2017. június 6., kedd

Uchuu no Kishi -Tekkaman Blade- karaokék

Azért van előnye a Facebooknak. Azáltal, hogy nagyobb nyilvánosságot kaphat egy-egy írásom, nagyobb felelősséget érzek a munkám iránt. A blog továbbra is alapvetően az animékről, mangákról, japán könnyűzenéről fog szólni, de a Facebook oldalra mindegyik blog linkje ki fog kerülni., így lehet válogatni. Mindenki arra a cikkre kattint, amelyik tetszik neki. A japán zenén belül a karaoke kiemelt szerepet fog kapni. Most az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime openingjeivel és endingjeivel foglalkoztam, sikerült tegnap megcsinálni mind a két openingből és endingből a kfn-eket, amiket elterveztem:

  • OP01: REASON
  • ED01: ENERGY OF LOVE
  • OP02: Eien no Kodoku
  • ED02: LONELY HEART

Mind a négy dal előadója Kosaka Yumiko. Neki ugyan nagyon rövid előadói karrier jutott, de az annál érdekesebb. Róla itt írtam bővebben. Ő egyike azon japán előadóknak, akiknél sajnálom, hogy nem jutott neki több szó. Jó hangja van, és van néhány nagyon jó dala, ami miatt érdemes volt megismerni őt. A Tekkaman Blade anime dalok esetében sajnos csak a openingeknek van karaoke verziójuk az endingeknek nincs, így azokat vocal only-ban csináltam meg. Ráadásul a LONELY HEART-ot nem ismertem annyira, mert az nem került fel a stúdióalbumára, így azt nem hallgattam olyan sokszor. Ennek ellenére nem volt nehéz időzíteni, mert láttam logikát a ritmusban, így szinte magamtól ment végig. Maga a dal egyébként nem valami jó, megértem, hogy miért nem került fel albumra. 5 perc 47 másodperc hosszú, de ami a nagyobb baj, hogy indokolatlanul hosszú. Sok a zene, és sok a "felesleges" ének. Ez alatt azt értem, hogy nem viszi el a dalt sehová. Pedig kifejezetten jónak indul. A szöveg lényegében úgy kezdődik, hogy álmában az ő mosolyát látta (gondolom, a nagy őét), és amikor felébredt, azonnal beléhasított a tudat, hogy minden ugyanolyan, mint tegnap volt. Ami vélhetőleg egy nagyon rossz állapot, mert rögtön azzal folytatja, hogy elfelejt minden kedvességet, és csak egy célja maradt: Futni... futni egyedül. Nagyjából ennyi hangzik el az ending videóban, és kíváncsi voltam, hogy hova megy végül a dal. Csalódottan tapasztaltam, hogy önsajnáltatásba fullad az egész, és a magányos szívének "kiéneklésével" csupán az a célja, hogy azt hangoztassa, hogy egyedül harcol mindenért. Az önsajnáltató jajgatásról már ne is beszéljünk. De megcsináltam, hogy teljes legyen a karaokéban az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade repertoár.

Az animével egyébként hamarosan végzek, már 41 részt láttam a 49-ből. Igazság szerint várom, hogy vége legyen, mert az egészet Hayashibara Megumi miatt kezdtem el nézni. Ő szinkronizálja benne Kisaragi Aki-t. Őmiatta megérte nézni az animét, ugyanis itt Megumi-san saját hangján szinkronizál, nem "alakít" rajta, mint akár Lina Inverse-nél. Jó eséllyel azért, mert Aki eléggé komoly karakter, nála nincs lehetőség bolondozásra. Maga az anime meg egyrészt azért nem tetszik annyira, mert nem az én stílusom a sci-fi, mecha, másrészt meg túl sok az érzelgősség és az érzelmi kitörés. A 25. rész körül ugyan fény derül a háttértörténetre, és kellő magyarázattal is szolgál, de nekem ez már akkor is sok. De ha már eljutottam eddig, akkor végig is nézem, ráadásul úgy tudom, hogy Japánban népszerű anime volt a maga idejében (1992-1993-as, úgyhogy jó régi), úgyhogy ezért is nézem. Tervezem megnézni az elődjét is, az Uchuu no Kishi: Tekkaman-t, ez még ennél is sokkal régebbi, 1975-ös, úgyhogy a legrégebbi anime lesz, amit eddig láttam. Viszont amit érdekesnek tartok, hogy az OVA (Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II) viszont kifejezetten tetszett. 10 évvel játszódik a fősztori után, és talán azért tetszik nagyon, mert bár ugyanúgy az űrben és egy távoli jövőben játszódik, de csak lazán hordozza magában a sci-fi elemeket, ezért nézhetőbb számomra. És érdekelt is a történet. Ráadásul az OVA már nemcsak Hayashibara Megumi miatt érdekelt, hanem a három endinget (nincs openingje) Okui Masami énekelte. Az alábbiakat:

  • REINCARNATION (1-3. rész)
  • Live alone Sennen Tattemo (4-5. rész)
  • It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta- (6. rész)

Ezek a dalok jelentősek Okui Masami karrierjében, ugyanis 1994-ben ezek voltak az énekesnő első igazán nagyon jó dalai, amik már nemcsak szórakoztatnak, kellemes érzést okoz a hallgatásuk, hanem minőségiek is lettek. Erősebbek, jelentőséggel bírnak, és megerősítették az énekesnő első albumát. Többek között ezeknek a daloknak köszönhetően indult el nagyon jól a karrierje, és adja az első album (Gyuu) azt az érzést, hogy itt egy nagy karrier lehetősége hallható. A mai napig nagyon szeretem a debütáló albumot hallgatni. Az animét meg aki látta, szinte mindenki szereti, úgyhogy ne az én véleményem legyen mérvadó.

2017. június 5., hétfő

Mario Kart 8 DLC

A tegnap találkozó utóhatása, hogy megvettem magamnak a Mario Kart 8 DLC-ket. Úgy voltam vele, hogy amíg nem lesz meg a Switch, és a Mario Kart 8 Deluxe, addig ez nagyon jó lesz egyáltalán valami megérezni a Switch által nyújtott életérzésből, másrészt meg több pályán tudok gyakorolni. Méghozzá ennyin:

Ez a nagy haszna a tegnapi képkészítő trollkodásomnak. Addig nem vettem komolyan, hogy lehet képeket csinálni, és azokat feltölteni Miiverse-re, most meg csináltam néhányat. Switch-en mondjuk valamivel egyszerűbb, mert ott megnyomom a képkészítő gombot, és készen vagyok. Itt meg kell nyomni a HOME gombot akkor, amikor olyan kép jelenik meg, amit fel akarok tölteni, rámenni a Miiverse-re, és kérésre külön feltölti nekünk. Ez némi időbe telik, ráadásul ezen a képen is látható, hogy azért a Nintendo rontja a képminőséget, nehogy már a tökéletes képeimmel plágiumot kövessek el... A másik meg, hogy nem is lehet full HD-ban letölteni a képeket, csak 800×450-es méretben tudtam. Azért jól jött volna egy 1920×1080-as képméret. De ez legyen a legnagyobb baj, nagyon örülök, hogy lehet képeket elmenteni.

Szóval van hol gyakorolni, meg is teszek mindent az ügy érdekében, 50cc-n már ki is maxoltam a DLC kupákat.

Véletlen a csukott szemű Mario, ha könnyebb lenne képeket feltölteni, akkor megtettem volna, hogy visszalépek, és úgy jelenetet kapok el, de lusta voltam. Egyébként nagyon tetszenek a DLC pályák, az ExciteBike, az Animal Crossing a The Legend of Zelda és az F-Zero pályák külön zenéi külön élménnyé teszik a játékot. A pályák felépítése is tetszenek.

De a választható versenyzők tárháza is bővült.

Az alsó sor vált szabaddá, valamint különböző színű Yoshikat és Shy Guy-okat lehet választani. Nem vagyok rajongója az Animal Crossing sorozatnak, ezért nem is gondoltam volna, hogy szimpatikusak lesznek a karakterek onnan: Villager és Isabelle. És mégis. Tanooki Mariónál nagyon tetszett, hogy amikor ugratok vele, akkor szoborrá is változik. Ez egy nagy easter egg volt a Super Mario Bros. 3-ban, amikor Mario felvette a Tanooki mezt, akkor egy gombkombináció hatására szoborrá változik. Ez egyébként egy japán folklórra utalás, méghozzá a Bake-Danuki-ra, mely egy szellem (youkai), mely állatot a japán irodalom többször is versbe szedett. Az az igazság, hogy a legendáját nem nagyon tudom értelmezni, mert a japán folklór a sok furcsa, sajátságos hitvilága miatt túlságosan elvont, így nehezen értelmezhető számomra. De az viszont érdekesség a New Super Mario Bros. 2-ben Luigi-nak a levél hatására azért lesz "róka-farka", mert az a Kitsune a japán mondavilágban, és a képessége nagyon hasonlít a tanookihoz. Van néhány Japánnal kapcsolatos easter egg a Mario 3-ban, érdemes felfedezni őket, külön élménnyé teszik az amúgyis életre szóló játékélményt. Link nagyon jó, hogy választható karakter lett, Dry Bowser viszont ijesztő, mert a Mario Kart Wii online játékában a legtöbb csalást, hackelést Dry Bowserrel követték el, és ez így rossz emlékként megmaradt vele kapcsolatosan.

Ez az eredmény nem olyan nagy szám, mivel 50cc-n sikerült elérni, az örömöm megosztása miatt teszem ki.

Kellemes meglepetés számomra, hogy Cat Peach nyávogó hangja korántsem annyira idegesítő, mint ahogy gondoltam, hogy az lesz. Ebben még mindig Pink Gold Peach a "nyerő" a galamb-szerű hangjával.

