A régmúlt tisztázása

Jóformán az én nemzedékem, és a nálam idősebbek azok, akik látták, hogy a Nintendo bejött Magyarországra. Előtte jóformán Ausztriából lehetett beszerezni a Nintendo konzolokat és játékokat (mint megannyi elektronikai cikket) A magyarországi elterjedésben lényegében két dolog játszott közre. Az egyik, hogy a Stadlbauer 1991-ben bejött Magyarországra, a másik meg Dévényi Tibor műsora az Elektor Kalandor. Az utóbbiról szeretnék írni.

Játszottam már a Nintendo előtt is, hiszen volt Commodore Plus/4-es számítógépünk, azon volt néhány játék, amivel szerettem játszani. De igazán nagy hatással a Nintendo és Super Mario volt rám. Vele az Elektor Kalandorban találkoztam először. Onnantól szinte egy napot se hagytam ki, hogy lássam ezt a műsort és a játékot, és Dévényi Tibi bácsi pedig egyfajta... hát, nem is példakép volt, mert az erős, de ő volt az, aki megmutatta nekem a Nintendo világát, ezáltal nagyon sokáig felnéztem rá. Ezt erősítette a Három Kívánság, hiszen ott is megjelent a Nintendo, főleg Super Nintendo, de mellette olykor a Sega MegaDrive is feltűnt. Én meg csodálattal néztem a műsort, főleg azért, mert nem is kívánságokkal voltam "elfoglalva", hanem azok voltak az igazi adások számomra, amikor a Nintendo megjelent. Illetve egy reklám maradt meg bennem. Mivel később születtem, ezért nem a pöttyös labdás részeket láttam (ez számomra "újdonság" volt, csak jóval később láttam, hogy volt ilyen, amikor az M3-on ismételték a régi adásokat). Én már a '90-es években láttam a műsort, ahol az alábbi szöveget nyomatta Tibi bácsi:

Aki a leghangosabban tapsol, annak máris dobom a Chio Chipset!

Ez már annak idején is gyanús volt nekem, és 7-8 évesen azon gondolkodtam, hogy vajon honnan hallja Dévényi Tibi bácsi, hogy ki az, aki a leghangosabban tapsol, és hogy kinek kell dobni a Chio Chipset? Azzal zártam le magamban a dolgot, hogy hát kisgyerek vagyok, ha majd felnőtt leszek, majd biztosan én is hallani fogom, hogy ki az, aki a sokszáz tapsoló közül a leghangosabb. Itt vagyok 32 évesen, és nem tettem szert ezen képességre, és ahogy utána olvastam a dolgoknak, rájöttem, hogy rettenetesen meg voltam vezetve. Senki nem tapsolt leghangosabban, csak arról szólt a dolog, hogy zabáljon minden gyerek Chio Chipset. Ne legyen dietetikus Dévényi Tibi bácsi, de ahogy olvastam a műsor hátteréről, és hogy mikkel kritizálták a műsorvezetőt, úgy dőlt össze egy illúzió, és rá kellett jönnöm, hogy Dévényi Tibi bácsi adta nekem a Nintendót, de vele együtt adott még ezer illúziót, ugyanis én beismerem, hogy én mindent elhittem neki. Főleg azért, mert nem igazán foglalkoztam a kívánságokkal, csak azzal, hogy lássam a Nintendót.

Az első komolynak mondható kritika, amit olvastam, egy 576 Konzolban, egy félmondat, ahol Dévényi Tibi bácsi extrém hülye ruházatát tették szóvá valaminek okán, már nem emlékszem, hogy merült fel. Akkor már idősebb voltam, volt rálátásom a dolgokra, és akkor ahogy előhozakodtam a régi emlékeimmel, be kellett lássam, hogy tényleg nem a ruházata miatt szerettük Tibi bácsit. Aztán egyre-másra olvastam arról, hogy a műsorban hogy voltak megrendezve a kívánságok, és hogy mennyire voltak valósak. Azt Dévényi Tibi bácsi is elismeri a Három kívánság című könyvében, hogy a kívánságok közül válogattak, és azokat teljesítették, melyek látványosabbak voltak, a műsor szempontjából érdekesebbek. De igazából Puzsér Róbert: Sznobjektív műsora volt az, ami ténylegesen rávilágított a valóságra.

Ugyanis 1. helyre tette a 10 leghitványabb televíziós műsorvezető listáján. És igazából, hogy mennyire voltak megrendezettek a kívánságok, azért belátható, hogy nagyon. Az biztos, hogy az egyik legidétlenebb kívánságból sikerült bejátszani, és bizony volt ilyen is, ahol ha jobban "figyeltem volna", hogy a gyerek mit kíván, feltettem volna magamnak a kérdést, hogy biztos, hogy kívánnék ilyet, ha szerepelhetnék a műsorban? De voltak olyan kívánságok is, amikre rá lehet mondani, hogy azokat azért kérték, mert a '90-es években még nem volt internet, sőt a kereskedelmi TV-k is csak fokozatosan jöttek be, ezért ha magyarul akartunk TV-zni, egy darabig csak a Magyar Televízió egyes és kettes csatornája állt rendelkezésünkre még a rendszerváltás után is. És én emlékszem arra is, általános iskolában az osztálytársak nem feltétlen az aktuális rajzfilmről beszéltek, hanem a Dallas volt a téma, meg a Vészhelyzet, meg a Knight Rider. A kérések egy része az aktuálisan trendi műsorokkal, sorozatokkal volt kapcsolatos. Igazából én valahol logikusnak tartom, hogy egy gyerek ezekkel a sorozatokkal kapcsolatosan kértek kívánságokat, aztán hogy ezt hogy csűrték-csavarták, az más kérdés. Mert azt el tudom képzelni, hogy a gyerek épp csak annyi kívánt (már ha tényleg az a gyerek kívánta, akit láttunk a TV-ben), hogy találkozzon mondjuk George Clooney-val. Mondják neki a szerkesztők, hogy rendben van, egyébként is jön Magyarországra, de ezt valahogy érdekessé kell tenni. És hogy hozzáteszik, hogy a x termékből maradt egy rakással a gyárban, ezért mi lenne, ha mondjuk gombócevőversenyt rendeznénk? Mert hogy el volt árasztva reklámokkal a Három kívánság, az tény. És akkor nem beszéltem még az akkor aktuális előadókról, és arról a bizonyos "étlapról", amit szintén csak az M3-on láttam (legalábbis nem maradt meg az emlékeimben, hogy lett volna ilyen később is), de furcsán néztem, hogy fér meg egy helyen a Macskafogó meg a New Kids on the Block? Vagy Jason Donovan, hogy csak a legemlékezetesebbeket mondjam. És ahogy már felnőtt fejjel hallottam a gyerekek ovációját, ahogy Tibi bácsi tételesen sorolja fel az étlap tartalmát, azért felmerült bennem, hogy azért hitelesebben tessék "örülni" neki. Úgyhogy felnőtt fejjel már értem mi a baj a műsorral, és biztos, hogy gyerekként is értettem volna, ha nemcsak egyvalamire összpontosítottam volna.

