Tanulási lehetőség Vietnamban

Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország - és nyelv - van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a "tragikus" jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan "kompromisszum-jellegű" hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi "egyéniségnek" lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.

A 300. végignézett anime

Bizony, jubilálok a mai napon, ugyanis meglett a 300. végignézett anime. 2006 augusztusa óta vagyok anime rajongó, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal nézek animéket. Azt gondolom, hogy 12 és fél év alatt megnézni 300 animét az egész jó arány. Azt mutatja, hogy szeretem a műfajt, de nem vagyok függő. Az az igazság, hogy néha, amikor szétnézek My Anime List profilok között és azt látom, hogy vannak nem is kevesen, akik 800, 1000 vagy még több animét végignéztek, az engem inkább megijeszt, semmint inspirál. Milyen lehet annak az embernek az élete, aki ennyi animét látott? Egyhangúnak, unalmasnak tippelem. Ismerek személyesen is néhány ilyen embert (elég csak a MondoConon a zenei tippmix állandó győzteseire gondolni), de konkrétan nem kérdeztem rá, hogy nekik milyen az életük, de majd egyszer felveszem a riporter szerepét, és meginterjúvolom őket.

És hogy melyik a 300. végignézett anime? A Street Fighter II V. Ismertebb név animés körökben is, hiszen nálunk is megjelentek a movie-k DVD-n, méghozzá igencsak igényes kiadásban. Arról viszont kevesen tudnak, hogy 1995-ben készült egy 29 részes animesorozat is, ennek értem a végére. És határozottan azt mondom, hogy megérte végignézni. Eléggé későn fedeztem fel a Street Fighter II játékot Super Nintendóra, amikor már rég retrónak számított. Viszont azonnal kedvenccé lett, mert egyből visszahozta a Super Nintendós időket, és úgy éreztem, hogy a játék hatására újraéltem a gyerekkoromat. Én személy szerint jobban szeretem a Street Fighter játékokat, mint a Mortal Kombat-et.

Az animét határozottan érdemes minden Street Fighter rajongónak megnézni. Annak ellenére kicsit vérszegényen indul, de aztán nagyon jó történet kerekedik ki belőle. Az 1. részben Ken éli Amerikában a maga életét, amikor legjobb barátja Ryu Japánból meghívja őt, hogy eddzenek közönsen, és legyenek ők a világ legjobb harcosai. Természetesen örömmel elfogadja a meghívást, és találkoznak Japánban. Ahhoz, hogy a világ legjobb harcosai legyenek, bejárják a világot, és különböző harci stílusokat sajátítanak el. Közben baráti harcokkal edzik egymást. Tudható róluk, hogy csupa izom mind a kettő, mit nekik, ha földhöz vágják egymást, vagy a falnak csapódnak. Az első útjuk Hongkongba vezet. Itt találkoznak Chun Li-vel, és az apjával. Hongkongban az alvilági területnek számító Kowloon negyedbe mennek, itt megküzdenek a nehézfiúkkal. De úgy néz ki, hiába nyernek, az alvilág ura nem engedi el őket élve. Persze, hogy megmenekülnek, minek jöjjek olyan sokat sejtető kérdésekkel, hogy "Vajon sikerül-e élve kijutniuk a gettóból?" Ők a főhősök, lehet tudni a választ.

Útjuk során eljutnak Thaiföldre, Indiába, Spanyolországba és Amerikába. Aki ismeri és játszott a Street Fighter II-vel, az tudhatja, hogy hol kikkel fognak találkozni. Két karakter nem szerepel az animében, akik szintén harcosai a videojátékoknak: E. Honda és Blanka. Természetesen Ken és Ryu fantasztikus fejlődésen megy keresztül útjuk során, amire felfigyel az úgynevezett "Shadowlaw" bűnszervezet. Ennek a vezetője az a bizonyos M. Bison, aki az egész játék legerősebb, legkegyetlenebb harcosa, aki mellett szóhoz nem jutunk. Nagyon jól kitalálták a vezető szerepét. Ő ugyanis a szervezetével világuralomra akar törni, és ezért mindent meg is tesz. Hihetetlenül jól kitalálták a személyiségét, tényleg nagyon ijesztő. Az anime nagyon jó, a Seiyuu-kat is nagyon jól összeválogatták. Ha megnézzük a képen, néhány karakter rajzstílusa eltér a játékban látottól, főleg Chun Li lett igazán animés. Nem is igazán ismerhető fel benne az a Chun Li, akivel a játékban játszhatunk, mintha egy saját karakter lenne. Ennek ellenére szerethető és hihetetlenül aranyos.

Két komoly hibája van az animének. Az egyik az opening és az ending. Mindegyik női előadó által énekelt tipikus '90-es évek-beli animés dalok. Amivel alapvetően nincs bajom, mivel a '90-es évek voltak az animék aranykora. És egy kedves, aranyos kis animében nagyon jól hangzottak volna, de nem egy ilyen kemény, verekedős animéhez. Ide kellenének a kemény rockzenék. De az volt az érdekes, hogy amit én letöltöttem, annak kb. a 3. részéről valami instrumentális zene szólt. Jó eséllyel az az angol változat (ehhez képest érdekes, hogy japán a hang) zenéje. Ha tényleg az az angol változat zenéje, akkor biztosra vehető, hogy ha anime, melynek jobb az angol zenéje, mint a japán, ez pedig a Street Fighter II V. Sokkal hangulatosabb, sokkal inkább átadja a játék hangulatát, ezáltal az animét is közelebb hozza az eredeti alkotáshoz. A másik elképesztően komoly hibája az animének, azok a nevek. Három karakter nevét összekeverték az animében. Néztem is furcsán, hogy most én emlékszem rosszul a nevekre, vagy valami komoly baj van? Kiderült, hogy nem nálam vam a hiba, az anime készítői óriási hibát követtek el nevek tekintetében. Az alábbi neveket keverték össze.

Videojátékos név	Animés név
Vega	Balrog
Balrog	M. Bison
M. Bison	Vega

Akkor még nem igazán gyanakodtam, amikor Vegát hívták Balrognak, de amikor M. Bison mutatkozott be, mint Vega, akkor kétségem nem volt arról, hogy itt valami óriási baki van. És ez rontja az összképet, emiatt gondolatban le is voltam egy pontot az animétől. Főleg annak fényében problémás ez, hogy a Capcom is szervesen részt vett az anime készítésében, és hogy ilyen hibát megengednek, az fájdalmas.

Ezt leszámítva egyébként hangulatos anime, ajánlom megtekintésre.

