Új blog Vietnamról

Bár még nem biztos, hogy kijutok Vietnamba tanulni, de úgy döntöttem, hogy már most új blogot indítok, mely Vietnamról fog szólni. Azért kezdtem el már most, mert az előkészületekről is írok: Nyelvtanulás, hivatalos ügyek intézése, meg információkat, érdekességeket is közzé teszek Vietnammal kapcsolatosan.

Nem tudtam arról, hogy létezik a Blogger.hu, de mivel láttam, hogy új blogfelület, na mondom magamban, regisztráljunk ide is. Aztán meglepetten láttam, hogy van regisztráció a nicknevemmel. Megkönnyítette a dolgomat, hogy 2010-ben indult a blogger.hu, ezért sokat nem kellett találgatni a jelszavak között. Olyannyira nem, hogy az első próbálkozásra bejött. Frissítettem az adatokat, és elindítottam a blogot:

supermario4ever in Vietnam

Őszintén remélem, hogy nagyon tartalmas lesz a blog, és hogy lesz lehetőségem megélni életem lenagyobb élményét, és arról részletesen beszámolni. Ha meg nem jön össze, akkor is megmarad ez a blog, és emlékeztetni fog arra, hogy egyszer megragadtam a lehetőséget, hogy kijussak Vietnamba.

Új ismertető tőlem az AoiAnimére

Új ismertető került ki általam az AoiAnimére, méghozzá a Haikyuu!!-ból. Igazából kicsi esélyét adtam annak, hogy nem lesz meg az ismertető belőle, mert bíztam abban, hogy van annyira népszerű az anime, hogy legyen már róla ismertető. Azt elolvastam volna, de döbbenten láttam, hogy nincs. Hát akkor munkához láttam, és megírtam.

Igazából furcsa, hogy olykor régebbi, népszerűbb animékból sincs ismertető az AoiAnimén. Azt tudom, hogy népszerűség terén jóval az AnimeAddicts alatt van, emiatt jóval kevesebb animéből van itt ismertető. Mégis többre becsülöm ezt az oldalt, mert minőség terén színvonalasabb. Jobb ismertetők vannak itt, és a közösség is határozottan az értelmesebb animésekből kerül ki. Érdemes szétnézni a fórumon, és olvasni, miket írnak egyes animékről. Egy időben igyekeztem beilleszkedni hozzájuk, mert pont, hogy motivált, hogy ennyire éretten nyilvánítanak véleményt egy-egy animéről, csak aztán összehasonlítva az én írásomat az övékkel, meg hogy nem igazán reagáltak azokra, amiket írtam, inkább visszavetett abból a lelkesedésből, hogy írjak oda, ezért elhagytam a fórumot. Volt is olyan gondolatom velük kapcsolatosan, hogy ők az elit animések. Én is igyekszem, amennyire tőlem telik, összetetten látni egy-egy animét, minél több szempontból elemezni, de itt a fórumon olyan szintű háttértörténetekkel, összefüggésekkel elemeznek egy-egy animét, ami még egy kritikusnak is dicsőségére válna. Talán egyszer én is eljutok erre a szintre, de a valódi cél az, hogy mindig a jelen tudásomhoz mértem a legjobban elemezzek ki egy-egy animét, mangát, zenét vagy előszereplős filmet, sorozatot.

Hyper Projection Engeki Haikyuu!!

Amikor először néztem a Haikyuu!!-t, már akkor is tudtam, hogy készült egy élőszereplős színdarab. Olyasféle, mint a Prince of Tennis Musical (Tenimyu), tehát színházban adták elő, magát a sportágat is imitálták, de nagyon vicces volt. Főleg a színészi játék volt szerethető. Igazából a Tenimyu-t akkor néztem, amikor már bőven kiábrándultam az animéből, mert már kezdtem unni a "harcos" meccseket, ezért kifejezetten üdítőnek hatott a musical. Mert olyan érzetet adott, mintha kiparodizálnák az eredeti művet. De mivel a Haikyuu!!-t végig nagyon szerettem, és mivel az első pár perc után ez is olyannak tűnt, mintha kiparodizálnák az eredeti művet, ezért ki is kapcsoltam. Főleg, hogy mivel 2 órás volt, és spontán döntöttem el, hogy megnézem, csak akkor néztem volna végig, ha nagyon megtetszett volna.

De ma úgy döntöttem, hogy és nem lesznek elvárásaim vele kapcsolatosan, lesz amilyen lesz. És megérte, nagyon jó volt. Ha ott és akkor láttam volna a színházban, biztos, hogy életre szóló élmény lett volna. Alapvetően itt is imitálják a röplabda meccseket, de gondolom, hogy inkább azért van, mert egyrészt a színészek nem röplabda játékosok, másrészt a labda ne menjen a nézőtérre. Labda egyébként volt, de egy segítő egy bottal irányította. Ez némileg rontotta az összhatást, de csak ennyire tudták a röplabdát megjeleníteni. Tetszett a színészek játéka, főleg Kimura Tatsunari színészi játéka. Kifejezetten olyan érzésem volt, mintha magát Kageyama Tobiót keltette volna életre, annyira hitelesen játszotta a szerepét. Mondjuk részint maga a karakter is olyan, hogy nem nehéz őt egy ázsiainak úgy megjeleníteni, mintha ő maga "jött volna le" a rajzlapról, mivel Kageyama Tobio az egyik "legjapánabb" anime karakter, akit eddig valaha láttam. Kicsi, ferde szem, fekete haj, szinte teljesen kerek arc. De mindezek mellett a színészi játéka is rendkívül jó volt, tökéletesen olyan volt a beszéde, az arcvonásai, mintha tényleg Kageyama jelent volna meg a mi világunkban. Legfeljebb a hangja miatt nehéz őt egy ázsiainak eljátszani, mert a seiyuu-jának (Ishikawa Kaito) olyan mély hangja van, hogy még egy európai férfinak is a dicsőségére válna. A Kimura Tatsunari ebből a szempontból is kiváló választás volt, neki is nagyon mély hangja van.

A színdarab (nem tudom, hogy lehet-e musical-nak hívni, nem énekelnek benne) az anime első évadát dolgozza fel, meglehetősen zanzásítva. Ahogy Hinata meglátja a TV-ben a Karasuno röplabdameccset, megmérkezőzik Kageyamával, majd csapattársak lesznek. Majd gyakorlás, és a mérkőzés a Jousai Aoba középiskola csapatával. Ezt sűrítették bele 126 percbe. Természetesen voltak jelenetek, amiket kihagytak belőle, például a Nekomával való meccset, de amit eljátszottak, abban nem volt hiányérzet. Szerettem nézni a színdarabot, volt olyan érzésem, hogy a színészek nagyon jó csapatot alkotnak. Éreztem egyfajta kohéziót köztük, és ez emelte a színészi játék színvonalát. Bár olvasva a színdarabról, lehet, hogy ez csak illúzió, ugyanis voltak konfliktusok az időpontok miatt, ezért 2015 után 2016-ra öt szereplőt lecseréltek, köztük Kimura Tatsunarit is. Bár az az érdekes, hogy pont őt nem említették meg, hogy "részt vett" volna ezekben a konfliktusokban (csak arról tudok, ami a linken olvasható), mégsem szerepel a második évi szereposztásban. Helyette viszont sikerült olyan színészt találni, aki még nevében is hasonlít a karaktére: Kageyama Tatsuya. A másodikat nem láttam, és egyelőre csak az első érhető el neten.