Ráadásul az Elektor kalandor sem volt tiszta, mert az 576 KByte 1993. decemberi számában a csevegőben összegezték az évet, többek között olyat is írtak, hogy mögöttünk van egy gyanús múltú Elektor Kalandor. És ennyi, ezt nem részletezték már. Aztán, hogy előre tudható volt, hogy ki nyeri meg a főnyereményt az utazást Floridába, vagy bármi más, azt már nem tudom. Mert amúgy abban az évben nem sokkal karácsony előtt lett vége az Elektor Kalandornak.

Ezt most már el tudom képzelni, de elismerem, hogy ehhez kellett egy kis idő, mire helyretettem magamban a dolgokat, mert azt gondolom, hogy sokunknak volt Dévényi Tibor a gyerekkorának egy része, és hát ily módon szembesülni kellett azzal, hogy a gyerekkorunk egy része puszta hazugság volt. Én meg azzal, hogy csak a Nintendóra összpontosítottam, lényegében semmi mást nem csináltam, mint a koszos tóból kiemeltem a lótuszvirágot. A Nintendót megköszöntem Dévényi Tibi bácsinak, azzal adta meg a gyerekkoromat, meg életem legnagyobb rajongási tárgyát, aztán, hogy milyen műsorokat gyártott, vezetett, és hogy mennyit asszisztált ahhoz a rengeteg hazugsághoz, amit elénk tett a TV által, annak kapcsán meg számoljon el a lelkiismeretével, ha nem tette volna meg.

A világ legjobb első szerelme...i

Eleinte adtam esélyt a Shounen-ai animéknek, mert úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy férfi vagyok, miért ne tetszhetne, az anime, főleg ha a szerelmi kapcsolat hiteles. Ám látva a Gravitation-t és a Junjou Romanticát egyértelműen oda jutottam magamban, hogy a Boy's Love tényleg női műfaj. Ahogy többször írtam, nemhogy nincs bajom azzal, ha egy férfi az úgymond férfias sztereotípiáktól (elvárásroktól) eltérően viselkedik, hanem kifejezetten szimpatikus is, mert ezáltal egyénisége lehet, amit becsülök, ha valaki úgy vállalja nyíltan, hogy nem "nyomul rá" másokra. Viszont a fent említett két Shounen-ai anime azért nem tetszett, mert azt érzékeltem, hogy túlzottan érzelgősek benne a srácok, főleg aki az "alárendelt" szerepet játsza. Fogalmam sincs, melyik a seme és melyik az uke. Azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert a másik, ami nem tetszik ezekben az animékben, hogy különbséget tesznek "domináns" és "alárendelt" szerep között a párkapcsolatokban. Ez soha nem tetszett, miért ne lehetne egy fiúpáros "egyenrangú"? Vagy ha alapvető elvárás a Shounen-ai műfajban a szerepkiosztás, akkor ennyire értek hozzá, és ennyire nem nekem való a téma.

Emiatt sokáig következetesen kerültem az ilyen animéket. Aztán másfél éve a Super Lovers volt az, ismét felkeltette az érdeklődésemet a BL animék iránt. Az egy furcsa kontrasztja volt a fentebb említett szerepkiosztásoknak, hiszen hiába lehetett látni, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, mégis olyan érzésem volt, hogy inkább az alárendelt volt az, aki erősebb volt érzelmileg, míg a domináns többször hagyta magát alárendelni az érzelmeinek, ami többször önzőséghez vezetett a részéről, vagy más esetekben olyan idétlennek tűnt. Na meg Minagawa Junko seiyuu-i munkássága is érdekes színt vitt az animébe, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy fiúszerelmes animékben nők szinkronizáljanak fiúkat. Nekem tetszett, mert már ismertem a seiyuu-t a Prince of Tennis-ből például, és már ott is nagyon tetszett a hangja. Szóval minden sajátosságával együtt nekem bejött a Super Lovers, kicsit át is alakította a gondolkodásomat, talán ez lehet az oka annak, hogy a Sekaiichi Hatsukoi már kifejezetten tetszik.

Ma láttam az első széria utolsó részét, és több szempontból is tetszik. Például volt valami háttérsztori, bár ez egy idő után alább hagyott. A fiúpáros egy Shoujo manga stúdióban dolgozik, de nem ezen anime által ismerjük meg a mangakészítés rejtelmeit (arra ott a Bakuman.), meg egy idő után már inkább a fiúk közötti beszélgetés volt fókuszban. De tetszett, mert nem éreztem túl érzelgősnek a jeleneteket, csak annyira, amennyire az adott szituáció megkívánta. Bár itt is megvoltak a szereposztások, ami miatt most sem vagyok oda, mert ez igazából ez olyan, mint egy azonos nemű kapcsolatban a férfi és női szerepek kiosztása. De ami itt tetszett (mondjuk ebben a Junjou Romantica is jó volt), hogy az alárendelt szerepet játszó srác sem nézett ki lányosan, inkább az, hogy érzelmileg nyitottabb, jobban kimutatja. Meg a különböző "játékok" tetszenek, amikor valaki a szíve mélyén igazából boldog vele, de elküldi, és tiltakozik a közeledés elől. Ezek a kis játékok kellenek egy kapcsolatba, hogy ne azt mutassa a másik fél, hogy ő egy könnyen megszerezhető valaki, hanem uralja az érzelmeit azáltal, hogy nem adja magát olyan könnyen, ezáltal "értékesnek" mutatja magát (értsd jól). De azt vettem észre a Sekaiichi Hatsukoi-ban, (és aztán rájöttem, hogy ez a korábban látott Shounen-ai animékben is játszik) hogy a domináns fél az, aki inkább kimutatja, hogy akarja a szíve választottját, és az alárendelt az, aki inkább "játszik". Azt mutatja, hogy nem akarja, tűnjön innen, hogy merészeli. De azért lehet érzékelni a hangján (és ez a seiyuu-k érdeme, nem hiába mondják, hogy bizonyos hangszínészek a Shounen-ai-ra specializálódtak), hogy azért jó neki az, ha közeledik, és merészelje csak. Általában megmosolygom ezeket a jeleneteket. Persze ebbe bejátszanak a múltan történt traumák, a sikertelen középiskolás szerelem, és hogy 30 évesen nem volt még komoly párkapcsolata, mert elgyengül érzelmileg, ha egy helyes pasit meglát. Bevallása szerint fogalma sincs, hogy kell szeretni.