Amikor az ezüst is fénylik

Örömmel vettem tudomásul, hogy volt értelme annyit játszani Time Trial-t a Super Mario Kart-ban. Sikerült megnyerni az ezüstserleget 150cc Special Cup-ban. De ez is nagyon fényesen ragyog. Ahogy gyakoroltam, úgy tudatosott bennem, hogy kell végigmenni a pályán (mert huszonéves játéktapasztalatok után is lehet újat tanulni), és értem el jó eredményt. Ezeket tudtam kamatoztatni a versenyen. És akkor már nem számít annyira, hogy az ellenfél játékosok mennyire támadnak, mert könnyebb kikerülni. De persze nincs kegyelem a részükről. Koopa Troopával mentem, akkor Luigi van az első helyen. És ugye a Super Mario Kart-ban az van, hogy minden egyes gépi karakternek saját fegyvere van, és azt használja számolatlanul. Luigi például legyőzhetetlen a csillag miatt, és ahogy elmúlik az előző hatása, úgy aktivál magán egy újat, mint a Mario Kart Wii-ben a hackerek. De igazából nem nyugtáztam magamban, hogy csal a gép (mert lehetne ezt is), hanem azon gondolkodtam, hogyan lehetne ennek ellenére megelőzni. Nem hagyta magát. A Rainbow Road-on az utolsó körben gombát kaptam. Jól álltam, fel tudtam jönni a 2. helyig. Úgy kalkuláltam, hogy a célegyenesben felhasználom a gombát, és nyerek azon a pályán. Csakhogy Luigi pont akkor aktiválta magán a csillagot, én meg nekiütköztem, így kipördültem. Sikerült másodiknak beérnem, de az a érzés, hogy szinte már a markomban volt a győzelem, és egy apró hiba miatt nem sikerült, az valami rettenetes. Vagy nevezzük a gép csalásának, de akkor is, ha kicsit okos vagyok, kikerülhettem volna oldalról, és onnastól úgy villog Luigi, ahogy akar.

Összesen 30 pontot gyűjtöttem, volt benne egy győzelem, méghozzá a Ghost Valley 3 pályán. Ez egy nagyon jó pálya, ugyanis a végefele van egy kanyargós út, amin egyenesen végig lehet menni. Előtte van egy gyorsító nyíl és egy ugrató, amivel pont át lehet ugrani az utána levő szakadékot. De nemcsak ezért jó, hanem mert utána lendületet kap a kocsi, gyorsabban megyünk, és kellőképpen széles a pálya, hogy ki tudjuk kerülni a többieket. Úgyhogy ha ott jók vagyunk, ott könnyű nyerni. De a többi pályán mind meg kell szenvedni a győzelemért. De pont emiatt olyan fényes az ezüst serleg is.

Gyakorlás a Super Mario Kart-ban

Megvan Nintendo 3DS-re a Super Mario Kart, és sokat gyakoroltam benne. A sok gyakorlás után pedig ismét be kellett látnom, hogy a játékban nem lehet tökéletesnek lenni. Az 50cc és 100cc könnyen megy, de a 150cc-ben komoly izgalmak vannak. Már az 1. helyen végezni a bajnokságban is kész csoda, nemhogy elérni a maximális, 45 pontot. Azt meghagyom a japánoknak... Ha megvan mindenhol az aranyserleg, akkor elégedett vagyok.

A Mushroom Cup, Flower Cup, Star Cup bajnokságokban meg is van aranyserleg, a Special Cup még üres. És nem is tudom, hogy mit kell küzdenem, hogy egyáltalán a bronz serleg meglegyen, nemhogy az arany. Mert a rettenetesen nehéz sem eléggé kifejező. Svájci óramű pontossággal kell a pályákon végigmenni, de nem is ez okoz nehézséget, ahhoz képest, hogy a gépi ellenfél játékosok nem hagyják, hogy minden a terv szerint menjen. És csak egyet is hibázzunk, annyi mindennek. A Super Mario Kart-ban nincs kegyelem, nem várnak be a gépi ellenfél játékosok (ahogy a későbbi Mario Kartokban ez érzékelhető), hanem mennek előre, és ha leköröznek, akkor végképp nincs mentség. A Donut Plains 3 pályán a legkegyetlenebb, ha a gépi versenyzők belöknek a vízbe, akkor keresztet vethetünk egyáltalán a továbbjutásnak, nemhogy a győzelemnek. Egyetlen dolog mentheti meg a versenyünket, a villám. De az is nagyon ritkán jön. De ha sikerült megcsinálni arany serlegre a 150cc Special Cup-ot, az már jelzi, hogy profi játékosok vagyunk.

Amikor a mostani találkozón Super Mario Kart-oztunk, valaki viccesen megkérdezte, hogy van egyáltalán mesterséges intelligenciája a játéknak? Van, de sajátságos, az tény. Egyrészt a fentebb leírtak miatt. Hibáznak a gépi ellenfelek is, de alapvetően pontos és tökéletes a vezetési stílusuk. Ez azt eredményezi, hogy ha nem driftelve kanyarodunk, hanem úgy, hogy elengedjük a B-gombot, akkor biztosak lehetünk abban, hogy beelőznek minket, de legalább közelebb kerülnek hozzánk. Tehát tökéletesre ki kell ismerni a pályákat, tudni kell, hogy hol kell pontosan kanyarodni, hogy pontosan bevegyük a kanyart. És sok mai játékos hülyeségnek tartja, hogy életet számol a gép, és hogy csak akkor mehetünk tovább, ha legalább 4. helyen végzünk. Nekem az a véleményem, hogy ez az a fajta nehezítés, ami inspirál. Arra sarkall, hogy sokkal jobban összpontosítsunk a játék során. Pontosan vegyük be a kanyart, és viselkedjünk okosan, ha egy ellenfél játékos megkörnyékez. És ha sikerül túljutni a pályán, azt a sikerélményt, amit ez a játék megad, azt kevés másik játékban érzem. Talán ez a fajta sikerélmény inspirál arra, hogy akármennyire is nehéz ez a Mario Kart, de újra és újra nekimenjek. A sikerélmény érzése erősebb, mint az oda vezető út, ez a Super Mario Kart nagy erőssége.

