehet víz a fülembe), javasolta, hogy csináltassak füldugót, amivel mehetek vízbe. Azért is merült fel a téma, mert mondtam, hogy hiányzik a víz közege. Igazából tudtam, hogy létezik ez a lehetőség, utána is jártam a dolognak, de több orvos is azt mondta, hogy még füldugóval sem mehetek vízbe. Aztán nem is foglalkoztam vele. De most, hogy felmerült, akkor ismét utánajárok. Hallásközpontba mentem el hétfőn, az orvos szerint ahhoz képest, hogy többször volt műtve a fülem, hogy szépen néz ki. Elmondása szerint nem biztos, hogy baja lenne, ha víz menne bele, de a biztonság kedvéért inkább legyen füldugó. Én is inkább ezt mondom, mert volt rosszabb is a hallásom mint amilyen most, és eléggé érzékenyen venném, ha baja lenne a fülemnek. Az a fő kérdés, hogy ha megkísérelnék füldugó nélkül vízbe menni, és ha lenne baja a fülemnek, akkor azt helyre lehet-e hozni? Csak akkor tennék kísérletet "csupasz" füllel vízbe menni, ha igen. De önmagában már az óriási fordulat nálam, hogy egy orvos azt mondja a fülemre, hogy nagyon szépen néz ki. Nagyon megörültem neki, úgyhogy már ezért köszönettel tartozom Naruminak. :) A vásár után azt hittem, hogy elmegyünk megnézni a konzolokat, de visszafordultunk. Nem firtattam a dolgot, már csak azért sem, mert összetalálkoztunk Lyraevi-vel. Vele is beszélgettünk egy kicsit, jön majd karaokézni.

Amikor visszamentünk, nem sokkal utána jöttem én, a harmadik felírt dalommal. Hát tényleg megszenvedtem vele, ahogy gondoltam. Yu-Gi-Oh!-ból volt az OVERLAP. Azt tudtam, hogy Kimeru-nek nagy hangja van, de ez a dal konkrétan hanggyilkos. Semmi hangom nem maradt a végére, úgyhogy eléggé gyászosra sikeredett. Mindazonáltal azt éreztem, hogy megfelelő hanggal el tudnám énekelni. Aztán itt történt egy érdekes eset: Az egyik srác valami rock balladát énekelt, ha jól emlékszem, és a végére forgatta a mikrofont, meg gitározást imitált vele. Kedvesjudit azonnal felment, látszott is rajta, hogy ha ott akkor nem kap agyérgörcsöt, akkor semmitől. Drága mulatság a mikrofon, az biztos. De látszott a fiún, hogy bánta a tettét, bocsánatot kért. Csak amikor már komolyan elkezdtek beszélni a helyes mikrofon használatról, akkor már-már rosszul érezte magát. De felhívták a hangtechnikust a színpadra, hogy tartson egy kis előadást. Meg is tette a saját stílusában, ami igen nagy derültséget okozott. Én is jókat nevettem rajta, viszont az "akinek hangja semmihez nem fogható" szöveget szerencsétlen beszólásnak tartom. Itt nyilván az énekesekre gondolt, akik kiálltak. Egyrészről, ez karaoke és nem tehetségkutató, másrészről meg elbátortalaníthatja az új jelentkezőket. Mindennek ellenére, mivel volt még idő, én még feliratkoztam még egyszer, a negyedik dal pedig a Slayers-ből a Jama wa Sasenai volt. Ezt úgysem éneklik, meg ezzel menőség lesz lezárni a 2016-os év énekes buliját. Bele is fért, ez már tényleg csak arra volt jó, hogy valamit énekeljek. Aztán beszélgettem még Lyraevi-vel és Lexi-vel, aztán már nem maradt sok idő. 17:30-kor volt a nagyszínpadon a karácsonyi előadás. Ezt hallgattam valameddig, aztán mentem is vonathoz, 18.23-kor indult Kőbánya Felsőről.

Ahhoz képest, hogy nem sokat aludtam éjjel, nagyon jól bírtam, és jól is éreztem magam. Jó volt találkozni a karaokésokkal, nagyon jó látni, hogy egyre nő a fiúk aránya, akikkel jó társaságot alkotunk. Miroku-val is jó volt énekelni a Pokémon Johto dalt közösen. Amikor Miroku megjelent a karaokésok között, nem bírtam nem ellőni azt a poént, hogy biztos azért ez a neve, mert a való életben azzal udvarol a lányoknak, hogy megkérdezi tőlük, hogy lenne-e a gyermekei anyja. Meg Roni is törzskaraokés lesz, úgy tűnik, na meg a régi veteránok: Narumi, Leea, Kedvesjudit, és még egy lány a szervezők közül, akinek nem jut eszembe a neve, bocsánat érte. :( A visszaút már sima volt, semmilyen probléma nem volt. Megnéztem a Coppelion utolsó részét, meg játszottam. Nagyon tetszett az anime. Lehet mondani rá, hogy sablonos, mert ilyen befejezést láttunk már, de a kerettörténet nagyon tetszett. Jól éreztem magam, áprilisban jön a folytatás.