Amiért nem vagyok oda, és gondolatban ezért átkoztam a Junjou Romanticát is, hogy nem egy, hanem három páros romantikáját mutatja az anime. Ez nekem körülbelül az anime felétől esett le... Mind a három páros mangastúdióban dolgozik, a kapcsolatuk is hasonlóképp alakul ki, csak akkor gondolkodtam el azon, hogy itt valami nem stimmel, amikor volt az egyik srác, aki középiskolában beleszeretett álmai férfijába, ami nem jött össze, aztán jön egy 30 éves pasi, akinek még nem volt komoly kapcsolata, és hogy is van ez? És a felétől esett le, hogy itt is több páros történetét nézzük párhuzamosan. Azt tudtam különben, hogy a Sekaiichi Hatsukoi és a Junjou Romantica Mangakája ugyanaz, és ugyanaz a stúdió csinálta az animét is (rajzstílus... le se tagadhatnák), csak úgy képzeltem el a Sekaiichi Hatsukoi esetében, hogy ott csak egy páros történetét nézzük, és ennek az egy párosnak a története megy át a Junjou Romanticába is, ez a kapcsolat a két anime között. Csak aztán néztem utána, amikor rájöttem, hogy több páros története van itt is, hogy itt teljesen más páros történetét követhetjük figyelemmel. De pont ezért hagyott alább a mangastúdió, és vált inkább kerettörténetté, mert másra már nem maradt idő. Én nem is értem ezt a több páros bemutatását párhuzamosan. Egyrészt bele lehet zavarodni (vagy észre sem venni, láss engem), másrészt meg ha már az egyik részben az egyik páros történetét követhetjük figyelemmel akire már "ráhangolódtunk", akkor ugyan ne kezdjenek bele egy másik páros történetébe. Ezért nem lelkesedek, amúgy minden más bejött. Személyiségben inkább az alárendelt fiúkkal tudtam azonosulni, nagyrészt ők biztosítják a humort is.

Az openingtől annyira nem voltam elragadtatva. Shuhei Kita az előadója, ővele nemrég találkoztam a japán zenén belül a GARO -VANISHING LINE- openingje kapcsán. Ilyen férfiasságot, erőt, életenergiát akarok sugározni, de nem tudom, hogy tegyem jellegű dal az opening. Olyan össze-visszának tűnik. Az ending már sokkal letisztultabb és kellemesebb hangzású. Tisztába van az érzelmeivel, és elő is tudja adni.

Összességében tetszett az első évad, meg fogom nézni a másodikat is. De nem hiszem, hogy valaha is komoly rajongója leszek a műfajnak. Állítólag durva dolgok vannak a mélyén, inkább maradnék a felszínnél, ahol még vannak érzelmek is.

Küzdelem a nemi sztereotípiák ellen

A cím, amit adok egy postnak, nemcsak azért adom, hogy találó névvel felvezessem az adott postot, hanem hogy általa értelmet adjak az animének, amiről írni fogok. Ebben láttam értelmét a Sanrio Danshi-nak. Ez volt amit az utolsó pillanatban elkezdtem a mostani téli szezonból. Érdekesnek találtam a karaktereket, és az ötlet is tetszett. A kivitelezésre voltam kíváncsi. És hogy jó lett-e? Fogjuk rá, bár a 12 rész problematikája itt is megfigyelhető.

Miről van szó? A Sanrio Co., Ltd. egy japán cég, akik olyan dolgokat szabadítottak ránk, mint a Hello Kitty, Pompompurin... és hirtelen több nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy ők "felelnek" a japán populáris kultúra cukiságaiért. Ők azok, akik erre építettek ki egy iparágat. Az anime főszereplője 5 középiskolás srác, akik ezekért a karakterekért rajonganak. Azért a japán társadalomban is megvannak a nemi sztereotípiák, azok a dolgok, amikért jellemzően az egyik nem képviselője rajong, és igencsak furcsán néznek arra, aki közülük az ellenkező nem táborát képviseli. A fiúk többek között az élőszereplős robotos, hősös sorozatokért rajonganak, a Sanrio, meg a Hello Kitty inkább a lányok részlege. Mondanom sem kell, hogy arra a fiúra néznek furcsábban, aki a Hello Kitty-ért rajong. Többek között ezt mutatja meg az anime a főszereplő 5 fiún keresztül, akik mind egy-egy Sanrio mascotért rajonganak.

SPOILER

Közülük is Hasegawa Kouta az, aki az első résztől kezdve jelen van. Kiskorában nagyon szerette a nagyanyját, tőle kapott egy Pomponpurin plüsst, amit nagy becsben tartott. Érdekes volt látni, hogy a nagymama az, aki bátorította a kisunokáját, hogy küzdjön bátran, és mindig legyen önmaga. Eléggé elcsépelt dolgok ezek, de neki elhittem. A fiú meg tényleg küzdött a céljaiért. Csakhogy egy napon egy fiúcsoport megtalálta a plüssállatával, és erős gúny keretében megkérdőjelezték a nemi identitását, és a keresztnevének "ko" végződést adtak. Japánban minden keresztnév, mely "ko"-val végződik, az kivétel nélkül női név. Kemény traumaként hatott Kouta-kunre ez az eset. Megutálta a nagyanyját, nem akarta többé látni, a plüsst meg eltette jó mélyre, hogy ne is lássa. Egy nap a nagyanyja megbetegedett. Amikor nagyon súlyos volt az állapota, Kouta-kun akkor döbbent rá, hogy kit "dobott el" magától, és bocsánatot akart kérni, de már késő volt. A nagymama meghalt, a fiú egyedül maradt a bűntudatával.