A képen az összes színész látható, és mint jól kivehető, csak férfiak játszanak. Pedig megnéztem volna Shizumu Kiyokót, ő az animében az elképesztően tehetséges, de rideg női csapatvezető, coach. Külön poén lett volna a színdarabban is megjeleníteni, ahogy bolondulnak érte a pasik. :D

Egyébként megnéztem a CDJapannél, kapható DVD-n, de japán szokás szerint irgalmatlanul drága. Nem magyar pénztárcára van szabva a ¥8.000-es ár. Akkor döbbentem meg, hogy mennyire drága egy-egy DVD, Blu-ray Japánban, amikor kb. 10 éve Animelo Summer Live DVD-t és Blu-ray-t kerestem, és láttam, és nemcsak hogy nagyon drága volt mind a kettő, hanem alig volt különbség a két kiadás ára között. Úgyhogy nem hiszem, hogy maholnap fogom megvenni, pedig nagyon szívesen betudnám eredetiben, mert élmény volt az a két óra, amíg tartott az előadás. De hátha lesz spórolós kedvem, és megveszem majd. Aki szeretné megnézni, az itt letöltheti magának.

Haikyuu!! másodjára

Általában úgy vagyok egy animével, hogy egyszer végignézem, aztán megmarad az emlékezetemben, de mivel mindig van mit nézzek - most is kb. 55 anime van tervben, amit megnézek - ezért csak legritkább esetben veszek elő másodjára is egy animét. Nagyon-nagyon kell szeressem ahhoz, hogy újra végig akarjam nézni. Ezen nagyon ritka és megtisztelő posztot kapta meg a Haikyuu!! Másodjára nézem végig. Egyszerűen imádom, hogy egy végre van egy olyan sportanime, ahol nem istenek játékát látom, hanem megmarad az adott sportág a maga emberi mivoltában. Nem utolsósorban röplabdás anime, ez az egyik kedvenc sportágam. Amiben még nagyon erős, az a humor. A legtöbb poént egyértelműen Hinata Shouyou, vidám, oldott, gondtalan jelleme okozza. Csak jár a szája, mondja a magáét, de nem gondol bele, hogy az másokat hogy érint. Az a legpoénosabb, amikor Kageyama Tobiónak bedurran az agya. De azért a többiek is szolgáltatnak bőséggel poénnal.

Alapvetően tudom, hogy miért olyanok a sportanimék, amilyenek. Mivel ezek az animék elsősorban a fiatal fiúknak készülnek, ezért sok esetben túlzásokkal élnek. Átlagemberekkel akarják szemléltetni azt, hogy kemény munkával bárki elérheti a céljait, ezáltal inspirálva a célközönséget. De ahhoz, hogy el is jusson hozzájuk az üzenet, olyan szintű fejlődést mutatnak be, ami nagyon látványos, és nagy hatást kelt. Mindezek mellett az egyes meccsek nagyon dinamikusak, a játékosok irgalmatlan energiát fektetnek a játékba. Ha csak szimbólumként nézzük ezt, akkor gyakorlatilag nem is áll messze a valóságtól az, amit az olyan sportanimékben látunk, mint a Prince of Tennis. Hiszen a japánok hasonló morált mutatnak fel a munkahelyen is. Hogy ez mennyire hatásos, az szinte már mindenki számára nyilvánvaló... ma már semennyire. Ráadásul azért, mert egy ilyen animében tudjuk, mi várható, sokkal inkább kiszámítható, és pont ettől válik unalmassá.

Ezzel szemben a Haikyuu!!-ban tehetséges sportolókat látunk. És azáltal, hogy a játékuk sokkal inkább emberi, ezért közelebb hozza a nézőt a röplabdához, mint azok a sportanimék, melyek olyanok, mint amilyenekről fentebb írtam. Ezért gondolom azt, hogy a Haikyuu!! sokkal inkább inspiráló, hiszen itt azt látjuk, hogy a játékosok a saját, emberi képességeiken belül tesznek meg mindent azért, hogy a legjobbak legyenek.

Ezért inspirál engem is, konkrétan a gyerekkori lelkesedésemet élem meg. Ugyanis elkezdtem az egyetemen röplabda edzésekre járni. Ez tőlem azért nagy szó, mert gyerekkoromban gyűlöltem a testnevelés órákat, szinte rettegtem tőlük. Soha nem voltam jó a sportokban, és utáltam, amikor fociztunk, vagy kosaraztunk az osztállyal, mert persze mindig engem választottak ki utolsónak, és semennyire nem tudtam a csapat hasznára lenni, ami nagyon bántott már akkor is. Nagyon ritkán volt röplabda, azt élveztem egyedül. És mivel sokáig nem kaptam inspirációt, ezért a sport prioritása sokáig nagyon alacsony volt az életemben. Csak kb. 25 éves koromban kezdtem el érezni, hogy komolyabb igényem van a mozgásra. Nagyjából akkorra rendeztem le magamban minden önbizalomhiányt, amit a gyerekkori élmények okoztak. Most sem feltétlenül van elsők között a sport nálam, de mozgás igénye, és most már a röplabda sokkal előrébb van, mint korábban bármikor. És ezt konkrétan a Haikyuu!!-nak köszönhetem.

Elképzelhető, hogy fogok még írni a sorozatról.

Amikor a zene alapján teljesen más animére számítunk

Régóta tudok már az Ayakashi-ról, de csak most szántam rá magam, hogy megnézzem. Az endingjét ismerem régóta, annak szövegét ugyanis Okui Masami írta, valamint háttérvokálozik is benne, és felénekelte a Self Satisfaction albumára. Kagaribi a dal címe, és egy végtelenül kellemes hangulatú ballada. Van benne melankólia is, mert magányról, hiányérzetről szól, de mintha "táncolna" az érzésben, megéli azt. KAORI az eredeti előadó, akinek neve ismerős lehet azoknak, akik követik japánul (is) a Pokémont, ugyanis a 3. generációban ő volt Haruka (May) seiyuu-ja. Egy character songot is felénekelt neki, ami meglehetősen jóra sikeredett. Seiyuu-nak jó, énekesnői karrierjét ne nagyon erőltesse. Tud érzelmeket énekelni, van technikája, csak veleszületett hangja nincs. És mint annyiszor, Okui Masami most is azt csinálta, hogy tökéletesen felénekelte a dalt. KAORI bevitte a maga énektechnikáját a dalba, de az az érdekes, hogy Okui Masami-nál azt érzem, hogy neki nem kell semmilyen technikai tudás, spontán képes olyan érzelmeket kiénekelni, hogy az úgy gyönyörű, ahogy van.

