Top 25 Nintendo játékzene #24

Aladdin
The Cave of Wonders

Kadota Yuko, 1993

Véletlen, hogy pont tegnap tettem említést az Aladdinról, és máris itt van, egyszerűen így alakult. Disney játék nem maradhat ki a listáról, mert ezek nemcsak szép emlékűek számomra, hanem nagyon jó zenéjük van. Igazából sokan a PC-re és a Sega Mega Drive-ra megjelent Aladdint ismerik, a Super Nintendóra megjelent játék némileg más, mert ekkor még a Capcom-nak volt joga SNES-re Disney játékot megjelentetni. Minden elfogultság nélkül kijelenthetem, hogy annak ellenére, hogy a Segás verzió a népszerűbb, nekem jobban bejött a Nintendós. Egyszerűen jobban bejött a hangulata. Ez a zene akkor hangzik fel, amikor Jafar már átváltozott öregemberként megkéri Aladdint, hogy hozza el neki a lámpát. A barlangban a nagy tigrisszoborban vagyunk, ott kell elmenni a csodalámpáért. Ezt a zenét tartom a leghangulatosabbnak, amúgy van néhány jó zene a játékban.

Kellenek-e Shounen elemek egy sportanimében?

A 144. résznél tartok a Prince of Tennis-ben, tehát már nincs olyan sok hátra. Amekkora lelkesedéssel veselkedtem neki, mostanra már annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy hála istennek, hogy mindjárt vége. Na jó, ez talán erős, de az biztos, hogy amennyire jónak tartottam az elejét, mára annyira vagyok csalódott. Nem örülök annak, hogy egy-egy teniszmérkőzés alatt egyre inkább a shounen elemek dominálnak, és nem magát a sportágat mutatja be.

Még az elején megvolt az első nagy törés, konkrétan a 38. részben, amikor Akutsu Jin belépett az animébe, és terrorizálta a 10 év körüli Kachirót. Nem túlzás, tényleg nem kegyelmezett neki, nagy erővel ütötte felé a teniszlabdákat, közben olyanokat mondott rá, amit nem szégyellt. Mondta, hogy csak jött bemutatkozni. Komolyan megijedtem tőle, nem értettem, hogy ezt most miért? Nem láttam olyan nagyon sok animét, elismerem, de már ezzel a bemutatkozásával Akutsu lett számomra a legundorítóbb karakter, akit eddig láttam. Láttam furcsa embereket animékben, akik így vagy úgy akadályozták, vagy terrorizálták a főhőst, de olyat még eddig nem, aki gyereket bánt, mindezek mellett instant bűnöző arca van. Mint aki most szabadult a börtönből. Eleinte nem szerepelt sokáig, a 45. rész körül Echizen Ryoma legyőzte Akutsu-t egy teniszmeccsen, utána el is tűnt. Fellélegeztem, hogy soha nem fogom látni, de időnként (szerencsére ritkán) feltűnik. Ugyan nem bánt senkit, de ezzel a bemutatkozásával egy életre elásta magát nálam.

Miután eltűnt, megint azt éreztem, hogy egyre jobb az anime, sőt, azt gondoltam, hogy a Prince of Tennis-nek vannak a legjobb fillerei, amit eddig valaha láttam. Hihetetlen ötlet volt például chibi-mivoltukban feldolgozni a Hófehérke és hét törpe mesét, vagy egy másik részben a szereplők egy családot alkottak. Mindenki a személyiségének megfelelő családtag lett. Bizony, annak ellenére, hogy szinte csak fiúk a főszereplők (az edző speciel nő), volt olyan köztük, aki édesanyát és nagymamát alakított. A legviccesebb Kaidoh Kaoru volt, akik egy bébi volt. Alapból egy eléggé nehéz természet, sokat veszekszik a többiekkel. Érdekessége, hogy általában sziszegős fújtatással jelzi, hogy tudomásul vette, amit mondtak neki. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy na, ereszt a léggömb. Szóval bébiként nyilván nem beszélt, de állandóan sziszegett mindenen. A legaranyosabb egyébként Ryoma macskája Karupin, aki addig nem hagyja békén áldozatát, amíg az nem játszik vele. Hihetetlen aranyos a nyávogása, mellesleg ő az egyetlen, akit Ryoma szeret. Pökhendi jelleme cseppet sem szelídül az idők során, csapattársaihoz továbbra is flegma, a csajokhoz rettenetesen bunkó, egyedül a macskájához kedves.

A legfőbb problémának azt tartom, hogy egyre több shounen elem kerül bele a különböző teniszmérkőzésekbe, így egyre kevésbé lesz "élethű" az anime. A 110. rész körül kezdtem azt gondolni, hogy jó anime, de kezd már sok lenni, majd a 120. rész után kezdtem komolyan unni az egészet. Értem, hogy esetleg lehet a "szupererő" is egy sportanime sajátossága, de egy idő után pont azért válik érdektelenné az egész, mert tudom, hogy úgyis visszaüti. A közelében nincs a labdának, de egyszer csak ott terem, és biztos, hogy vissza fogja ütni a labdát. Úgyis a főhős fog nyerni. Már ezért nem történik semmi váratlan. Ennek fényében már inkább zavar az, hogy olyan szintű teniszmeccseket látunk az animében, amiről tudható, hogy fizikai képtelenség a valóságban kivitelezni. Csak pár éve nézek teniszmeccseket (elsősorban ATP 1000-es tornákat a DIGI Sporton), így szakértőnek semmiképp nem mondanám magam, de annyira látok bele a dolgokba, hogy tudjam, hogy vannak olyan dolgok az animében, amit még a világelsők sem tudnak megcsinálni. Például oldalra vetődnek a labdáért a játékosok, és képesek átütni a másik oldalra. Ez a valóságban azért nem lehetséges, mert minden energia arra megy el, hogy oldalra vetődve elérje a labdát, és arra már nem marad erő, hogy egyáltalán elüsse azt. Arról meg már nem is érdemes beszélni, hogy néha akkorát ugranak, hogy még egy szöcske is megirigyelné. Sok ilyet lehetne még mondani, az is eléggé extrém, amikor Echizen Ryoma a Drive B nevű ütés kivitelezéséhez elkezd úgy csúszni a pályán, mintha jégpályán teniszeznének. Láttam már elég shounent ahhoz, hogy tudjam, hogy ezek a tipikus elemei, de kifejezetten zavaróak számomra egy sportanime esetében. Nemrég kezdtem el OVA-kat is nézni, teret adtam a Prince of Tennis The National Tournament-nek is, ebben hatványozottan benne vannak a shounen elemek, mivel itt csak a bajnokságot látjuk. Az eredeti sorozatot az menti meg, hogy azért láthatunk érdekes történéseket a főszereplőkről. Ezek ugyan sehova nem viszik a történetet, de érdekessé teszik az adott karaktert, némyelek kifejezetten szórakoztatóak. De például az OVA a negyedik részének végén a Match Point-nál (meccslabda) a hálót érte a labda, így hősünk elvesztette volna a meccset. De a labda fogja magát, egyszer csak önmozgó lesz, és szépen átgurul az ellenfél térfelére. Itt értékeltem le 4 pontosra az OVA-t (a 10-ből). Lehet, shounen elemeket használni, de ezen a szinten már nevetségessé vált számomra az egész.