Republica: Speed Ballads album vélemény

Ahogy ígértem, írok a második albumról is, ha sikerült beszerezni, ez pénteken megtörtént. :) Ahogy írtam az első albumnál is, csak később éreztem rá ennek az albumnak az "ízére", most már ott tartok, hogy ugyanazt szinte a nívót nyújtja ez az album is, mint az első. A szövegek terén van némi elmaradás; Vannak, amik nagyon jól sikerültek, hozzák az első albumon hallható minőséget, de van olyan, amivel nem tudtam mit kezdeni. Zeneileg inkább az elektronikus hangzás dominál. A borítón a képeket elnézve egyébként eszembe jutott, hogy azért is veszett el az érdeklődésem annak idején az együttes iránt, mert 3 tagú lett az eredeti 5 helyett. És azt gondoltam akkoriban, hogy három ember (amiből ráadásul kettő zenél, hiszen az egyik aki megmaradt az énekesnő, de ő nem játszik hangszeren) nem tud olyan gazdag hangszerelésű dalokat kihozni, mintha öten lennének. Ez tévedés volt, így is nagyon jó albumot adtak ki a kezükből.

1. From Rush Hour With Love - Azért rockos hangzással kezdünk, hogy ne felejtsük el, honnan jöttek. Emlékszem, hogy annak idején nagyon lázba hozott a dal, és szerettem volna ezt az albumot is megszerezni legalább kazettán, csak ne befolyásolt volna a tagok száma... Tényleg hiba volt, mert ez a dal is nagyon jól sikerült, szövegileg a rohanó világ van fókuszban, méghozzá a reggel. A készülődés, annak a frusztrációja, hogy egy szürke nap elé néz. És hiába őrjöng, hogy gyűlöli az egészet, senki nem hallja meg. És ezeket az érzéseket mind a rohanó világ küldi szeretettel. Vajon a refrén végén a "Stop Sleeping" szöveg ebből a világból való felébredésre buzdít? Mindenesetre nagyon jó dal. 9/10
2. Fading of the Man - Először szerelmes dalnak hittem, konkrétan a "Drop Dead Gorgeous" párjának, de a szöveget figyelmesen hallgatva ez bármelyik férfiról szólhat. Ballada, lassú, már-már szokatlanul lágy zenével, lassan lüktető énekkel. Egy látszólag népszerű férfiról szól (nem feltétlen kell ismert emberre gondolni, olyan férfi, akinek tág baráti köre van, és mindig a központban van), aki a csúcson érzi magát, mert mindene megvan, haverok, buli, lóvé, de valójában a pokol legalján van, mert kiveszett belőle az ember. Ezt nagyon szép, már-már lírai zenében és énekben adták elő, mindenképp mestemű. 10/10
3. Try Everything - Az album mélypontja, de még az a kategória, amit bőven lehet hallgatni. Zeneileg nem rossz, erőteljes, de lassú lüktetésű. Amivel gondom van, hogy nem tudom értelmezni a szöveget. Bár az tetszett, hogy egy olyan férfiról énekel, aki a "northwest"-ből származik. Én is itt éltem nővéreméknél. Olyan érzésem van, mintha ez a dal is a "sokat markol, keveset fog" dolgát ragadja meg az élet nyújtotta élvezetek kapcsán. Végighallgatom, de ennél csak jobb dalok vannak az albumon. 6/10
4. Luxury Cage - Mit jobb dalok, rögtön az album csúcspontjával folytatjuk. Ez a kedvenc dalom az albumról, mind zeneileg, mind szövegileg zseniális alkotás. Egy zátonyra futott kapcsolatról énekel, és érdekes metaforákkal él, hiszen a kapcsolatát örök télként ábrázolja, ahol örökké esik az eső. Szörnyen érzi magát az énekesnő ebben, de a lényeg a refrénben van, hogy akár maradhatna is ebben a luxusketrecben álarcosbált játszva, de "I don't think so". Hát hajrá. Zeneileg ez is lassú, de ehhez a szöveghez és hangulatvilághoz tökéletes, végig érezni, hogy az énekesnő kész kimászni ebből a kapcsolatból, és a változás adta izgalmakat érezteti a zene. Emiatt nagyon hallgattatja magát a dal. 10/10
5. Faster Faster - Első gondolatom az volt a címet látva, hogy ismét a rohanó világot gúnyolja ki, hogy ő ezt annyira "élvezi", hogy minden legyen egyre gyorsabb. Aztán a szöveget jobban hallgatva kiderül, hogy, pont hogy ebből akar egyre gyorsabban kijönni. Nagyon érdekes. Érzékelteti az egyszerre minden megvan, mégis üres minden érzését, és a zene gyorsasága is azt sejteti, hogy ebből gyorsan ki akar jönni. 8/10
6. Nothing's Feeling New - Tömény irónia a dal szövege arról, hogy mindene megvan, ami meglehet a ma emberének, mindezt beképzelten adja tudtunkra. A csattanó a refrénben van, amikor mondja, hogy minden hasztalan, semminek nincs értelme, nincs semmi új. Ebből a felismerésből fakadó dühöt érezni az énekesnő hangjában. 8/10
7. Millennium - Ismét egy nagyon érdekes, ironikus szöveggel van dolgunk. A 2000-re jósolt dolgokat ferdíti el az énekesnő (1998-as az album), amikor minden könnyebben fogyasztható lesz, és még a nyaralásunk is virtuális lesz. De aztán elüti az óra az éjfélt, és minden megy csendben megy tovább a régi mederben. Annak idején tényleg meg voltak bolondulva az emberek a 2000-es évtől, hogy milyen változások lesznek. Ez a legerőteljesebb, legkeményebb hangszerelésű dal, azt a dühöt érzékelteti, ami abból fakad, hogy az emberekkel mindent el lehet hitetni, csak a megfelelő körítés kell hozzá. 7/10
8. Pretty Girl Hate - Ennek a dalnak is számomra nehezen értelmezhető szövege van. Felsorolja, hogy a lány mit meg nem tenne a fiúért, ő meg ezt naivan el is hiszi. A dal elején hallható szájharmonika szóló miatt azt hittem, hogy ez egy blues dal lesz, de aztán gyorsan visszamegyünk a megszokott rockos hangzás felé. Inkább a hangulata miatt szeretem hallgatni ezt a dalt. 7/10
9. Kung Fu Movies - A sok harcos filmek közül hogyhogy a Kung Fu filmeket vették nagyító alá, ez rejtély. Az biztos, hogy jó szórakozást nyújtanak azáltal, hogy néhány vicces mozdulattal elintézik a rosszfiúkat. Ezen filmek gondtalan élvezetéről szól a dal, egy hangulatos zenével megspékelve. 8/10
10. Pub Pusher - Egy nagyon erős dallal zárul az album. Szerelmi bánatát alkoholba fojtja? De nem ám, csak szimpla lerészegedés a kocsmában. Egészen a fizikai rosszullétig megyünk el, az alkoholmérgezésig. Az álmok mindeközben a cigarettafüsttel szállnak el. Mert ilyen az, amikor valakit a csalódottság minden szinten tönkretesz. Ordítsuk mi is a végén, a dal címét az énekesnővel! 8/10

