Uehara Rena dalok

Egyre inkább oda jutok magamban, hogy az AQUAPLUS és a hozzá kötődő lemezkiadó cég a F.I.X. Records bár kis cégek, de a maguk szűkös keretein belül csodákat művelnek. Nemrég kezdtem el komolyabban foglalkozni Uehara Rena (képen is ő látható) dalaival, és hihetetlen a hatása alatt vagyok. Bár nem olyan nagy hatású, mint Suara, de a The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ válogatásalbumát hallgatva, azért neki is vannak olyan dalai, amivel a rabjává tett. Igazából pont a szűkös diszkográfiája vett arra rá, hogy ismerjem meg jobban a dalait, hiszen azt könnyen lehet ezáltal. 5 stúdióalbuma és 5 kislemeze van, valamint 2 további kislemezen közreműködött. Ez nem sok, a Winampen a teljes repertoárja 93 dalban és 1015 MByte-ban merül ki. Úgy, hogy az összes dala 320 kbps mp3-ban van meg. Hogy nem tudta elérni az 1 GByte-ot. :D Meg persze az ismétlődéseket is számolja, a Winamp. Külön dalként kezeli az azonos dalokat különböző albumokról. Például a Yume no Tsuzuki fent van a kislemezről is, de rajta van a Jewelry Songs albumon, és a fent említettebb válogatásalbumon is, így 3 különböző dalként értelmez egyet. De mit sem foglalkoztat ez, amikor a dalai önmagában csodálatosak.

Viszonylag későn, csak 2012-ben ismertem meg. De az emlékezetes volt abból a szempontból, hogy vártam az új (harmadrészt) Suara kislemezt, mely a To Heart 2: Dungeon Travellers OVA-hoz készült. Ez 2 részes, ennek tartalmazza az openingjét, és mindkét endingjét. És nem voltak megáltalkodottak hozzátenni a karaoke verziókat is, úgyhogy már csak ezért is nagy becsben tartom ezt a kislemezt. Elég nehezen került ki letöltésre, csak nagysokára tették ki. De hogy megörültem neki, amikor megtaláltam. Igazából csak a Suara dal miatt annyira nem érte meg várni, mert a Niji Iro no Mirai messze nem a legjobb dala, viszont Uehara Renától a Tada Hitotsu no Hoshi már ekkor is nagyon tetszett. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Aztán ezzel a kislemezzel ismertem meg Tsuda Akari-t is. Neki is szép hangja van, de korántsem annyira erős személyiség, mint akárcsak Uehara Rena, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet. Uehara Renára mondjuk még ekkor sem, mert szimplán egy jó dalnak tartottam a Tada Hitotsu no Hoshi-t, de nem annyira, hogy komolyabban megismerkedjek vele.

Aztán sokáig kimaradt az életemből, mert ekkor már nem jelentetett meg azzal az intenzitással új albumot és kislemezt, mint korábban. A következő nagyobb hatás tőle a Todokanai Koi '13 kislemez volt, amit meg is hallgattam akkoriban egy néhányszor. Mondjuk pont jókor jött a WHITE ALBUM 2 anime is, mert épp végeztem az első szériával (anélkül, hogy tudtam volna, hogy jön az új sorozat), így pont be tudtam kapcsolódni a második évadba. Szóval ez a kislemez már sokkal jobban tetszett, a címadó dal mellett a Sayonara no Koto és a closing '13 hallhatók a single-ön. Igazából egyik dal sem annyira lassú, szomorú, ahogy a címek indokolnák, sőt azt gondoltam, hogy ha ilyen lenne az elérhetetlen szerelem, ahogy az énekesnő énekli, akkor nem lenne nagy baj. Mondjuk nem egy vidám dal, nem arról van szó, inkább indulatosan énekel az énekesnő keményebb rock zene mellett. És érdekes, hogy a refrén végén megkérdezi, hogy talán van remény? Illúzió? Önáltatás? Valamit tud, amit mások nem, és érzi, hogy itt nincs vége a sztorinak? Csakis ő tudhatja. A Sayonara no Koto meg szintén lehetne szomorú... az is, de nem sírós. A zene lényegesen csendesebb, ahogy az ének is nyugodtabb. Annak ritmikája érdekes, ugyanis néhol három-négy ritmusra begyorsít, és ez viccessé teszi az éneket számomra. Szoktam mosolyogni rajta. Mindazonáltal tudom, hogy ez is az érzelmek kifejezésének egy formája. A "szakaszos gyors ének" (így neveztem el magamban) azt sugallja nekem, hogy valahol még fáj neki a búcsúzás, hallani is egy kis bánatot az énekesnő hangjában. A closing '13 pedig egy hihetetlenül nyugodt, kellemes dal. A címet lehet értelmezni "lezárás"-nak is, és akkor arról szól, hogy nemcsak hogy elfogadta az elválást, hanem éli az új életét, és hihetetlenül boldog benne. Optimista, és hihetetlenül pozitív légkört áraszt magából a dal, nagyon inspiráló. Engem is arra késztet, hogy fogadjam el a változásokat, és aki menni akar, azt engedjem el. Az újban is legalább akkora lehetőség van a boldogságra, mint a megszokott közegben. Úgyhogy nagyon jó az egész kislemez, csak azért gyilkolok gondolatban, mert lehagyták róla a karaoke verziókat. Ezeknél a daloknál ez HATALMAS veszteség. T_T

