Amikor 2006-ban megismerkedtem a japán zenével, és az animékkel, látva, hogy mennyiféle anime van, és hallva, hogy még ma is dívik ott az igényes zene, azt hittem, hogy ez az ország, ahol megtalálhatom a számításomat, azt hittem, hogy ez az a hely, ahol tere van az egyéniségnek is, hiszen azt láttam, hogy az emberek rendkívül módon tisztelik egymást.
De ahogy azt a Móricka elképzeli... Persze a légvár folyamatosan omlott le, amikor kezdtem szembesülni azzal, hogy a japánok egy része nem szereti az animéket, sőt lenézik azokat, akik ezt szeretik. Ez volt az első képzeletbeli pofon, aztán jött az, hogy beregisztráltam egy nemzetközi közösségi oldalra (nem, nem a Facebook, hanem Interpals. Ez kifejezetten ismerkedős, barátkozós közösségi oldal) és kíváncsi voltam, hogy milyen japánok vannak. Egy részének a profiljában valami hasonló szöveg áll: "Nem vagyok anime rajongó, és hagyjanak békén az animékkel!" Biztos, hogy ez az a japán közösség, ahol milliárdnyi mangát adnak el évente? Tettem fel magamban a kérdést. Persze, nagyon okos válaszaim most sincsenek, inkább ellentmondásos összefüggések. Ugyanis a MAT-os tárlatvezetésen azt is elmondták nekünk, hogy Japánban, ahol az emberek rohannak, mert pontosnak kell lenni, és nincs idő a hiteles érzelmek kimutatására, szinte mindenki kötődik lelkileg egy anime karakterhez. Mert legalább ő meghallgatja, társaságában nyugalmat lel. És talán valahova ide lehet visszavezetni, hogy közösségi oldalakra kiírják a japánok, hogy az animékkel hagyják békén, mert aki ott anime rajongó, azzal nincs valami lelkileg rendben, annyira belemerült az animék világába, hogy szinte már csak bennük találja meg azt a lelki békét és nyugalmat, amit az animék nyújtanak neki. A történelmi Japánban a zen-buddhizmus az egyén tiszteletére tanította az embereket, és ez valahol ma is megvan, ugyanakkor a szigetországban a csoportszellem mára mindennél fontosabb lett. Szerintem azért, mert a csapatszellemmel magyarázzák, hogy miért lettek ekkora gazdasági nagyhatalom, de ha szétnézünk, hogy mi van a felszín alatt, rá kell jönnünk, hogy az, ami Japánban fénylik, az sajnos nem arany.
A csapatszellem Japánban annyira erős, hogy az egyénnek, mint olyannak, sokszor nincs tere. Szinte világszerte elterjedt iskolákban a gyengék terrorizálása, de Japánban mindennél erősebb ez a jelenség. Külön neve is van: Ijime. Erre nincs megfelelő jelentés, talán az iskolai agresszió fizikai, és lélektani megjelenése áll hozzá a legközelebb, mint fogalom. Aki különbözni mer a többitől, azt kiközösítik, lenézik, csúfolják. Bár nem is a különbözés az ijime fő oka, hanem, hogy Japánban már általános iskolától, sőt óvodától kezdve már arra tanítják a gyerekeket, hogy ők majd a japán társadalom részeivé fognak válni, és ennek normái szerint kell viselkedniük. Aki ettől eltér, azt kiközösítik, kvázi ijimét szenved el. Ez mára teljesen hétköznapi dologgá vált, minden japán iskolában fellelhető, de senki nem beszél róla, nehogy romoljon az iskola hírneve. De Japánban minden a csoportról szól, azt hangoztatják, hogy viselkedjünk úgy, mint a többiek, a csoport az az "erő", ami előrevisz. És innen gyökerezik a probléma véleményem szerint. Hogy az egyén, mint olyan, annyira el van nyomva, hogy az, aki ijimét szenved el, az gyakorlatilag teljesen egyedül marad, mert még azok sem állnak ki érte, akik nem nézik jó szemmel az ijimét, de nem lépnek fel ellene, mert félnek, hogy ők lesznek a következő áldozatok. És sajnos ezért van az, hogy az ijimét elszenvedett embernek két út van kijelölve. Az egyik az öngyilkosság. Japán világelső az öngyilkosságok számában. A miértre valószínűleg ez a válasz.