Ha megvesszük a DLC-ket, még ezek a kocsirészek járnak mellé:

Legalábbis ez egy része, amit meg tudok mutatni, de azért ez is szemléltet néhány újdonságot. Azt gondolom, hogy jó kocsikat adtak, és a piros Yoshi olyan aranyos, hogy a jeges pályákon is piros hó esik a jelenlétére. Egyébként vele próbáltam ki a VS-t, hogy random megyek mindegyik pályán. 8 versenyt állítottam be 150cc térfogattal és hard CPU-val, és ilyen eredményt sikerült elérni:

Egyedül az utolsó játékot sikerült megnyerni, azzal szépítettem a negyedik helyemen. Amúgy általában, ha ilyen versenyre megyek, ami nagyobb kihívást nyújt, szinte mindig a 4. hely körül végzek. És ez így is van rendjén, szépen fokozatosan felérek a csúcsra. Most az volt a cél, hogy közelebb legyek a 3. helyezetthez, mint a 5.-hez, majd felérek a dobogó alsó fokára, megkörnyékezem az ezüstérmet, onnastól kezdve nincs megállás. A fokozatosság elvében hiszek, ha a fejlődésről van szó.

Ez a két kép már csak amolyan "fun fact", kipróbáltam Time Trialban is néhány új pályát, ezek eredményeit örökítettem meg.

Nem hiszem, hogy nagy kihívás lenne ezeket az időket legyűrni. Az új pályák közül egyértelműen a metrós a kedvencem (Super Bell Subway), azért a metró aluljáró feeling azért nagyon ott van.

Határozottan azt mondom, hogy megérte megvenni a DLC-ket, addig remek szórakozás lesz a Mario Kart 8, amíg nem lesz meg a Switch. Addig meg felhozom magam a többiek szintjére.

II. szegedi Nintendo találkozó

Végre ismét vidéken volt Nintendo találkozó, és ismét Szegeden gyűltünk össze. Felvetettem egyébként, hogy ha lehetne valamelyik másik vidéki városban találkozó, akkor az hol lehetne. De aztán rájöttem, hogy Szolnok és Kecskemét mellett nem eléggé döntő jelentőségű érv, hogy az ország közepén vannak, így viszonylag könnyen megközelíthetők, ha nem tudunk senki aktív szolnokit vagy kecskemétit, aki segítene a szervezésben. Segítene helyszínt találni, megbeszélni az ottaniakkal, hogysmint lehetünk ott jelen, és hasonlók. Szegeden meg több Nintendo rajongó van, ráadásul nemrég megnyílt a LVL UP esport bár, ezért ez kiváló lehetőség volt. Egész jó helyszín, és az árak is kifejezetten jók a pesti gamer szórakozóhelyekéhez képest.

A nap sajnos nem indult valami fényesen, mert hasfájással ébredtem, és ez rányomta a bélyegét a kezdeti hangulatomra. Eleinte nem voltam valami beszédes kedvemben emiatt. De azért örültem, hogy Thunder is eljött végre egy találkozóra. Többször hívtam Pestre, de mivel neki problémás eljárni Gyuláról, ezért anyagilag talán meg tudta volna oldani, de nem érezte, hogy megéri több órát vonatozni, hogy néhány órát játsszon más rajongókkal. Kifejezetten örült, hogy most jóval közelebb lesz találkozó. Együtt mentünk fel Szegedre, aztán bagszi csatlakozott hozzánk Orosházán. Jól elvoltunk, játszottunk a The Legend of Zelda: Triforce Heroes játékkal. Alapvetően a Four Swords koncepcióját követi valamivel modernebb köntösben. Jó buli volt, és természetesen lehetőségeimhez mérten igyekeztem bagsziék számára izgalmassá tenni a játékot. Például úgy ledobni őket, hogy azt hiszik, hogy szakadékba kerülnek, holott épp hogy földre dobtam le őket. Szeretem így megviccelni a játékostársaimat, de akár komolyabban is megijesztem őket. A legnagyobb trollság, amit megcsináltam egy közös játékban, az a New Super Mario Bros. Wii-ben volt, amikor én voltam Mario, bagszi meg Luigi, és együtt egy szűkös helyen voltunk, mindkét végén szakadékkal. Aztán annyira untam, hogy sehogy nem tudtunk kimászni onnan, hogy fogtam bagszit (mármint Luigit), és bedobtam a szakadékba. Eljátszottunk Szegedig, közben kibeszéltük ezt a voice chatet, ami Switch-en meglehetősen bonyolult lesz, mert két vezeték is kell, meg okostelefonon egy alkalmazás. Ez sokakat bosszant, hogy vezetékek, meg okostelefonos alkalmazás... Hol van a Nintendo XXI. századtól? Bagszi magyarázta el, hogy a Nintendo ezzel akarja elhárítani a felelősséget, hogy ha valakit rossz "felhasználói" élmény ér azért, mert mondjuk kicikizték a játéka miatt, vagy trollkodnak vele, azért a Nintendónak kelljen a felelősséget vállalnia. Hogy logika (vagy érthető magyarázat) mennyire van ebben, az más kérdés, az biztos, hogy van ebben ráció, például a LetterBox SpotPass üzenetküldési lehetőségét is többek között azért szüntették meg, hogy Japánban ne zaklassák a gyerekeket a pedofilok.

Szegeden Szaki várt ránk, ő segített bagszinak vinni a nagy táskáját. Az kicsit váratlanul ért, hogy villamossal akartak menni. Nem gondolkodtam tömegközlekedésben, mert úgy néztem a térképen, hogy nincs messze a találkozó helyszíne a vasútállomástól. Ketté is vált a csoport. Bagszi ment Szakival villamoson, mi meg Thunderrel sétáltunk. Tényleg nem volt messze, kb. negyed óra volt az út gyalog. Csak annyi, hogy eltévedtünk, mert a Jókai utcánál tovább mentünk, elmentünk egészen a Dugonics utcáig. Már szinte integettünk a Dómnak is, de nem akart előkerülni a bár. Aztán Thunder mutatott rá, hogy valószínűleg fent lesz az üzletsornál. És tényleg ott volt. Az elején még nem voltak sokan, de amúgy maga a hely barátságos volt. Készülődtek a többiek, a gépek rendben elkészültek. Mivel a hangulatom ekkor még nem volt a topon, ezért úgy döntöttem, hogy inkább egyedül játszom. Leültem a Nintendo 64-es Super Smash Bros. mellé, és eljátszogatok vele. Én Mario, a gép meg Link, Very Hard-ra volt állítva, de semmiség, elleszek vele. Meg is ütköztem vele, amíg meg nem jött egy fertő egy fotós személyében.

Engem nem zavart volna, ha nekiáll fényképezni, de hogy hátulról rám teszi a Luigi-s sapkát mondván, hogy rajtam majd jól áll, és aztán nekiáll fényképezni, na azt már nem. Ki is kapcsoltam a gépet, és hátravonultam. Erősen lehetett érezni a beszédstílusában és a megnyilvánulásaiban, hogy utálja a munkáját. Azzal, ahogy a fejemre tette a sapkát, erősen érzékeltette, hogy a munkájának csak egy eszköze vagyok, aki által majd jópofa képeket készíthet a találkozóról, majdhogynem erősítve a sztereotípiát, hogy mi Nintendósok, milyen gyerekesek vagyunk. Na ehhez nem asszisztálok, ezért vonultam hátra. De azért Lernie és Thunder megmentették a fotóst, és egy kicsit játszottak neki a Nintendo 64-gyel. Nekik meg mondogatta, hogy erre hajoljanak, meg arra dőljenek, vagy mi az isten, az azért erősen rontotta a spontaneitást. Még néhány kép készítése után elhagyta a helyszínt, én meg visszaültem a Nintendo 64-hez. Több játék is játszható volt, kipróbálható volt, betettem a Diddy Kong Racing-et, mert annyira nem jött be először a játék, de éreztem, hogy nem kell ezt annyiban hagyni. És igen. Kipróbáltam néhány pályát. Tetszik a játék, érdemes lesz beszerezni. De volt egy pálya, ahol sehogy nem tudtam rendesen rámenni a hídra, mindig a vízben kötöttem ki. Nagyon nehéz volt onnan kimászni, úgyhogy nem egyszer fordult elő, hogy az átlagban 25-30 másodperc alatt teljesíthető kört 2 perc alatt sikerült csak megtenni. Nehezen sikerült csak ráérezni a pályára, ennek ellenére élveztem a játékot, és azt éreztem, hogy sok gyakorlással bizony sikerülhet jó eredményt elérni benne.

Aztán éhes voltam, szerettem volna enni valamit. Abból a szempontból nem volt jó választás, hogy pünkösd vasárnap volt a találkozó, hogy szinte semmi nem volt nyitva a környéken. A bár meg csak pár hete nyitott ki, kaját nem lehetett náluk rendelni. Szétnéztem azért a környéken, hogy akad-e valami. Egy hamburgeres nyitva volt a bár mellett, de azért még jobban szétnéztem, akad-e más is. Volt is lent egy eldugott helyen egy kajálda-szerűség, ahol 550 forintért ígértek gyrost és sült krumplit. Na ez nagyon ígéretesnek tűnt. Bementem, de senki nem vette tudomásul, hogy bement hozzájuk valaki. Nem kérdezte senki, hogy mit akarok, vagy nem mondta senki, hogy zárva vagyunk. Ez az a túl szép, hogy igaz legyen szindrómája, úgyhogy sajnos ott kellett hagyjam őket, és csak a hamburgeresnél kötöttem ki. 600 foritnért vettem normál hamburgert. Egész jó volt, bár érdekes volt látni az étlapon, hogy óriás hamburgert is szolgálnak fel 1 kg marhahúsból 2.600 forintért... Nem is csak az, hogy nem volt rá annyi pénzem, hanem ki eszi meg azt mind? O_O Italt már nem náluk vettem, hanem a gamer bárban, kifejezve tiszteletemet barátságosak az áraik. Úgyhogy náluk szolgáltam ki magam itallal.