Ennek alapján arra számítottam, hogy inkább egy felnőtteknek való Slice of Life anime lesz, ahol nemcsak az lesz, hogy két középiskolás egymásba szeret, hanem az élet komolyabb dolgairól fog szólni, ami húszas-harmincas korosztályt érinti. Ehhez képest kapunk egy horrort. Vagyis inkább az eleje durva, aztán átmegy emberfeletti témába. Eredetileg Visual Novel-ként jelent meg az Ayakashi, majd készült belőle egy két kötetes manga és egy 12 részes anime. Ami érdekesség, hogy a manga és az anime szinte egyszerre jött ki. Ez ritkaságnak számít, bár gondolom, mivel ott volt az alaptörténet videojáték formájában, ezért azáltal lett sikeres a történet, nem úgy, mint azoknál az animéknél, melyekből előbb manga jelent meg, és várnak vele évekig, amíg befut, és utána megcsinálják az animét belőle.

De miről is van szó? Az Ayakashi egy élősködő faj. Birtokosai szuperképességekkel rendelkeznek, ám ennek az az ára, hogy ezek a képességek magasan meghaladják az átlag ember erejét, ami elbír, ezért a képességük felemészti őket, és nagyon korán meghalnak. Ugyanezt a képességet birtokolja Kusaka Yuu is, aki depresszióba esik, miután gyerekkori barátja meghalt. Viszont a középiskolába, ahova került, összetalálkozik egy lánnyal, Yoake Eimu-vel, aki szintén Ayakashi. Eimu feladatul kapta, hogy védelmezze Yuu-t, így kerülnek kapcsolatba egymással. A fiú némileg ellensúlyozza az anime durva mivoltát, ugyanis egy rendkívül kedves és érzékeny srác, aki bár annyira nem emózik (és ez nagy előnye az animének), mégis lehet érzékelni, hogy belül nagyon megszenvedi, hogy birtokában van ennek a képességnek. Fokozatosan ismeri fel természetfeletti képességét, és érdekes, hogy ahogy megyünk előre az animében, úgy lesz egyre kevésbé horrorisztikus, és átmegy az egész természetfeletti harcba. Mert hát van miért harcolni, ugyanis vannak rajtuk kívül néhányan, akik szintén birtokosai ennek a képességnek (élősködő fajnak), csak ők nem törődnek bele abba, hogy korán halnak, és az erejük felemészti őket. Könnyen kitalálhatók, hogy ők lesznek a negatív főhősök. Embereket tesznek parazitává maguk körül, ők lesznek a csatlósok. Így Yuu dolga igencsak nehéz lesz, ha le akarja győzni a gonoszt.

Alapvetően nem rossz anime, inkább az, hogy nem tudtam azonosulni a szereplőkkel teljes mértékig. Mert különben azon rövid animék közé tartozik, melynek jó története van, jó a történetvezetés is, tehát jól fel van építve, és logikusan halad előre a történet, ráadásul a karakterek érzelmi világát is megismerhetjük. Az pedig ritka, hogy egy 12-13 részes anime ennyire komplex. Külön érdekesség, hogy Yoake Eimu seiyuu-ja Mizuki Nana, akinek a munkásságában annyira nem vagyok jártas, de itt ő nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. De hol? Mizuki Nana mondja fel Eimu hangján, hogy kik szponzorálták az animét, és azt olyan erotikus, vágyakozó hangon teszi, hogy zavarba ejtő volt minden egyes rész elején és végén hallgatni. Egyébként jól állt Mizuki Nanának ez a melankolikus hang, amivel Eimu-nek különözte a hangját. Az opening (Ayane: Cloudier Sky) jobban visszaadja az anime horror-mivoltát. És tisztára olyan a hangszerelése, mintha az I've Sound írta volna meg a dalt. Trance-es hatású dal, némi elektromos gitárral. Hasonlított a Higurashi no Naku Koro ni openingjére. Annál talán még jobb is, mert az Ayakashi openingnek emlékezetesebb a dallama, jobban megmaradt bennem. Az ending inkább Kusaka Yuu belső érzésvilágát jeleníti meg dal formájában.

Érdemes egy próbát tenni vele, aki tud azonosulni a szereplőkkel, vagy a történettel, és nem zavarja a durva jelenetek, az imádni fogja ezt az animét.

HIStory sorozatok

Most egy kínai, pontosabban tajvani sorozatról szeretnék írni, mely két nagy sorozatból, azon belül öt mini-szériából áll, ez a HIStory. Ez egy homoszexuális, romantikus sorozat, a mini-szériák között nincs közvetlen összefüggés. Nem mindegyik sikeredett jóra, de mindegyiknek megvan a maga érdekessége.

HIStory 1

Az első szériába három, egyenként 4 részes sorozat tartozik. Ezek együtt kb. 80 perc hosszúak, ezért akár egész estés filmként is végig lehet nézni őket.

My Hero

Az összes közül ez lett a legdebilebb. Ráadásul a történet is eléggé logikátlan lett. A lényeg, hogy meghalt egy fiatal lány, aki visszatérhet az élők közé, de csak úgy, hogy ha élete szerelme újra belé szeret. Ehhez egy fiú testébe kell belebújnia. Tehát férfitestben kell elérnie, hogy a fiúbarátja újra belészeressen. Erre van 7 napja. Ha nem sikerül, végleg meghal a fiú teste is, meg a lány lelke is. A furcsasága a dolognak ott van, hogy elvileg egy pasit látunk meghalni, a lány emlékeim szerint a túlvilágban jelent meg először, és bújik a halott srác testébe. Ki ez a lány? Honnan ismeri azt a pasit, akit elvileg újra meg kéne hódítania? Korábbi haláleset? Ez nem derül ki, de jó eséllyel erről van szó. A sorozat bohózat-mivoltát az adja, hogy a hölgy szembesül a férfilét sajátosságaival. Például döbbenten nézi a saját külsejét, és furcsa számára állva pisilni. Két komoly probléma van a sorozattal: Egyrészt a vicces jelenetek annyira debilek, hogy egyszerűen elinfálják a komoly jeleneteket, és amikor érzelgősre vált a sorozat, nem érzem át a helyzet komolyságát. Másrészt, a két főszereplő között sem látom a kémiát, nem érzékelem a szerelmet, ez hasonlóképpen rontja az összképet. Kifejezetten rossz kezdet. 3/10

Stay away from me

Ez kicsit kényesebb sztori abból a szempontból, hogy két mostohatestvér között lesz kapcsolat. Az egyik srác anyja és a másik apja összeházasodnak, beköltöznek a közös lakásba, és amíg a szülők nászúton vannak, addig alakul ki a kapcsolat. Ebben segítségükre van az egyik srác barátnője, aki történetesen fujoshi. Gondolatban összehozza a két fiút, és mindent megtesz azért, mert a gondolata realitássá váljon. Amúgy eléggé idegesítő csaj, tipikus fujoshi, aki valósággal elélvez attól, ha két fiút együtt lát. Ugyanakkor a végére, amikor komoly tanácsot kell adnia, akkor kiderül, hogy helyén van a szíve. Vélhető, hogy sikerülni fog a terve, de itt is nagyon gyenge a színészi játék. 4/10

Obsessed

Ez már lényegesen jobb, bár az alaptörténete ennek is eléggé elvont. Itt egy létező melegkapcsolat megy szét azáltal, hogy az egyik srác bemutatja a másiknak a barátnőjét. A felszarvazott pasi persze keserves sírásba kezd, és ahogy elrohan tőlük, egy autó elé rohan, az elüti, és meghal. Újjáéled, és a tíz évvel ezelőtti énjében találja magát, amikor még együtt volt a sráccal. Egyetemen végeztek, kezdik a nagybetűs életet. Az újjáéledt pasi tudatában van annak, hogy ő már meghalt egyszer, és ahhoz, hogy elkerülje az újbóli halált, el kell távolodnia a fiújától. Sikerülni fog neki, vagy hagyja, hogy együtt legyenek, ezzel kockára téve az életét? Hát persze, hogy nem úgy van az. Ami miatt tetszett, hogy a két főszereplő között érzékeltem a szerelmet, hitelesebben játszották a szerepüket.  Olyannyira hitelesen, hogy itt jelenik meg legerősebben a homoszexualitás. A legvégén megijedtem, mert komolyan azt hittem, hogy átmegy melegpornóba a dolog. 8/10

HIStory 2

A második széria két, egyenként nyolc részes sorozatot foglal magába. Mivel hosszabbak, ezért valamivel részletesebbek. Jobban megismerjük a szereplőket, adott esetben a múltjukba is betekintést nyerhetünk.