Már ez is épp elég bizonyíték arra, hogy nemcsak a slágerlisták élén vannak az igazán menő zenék, hanem kicsit lejjebb is. Nagyon hálás vagyok Uehara Renáért, mert idén (konrkétan ebben a hónapban) 10 éve ismerem és szeretem a japán zenét, és a mai napig találok olyan zenét, előadót, akik megújítják a rajongásomat. Uehara Rena zenéje ugyan nagyon hasonlít Suaráéhoz, de azzal, hogy beleviszi az egyéniségét az énekével, inkább tőle független előadónak gondolom, aki a maga nemében legalább annyira jó, mint bárki, akit szeretek. Szükség van rá.

Erre is csak nemrég jöttem rá, amikor elkezdtem hallgatni komolyan az albumait és kislemezeit, ugyanis a debütáló mini-albumát, a to YOU-t és az első kislemezét a Cosmos no You ni-t csak 1-2 hónapja sikerült megtalálni, ezzel vált teljessé az Uehara Rena digitális zenei gyűjtemény. És igazából csak most kezdtem el komolyan hallgatni őt. Rájöttem, hogy neki is van néhány csodálatos gyöngyszeme, amitől még szebbé teszi a mindennapjaimat. Az egyik ilyen a Saigo no Negai a to YOU albumról, mely szintén az elválásról az elengedésről szól. Ezt is a pozitív hangulata teszi igazán széppé. A másik a Please sing with me, ami hasonlóan nagyon szép, és az énekhangjában annyira hallani a nyugalmat és a belső békét, hogy azzal, hogy átadja ezeket, szinte ugyanannyit ad vele, mint egy 5 oktávot kiéneklő előadó az énektudásával. Néha azt gondolom, hogy az énekhang mögött rejlő érzés többet ér, mint az, hogy valaki a csillagokat is leénekli az égről. Most első ízben ennyi, de biztos, hogy fogok még írni róla, mert megszínesítette a japán zenét számomra, és nagyon kellemes énekhangja van. Végezetül (closing-ként) pedig álljon itt a diszkográfiája:

Albumok

• to YOU
• Jewelry Songs
• l'espoir
• The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~
• Emergence

Kislemezek

• Cosmos no You ni
• Niji no Kakehashi
• Yume no Tsuzuki
• Tokimeki
• Todokanai Koi '13