Kezdődött Lernie online stream-je, most az ARMS játékot mutatta be. Ez az a játék, amit online elérhetővé tettek egy-egy órára ki lehet próbálni. Naponta két-három alkalommal 1-1 órára elérhetővé teszik a játékot ingyen. Ezt nemcsak azért csinálták, hogy kipróbálhassuk a játékot, hanem hogy ők is kipróbálhassák, hogy a szervereik hány játékost bírnak el egyszerre. Ez egy nagyon jó döntés volt, így mindkét oldal jól jár. A probléma a játékkal az, hogy nézve egyáltalán nem inspirál játékra. Olyannyira, hogy amíg Lernie nyomta a stream-et, egyfajta mélyponton voltam, majdnem elaludtam. Pont mögötte voltam, kicsit aggódtam, hogy nem-e látszik az adásban, hogy elbóbiskolok, de mivel nem szóltak (Bitvadász felügyelte a gépnél a kommenteket, a mikrofont és a kamerát), ezért úgy voltam vele, hogy nincs baj. Nem voltam inspirált abban, hogy kipróbáljam a játékot, ezért megvártam a végét. Az adás után ismét lehetett játszani a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Mindig legalább hárman játszottunk az új Mario Kart-tal, volt körülötte forgalom. Én is hihetetlenül élvezem, olyan érzésem van, mintha az extráival, és a stílusával újra szerethetővé tette a Mario Kart sorozatot. Egyébként baromi béna vagyok a játékban, a régi Mario Kart-okban nagyon jól teljesítek, szinte a legyőzhetetlenség érzése kerülget, addig ez az új Mario Kartokról nem mondható el. Mondjuk ez részint amiatt is van, mert a Wii U-s Mario Kart 8 nem inspirált hosszútávú játékra, így nem is lettem benne annyira jó, hogy itt laposra verjek mindenkit. De ez még változhat. Egy biztos, nagyon ráéreztem a Switch hangulatára, aminek nagyon örülök, és egyre erősebb bennem a késztetés, hogy vegyek egyet. De megvárok egy Mariós pack-ot, ami jó eséllyel megjön akkor, ha megjelenik a Super Mario Odyssey, másrészt meg annak feltételezhetőleg olcsóbb lesz az ára is. Addig is örömmel játszok és edzek a Wii U-s Mario Kart 8-cal. A Switch-es változatban pedig egy kicsit szórakoztam a képkészítéssel. Eleinte igyekeztem vicces pillanatokat elkapni, aztán láttam, hogy a többieknek is örömöt okozok azzal, hogy megjelenik a bal-felső sarokban a "capture taken" felirat, ezért a végére már teljesen véletlenszerűen nyomkodtam a képkészítő gombot.

A végére azért mentek már el az emberek, mi sem maradtunk 17 óránál tovább. Pedig Thunder említett valami bulit, ami miatt csak másnap megy haza, de aztán csak jött velünk. A visszafele vonatot már nem értük volna el, így bagszival és Thunderrel hármasban elmentünk a közeli Burger Kingbe, enni egyet. Bagszival elfeleztünk egy dupla Whopper menüt, Thunder meg valami extra hot Whopper cuccot vett. Jó erős is volt neki. Aztán elsétáltunk a vasútállomásra, bagszi és Thunder megvették a jegyet maguknak, majd mentünk a vonathoz. A vonaton még elővette bagszi a Switch-et. és a kijelzőjén játszottunk hárman Mario Kart 8-at. Egész jól lett volna látható a játék, ha nem sütött volna oda a Nap. Megállapítottunk, hogy "Light Blue Shy Guy" neve férjezett név kb. olyan hangzása van, mint például a "Kovácsné Nagy Éva"-nak. Nem ismerek semmi ilyesmi nevű egyént, úgyhogy ha valakit tényleg így hívnak, az egyezés a véletlen műve. Bagszi leszállt Orosházán, mi pedig Thunderrel megbeszéltük, hogyan lehetne láthatóbbá tenni a Nintendós tevékenységemet. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak nekem lesz az, mert eléggé Facebook-ellenes vagyok. De be kell látni, hogy ha azt szeretném, hogy akár a nemrég újraindult Mariós oldalnak is nagyobb hírverése legyen, akár ennek a blognak, komolyabban jelen kell lenni FB-n. A koncepciót kigondolom magamban, és remélem, hogy a jövőben nagyobb szerephez juthatok, mint eddig. Annak meg nagyon örülök, hogy egyre inkább vásárlásra inspirál a Switch, mert érzem az "újkori" Nintendós életérzést. Érzem azt, hogy jó a Nintendós jelenben lenni, és erről az időről is mint dicső korszak fogunk emlékezni. Ezt a találkozók, és a közös Mario Kart 8 Deluxe játékok is megerősítik. És az az érdekes, hogy nálunk is jól fogy a Switch. Békéscsabán a Media Markt-ban egy hete 4 Switch konzol volt (2 szürke és 2 piros-kék), most szombatra már csak 1 maradt. Ha egy olyan városban is veszik a Nintendo konzolját, ahol a cégnek szinte semmi hírneve nem volt a videojátékosok körében, az azért nagyon jót jelent. Hovatovább fényes jövőt.

2017. május 11., csütörtök

Harada Chie

Tegnap egy olyan japán énekesnőről írtam, akinek elég hamar véget ért a karrrierje, ma szintén egy olyan énekesnőről szeretnék írni, akinek diszkográfiája szintén meglehetősen szegényes. Olyannyira, hogy csak egyetlen egy kislemeze van. Ő Harada Chie, akit még én sem ismernék, ha nem láttam volna a GHOST SWEEPER Mikami animét. Rejt néhány érdekes embert ez az anime, egy darabig az ő esetében sem értettem, hogy miért ennyire rövid az énekesnői karrierje. Nagyon kevés információt találtam róla, de az minden kérdésemre megadta a választ.

Harada Chie ugyanis nem akármilyen hangú énekesnő, konzervatóriumot végzett, tehát komoly hangképzést kapott. És ez megadja a magyarázatot arra, hogy miért nem áll össze számomra a GHOST SWEEPER című dal. Olyan érzésem van mindig, amikor hallgatom a dalt, hogy akármennyire is jó, és ötletes, nem passzol az előadó énekhangjához. Akkor nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de most már rájöttem, hogy mert túl jól énekli. A dal egy könnyed, '90-es évekre jellemző anime betétdal (1993-as a kislemez), és ebben énekel egyébként nagyon jól. Valószínűleg hamar kiderült mindenki számára, hogy ez nem lesz így jó, ezért villámgyorsan abbahagyhatták a dolgot. Igen, tényleg azt gondolom, hogy máshol jobban tudna érvényesülni, és azért a Twitter oldalán látható, hogy azért aktívan énekel, csak más közönségnek. Amúgy érdekes volt nézni az énekesnő Twitter oldalán macskás postot retweetelt. Nagyon imádhatja a macskákat, másfelől azt azért jó látni, hogy bár csak egy kislemezt énekelt fel az animés közönségnek, az azért látszik a képeken, hogy jól érzi magát abban, amit csinál, és ez a fő.

A dal azért nem maradt annyiban. Okui Masami énekelte a movie betétdalát 1994-ben, valószínűleg ezért is énekelhette fel a 2003-as Masami Kobushi albumára az anime openinget. Az azért hallatszik, hogy mégiscsak neki áll ez jól, ő mozog otthonosan az anime zenék világában. És tényleg. Makkun hangja sokkal könnyedebb, nincs így komolyzenei végzettsége, ezért spontánnak hangzik az éneke, és ez jobban illik a dal eredeti hangulatához. Úgyhogy Okui Masami előadásában számomra vitathatatlanul 10/10 a dal, ott jegyzem a legjobbjai között, ehhez kétség sem férhet. Csak ezért az egy dalért érdemes megvenni a Masami Kobushi albumot.

De azért térjünk vissza egy kicsit az eredeti kislemezhez. A második dal, a Try my heaven is kifejezetten jó dal, érdemes meghallgatni. A címe árulkodó, hogy bár nem hangzik fel az animében, de illik hozzá. Maga a dal jól visszaadja az anime hangulatát. De ebben a dalban is érződik, hogy túl jó neki. Sajnálom a dolgot, mert egyébként nagyon jó dal mind a kettő. El is gondolkodtam azon, hogy milyen lett volna, ha Okui Masami 1993-ban ezzel a kislemezzel debütál, az bizony óriási durranás lett volna.

Úgy vagyok vele, hogy mivel ez az énekesnő egyetlen kislemeze, és mivel nagyon ritka, ezért ismerje meg az egész világ, és kiteszem letöltésre.

Megjelenés: 1993. április 30.
Kiadó: StarChild (King Records)
KIDA 56
Ár: ¥1.000

  1. GHOST SWEEPER 3:44
  2. Try my heaven 4:49
  3. GHOST SWEEPER (OFF VOCAL VERSION) 3:45
  4. Try my heaven (OFF VOCAL VERSION) 4:49

A kislemez nem került fel az Oricon chart-ra.

Letöltés itt / Download here
320 kbps mp3 + BK scans

2017. május 10., szerda

Kosaka Yumiko

Általában megoszlanak a vélemények arról, hogy érdemes egy jó anime zene után komolyabban megismerni az adott előadót. Magyarországon kevesen foglalkoznak annyira komolyan a japán zenével, mint én, ezt nyíltan ki merem jelenteni. Másrészt az állítás ellenzői úgy vannak vele, hogy azért, mert hallottunk egy jó openinget vagy endinget, még nem érdemes komolyan foglalkozni. Egy anime dalt sokkal inkább az adott műhöz írják, semmint az előadó egyéniségéhez, ezért attól, hogy megtetszik egy dal, attól még könnyen meglehet, hogy ha meghallgatnánk a többi saját dalát, csalódás érhet. Találkoztam már én is ilyennel, amikor valaki szimpatikus volt számomra, azt amikor meghallgattam egy önálló albumát, döbbenten hallom, hogy teljesen más a zene, úgyhogy ismerős számomra a dolog. Az egyik ilyen nagy csalódás volt a Do As Infinity, amikor azt hittem a két Inuyasha ending után, hogy biztosan sok hasonló daluk van, és akkor igazán kedvemre valók lesznek. De kiderült, hogy ugyan igényes zenét művelnek, de teljesen átlagos szinten, semmi nem emeli ki őket számomra. Úgyhogy még az album hallgatása közben leállítottam a zenéjüket, annyira csalódott voltam.