Az a személyes véleményem, hogy egy sportanimének inkább slice of life kategóriába kellene tartoznia, és sokkal inkább a sport valódi oldalát megmutatni, így akár tanítójellegű is lehet az anime. Megmutatná, hogy olykor nem szégyen veszíteni, a csapatok összetartanak. Ugyanis a Prince of Tennis-ben az is előfordul, hogy az ellenfél klubok tagjai mindenfélének lehordják egymást, persze a Seigaku tagok (ahol hőseink vannak) mind elengedik a fülük mellett. Akármennyire is az erőfitogtatás is része a shounennek, de azt gondolom, hogy egy sportágat bemutató animének inkább az emberi oldalát kellene mutatnia, a sportág szépségeire fókuszálni. Nem mondom, biztos van a való életben is torzsalkodás sportolók között (teniszezők esetében elég csak Nick Kyrgios-ra gondolni), de inkább olyan sportaniméket néznék, amelyik jobban tükrözi a való élet sportéletét. Még amit hiányolok egy ilyen alkotásban a jellemfejlődés. Tudom, hogy nem szokás ezt alkalmazni, de sokkal jobbak lennének az ilyen típusú animék, ha láthatnánk karakterfejlődést. Ha valahol, akkor itt lehetne igazán bemutatni a jellemfejlődést. Elveszíteni egy meccset, azt feldolgozni, sporttársakkal való kapcsolat, bajnokságra jutni, annak kemény felkészülései. Ha van ilyen, szívesen veszek ajánlásokat.

Top 25 Nintendo játékzene #25

Super Mario Land
Underground Music

Tanaka Hirokazu (1989)

Miután leellenőriztem, hogy fent van YouTube-on mind a 25 zene, neki is kezdhetünk. Elsőként menjünk is vissza majdnem a kezdetekig. Nem sok 8 bites zene lesz ebben a 25-ös listában, de az a néhány, amelyik helyet kapott, megérteti velem, hogy miért van külön rajongói tábora a 8 bites zenének. Ilyen a Super Mario Land föld alatti zenéje. Már első hallásra megtetszett, utána már csak azt szerettem volna, hogy minél tovább tartsanak azok a pályák, ahol ez a zene szól. Azóta is jó érzés hallani. Kicsit közel-keleti jellegű a zene, akár egy Aladdin játék zenéje is lehetne. Ez a zene is megmutatja, hogy mekkora lehetőségek vannak 8 bitben, hiszen annak ellenére, hogy egyszerű a hangzása, azért ha olyan hangokat tesznek egymás mellé, melyek illeszkednek egymáshoz, harmonizálnak egymással, abból valami nagyon jó dolog sülhet ki. Hallgassátok csak:

25-ös toplista Nintendo játékzenékből

Nem nagyon tettem róla említést sehol, de idén lesz 25 éve, hogy videojátékos vagyok. Igen, engem is, mint a veterán játékosok javarésze Dévényi Tibi bácsi Elektor Kalandor című műsora vezetett be a Mario játékok világába. Azóta ugyan voltak kisebb-nagyobb szünetek, de igazából belül mindig megvolt az, hogy szeretek játszani. Nem akarok hosszas mesélgetésbe meg érzelgős ömlengésbe kezdeni. Tavaly részletesen elmeséltem, hogy volt nálam a kezdetek óta, akit érdekel, itt elolvashatja. Nagyon hosszú, de annál menőbb.

Persze szeretnék megemlékezni arról, hogy szeretem a játékokat, ezért kitaláltam néhány napja, hogy összeállítok egy 25-ös listát a kedvenc Nintendós játékzenéimről. Tüzetesen átnéztem, milyen játékaim vannak, átgondoltam milyen zenék vannak benne, összeírtam azokat a játékokat, amik egyáltalán szóba jöhetnek, folyamatosan szűkítettem, míg összejött a 25-ös lista. Ebből is látszik, hogy kellett szortírozni belőle. Nagyon sok jó Nintendós játékzene van, érdemes lenne minél többről említést tenni, de hát a 25 az 25, és nem 30 vagy 40. És tényleg, volt olyan, amit ki kellett hagyjak. Inkább azokról mondtam le, amelyek emlékeket ébresztenek bennem, ha meghallom (ezekből is volt szép számmal) inkább arra mentem rá, hogy azokat a zenéket gyűjtsem össze, amik tényleg nagyon jók. Hogy minél többről legyen szó, az 1. helyezett után majd teszek említést azokról a játékokról, melyeknek nagyon jó zenéjük van, de nem fért bele a listába. A 25-ös listában lesz olyan játék, amelyik kétszer fog szerepelni, de többször nem lesz egyik sem. Pedig van olyan játék, melynek akár 6 dala is kikerülhetett volna, ezek közül választottam ki a legjobbat. Ott majd jelezni fogom, hogy az egész játék zenéje kiemelkedő. Annak ellenére, hogy eleinte kósza ötletnek tűnt, egész jó listát sikerült összehozni, azt gondolom. A 25. helyezett zenéjét lehet, hogy már ma kiteszem.

Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu

Gondolkodtam valami találó címen, amivel sajátságos módon kifejezhetném az anime mondanivalóját, de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, így maradt a cím. Nemrég néztem végig, és nagyon a hatása alatt voltam. Azért lehet sztoriorientált történetet elmesélni 13 részben, de ehhez az is kell, hogy a forgatókönyvíró tudja, hogy mennyi is valójában az anime hossza. Mert azért kifoghatunk jónéhány olyan 12-13 részes animét, ahol 8-9 részig teljesen normális mederben megy a történet, aztán a végefelé elkezd rohanni az egész, és elcsúszik az egész. Olyan érzésem van ezen bakik láttán, hogy eleinte azt hitték, hogy 120 részes lesz az anime, csak aztán észreveszik, hogy az ott egy légypiszok, nem egy nullás, és elkezdenek őrült sebességgel rohanni a végével és kidolgozatlan lesz a dolog. Persze ehhez az is kell, hogy ne legyen túl bonyolult a történet, vagy ne fusson több szálon.

A Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu esetében ilyen gond nincs, végig a maga medrében megy a történet. Lassan, ami azért érdekes, mert alapból nem rajongok a lassú sztorikért, de ez nagyon bejött. Pedig szó nincs egyszerű történetről, csupán ez olyan, amit el lehetett mesélni 13 részben, és lezártnak éreztem a végére. Azt el kell ismerjem, hogy amíg Leea nem magyarázta el nekem, hogy mi az a "Rakugo", addig nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Azóta teljesen másként nézek az animére, a végére nagyon megszerettem. Kiírtam a véleményemet az AoiAnime fórumára, ezt másoltam be ide, illetve kicsit módosítottam. Ismét spoiler-dús post következik, úgyhogy állj meg, ha meg akarod nézni az animét, de még nem tettél így.