Másodjára Mizuno Yuu tűnik fel, aki nem tudom melyik Sanrio figuráért rajong (egyáltalán nem vagyok ezekben otthon), neki a nővérével van állandó konfliktusa. Bármit csinál, az biztos, hogy úgy rossz, ahogy van. Harmadikként Yoshino Shunsuke jelenik meg. Neki nincs komoly háttértörténete, egyszerűen csak szenvedélye a foci, és kabalájaként hordozza az apró, kulcstartó méretű Hello Kitty plüsst. Elmondása szerint, ő neki a győzelem istennője, aki nélkül képtelen gólt rúgni (ő a csapat gólkirálya), és biztosan nem fog nyerni a csapat. Ja, és a lányok megvesznek érte. Elég sokszor látni olyan jelenetet, ahol lassítva mutatják, ahogy épp elrúgta a labdát, izzadságcseppei lágyan csorognak a testén, a lányok meg sikítanak az élvezettől. A negyedik fiú Nishimiya Ryou, aki elég érdekes "szerzet". Sajátságos dupla csavara a nemi identitás problémának. Ugyanis fiú, de hihetetlenül lányos a külseje, de ő ezt gyűlöli, hiszen ő férfinak érzi magát. Ryou-kun amúgy gazdag, villában él, lányismerőseivel, akik viszont szeretik, hogy lányos, mert olyan aranyos. Ez Ryou-kunnek csak még inkább olaj a tűzre, tagadja, hogy szereti a Sanrio egyik figuráját, és szeretne férfiasabb lenni. Ez azt hozza magával, amikor meghallja, hogy a könyvtárban, hogy miről beszél az előbb említett három fiú, nagyon felhúzza magát rajta, és rájuk ordít, hogy nem szégyellik magukat, hogy ilyen dolgokról férfiként hangosan beszélnek. Ez amúgy természetes reakció. Saját maga által rejtett énjét hallja a három fiúban azáltal, hogy olyan dolgokról beszélgetnek oldottan, amit ő is szeret, csak elrejti magában, mert nem érzi magát férfiasnak tőle. Ez a "gyűlölöm, mert nem szerethetem" tipikus esete. De aztán összetalálkozik Minamoto Seiichiróval, aki a diáktanács elnöke, aki segíteni akar Ryou-nak. Egy ideig elüldözi magától, főleg akkor válik gyűlöletessé számára, amikor kiderül, hogy azért akarta rávezetni, hogy vállalja nyíltan, hogy szereti a Sanrio karaktereket, merthogy ő is azt szereti. Ő lesz az ötödik srác. Eleinte elutasítja őt, de aztán valahogy csak rájön, hogy jobb az, ha nyíltan vállalja önmagát, és máris oldottabb lesz.

Ezzel megy el a 12 rész első fele, hogy megismerjük a fiúkat. Leinkább Ryou-kun esetét tartottam érdekesnek. Gyakori, hogy ha valaki gyűlöl valamit, azt azért gyűlöli, mert valójában köze van hozzá, csak utálja, hogy köze van hozzá, ezért lélekben eldobná magától, de ez nem így megy. Csak hát itt mutatkozik meg, hogy mire elég a 12 rész, ugyanis az azért nem jellemző, hogy ha valakinek komoly problémája van, az napok alatt teljesen megoldódik. Hacsak nem jár az illető valami egótrénerhez, aki átmosta a delikvens agyát, tessék elfelejteni, hogy komolyabb lelki probléma, vívódás napok alatt teljesen megoldódik. Ez legtöbbször lassú folyamat, sok idő kell, mire a belénk rögzült szokások, gondolatok "átprogramozódnak". És még akkor is marad a tudattalanban egy kevés az előző "programból". Ez az egy, amivel nem tudtam azonosulni az animében, a többi nagyjából rendben van.

Azért írom így, hogy nagyjából rendben van, mert az tetszik, hogy láthatunk példákat arra, hogy bár attól, hogy egy pasi lányos dolgo(ka)t szeret, akkor ő még lehet férfias. Én ezeket a dolgokat lazábban kezelem, de a 7. részben látottak már sok volt nekem is. Amikor Sanrio előadásra mennek a fiúk, és a fejükön viselték a kedvenc karakterük fülét, meg olyan csillogó szemmel nézték a Hello Kitty és egyéb játékokat, meg az egész megjelenítés... Ez már az a pont volt, ahol komolyan megkérdőjeleztem a fiúk nemi identitását. Az biztos, hogy nem volt homoszexualitás köztük, ha valaki ezt gyanítaná. A 9. részben együtt elmennek a tengerpartra. Közös fürdőzés, házban közös játék, meg egymás mellett alvás de nyoma nem volt semmilyen érzelmi, szexuális kapcsolatnak egymás között.

Aztán oda futott ki a dolog, hogy elhatározzák, hogy a 7. részben látott előadást saját lehetőségeiken belül megvalósítják. Komoly konfliktus itt alakul ki a fiúk között, ugyanis Kouta-kun kezd eltávolodni a többiektől. Nem dolgozta volna fel rendesen a nagymamája halálát? Zavarja, hogy mindenki oly lelkesen készül az előadásra, őmaga pedig erre valami miatt nem képes. Még soha nem ragyogott... Pedig megígérte a nagymamájának, hogy ragyogni fog... Ez így rettenetesnek hangzik - európai szemmel tényleg az - de ne felejtsük el, hogy japán produkciót nézünk, és a japánoknál az ígéret, az adott szó mindennél többet ér. Visszagondol egy gyerekkori történésre, amikor egy előadás egyik szereplője volt, ahol a háttérben maradt, így nem tudott ragyogni. És hogy nem tudta életében teljesíteni a nagymamájának tett ígéretét. Igazából ez egy olyan dolog, hogy aki ismeri a japán közgondolkodást, az tudja maga az ígéret súlya hatalmas, ebből a szempontból érthető, hogy miért nyomasztja őt a dolog, a baj a körítéssel van. De hát ez olyan dolog, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Így is viselkedik a többiekkel. Leordítja a többiek fejét, hogy nekik milyen könnyű, hogy csinálják a dolgukat. Aztán a sokadik üvöltözés után elmeséli a társainak azt a bizonyos gyerekkori élményt, és mit ad isten? Feloldódik, segítenek neki, és ha a nagymamája életében nem is, de tudott ragyogni.