Most egy darabig hanyagoltam a bajnokságot, és időmérőben erősítettem. Nemcsak azért, hogy jobban menjen a játék, hanem hogy mindegyik pályán legyen öt legjobb idő, tehát sehol ne legyen "üres adat". Hát ez se volt könnyű, mert itt is az van, hogy ha nem tűrök el nagy hibát, akkor sokszor újra kellett kezdenem az időmérő versenyt. Nekimenni a falnak, ha az arcomnak jön egy Monty Mole, Twhomp... hát elnéztem, de leesni, komolyan kicsúszni egy ellenfél miatt, saroknak menni, akkor már újra kezdtem a versenyt. És persze ez is sok idegeskedéssel járt, és itt is megcsináltam azt, hogy már végképp úgy éreztem, hogy nem megy a játék, akkor kikapcsoltam, és félbehagytam. Lenyugodtam, pár óra múlva újra nekimentem, és akkor most is jobban ment. Az volt a rossz sokszor, hogy mivel tényleg nagyon nehéz egy pálya, többször tapasztaltam azt, hogy nem hiszem el, hogy sikerülhet, és emiatt kerültem vízbe, vagy vettem be rosszul a kanyart. A Special Cup pályák meg szinte megvalósult rémálmok. Ott még ellenfél játékosok nélkül is nagy precizitással kell versenyezni. A Rainbow Road pályán pedig egyszerűen nem lehet hibázni. Nincs fal, ha kimegyünk a pályáról, leesünk. Valamint a Thwomp-ok is csillag hatása alatt vannak (nem tudom ezt jobban kifejezni), tehát ha nekimegyünk, akkor kipördülünk, ami egyenértékű azzal, hogy vége a versenynek.

Tehát még a Time Trial időket kitölteni és nagyon nehéz volt. De erre is azt mondom, hogy a sikerélmény kárpótol. Aztán irány a 150cc Speical Cup, és 100%-os lesz Nintendo 3DS-en is a játék.

Elhallgat a Rock FM

Csak ma reggel tudtam meg, ahogy a RockReggelt hallgattam, ott mondtak olyanokat, amik utalások voltak arra, hogy nagy változás lesz. Az volt az első gondolatom, hogy a RockReggeltnek lesz vége, de szétnézve a rádió Facebook oldalán, találtam meg a bejelentést, hogy a rádió megszűnik. Hihetetlenül meglepett, és rosszul is érintett, mert ez volt a kedvenc rádióadóm. Azt már jó ideje tudom magamról, hogy bár nincs olyan zenei műfaj, mely mellett végleg elköteleződnék, de amelyik igazán közel áll hozzám, az a rock zene. Szeretem az élő zenét, és úgy érzem, hogy egyre inkább erre van igényem. Próbálkoztam néhány rádióadóval, ahol a mai trend zenéje megy, azokkal úgy vagyok, hogy hallok néhány hangulatos dalt, amit esetleg meghallgatok néhányszor még, de hogy nem ott keresem a minőséget, az tény.

Akármelyik rádiót is hallgattam, mindig a Rock FM volt az egyedüli, amit huzamosabb ideig hallgattam a jó zenék miatt. Mondjuk ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes rock zenét úgy szeretek, ahogy van. Például csak a dallamosabb rock zenét szeretem, az ilyen nagyon kemény, üvöltözőseket már nem bírom hallgatni. Attól meg egyenesen a hajamat téptem, amikor olyan előadókat szólaltattak meg, mint Tóth Gabi, Oláh Ibolya, Hooligans, Dorothy, Roy és Ádám. Ezeket nálam a rock zene mélypontjai. Nagyon kevés női előadót hallottam, akinek alapvetően jól áll a rock zene, mert ez alapvetően férfi műfaj (erre utalás lehet az is, hogy ma a rádiósok mondták, hogy a Rock FM is férfias rádióadó... volt), és nagyon kevés olyan női előadót hallottam, aki nagyon jól énekel rock zenére. A fent felsorolt három előadó nagyon nem ide tartozik. A Hooligansnál meg amikor áttértek a trendi rockra, nem értem, miért nem változtattak nevet. Mégis milyen huligánok azok, akik vidáman mesélik, hogy a nőjük szívja a VISA-ját? Később is úgy jöttek a minden progresszivitást nélkülöző dalszövegeikkel. Roy & Ádámtól meg többségében ilyen jól érzem magam a bőrömben, semmi bajom nincs, szép az élet jellegű dalokat ismerek, hiteltelenek. Bár tőlük van egy üdítő kivétel, amit nagyon megszerettem, az a Komolyan sírok című dal. Hangulatában sokkal jobb, és szövegének mondanivalójáról is el lehet mondani, hogy érdemes foglalkozni vele. Illetve Révész Sándor énekstílusát sem szeretem.

Viszont van néhány olyan előadó, aki ha csak megszólalt, már éreztem, hogy nem volt rossz a napom. Például Földes László Hobo, akinek szarkasztikus szövegei érzékeltették, hogy próbáratette őt az élet, mégis ironikusan énekel a megélt élményeiről. Deák Bill Gyula hasonlóképp, de ha LGT dal szólt, akkor voltam igazán boldog, hiszen ők mai napig nagy kedvenceim. Meg szerencsére sok olyan dal szólt a Rock FM-en, amik miatt érdemes volt hallgatni a rádiót. Formálta a zenei ízlésemet, az itt hallott dalok hatására kezdtem el foglalkozni komolyabban néhány együttessel. Például azt régóta tudtam, hogy a Bikini jó zenét játszik, és D. Nagy Lajos énekét is szerettem, de itt figyeltem fel igazán a dalszövegekre, és itt hallottam meg, hogy hihetetlenül progresszívek. Van tőlük is néhány dal, mely iróniával közelítik meg az élet nehézségeit, de vannak nagyon szép dalaik. Például a Veled akarok... című dalukat ha meghallom, hihetetlen kellemes érzés lesz úrrá lesz rajtam. Nagyon ritka az, amikor valaki úgy énekli meg a szerelem szépségeit, hogy hiteles marad, nem válik csöpögőssé a dal. Jaj, hát iróniában nagy kedvencem az Ördögtől a Keringő. Amilyen szarkazmussal énekelnek pozitív gondolkodásról és az egymondatos motivációs szövegekről... Nem bírom nevetés nélkül végighallgatni azt a dalt.

Meg sok más dal miatt is érdemes volt hallgatni a rádiót, amik csak itt hangzottak el. Meg ami nagyon tetszett, hogy lehetőséget biztosítottak ismeretlen előadóknak, hogy szélesebb közben mutassák meg a zenéjüket. Köztük is voltak néhányan, akik bizonyították, hogy ma is lehet újat mutatni a magyar rock zenében. Úgyhogy nagy kár érte. Egy darabig egyébként politikai okot sejtettem a rádió megszűnése mögött. De amikor utánaolvastam, hogy pontosan mi történt, és hogy éjféltől a Sláger FM fog itt szólni, elvetettem ezt a gondolatot. Mert eredetileg ez az adó is megszűnt volna a Music FM-mel együtt, és emögött politikai indítékot sejtettek. De a Sláger FM megmenekült. Hogy pontosan mi van emögött, nem tudom, és igazából nem is érdekel. Talán fogom hallgatni a Sláger FM-et, de lehet, hogy inkább a Winamp-en állítok össze egy "saját" rádiót.