Right or Wrong

Ez bizony komoly kérdés ebben a sorozatban, ugyanis a homoszexualitáson belül több kényes témát is felvet. A szerelmes pár között ugyanis nemcsak hogy jelen van a korkülönbség, hanem tanár-diák szerelem lesz ez. Bár nem az iskolában ismerkednek össze. A történet lényegében arról szól, hogy az idősebb férfi nemcsak tanárként dolgozik, hanem az Antropológiai osztály egyik professzora is. Tehát két állásban dolgozik, így nem csoda, hogy a lakása rendkívül igénytelen, és nincs ideje a 8 éves kislányára. Elvált, lányát egyedül neveli... nevelné, ha lenne rá ideje. De mivel nincs, ezért felfogad egy nevelőt a lánya mellé, aki egy fiatal srác. Kicsi a világ, ugyanezt a srácot tanítja az iskolában (véletlenül találkoznak). A fiúról hamar kiderül, hogy komoly érzelmi kríziseken ment keresztül a szexuális orientációja miatt. Bántották az iskolában emiatt, a kiszemelt srác, akibe beleszeretett, persze elutasítja őt. Végső elkeseredésében az éjszakai életben keres menedéket, különböző meleg pasikhoz (mondjuk ki: hímringyókhoz) fordul szexuális szolgáltatásért. Egy ilyen helyen találja meg egyszer a tanár, a srác meg elsírja neki a bánatát. Hogy mi lesz ebből, az igazából nem érdekes, mert itt sem érezni feltétlen a szerelmet a szereplők között. Pontosabban a fiatal színész jól játssza a szerepét, de az idősebb pasi műérzelmei szinte nézhetetlenné teszik a sorozatot. A kislány viszont rendkívül aranyos, és végtelenül szerethetővé teszi a sorozatot. Felveti az azonos nemű párok gyerekvállalásával kapcsolatos kérdéskört. Tud-e hiteles szülőként két férfi felnevelni egy gyereket? Főleg akkor merül fel a kérdés, amikor megjelenik a lány anyja is, aki alaposan felkavarja a már egyébként sem állóvizet. Egy biztos, a kislány nagyon megszerette a fiatal srácot is, olyannyira, hogy az utolsó részben a kislány megfogja a két férfi kezét, és mondja, hogy teljesen mindegy, hogy milyen neműek a szülei, csak szeressék őt. Ritka szép gondolat, csak az idősebb pasi színészi játéka borzalmas. 6/10

Crossing the Line

Az a helyzet, hogy ha választani kellene, hogy az eddigi HIStory sorozatok közül melyik a legjobb, akkor egyértelműen a Crossing the Line-ra esne a választás. Magasan a többi fölött áll: Itt érezni leginkább a szerelmet, ráadásul, nem is egy, hanem két fiúpáros történetét ismerhetjük meg a sorozatban. A főszereplő srác, Xia Yu Hao, egy cserediák, akivel csak a baj van. Ugyanis mellékállásban egy éjszakai bárban dolgozik, ennek köszönhetően aktívan benne van az éjszakai életben, ismeri a keményfiúkat. Akkor találkozik Qiu Zi Xuan-nal, amikor menekül az igazgató elől, és hihetetlen képességéről tesz tanúbizonyságot, amikor átugorja a korlátot, ezzel megmenekülve az igazgatói felelősségre vonás alól. Qiu Zi Huan és gyerekkori barátja, He Cheng En az iskola röplabda klubjába járnak, elbűvölten nézik, ahogy Xia Yu Hao atugrotta a korlátot. Be akarják venni a csapatba. Az első rész egyébként rettenetesen idióta (itt jó értelemben), ugyanis He Cheng En mindenféle módszerrel megpróbálja rávenni a fiút, hogy csatlakozzon a csapatba. Tanórákon nem hagyja békén, szünetekben is állandóan a nyakára jár, és azon van, hogy meggyőzze, hogy csak a hasznára válik, ha csaltakozik a röplabda csapatba. Végül fogadást kötnek, hogy első alkalommal, ha jobb teljesítményt mutat, mint a legjobb játékos, akkor békén hagyják őt, máskülönben csatlakozik a csapatba. Az eredmény sejthető. Qiu Zi Xuan sajnos már nem játszhat, ugyanis egy korábbi meccs alkalmával súlyosan megsérült, melynek következtében keresztszalagszakadása lett. De ott van a csapattal és tudásával, tanácsaival segíti a játékosokat. Ahogy Xia Yu Hao végül beadja a derekát és fizikai képességeit kamatoztatja a röplabdában, úgy látja meg benne Qiu Zi Xuan, hogy ez a srác lesz majd az, aki megvalósítja az álmait, amit magának már nem válthat valóra. Ezáltal kerülnek közel egymáshoz.

A másik fiúpáros Xia Yu Hao osztálytársai, szintén röplabdáznak: Wan Zhen Wen és Wan Zhen Wu. A nevek közti hasonlóság nem csoda, ugyanis újabb mostohatestvér páros kapcsolatának kialakulásába nyerhetünk betekintést. És megkedvelték egymást... túlságosan is. Még ha nem is biológiai a kapcsolat kettejük között, azért rányomja a bélyegét a kettejük kapcsolatára, hogy mégiscsak testvérekké lettek azáltal, hogy a szüleik összeházasodtak. Persze idő kell hozzá, de áthidalják ezt, olyannyira, hogy az egyik legszebb szerelmi vallomást, amit valaha láttam romantikus történetben, az, ahogy Wan Zhen Wu megvallja érzéseit Wan Zhen Wen-nek. Nem egy helyen olvastam véleményként, hogy a testvérpáros szerelme jobban tetszett többeknek, mint a főszereplőké. Ezzel egyet tudok érteni, én is sokkal erősebbnek éreztem a kohéziót a testvérek között. Mellesleg a sportág sincs elhanyagolva, kis betekintést nyerhetünk a röplabdába is. Nem utolsósorban van utalás a Haikyuu!! animére is, ugyanis kimondják a sorozat nevét. Mondjuk én a kezdetektől úgy nézem, mint a Haikyuu!! shounen-ai változatát. Bár minden shounen-ai ilyen lenne, mint ez. 10/10

És készül a HIStory 3 is, melynek szintén két mini-szériája lesz. És hogy mennyire a Crossing the Line lett a legjobb, azt bizonyítja az is, hogy ennek van a legmagasabb átlagértékelése (My Drama List-en 8,9), valamint ez az egyetlen sorozat, melynek lesz folytatása mozifilm formájában. Kíváncsi leszek rá.