SPOILER VÉGE

Hár ennyi volt. Az ötlet tetszik, örülök, ha egy olyan alkotást látok, ahol a szereplők eltérnek az átlagostól, mert olyan érzésem van, hogy egyéniségeket látok, nem Mátrix karaktereket, akik beálltak a többiekhez, és felvették a többiek jellemét. Nagyon tudom szeretni azokat az embereket, akiknek van saját személyiségük, és mindezt úgy mutatják ki, hogy tiszteletben tartják a másik egyéniségét. Ezért is vágtam bele ebbe az animébe, bíztam abban, hogy olyan fiúkat látok, akik vállalják az egyéniségüket. Ha úgy vesszük, ez megkaptam, de azért lássuk be, hogy 12 rész nem elég arra, hogy azonosulni tudjunk a fiúkkal, kiválasszunk egy személyes kedvencet, hiszen átfogóan nem ismerhettük meg őket. Azon túl, hogy valamennyire megismertük őket, csak egy történetszál van, ami nem is hosszú. Lehetett volna hosszabb is. Lesz is? Ha jól emlékszem, ez az anime, amelynek hirdettek második évadot.

A Maszk videokazetta

Ha anyagi lehetőségem adódik, és találok Vaterán olyan régiségeket, melyeket szerettem gyerekként, azokat igyekszem megvenni. Ahogy most is a Maszk videokazettát. Gyerekkoromban sokszor megnéztem a filmet, mert régen ment a Cartoon Network-ön a Maszk rajzfilmsorozat, és nagyon szerettem. Érdekes volt, hogy kaptam rá a rajzfilmre. 1993 körül 19 órakor volt a Tom & Jerry, és rögtön utána, 19.30-kor a Maszk, úgy voltam vele, hogy megnézem, mert ez volt az utolsó rajzfiém aznapra (6-20 óra között ment a Cartoon Network annak idején). Megszerettem, tetszett, hogy valósággal megbolondult, amikor Stanley Ipkiss magára öltötte a maszkot. A film 1994-es, így azt később láttam, sőt, nem is moziban láttam, hanem amikor megjelent videokazettán, akkor kölcsönöztük ki videotékából. Szerettem a filmet is, és most is azt gondolom, hogy nagyon jó a kivitelezés, és most is szórakoztat. Mindenképp ajánlom megtekintésre a filmet.

A film főszereplője Stanley Ipkiss, a kétbalkezes banki alkalmazott, aki bármibe is fog, az biztos, hogy balul sül el. Az egyik ilyen rémes nap estéjén egy maszkot talál a folyóban, amit ha magára ölt, egyből megváltozik. Fékezhetetlen mókamesterré válik, ő lesz a társaság középpontja, aki még a nehézfiúkat is megnevetteti, és a rendőröket is megtáncoltatja. Nehézfiúk márpedig vannak, nemcsak azok, akiknek hosszúkás léggömbből különböző állatokat készít, hanem a város, ahol él, Edge City, annak kedvelt szórakozóhelye a Coco Bongo, ennek tulajdonosa egy maffiavezér, Niko, aki bizony az egész várost az irányítása alatt tartja. Neki dolgozik Dorian, akinek célja, hogy uralja az alvilágot és a várost, ezért akár Nikót is megölné. Márpedig Niko sem viccel. Az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Niko verőemberei elhozzák neki Doriant, mert valamit elvétett, és sajátságos módon fenyegette meg. Épp golfozott, amikor előállították, szépen lefektették, a szájába tették a pöcköt, rá a golflabdát, és mondta a maffiavezér, hogy ha ideges, akkor el szokta véteni, és lehet, hogy most is elvéti. De az a hideg gyilkos tekintet, és hangstílus, ahogy mondja, az durva volt. Biztos, hogy érdemes vele kikezdeni és az életére törni?

A történet kétségtelenül akkor indul be, amikor Stanley Ipkiss magára ölti a maszkot, és zöld arcúként, hirtelen ő lesz a nagymenő. Mondjuk ez a maszk is érdekes analógia. Kétféle magyarázatot hallottam rá. Az egyik, hogy kihozza belőlünk a legmenőbb énünket, a másik meg hogy az ösztönénünket hozza ki belőlünk, amilyenek legbelül szeretnénk lenni. Inkább az utóbbit tartom jó gondolatnak. Nagyon bírom, amit a maszkként csinál, a szavajárásai (néha közmondásokkal fejezi ki magát), amiket művel. Csakhát a műveleteihez olyan cselekedetek is társulnak, mint a bankrablás (Aki korán kel, aranyat lel, nem igaz?), így a rendőrség figyelmét is felhívja magára, nemcsak a maffiáét. Mindezek mellett Stanley beleszeret a Coco Bongo táncosnőjébe, Tina Carlyle-be, aki maga a tökéletes szépség. A bankban találkoznak először, számlát szeretne nyitni, de hát a táskába épített kamera sem véletlen van ott. A maffia akarja kirabolni, a kamera segítségével pedig felderítik a terepet. Tina sem sokáig marad hű hozzájuk, egyből megtetszik neki Stanley esetlensége, és közvetlensége, nem utolsósorban az érzelmek viszonzásra találnak. Mert hát a maffiának ő csak játékszere, elmondása szerint Stanley az első, aki emberként bánt vele. Életszerű, mert aki húszas éveinek elején a maffiával kerül kapcsolatba, annak nem lehetett valami szép gyerekkora.

Végül egymásra találnak, és a maffiózók is megkapják a magukét, ki hogy... Nagyon tetszik a film, most is élmény volt nézni. Itt el tudom engedni, hogy mennyire reflektál a valóságra, hiszen egy képregény adaptációja, amit nagyon jól megoldottak, hihetetlenül szórakoztató lett. A rajzfilmsorozat is nagyon jó lett, a film pedig fantasztikusan egészíti ki azt. Ajánlom mindenkinek, könnyed szórakozásra kiváló választás.

2018. tavaszi MondoCon

Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.

Szombat

9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.

Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.

Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.

Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.

Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.

Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.

Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.

Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.

Vasárnap

Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.

De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.

Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.

A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.

Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.

Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.

Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.

Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.

És sokadjára is... Valósítsd meg az álmaidat!