Kár, hogy csak 10 dal van az albumon, lehetett volna több is. Mint olvasható, némileg más szemszögből elemzik az élet dolgait mind zeneileg, mind szövegileg. Azokat a dalokat, melyek szövegével viszont nem tudok sokat kezdeni, azokat szimplán csak élvezem hallgatni. Igazából ennél az albumnál jobban rámentek arra, hogy zeneileg kihozzák a hangulatot, sokkal inkább a zenéje miatt hallgatom sokszor az albumot, de aminek jó szövege van, az külön pluszt jelent. Megérte megvenni a CD-t, méltó helye lesz a többi album között.

35/40

Idealista vagy hiteltelen?

Esetleg mind a kettő? Most két olyan animét nézek, ami erősen gondolatindító volt számomra, ezeket szeretném megosztani. Az írás spoilerrel lesz teli, úgyhogy aki nem látta az animét, de tervezi megnézni, az ugorja át ezt a postot.

Coppelion - Erősen hadilábon állok azokkal az animékkel, melyek openingjeinek vagy / és endingjeinek előadója angela, ezen arányon szeretnék javítani. Elkezdtem a Coppelion-t akkor is, amikor aktuális volt, de végül abbamaradt, és most döntöttem úgy, hogy megnézem. Megérte. Eléggé lepontozták, mert érzelmileg hiteltelennek tartják az animét. Hát azért megnézném őket, hogy fordított helyzetben hogy viselkednének. Nukleáris katasztrófa után játszódik az anime, amikor Tokióból kihalt szellemváros lesz, ugyanis nem lehet megfelelő védőruházat nélkül egyáltalán túlélni. Csak három lányt látni védőruházat nélkül, ők nem is átlagemberek. Ők az úgynevezett Coppelionok. Élő játékbabák, amiket emberek alkottak meg. Ők azok, akiket azért alkottak meg, hogy a katasztrófa után túlélők után kutassanak. Akad is persze. A lényege a dolognak, hogy érzelmileg sokan nem tartják hitelesnek, mert túlzottan "érzelgősnek" tartják, a legkisebb bajra is úgy reagálnak, mintha valami óriási baj közeledne. Igazából a mai kor embere (főleg a fejlett országban élők) nem feltétlen élt meg ilyen jellegű katasztrófát, ezért nem tudják elképzelni, hogy ilyen krízishelyzetben lehet így reagálni a legkisebb problémára is. Pedig megtörténhet. És ha a világ ezzel a lendülettel halad abba az irányba, amerre jövendölhetően megy, akkor hamarosan közvetlen közelről is megismerhetjük, milyen körülmények között végzik a dolgukat a lányok.

Amikor nagyjából "elült" ez a dolog, a 8. résztől hirtelen más irányba terelődik a történet, ugyanis még néhány Coppelion játékbaba lány jelenik meg, akik viszont negatív szereplők. Az anime rajzstílusa pedig lehetővé teszi, hogy őket ne csak szimplán gonosznak jelenítsék meg, hanem mentális és lelki roncsnak. Hihetetlen gonosz ábrázatuk van. Kirajzolódik szépen lassan, hogy miért jelentek meg az animében, de a 12. részben szinte nyíltan ki is mondják. Azért ilyenek, mert elgondolásuk szerint az emberek azért alkották meg őket, hogy marionett-bábuként irányítsák őket. És ők ezt nem hagyják. Elgondolkodtatott az anime: Nem ők vannak jobban manipulálva a gyűlöletük által? Pont ez a Coppelion fő mondanivalója. Amíg meg nem jelentek a lányok, addig is volt rá utalás többször, mert több ember is megijedt a lányoktól, hogy bírják a sugárzást védőruha nélkül. Többen féltek is tőlük. De még ha rosszul is esett ez a lányoknak, elgondolkodtak rajta, nem mutatták ezt ki, csak végezték a dolgukat. Ami mindenképp nagyon szép, és példaértékű. És azt gondolom, hogy lazán lehetne belőle Neon Genesis Evangelion-féle klasszikus.