Ellenben több a pozitív élmény, mert ha nem lenne a Kaleido Star, akkor nem ismerném Yonekura Chihirót, ha nem lenne a Slayers akkor nem ismerném, se Hayashibara Megumit, se Okui Masamit, és ha nem lenne a Rozen Maiden, akkor nem ismerném az ALI PROJECT-et, akik mind nagy veszteségek lennének.

Kosaka Yumiko egy érdekes előadó abból a szempontból, hogy nem tűnt fel, hogy egyszerre két animében is hallom a hangját. Hiszen most nézem a GHOST SWEEPER Mikami-t és az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade animéket. Előbb kezdtem el nézni az Tekkaman Blade-et, és olyan furcsának tűnt a hangja, egyáltalán nem volt japános vagy ázsiai stílusú az éneke, sokkal inkább nyugati, pedig amúgy japánul énekelt. Annyira nem is fogott meg az elején, de az erőteljes énekhangot megjegyeztem magamnak. Aztán amikor elkezdtem nézni a GHOST SWEEPER Mikami-t, akkor nem tűnt fel a hasonlóság. Az endinget énekli az animében. Azért nem, mert a Tekkaman Blade openingje és endingje (mind a kettőt Kosaka Yumiko énekli) keményebb rock dal, az énekesnő hangja is sokkal erősebb, míg a Mikami endingje egy poposabb hangzású dal, a szintetizátor dominál, és az énekhang is lágyabb. Aztán később láttam a Jpopsuki-n a feltöltések között, hogy ugyanott találom meg a BELIEVE ME kislemezt (GS Mikami ending), mint ahol a REASON-t (Tekkaman Blade OP). Na erre már felfigyeltem, úgy voltam vele, hogy ennek az énekesnőnek érdemes egy esélyt adni. Ő is azok közé tartozik, akiknek eléggé szűkös a diszkográfiája. Olyannyira, hogy a fent említett két animével ki is merült az énekesnő repertoárja. Három Tekkaman Blade-es kislemeze és egy GS Mikami kislemeze van, ezek mellett két stúdióalbumot jelentetett meg. Aztán képeket elnézve róla, valószínűleg azért, mert a Tekkaman Blade alatt a nyugati rocksztár imázsát alakították ki, úgy nézett ki, mint egy '90-es évek eleji nyugati rockbanda énekesnője. Erre a hangja is alkalmas volt, ugyanis tényleg erőteljes hangja van, amivel képes érzelmeket jelentőségteljesen átadni.

Az első albuma 1992-ben jelent meg YUMICO címen, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen dalai vannak egy ilyen énekesnőnek. Azt találtam érdekesnek, hogy követve a Tekkaman Blade opening és ending dalainak szövegének angol fordítását, nem éreztem összhangban azt, amiről énekel, és ahogy énekli azt. Egyrészt a zenei stílus sem passzol a szöveghez, másrészt meg az énekesnő sem úgy énekli, ahogy én személy szerint ilyen érzést hitelesnek tartok elénekelni. Bár ez függhet attól is, hogy Kosaka Yumikónak milyen személyes élettapasztalata van. 22 éves volt, amikor felénekelte az openinget és az endinget, és az a személyes gondolatom, hogy még ha meg is élte azokat, amikről énekel, nem biztos, hogy helyén tudja kezelni őket. Ennek ellenére kíváncsi voltam arra, hogy mit hoztak neki össze két album erejéig. Az első album sokkal rockosabb, tényleg olyan, mint egy nyugati rocksztár. Erős hangon, alapvetően erős gitáralapra énekel rá, és tényleg olyan érzésem volt, mintha egy nyugati albumot hallgatnék. A japán szövegen kívül semmi nem utalt arra egy távol-keleti albumot hallgatok. Ugyanakkor bejött az első album, vannak rajta olyan dalok, melyek kifejezetten jól állnak az énekesnőnek, és hangulatban is bejöttek. Úgyhogy többször fogom hallgatni. Csak ami miatt furcsa volt, az az, hogy annak ellenére, hogy 17 dalból áll az album, mindössze 49 perc az egész. Ez azért van, mert több kb. fél perces "interlude" van az albumon, amik egyébként a címük alapján odaillenek, mert felvezetik a következő dalt. Ugyanakkor eléggé disszonáns például egy telefoncsörgést hallgatni a "Telephone Ringing" című 17 másodperces szerzeményben, aztán egy nő sokat sejtető hangon beleszól, hogy "Love". Egyébként az album nyugati stílusát erősíti, hogy ezekben a rövid átvezetésekben, ha van szöveg, csak angol nyelven lehet hallani, és azok is teljesen amerikai stílusban beszélnek. Úgyhogy olyan érzésem volt az albumot hallgatva, mintha Kosaka Yumikóval akarták volna meghonosítani Japánban az amerikai stílusú '90-es évekre jellemző "csajos" rock zenét.

Csakhogy mintha ez nem sikerült volna, mert a második albummal erős stílusváltás következett be. Maga a zene is poposabb lett az into my heart albumon, ugyanakkor külsőre is megváltozott. Az énekesnő teljesen levetette a rock imázst, és egy átlagos pop énekesnő érzetét kelti a második album borítóján. A két képen egy és ugyanazon személy látható. Egy kis átalakítás önmagában felér egy álarccal. A második album 1993-ban jelent meg, és nem is sikerült annyira jóra. Hiába van rajta a GHOST SWEEPER Mikami endingje, ami nagyon tetszik nekem, viszont néhány kellemes daltól eltekintve ez az album felejtősebbre sikeredett. Mindenesetre a interlude-okat lehagyták az albumról szerencsére, így ezen "tisztán" szerepel 10 dal 46 perc hosszan. De hallatszik, hogy ez nem igazán az ő stílusa, az első album dalaiban otthonosan mozog. Az volt a gondolatom, hogy a szerződés eleinte két albumra szólt, és ha sikeres lesz, akkor hosszabbítanak. De mivel sikertelen volt a YUMICO album, ezért gyors stílusváltással akarták menteni a menthetőt, mert vélhetőleg azt gondolták, hogy azért nem jött be a népnek az első album, mert jelentősen elüt a megszokott japán stílustól, és milyen már az, hogy egy japán énekesnő nyugati stílusban énekel? Ezért csináltak másodjára egy populárisabb, japánok számomra "ismerősebben" hangzó albumot, amiről gondolták, hogy az majd meghozhatja a várt sikert.

De nem hozta meg, végül egyik album sem került fel az Oricon chart-ra, és Kosaka Yumiko esetében sajnos meg tudom érteni, hogy miért. Nem az amerikai stílusú énekben és külsőben látom a bajt, hiszen ez jól állt az énekesnőnek. Hanem egyrészt abban, hogy komoly érzelmeket hordozó szövegeket írt az amúgy meglehetősen fiatal énekesnő (ő írta a szövegeket), aki ugyan próbált belevinni érzelmeket az énekébe, de azért hallatszik, hogy ehhez még fiatal. Tényleg azt gondolom, hogy még ha meg is élte volna azokat a dolgokat, amiről énekelt, idő és érzelmi érettség kell ahhoz, hogy feldolgozza azokat, a helyükre kerüljenek, és ezt nem hallom az énekben. Az, hogy a második albumra erős stílusváltás következett, az arra lehetett válasz, hogy nem volt sikeres az első album. Ez nagy hiba volt. Hagyni kellett volna, hogy kiforrja magát a stílus, hogy az énekesnő is érjen, és később olyan jó albumok készültek, hogy lazán az albumeladások élére kerülhettek volna, mert azért a jó zene mellett nem megy csak úgy el a japán nép. A második album borítóján látható, hogy valamivel komolyabbnak akar mutatkozni az énekesnő, mintha azt akarná igazolni, hogy azok a dolgok, melyekről az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime dalaiban énekelt, azok mind hitelesek, és az ő érzései. Ebben látom a sikertelenség okát. Dalok tekintetében meg "japánosabb" lett az into my heart album, de nagyon lehet hallani, hogy abban a rockos stílusban érzi igazán jól magát, és a hangja is tökéletesen alkalmas egy rock dal eléneklésére. Ezek után nem csoda, hogy a második album is sikertelen lett, és vége lett az énekesnő karrierjének, ami nagy kár, mert megint egy nagyon jó hang veszett kárba. Ha hagyták volna, hogy kiforrja magát ez a rock zene, akkor akár ezen a téren Hayashibara Megumi-féle legenda is lehetett volna a dologból, mert hallani az első albumon, hogy van ebben potenciál. Csak valami miatt nem kapott abban a formában második esélyt a dolog, emiatt kárba veszett egy jó énekesnő karrierje.

2017. május 7., vasárnap

Retro videojáték kiállítás

Bagszi hívta fel a figyelmemet, hogy lesz retro játék kiállítás a Csokonai Művelődési Központban, ahol rengeteg sok régi konzolt és játékot meg lehet tekinteni és kipróbálni. Annak kapcsán merült fel a dolog, hogy biztosan meglesz már neki a megjelenés napjára a Mario Kart 8 Deluxe, és hogy kipróbálnám nála, ha lenne lehetőség. Mondta, hogy igen, és bár nála nem lehet, de ha szeretném, akkor kipróbálhatom ezen az eseményen, ugyanis lesz egy Switch is. Na akkor elmegyek. Már csak azért is, hogy új élményeket, inspirációkat szerezzek videojátékok tekintetében.