Az biztos, hogy több szempontból is érdekes a történet, már a két főszereplő srác kontrasztos jelleme is önmagában említésre méltó. Sukeroku már-már bohém személyiségével Yakumo merev, nehéz természete áll szemben. Mind a kettejüknek eléggé rossz soruk volt, amikor összetalálkoztak, a két különböző természet számomra azt mutatja, hogy különböző módon lehet a nehézségeket feldolgozni. A két srác közül Yakumo a szimpatikusabb. Annak ellenére tudok vele jobban azonosulni, hogy nem szeretem, ha valaki nem mutatja ki az érzelmeit, de Sukeroku jelleme már túl egyszerű, már amiatt nem tudok azonosulni vele. Mert mit csinál? Szórakozik, csajozik, berúg, mindezek mellett nagyon igénytelen, a személyiségében is látszik, hogy nincstelen volt. Ha jól emlékszem, Yakumo nem volt árva, de őt férfi gésának tanították be, amikor kisfiú volt. Ebből láthatunk jeleneteket, ha ezen rövid visszaemlékezésekből is, de betekintést nyerhettünk abba, hogy mennyire kemény a gésák élete. Neki a lába nem bírta a kiképzést, utána csak mankóval tudott járni. Ezért kellett otthagynia addigi életét. Arra nem emlékszem, hogy akart is rakugo lenni, vagy csupán ez adatott neki.

Az meglepett, nem is láttam nagyon arra példát, hogy az 1. rész lényegében az egész történet végét mutatja meg. Érdekes volt számomra, hogy Yakumo nem tiltakozott, amikor Sukeroku lánya megvádolta, hogy ő ölte meg a szüleit. Ezek után azt gondoltam, hogy azt fogom látni a történetben, hogyan romlik meg a két srác kapcsolata, míg gyilkosság lesz a vége. Gyerekként találkoztak, már itt nyilvánvaló volt a jellembéli különbség, és hogy ki az, akinek ezzel problémája lesz. Aztán amikor felnőttek lettek, komolyan azt hittem, hogy tényleg gyilkosság lesz a vége, mert ahogy haladtunk egyre előrébb, láttam, Yakumo egyre ellenségesebben viselkedik Sukeroku-val. Később kiderült, hogy talán mégsem fogja megölni, mert lehetett látni, hogy jó, Yakumo nehezen viseli Sukeroku túlzott lazaságát, de konkrétan gyűlöletet soha nem láttam a szemében.

Viszont a 10. rész komolyan megijesztett, amikor meghalt a mester, és Yakumo nemhogy nem ejt könnyet a temetésen, de a szertartás után durva átéléssel meséli a Shimigami történetet. Megint kezdtem gyanakodni, hogy csak gyilkos lesz, de amikor a két férfi több év után összetalálkozik, megint nem láttam utalást arra, hogy ő követi el a halálos bűntettet. Egyébként Sukeroku lánya erősen emlékeztetett külsőre az Asatte no Houkou egyik gyerekszereplőjére. Folyton Karadát juttatta eszembe. Végül a 12. részben megtörtént az elkerülhetetlen. De nemhogy nem Yakumo ölte meg Sukeroku-t és Miyokichi-t (a kislány anyját, aki eredetileg Yakumo szeretője volt), hanem meg akarta menteni őket. Azt nem értem, hogy miért vállalta magára a lánya előtt a gyilkosságot, amikor pont, hogy meg akarta menteni őket? Az ugyan volt, hogy amikor Sukeroku ki akart szabadulni Yakumo segítő keze alól, akkor nem "tiltakozott" ellene, de ezt még passzív gyilkosságnak sem mondanám. Csak egy magyarázatot tudok elképzelni, hogy bűntudata volna legbelül, hogy nem húzta fel őket. Az biztos, hogy nagy hatással volt rám az a jelenet.

Mivel nagy Hayashibara Megumi rajongó vagyok, külön figyeltem, hogy fog szinkronizálni. Az openingen megdöbbentem. Sok egyedi dala van, de ehhez hasonlót még nem hallottam tőle. Nagyon örülök, hogy 2016-ban is képes megújulni. Igaz, hogy maga az anime is megkívánta ezt a stílust, Shiina Ringót nagyon megtalálták ezzel a dallal, Hayashibara Megumi pedig hihetetlen élethűen visszaadta énekében Miyokichi személyiségét. A szinkronizálás is érdekes volt számomra, ugye ő leggyakrabban harsány, erőteljes karakterek hangjait adta, és bár Megumi-samának is alapvetően erős hangja van, mégis mindig változtatott a hangján, de most a saját rendes hangján szinkronizálta Miyokichi-t. Szép munka volt, de korántsem éreztem dominánsnak. Egyrészt Miyokichi jelleme is teljesen más, hiszen itt ő az önsajnáltató, férfiakat köré bolondító nőszemély, már-már "végzet asszonya". Mindkét férfival volt "dolga". Először Yakumóval állt össze, de igazából nem lehet hibáztatni a laza kapcsolat miatt, mert Miyokichi már az elején tisztázza, hogy a testéből él, ennek ellenére belemegy a kapcsolatba. Bár Yakumo többször többször hárította a közös találkozásokat a munkára hivatkozva, ekkor sajnáltatta magát a csaj, hogy vele soha nem foglalkozik, neki a munka a mindene. Egy idő után Sukeroku lett az áldozat, aminek gyermekáldás lett a vége. De még micsoda gyermek. Felnőtt korában láthatjuk az első és az utolsó részben, hogy elég erősen az apjára ütött.

És lesz második évada is az animének! Nagyon várom.

Az Európa-bajnokság jegyében

Jobban előtérbe kerültek a focis játékok. Hihetetlen, hogy olyan lelkesedéssel nézem az EB-t, mintha életem része lenne a foci. Valószínűleg az óriási médiavisszhangnak köszönhetően is. Ekkor engedek ennek. Örültem a szombati hármas összejövetelnek nálunk. Itt volt LernenBoy és Thunder. Thunder itt lakik a szomszéd városban, Gyulán. Nemrégiben ott találkoztunk, és igencsak nosztalgikus élmény volt ott lenni, mert oda jártam gimnáziumba. 9 éve voltam utoljára a fürdővárosban, azalatt nagyon szépen megújult a Kossuth Tér, és a világóra is csak érettségim után készült el. Viszont azt csalódottan láttam, hogy a vasútállomás pontosan ugyanúgy néz ki, mint 20 éve. Na igen, Gyula már kiesik a Budapest-Lőkösháza vasútvonalból, ezért felújításnak jele nincs a városban. Így meglehetősen kontrasztos, hogy olyan falvak állomásait is felújították, mint Murony vagy Csárdaszállás, csak azért, mert a vasútvonal részei, de amúgy sok embert nem láttam még Mezőberénynél sem, amikor megállt ott a vonat.