Kislemezek, melyeken közreműködött

• Todokanai Koi
• Niji Iro no Mirai

To Heart folytatás

Nemrég befejeztem a To Heart első szériáját, a Remember my memories-t is. Kifejezetten kellemes alkotás volt. Itt már nem annyira az iskola volt a fókuszban, sokkal inkább a 17-18 éves fiatalok érzelmi élete, saját vívódásaik, két szóval a felnőtté válás. Meg a robotlány Multi HMX-12 is legalább annyira kereste a saját helyét az életben, mint hús-vér embertársai. Az a lényeg, hogy a HMX sorozatot kifejezetten arra készítik, hogy fejlesszék őket érzelmileg, és ezek tesztelésére állítanak elő újabb modelleket. Multi értelemszerűen a HMX-11 folytatása, mely önmagában akkora fejlődés volt, hogy a "Feel" nevet kapta. Multi még nagyobb, nagyon kedves és mindent megtesz a barátaiért, pont az van vele, hogy túlzottan szívére veszi, ha akaratlanul is árt a barátainak. Ez hiba nála, ki is akarják javítani. Kardinális jelenet lesz majd, amikor Hiroyuki-san túl sokat foglalkozik a robottal (egyik álma, hogy robotokkal dolgozzon, ő maga is fejleszteni akarja őket), és ez Aratának nagyon rosszul esik. Féltékenység, de egyáltalán nincs eltúlozva a dolog érzelmileg. Pont az tetszik, hogy úgy van megjelenítve, ahogy a való életben is megtörténhet egy egészséges lelkületű emberrel. Csak az, ha valaki nagyon hagyja magát alávetni a féltékenységének, akkor nem tud józan döntést hozni, és nem azon van, hogy megbeszélje vele a problémáját, hanem nekiáll ordítozni. Ilyen volt, de nem úgy, hogy lehordta mindennek, meg hogy akkor éljen a robotjával együtt, hanem hogy döntse el, hogy ki a fontosabb neki. Erről azt gondolom, hogy még ha háborgott is belül, a lehető legkorrektebben oldotta meg a dolgot.

Multi esete sem akármi, azért tetszett az anime, mert azt gondolom, hogy pont annyi érzelem van benne, amennyi még hiteles. Az igaz, hogy szeretem a romantikus történeteket, de azért van egy pont, amikor nekem is túl sok, és nálam ez a anime belefért. Egyetlen egy dolog nem tetszett a rajzolásban, hogy a szemekben túl sok érzelem van. Ez már tényleg sok, de ettől függetlenül az anime 8 pontos nálam. A zenék is jobbak. Írtam régebben, hogy a To Heart az AQUAPLUS első animéje volt, és bár igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból, azért lehetett érezni főleg a zenénél, hogy kezdők még. A Remember my memories openingje és endingje lényegesen jobb. Dinamikusabb, és nem annyira csak az érzelmek kiéneklésére fókuszálnak, hanem hallani, hogy meg is éli azokat. Az opening Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart) egy ütemes dal élő hangszerekkel, és az ének is rendben van. Az ending Ikeda Haruna: Sorezore no Ashita he már valamivel lassabb, de nagyon tetszik. Hihetetlenül tetszik az énekesnő hangja, szépen cseng, sajnálom, hogy nincs sok saját dala Ikeda Harunának. A dal egyébként érdekes, mert szerepelt az első széria opening kislemezén B-side track-ként, amit Nakatsukasa Masami énekelt. Ez állítólag a To Heart játékban szerepelt, a Remember my memories ugye 5 évvel későbbi alkotás. Korszerűsítették a hangszerelést is, és Ikeda Haruna sokkal szebben énekli a dalt. Nakatsukasa Masami-nak nincs nagy hangja, ahogy hallgattam a kislemezt. Egyszerű, meghallgatom, de azt érzem, hogy bajban lenne, ha nagy hangterjedelmű dalt kellene énekelnie.

Tehát vége az első szériának, és most néztem a To Heart 2-t. Az AQUAPLUS-nak van az a rendszere, hogy egy animének készítenek egy második szériát, és a történet, a helyszín, a körülmények nagyban hasonlítanak, de a szereplők mások. Másoktól látunk hasonló történetet. Ez az ötlet tetszik nekem. Ugyanez volt az Utawarerumonónál, az Itsuwari no Kamen sztorija is szinte ugyanaz, mint az első szériáé, de más karakterekkel. A WHITE ALBUM-nál szintén: a második sorozat is arról szól, hogyan lesznek énekesek azok, akik erre a pályára adják a fejüket, de más szereplőkkel. Szóval a To Heart 2 is ugyanúgy romantikus történet, de valamivel fejlettebb, azt gondolom. Másfajta érzelmek kerülnek előtérbe, másképp mutatja meg a szerelmet. Akkorát röhögtem a 4. részen, amikor az egyik csaj beleszeret Takaaki-ba és egyszer a srác ebédkor a tányérjait bravúros mozdulattal rádobja az asztalnak a mozgó részére (nem tudom, hogy hívják), ami átviszi a tányérokat a konyhára, ahol a konyhások elmosogatják. Aztán megjelenik ez a csaj, aki még több tányért dob rá hasonlóan nagy sikerrel. És akkor le van döbbenve, hogy a srác megtapsolja, gratulál neki, meg hogy nem frusztrált, hogy elvesztett a párbajt? És még ilyen hasonló esetek. Vagy amikor elmennek léghokizni (ez is meglep, hogy mennyire népszerű Japánban... több animében is láttam már), és szinte mindig a lány oldalán megy be a korong. Persze a fiú csal, mert pont akkor beszél hozzá, amikor épp dobná vissza a korongot. Igazából aranyos a szerelem ilyen irányú megnyilvánulása, tetszik.