Bár érdekes, hogy ez volt a 9. kiállítás, de én most vagyok először, valahogy eleddig ez kimaradt az életemből. Úgyhogy már csak emiatt is el akartam menni, hogy be tudjam pótolni. A 7.19-es vonattal mentem fel Pestre, szerencsére minden rendben volt. az út alatt az angol érettségire készültem, el se hiszem, hogy már egy hét sincs hátra a majdhogynem sorsfordító napig. Izgulok, és nagyon várom. Leszállás után a kettes metróval kellett menni a Deák Ferenc térig, majd onnan az 1-es metróval a Mexikói úti végállomásig, innen pedig a 25-ös busz vitt el a célállomáshoz. 1.000 forint volt a jegy, és meg kell hagyni, tényleg megérte, mert itt aztán minden volt. A Pongos géptől kezdve a ZX Spectrumos, Commodore-os, Amigás gépen át a Nintendós, PlayStation-ös, Segás sikereken át, a mai VR technológiát is ki lehetett próbálni. Sőt, a színpadra felkerült két Nintendo Switch, a NES Classic Mini. És rengeteg ki volt próbálható közülük. Nagyon sajnálom, hogy nem vittem a fényképezőgépet, pedig lenne mit mutatni. Először a Switch-hez mentem fel, hiszen ott volt bagszi. Oly sok szeretettel üdvözöltem, két héttel ezelőtti nagy segítségét megköszönve, meg hát keveset találkozunk. Meg adódott lehetőség, kipróbálhattam a Mario Kart 8 Deluxe-et. Nekem kifejezetten tetszett, főleg, mert nem szedtem le a DLC-ket a Wii U-s játékban, így nekem több újdonságot tartalmazott. Amúgy a játék fizikájában nem éreztem különbséget, ugyanúgy lehetett irányítani, viszont a Switch többféle játéklehetősége (TV-s, hordozható...) miatt többen is csatlakozhatnak a játékba, mindenképp jó dolog. Most már meg vagyok győzve arról, hogy jó dolog a Switch, és hogy érdemes venni. Csak egy kicsit lejjebb szállított áron. A játékot is élveztem, annak ellenére, hogy tényleg alig van különbség a Wii U-s és a Switch-es változat között.

Miután kiéltem magam, lementem, szétnézni. A nagyterem két oldalán sok gép és játék volt kiállítva, mintha tényleg múzeum lenne, ugyanis el voltam zárva. Nosztalgikus volt látni a Commodore +4-es számítógépet, az volt életemben az első gép, amin játszottam. Még szüleim vették Bécsben (amikortól lehetett járni az osztrák fővárosba vásárolni) a bátyámnak, talán még születésem előtt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkeresem itthon, de az már tényleg sehol nincs meg, reménytelen lenne a keresésére indulni. De rengeteg egyéb számítógép és konzol volt, amit itt láttam először. A kipróbálható gépek közül először a PlayStation 2-höz mentem oda, itt egy Tekken volt játszható. Nem tudom, hogy valami rosszul volt beállítva, vagy én nem tudtam játszani, de nagyon lassú volt a karakterem mozgása, ennek ellenére mindig legyőztem a gépi ellenfelet. Szerintem nem ilyen a normális játék, de nem tudtam, hogy lehetett-e állítani rajta valamit, ezért inkább otthagytam. Odamentem a Nintendo 64-hez Mario Kart 64-ezni egyet. Hiába van meg, soha nem tudom megunni. Mellesleg feltűnt némi logika a gépek elhelyezésében. Mintha generációnként lettek volna elhelyezve, mert egy asztalon voltak a nagyon régi gépek, ugyanígy egy asztalon voltak a NESSega Master System, és a SNESSega MegaDrive gépek, és a többi.

12.30-kor volt a kamarateremben egy vetítés, Vakondok 4: Végigjátszás című kb. 2 órás dokumentumfilm. A magyar videojátékkészítés történelme, sok érdekességgel. De tényleg rengeteg... Nagyon tetszett a film, élmény volt hallgatni az élménybeszámolókat, de annyira töményen jöttek az érdekes és meghökkentő információk, történetek, tények, hogy fél óra múlva leállítottam volna, mert úgy éreztem, hogy ezt fel kell dolgoznom. Ki is esett néhány perc, és ahogy elnézem, nem én vagyok az egyedüli, aki így járt, ugyanis a film közben folyamatosan redukálódott a nézők száma. 10-en kezdtük el nézni, és maradtunk 4-en a végére. De aztán megerőltettem magam, és úgy döntöttem, hogy végignézem, nem foglalkozok az információk "megdöbbentő-mivoltával". De tényleg rengeteg volt. És tényleg megdöbbentő volt hallgatni a '80-as években hogy készültek minálunk a videojátékok, miben voltunk mi mások, mint a nagy nyugati fejlesztőcégek, és hogy mivel magyarázták, hogy a magyar játékok ennyire jól sikerültek. A legérdekesebb az volt, amikor Japánban próbálkoztak, és az volt az első kérdésük, hogy Nintendo van? Hát nem lehetett arra fejleszteni, az ismert tény számomra, hogy a Nintendo azzal akarta kivédeni, hogy sok igénytelen játék készüljön a gépére (ezáltal a videojáték-válság áldozata legyen), hogy lezárta a rendszerét, forráskódját (vagy hogy mondják... programozók biztos tudják), ezáltal csak azoknak a cégeknek lehetett fejleszteni játékokat NES-re, akikkel külön szerződést kötöttek. A Nintendo mindig is japán cég volt. De a játékfejlesztésről is nagyon sok érdekességet meséltek. Milyen az, amikor hetekig nem érintkeztek a külvilággal, a dolgozószobájukban aludtak, mondták, hogy konkrétan abból állt egy napjuk, hogy programoztak és aludtak. Ez az egyik olyan dolog, amiről egyébként tudok, hogy nagyjából ilyen egy kemény programozás, és amiatt (is) félek komolyan informatikát tanulni, mert a munka velejárói olykor nagyon durvák.

Miután vége lett a filmnek, visszamentem a Switch-hez játszottam még egy darabig a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Aztán lementem, mert láttam, hogy a Nintendo 64-ben Duke Nukem 64 van, és eszembe jutott, hogy ezt játszottam annak idején PC-n, és megnézem, milyen N64-en. Szokatlan az irányítás, hogy a C-gombokkal megyünk előre, de csak az analóg karral lehet fordulni, ugyanakkor a pálya ébresztett némi nosztalgikus érzést. Pályáztam erre a játékra, szeretném beszerezni. Sokáig nem volt lehetőségem játszani vele, mert odajött egy 5 év körüli kisfiú, és úgy voltam vele, hogy ne (általam) lásson lövöldözős játékot, ezért váltottam Mario Kart 64-re. Felajánlottam neki, hogy ha akar, játszhat velem. Beszállt, elmagyaráztam neki az irányítást, de hogy milyen durva lett a játék, az most sem hiszem el. Már az eleje sem indult jól, mert mivel először játszott, ezért a hátsó helyen egyikén végzett. Aztán a harmadik pályán, a Koopa Troopa Beach-en történt az, hogy beszorult egy sarokba. De úgy, hogy nem tudott kijönni. Mivel egyébként is nehezen viselte, hogy a mezőny végén van, nagyon begőzölt. Na innentől tudtam, hogy baj van, csak ezt azzal voltam kényszerült "tetézni", hogy nem értek a gyerekekhez, ezért nem tudtam, hogy nyugtassam meg. De a végére olyan sírógörcsöt kapott, hogy elkezdett össze-vissza szaladgálni a teremben segítségért kiáltva. Szerencsére az anyja azonnal megtalálta, és megvigasztalta, de rettenetesen meg voltam rémülve, hogy valaki csináljon vele valamit, sajnos nem tudtam kezelni a helyzetet. Aztán már végigvittem neki a pályát, visszaadtam neki a controllert, az utolsó pályát végigvitte, ott már nem volt semmi baja. Azt gondolom, hogy azt hitte, hogy tényleg beszorult, ezért esett pánikba, hogy valaki szabadítsa ki. Ha így van, akkor itt az élő bizonyíték, hogy egy kisgyerek tényleg nem tud különbséget tenni a fantáziavilág és a valóság között. Nagyon megijesztett, akármennyire is megnyugodott, már nevetett a végén, alázattal megköszöntem a játékot...

Visszamentem a színpadra nézni, hogy mi zajlik Nintendo Switch fronton, a Mario Kart 8 Deluxe mindig is foglalt volt, de ezt öröm volt nézni. Kipróbáltam még a kamu Famicomon a Super Mario Bros.-t, eléggé lassú volt... Meg GameCube-on a Donkey Kongát, de az sehogy nem akart jól működni nekem. Nem volt baj a beállítással, de nem értettem az irányítást. Meg vetítették még egyszer a vakondok 4-et, egyszer-egyszer belestem a kamaraterembe, hogy megnézzem, hányan nézik, de csak hárman voltak... Aztán a tombolahúzás után mentem haza. A 19.10-es vonat az utolsó, mely Békéscsabára megy (a késő esti 22.50-eset leszámítva), azt el akartam érni. A hazaút is rendben ment, két könyvet kezdtem el olvasni az utóbbi időkben, ezeket folytattam: Tari Annamária: Ki a fontos? Én vagy én? valamint elkezdtem olvasni az Assassin's Creed könyvet. Erre már régen felfigyeltem, és szemezek vele egy jó ideje. Úgy voltam vele, hogy amíg csak Nintendo konzolom van, addig más formákban van lehetőségem megismerkedni azokkal a játékokkal, melyek nem jelentek meg Nintendóra, de érdekelnek. Ilyen Assassin's Creed is, melynek úgy tudom, hogy a Reneszánsz az első kötete. Legalábbis ezzel kezdtem el. A kis affért leszámítva nagyon jó volt a kiállítás, örültem neki, hogy sok régi gépet láthattam, és volt lehetőségem kipróbálni néhányat közülük.

2017. május 5., péntek

Scrapped Princess anime endingje

Lassan végzek a Scrapped Princess animével, és hihetetlenül tetszik. Nagyban emlékeztet a Tears to Tiara animére, hiszen mind a kettő egy fantáziavilágban, a távoli jövőben játszódik, ráadásul a környezet is erősen "kalandjáték", RPG stílusú. Tegnap olvastam egy részletes történetismertést a Scrapped Princess-ről, itt tudtam meg többek között, hogy a történet a mi időszámításunk szerint 7500 körül játszódik. Ez konkrétan ki van számolva, mert a történetben különböző utalások vannak az időpontra. Tetszenek ezek az animék, és korábban írtam, hogy ha vennék PlayStation-t, (ez most is áll) akkor egyrészt azért, mert sok JRPG van rá, és tennék egy próbát velük. Bár nem tudom, hogy mennyire tudnék játszani velük, hiszen ezen játékok menete lényegesen eltér azoktól, amiket én játszok. De egy próbát megér, azt gondolom.