A Rock FM utódja

Van Instagram profilom, de nem szoktam foglalkozni azzal, ha idegen bejelöl. Az egész "követés a követésért" dolgot rettenetesen elítélem. Azzal követőket gyűjteni, hogy elkezdi a másikat követni... Éppenséggel, ha olyan hívja fel magára a figyelmet, aki olyan témában ír, ami iránt érdeklődök (videojátékok, anime, manga, keleti kultúra, keleti nyelvek...), azt megnézem, de a visszakövetés tőlem nagyon ritka. Ezen nagyon ritka visszakövetések egyikét kapta meg a Rocker Rádió, melynek tagjai szinte azonnal "akcióba léptek", amint megszűnt a Rock FM. Felfigyeltem rájuk, utána néztem, hogy hol lehet hallgatni őket, és a My Online Radio weboldalon megtaláltam őket. Összességében nagyon jók. Bár az elején olyan sokat nem tudtam hallgatni őket, mert inkább kemény metál zenét játszottak, ami nekem már sok. Írtam már többször is, hogy nem vagyok az a klasszikus elkötelezett rocker, egyszerűen szeretem az élő zenét, és ha keményebb a dalszöveg mondanivalója, erre írnak durvább zenét, azt szívesen meghallgatom, de hogy csak azért legyen egy zene kemény, mert faszagyerekek vagyunk, az már nem az én asztalom. Ahogy az üvöltözést, hörgést sem szeretem. Azt szeretem, ahol a zene hangulatában alátámasztja a szöveg mondanivalóját.

Szóval, ahogy múlt az idő, úgy jöttek a lágyabb, dallamosabbak rock dalok, amik által számomra egyre inkább hallgatható lett a Rocker Rádió. Megjelentek olyan előadók, mint például a Bikini, Deák Bill Gyula, sőt talán még a Hobo Blues Band is volt, amik nemcsak hogy dallamosabbak, de más stílust is is beletettek a dalaikba, számomra ekkor lett igazán szerethető a Rocker Rádió, és órákon át hallgatom anélkül, hogy észrevenném, hogy múlik az idő. Úgyhogy nekem nagyon bejön, amit csinálnak, ráadásul pont azért nagyon jó, hogy online vannak, mert így olcsóbban meg tudják csinálni, ezáltal függetlenek maradnak. Nincs kötelezettségük senki felé, nem köti őket semmilyen szerződés, így úgy csinálhatják meg a rádiót, ahogy szeretnék. Ettől személyesebb is a légkör. A bemondó hangja (aki megköszöni, hogy hallgatjuk a Rocker Rádiót, vagy mondja, hogy semmi nyávogás...) nagyon vicces, szoktam mosolyogni rajta. Egyik legviccesebb az volt, amikor promócióra kérte fel a hallgatókat: Hallgassuk a Rocker Rádiót és postoljunk róla. Én meg egy darabig úgy értettem, hogy "pusztuljunk róla". Néztem is magam elé, hogy miféle kívánság ez, és mennyire értelmes szóhasználat az, hogy pusztuljunk róla? Mire rájöttem, hogy miről is van szó valójában... Félrehallás forever.

Most is hallgatom, és egy rettenetesen jó dal szól: "Stula Rock: Felfelé sodor a szél". Hihetetlenül tetszik a hangulata. Most hallom először, szerintem ez egy vadonatúj daluk. Nem ez az első daluk, ami tetszik, a Forgószél is jó volt, utána fogok nézni az együttesnek. Ahogy elhallgatom a szöveget, egy átlagember számára sablonosnak hangozhat, számomra mégis hitelesnek tűnt, ahogy ők előadták. Jobban megismerkedek a dallal. De szól mindjárt egy másik, ami tetszik: "De Facto: Fekete szív".

Természetesen a rock zenének is vannak árnyoldalai, hiába ebben a stílusban lehet a leginkább progresszív mondanivalót megfogalmazni. Nekem is vannak olyan együttesek, amiket nem szeretek ebben a stílusban. Az egyik ilyen, amit sajnos állandóan hallok, az a Dorothy. Egyébként is nagyon kevés női rockelőadót szeretek, de ahogy a Dorothy előadja magát... hallani, hogy semmi közölnivalójuk nincs a világról, csak bizonygatni akarják, hogy mennyire tökös csajok. És ezt a beképzelt pökhendiséget hallgatni rettenetesen irritáló. A másik, szintén magyar rockegyüttes, amit nem szeretek, az a Leander Kills. Semennyire nem tudok azonosulni a tragikusan halálról énekelt dalokkal, számomra az önsajnáltatás magasiskolája az "oda temessetek, ahol születtem" jellegű szövegek. Nem egyszer megfordult bennem a kérdés, hogy aki arra fecsérli az energiáját (mert nekem ez fecsérlés), hogy a saját reménytelenségéről énekeljen, annak nem lenne jobb ugyanezt az energiát arra felhasználni, hogy az életét amennyire lehet, jobbá tegye? Nem ismerem az együttes tagjait, és hogy milyen múltjuk van, de ahogy több dalukat is hallgattam a rádióban, arra jutottam magamban, hogy tragikus lehet. Meg mivel én alapvetően optimista szemléletű vagyok, ezért nem is tudom, hogy milyen lehet sokáig így élni, ezért csak az én szemszögemből tudom azt mondani (mivel így teszek), hogy ha krízishelyzet ér, akkor is azon vagyok, hogy a fájdalom megélése mellett éljek. Márpedig nem egyszer próbára tett engem is az élet. Ebből kifolyólag egyébként tudom, hogy miről énekel a Leander Kills, ha csak rövid időre, de én is megtapasztaltam néhányszor a reménytelenség érzését. De mivel tudom, hogy milyen szörnyű volt benne lenni, ezért ahogy éreztem magamban egy szikrányi erőt is, azon voltam, hogy kimásszak a saját krízisemből. És köszönöm szépen, nem kívánom újra felszínre hozni a kilátástalanság érzését dal formájában.

Ami kifejezetten örvendetes itt is bemutatkoznak új előadók, néhányuktól kifejezetten jó, hogy kapnak bemutatkozási lehetőséget, mert jó zenét csinálnak. És tényleg vannak olyan előadók, akik szinte csak itt kapnak lehetőséget, hogy bemutatkozzanak, és csak a Rocker Rádió játssza a dalaikat. Egyébként ezen a hétvégén egy furcsa "játékot" hirdettek meg. Szavazást indítottak arról, hogy melyik előadó a jobb, a Metallica vagy a Bon Jovi. Van apropója is a szavazásnak, ugyan Jon Bon Jovi, a magáról elnevezett együttes énekesének most van az 57. születésnapja. A Metallica: Master of Puppets albuma meg mostanság jelent meg 33 éve. Ennek alkalmából szavazást indítottak a Facebook oldalon, hogy melyik együttes a jobb: Bon Jovi vagy Metallica. Azért mondom furcsának, mert még számomra is olyan szinten egyértelmű, mintha azt kérdeznék, hogy melyiket enném szívesebben: Pizzát vagy tökfőzeléket. A Metallica kiütéses győzelmet arat, sokkal több olyan daluk van, amelynek valódi jelentése van. Olyan dolgokról énekelnek, ami hallhatóan valóban érinti, foglalkoztatja őket, ezáltal mélyebb jelentése van a daloknak.