Naruto Shippuuden végignézve

El se hiszem, hogy eljött ez a nap. Egy nagyobb szünetet beiktatva majdnem 2 éven át néztem a Naruto Shippuuden-t, mire eljött a mai nap, amikor is elértem az utolsó, szám szerint 500. részt. Igazából mialatt néztem, többször is akartam írni róla, mert voltak gondolataim, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok annyit elmélkedni róla, hogy megérjen egy blogpostot. Mindegy, most egybe az egészet.

Annak szellemében kezdtem el nézni az animét, hogy nézem, amíg jónak látom, de ha túl sok lesz a fillerből vagy nagyon hülye irányba megy el az anime, akkor abbahagyom. De mivel alapvetően toleráns vagyok a fillerekkel kapcsolatosan, ezért arra is számítottam, hogy sokáig fogom nézni. Végére is értem. Inkább a végével voltak problémáim, ugyanis ahogy elrontották ezt az animét, azt tanítani kéne. A háború is rettenetesen unalmas volt, konkrétan olyan gondolatom volt, hogy ha a háború a valóságban is ennyire unalmas dolog, akkor nemcsak azért értelmetlen, mert emberek halnak meg teljesen hiába, hanem sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni a mindennapokat. Meg amit furcsálltam, hogy a 480. rész körül, amikor vége lett a háborúnak, elkezdtek egy új történetet. Az, hogy Sasuke merre jár, az még lehetett volna érdekes, mert láthatjuk, hogy miken ment keresztül, esetleg feltétlezhetjük, hogy azáltal fejlődik a jelleme, és megérti Naruto küldetését, és békében fognak egymás mellett élni. De ez sem tűnt olyannak, hogy ezt be tudják fejezni 20 rész alatt, ráadásul beletenni még Shikamaru történetét, na ez már tényleg nem kellett volna. Igazából semmit nem tett hozzá a végkifejlethez, és maga a történet sem volt olyan innovatív, progresszív, semmilyen szempontból, hogy az oda nagyon kellett volna. Mindezek mellett kiszámítható volt, tudható volt, hogy mi lesz a vége. Úgyhogy az már oda nagyon nem hiányzott.

Tudható volt, hogy Naruto és Hinata lesz a férj és feleség, és ezzel végül teljesül Hinata nagy álma. De én azt hittem, hogy lesz egy folyamat, hogy Naruto úgymond "meglátja" Hinatát, észreveszi, beleszeret, és ebből lesz a házasság. De hogy semmi előzmény, csak kész tények elé állítja az anime a nézőt, hogy Naruto és Hinata házasságra készül, az több, mint kiábrándító. Egyáltalán nem jött át a vége. Az érződött, hogy vége lesz animének, de az egész oldott hangulatából, meg hogy mennyire örül mindenki Naruto esküvőjének, mindenki izgatottan készül, semmi nem jött át, mert annyira hirtelen jött az egész, nem volt folyamata a dolognak. Mellesleg az utolsó részben sem tűnt szerelmesnek Naruto, sokkal inkább tűnt annak, hogy valaki kitalálta, hogy összeházasodnak, de mivel Naruto kedveli Hinatát, ezért nincs ellenére a dolog. Meg Sasuke "visszatérését" sem verném annyira nagydobra, mint amekkora drámát csináltak belőle, ahogy olvastam visszaemlékezéseket a Narutóval kapcsolatosan, amikor véget ért a sorozat. Volt utalás rá, mert Sakura kapott üzenetet tőle, és a mosoly utalás lesz rá, de mivel úgy sejtem, hogy a Boruto is olyan lesz, hogy egyből Naruto fiának kb. 10-11 éves korában kezdődik (vagy fiatalabb, fogalmam sincs, hogy hány éves lesz, amikor elkezdődik), ezért annak sem látjuk a fokozatát. Főleg, hogy az üzenet arra is volt utalás, hogy ha Sasuke visszatér, tárt karokkal fogadja Sakurát. Orochimaru pálfordulása viszont rettenetesen tetszett. Ő volt ugyanis az egyedüli, akit, mint negatív főhős komolyan vettem. Kabutóra csak mint egy elmebeteg gondoltam, akit meg kell állítani, és elzárni a társadalomtól. De Orochimarut komolyan félelmetesnek tartottam, akit a sátán hozott a világra. Ő a félelmetességében elképesztően tehetséges shinobi volt, aki a képességeit gonosz célokra használta fel. De a tudása lévén elképesztő hatalma volt. És talán a tudása, kutatásai lévén öntudatlanul is tiszteletet váltott ki belőlem. És hihetetlenül megörültem annak, hogy ugyan nem tudom mitől (ez is rejtély), de hirtelen segítő lett a háborúban.

Amin gondolkodtam a sorozat nézése közben, hogy Naruto miért akarja ennyire visszahozni Sasukét. Helyesebben: Lehet-e értelmet adni annak, hogy visszahozza. Azt értem, hogy megígérte Sakurának, hogy visszahozza, és hogy a japánoknak az ígéret az adott szó, szinte szent, de egy idő után azt lehetett érezni, hogy inkább arra megy ki a játék, hogy Naruto inkább, mint barátja akarja visszahozni Sasukét. És hogy ezért bármit megtenne. Ez azért problémás, mert azt az érzetet kelti, hogy nem tiszteli Sasuke döntését. Nem érdekli, hogy ő mit akar, visszahurcolja őt, ha az életébe is kerül. És akkor felmerül a kérdés, hogy ha tényleg a barátjának tartja Sasukét, miért nem képes tiszteletben tartani a döntését, és elengedni? Ha Sasuke úgy dönt, hogy Orochimaru szolgálatába áll, és rossz célokra használja az erejét, akkor tegye. Ha majd árt vele másoknak, majd "elbeszélgetünk" vele. A szeretet ott kezdődik, hogy tiszteletben tartom a másik döntését, és ha el akar menni, akkor elengedem. Ha vissza akar térni, akkor visszajön, és örülünk egymásnak. De az anime ezt nem mutatja meg, mondjuk azt igen, és ez nevezhető pozitívumnak, hogy végül ugyan visszatér, de nem Naruto hatására. Hanem a vele megélt történések hatására.