Orange - Slice of Life a kedvenc műfajom, viszont ennek az animének vonakodtam egy darabig 10 pontot adni, mert sem az opening, sem az ending nem tetszett. Az opening még éppen elmegy, de az endingtől a falra mászok. Az a fajta férfi ballada, amit már én is nagyon nyálasnak tartok, és ha már én annak tartom, akkor bízvást elhihetitek, hogy az már tényleg problémás.

Pedig a történet alapján sokkal jobbat érdemel. Mert egy nagyon jó animéről van szó. Megváltoztatható-e a múlt? Ezt a kérdéskört feszegeti: Takamiya Naho egy levelet a 10 évvel későbbi énjétől, amiben le van írva minden, ami azalatt az idő alatt történt. A feladat: Kijavítani minden elkövetett hibát, mellyel megmentheti Naruse Kakeru életét. Van is mit megmenteni szegény srácon, mert öngyilkos hajlamát szinte semmi nem gyógyítja. Anyjának tett ígéretét nem tudta betartani, ez beárnyékolja a mindennapjait. Sokáig zárkózott, de aztán jönnek a barátok, akik megmentik. Sokan azért értékelték le az animét, mert melodramatikusnak gondolják mind a történetet, mind az érzelmek kifejezését. Még aki nincs benne annyira a japán kultúrában, történelemben, az is láthatja, hogy sok anime és japán szól az ígéretről, annak megtartásáról, valamint az adott szó becsületéről. Nem csoda, hogy ez kardinális kérdés náluk, a srác esete is ezt a kérdést veti fel. De vannak, akik segítsenek rajta, és igaz barátsággal új élet lehetőségét nyújtsák neki. Ez a másik, ami nem tetszik azoknak, akik kritizálták az animét. Ugyanis az anime közepétől kialakul egy hat tagú baráti társaság, akik között olyan szintű összetartás lesz, ami szinte példátlan a való életben. Ez a másik, amit sokan hiteltelennek tartanak. Azt gondolom, hogy egyszerűen csak a saját élettapasztalatukból indulnak ki. Valóban nem az az általános, hogy egy kisebb csoport ennyire összetartson, hiszen általában baráti társaságok egy idő után szétesnek, mindenki járja a maga útját. És még csak nagyon az alapokat mondtam. Azt gondolom, hogy sokaknak a csalódottságuk türköződik vissza az animében, és az ebből fakadó frusztráltságuk miatt értékelték le az animét. Az biztos, hogy volt néhány jelenet, amire lazán rá lehetne mondani az idealista jelzőt. Például amikor egyszer Kakeru az ablaknál azzal "viccelődött" Nahónak, hogy milyen lehet az ablakból kiugorva repülni. Én is ezzel szoktam viccelődni, amikor virágos jókedvem van. -_- Persze Naho nem vette ezt poénnak (már csak azért sem, mert a levélből tudta, hogy mi játszódik le Kakeru lelkében), és nagyon aggódott amiatt, hogy nem lehet megmenteni a srácot. Akkor lépett oda Hiroto, aki mondta Kakeru-nek, hogy nemcsak akkor akar a barátja lenni, amikor szórakoznak, jókedvük van és önfeledtek, hanem fájdalmában is. Ez a jelenet engem majdnem megindított. Ilyet manapság alig mond az ember. Aztán ott volt a másik, amikor mindenki segít Kakeru-nek vinni a dögnehéz matracot, amit egyébként alig bír el, mert megsebesült a karja, de a zárkózott jelleme és a büszkesége nem engedi, hogy segítsenek rajta. De ha valaki VALÓBAN odafigyel a másikra, akkor nincs titok előtte. Tudták, hogy baj van a karjával, és különböző elcsépelt szövegekkel és közhelyekkel meggyőzik a Kakeru-t, hogy ne hallgassa e az érzelmeit, ők ott lesznek mellette és mindig segítenek rajta. A közhelyek is adott esetben hitelesnek hangzanak, időnként fontos ismételni őket, mert nagy igazságok rejlenek bennük.

Azt gondolom, hogy nagyon fontos a helyükön kezelni a különböző emberi kapcsolatokat. Ebben látom a probléma forrását, nálam is az volt, hogy csalódottsággal vettem tudomásul, hogy bizonyos baráti kapcsolatok megszakadtak. Sok idő telt el, mire megértettem és elfogadtam azt, hogy azokkal az emberekkel csak akkor volt dolgom az életemben, utána, ha el akartak menni, akkor el kell engedni őket. Nagyon nehéz és fájdalmas dolog, de hiszek abban, hogy bárkinek lehet olyan összetartó baráti kapcsolata, mint amit láthatunk az Orange-ban. Csak nyitott szívvel kell járni, hogy megtaláljuk a megfelelő embereket.