És hogy mennyire nem vagyok "klasszikus" rocker, az jól jelzi, hogy a Metallicától sokkal közelebb áll hozzám a Load és a ReLoad album páros. Igazából pont azért, amit kritikának hoznak fel. Azáltal, hogy visszavettek a tempóból, és Bluesosabb lett a dalok hangzása, ez adott egyrészt egy sajátságos hangulatvilágot a daloknak, dallamosabb lett a zene, másrészt meg ezeknél az albumoknál van inkább olyan érzésem, hogy a zenét sokkal inkább összhangba hozták a szövegek mondanivalójával, ezáltal mélyebben át tudom érezni, amiről énekel az együttes énekese. És hogy az énekes sokkal inkább a személyes problémáiról énekel, semmint társadalmi, politikai témákat feszeget, ezt azért nem tartom feltétlen problémának, mert kiénekelhet magából olyan érzéseket is, amik másokban is felsejlettek, megfogalmazódtak, ezáltal lehet azonosulni velük. A különböző politikai, társadalmi témákra, paródiákra, hasonlókra meg már fel se kapom a fejem, mert már annyi ilyen "mű" készült, és van érdemleges változás? Én nem látom. Ennek egyik oka az, hogy ezeket a dalokat, filmeket, írásokat, azok többségében hallgatják, látják, olvassák, akik szintén így gondolkodnak. Persze előfordulhat, hogy olyanokhoz is eljutnak, akik nem látnak át politikai, társadalmi helyzeteket, de ők vagy nem veszik fel, vagy elégedettek azzal, hogy az ő kis világukban nincs olyan probléma és továbblép. Ebből kifolyólag nincs meg az a társadalmi összefogás, hogy egy jobb világ legyen az, amiben élünk, és amiben a jövő generációja élni fog. Meg nemcsak azért szeretem a személyes dalszövegű dalokat, mert azokkal adott esetben jobban lehet azonosulni, hanem mert talán az lesz a kulcsa a változásnak, hogy magunkban vesszük észre a hibát, változunk meg, és minél többen változnak meg, annál jobb lesz a világ. Úgyhogy még ha nem is feltétlen tükrözi a klasszikus Metallica hangzást (amit nyilván én is hallok, azért van jónéhány régi daluk, amiket ismerek és szívesen hallgatok.), de bőven van érv a fentebb említett két album mellett is.

Egyébként nekem is van néhány olyan együttes, amit hiányolok és szívesen hallgatnék. Például az LGT és az Omega. Jó érzés hallgatni régi magyar rockzenét, olyanokat, mint például P. Box, vagy keményebb zenék közül a Pokolgép, de a LGT a legnagyobb kedvencem a magyar rockzenei palettán, őket bármikor nagyon szívesen hallgatom. Még most is magam előtt látom azt a kisgyereket, aki én voltam, amikor ugráltam meg tomboltam az ágyon, amikor megszólalt a "Gyere gyere ki a hegyoldalba" vagy a "Szentimentális Rakenroll" daluk. Az Omegának meg van néhány emblematikusabb dala, őket azért érdemes betenni, mert jó egy-egy dal erejéig visszavenni a tempóból és lassítani. A Fekete pillangót nagyon szerettem hallgatni a Rock FM-en. Illetve amit még nagyon szívesen hallgatnék, az a P. Mobil. Tőlük az egyik legnagyobb kedvencem a Lámpagyár.

És hogy mennyire hiánypótló a Rocker Rádió, azt jelzi az, hogy amikor megszűnt a Rock FM, akkor nem kezdtem el másik rádióadót keresni, hanem belehallgattam a Sláger FM-be. Mert ugye ez került a Rock FM helyére. Hallgattam régebben is, de azóta formálódott a zenei ízlésem, és mai füllel azt mondom, hogy... ha nem is hallgathatatlan, de semmiképp sem hallgatom szívesen. Több okból is. Engem már rettenetesen zavar a kereskedelmi rádiókra jellemző "művidám" bemondói beszédstílus, és a jelentés nélküli mondanivalók... csak mondjunk valamit a mikrofonba. Ez néha már a Rock FM-nél is nagyon zavart. Ez gondolom egyfajta kereskedelmi rádiós protokoll, csak az a baj, hogy annyira nyilvánvalóan mű az, ahogy egy műsorvezető beszél egy ilyen rádióban, hogy akár mesterséges intelligencia is beszélhetne helyette. Beprogramozzák, hogy mindig vidám hangon beszéljen, megírják előre a szöveget (gondolom, egyébként is így van egy kereskedelmi rádiónál), és nem kell műsorvezetőnek megerőszakolnia magát, és akkor is vidám hangon beszélnie, amikor amúgy rosszul ébredt, elfeküdte a nyakát, leöntötte a ruháját kávéval, dugóban vesztegel, vagy bármi olyan történik vele, ami bárkinek egy napját megnehezítheti. A Sláger FM egyébként abból a szempontból jobb, hogy régebbi zenéket játszanak, amikor még volt relatíve jelentése a daloknak (de ez tényleg nagyon viszonylagos), csak az a baj, hogy agyonra játszott dalokból játszanak folyamatosan. Néhányukat ugyan évek óta nem hallottam, mégis inkább az jut eszembe róluk, hogy egy időben mennyire idegesített, hogy már vagy ezredjére hallom. Ráadásul egy-egy jobb előadótól is legismertebb dalukat játsszák, amiről tudható, hogy ritka eset az, hogy akkor hozta a legjobb formáját. Hiszen ha egy dal nagyon ismert, arról sejthető, hogy bizonyos sablonok alapját írta meg, ami jelzi azt, hogy nem arról énekel abban a dalban, ami a valódi gondolata, nem úgy írta meg a zenét, ahogy azt ő valójában szerette volna. Így általában 10-15 perc múlva ki is kapcsolom a rádiót, és hagyományos módon alig hallgatok már rádiót, miután nincs normális rádióadó. De amíg van Rocker rádió, addig lesz egy kis halmaza a rádióadóknak, mely tényleg progresszív mondanivalóval rendelkező dalokat ad.

Könyv Japán jelenéről

Tegnap japán nyelvórán a tanárnő behozott egy könyvet megmutatni: Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai. Már a címe is felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis pont arról szól, ami nagyon foglalkoztat a japánokkal kapcsolatosan. Méghozzá a ma élő japánok mindennapjai. Körbeadta a könyvet, ahogy beleolvastam, egyből éreztem, hogy ez sok bennem felmerült kérdésre választ adhat. És ami meglepetés volt a tanárnőnek, hogy ezt a könyvet kereskedelmi forgalomban is lehet kapni. Ezt ugyanis az Antall József tudásközpont adta ki, a tanárnő elmondása szerint nekik nem szokásuk kiadni könyvet kereskedelmi forgalomban. De ezen van ár, utánanéztem, és bizony, lehet kapni könyvesboltokban. Ráadásul pont ma kaptam a Libritől 20%-os kupont. Hát kaptam a lehetőségen, hogy megvegyem a könyvet. Így beleolvasva tényleg jónak néz ki. A '90-es évektől kezdi el elemezni a mai Japánt, amikortól az úgynevezett gazdasági csoda megtorpant. Bejött a 0%-os infláció, nem volt gazdasági növekedés. Állítólag komoly tüntetések voltak 1997-ben, amikor az ÁFÁ-t 3%-ról 5%-ra emelték. Kíváncsi leszek, hogy tényleg volt-e ilyen. Külön fejezetet szentelt az író a 2011-es nagy földrengésnek és szökőárnak.