De most Békéscsabán volt a találkozó. Thunder könnyen átjött, Lernie-nek sem volt gond Szegedről átutazni. 12.15-kor találkoztunk a buszpályaudvaron, aztán nálam több játékkal is játszottunk.

• Mario Kart 64: Dehogy vagyok én csaló, egyszerűen csak menő vagyok, ezért nyertem meg VS-ben 16 versenyből 10-et. Sorrendben mentünk a pályákon végig. Bírtam, ahogy Thunder mondta, hogy milyen nehéz ez a pálya, na mondom neki, várd csak meg a következőt, azt még jobban fogod imádni. Nagyon jót szórakoztunk. Rájöttek, hogy miért vagyok mindig Toaddal. Hiába gyenge karakter (nehéz karakter pl. Wario könnyen ki tudja lökni a pályáról), mivel könnyű, egyenesben meglehetősen gyors. Nem utolsó sorban Toad menő. Lernie Bowserrel 4 pályán nyert, míg Tunder Marióval 2-t. Gyakoroljatok csak szépen, menni fog az.
• Super Mario World: Ez próba volt Super Nintendón, ugyanis megkértem Lernie-t, hogy takarítsa meg a NES és SNES controllereimet, mert néhány gomb már nehezen érzékelt. Bizony koszosak is voltak már belül, és ablaktisztítós tisztítással rendbejöttek, a próba sikerült. Ezzel a játékkal játszottunk egy kicsit, de hamar abbahagytuk, mert ketten játszani úgy platformert, hogy hárman vagyunk, nem az igazi. Az egyik NES controller is problémás, de azt nem tudta megcsinálni. Tisztítás után sem működött megfelelően.
• International Superstar Soccer: Ezzel csak egyedül játszottam, amíg Lernie takarította a második controlleremet. Kíváncsi voltam a játékra, de Thunder-ék is nézték, hogy milyen igényes focis játék. Részletesen kidolgozott, hangulatos, ahogy bekiabálja, a kommentár hogy GOOOOOOOOOOOOAL! és a szurkolók ovációja is emeli a hangulatot. De nem akartam sokáig egyedül játszani ezzel, inkább azon voltam, hogy többen szórakozzunk együtt.
• Super Tennis: Ezzel Lernie-vel játszottunk kettesben, de valami hihetetlen jó játék volt. Mondta, hogy ő maga is játszott ezzel egy időben, látszott is, mert nagyon jó és hosszú labdameneteket játszottuk. Csak az volt a gond, hogy amikor Lernie mondta nagy lelkesen, hogy milyen jó a játék, annyira zavarba jöttem attól, hogy csak tudjam tartani a színvonalat, hogy aztán az ezen való izgalmam döntötte el az ő javára a meccset, 6-1-re vesztettem el a menetet.

Beszéltük aztán, hogy érdemes lenne sportjátékból is lehetne live stream-et, ugyanis Lernie csinál stream-eket. Mondta, hogy egyszer átmehetnénk hozzá, játszhatnánk nála is, és abból is készülhetne live stream. Először megilletődtem, mert élőben azért más embereknek beszélni. Azt gondolom, hogy jobban kell vigyázni, mert elég egy rossz beszólás, és megjegyez magának az internet egy életre. Ettől tartok, amúgy érzek magamban késztetést arra, hogy részt vegyek egy ilyenen annak ellenére, hogy nem vagyok híve a dolognak. Lernie-t mindenképp támogatnám a dologban, mert belenéztem több online stream-be, és azok közül, akiket eddig láttam, LernenBoy volt az, aki legközelebb állt ahhoz a stílushoz, amit szimpatikusnak tartok. Sokan nagyon menőző beszólással akarnak kitűnni, és népszerűek lenni, miközben meg pont ezzel buknak el nálam, mert látom rajtuk, hogy nem ez a valódi személyiségük. Mondjuk láttam azt a srácot is, aki mutymutynak nevezte idegességében Blooper-t. Tanuljátok meg egy életre: Blooper magyar neve: Hólyag! Ez volt benne a Játék az erővel könyvsorozatban, sőt talán a Mario 3 rajzfilmben is elnevezték így, de ebben már nem vagyok biztos. Szóval segíteni szívesen segítek Lernie-nek, de magamtól soha nem csinálnék ilyet, mert nincs olyan személyiségem, amivel jó lehetnék önálló live stream-re. A másik meg megírtam LernenBoy-nak E-mailben, hogy személy szerint mit tartok hibának, mit csinálnék másképp. De az a válasz jött tőle, ez a Live Stream egyik íratlan szabálya, hogy legalább ennyire hosszú legyen egy-egy adás. Az egyikbe, amelyikbe bekapcsolódtam élőben, túl sokáig tartott, ezért csak egy ideig néztem, aztán, amikor befejezte, láttam utólag, hogy 4 órás az az adás, na mondom magamban, ez nagyon hosszú. Mondta, hogy vannak olyan stream-ek, amik akár 24 órán át megy folyamatosan. Nem hittem a fülemnek, ahhoz már Hikikomorinak kell lenni, hogy valaki egy teljes napot végigstreameljen. Rájöttem, hogy van ebben igazság, ugyanis az utóbbi időkben a Nintendo 3DS találkozók a BarCraft-ban vannak, ahol TV-ken mennek a stream-ek, és volt olyan is, amelyik folyamatosan ment, délelőttől egészen kora estig, amíg ott voltam. Én meg ezt az egészet úgy képzeltem el, mint annak idején 1994 táján, amikor volt az 576 KByte műsor és a SzEGAsztok, abban Martin bemutatta az adott játékot, ennek egy hosszabbított változatát, de nem hosszú órákon át. Eddig sem volt motivációm afelől, hogy magamtól csináljak ilyet, ezután még annyira sem lesz.