Verseny ezerrel

Betegség miatt voltam sokáig inaktív. Erősen kijöttek a vastagbél-gyulladás tünetei, olyannyira hogy az ebből fakadó vérszegénység miatt annyira legyengültem, hogy még lépcsőzni is nehezemre esett. Próbáltam házi módszerekkel gyógyítani magam, például vaspótlással, de amikor szembesültem azzal, hogy semmit sem javultam, sőt, mintha nem is csináltam volna semmit, romlott az állapotom, már elmentem orvoshoz. Mert a lépcsőzés csak egy kiragadott példa. A vashiánynak rengeteg hatása van, saját tapasztalat, hogy legalább akkora jelentősége van, mint a különböző vitaminoknak. Az orvosnak meg nem is kellett semmit mondani, másnapra beutalt a kórházba, az osztályra. Itt kaptam nagy dózisú vasat, szteroid lökéskezelést, meg gyulladáscsökkentők, ezek helyrehoztak, és olyan vagyok, mint régen.

A kórházban megint felfedeztem magamnak az F-Zero játékot, Nintendo 3DS-en játszottam a Maximum Velocity-vel. Valaki nemrég kérdezte a Facebook Nintendós közösség csoportjában, hogy csak ő tartja unalmasnak a Mario Kart 7-et? Ezt akkor eléggé bátor kijelentésnek gondoltam, mivel elég sokan szeretik és játsszák, de személy szerint igazat adtam neki. Az új Mario Kart-okban nagyon jókat lehet többen szórakozni, akár marháskodni is, de elveszett a kihívás a játékokból. Nem annyira technikásak a pályák, és az ellenfél játékosok sem feltétlen izzasztanak meg minket. Inkább csak bosszantanak a kék tekivel. De az F-Zero által megint felfedeztem azt a játékélményt, amiről szerintem szólnia kellene egy versenyjátéknak. Keménynek írják, és tényleg nehéz, de pont ezért nagyon jó, mert olyan nehézsége van, ami által külön élmény megcsinálni egy bajnokságot. Ezen játékélmény miatt játszatja magát a játék, és most is sokat veszem elő, és szeretném 100%-osra végigjátszani. Ez azt magában takarja a Master nehézségi szint megnyitását, a Queen Cup megnyitását, és a megszerzendő 6 kocsit, így összesen 10 kocsink lesz. Nagyon jól állok, megvan a Master, a Queen Cup is, és már 8 kocsim elérhető. De utolsó kettőt (főleg az utolsót) megszerezni nagy kihívás. Ezt most Nintendo 3DS-en csinálom, itt most kicsit jegelem is, hogy előrébb jussak, mert a master szint már tényleg nagyon nehéz, ellenben megvettem Wii U-n a játékot, így megvan mind a három változatban a játék. GBA-n kazettán, Nintendo 3DS-re és Wii U-ra letöltve. Azért is vettem meg, hogy a digitális kollekció is teljes legyen, valamint hogy úgy erősítsek a játékban, hogy legyen tétje is a dolognak, és a Wii U-s változatban is eljussak addig, amíg tudok. Nagyon jó ott is játszani, viszont nagy képernyős TV-n rettenetesen pixeles a játék. Mondjuk ez nem csorbít a játékélményen, inkább az zavaró, hogy nincs sok beállítási lehetőség a Virtual Console menüjében, és Full HD TV-n játszani egy eredetileg kis kijelzős játékot nagyon durva látvány. Viszont a hang nagyon szép. El tudom képzelni, ha a TV-t Hi-Fi-hez kötném, akkor akár még egy GBA játéknak is olyan hangzása lenne, mint egy komoly, nagy teljesítményű játéknak.

És komolyan kacérkodok a gondolattal. Nem hangprojektorban vagy házimoziban gondolkodok, hanem egy Hi-Fi berendezést kezdtem el összeállítani magamnak. A Sony-nak voltak a '90-es évek közepe táján olyan CD-lejátszói, rádiói, kazettalejátszói meg erősítői, amiket külön lehetett megvásárolni, ezeket aztán az erősítőhöz csatlatkoztatva egy komplett Hi-Fit lehetett összeállítani, persze hangfallal. A CD lejátszó és a rádió már megvan, a kazettalejátszó (DECK), az erősítő és a hangfal kellenek, és akkor meg is van teljesben. Az eddigieket vaterán vettem meg, és rendben működnek, nincs semmi baj velük. Nem tudom, hogy mennyire alapdolog, de olyan erősítőt fogok kinézni magamnak, amelyikben van AUX csatlakozás, ezáltal lehet külső eszközt (RCA csatlakozóval ellátott) kötni, így TV-t is, és bízok egy jó eredményben. Kazettalejátszóra meg igényt tartok, mert egyrészt van kazettagyűjteményem, amit szívesen hallgatnék, másrészt meg jó minőségű berendezéssel egy kazetta is úgy szól, mintha CD-t hallgatnék.

Vissza a játékhoz. Az eredeti Game Boy Advance játékot is elővettem, ezt a GameCube-hoz csatlakoztattam, ugyanis van Game Boy Player-em. Kíváncsi voltam, hogy milyen a kép. Valamivel szebben mutat TV-n, de azért, mert a pixelek le vannak kerekítve, valamint ugye a GameCube még nem HD konzol, ezért inkább enyhén homályos a kép. Viszont a hang nem olyan tiszta. Wii U-n van olyan beállítási lehetőség, hogy szintén le lehet kerekíteni a pixeleket (smooth), de ott még ugyanúgy látszik, hogy kis képernyőre tervezték a játék, mivel Full HD-re vitték fel a játékot (nem tudom, van-e erre kifejezés), ezért ha lehet, még csúnyább a játék. Maradok az éles pixeleknél, ez a kisebbik rossz. A hangminőség viszont sokban kárpótol.