És aki túléli? Abból hikikomori lesz. Nagyon nincs harmadik út, mert ott megbélyegzik az embereket. A hikikomori, aki esetleg nem tudná, az a társadalomtól visszavonult ember. Köztudottan Japán egyik másik nagy "népbetegsége" a csapatszellem túlmisztifikálása mellett a rettenetes nagy értelmetlen hajtás. Te ott csak akkor vagy valaki, ha az ország legjobb iskolájába, egyetemébe jársz, hogy aztán a legjobb munkád legyen. Ja, és hogy mivel jár bekerülni, és bentmaradni az ország legjobb egyetemei közé? Rendkívül kemény felvételivel, és a vizsgaidőszakban embert próbáló vizsgákkal, és tanulással. Aki nem jut be az egyetemre, az felkészítőre jár, hogy egy év múlva bejuthasson. De sokakat annyira megvisel lelkileg, hogy nem jutottak be, hogy ettől képesek hikiomorivá válni. És nem maguk miatt, hanem a családjuk miatt, ugyanis elsősorban a család miatt kell a legjobb egyetemet elvégezni, nemhogya család jó hírneve romlana azzal, ha a gyerek nem végezné el az egyetemet, majdhogynem szégyenfolt lenne. És Japánban a szégyen rosszabb a halálnál. És a diákok próbálják leplezni, de valóság beleőrülnek a hajtásba. Nem véletlen lett felvételi és a vizsgaidőszak "összefoglaló neve" a Jukenjigoku (受験地獄; vizsgapokol) mert egyszerűen akkora a nyomás, és a stressz a diákokon, hogy aki nem bírja, az visszavonul a társadalomtól, hikikomori lesz. A japán társadalom, és a szülők kergetik ebbe a szörnyű helyzetbe a gyerekeket. A társadalom a stressz miatt, a szülők meg azért, mert félnek segítséget kérni, nehogy megszégyenüljenek. Azért nem kicsit lettem dühös magamban, amikor ezt olvastam. Sőt, meg is fordult a fejemben, hogy ha tehetném, én olyan Csernus Imrét megszégyenítő stílusban tartanék előadást a japánoknak, hogy segítséget kérni NEM SZÉGYEN, sőt, ne adj Isten, megoldódna a problémájuk, és minden sokkal jobb lenne. Senki nem az Olümposzról jött. De mivel még segítséget kérni is szégyenfolt, ezért nemhogy a hikikomorit szenvedő gyerekek szülei nem próbálnak meg segíteni rajtuk, hanem még asszisztálnak is neki. Az ajtaja elé viszik a ennivalót, ugyanis annyira elzárkózik a társadalomtól, hogy még a saját családjával is kerül mindenféle kapcsolatot. A konyhába, mellékhelyiségbe, legfeljebb éjszaka megy ki, nehogy találkozzon bárkivel is.
Az, hogy a társadalom teszi hikikomorivá az embert, arra ékes példa egy 30 éves férfi esete, aki Thaiföldre költözött, és az ottani társadalomba bele tudott szocializálódni. Az egyik legdurvább példának egy 17 éves fiú esetét tartom, aki a lakás konyhájába zárkózott be, és nem volt hajlandó kimenni onnan, se beengedni oda senkit, ezért a család új konyharészt építtetett a házhoz.
Ez a két példa is remekül fémjelzi azt, hogy mekkora problémával álluk szemben, és az csak olaj a tűzre, hogy óvatos becslések szerint is kb. 300.000 hikikomori van a szigetországban, de sokan mondják azt, hogy legalább ennyien nem merik felvállalni, hogy van ilyen a családjukban, ezért mások szerint 1 millióra is rúghat a számuk. Ebből is látszik, mekkora a baj, és amíg a Japánoknak nem változik meg csírájában a gondolkodásuk, nem jönnek rá, hogy alapból rossz az, amit csinálnak, addig a helyzet nem is fog változni. Hiába ért el nagy sikereseket is ország, lett a világ második nagy gazdasági hatalmas, ha közben mi van mögötte...
Ezen post megírásában segítségemre volt a japán felderítő oldal, nagyon jó, teljesen más szemszögből mutatja be a szigetországot. Különösen az alábbi két postot ajánlom figyelmekbe:
Ijime, azaz miért is legyünk egyformák
A Hikikomori jelenség
Mondjuk én most ettől nem lettem Japán-ellenes, meg hasonlók, csak helyén tudom a dolgokat. Talán a Neon Genesis Evangelion mutatja ezt a példát a leghűbben, hogy Japánban mekkora a baj. Az alaptörténet ismert, adott a főszereplő srác, Hikari Shinji, aki 14 éves, élné a kamasz életét, egyszer csak odamegy hozzá az apja, hogy feladata van, megmenteni a Földet. Hogy a gyerek közben min megy keresztül lelkileg, az már teljesen mindegy... Hiszen csapatszellemet erősítő feladata van. Biztos vagyok benne, hogy Japánban nem is kell 14 évesnek lenni, hogy valakiben az élet nagy kérdései pörögjenek. Egyfajta ellenpélda egy másik anime, a Naruto. Igen, ha hiszitek, ha nem, lehet mélyebb értelmet adni az animének. Ott ugye eleinte hárman vannak. És Naruto elszántsága arra kívánja ösztökélni a fiatalokat, hogy bármekkora nehézség is táruljon eléd, fel kell állni, és meg kell birkózni vele. Nem véletlen, hogy az anime főszereplők is többnyire 14-16 évesek, ugyanis ezt a korosztályt akarják cselekvésre sarkallni.
Biztos, hogy még nagyon sok mindent lehetne a témáról beszélni, de most így hirtelen ennyi futotta belőlem. Nagyon jó dolog az anime, sok mindenre megtaníthat minket, de ésszel rajongjunk érte!