• Super Soccer: A teljesség kedvéért azért elővettük a Super Nintendós nyitó focis címet is. Ezzel is Lernie-vel játszottunk. Ezen is már látszott, hogy egy fejlettebb konzolra jelent meg, a NES-es focik szőrnyűek (erről majd később), de azért ennek is vannak hibái. Az egyik a sajátságos kamerakezelés, ugyanis egy átlag focis játéknál a pálya hosszabbik oldaláról látjuk a játékot, hogy mindkét játákos "egyenlő esélyekkel" játsszon, a Super Soccer-nél meg az egyik csapat térfelénél van a kamera, így eléggé szokatlan a játék, ráadásul kényelmetlen annak a játék, akinek térfelén a van a kamera, mert nem látja a többi játékost, aki a kapuhoz közelebb van. Meg az egész játék is eléggé kaotikus, nehéz átlátni, hogy ki kicsoda. De legalább nem voltam annyira esélytelen, ugyanis csak 3-0-ra vesztettem el a játékot, nem 22-0-ra, ahogy a gép ellen szoktam. Elvoltunk vele, de a hibái rontották a játékélményt.
• F-Zero X: De abban mind a hárman megegyeztünk, hogy a retro játékok többjátékos bulijai sokkal hangulatosabb, mint az újaké. Hasonló reményekkel ajánlottam figyelmükbe az F-Zero X-et, amit Wii-n játszottunk. De annyira nem jött be az ötlet, láttam rajtuk, Thunder többször szándékosan összetörte a kocsiját.
• Super Mario Maker: Elhozta Lernie ezt a játékot, mutatott néhány érdekes pályát. Szerintem nem idegesíteném fel magam úgy egy-egy pályán, mint ahogy Live Stream-eken látok néha egyeseket, és ha egy pálya tényleg hülyeség, egyszerűen kilépnék belőle. Amikor megírtam LernenBoy-nak a személyes gondolataimat a Live Stream-ről, írtam neki arról is, hogy milyennek gondolok egy jó pályát, mert szerintem néhány eszement pályával túl sokszor próbálkozott. Majd egy következő postban értekezek erről is.
• Nintendo World Cup: Ez egy NES-re megjelent focis játék, amit Lernie hozott el Four Score-ral együtt, így hárman tudtunk játszani vele. Mondom, hogy nálunk is kitört az EB-láz, előkerült néhány focis játék. Én kértem meg, hogy hozza el, mert fogok majd írni tesztet az International Superstar Soccer-ről és mielőtt "forradalmasítanám" a játékot (ezt gondolom az első igazán jó focis játéknak), kíváncsi voltam erre a NES játékra is. Bár ne lettem volna... Hihetetlen debil az egész, egyáltalán nem lehet komolyan venni, ugyanis nincs bíró, és akit elgáncsolnak, az a földön marad addig, amíg az egyik csapat nem lő gólt. Egyáltalán nem élveztem a játékot, utólag gondolkodtam el azon, hogy a Nintendo paródia-játéka, amivel kigúnyolja az addigi sikertelen focis próbálkozásokat. Mintha belátták volna, hogy a NES tökéletesen alkalmatlan focis játékok kivitelezésére, nem is nagyon erőltették meg magukat. A karakterdizájn pocsék, a fizika eléggé fejletlen, ráadásul az idő még lassabban számol vissza, ezért nagyon hosszúnak tűnik egy játék. Aztán rájöttünk, hogy ha végzett a gép a visszaszámlálással nincs folytatás (nincs második félidő), ezért valószínűleg fele akkora sebességgel számol vissza, így a 10 perces beállított játékidő előre lesz 2×10 perces. Az biztos, hogy paródia ide, vagy oda, nem jött be a játék.
• Super Mario 3D World: Reméltem, hogy tetszeni fog ez a játék, de eléggé nehéz volt látni, hogy épp hol vagyok. Nincs meg nekem, Lernie hozta el. Kifejezetten jó játék amúgy, de azt gondolom, hogy nem alkalmas többjátékos mókára a fentebb megírt okok miatt. Azt láttam, hogy a 3D-ben elvesznek a karakterek, mert ha távol kerülnek egymástól, akkor távolabbról látjuk a pályát. De egyedül nagyon jó lehet végigjátszani. Sok az egyedi pálya, új ötlet, de amúgy maximum ketten. Másféle megoldást kellett volna kitalálni.

Vége is lett a napnak, örültem, hogy jelen voltak, nagyon jó dolog élőben játszani, ezt az online játék nem pótolja. A következő találkozót Szegedre tervezzük, lehet, hogy arról majd videó is fog készülni.

A megújított Csernus Imre könyv

Na, tudtam, hogy csak mondani kell, hogy ha tavaly megjelent Csernus Imrének a Nő című könyvének "fiatalított" változata, csak kérni kell, hogy kapjunk ugyanilyen Férfi könyvet. Mondjuk ebbe semmi extra nincs, várható volt, hogy megjelenik a Férfi könyvnek is egy újabb változata. Elő is rendeltem, vártam is a könyvet. Már a megjelenési dátumában sem voltam biztos, mert az Alexandra június 9-et írt, a Libri meg június 14-et. De megkaptam még 9-én. Eddig nem volt olyan sok időm olvasni, de amit eddig láttam, megint azt tudom mondani, hogy nagyon jó lesz, de ez a tegező megszólítás továbbra sem tetszik. Ezt ugyan csak az utóbbi két - fiataloknak szóló - könyvében alkalmazta, kérdés, hogy az átlag fiatalság tényleg jobban magáénak érzi a könyvet, ha közvetlen meg van szólítva. A probléma ellenére ezt a könyvet is végig fogom olvasni. Nem is arra leszek kíváncsi, hogy mennyire aktualizálta a témákat - mert gondolom, nem a levegőbe ígérte - hanem hogy azokról mit gondol. Ezekről már lehetett olvasni a Kiút és a nő csajsziknak könyvekben, gondolom, hogy itt a trendek férfi-oldaláról olvashatunk. Igyekszem minél több időt szentelni a könyvre. Első körben ennyit, ha elolvastam, majd részletesebben írok róla.

A BokuMachi védelmében

Rég írtam ide, most újra kedvet éreztem arra, hogy megosszam a gondolataimat. Főleg, mert most egy olyan animének értem a végére, amely nagyon tetszett, lázba hozott, ugyanakkor nagyon megosztja az animés közösséget. Ez pedig a Boku Dake ga Inai Machi. Sokan szidják az animét, és itt is lehetett bőséggel olyat olvasni, amire nem érdemes reagálni. Az ilyen jellegű kommentekre, hogy "BokuMachi is a garbage" meg "Those, who like the anime, got on the hype train" nem adok, ahol azt gondolom, hogy igazán konstruktív kritikát lehet olvasni, az az AoiAnime fórum. Megírtam oda is a véleményemet, ide is kijön bővített formában. Spoiler-dús poszt jön, így aki nem látta az animét, de tervezi megnézni, az ne olvasson tovább. Elöljáróban nekik annyit, hogy a negatívumok ellenére is megéri megnézni.