És van még néhány dolog, amiről nálam sokkal okosabbak beszéltek. Ebből egyet emelnék ki, méghozzá, hogy Naruto hatni akar mindenkire, mindenkit jó útra akar téríteni, aki rossz úton van. És érdekes, hogy mindenki jó útra tér. Emlékezzünk vissza Pain-re. Ebből a szempontból nagy hazugság az anime, mert azt mutatja, hogy csak egyetlen igazság létezik, és aki nem aszerint él, az rossz úton jár. De itt van Naruto, aki elbeszélget a rosszak fejével, és ők mind jó útra térnek. Ez azért hazugság, mert mindenki máshonnan érkezik, mindenki más tapasztalatokat él meg az életében, és mindenki azokat másképp dolgozza fel. Így alakul ki a saját értékrend, amin adott esetben nagyon nehéz változtatni. Ne is akarjunk senkit megváltoztatni, legfejlebb beszélgessük el vele, és ha hitelesek vagyunk számára, formálhatjuk a jellemét. De az hogy lehet, hogy aki egy egész falut le akart rombolni, egy komoly harc után odamegy hozzá Naruto, aki jobb belátásra bírja, és hirtelen megbán mindent, amit tett? Ezzel szemben nagyon jó az Akatsuki jelenléte a sorozatban, mert kiválóan megmutatják azt, hogy ők is világbékét akarnak, csak másképp. Mivel nekik más tapasztalatuk van az élettel kapcsolatosan, más élmény érte őket, ezért a békét is másképp képzelik el. Nem egészen úgy, ahogy Narutóék, és emiatt ellenségek. Jó, persze, a mi szemszögünkből ők gonoszok, mert úgy gondolják, hogy bizonyos áldozatokat kell meghozni a békéért, akár emberi életek árán, de mindenképp eltávolítani azokat, akik hozzájuk képest másképp képzelik el a békét. Persze meg is kapják a magukét, de azt fontos látni, hogy ők a maguk szemszögéből jót tesznek. A maguk szemében ők a jó emberek, és ők azok, akik tudják az igazságot, ők lesznek a megmentők, akik elhozzák a békét. Ez a fajta kontraszt tetszett.

Tehát vannak problémák a Narutóval, ennek ellenére azt gondolom, hogy egy nagyon jó anime volt. Sőt, számomra a legjobb shounen. Mert itt volt jelentése a harcoknak, nemcsak az erőfitogtatás (az is), de a jelentésük miatt jobban átéltem az adott harc jelentőségét. A háttérzenék is eszméletlen jók voltak, a zene a hihetetlen erőssége az animének. Bár az openingek és endingek közül a hajamat téptem akkor, amikor valami női előadó próbált meg érzelgősködni. Nem szeretem, ha egy shounen animének női előadó énekel dalt. Nagyon kevés a kivétel, ilyen üdítő kivétel például a Yu Yu Hakusho opening. De Mawatari Matsuko dalai az animének klasszikusnak számítanak a japán könnyűzenében. Visszatérve a Narutóra, én 8 pontra értékeltem az animét, és azt gondolom, hogy mindent egybevetve a 7-8 pont reális neki. Nem egy My Anime List profilt láttam, amikor 10 pontra értékelték a Naruto Shippuudent. Ebben az esetben merek általánosítani, és nyíltan vállalni a véleményemet, hogy akinek ez a tökéletes anime, annak vagy ez az első animés élménye, vagy egyfajta értékválságban szenved... már ha szenvedésnek éli meg. A sok baki és filler miatt soha nem lesz 10 pontos ez az anime, arról nem is beszélve, hogy más animék komolyabb mondanivalót jelenítenek meg sokkal progresszívebben.

Elkezdem nézni a Borutót, de mondják, hogy ezt már teljesen felesleges csinálni, mert rettenetes. Más cég is készíti az animét, meg az egész teljesen más, sokkal rosszabb. Pár rész után nyilatkozni fogok róla.

Rontó Ralph Blu-ray páros

Az új film inspirált arra, hogy tegyem teljessé a Rontó Ralph gyűjteményemet. Eddig kétszer van meg DVD-n, a normál és az O-Ringes kiadású, már csak Blu-rayen hiányzott. Mivel az utóbbi időkben eléggé alacsonyan van a Disney Blu-rayek ára (kiszórja őket a Pro Video, újakat nem gyárthatnak, mert Magyarország tiltólistán van a Disney-nél), ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy ha még kapható, akkor megvegyem. Még van belőle boltokban, a Libri-ben vettem meg. Mivel volt még pont a törzsvásárlói kártyámon, ezért, olcsón meg tudtam venni a sima Blu-rayt. Aztán eszembe jutott, hogy 3D Blu-ray + Blu-ray kiadásban is megjelent, utánanéztem, hogy ezt is mennyiért tudom megvenni, és mivel nagyon jutányos áron, ezért megvettem gyűjteménybe, és így lett teljes a Rontó Ralph gyűjteményem.

Ennyi jelent meg összesen Magyarországon, de máshol is, mert ekkor még nem volt 4K-s TV. A filmről már írtam korábban is, most az extrákról írnék, mert azok csak Blu-ray-en vannak. Nem sok, de lássuk, milyenek.

• Az újságolvasó rövidfilm - Ez az egyetlen, ami DVD-n is megvan. Egy 6 és fél perces film, a moziban is ment a film előtt. Nagyon aranyos, szerethető, de a valóság terén marad a rajzfilmek világában, annak ellenére, hogy vannak elvárásaim afelől, hogy amit látok, az valamennyire reflektáljon a való életre, mégis tetszett.
• Bitről Bitre: A Rontó Ralph készítése - Ez egy negyedórás werkfilm, alkotók beszélnek a film készítéséről. Nyilván a pozitív dolgokról, érdekességekről beszéltek, és hogy mit hogy találtak ki. A játékok tekintetében nagyon jó, hogy tényleg minden videojátékos korszakból vannak játékok, és tényleg jól animálták őket az adott korszak sajátosságainak megfelelően. Azt mondták az Ifj. Javító Félix játékkal kapcsolatosan, hogy azt a Donkey Kong ihlette (mondjuk aki ezt nem vette észre, az nem videojátékos, ezen a téren bátran lehet általánosítani), de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Rontó Ralph-ot biztosan Donkey Kong-ról mintázták, Javító Félixet meg Super Marióról, Calhoun őrmestert pedig Samus Aran-ról, a játéka is hasonlít a Metroid Prime-hoz, azzal a különbséggel, hogy Samus magányos harcos. Amúgy érdekes volt látni.
• Alternatív és kimaradt jelenetek - Ezt külön szoktam szeretni a DVD-ken és Blu-ray-eken, mert más megvilágításban mutatja be a filmet. A Harry Potternél volt különösen érdekes látni a kimaradt jeleneteket, és látni, hogy ez a volt a könyvben. De a Rontó Ralph-ban ugyanakkor rettenetes volt ez a rész. Ugyanis papírról lettek "mozgóképesítve" azok a jelenetek, amik végül nem kerültek be a végleges változatba. Ez egyrészt nyomasztó látvány volt, másrészt meg be se tudtam azonosítani, hogy mégis hol volt az a bizonyos jelenet, honnan maradt ki. Egyszerű is volt a rajzolás, meg nem volt színezve. Így az egész egy jelentés nélküli kuszaság volt. Ráadásul azért is volt furcsa papíron, fehéren látni, mert azt az érzetet keltette, hogy nagyon hamar eldöntötték, hogy ez a rész nem fog bekerülni a filmbe, még a kezdeti fázisban. De akkor miért mutatják őket?
• Videojátékreklámok - Ez volt a legérdekesebb rész. Totál azt hittem, hogy a 2013 nagy videojátékos megjelenéseiből lesz néhány reklám, ehhez képest a filmben látható játékokról csináltak reklámot. Nagyon ötletes volt, hogy a Javító Félix játék az, mintha a '80-as évek videokazettájáról lett volna digitalizálva, a Cukorláz 1997 nagy megjelenése volt, a Hero's Duty (ez miért nem kapott magyar címet...) pedig mai játék, teljesen modern reklámot kapott. Rövid volt, de kétségtelenül az egyik legötletesebb az extrák közül.