De most a zene. Az openinget már régóta ismerem, hiszen JAM Project és Okui Masami nevei önmagukban nívót hordoznak, így nincs is több írnivaló velük kapcsolatosan, de az endingnek érdemes volt utánanézni. Már az első résztől kezdve megfogott, furcsa, pozitív, már-már ártatlan hangulata miatt. Ez egy sajátságos duett dal, amit Itou Masumi ad elő, és Ueno Yoko aláénekel. Az a lényege, hogy Itou Masumi énekel elsősorban, Ueno Yoko pedig a háttérben vokálozik, vagy mást énekel, kiegészítve a szöveg mondanivalóját, gondolatmenetét. Tetszik nekem az ötlet, ha zeneszerző lennék, ilyet én is csinálnék. Azáltal a háttérének kiegészíti a szöveget, mélyebb értelmet ad neki. Csak az énekhangot nem tudtam eleinte megszokni, mert amíg nem voltam pontosan tisztában, hogy kik éneklik a dalt, addig azt hittem, hogy valami énekelni nem tudó seiyuu-k adják elő. Mert egyébként maga az énekhang korántsem annyira erőteljes, domináns, mint általában. Az igaz, hogy maga a zene sem kívánja meg az erős hangot, de ezzel az énekkel elvész a szöveg jelentése és a dallamból fakadó hangulat. Végig az volt a gondolatom, hogy egy nagyon jó dalt hallgatok, de nem tud egy teljes egésszé válni az egész számomra, és azt gondoltam, hogy ha erősebb hangú énekesnő adná elő a dalt, jobban át tudná adni érzelmileg a mondanivalót.

Csak aztán néztem utána, hogy Itou Masumi egyébként sokat foglalkoztatott zeneszerző, különböző ismert animék és JRPG játékok zenéit szerezte. És dolgozott együtt korábban Ueno Yokóval is, ketten alkották az Oranges & Lemons együttest, ebben a felállásban énekelték el az Azumanga Daioh anime openingjét és endingjét. Meglepett, amikor olvastam erről, és azonnal be is ugrott, hogy tényleg megegyezik a két hang. 10 éve láttam az Azumangát, de a zenéi annyira megmaradtak bennem, hogy most is eszembe jut, de eléggé távoli az idő ahhoz, hogy be is azonosítsam a két hangot, úgyhogy meglepett az egyezés. És annak ellenére, hogy a Scrapped Princess endingje (melynek címe érdekes amúgy: Daichi no la-li-la) sem valami domináns, mégis most is olyan erősen szól a fejemben a dal, hogy az valami hihetetlen. Ennyiből el tudom mondani, hogy Itou Masumi nagyon ért ahhoz, hogy szerezzen úgy nagy hatású, emlékezetes zenét, hogy az nem szól annyira erőteljesen, dominánsan. Ez a lassú víz partot mos elmélete, hogy nem úgy akar hatást gyakorolni ránk, hogy szinte ráveri a zongorára az érzéseit (ahogy Kajiura Yuki csinálja, a maga nemében kiválóan), hanem csendesen, és ennek is megvan a maga varázsa.

Úgyhogy megérte utánanézni a zeneszerzőnek, már ennyiből is azt mondom, hogy érdekes életutat járt be, és mindenképp szükség van ilyen zenére is. Még annyit a végére, hogy jót mosolyogtam magamban azon, amikor rákerestem a kislemez borítójára (ami a képen látható), akkor a Google kiadta Takahashi Yoko: Li-La albumának borítóját is. Ez az album tartalmazza az addig megjelent Neon Genesis Evangelion dalokat is.

2017. május 2., kedd

Vaiana DVD

Április 19-én megjelent a Disney legújabb klasszikusa a Vaiana DVD-n. Nem láttam moziban, amikor ment, nem értesültem róla, így kimaradt ez számomra. Így nem maradt más, mint megvárni a DVD megjelenését, ez most megtörtént. Képeket nézegettem a neten, az volt az első gondolatom, hogy követi a mai Disney-klasszikusok "hagyományait", tehát a kornak megfelelő stílusban és megjelenítésben adja át a küzdj az álmodért, légy önmagad jellegű üzeneteket. Aztán amikor Lyraevi kérte, hogy MondoConra a How Far I'll Go dalt, és megcsináltam a karaokét belőle, a szöveg csak megerősítette ezt a gondolatot. Ezeket egyáltalán nem negatívan gondolom, csupán látszik az, hogy a Disney is igazodik a mai kor igényeihez, de azt legalább igényesen teszi, és egy rajongónak, mint nekem így is nézhetővé teszi. Most szombaton volt lehetőségem megvenni eredeti DVD-t, és megnézni.

Ez is nagyon jóra sikeredett, konkrétan jobban tetszett a Zootropolis-nál. Jobban bejött, ahogy ez közvetíti a mondanivalót, mint az előző Disney-klasszikus. És talán még a dalok is jobban megmaradnak bennem, mert dallamosabbnak hallottam, azt éreztem, hogy meg tudnám úgy jegyezni, mint a régieket. De ehhez többször meg kell nézzem a filmet. Már csak azért is, mert igazság szerint a végét elaludtam, úgyhogy igazából nem tudom, hogy fejeződik be a történet. ^^' A biztos, hogy a csirke is poén, bár nekem még mindig az Aladdinból Dzsinn az etalon, ha Disney-s humoros karakterről van szó, de ez a félisten is jó ötlet volt.

Azt gondolom, hogy jól összerakták a sztorit, de most csak egy gondolat erejéig futotta, valamiért csak annyi maradt meg bennem, hogy szívesen néztem. Hát akkor majd megnézem még egyszer, és több marad meg bennem. Az biztos, hogy Disney klasszikusból nincs hiány. Egy gyors gyűjteményképet csináltam a Disney DVD-imről:

És itt van a négy Blu-ray is. Mint látható, inkább az újabbak vannak meg, a régiekből hiányoznak, már csak azért is, mert elsősorban első kiadásokat veszek meg, és régi filmekből manapság elég nehéz találni első kiadású DVD-t. Mindenesetre folyamatosan szeretném begyűjteni az összeset.

Az első vietnami nyelvű karaoke

Azt nem tudom, hogy az Adarnások körében is az első (gyanítom, hogy igen), de az biztos, hogy nálam az első. A Jpopsuki-n találtam rá egy albumra, spontán akadt meg a szemem rajta. Az volt az első gondolatom a borítót nézve, hogy ennek a srácnak jó dalai lehetnek. Le is szedtem az albumot, és az első dal kapcsán olyan szinten beigazolódott a megérzésem, hogy azonnal tudtam azonosulni vele. Erről van szó:


A zene is nagyon szép, és az énekhang is teljesen rendben van. Egy szót nem tudok vietnamiul, ezért inkább érzem, hogy miről szólhat a dal (illetve erről még később), de az biztos, hogy nagyon megtetszett, és azonnal tudtam vele azonosulni. A többi dal is jó, bár olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet egy tipikus vietnami dal. Azt nem tudom, hogy mennyire elterjedtek a különböző zenei stílusok az országban, de olyan érzésem volt, mintha Vietnam kommunista mivoltából adódóan csak bizonyos zenei stílusokat engednek meg az országban. Bár ez az egypártrendszer "szigorától" is függ, hiszen ugyan minálunk voltak különböző zenei stílusok az előző rendszerben, de például a lázadó típusú rock zenék a tűrt kategóriába tartoztak. Nem tudok arról, hogy Vietnamban lenne-e ilyen jellegű cenzúra. De a többi dal is lassú ballada, de azok nem fogtak meg érzelmileg, nem éreztem, hogy bármi különös lenne bennük, ezért gondolkodtam el azon, hogy ez az általános zenei stílus az országban. De ezt biztosra csak akkor tudom kijelenteni, ha több vietnami albummal próbálkozok. A lehetőség az adott, van jó néhány "vietnamese" címkével ellátott album az oldalon.

De ez a dal annyira megtetszett, hogy privát üzenetben megkérdeztem az album feltöltőjét, hogy nincs-e karaoke verzió a dalból. Csodák csodájára volt, és át is küldte nekem. Így megcsináltam a kfn-t a dalból. Hát, komolyan mondom, élmény volt csinálni. Az a nagy szerencse, hogy a vietnami nyelvben vannak összetett magánhangzók, a szavak meg rövidek, ebből jön az, hogy a szavak többsége egy szótagú. Legalábbis a dalszövegből kiindulva, ugyanis az egész szövegben csak egyetlen egy szót kellett szótagolni. Ez nálam reprezentatív jellegű. És hogy mennyire megszerettem a dalt, jelzi azt, hogy egyrészt könnyű volt időzíteni (annyira belém égett, hogy éreztem a ritmust), és ha nehézségbe ütköztem, akkor sem mérgeltem fel magam, hanem újra nekimentem. Volt nem régi eset, amikor a Super Lovers anime openingjeiből és endingjeiből csináltam a kfn-eket, az openingek annyira jellegtelenek, unalmasok, hogy sehogy nem jött át a ritmus, és volt olyan sor, aminek legalább tízszer kellett nekimenni, mire megéreztem a ritmust, és helyesen ütöttem le a SPACE gombot. De itt ilyen jellegű gond nem volt. Lelkesedésemben ki is írtam a karaoke fórumra, hogy ha szeretnétek még vietnami dalt, bízzátok ide. Persze tudtam, hogy nem lesz belőle úgymond semmi, hiszen ha az Adarna Karaoke 11 éves fennállása óta jó eséllyel ez az első vietnami dal, amiből karaoke készült, akkor gondoltam, hogy nem fognak tolongani a "megrendelések". De a lelkesedést jó érzés volt kiírni.