Akkortól kezdett el komolyan érdekelni a mai japán társadalom, amikor mint egy hályogként levált a szememről annak az illúziója, amit az elején hittem a japánokról, hogy ők egy idealista állam, mindenben tökéletesek és náluk van a földi paradicsom. Mert egy időben tényleg ezt gondoltam róluk. Csak aztán, ahogy olvastam, hogy a mai fiataloknak milyen kihívással kell szembenézniük, keményen tanulnak azért, hogy a legjobb egyetemre kerüljenek be, aztán hogy naponta minimum 12 órát dolgoznak, és a többi, ami megnehezíti egy japán mindennapjait. Egy jó ideje az a gondolatom, hogy a japánok azt gondolják, hogy még mindig működik az a gondolkodásmód, amivel egyébként gyönyörűen újjáépítették az országot a II. világháború után, de ezek ma már nem működnek. És mintha nem akarnának tudomást venni a világ változásairól, vagy félnek változtatni, mert attól tartanak, hogy a nemzeti identitásunk szenved csorbát, ha feladják az elveiket, ami többek között egyedivé teszi őket, és aminek köszönhetően a világ második gazdasági nagyhatalma lett. Pedig a változás látható náluk, hiszen a mai fiatalok már sok mindenben másképp viselkednek, mint a szüleik, nagyszüleik generációja. Kevésbé érdekli őket a saját országjuk hagyománya, kultúrája, ráadásul azt is hallottam, hogy nagyon az udvariassági fokozatokat sem használják. Ez pedig komoly probléma lesz nekik a munkaerőpiacon történő elhelyezkedésben.

Sokat nem tudok még, de ezért vettem ezt a könyvet, mert nagyon érdekel a téma, és azt gondolom, hogy ez a könyv nagyon jól összefoglalja a mai japán társadalom nehézségeit. Mindenképp fogok írni még róla.

Hét szellem színre lép

Nem sokáig maradt a 300-as szám a My Anime List profilomon a "Completed" listán, máris itt a 301. anime, amit befejeztem, ez pedig a 07-Ghost. Érdekes története van annak, hogy miért választottam ezt az animét: Leeával amikor beszélgetek, többször említette ezt a művet. Ez ugyanis az egyik abszolút kedvenc animéje. Mivel tudom róla, hogy milyen animéket szeret, ezért sejtettem, hogy mire számíthatok, és nagyjából az is lett. Szereti a komoly mondanivalójú történeteket, amelyek nem rágják a néző szájába a mondandót, hanem gondolkodásra késztet. És persze megy is neki, hogy gondolkozzon a háttértörténeten, ugyanis amikor kibeszélünk egy-egy animét, számomra nagyon meglepő, hogy milyen összefüggésre jut. A 07-Ghostot egyfajta kihívásnak vettem. Vajon meg tudok-e érteni egy olyan történetet, melynek lényegi mondandója sokkal inkább a sorok között rejlik, minthogy az látható lenne.

És sajnos csúnyán felsültem benne. Nagyon nehezen értelmezhető anime, kezdő animéseknek semmiképp nem ajánlom. Nem is foglalnám össze a történetet, mert annyira összetett, hogy nem is igazán lehet úgy röviden összefoglalni, hogy figyelemfelkeltő legyen. Akit érdekel, az a My Anime List profilján olvashat róla.

Ennek ellenére érdemes volt megnézni, több tanulsággal szolgált. Talán maga a cselekmény, a háttér, a környezet nem fogott meg annyira, hogy komolyan figyeljek a történetre. Ami egy ilyen animénél komoly probléma, hiszen ha nem nézzük teljes figyelemmel az animét, akkor jelenetek maradhatnak ki, melynek hatására a későbbi történések válhatnak értelmetlenné. 25 részes az anime, és igazából már a 11. résznél számomra összefüggéstelen, furcsa volt az egész történet, már tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hogy megértsem, hogy mi történik valójában. Mégis végignéztem, méghozzá azért, mert azt azért láttam, hogy a valódi mondanivalója tényleg komoly, valamire tanítani akar az anime. Egyrészt ez tetszett, másrészt meg bíztam abban, hogy valamit mégis megértek az eseményekből. Ez sem sikerült, újra meg kellene néznem az animét ahhoz, hogy komolyabban tudjak a történetről nyilatkozni. Hogy újra meg fogom-e nézni, az kérdéses, mert tényleg az a helyzet, hogy annyira nem is éreztem magam inspiráltnak annak ügyében, hogy megértsem a történetet. Innentől van az, hogy ugyan láttam, hogy tényleg van a mű eredeti szerzőjének komoly gondolatai a világról, és ezt maximálisan elismerem, hogy ettől nagyon jó anime, de mivel nem volt belső katarzis, ezért ez a dicséret nem jön belülről. "Csupán szakmai" jellegű az elismerés.

Igazából az opening és az ending is inkább közvetetten kapcsolódik az animéhez. Az opening (Suzuki Yuki: Aka no Kakera) inkább illik az animéhez, de igazából eléggé rossz dal. Hallatszik a zenén, hogy jelentőségteljessé akarták tenni a dalt, viszont a hangszerelés és az énekesnő hangja nagyon gyenge. Van hangja az énekesnőnek, ezt nem vitatom el, de nem tudom komolyan venni a dalt, mert nincs összhangban azzal, amit a zene által hallhatóan ki akartak hozni belőle, és az énekesnő hangja között. Ugyanígy a hangszerelés is eléggé gyenge. Azt gondolom, hogy élő hangszerekkel, erős játékkal sokkal jobb lett volna a dal, főleg, ha egy olyan énekes(nő) (éppen férfi énekes is lehetett volna, ez részletkérdés) énekelte volna fel, akinek erős hangja van. Ő elő tudta volna adni a zene jelentőségteljes mivoltát. Az ending (Noria: Hitomi no Kotae) meg nagyon érzelgősre sikeredett. Jó eséllyel a főszereplő srác Teito Klein belső vívódásait, személyes tragédiáit akarta a dal megjeleníteni. Alapvetően nagyon szép dal, sokkal inkább összhangban van a mondanivalóval, és sokáig úgy éreztem, hogy azonosulni is tudok vele, de a refrénnél elvész a dal jelentése. Azt gondolom, hogy akkor lett volna jó, ha az énekesnő erősebb hangon énekli, mintegy kiemelve a kiénekelt érzelmek jelentőségét.

Aki úgy érzi, hogy képes megérteni egy komoly mondanivalójú animét, az bátran tehet egy próbát vele, mert biztos vagyok abban, hogy számukra katarzis lesz, de arra fel kell készülni rendesen, nagyon kell figyelni, hogy megértsünk minden történést.

Miről álmodik egy fujoshi?