A filmről mégis írnék kicsit más megvilágításban. Igazából mondanivaló progresszív előadásában hihetetlenül erős. Például nagyon jól megjeleníti, hogy miért nem hiszek az ilyen csoportos beszélgetésekben, amit egy bizonyos csoport szervez maga körül. Segíthet az, ha sorstársak saját tapasztalatait hallgatja, esetleg inspirálhatja, de véleményem szerint az ilyen csoportos beszélgetések beskatuályázzák az embert, ráadásul csak a saját tapasztalataiból tanulhat igazán, vagy változhat meg (ha mondjuk függőségről van szó). De amiket Ralph átélt, azok nagyon tetszettek. Megtapasztalta, hogy van haszna a rombolásának, és saját bőrén tapasztalta meg, hogy attól, hogy rossz, az nem feltétlen rossz (ahogy a csoportos beszélgetésen mondták). Ez azért nagyon jó, mert így ez egy olyan rajzfilm (vagy animáció... ami gyerekeknek készült), ami nem tesz éles különbséget jó és rossz között, hanem megmutatja, hogy egyrészt, ne ítéljünk meg azonnal embert (bár a megérzések munkálkodhatnak bennünk), mert neki is vannak jó oldalai, amit érdemes erősíteni, ahogy Ralph története is erre rávilágít.

Nem lehet elégszer megnézni egy filmet, ezt is csak többedik végignézés után láttam meg. Akinek meg van lehetősége Blu-Rayen nézni Disney klasszikusokat (Blu-ray lejátszó, PlayStation 3, PlayStation 4), annak ajánlom a Libri weboldalát, náluk nagyon sok van. Üzletekben konkrétan nincs, csak rendelésre hoznak, de ha van a közelünkben üzlet, érdemes oda rendelni, mert akkor nincs szállítási díj. Van már pár Disney Blu-rayem, de ha olyanom lesz, jelentősen bővítem a gyűjteményemet.

Amikor a szíveddel hallasz

Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam az animéket, elkezdtem doramákat nézni. Láttam már eddig is több ázsiai filmet (nemcsak japánt, hanem kínait, hongkongit, sőt egy vietnami filmhez is volt szerencsém, és akkor ne is beszéljünk azokról a koreai doramákról, amiket a köztévé leadott) de szeretnék jobban megismerkedni az ázsiai filmekkel, színjátszással. Eddig az volt a véleményem az ázsiai színészekről, hogy bizonyos esetben eléggé esetlenül alakítják a szerepüket (többeken látszik a mesterkélt színjátszás), mégis van egy sajátságos bája, amitől, ha nekiállok nézni egy keleti filmet, azt biztos, hogy végignézem. Tegnapelőtt egy olyan doramát láttam, aminek elsősorban a története fogott meg, aztán végignézve azt láttam, hogy színészi játék terén is az ázsiai átlag felett van. Ez pedig a Hidamari ga Kikoeru.

Egy halláskárosult fiúról, nevezetesen Sugihara Kouhei-ről szól a történet, aki súlyos lázzal két hétig ágyban feküdt. Ennek a láznak lett egy furcsa szövődménye, méghozzá jelentősen romlott a hallása. Nem vagyok orvos, hogy megmondjam, hogy ilyen létezik-e a valóságban, olyanról tudok, hogy egy egyszerű betegség egy nagyon súlyos betegség tünete volt, amit nem vettek észre, annak diagnosztizálása túl későn történt meg. Nincs részletezve, hogy mitől romlott meg nagyon a hallása, fogjuk erre. A lényege a dolognak, hogy a halláskárosodása miatt Sugihara-kun zárkózott lett. Nem beszél a társaival, hallásproblémája miatt nehezen is tud kommunikálni emberekkel, ugyanis nem hallja az emberi beszédet, másfelől nagyon megviselte a tény, hogy nem hall rendesen. Az orvos sem bíztatta semmi jóval, ugyanis nemhogy nem lehet visszahozni a hallását, hanem jó eséllyel teljesen meg fog süketülni. Így talán érthető, hogy miért akar egyedül maradni, épp elég nehézséget okoz neki, hogy az órákon elhangzottakat sem érti, nemhogy kommunikálni nem tud a diáktársaival.

Egy nap, amikor az iskola melletti kis zöld résznél tanul, a korlátnál átesik egy másik srác, Sagawa Taiichi, aki Kouhei-jel ellentétben teljesen vidám, bohókás, oldott hangulatú, tipikusan az a semmiből nem csinál problémát, mindennek meglátja a jó oldalát. Így találkozik Kouhei-jel, aki beszélne vele, de nem érti, hogy miért nem kommunikál vele. Ehelyett megosztja vele a bentóját, aminek Taiichi nagyon örült, ugyanis nagyon éhes volt. A tálkát, amiben az ebéd volt, meg a vászonszalvétát, amibe be volt csomagolva, azt egy következő találkozás alkalmával adta vissza, amikor ugyanúgy orra bukik a korláton, mint első alkalommal. Ekkor már tudja Taiichi, hogy Kouhei azért nem válaszolt neki, mert rosszul hall, ezért úgy próbál beszélni hozzá, hogy értse, amit mond, és érdekes módon, őt meghallja. Válaszol is neki, egész jó beszélgetés kerekedik ki a kommunikációjukból. Taiichi egyébként részmunkaidős munkát keresett, de ezt megkapta Touhei-től. Ő ugyanis egy önkéntest keresett, aki jegyzetel neki órán (note taker). De nemcsak azt, amit a tanár diktál a füzetbe, hanem a magyarázatokat is lejegyzi, ami már egy keményebb dió, hiszen lényegében folyamatosan írnia kell az órán, és mindezt este otthon le is kell másolni, hiszen a diktált szövegek neki is meg kell legyenek. Cserébe Kouhei mindennap visz bentót Taiichinak. Így meg van oldva a részmunkaidős munka problémája.