Az új Nintendo konzoltól várom a megváltást, és hogy rendbehozzák a dolgokat. Ezer gyengélkedésem közepette megtudtuk, hogy Switch lesz az új Nintendo konzol neve, és hogy egyszerre lesz hordozható és asztali konzol is. Illetve maga a gép csak egy dokkoló lesz, a lényeg a kijelzős controlleren lesz. Igazából nem is számítok arra, hogy lesz utódja a Nintendo 3DS-nek, egyesítik az asztali- és kézikonzolok sajátosságait, és minden játék egyben lesz. És már csak egy Nintendo konzol lesz. Mert mint gyűjtő veszem meg a játékokat 3DS-en és Wii U-n is, de milyen az, hogy mind a két tulajdonomban levő konzolra külön-külön kell megvenni a játékot? Az új konzolban meglesz minden, és az összes játék egy gépen lesz, és ha olyanom lesz, játszhatom mondjuk vonaton a GameCube játékokat, vagy TV-n a Game Boy játékot. Mert a GameCube Virtual Console nagyon hiányzik, és bízom benne, hogy az új konzolra megcsinálják és azok klasszikusait is lehet játszani digitálisan.

De most a jelen. Egyelőre a Maximum Velocity-vel játszom, aztán ha sikerül végigvinni 100%-ra (akár mindegyik kiadásban), akkor előveszem a többit is, hátha boldogulok velük is.

Republica album vélemény

Hosszú idő után ismét jelentkezem. Ráadásul most kivételesen nem japán zenéről írok, hanem nyugatiról. Pontosabban egy brit alternatív rock együttes albumáról. Ez pedig a Republica, melynek első albuma 1996 októberében jelent meg. Ekkor ismertem meg őket a Ready to Go című dalukkal, ami azonnal megtetszett annak idején. Meg is örültem, amikor megvehettem kazettán az albumot, ez a "rogyásig hallgattam" kategóriába tartozik. Nagyon tetszett a zene, amit csinálnak, szinte betéve ismertem az összes dalt. De aztán abbamaradt, mert akkoriban a második albumukhoz, a Speed Ballads-hoz már nem volt lehetőségem hozzájutni, ezért idővel feledésbe merültek. Legközelebb 2014-ben láttam az albumot ismét, amikor Angliában voltam, és több üzletben is láttam a CD-t potom £1-ért, eszembe is jutott, hogy mennyire szerettem ezt az albumot annak idején, és hogy mennyire szerettem volna a CD-t megvenni. De 1997-ben 2.850 forint nagyon soknak számított (pontosan emlékszem az árra, hogy az egyik lemezboltban ennyiért lehetett kapni), de most itt a lehetőség, éltem is vele. Hallgatva a lemezt rengeteg emlék tért vissza, és ami érdekes, hogy most is nagyon tetszik, amit hallgattam. És most 1-2 hete ismét elővettem az albumukat, mert digitálisan is elérhető lett a második album, így az elsőt is hallgattam.

Ha lehet, most még többet jelent számomra a zenéjük. Annak idején, 10-12 évesen nyilván nem sokat értettem a szövegből, már csak azért sem, mert az angolom sem volt valami jó, mivel eredetileg németül tanultam. De most, kb. 20 évvel később, már azért sokkal többet tudok angolul, nem utolsósorban, megtapasztaltam az életből jónéhány dolgot, így már sokkal jobban értem, hogy miről is szólnak a szövegek. És azt kell mondjam, hogy szinte mindegyik dal szövege olyan, mintha az én gondolataimat írták volna ki, csak persze sokkal jobban. Alapvetően optimista gondolkodású vagyok, de azért nagyon jól ismerem azokat a dolgokat, amikről az együttes énekel. A média manipulációja, a fogyasztói társadalom, amikor valaki olyan munkát végez, amit utál, és különböző kompenzációs elemekkel él. Sokan, sokféle módon fogalmazták meg az ezzel kapcsolatos gondolataikat, de a stílus, ami miatt nagyon tetszik az album. Erőteljes és intenzív. Mindezek mellett az énekesnőnek is erős hangja van, így alkalmas arra, hogy indulatosan és intenzíven énekelje ki az érzelmeit. Bár én magam nem alkalmazom, de hiszek a radikális módszerekben, mert azt tapasztalom, hogy sokan csak az intenzív töltetű szavakból, figyelmeztetésekből értenek. Az együttes az első album idején öt tagú volt, négy fiú, akik zenélnek és az énekesnő. A dalok mindenképp megérdemlik, hogy külön-külön is szót ejtsek róluk.