Abban hasonlít a To Heart 2 az első sorozatra, hogy szintén gyerekkori barátságból lesz szerelem, a különbség ott van, hogy a második szériában a lány (egy másik, Tamaki a neve) 8 évre elhagyja a várost, és ezen időszak végétől kezdődik az anime története. De van itt egy harmadik lány, akire Takaaki bepirul, akit Konomi névre kereszteltek, úgyhogy a hárem jelenség befigyel a sztoriban. Hogy mi lesz ebből? Ráadásul a három lány jellemben is különbözik egymástól. Konomi visszafogott, szégyenlős lány, Tamaki kifejezetten rámenős (ez még nem vészes), a harmadik csaj, meg akinek nem jut eszembe a neve, mindenből versenyt csinál. Meg akárhol megjelenik Takaaki, biztos, hogy őt utánozza, és hogy mennyire idegesítő, hogy mindig ott van, ahol ő, pedig csak épp arra járt... Vannak ilyenek, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta történet. A MyAnimeList-en valaki 2 pontra értékelte az animét, és azzal kezdte az értékelését, hogy mégis miért nézte meg az animét? Tőlem kérdezed? Nekem bejött, ezt is 8 pontosra értékeltem. A rajzolása is jobb. Fejlettebb, nem azon vannak, hogy kisugározzák az érzelmeket, így jobb rájuk nézni. A két kép is szerintem kellőképpen érzékelteti a különbséget. Az openinggel és az endinggel itt is elégedett vagyok. Az opening Ikeda Haruna: Hello című dala kellemes alkotás lett, szívesen hallgatom. Az ending viszont Suara... Hát akkor nem is lehet más, mint nagyon jó. A Tomoshibi az első dala, nagyon tetszik, de azért ismerem Suarát olyan régóta, hogy meg tudjam mondani, hogy itt még kicsit mesterkélt, modoros volt az éneke. Szép, kellemes, de hallani, hogy nem ez a természetes énekhangja. Ez 2005-ös, a későbbi dalain már természetes hangján énekel lassú dalokat is. Tehát nekem bejön összességében az anime, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy nem tetszik mindenkinek, mert azt azért látom, hogy nem ez váltja a világot romantikus történetek tekintetében.

Tegnap este zenében is a To Heart dominált nálam, az animéhez írt kislemezeket hallgattam, az alábbiakat:

• Nakatsukasa Masami: Feeling Heart
• SPY: Access
• Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart)
• Ikeda Haruna: Hello
• Suara: Ichibanboshi

Mindegyik kislemez megvan teljesben, tehát karaoke verziókkal együtt. Abban viszont van kavarodás, hogy a SPY: Access dala van írva anime ending dalnak, de mást hallani endingként. Ayako Kawasumi: Yell dala hallható. Ez nem jelent meg külön kislemezen, csak a PC játék OST albumon van rajta, és szerencsére a karaoke verziót sem spórolták le róla. Bár jobban örültem volna, ha tényleg a Access lenne az ending, mert jobb dal. Hangulatosabb, bár ugyanúgy nem az igazi az énekhang (az endingről írtam régebben, hogy énekhang tekintetében nagyon gyengére sikeredett). Egyébként, kellemes dalok, a nagyja kifejezetten tetszik. Suara: Ichibanboshi kislemezét régen hallottam, úgyhogy kifejezetten nosztalgikus volt. Ez a To Heart 2 OVA opening kislemeze. Ennek a B-side track-jét az "I am"-et nagyon szeretem. Kicsit szomorkás, de reménnyel teli, és ez a kettő együtt nagyon széppé teszi a dalt. Suara is nagyon szépen énekel, nagyon át tudja adni ezt az érzésvilágot.

New Prince of Tennis Battle Royale módra

Ma értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.