Érdekes volt a különböző ékezeteket látni a dalszövegben. Ugyanaz a szerepük, mint a kínai nyelv latin (pinjin) átírásában. A kínai és a vietnami is tonális nyelvek, és a magánhangzók fölött (vietnami esetében alatta is) a kiejtést mutatják. A tonális nyelveket könnyebb éneklő nyelveknek hívni, mert a kínaiban olyan van, hogy felfele kell vinni a hangot, magasban tartani, lefele, de van olyan is, hogy le, majd fel. Ezeknek lehetnek még különböző változatai. De szívesen tanulnék erről részletesen, főleg akkor gondolkodtam el ezen, amikor a mostani MondoConon Leea mondta, hogy a francia és a holland nyelvek kiejtései borzasztóak. Akkor gondoltam bele, hogy ezek után a vietnami nem is lehet annyira vészes, főleg, ha a hangképzés módja is jelezve van. Most februárban a japán szakra is beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetemen. A lényeg, hogy két féléven át a japán mellett egy második ázsiai nyelvet is választani kell. De ez koreai vagy kínai lehet. Az biztos, hogy a kettő közül a a kínait fogom választani, mert a koreai írás (hangul) látványától megfájdul a szemem. De ha felvételt nyernék erre a szakra, és valamilyen csoda folytán lehet választani a vietnami nyelvet is, elsőként váltanék.

Az biztos, hogy a Google fordító tényleg érdekes dolgokra képes. Mert foglalkoztam a dalszöveggel, és bár tudom, hogy a Google fordítója nem megbízható, úgy tűnik, ha a vietnami nyelvről van szó, még annyira sem. Először magyarra fordíttattam a szöveget, és eléggé összefüggéstelen dolgokat hozott ki. Majd átvittem angolra, így már több értelme volt. De amit nagyon furcsának találtam, hogy az angol fordítás nem egyezik meg a magyaréval, jó néhány helyen voltak különbségek. És nemcsak a ragozás miatt, hanem itt-ott más szót hozott ki, így a magyar megfelelő eléggé össze-visszának tűnt. Van hova fejlődnie a Google-nek, ha fordításban is vezető szerepet akar betölteni.

2017. április 30., vasárnap

MondoCon 2017. tavasz

Ismét egy jó hétvégén vagyok túl, bár ez sem múlt el kalandok nélkül. Egyrészt amiatt voltak kalandok, hogy a vonat most nem a Keletibe, hanem a Nyugatiba ment, de az még könnyen menedzselhető volt. Az már sokkal nehezebben, hogy lemerült a telefonom, és hogy fogom elérni azt, aki átadja nekem a MondoCon jegyet? Bagszi vette meg nekem, de mivel szombaton Pokémonos kártyaversenyt tartott, ezért nem tudott eljönni átadni nekem, hanem odaadta egy közös ismerősünknek, aki szintén ment MondoCon-ra, és telefonon megbeszéljük, hogy átadja nekem. Ez hiúsult meg azáltal, hogy pénteken lemerült a telefonom, és elfelejtettem feltölteni. Eleinte igencsak pánikba estem, hogy jutok be. Fel is merült bennem, hogy nem is fogok tudni bejutni, mert akárhogy gondolkodtam megoldásokon, mind ilyen göröngyös, kockázatos volt. Aztán jutott eszembe az, hogy lényegében szerencse, hogy a vonat a Nyugatiba megy most, mert bagszi eleddig a Metagame kártyaboltba szervezte a kártyaversenyeket, és hacsak nem váltott helyszínt, akkor ott megtalálom. 10.15 körül ért be a vonat a Nyugatiba, és mivel elég rég voltam a kártyaboltban, ezért csak körülbelülre emlékeztem, hogy hol van a kártyabolt. Eléggé körülményesen, de sikerült megtalálni. Az volt az érdekes, hogy valamiért végig a Bajnok utca 10. járt a fejemben, kiderült, hogy a Kádár utca 10 alatt van a kártyabolt. Ott volt a verseny is, és szerencsémre ott találtam bagszit. Megpróbáltuk felhívni a srácot, de nem vette fel. Írtunk neki üzenetet, bízván, hogy fogja nézni a telefont, hogy mikorra érek a Hungexpóhoz. Mire odaértem, kint várt a bejáratnál, úgyhogy megnézhette a telefonját, így szerencsésen megúsztam ezt a bakit. A szükség kihozza belőlem, hogy telefon nélkül is feltaláljam magam.

Néha maradok lent egy kicsit, hogy az AMV-k által ráhangolódni a conra, de azért érzem, hogy miért már csak a karaokén vagyok már évek óta. Az azért látszik, hogy ez már nem én korosztályomnak szól, de megnyilvánul ez abban is, ahogy kommunikálnak Facebookon és YouTube-on. A MondoCon főleg a karaoke miatt van már csak nekem, annak is nagyon jót tettek a változások, a megújulások. Itt fent továbbra is jó a hangulat, és szinte már lehet azt mondani, hogy 8, Mazsibazsi, John, Miroku, Waka és Superion is veterán tagokká válnak. A listában az a szép, hogy csak fiúkat soroltam fel, de tettem mindezt azért, hogy láttassam, hogy hány új fiútag van, és mennyire jó az, hogy aránylag jóval többen énekelnek fiúk, mint lányok. Itt az idő bebizonyítani, hogy a karaokét ugyanúgy élvezhetik fiúk is, mint lányok. És jó társaság, azt gondolom, hogy elég jó csapatot alkotunk.

Szombaton négyszer voltam énekelni. Azt kigondoltam már korábban, hogy egy könnyebben énekelhető női dallal kezdek (mély hangszínben), hogy bemelegítsem a hangomat, aztán jöhetnek azok a férfidalok, amiket a valódi hangomon éneklek, amik igazi kihívásnak tűnnek. És hogy mekkora igény van a karaokéra, jelzi azt is, hogy csak 34-ként tudtam feliratkozni. Mondjuk ehhez a reggeli-délelőtti affér is hozzájárult. De a lényeg, hogy áldoztam a '90-es évek oltárán, és egy balladával kezdtem: Bannou Bunka Nekomusume: FACE. Ez egy nagyon szép dal a társ hiányáról. Pont az a szép benne, hogy a gyengeségről énekel, hogy ki meri mondani, hogy igenis szeretné, ha őt szeretné valaki, vagy hogy szeressen ő valakit, és hogy nem szégyen az ebből az érzésből fakadó hiányról énekelni. Ezért is szeretem nagyon Okui Masami-t, mert már a karrierjének elején ilyen balladát képes hitelesen énekelni, ez azért nagy érzelmi intelligenciára vall. Ezt az érzést szerettem volna átadni. Az, hogy másodjára is női dalt énekeljek, az spontán jött. Valaki feliratkozott Sámán Király magyar címadódalra, amire legalább akkora igény van, mint a Rómeó és Júlia Inori ~You Raise Me Up~-jára. Mindenki kivan tőle, de azért eléneklik. Na akkor úgy voltam vele, hogy demonstrálom, hogy miről is szól a valódi Shaman King, és hogy ki az a Hayashibara Megumi, aki ezen dalok javarészét elénekelte. A brave heart jó választás volt, bár többen kérdezték, hogy miért nem az Over Soul-t vagy a Northern lights-ot fogom énekelni. Spontán választás volt a brave heart. És jónak tűnt. Annak is örülök egyébként, hogy Roni is szokott Shaman King-et énekelni, bár ő a character dalokban mozog otthonosan.

Ha jól emlékszem, még a dalaim előtt volt az énekverseny. De még micsoda színvonal volt. A zsűri is szakmai volt. Volt énektanár, koreográfus (Tsuki), ... és a többiek rangja nem jut eszembe. ^^' Wakának mondogattam verseny előtt, hogy sok szeretettel köszöntjük a győztesünket! Szereti negatív irányba latolgatni az esélyeit. Amúgy nagyon jó volt ő is, és mindenki más is. Mivel tudták a jelentkezők, hogy mik az elvárások, ezért most sokkal színvonalasabb produkciókat láthattunk, és volt néhány, ami tényleg elmehetett előadásnak. A zsűritagok közül néhányan mondtak is véleményt, kicsit olyan volt, mint egy tehetségkutatóban. Miután meghallgattunk mindenkit, Mazsibazsi mondta, hogy amit nem fogok itt használni, azt tegyük be a kocsijába, ugyanis nála fogok aludni az éjjel. Akkor mondtam neki, hogy ha nem gond, akkor menjünk el az Árkádba a SPAR-ba, mert láttam, hogy nem lesz elég az ital. El is vitt kocsival, az odaúttal nem volt semmi gond, tudtunk is vásárolni, viszont a visszaút rettenetes volt. Nagyon keveset ültem kocsiba Pesten, de most tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor egy nem lehet közlekedni a fővárosban. A kaland már ott kezdődött, hogy elfelejtette Bazsi az ingyenes parkolójegyet érvényesíteni, és félt, hogy nem engednek ki minket. Ezzel szerencsére nem volt gond, de utána az Örsről próbált meg ráfordulni arra az útra, amelyik a Hungexpóhoz vezet. Ott kocsisor alakult ki, úgyhogy csak araszolva tudtunk haladni. Egy ideig mentünk, de aztán csak úgy döntött, hogy kiáll a sorból, és kerülőúton megyünk vissza. De ez a kerülőút olyan nagy volt, hogy több, mint egy órás út volt, pedig csak innivalót szerettem volna. Volt is egy kis bűntudatom, mert az egész miattam volt. Meg hogy tényleg ennyire nem lehet közlekedni Budapesten, úgyhogy semmilyen motivációt nem jelent arra, hogy megtanuljak vezetni. Sok énekes "lement" azalatt az idő alatt, amíg távol voltunk. Ezen idő alatt énekeltem volna el a brave heart-ot, így visszahívós buli volt. Az énekverseny második fordulójára hatan jutottak be. Ekkor már kritikusabb volt a zsűri, de azért is, mert többen rosszabb előadást adtak elő, mint az első fordulóban. Nekem is tanácsolták már, hogy ha jelentkezek énekversenyre, akkor a két általam választott dal közül azt énekeljem az első fordulóban, amelyik jobban megy. És hallhatóan többen is így döntöttek, néhányan sajnos rosszabbak voltak, mint az első körben, de a zsűri is kimondta, hogy csalódást okoztak az első fordulós előadásukhoz képest. Így igazából meg merem kockáztatni, hogy nem volt nehéz a zsűrinek választani, hogy kik énekeljenek a döntő fordulóban.