1. Ready to Go - Az album indulódala, egyben a legismertebb is. A szövegnek viszonylag kevés köze az egész album mondanivalójához. Ahogy a cím is utal rá, ez egy útraindulós dal, de semmiképp sem marad el a többi minőségétől, ugyanis lüktető ritmusával, és erős zenéjével nagyon jól elindítja az albumot. És rendkívül hangulatos, nem csoda, hogy annak idején azonnal megszerettem. Az énekesnő erőteljes hangja még rátesz a hangulatra. 10/10
2. Bloke - Kicsit visszavesz a kezdeti lendületből, valamivel borúsabb hangulatú a zene, az ének is sokáig csendes és visszafogott. Viszont a cím rendkívül érdekes számomra, nem gondoltam volna, hogy egy pasit így is lehet hívni. A szöveg egy olyan srácon keresztül mutatja be a mai rohanó világ manipulációit, akinek van ugyan munkája, de csak szabadidejében csinálja azt, amit szeret. De persze mindene megvan, ami kell egy modern pasinak, sportkocsi, mobiltelefon (1996-ot írunk, ezekben az időkben csak a tehetőseknek volt mobiltelefonjuk), és hasonlók. Csak nem veszi észre, hogy mindeközben üres az élete, de hogy ezt ne érezze, különböző kompenzációs elemekkel él. És nem jön rá, hogy miről is szólnak a dolgok valójában. A zene borús hangulata miatt annyira nem szeretem, de ha van, minden végighallgatom, soha nem ugrom át. 8/10
3. Bitch - Ismét egy erőteljes dallal van dolgunk, élettel telibb, mint az előző, és jobban hallgattatja magát. Itt az énekesnő saját magáról énekel, mint ősi foglalkozást űtő egyén, aki mindent akar magának: limuzin, gyémántgyűrű, aranypohárból pezsgőzni és az élet minden egyes másodpercét ki akarja élvezni. Érződik azért gúny is, hogy az ilyen nők mindent akarnak maguknak, és mi is az, amit megkapnak? Ha túl sokat, akkor végül semmit. Zeneileg az elektronikus hangszerelésűek közé tartozik, kevés benne az élő hangszer. Ha lehet rá mondani, powerful pop, de hihetetlen jó lett. 9/10
4. Get off - Ismét ármegyünk külsős szemlélőbe. Kiszállni a fogyasztói társadalomból? Képtelenség, tessék elfelejteni. Az énekesnő erőteljesen és indulatosan, szinte keserűen énekel arról, hogy mit lát, mit tesz az emberekkel a fogyasztói társadalom. Kedvenc szövegrészem, a "Mindenki felszáll a fedélzetre, de süllyed a hajó". Keményen és nyersen (de nem trágárul) énekel, és ennek is elektronikus hangszerelése van, de erőteljes mivolta kiemeli az indulatot. 8/10
5. Picutre Me - A legfurcsább dal az albumon. Zeneileg csendes, nyugodt, már-már átmegyünk líraiba, az énekesnő hangja is nyugodt. Ismét önmagát személyesíti meg, méghozzá, mint ünnepelt sztár, aki mindent elért, amit csak egy ismert ember elérhet. Őt mindenki ismeri, mindenki szereti, csak rá kíváncsiak. És igényli is a népszerűséget, mindenhova képet akar csináltatni magáról. A zene nyugodt mivolta arra késztet, hogy végig figyeljünk a dalra, mintha csak arra várnánk, hogy ki akarna törni. Amit érdekesnek tartok, hogy a végén, amikor az énekesnő folyamatosan ismételgeti a "Picture Me" szöveget, fokozatosan halványul a hangja, mintha azt akarták volna érzékeltetni, hogy mi lesz a bálványokkal... 9/10
6. Drop Dead Gorgeous - Ez a második dal, amiből videoklip készült, azonnal bele is szerettem és megerősítette az együttes iránti rajongásomat. De a dal főleg azért különleges számomra mert amikor elkezdtem angolul tanulni, megkértem az angol tanáromat annak idején, hogy fordítsa le nekem a címet, és még ő sem tudta értelmezni. Persze gyerekként hogy is tudhattam volna, hogy mit jelent, a értelmét az élettapasztalat adta meg. Az énekesnő egy olyan párkapcsolatáról énekel, amikor lehull a rózsaszín köd, és egyre inkább látja, hogy milyen a srác valójában. Tehát, amikor tökéletesnek látunk valakit, de az idő múltával egyre inkább meglátjuk a negatív tulajdonságokat. Viszont nagyon fontos a szövegben, hogy minden versét "But when I look at you, you're forgiven" szöveggel zár. Tehát hiába hazudik össze-vissza, hiába él nemtörődöm módon, az első időkből származó érzések még jelen vannak, és ezért megbocsájt neki. A zene érdekes. Keveri az élő és az elektronikus hangzást, de zseniális a hangszerelés. 10/10
7. Out of the Darkness - Bekerül a fogyasztói társadalom is a szövegbe, de inkább a rutin, a megszokott szürke életmódra hívja fel a figyelmet. Rohan, keresi a lehetőségeket, de a túl sok keresgélés miatt elmennek mellette a pillanatok. A szöveg nagyon tetszik. Felsorolásszerűen hallhatjuk a mai rohanó világ "elemeit", nem is jellemzi feltétlen őket, de az erőteljes ének jelzi, hogy mivé teszi az embert. Ami igazán naggyá teszi a szöveget, hogy minden egyes tételes felsorolást "Trapped in your world" szöveggel zár. Ezzel sokkal többet elmondott, mintha egy-egy dolgot kiemelne és részletezné, de ezzel a felsorolással a szöveg rendkívül tartalmasnak hat. További érdekesség, hogy a refrénben nem minősíti azt, aki ilyen életet él, hanem "kihívja" a sötétségből, éljen a fényben és éljen valódi életet. Emellett a zene is rendkívül tetszik, mitöbb, számomra ez a leghangulatosabb számomra az egész albumon. Úgyhogy ez nálam az abszolút kedvenc mind szövegileg, mind zeneileg. 10/10
8. Wrapp - Egy rövid dallal folytatjuk, és kicsit ki is törünk az eddig megszokott mondanivalóból. Hiszen akármilyen is a mai világ, a hormonok azért dolgoznak bennünk, és egy hihetetlenül erotikus töltetű dalt hallhatunk. És annak ellenére, hogy rövid dal, nagyon hosszú a szövege. És olyan az ének is, mintha a szexuális vágy ezer érzelmet hoz fel, és ezeket énekli ki rendkívül szenvedélyesen. Így a zene bár egész jó, de háttérbe szorul. 8/10
9. Don't You Ever - Ha van dal, amelyik "albumkitöltő" funkcióval bír, akkor ez az. Lényegében azt jelenti, hogy a dalnak nincs akkora jelentősége, minőségében elmarad a többitől. Ez a dal valamivel egyszerűbb zeneileg, korántsem annyira erőteljes, az ének sem annyira jelentős. A szöveg is eltér az albumon hallható többi dalétól. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy most lassítson, lazítson, csak élvezze a pillanatot. De soha ne hagyja el őt. Hallgatható, egészen jó dal, de az album mélypontja. 6/10
10. Holly - Ismét egy intenzív szövegű, erősebb dalt hallhatunk. A cím a Hollywood rövidítése, rendkívül találó, mert a "holy" szó is kiolvasható, a szövegben is van némi gúny. Két emberről van szó, egymáshoz viszonyítja őket. Az egyik egy 17 éves lány, akinek álma, hogy popsztár legyen, de egyébként nagyon boldogtalan az élete. A másik egy már befutott emberről szól, aki karrierjében már megette a kenyere javát, és mi lett belőle? "Holly don't give a damn" Ez mindent elmond arról, hogy milyen a sztárok élete, és hogy Hollywood-nak nem az ember a fontos, hanem a pénz, ami a nevéből jön. Aztán, hogy mi lesz vele... Azért áll hozzám közel szövegileg a dal, mert nem szeretem Amerikát és az amerikai életmódot, sok mindent szkeptikusan kezelek, ami Amerikából származik. A dal pedig nagyon jól illusztrálja, hogy miért. 8/10
11. Ready to Go (Original Mix) - Az első dal eredeti hangszerelésű változata. Örülök neki, hogy az első dal vált ismertté, és újragondolták, mert nekem ez a verzió nem igazán tetszik. Végighallgatom, mint érdekesség, lezárja az albumot, de egyáltalán nem lenne hiányérzetem, ha kihagyták volna az albumról. Eredetileg elektronikusan hangszerelték a dalt, aztán kapott egy élő hangszeres, rockos verziót, ez lett ismert. Ezzel meg - ahogy írtam - úgy vagyok, hogy lezárja az albumot, de egyébként nem bír jelentősséggel nálam. 6/10