Először is: Szerintem az anime nagyon jó lett. Az igaz, hogy vannak fehér foltok a történetben, egyik komoly hibája, hogy csak 12 részes. Nem lehet egy ilyen karakter- és történet-orientált sztorit elmesélni 12 részben. Legalább 24 részesnek kellett volna lennie az animének, és akkor mindenre nyíltan fény derült volna. Mégis azt érzem, hogy azért jól összerakták a sorozatot, mert egy-két negatív kivételtől eltekintve, igyekeztek úgy váltani és olyan jeleneteket kihagyni, amit azért ki lehet logikázni. Azzal a személettel néztem az animét, hogy szándékosan hagy nyitott kérdéseket, azért, hogy a nézőt elgondolkodtassa. Így sokkal jobb összképet ad a dolog, mert tényleg vannak jelenetek, melynek mikéntjét ki lehet logikázni. Olyan felvetéseket fogok listázni, amiket olvastam kritikaként, hogy kimaradt az animéből, de szerintem van rá magyarázat. Lássunk néhányat:

1. Hogy menekült ki Satoru az autóból és a jeges tóból? Erre ugye nem kapunk választ, de értelemszerűen kimászott. Inkább azt tartottam bakinak, hogy Satoru nem mászott ki még azelőtt a beszorult biztonsági övből, mielőtt az autó beesett volna a tóba. Úgy szurkoltam neki, hogy ugorj ki, UGORJ KI!!! De sajnos nem. Túlzottan későn indult be a túlélési ösztön.
2. Hogy került Satoru kómába? Egyszerű a válasz: A menekülés az autóból és a kiúszás a jeges tóból annyira megterhelte, hogy sokkhatásként érte a szervezetét és az eredmény ismert.
3. Miért 15 év után tért magához? Ez már inkább az író / forgatókönyvíró egyedi elgondolása. Lehetett az volna 1, 2, 8, 10, bármennyi, lényeg, hogy hamarabb térjen magához, mint ahogy megölik az anyját, hogy meg tudja akadályozni a gyilkosságot.
4. Hogyhogy amikor magához tér, hirtelen megjelennek az osztálytársai látogatóba? Ezen sem kell sokat filózni. Nyilván szerették az osztálytársai, és aggódtak érte végig, amíg kómában volt, és amikor magához tér, jó, hogy mennek meglátogatni. Én is így cselekednék hasonló helyzetben.
5. Ken'ya 11 éves gyerekként miért látja sokkal érettebben a dolgokat? Szerintem ezen felesleges filozofálni. Azt gondolom, hogy belefér az, hogy egy 10-11 éves gyerekcsoportból van valaki, aki nemcsak a gondtalan gyerekkorát éli, hanem a dolgok mélyére néz, és tudja is "értelmezni" is őket. Nekem ő teljesen rendben van, és nagyon szimpatikus a karaktere.

Persze van néhány olyan dolog, amire tényleg nem derül fény (vagy elsiklottam mellettük? Csak nem...), vagy amit én is bakinak tartok, most ezekből szemezek:

1. Kezdem is a számomra legnagyobb kérdéssel: Amikor kiderült mindenki számára, hogy Satoruval mi történt, miért nem kezdtek el utánajárni a történéseknek? Ki tette ezt, hogy történt, hasonlók. Eléggé furcsa lenne, ha az lenne a konklúziójuk, hogy Satoru vásott kölyökként megmártózott a jeges tóba, aztán - hogy stílszerű legyek - ráfázott.
2. Miért kellett az utolsó részben lovagolni azon, hogy a tanár nem élhet Satoru nélkül? Az egy dolog, hogy Satoru mielőtt beleesett volna a kocsival a jeges tóba, mondta, hogy ismeri a jövőjét, még akkor is, ha ez meg volt alapozva, hiszen három gyerekgyilkosságot akadályozott meg, de nem gondolom, hogy foglalkoznia kellett volna vele, hiszen halott ember hiába ismeri a jövőt... Azt az egyet tudom logikus magyarázatként elképzelni, hogy azért nem ölte meg kómás állapota alatt, mert akkor sokkal jobban ráterelődhetett volna a gyanú.
3. A Shinjuu-feeling jó dramaturgiai hatás volt, de lássuk be, hogy klisés. Azt nem értem, hogy miért került végül rendőri kézre a tanár, ha a gyilkosságok valójában meg sem történtek. Erre is ha lehet magyarázatot adni, csak azt, hogy Satoru közben elmondta a többieknek, hogy mi történt, és tudta, hogy megjelent a tanár, és lesz még akciója.
4. Egy kicsit menjünk visszább a történetben. Biztos, hogy van mentség Kayo anyjának tettére? Megindított a története, hogy megjelent a nagymama, és bocsánatot kér, meg ilyenek, de ez is eléggé klisés, hogy végül a bántalmazó anyukát mutatják be áldozatként. Bár ha ez volt az ára annak, hogy Kayo életét megmentsék, akkor legyen.
5. Szenteltem volna, ha nem is egy teljes részt, de valami kitérőt arra, hogy miért akart a tanár gyerekeket ölni. Annak alapján, ahogy Kayo anyjának múltjára is fény derült, lazán lehetett volna a tanárról is valami sztorit kitalálni. Lehet azt mondani, hogy a gyerekrablás és -gyilkosság a legundorítóbb, és legmocskosabb bűntett, de megnéztem volna ennek hátteréről egy történetet. Például ezt betenni az utolsó részbe akár a "nem tudsz élni nélkülem" szöveg, vagy a shinjuu-hatás helyett, sokkal jobb lezárása lehetett volna a történetnek.

Nagyjából ennyi. Gondolom, hogy sokan azért értékelték le magukban ennyire az animét, mert hihetetlenül izgalmasan indult. Tényleg ennyire jó alapokkal anime nagyon ritkán indul, aztán tényleg szétesik valahol a dolog, mert csak a második felével vannak problémák. Igyekeztem valahol középen maradni, mert tényleg azt éreztem, hogy néhány dologba - amit megmagyaráztam - csak azért kötöttek bele, mert annyira csalódottak lettek, amilyen irányba ment az anime, hogy már minden baj volt, ami már egy kicsit is logikátlannak tűnt, vagy kimaradt. Józan ésszel lehet logikát találni a dolgokban, de hogy tényleg vannak benne olyan dolgok, amik nem voltak kidolgozva, vagy furcsa volt, az vitán felül áll. Az ilyen történet-orientált animéket nagyon nehéz 12 részben elmesélni, főleg ha maga a sztori több szálon fut. Azt értem, hogy a mai trendek is azt diktálják, hogy minél több anime, egyre inkább az érződik, hogy futószalagon gyártják az animéket, és ahhoz, hogy határidőre készen legyenek vele, bizonyos kompromisszumokat kell kötni. Ha lenne rá lehetőségem, biztos, hogy valami olyasmit csinálnék, hogy az egyszerűbb, szórakoztatóbb animéket 12-13 részesre csinálnám, ahol meg fontos a történet, és a karakterek jellemfejlődése, azt meg legalább 24-26 részesre.