A mai napon három animének is a végére értem, az alábbiaknak:

• Made in Abyss
• Violet Evergarden
• Watashi ga Motete Dousunda

Ezek közül arról szeretnék most írni, mely a legkevésbé tetszett, ez pedig a Watashi ga Motete Dousunda, angol címén: Kiss him, not me. Annyit elárulok, hogy a másik kettőhöz képest ez nagyon el van maradva minőség terén, azok ütik a kiváló szintet.

Az ismeretlenből választottam a Watashi ga Motete Dousunda animét. Az keltette fel a figyelmemet, hogy egy fujoshi a főszereplő, tehát egy olyan lány, aki számára kívánatos, ha két fiú szexuálisan együtt van, hovatovább arra terjed ki minden fantáziája, hogy a fiútársait is elképzeli, ahogy együtt vannak. Arra gondoltam, hogy ennek az animének a segítségével megérthetem a fujoshi-kat, ugyanis számomra az egyik legfurcsább "vonzalom", hogy egy lány szeret két fiút együtt látni. Most azt ne firtassuk, hogy mekkora értelmi szintet mutatnak fel, amikor egy-egy ilyen jelenetet látnak, vagy beszélek róla, önmagában az értelmetlen, hogy miért kívánatos egy lány számára, ha két srác együtt van? Azt nem fogadom el magyarázatként, hogy egy fiúnál csak két fiú jobb, mert olyan fiúk nyújtanak számára kellemes látványt, akiknél nincs esélye. Mert a meleg srácok döntő többségének nincs igénye arra, hogy nővel együtt legyen szexuálisan, innestől kezdve az egész megmarad a fantázia szintjén. Az, hogy egy meleg fiú számára kívánatos az, hogy két másik srác együtt van, az teljesen rendben van, mert olyanról fantáziál, ami realitássá válhat számára. De hogy lánynak ez miért jó? Erre kerestem a választ.

És sajnos meg is találtam. Azért sajnos, mert az anime kiválóan reprezentálja azt, hogy milyenek a fujoshik. Rettenetesen fájdalmas, akár amikor MondoConon vagyok, és hallom, ahogy lányok ilyesmiről diskurálnak, vagy akár egy shounen-ai anime ismertetője vagy postja alatt kommentben olvasom az értelem nélküliséget. Egy idő után megértettem, hogy miért olyan idióták a shounen-ai animék. Mert nem a történet a fontos, hanem két fiú így vagy úgy, de együtt legyen. Ezek után könnyen belátható, hogy ezeknek az animéknek nem az a célja, hogy a homoszexualitást mutassák be, hanem hogy a fujoshik fantáziáit vizionálja. Ugyanis a shounen-ai-k többsége is reprezentálja azt az értelmi szintet, amivel a célközönsége nézi ezeket az alkotásokat.

Ugyanez a Watashi ga Motete Dousunda. A főszereplő lány, Serinuma Kae megrögzött fujoshi, akinek minden fantáziáját kitölti az, hogy két fiú együtt van. Nem utolsó sorban gondolatban állandóan összeboronálja a fiú osztálytársait. Serinuma-san alapvetően egy elhízott lány, akkor fogy le nagyon, amikor depressziós lesz, egy hétig ki sem mozdul a szobájából, és nem is eszik semmit. És hogy mi okozta a depresszióját? Kedvenc yaoi mangájának kedvenc szereplője a történet szerint meghalt... Ez olyan szintű érzelmi vihart kavart benne, hogy egy hétig ki sem mozdult a szobájából, nem is evett semmit. Amikor a bátyja, Serinuma Takurou megelégelte a húga hikikomori-életmódját, beront a szobájába, és döbbenten látta, hogy rapid sebességgel lefogyott. Kijön a szobájából, visszatér az iskolába, senki nem ismer rá. Hirtelen kívánatos lesz a fiúk számára. De ő nem... Nem úgy... Nem úgy akarja a fiúkat, ahogy egy áltagos lány, hanem a fiúk legyenek együtt, és az neki a földi mennyország. Persze tudja ezt róla mindenki, kérdezgetik is őt, hogy mikor hagy már fel a fantáziáival, és lesz rendes párkapcsolata, ahogy a többieknek is? De ő szemmel láthatóan nem vágyik erre. Van egy másik lány, nevezetesen Nishina Shima, aki szintén fujoshi, ő Serinuma-san lelki társa, akinek maszkulin külseje, öltözködése, és az, ahogy Serinuma-sant megközelíti, erősen utal a leszbikus mivoltára, de inkább tűnik ez egyfajta játéknak, semmint komoly vonzalomnak. Ők közösen álmodoznak arról, ahogy két fiúosztálytársuk, Igarashi Yuusuke és Nanashima Nozomu együtt vannak. A legkellemetlenebb jelenete az animének, ahogy a két lány valahogy ráveszi a két fiút, hogy érintkezzenek egymással, így csinálnak róluk pár képet. Itt látszott csak igazán meg az, hogy a fujoshikat nem érdekli, hogy a két fiú akar-e együtt lenni, csak az, hogy a fantáziájuk, ha kép formájában is, de ki legyen elégítve. Holott a két srác igencsak nyíltan kimutatta, hogy számukra baromira kellemetlen, hogy így kell közeledniük egymáshoz. Nézni is rossz volt, ahogy szenvednek. Van még két srác is, akik szintén főszereplői az animének: Mutsumi Asuma és Shinomiya Hayato. Természetesen ők sem maradnak ki a jóból.

SPOILER

Pedig különben voltak ígéretes jelenetei az animének, amiből az tűnt ki, hogy jó irányba megy el az történet, és talán valami jó is kisülhet a dologból. Főleg az utolsó rész tűnt úgy, hogy talán példát mutathat a fujoshi-k számára, de a legutolsó jelenetet elnézve be kellett lássam, hogy az anime egy pillanatra sem rugaszkodott el a valóságtól. Ugyanis mindegyik srác, sőt még a maszkulin csaj is összejönne Serinamu-sannal, aki el is döntötte, hogy randevúzik mindegyikkel (természetesen külön-külön), és választani fog köztük valakit, akivel együtt lesz, és rendes életet fog élni. De ahogy bejelentette, hogy a kedvenc anime karakterét választja párjául, nem közülük az egyiket, hamar kiderül, hogy az anime a valóság talaján maradt. Ez is amúgy jó megoldás, de tetszett volna, ha az lett volna a vége, hogy ha ötük közül az egyiket választja ki. Mert példát mutathatott volna, hogy a fujoshiknak is lehet párjuk, és az érzelmi érettség egyik jele lett volna, ha választ magának valakit, és elfogadja, hogy két fiú szexuális együttléte csak a fantáziájában marad. Ezáltal különválasztja a képzeletet a valóságtól, így az animét 7 pontra értékeltem volna a 10-es skálán, de így marad 5 pont.

SPOILER VÉGE

Azért meg lehet nézni, hogy lássuk, milyenek a fujoshi-k, de amúgy bőven elég megnézni őket rendezvényeken, vagy ahol találkozunk velük, az anime semmit nem bont le a velük kapcsolatosan kialakított sztereotípiákból. Vagyis semmi újdonsággal, meglepetéssel nem szolgál az anime, szerintem pár nap után el is fogom felejteni, hogy láttam ilyen animét...