Térjünk ki erre a mit hall, mit nem hall témára. Ebbe semmi olyasmi nincs, amitől maga a történet meseszerű lenne. Nyilván nem fizikai hallásról van szó, hanem megérzésről. Kouhei egyből meglátott Taiichi esetlensége, könnyed jelleme mögött egyfajta tisztaságot, mely alapján azt érezte, hogy rá érdemes figyelni, mert vele jóbarátságban lehet. Ilyen létezik a valóságban is, amikor valakit komolyabban megkedvelünk, akkor nemcsak arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogyan mondja, jobban figyelünk a nonverbális jeleire, ezáltal többet látunk meg benne, mint amit egy átlagember. Ez lett áthozva a hallás analógiájával.

A fiúk között komoly barátság alakul ki, úgy tűnik, mindenben megértik egymást. Kouhei-t az érintette meg legjobban érzelmileg, amikor Taiichi mondta neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem hall jól. De ahogy romlik a fiú hallása, és már azt sem érti, amit a barátja mond neki, úgy esik kétségbe és úgy hagyja el már őt is. Amúgy nagyon hatásos, hogy nem egy jelenetben hallhatjuk, ahogy Kouhei hallja a hangokat maga körül. Tompa, mély hangok, amikor hallja, hogy beszélnek hozzá, de nem érti, mit mondanak neki. Hogy mi lesz ebből, érdemes végignézni a filmet, enyhének nevezhető a shounen ai jelenet, ami a film vége felé megjelenik, legalábbis azt gondolom, hogy aki nem utasítja el a homoszexualitást, annak nem fog gondot okozni az a nagyon rövid csókjelenet.

Mert ez egy fiúszerelmes történet. Amúgy mangaadaptáció, és megtetszett annyira a dorama története, hogy elkezdtem olvasni a mangát. Két fejezet után az a gondolatom, hogy végre egy olyan BL történet, aminek nem az a célja, hogy a fujoushik (esetleg fudanshik) titkos (vagy akár mocskos) fantáziáit vizualizálja, hanem kap egy komoly történetet, amiben egy olyan szerelmi szál jelenik meg, amiről el lehet mondani, megmutatja, hogy milyen a valódi homoszexualitás, milyennek éli meg a "csendes többség". De ezt egyelőre az első két fejezet (és a dorama) alapján mondom, hogy milyen lesz a későbbiekben, az számomra is rejtély. Eddig azt mondom, hogy közelebb hozza a homoszexualitást az emberekhez, azt mutatja, hogy nincs ebben semmi különös, mindenkinek szabad választása, hogy kivel él együtt. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a japánok eleve lazán állnak a különböző szexuális orientációkhoz. Nem akadnak fenn azon, ha valakiről az ismertségi közegükben kiderül, hogy meleg, vagy leszbikus.

Az érzelmi oldalára is érdemes kitérni, és kicsit elemezgetni a filmben megjelenített érzelmek valódiságáról. Kialakulhat-e szerelem két ember között pusztán érzelmi alapon? Azáltal, hogy segítenek egymásnak, ahol tudnak, és őszintén kimondják egymásnak, amit gondolnak, éreznek. Azt gondolom, hogy ez nem, legfeljebb megerősítheti az érzéseket. Az a véleményem, hogy ahhoz, hogy két ember között szerelem alakuljon ki, ahhoz már a legelső pillanattól kezdve belül történnie kell valaminek. Ezt a bizonyos valamit pedig a megérzések indítják meg bennünk, ami abból fakad, hogy a tudattalanunk sokkal több információt tárol, mint ahogy azt gondolnánk. Csak ezek ott rejtőznek, és megérzések formájában előjönnek. És ha ezek a megérzések egy bizonyos ember irányába nagyon pozitívak, abból lehet szerelem. Ezeket a megérzéseket lehet erősíteni kedvességgel, jó beszélgetéssel, őszinteséggel, akár következetességgel is, kinek mi imponál. Persze a szerelemhez kell külső vonzalom is. Süketelésnek tartom, amikor valaki azt mondja, hogy neki nem számít a külső. A párkapcsolat szerves része a szexuális élet, és nem hiszem, hogy bárki aki azt mondja, hogy a belső értékei miatt szeretett bele abba, akivel együtt van, lefeküdne egy olyannal, akihez egyébként sokan bottal nem nyúlnának hozzá. A külső azért is számít, mert kisugározza, hogy az ember mit gondol magáról, mennyire igényes magára, magyarán a külső vizualizálja a belsőt. Amúgy homoszexuálisnak olyan fiúszerelmes történetet nézni, ahol komolyabb érzelmek vannak, mint például ez a film, azért veszélyes, mert elhiheti, hogy ha beleszeret egy azonos nemű egyénbe, akkor sorozatos kedvességgel meghódíthatja őt. Ez nem igaz. Ha egy heteroszexuális fiúba szeret bele, annak akár a csillagot is lehozhatja az égről, érzései biztos, hogy nem fognak viszonzásra találni. Mindenképp kell hozzá a hajlam is.

Ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet (vagy / és olvasni a mangát), mert nagyon jó lett, és reménykedni persze szabad, de csak úgy, ha minden eshetőséget számba vettünk.

Rossz filmért egy forintot se?

Ismét egy videojátékos jellegű filmről szeretnék írni. Jó ideje szemeztem már a Tomb Raider DVD-vel. Valamit tudtam, hogy új filmet csinálnak, de mintha nem lett volna akkora hírverése, így komolyan nem foglalkoztam vele. Aztán amikor láttam a DVD-t a Media Markt-ban, megnéztem a borítót, elolvastam az ismertetőt, ami oda van írva, na mondom magamban, ez annyira rossz nem lehet, de megvárom, amíg lemegy 1.000 forintra az ára, és majd akkor megveszem. Volt is egy darabig annyi, de ma úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát, és megveszem.