Logikátlan befejezés és karaoke tervek

Már többször írtam arról korábban, hogy vannak dalok, melyek valódi jelentésére, varázsára csak sokkal később jövök rá, mint amikor először meghallgattam. Ilyen nekem most Yonekura Chihiro: Hoshi ni Naru Made dala. Ismertem már régebbről, de tegnap új szintre lépett nálam. Az este úgy döntöttem, hogy meghallgatom a 2004-ben megjelent azuré albumát, és amikor ez a dal jött, mint egy varázslat, el lettem bűvölve a dal által. Elhallgattam már korábban is, ha volt, örültem neki, de tegnap este azt éreztem, hogy csodát tesz velem ez a dal. Megjelent külön kislemezen is, aztán ott hallgattam többször, és ismét éreztem, hogy katarzisba kerülök a dallal. És van karaoke verziója is, úgyhogy majd fogok vele dolgozni. Fontolgatom amúgy a Yonekura Chihiro dalokból a kfn-t, csak az a baj, hogy bár elég sok kislemez megvan tőle (még ha 128 kbps-ben is), viszont alig van róla háttérkép, mert bár az albumok mind elérhetők 320 kbps mp3-ban és flac-ban, de a borító nincs bescannelve, így nem nagyon van róla háttérkép. Ugyanazokat meg nem akarom annyiszor felhasználni, másrészt meg szeretem, ha "korhű" képeket használhatok egy adott karaokéhoz. Például, ha egy dal 1997-es, akkor az 1997-es képeit szeretném az énekesnőnek használni háttérképnek a kfn-ben. Okui Masami-nál ezt meg lehet csinálni, mert az összes albuma be van scannelve, és szerencsére a photoshop- és GIMP-szakértő rajongók kellőképpen aktívak, hogy ezeket háttérkép formájában is fel lehessen használni. Meg Okui Masami dalokkal azért is könnyebb dolgozni, mert jóval több animés dala van, így anime háttérképek is rendelkezésre állnak. Yonekura Chihiro is ismert, mint anison énekesnő, de van jónéhány kislemeze, melyek nem köthetők animéhez, így azokhoz az énekesnő saját képeit használnám fel. Csak híján vagyunk a borítóknak. Bár vele azért is nehéz, mert vannak alig ismert animéi. Például a Rokumon Tengai Mon-Colle Knights-hoz nagyon nehéz volt normális minőségű (mind felbontás, mind "tartalom" tekintetében) képet találni. Majd egyszer megcsinálom a Just Fly Away és a Return to myself kislemez dalait is, de most a Prince of Tennis van előtérben.

Mert nézem, nézem és fenntartásokkal ugyan, de élvezem. Tegnap duplarészt (filler) láttam, a 87-88. epizódokat, és megint nagyon jó volt. A 64. rész volt nagyon ötletes, nem kevésbé a fentebb említett duplarész is. Nagyon jó ötleteket találnak ki, tele van burkolt öniróiával, és a körítés is nagyon tetszik. Ma a 89. rész jön, gondolom, megyünk vissza az eredeti sztorihoz. Alapvetően tényleg jó, de kicsit kezd unalmassá válni, hogy ennyi idő után is meglepődnek, hogy pl. Echizen Ryoma Twist Serve-vel szervál, vagy hogy bevetik a Boomerang Snake-et, vagy alkalmazzák a Drive B-t, ezek mind bombabiztos győzelmet garantálnak. Azért az lászik, hogy bőven alkalmaztak shounen elemeket az animében, nemcsak a jó nevű ütések miatt, hanem mert tényleg olyan harc megy a teniszpályán, hogy már-már Shongoku is tanulhatna tőlük. A másik meg... szinte már nem is számít spoiler-nek, ha kiírom, hogy egy bajnokság, úgy zajlik, hogy egy jön egy ellenfél játékos egy másik akadémiából (prefektúrából), akik mindig meglepik az egyik Seigaku-s (ez az akadémia, ahol az anime lényegében játszódik, innen származnak főhőseink) játékosainkat. Kilátástalannak tűnik a mérkőzés, majd aztán hirtelen megrázza magát, megfordítja a jelenlegi állást, és mit ad isten? Meg is nyeri a meccset. Persze keményen izzadva, mert olyan szintű párbaj megy a pályán, hogy még a mi világelsőink (Novak Djokovic és Serena Williams) is szinte tehetetlenek lennének. De hát erről szól egy shounen anime, nem igaz? Viszont a másik, ami nem tetszik - és ez igaz általában a sportanimékre - hogy nincs jellemfejlődés. Az egy dolog, hogy nincs komoly történet, mert ne legyen, azzal nincs baj, de hogy jellemfejlődés nincs, azt kevésbé nyelem le. Főleg annak fényében, hogy a 26. részben Ryoma apja úgy "búcsúzott el", hogy na milyen szép fejlődésen fog átmenni a fia. Én jellembéli fejlődésre gondoltam, ennek fényében zavaró számomra, hogy ugyanolyan pökhendi és kivagyi, mint az első részben. Mintha semmi nem történt volna, pedig miért is ne lehetne jellemfejlődés egy sportanimében, hiszen általános tény, hogy a sport fegyelemre, kitartásra és hasonlókra tanít. Ebből kifolyólag lazán lehetne fejlődés egy animében, de igazából mindenki ugyanolyan, mint az első részben. Mintha a belső tulajdonság egy statikus állapot lenne. Hosszasnak tűnik a hibák sorolása, de tényleg a Prince of Tennis még mindig sokkal nézhetőbb, mint például a Free!, de még a Tsubasa Kapitány sem tetszett. A negyedik openingnél és az ötödik endingnél tartok most az animében, elég érdekesek:

• Ikuo: LONG WAY - Ismerem az énekest régebbről, hiszen Okui Masami-nak is írt néhány dalt, meg a koncertjein ő a basszeros. Elég jó énekes, meg kell hagyni, jól bánik a rock zenével. A hangja is rockos stílusú, a dal is ilyen, és nagyon jól áll neki. Nagyon izgalmasnak indul, de a disszonanciát a refrénben nem szeretem. Ettől függetlenül fülbemászó, többször éneklem magamban az angol részét. 8/10
• Fureai: Kaze no Tabibito - Nagy örömmel tölt el, ha olyan férfi előadót hallhatok, aki érzelgősebb dalt énekel, és tudok azonosulni vele. Most is egy ilyennel van dolgom. Maga a cím is adja magát, de azt gondolom, hogy ez a dal igazából Tezukát búcsúztatja, aki átmenetileg elhagyta a csapatot. Nagyon szép, búcsúzós hangulata van. 10/10

Nemrég fejeztem be a Shoujo Kakumei Utenát, és háát... Nyers lenne azt mondani, hogy csalódott vagyok, de eléggé logikátlan a befejezés. Lehet neki értelmet adni, meg belemagyarázni dolgokat, de igazából az már egyéni látásmód kérdése. Mert miért csinálta Himemiya a 39. rész elején azt, amit, aztán miért bánja meg, és miért "indul el" tökéletesen az ellenkező irányba? Cselekedet tekintetében... Mindenesetre nagyon örültem, amikor meghangzott Okui Masami-tól a Rose & Release. Igaz, csak a Rondo-revolutionnak (opening) egy lalázós változata, de sokkal jobban szeretem mint az eredetit. Meg fogom majd nézni a movie-t is, az Adolescence Mokushiroku-t is. Egyrészt remélem, hogy méltó befejezése lesz a történetnek (már, ha az anime történetének folytatása lesz), másrészt meg annak a betétdala Okui Masami: Toki ni Ai wa című dala, ami nagy kedvenc.

