Múlt héten jelent meg Csernus Imre új könyve a kiút címmel. Egész október folyamán elő lehetett rendelni, mindegyik könyvesbolt 20% kedvezményt ígért. Mivel már négy könyvét többször olvastam el (Ki nevel a végén, a nő, a férfi, a fájdalom arcai), ezért rászolgált a bizalmamra, így előrendeltem, és ma volt lehetőségem elmenni érte. Már csak a témája miatt is érdekelt, ugyanis mindamellett, hogy részletesen ír arról, hogyan szabadulhatunk meg a saját poklunkból, bőségesen ír a mai Y-generációról, aminek azért örülök, mert úgy voltam vele, hogy segíthet megérteni a kortársak gondolkodását. Eddig 70 oldalt olvastam el, nagyon olvastatja magát a könyv.
Ahogy számítottam, már az első fejezetben kitárgyalja a Facebookot, és mintha csak a saját gondolataimat írta volna le, sokkal jobb megfogalmazásban. Nekem azzal van bajom, ahogy az emberek kezelik a Facebookot, és nem azzal, hogy egyáltalán létezik. Nagyszerűen leírja, hogy a közösségi média által milyen új teret nyert a manipuláció, és hogy miféle adatokat szolgáltatunk magunkról amikor kiírunk valamit. Ebből látszik, hogy az aktív Facebook-használók önbizalom-hiányban szenvednek (már amennyiben szenvedésnek élik meg. Ha annak élnék meg, akkor változtatnának rajta), mert nem gondolnak abba bele, hogy azzal, hogy már azzal is adatokat adnak meg magukról, ha "lájkgyűjtés" miatt kiírnak valamit, és azzal mennyi pénzt keresnek rajtuk bizonyos cégek, akik reklámoznak, ezzel is "öregbítve" a fogyasztói társadalmat. Arról is lehet olvasni, hogy a közösségi média mennyire változtatta meg a kapcsolatrendszert. Azáltal, hogy vannak tipikus "ismerős-gyűjtők", sok kapcsolat nem is valós, de egy idő után az emberek egy jó része elkezd szelektálni, és törli azokat, akikkel nincs komolyabb kapcsolata.
Több helyen is olvastam már róla, ez a könyv is említi, hogy mindenki először a Facebookra teszi ki a történéseit, posztolás, vagy fénykép formájában, és aki ezekről nem értesül, az nem is létezik... Információs korszak új hulláma. És hogy ez mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban, hogy a közösségi oldalon csoportok is vannak. És ha egy adott tag nem követi, akkor ő már nem is tagja a csoportnak. Konkrét példával tudnék élni (de inkább nem írnék nevet), ahol annyira idegesített, hogy csak a FB csoportban van aktív élet, hogy inkább kiléptem onnan, csak hogy ne frusztráljon a gondolat. Azóta jóval ritkábban beszélgetek onnan bárkivel is, mivel (gondolom én) nem látnak engem ott, ezért nem is nagyon tartanak a csoport tagjának. Érdekes megélni, hogy tényleg megváltoztatta az emberi kapcsolatokat. Ennek ellenére nem bánom, hogy már lassan 8 hónapja csak ritkán nézek fel oda.
Nagyon tetszett, hogy megemlítette a profilképek ügyét is. Sokan azáltal is visszajelzést várnak az ismerőseiktől, hogy akik kapcsolatban vannak, azok a párjukkal fényképezik le magukat, hogy jelezzék, milyen csodálatos kapcsolatban élnek, vagy szülők a gyerekeikről, hogy mások is elismerjék, hogy milyen jó szülő. Számomra ez a magamutogatás fellegvára, de mennyire igaz az, hogy ebben is megnyilvánul az önbizalomhiány, hiszen minden esetben az ismerőseitől várja a visszacsatolást, hogy milyen jó szülő, vagy milyen boldog a jelenlegi kapcsolatában. De ami a kedvencem a profilképek terén, és erről (még) nem olvastam: Amikor a fiatal nagymenőnek akar tűnni, hogy ezzel fogadja be őt a korosztálya. Bulizás, ivászat, cigizés, minden ami belefér. A profilképek legalja...
Több olyan dolgot is leír, amikről már olvashattunk korábban is, de azért nem zavaró, mert a témába vág. És attól nagyon jó a könyv, hogy úgy ír a fiatalokról, hogy beszélgetett velük, meghallgatta őket, hogy bizonyos témáról hogy gondolkodnak, sokat idéz tőlük. Abból, amit eddig olvastam, lényegében úgy lehet összefoglalni a mai fiatalság problematikáját, hogy ugyanazokra a valódi értékekre vágynak, csak gyerekként nem rendelkeznek azzal az érzelmi intelligenciaszinttel, hogy maguk eldöntsék, hogy az most, amire elsőre azt gondolnák, hogy az nekik jó, az most valóban jó, vagy valójában nem az az arany, hiába fénylik. És hála a rohanó világnak, nincsenek ott a szülők, hogy segítsenek eldönteni, hogy mi a valódi érték. Ahogy sétálok az utcán, nap mint nap látom a kisgyerekeket, és ugyanúgy labdával játszanak, mint ahogy én is pár évesen, vagy ugyanúgy a játszótéren érzik igazán jól magukat, csak jóval hamarabb kerül a kezükbe a mobiltelefon és (most már) a táblagép és internettel is jóval hamarabb találkoznak, hogy a közösségi médiáról már ne is lelkesedjünk. Mindenképpen el fogom olvasni a könyvet, szerintem még jóval több szemszögből fogja érinteni a mai fiatalságot. Ja, és a "Lájkkurva" kifejezés nagyon ott van. Hány ilyen van ebből is...
Amúgy néhány hete volt vendég Csernus Imre a Ridikül műsorban, és Jakupcsek Gabriella érdekes kérdést tett fel, nem idézem pontosan, de a lényeg ott lesz: "Csináltál-e olyat a korábbi szerelmi életedben, amire nem vagy büszke?" Erre nagyon jó válasz jött: "Persze, természetesen. De én ezt nem bánom, mert az akkori érzelmi intelligenciaszintemnek megfelelően azt csináltam, amiben hittem." Szöget ütött a fejemben ez a gondolat. A hit. És az, hogy emellé társul az érzelmi intelligenciaszint. Végiggondoltam az életem néhány szakaszát, és azért én is csináltam egy párszor olyan dolgot, amit úgymond nem szögelnék ki a falra, hogy mindenki lássa, de ahogy elgondolkodtam rajtuk, rájöttem, hogy így tudtam fejlődni érzelmileg, azáltal, hogy megéltem azt a fájdalmat, hogy rosszul cselekedtem. És így sokkal könnyebb elfogadni a múltat, mert értelmet kaptak azok a tettek.