Jó ideje látom a Media Markt polcain, hogy van Turbo DVD+Blu-ray díszdobozos kiadás 2.000 forintért. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg vegyem-e meg, de előbb tennék egy próbát vele. Jártam már úgy, hogy "vakon" megbíztam egy filmben, megvettem, és az egész egy nagy csalódás volt. Bosszankodtam magamban, de akkor eldöntöttem, hogy legközelebb, ha nem vagyok biztos egy filmben, azt előbb letöltés útján megnézem, és ha tetszik, akkor örömmel megveszem az eredetit is.

A Turbo esetében is így döntöttem, és jó döntés volt. Annyira nem is vagyok otthon a DreamWorks animációkban, Kung Fu Panda az, amit láttam néhányszor, ezt leszámítva mást annyira nem. De a Turbo arról győzött meg, hogy a DreamWorks a Disney-nek és a Pixar-nak valami gyenge utánzata, mert ők is kliséket dolgoznak fel, de legalább a kivitelezésre odafigyelnek, meg hogy érdekes legyen végig az egész estés rajzfilm. A Turbo esetében már nem azzal van a baj, hogy a sokadik bőrt húzzák le a "valósítsd meg az álmaidat" kliséről, hanem hogy mennyire igénytelen a kivitelezés. Az, hogy egy csiga versenyző akar lenni, az mondjuk, hogy rendben van, éljünk a szélsőségekkel, és mutassuk meg, hogy a lehetetlen is lehetséges. De hogy gondolják, hogy egy csiga önmagában kiállhat versenyezni, azért belenéznék abba az elmébe, amelyik ezt kitalálta. Egy csiga a maga maroknyi testével teljesen jogosulatlan előnyre tesz szert, hiszen sokkal kisebb, apró méretéből kifolyólag pedig átfér az autók alatt, így ha megvan a szuper képessége, könnyedén beelőzheti a többi "normális" versenyzőt. És honnan is van ez a szuperképesség? Egyik ábrándos estéjén rákúszott egy autóra, és ahogy az száguldott, élvezte a sebességet. Ám a szél egyszer csak elfújta, és valahogy bekerült az autó belsejébe, ott vett egy benzinfürdőt, és másnap arra ébred, hogy szuperképessége lesz. Nevezetesen, hogy nagyon gyorsan tud menni, de mint egy versenyautó.

És innestől megváltozik az élete. Ultragyors lesz, megbotránkoztatja a társait, kirúgják, eljut Mexikóba, de igazság szerint azért nem szeretném tovább elemezni, mert az egész, ahogy van, valami rettenetes. Mert ha arról lenne szó, hogy mondjuk adott egy fiatal srác, akinek minden vágya az autóversenyzés, és hogy bajnok legyen, de erre nincsenek meg a kvalitásai, de azt idővel, és sok gyakorlással megszerzi (persze úgy, hogy kocsiban ül), az rendben van, de hogy egy kis puhatestű állat, mely jogtalan előnyre tehet szert a többi játékossal szemben apró mérete miatt, az olyan szinten hamis, és semennyire nem reflektál a való életre, hogy még egy gyerekkel sem nézetném meg, mert őt is teljesen félrevezetheti. Mivel ez egy animáció, mely főként gyerekeknek készült, így nyilván nem azt várom el, hogy olyan legyen, mint egy élőszereplős film, vagy akár egy Slice of life anime, mert a gyerekeknek nyilván némileg el kell vonatkoztatni a valóságtól, hogy ők is tudják értelmezni, hogy mit akar a film üzenni. De azt elvárom, hogy ne legyen teljesen szürreális a közeg, mert aztán az ilyenekből következik az, hogy a különböző tehetségkutatókba bekerül a sok szerencsétlen, akinek semmi képessége nincs, de elhiszi, hogy megválthatja a világot, vagy olyan lehetetlen dolgokban kezd el hinni, amit, ha beleszakad se fog tudni megvalósítani. Mert emberek vagyunk, a magunk határaival, amit ugyan lehet tágítani, de a léggömb is kidurran, ha túlfújjuk.

Egy szó, mint száz, egyáltalán nem ajánlom ezt az alkotást a hamis üzenete miatt, ami teljes mértékig tévútra terelheti az embert, gyereket, aki egy az egyben elhiszi a látottakat. Maradnék a Disney-knél, mely szintén már elcsépelt módon adja át a merj nagyot álmodni sablont, de legalább igyekszik érvényes, valós közegben átadni, így a Disney klasszikusai mérföldekkel nézhetőbb, mint a Turbo. Óriási nagy pénzkidobás lett volna, ha megveszem 2000 forintért a DVD+Blu-ray díszdobozos kiadást. Többször írtam már, hogy maximálisan támogatom az eredeti vásárlását, de van úgy, hogy az "alternatív" módszerek segítenek a spórolásban és a tudatos vásárlásban.

(Elő)Születésnapi ajándék

Igyekeztem úgy írni a címet, hogy érzékeltessem, hogy ez nem olyan, hogy ezt megvettem másfél héttel a születésnapom előtt, és aznap lesz majd más, hanem ez az ajándék. Már akkor megfogadtam magamban, amikor láttam, hogy a Pokémon Gold / Silver és később a Crystal játékokat dobozos formában is kiadják, akkor így fogom megvenni. A Gold meg is lett, a másik kettőt is be fogom szerezni. Az Allee-ban levő Videojátékbolt.hu boltban ("oldalon"-t írtam először, megtévesztő, hogy egy üzletnek egy weboldal a neve) vettem meg. Itt találkoztam ug-val, hogy visszaadja a Nintendo GameCube-ot. El akartam hívni magammal, de pár perc beszélgetés után ment is, mert a Twitches Streamjéhez még elő kellett készülnie, így egyedül mentem. Érdekes volt, hogy a BestByte-on belül van a konzolbolt. Szép kínálatuk volt Nintendo játékokból, ami meglepett a Super Nintendo konzol formájú füzet. Még ha licenszelt termék is, akkor is számítottam, hogy drága lehet. Nem is okoztak csalódást, 1.990 forint volt. Így maradtam csak a Pokémonnál. Örültem neki, még akkor is, ha tudtam, hogy csak a letöltőkód kis papírja van a dobozában. Ez a doboz eredeti Nintendo, így ugyanúgy beleillik a gyűjteménybe, mint bármelyik másik Nintendo szerzemény.