Ezután még kétszer által színpadra, mind a két alkalommal férfidalt énekeltem. Az első férfidal eléggé érdekes volt, hovatovább nehéz: Digimon: With The Will. Ahogy próbálgattam itthon, tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de mivel úgy voltam vele, hogy a Wada Kouji dalok mennek, ezért merészen, komolytalan gyakorlással tettem próbát. Hát, nem volt akármi. Tényleg nagyon nehéz dal, mert nehéz volt jól képezni a magas hangokat. Azt érzem, hogy kijönne, ha ki lenne terjesztve az énekhangom, de sokat kell gyakorolni ezt a számot, hogy jól menjen. A másik férfi dalommal viszont elégedett voltam, a Yu Yu Hakusho: Unbalance na Kiss wo Shite. Ez tökéletesen az én hangfekvésem, a magas hangok is tisztán kijöttek. Úgyhogy kezdek orientálódni, megjönnek azok a dalok, melyeket szeretek is, és ki is tudom énekelni, így élmény az éneklés. Meglepett egyébként, hogy a negyedik ending dal, a Taiyou ga Mada Kagayaku Toki hiányzott a listáról, amikor azt hittem, hogy a Yu Yu Hakusho alapmű, még az első időkben az összes kfn megvolt belőle. De úgy néz ki, hogy nem. Waka kérte a dalt, mondta, hogy elénekelné, hát megcsináltam. Tényleg elénekelte, és milyen jól. Nagyon jó volt hallgatni, ahogy Lyraevi által énekelt dalt is, ami a legújabb Disney klasszikusból van: Vaiana: How Far I'll Go. Az is olyan volt, hogy kérésre csináltam meg, és el is énekelte. Szép volt. Majd fogok írni részletesebben is róla, mert tegnap megnéztem.

Gyorsan lement a nap, szerettem volna megnézni a 18.30-kor kezdődő döntőt a földszinten a nagyszínpadon, de ahogy az várható volt, nagy csúszás volt, ezért bő fél óra késéssel tudták csak elénekelni a döntősök. De az azért látszik, hogy tényleg mindenki az első fordulóban énekelte a jobb dalát, ugyanis ha jól emlékszem, mindenki az első fordulós dalát énekelte (Kivéve Waka, ő a Nightwish-t énekelte, neki az volt a második fordulós dala.) a nagyszínpadon. Jók voltak mindnyájan. A Late Night Karaokét meg Lexivel együtt nyitottuk meg a Digimon: The Biggest Dreamer dalával. Soronként váltogattuk az éneket. Mai napig általam egyik legjobb Digimonos dal. Jók ezek a Late Night Karaokéknak egészen oldott a hangulatuk, itt már tényleg mindenki kötetlenül énekel. Akartam még kiállni egy dallal: Okui Masami: Kagen no Tsuki, de nem került már sor rám. Talán jobb is, sirassam a népet egy balladával?

Mazsibazsi tehát elvitt a lakásához, nála aludtam az éjjel. És tényleg alvás volt, mind a ketten kimerültünk, úgyhogy nem sokat beszélgettünk, feküdtünk is le aludni. Jól is esett a 8 órás alvás, teljesen kipihenten ébredtem reggel. Reggel már kicsit beszélgettünk, megbeszéltük az útvonalat, ugyanis kajavásárlással kötöttük egybe. Mindenesetre a reggeli beszélgetés vicces volt, mert valahogy felmerültek a régi idők számítógépei, és mivel ő még csak 18 éves, neki már elképzelhetetlen, hogy voltak idők, amikor tényleg fekete-fehér monitorok voltak, internet akkor még sehol nem volt, és itt volt egy elszólásom, amikor azt mondtam, hogy akkoriban még csak pár megadrive-os gépek voltak. Bazsi rögtön kijavít, hogy Megadrive-ja a Segának volt. Igen, igen, megabyte-os. :D

Összekészülődtünk, elindultunk, de nem kellett még kocsiba szállni, mert a közelben lévő SPAR tényleg a ház végénél volt. Itt vásároltunk be majdnem egész napra. Azért csak majdnem, mert másfajta kajára is igényem volt, ezért elmentünk a Burger King-be, de itt már a Kerepesi útiban voltunk. Volt egy Whopper menü + Whopper Junior szendviccsel, én ezt kértem. Ezért szeretem nagyon a Burger Kinget, mert nagyon belaktam és viszonylag olcsó volt. Innen aztán már a Hungexpóba mentünk. Ahogy szokás, vasárnap kevesebben voltunk, és az emberek is később szállingóztak be. De jó volt a hangulat már az elejétől fogva. A GHOST SWEEPER Mikami anime openingjével, a GHOST SWEEPER-rel kezdtem a napot. Most nézem ezt az animét, és az a fajta, ami kategóriájában mestermű, ezért 10/10 pontra értékeltem magamban. Nagyon jók a karakterek, és jól megcsinálták azt a sablont is, hogy különböző személyiségű karaktereket raktak egybe, és ebből csináltak óriási poénokat. A nagy poénokat persze Yokoshima Tadao, a szerencsétlen főszereplő srác csinálja, akinek gyengéje a nők, és nem érdekli, ha akkora pofont kap, hogy felkenődik a plafonra, az "élményért" megérte neki. Igazából eléggé sablonosnak hat, nem is akarom ez alól felmenteni, a kivitelezés az, amiben tarol nálam az anime.

A zene tippmix egész jó volt, Miroku-val és Mazsibazsi-val alkottunk egy csoportot. Én voltam középen, és írtam a válaszokat a lapra. Többször volt olyan, hogy a tippemet egyedül adtam le, mielőtt a többiek hozzá tudtak volna szólni, de a döntő többségében megbeszéltük előre a válaszokat. Sokat tippeltünk, volt néhány, amit viszont biztosra tudtunk. Nálam Endoh Masaaki hangja volt a biztosíték, hogy az a bizonyos dal tőle a GaoGaiGar cuccból a retro részlegben. De az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime openingje mosolyogtatott meg a legjobban, amikor megszólalt, ezt az animét pont most nézem. Jó volt egyébként a tippmix, nagyjából erre is ugyanazt lehet elmondani, hogy a nehézsége attól függ, hogy mennyire ismerjük az animéket, videojátékokat. Ezt egyértelműen a hardcore animések közül nyeri meg valaki.

A zene tippmix után lementem megnézni a konzol részleget, elsősorban az érdekelt, hogy mik vannak a retro részlegben. Mert a legújabb trendek szépek és jók, de túl nagy a felhajtás körülük. A retro konzoloknál jobb ejtőzni. A sok régi gép közül épp a Sega Dreamcast volt szabad, na legalább fogok kezembe életemben először Dreamcast controllert, miután erre eddig nem volt példa. Sokáig mondjuk nem volt a kezemben, mert Star Wars játék volt benne, abban meg nem vagyok érdekelt. Amint felszabadult a Sega Master System, azonnal mentem is át, mert abban Sonic the Hedgehog volt. Ez is bekerült azon játékok közé, amit nem tudok elégszer végigjátszani, és az elejét betéve ismerem már. De sokáig nem maradtam, mert hamarosan következtem volna énekben. Le is maradtam róla szépen.

De visszahívtak, egy férfidalt énekeltem immár. Suzuki Yuuto: Garden of Eden dalával egy adósságomat akartam "törleszteni", ugyanis elénekeltem ezt a dalt 2011-ben valamelyik conon, de akkor nem ment. Ráadásul szenvedtem is, mert rosszul énekeltem ki a magas hangokat, és konkrétan fizikai fájdalmat éreztem a derekamnál. Most is tisztán vissza tudom idézni, milyen volt. De most prímán ment. Egy-két kisebb hibától eltekintve elégedett voltam magammal. A másik szintén a régi idők emlékére szól. Valaki elénekelte a Lovely Complex openinget, erről eszembe jutott, hogy nemrég néztem meg az animét, és az ending régen sokat szólt, gondoltam, miért ne? De bírom egyébként a spontán választásokat. Annak ellenére, hogy soha nem gyakoroltam, csak sokat hallgattam a dalt, nagyon jól ment, de azért lehet érezni, hogy azért magas férfihangra írták ezt a dalt. A végére már kifárasztott a dal rendesen. De jó érzés volt énekelni.

Nagyon jól eltelt az idő, de vége lett ennek a hétvégének is. Annak nagyon örültem, hogy végre elkezdek mozogni is a színpadon, nemcsak oldottan éneklek. Ha így haladok, a következő énekversenyre kész leszek én is egy komplett előadást adni egy dal erejéig. Az valószínűleg 2019. tavaszán lesz, de sebaj, türelemmel várok. Addig is fejlődök. És még valami: Leea akkor dobja be a legjobb szóvicceket, amikor fáradt. Szombat este nagyokat brillírozott. Az egyik legjobb az volt, amikor felköszöntötték Ábrahámot, a hangtechnikust, aznap volt a születésnapja. És egy sajátságos változatú Halász Judit: Boldog születésnapot dallal köszöntötték fel a szervezők, amit azt hiszem, MC Hawer remixelt meg... Valami ilyesmi rémlik. A lényeg, hogy Leea nem ismerte ezt a változatot, Mystra megkérdezte: "Nem vágod ezt a verziót?" Leea nevetve válaszolja, hogy "nincs ollóm". Ez úgy jól esett. Amúgy alapvetően én sem szeretem ezt a "nem vágod?" szöveget, olyan idiótán hangzik.

Mivel a Nyugatiból indult a vonat, ezért 16.45 körül indultam el, hogy biztosan elérjem a 17.55-kor induló vonatot. Túlzottan óvatos voltam, így is volt alsó hangon 20 perc, mire indult a vonat. Hazafele úton gyakoroltam az angol érettségire, valamint olvastam Tari Annamária: #yz Generációk Online című könyvét. Szeretem a stílusát, élmény minden egyes könyvét olvasni, és sokat segít abban, hogy megértsem a digitális generáció sajátosságait. A MondoConon meg nagyon jól éreztem magam, nyáron is találkozunk.