De talán még ennyi pénzt sem ér meg. Az egyik alapvető gond, hogy a főszereplő csajról egy pillanatig nem hittem el, hogy ő Lara Croft. Sokkal inkább egy Avril Lavigne-féle csitrit láttam benne, aki mondjuk szereti a Tomb Raider játékokat, hovatovább nagyot álmodik, hogy majd bejárja a világot, és az egyik álmát látjuk a filmben. Még az akciójelenetek során sem volt olyan érzésem, hogy a Tomb Raider főhősnőjének a történetét látom. Van más hibája is, ráadásul a többi színészt sem éreztem igazán erősnek. Olyan érzésem volt, mint az Assassin's Creed film láttán. Azt végig se tudtam nézni, mert az is olyan volt, hogy erős színészi játékkal akarták jelentőségteljesnek mutatni a történéseket, csak hát pont emiatt vált erőltetetté. Ezt éreztem a Tomb Raider alatt is.

Mivel csak minimálisat játszottam a Tomb Raider játékokkal, ezért utánaolvastam a történetnek, hogy össze tudjam a film történetével hasonlítani. A dolog hellyel-közzel stimmel is. Himiko jelen van (ez amúgy valós, tényleg a japán legenda része), Japán környéki lakatlan sziget rendben van (bár persze a valóságban máshol forgatták a filmet), Bermuda-háromszög "ikertestvére" is játszik a nagy vihar miatt, viszont az utána lévő történések a játékban fantáziadúsabb, izgalmasabb, mint a filmbéli események. A filmben szörnyű dolgot látunk. Rabszolgákat, akiket a Trinity expedíciócsoport ejtett foglyul, arra kényszerítve őket, hogy találják meg Himiko sírját. De valami embertelen körülményeket mutatnak be, fegyveres őrök felügyelnek rájuk, és aki lazsál, azt lelövik. Egyszer-kétszer szólnak neki, hogy álljon fel, és folytassa a munkát, de aki nem engedelmeskedik, azt megölik. Az expedíció már 7 éve kutatja a sírhelyet, ennek a vezetője, Mathias Vogel, aki igazából nem más, mint egy elmebeteg pszichopata (mondjuk ezek rokonértelmű szavak), aki vélhetőleg beleőrült abba, hogy évek óta egy lakatlan szigeten vesztegel, és nem találja a sírt. A kegyetlenség mintapéldája, senki iránt nem mutat könyörületet, mindenkit lelő, akivel gond van. Ez a viselkedés lehet hiteles is, mert hát aki évek óta egy lakatlan szigeten kényszerül lenni egy sírhely miatt, amit nem találnak, ott tényleg el tudom képzelni, hogy neki már semmi és senki nem számít.

Csak vázlatosan írtam le a történetet, nem is állt szándékomban lespoilerezni az egészet. Alapvetően azért izgalmas a film (és kételkedek abban, hogy ezt lehet-e jó pontnak hívni), mert végig azért izgultam, hogy azok a szerencsétlen emberek jussanak ki azoknak a szörnyetegeknek a keze alól. De nem Lara Croftnak szurkoltam, pont azért, mert az őt alakító színésznőben semmilyen hitelességet nem éreztem. A másik hibája a filmnek, hogy kiszámítható. Ránéztem a szereplőkre, és egyből meg tudtam állapítani, hogy ők segíteni fognak-e vagy sem. Mathias Vogel is alapvetően kedvesnek mutatkozott be, miután kimentették Larát és Lu Ren-t (aki Larával tartott Hong Kongból, köze van Lara apjához), de egyből éreztem, hogy nagyon nincs rendben. Emiatt némileg unalmas is a film, az egyetlen izgalmas pont számomra, hogy a rabszolgáknak tartott emberek legyenek szabadok. Meg persze ott van Lara apja is.

Úgyhogy csalódott vagyok így első végignézésre. Hogy másodikra, harmadikra tetszene-e, ha rászánom magam, nem tudom. Inkább megnézem majd valamikor az Angelina Jolie-féle Tomb Raidert. Azt még nem láttam.

Eladott PlayStation Classic

Nagyon gyorsan, múlt szombaton túladtam a PlayStation Classic-on. Vaterán adtam el, rendkívül olcsón, 11.000 forintért. Nem akartam többért eladni, mint amennyiért én vettem az Alzából (11.670 Ft), mert azt rettenetes pofátlanságnak tartom. Én ezt nem csinálom. A 670 forintot meg betudom próbadíjként. Az alacsony árának köszönhetően rendkívül gyorsan, 1-2 óra alatt sikerült eladni. Az adás-vétel rendben ment.

Hogy hiányozni fog-e, azt nem tudom, most úgy érzem, hogy nem. Sokat olvastam a konzolról, milyen hibái vannak, és az az igazság, hogy én is tapasztaltam őket. Ahogy játszottam a Ridge Racer Type 4-ral és a Grand Theft Autóval, az volt a gondolatom, hogy ha maga tényleg csak ennyit tudott a PlayStation annak idején, akkor ehhez képest a Nintendo 64 sokkal-sokkal többet jobb. Erősebb, és grafikailag is sokkal szebb. És ez inkább annak fényében rossz, hogy ez hivatalos Sony kiadás, tehát várható lett volna a csúcsminőség. Ehhez képest európai játékok, és csúnyábban néznek ki, mint eredetiben.

A pénzt nem tervezem elkölteni. Nagyon szeretnék egy Nintendo Switch-et, de hát ehhez egyelőre kb. a 10% van meg. Szétnéztem a szobámban, el tudnék adni még néhány dolgot, hogy nagyobb arányban legyen meg az ára, de hezitálok ezt megtenni, mert nem akarom, hogy majd megbánjam, hogy eladtam őket, és aztán majd vissza akarom vásárolni. Gondolkodok a PlayStation, PlayStation 2 gyűjtemény eladásán, meg van néhány apróság, amit szintén eladhatnék. Annyit nem tudnék, hogy meglegyen a Switch ára, optimista esetben kb. a feléig jutnék el. A másik felét meg majd meglátom. Meg hogy egyáltalán hogy s mint lesz.

Meglep amúgy, de nagyon keveset használom a PlayStation konzolokat. Teljesen más a Sony hangulata, az ennyiből is lejön, és nem inspirál arra, hogy hosszú órákat töltsek a gépeik előtt. Ezért gondolkodok az eladásukon, de a fent leírtak miatt ezt még nem tettem meg. Pedig teljesen pozitívan álltam a PS-ekhez, az volt a gondolatom, hogy egy új korszak kezdődik el a videojátékos történelmemben, erről írtam is, ehhez képest nem nagyon mozgat meg.