A játékkal még nem játszottam sokat, épp csak ránéztem. Cyndaquilt választottam ki kezdőpokémonnak. Megvan a tervem, hogy a Goldban Cyndaquil lesz a kezdőpokémon, a Silverben Chikorita, a Crystalban pedig Totodile. Szín alapján hoztam meg ezt a döntést. Ha jól emlékszem a dobozokra, a Silver olyan zöldes-kékes-szürkés (meg nem tudom mondani, milyen színű, ha nem akarom az ezüstnek mondani), a Gold sárgás, míg a Crystal inkább kék színű, így annál volt egyértelmű, hogy az lesz a 2. generáció vízijátéka, a Gold meg inkább a pirosra hajaz, így az lesz a tűz, a Silverbe pedig talán bele lehet erőltetni egy kis zöldet (nem kell színvaknak kikiáltani, tudom, hogy nincs benne, csak indokot keresek, hogy miért lehetne az a füves játék), így az lesz a Fűpokémonos játék. A Golddal még nem játszottam sokat, mert most másra fókuszálok. Elkezdtem, ismerkedtem vele, nagyon tetszik, de egyelőre 20 perces mentés van benne. Lesz az 20 óra, de akár a többszöröse is.

Az egyes számú játékos készen áll

Tegnap elhívott bagszi moziba, hogy nézzük meg a Ready Player One című filmet. Tudtam róla, hogy van, meg videojátékos cucc, de valahogy nem foglalkoztatott a dolog, mert az előző ilyen nagy gamer-film, a Pixel sem jött be, ami talán nem is csoda. De azért nem akartam megnézni magamtól, mert kezd olyan érzésem lenni, hogy eleddig nem nagyon voltak videojátékos filmek, és most hirtelen megszaporodnak. Csak nem hirtelen pénzt kezdtek el látni a dologban ott Hollywoodban, mert az eSport is egyre inkább teret nyer magának? De mivel régen voltam moziban (nagyon ritkán járok), ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek. A WestEnd-be mentünk. Megnéztem, mikor kezdődnek az előadások, szent meggyőződésem volt, hogy a 18 órási vetítésre megyünk, de igencsak nagyot néztem, amikor megtudtam, hogy a 20.50-esre megyünk. Végülis éjszakai járatokkal is haza lehet jutni.

Bagszi mellett velünk volt még Ancsi is, akinek örültem, mert alsó hangon 6 éve láttam őt utoljára. El is beszélgettünk, jó volt, hogy tudtunk úgy beszélgetni, mintha nem is telt volna el sok idő az utolsó találkozásunk óta. Még a Save Game-es csapatból voltak néhányan. Ancsi egyébként annak ellenére, hogy nem nagy videojátékos, teljesen bele van zúgva a filmbe, és a könyvet is olvasta. Nagyon ajánlotta. A film meg mindenki másnak tetszett. Én meg maradok kivétel, mert nekem nem jött be.

Több ok miatt sem tetszett. Egyrészt mert olyan korból vettek át döntő többségében játékokat, amikor még nem játszottam, a '80-as évekből. De nemcsak a játékok voltak ebből a korszakból, hanem zenék, és a filmbéli utalások is onnan voltak elsősorban. Zenékben jártas vagyok, sokat felismertem közülük, de filmekben, és nagyon régi játékokban nem igazán. A Nintendo előtt Commodore Plus/4-es számítógépen játszottam, valamint volt egy Atari gépünk is. De nem az a kazettás (ami a filmben is látható volt), hanem az, amelyikbe már be voltak építve a játékok, tehát az "újragondolt" változat. Ez olyan volt, hogy négy kis kar állt ki a gépről, és a másodikkal lehetett játékot választani. De homályosak az emlékeim, hogy mikkel játszottam. Volt egy repülős játék, meg egy síelős, mondjuk a békás jobban megmaradt bennem, ahol legyeket kellett elkapni, de ennyi az össz Ataris emlékem. Az igazán nagy hatást a Nintendo gyakorolta rám, azért éltem sokáig csak a Nintendóban, ha videojátékokról van szó, és ezért van az, hogy számomra a Commodore 64 is már túlzottan régi gép, nekem az már történelem. És mivel a '80-as évek voltak elsősorban fókuszban, ezért sok utalást nem vettem észre, és meglepetten néztem körbe, hogy mit nevet a közönség, semmi vicces nem volt. Aztán pár perc múlva, hogy itt is nevetnem kellett volna? ... Egy idő után már szabályosan kirekesztettnek éreztem magam azon kis csoporton belül is, akivel együtt néztem a filmet, mert szinte semmit nem értettem, így már kifejezetten rossz érzés volt nézni. A másik korszak, amit elővesz, a mi jelenünk, a VR, ennek erőteljesen továbbfejlesztett változata, hiszen a 2045-ben játszódik a film. Sajnos ezzel is meg vagyok lőve, mert a VR-ben sem vagyok érdekelt. Soha nem vettem a fejemre VR-sisakot, és nem volt indíttatásom, hogy valaha is kipróbáljam. Ami késik az ugyan nem múlik, de ebből a szempontból is rosszkor jött a film. Hírből ismerek néhány játékot, például a Overwatchot felismertem, az kifejezetten tetszett.

Valószínűleg jobban tetszett volna a film, ha jártas lennék a Nintendo előtti videojátékos világban. De a másik dolog, ami nem tetszett, a klisés történet. Annyi animét láttam már, ahol szerencsétlen tinédzserből csinálnak hőst, hogy túlzottan tipikus már a dolog, ezt filmben is látni. Nem is tudtam azonosulni a főszereplő sráccal, így nem is ragadott meg a történet. A közepe fele ránéztem az órámra, és döbbenten láttam, hogy még csak 1 óra telt el a filmből. Erősen gondolkodtam azon, hogy kimegyek, mert még 1 óra 20 percet itt végigülni, mint egy kisgyerek, aki unalmában nem tudja, hogy mit csináljon, azért arra drága az időm. De sajnos a mozijegy is drága volt, az lenne a nagyobb kár, ha az veszne el, ezért ott maradtam a végéig. Tehát nemcsak az volt a baj, hogy nem értettem az utalások nagyrészét, hanem a történet klisés mivoltát sem tudtam megbocsájtani magamban. Amikor hazajöttem, olvastam kritikákat a filmről. Mindenki dicsérte, még a klisés sztorit is elnézték, ez nem én vagyok. A főgonosz is kiszámítható volt, tudható volt, hogy mit fog csinálni, és hogy az adott szituáció hogy fog végződni. De hogy pozitívumokat is említsek, a szabadulás az IOI-ból tetszett, meg az aláírós "ceremónia" is érdekes volt, meg amikor hősünk találkozott Halliday-jel a programozóval gyerekkorában, és az idős korában is egyszerre. Úgyhogy voltak jó és emlékezetes jelenetek, de az autós üldözés is inkább olyan volt, hogy ne erőltessük. Tudható, hogy mi lesz a vége, és a kivitelezésben sem érzékeltem semmi váratlant, meglepőt. De hogy mennyire nem vagyok jártas a Nintendo előtti konzolokban, az is jól jelzi, hogy fogalmam sincs arról, hogy a film végén a gyerek Halliday melyik konzol joystick-ját fogja a kezében. Gondolom, hogy az Atari lehet, de olyat még életemben nem láttam.