Most viszont a Lost Universe-t nézem az Utena után. Ez nemcsak azért keltette fel a figyelmemet, mert Hayashibara Megumi alkotás, hanem mert a Slayers mangakájának alkotása, és reméltem, hogy hasonló humor vannak ebben is. Hát, humort eddig nem nagyon láttam, de inkább az a bajom az animével, hogy űrbéli, futurisztikus története van, ami tőlem tökéletesen távol áll. És ez az anime sem keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt. Így nagyon nem is tudok mit írni róla, mert ezzel bebukott nálam a dolog. Végignézem, mert csak 26 részes, és úgy vagyok vele, hogy legyek műveltebb, ha Hayashibara-samáról van szó, de amúgy teljes közönnyel nézem az animét. Nagyon nem is tudom, hogy mi történik, és megmondom őszintén, nem is foglalkoztat. Az opening és az ending azért ne maradjon ki az elemzésből:

• ~infinity~∞: Sokban hasonlít a Successful Mission dalra, de korántsem olyan erős. Nem is nagyon hozza a Hayashibara Megumi-tól elvárt minőséget. Bár amikor megismertem, egyedi ötletei miatt sokat hallgattam (pl. második refrén utáni suttogó háttérvokál hang), de igazából ez a dal komolytalan számomra, nincs benne olyan, ami az átlag fölé emelné. 6/10
• EXTRICATION: Az ending már több szót érdemel. Hayashibara Megumi is egyedi hangszínben énekel, és ez izgalmassá teszi a dalt, de a zene "témája" is érdekesebb, jobban magához vonja a figyelmemet. A karaoke verziót is szeretem hallgatni. 8/10

Az openingre is igaz, hogy egyedi hangszínben énekel az énekesnő, de az egy sablonos anime dal. Mindazonáltal a kislemez rendkívül sikeres volt, a 8. helyet érte el az Oricon chart-on és 141.510 példánnyal a 3. legsikeresebb szóló kislemeze az énekesnőnek. Amúgy az animében is egyedi hangon szinkronizál, konkrétan fel sem ismertem a hangját, de aztán meglett. Hozzászoktam, hogy harsány karaktereknek adja a hangját, és bár Canal (mindenkinek furcsa - bár logikus - angol neve van) is cserfes, de nem annyira hangos, mint például Lina Inverse, így Hayashibara Megumi is másfajta hangot ad neki. Ma láttam a 3. részt, majd kiderül, hogy esetleg feldobja-e valami.

Wada Kouji emlékére

Gyászol a japán zenei világ, újabb japán énekes ment el idejekorán, Wada Kouji. A Digimon által lehet ismerős számunkra, az ő híres dala például a Butter-fly, a The Biggest Dreamer és a Fire!!. Nem volt úgy kedvencem, mint pl. a JAM Project, jónéhány dalát azért ismerem, és azok alapján nagyon tetszett, amit csinált. Pedig amúgy semmi jel nem utalt arra, hogy baj lenne vele (nem is volt mondjuk nagyon hír), hiszen tavaly újra felénekelte a Butter-fly dalt, és novemberben meg is jelent kislemezen, mint Tri-version. Csak látom, hogy Okui Masami írt róla Facebook-on. Felismertem az első négy kanji-ról hogy róla van szó, és láttam, hogy semmi szmájli (módjával szokott szmájlizni), már ekkor gondoltam, hogy baj van. Elkezdtem olvasni, láttam az első sorban a "Tengoku" kanji-párosát, ekkor már biztos voltam, hogy meghalt. A Tengoku mennyországot jelent japánul. Nekem a The Biggest Dreamer című dala tetszett nagyon, azzal egy életre megjegyeztette a nevét velem. De sajnos élőben már nem énekelheti el soha. :(

Rákban halt meg, és azt kell mondjam, hogy ez a betegség, valami átok a japán művészvilágban, mert lassan már olyan jellegű listát lehetne írni a 40-es éveikben rákban meghalt japán énekesekről, mint a nyugati rock világban a 27 évesen öngyilkossá lett zenészekről. Kikről tudok?

• Takahashi Hiro, aki többek között Yu Yu Hakusho endingeket adott elő.
• ZARD együttes énekesnője
• Okazaki Ritsuko, aki például Hayashibara Megumi-val dolgozott együtt.
• ORIGA, aki ugyan orosz származású, de japán előadóként nagyon szép sikereket ért el.

Ők mind rákban haltak meg 40-45 éves korukban, közéjük került Wada Kouji. 42 éves volt. És komolyan elgondolkodtam, mert most nézem a Bakuman. 2. sorozatát, és pont ott tartok, hogy Mashiro kórházba került, mert túlhajtotta magát a sok munka miatt. És csak azért is dolgozna. Leállítanák, de csak azért is. Lefutott az agyamban az, hogy bár szólnak demográfiai adatok arról, hogy Japánban az egyik legmagasabb a születéskori várható életkor, köszönhetően az egészséges életmódnak, de legalább ennyire komoly probléma lehet az, hogy fiatalon halnak meg különböző betegségekben. Biztos vagyok abban, hogy ez a néhány művész csak egy apró szelete annak a lehet, hogy nem is kicsi halmaznak, amit azok képeznek, akik korán meghalnak. Az a gondolatmenetem, hogy a japánok a munkamániájukkal - nyersen szólva - kicsinálják magukat, és azok, akik valamilyen betegségre való hajlammal születnek, nagyobb eséllyel lesznek betegek, hiszen a rengeteg munka miatt a szervezet legyengül. És akkor ne is beszéljünk a lelki okokról, hogy jelez a szervezet, hogy túl sok neki, pihenni akar, regenerálódni.

Szerencsére van egy ellenpélda is. A részleteket annyira nem tudom, de majdnem a legnagyobb kedvencem is áldozat lett: Okui Masami. 2008-ban ő is komolyan megbetegedett, és ő is megcsinálta azt, hogy betegen lépett fel a 2008-as Animelo Summer Live-on. Ő is olyan volt, hogy hiába mondta az orvosa, hogy pihennie kell, de csak nem. Aztán belátta, hogy ez a legjobb, mert az eredetileg 2008. november 5-ére tervezett Akasha albuma 2009. február 25-ére lett elhalasztva. Mondtam is magamban még annak idején, hogy százszor inkább kapjuk meg késve az albumot, minthogy utolsó stúdióalbuma legyen. Gondolom, Makkun is belátta, hogy inkább pihen, de utána újult erővel folytatja a munkát, és szerencsére az Akasha után is vannak albumok és kislemezek. :) Azt nem tudom, hogy a többiekkel mi történt, hogy gondolkodtak, de ez már nem is fog kiderülni.

Nem volt kedvenc Wada Kouji, de nagyon fog hiányozni. :( Nyugodjon békében.