A két némileg lepontozott dalt leszámítva azt gondolom, hogy ez az album mind zeneileg, mind szövegileg zseniális, és nagyon örülök, hogy megismerhettem ezt az együttest. Nem úgy költőiek a szövegek, némileg egyszerűbbek, de nagyon beletalál a közepébe. Gondolom, nem az volt a cél, hogy iróniával, találó, kacifántos szöveggel fejezzék ki a gondolataikat, hanem egyszerűen, de intenzív érzelmmel. Most, hogy tudom, miről szólnak a szövegek, még inkább jelentőssé vált az album számomra. Egy-két hete pedig olyan intenzitással hallgatom, mintha a világ legjobb albumát ismertem volna meg. És igazából magyarázatot ad nekem arra, hogy miért szeretem ennyire Okui Masami-t, mert nagyon emlékeztet az ő későbbi rock dalaira, ez az album zeneileg hasonlít a 2004-es ReBirth albumára. Úgyhogy stílus tekintetében nem is vagyok annyira messze attól a japán zenétől, amit szeretek. Nem tudom, hogy később hogy fogok viszonyulni az albumhoz, az biztos, hogy rettenetesen élvezem hallgatni, és ott jegyzem a nyugati zenei világ legjobb albumai között, mely valaha megjelent. Majd írok a második lemezről is, amit egyelőre "csúnya módszerekkel" sikerült megszerezni, de találtam egy eredeti példányt a zsibvásáron, amire már tettem licitet, alig várom, hogy az enyém legyen. Amikor először végighallgattam a Speed Ballads albumot (a második lemez címe), akkor olyan haloványnak tűnt az elsőhöz képest, aztán többszöri meghallgatás után éreztem rá igazán a jelentőségére. Ha meglesz eredetiben, akkor még annál is többet fog jelenteni az album, majd akkor írok arról is. Az biztos, hogy az első album különleges helyet foglal el nálam.

38/40

A japán zene 10 éve

Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.

Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.

Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).

Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.

Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.

Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.

Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.

Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.

2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.

A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.

EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.

2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.

Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.

Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.

Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.

A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.

2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.

2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.

És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.

Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.

Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.

Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.

Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.

Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.

Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.