Úgyhogy nekem nem jött be a film. Részint mert nem értettem a sok utalást, mondjuk erre azt, hogy ez az én bajom. De az már inkább a film baja, hogy nem is tudott rávenni arra, hogy érdeklődjek a '80-as évek videojátékos kultúrája miatt. Mert előfordult nem egyszer, hogy például valami ismerőstől, baráttól, olyan írást olvastam, aminek irányában nem voltam érdekelt, de mivel ő írta, elolvastam. És képes volt inspirálóan megírni, hogy egyrészt érdemes volt elolvasni, másrészt meg felkeltette az érdeklődésemet az adott téma irányába. De ugyanígy ismertebb embereknél is előfordulhat ugyanez, hogy valami miatt szeretem, tisztelem a munkájukat, de megszólaltak olyan stílusban, ami annyira nem érdekel, de azt érdeklődéssel olvastam / néztem / hallgattam. Ezzel szemben ez a film olyan, mintha csak azokhoz akarna szólni, akik jártasak a '80-as években. Mentség vagy nem mentség, én 1986-os születésű vagyok, és a mai napig úgy vagyok a videojátékos témában, hogy minden, ami előttem volt, az történelem, és azokkal már nem foglalkozom. Azokhoz nincs személyes kötődésem. Ezért szeretem a '90-es éveket, akkor voltam gyerek. Ne ezt a gondolkodást kövessétek. De akik értették az utalásokat, azoknak tetszett a film. Nem tettem le teljesen a filmről, el fogom olvasni a könyvet, és majd később annak szellemében fogom megnézni ismét. Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog, de az biztos, hogy így most rossz élményként maradt meg bennem a film.

Játék kisebb következménnyel

Eléggé rosszul állok a Backloggery profilomban, ha azt nézzük, hogy 355 játékot tartok benne nyilván, ezek 61,3%-a befejezetlen. Elhatároztam, hogy leviszem ennek az arányát 50% alá. Ennek szellemében fejeztem be Wii U-n a Super Mario Advance-et és a Super Mario Advance 4: Super Mario Bros. 3-at. Folyamatosan keresem azokat a játékokat, amelyeket viszonylag könnyen végig tudok játszani, hogy csökkentsem az arányt. De azért annyira könnyen nem megy.

Most, hogy itt vagyok Békéscsabán, úgy döntöttem, hogy szétnézek a retro konzolok között, hogy mi az, amit talán könnyen végig tudok játszani. Így esett a választásom a Dr. Marióra. Mivel a Backloggery-ben nincs külön szabály arra, hogy mikor "beat" egy játék, és mikor "completed", ezért a Dr Mario esetében azt találtam ki, hogy akkor lesz "beat", ha LOW sebességben megcsinálom mind a 20 szintet, és akkor lesz "completed", ha ugyanezt megcsinálom MED és HIGH sebességben is. Ennek szellemében láttam neki NES-en a játéknak. Végigvinni ugyan nem sikerült, de igen közel jutottam hozzá: 19-es szintig jutottam el, és 110.100 pontot gyűjtöttem össze, ez új rekord.

Tegnap ezt a rekordot akartam megdönteni, hovatovább megpróbálni végigvinni, de sajnos a pillanatnyi áramszünet ezt nem engedte, és a 13-as szintnél kikapcsolt a NES magától... Nem vagyok az a fajta, aki ennek hatására elkezd őrjöngeni, de nagyon bennem volt, hogy végig akarom vinni. Megnéztem a profilomat, és azt láttam, hogy Game Boyon rosszabb az eredményem, ezért itt javítok. Úgyis nagyon rég volt a kezemben régi Game Boy, itt a lehetőség. Végigvinni itt sem sikerült, a 18-as szintig jutottam el, és 96.000 pontot gyűjtöttem benne össze. Csak aztán a játék után közvetlen, irgalmatlanul elkezdett fájni a fejem. Nem is feltétlen a kis kijelző lehetett a gond, hanem ha rosszul tartom a Game Boyt, akkor egyrészt kicsit homályos volt a kép, másrészt meg mintha megduplázódtak volna az alakzatok, nem egyszer fordult elő, hogy nem tudtam pontosan kivenni, hogy épp milyen vírus van ott azon a helyen, és rossz kapszulát tettem rá. Akkor meg kellett erőltetnem magam, hogy jobban figyeljek. Ennek összessége okozhatta a fejfájást, ami azért is ijesztett meg, mert egyrészt ilyen soha nem fordult elő, másrészt meg nem vagyok az a fejfájós típus. Négyévente egyszer, ha előfordul... És most ilyen erősen. Elgondolkodtatott, hogy ez legközelebb is kialakulhat-e, és ha igen, mit lehet ez ellen tenni. Pedig amúgy nagyon jó játék.

Japán zene CD-ről

Azt hiszem, jöhet bármi mp3, bármi digitális letöltés, számomra mindig a CD lesz az igazi.

A mai napig nagyon szeretek CD-t hallgatni, és azokat a japán zenéket, amiket igazán szeretek, azokat megvettem eredetiben is. Így van egy kis gyűjteményem. Természetesen Okui Masami albumaiból van a legtöbb. Ezt az albumot meg nagyon szeretem. Okui Masami volt konkrétan az, aki bebizonyította, hogy a '90-es trendi popzenéjét lehet igényesen is művelni. A szövegbe annyira nem mélyedtem bele, de hogy az énekhang már ekkor is megvolt, az minden kétséget kizáró, meg a zene is bár szintetizátor, gitár, meg hasonlók, mégis sokkal kellemesebb hangzású, mint a magyar vagy a nyugati '90-es évek popsongjai. Szeretem Okui Masami első 5 albumát.