Könyv Japán jelenéről

Tegnap japán nyelvórán a tanárnő behozott egy könyvet megmutatni: Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai. Már a címe is felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis pont arról szól, ami nagyon foglalkoztat a japánokkal kapcsolatosan. Méghozzá a ma élő japánok mindennapjai. Körbeadta a könyvet, ahogy beleolvastam, egyből éreztem, hogy ez sok bennem felmerült kérdésre választ adhat. És ami meglepetés volt a tanárnőnek, hogy ezt a könyvet kereskedelmi forgalomban is lehet kapni. Ezt ugyanis az Antall József tudásközpont adta ki, a tanárnő elmondása szerint nekik nem szokásuk kiadni könyvet kereskedelmi forgalomban. De ezen van ár, utánanéztem, és bizony, lehet kapni könyvesboltokban. Ráadásul pont ma kaptam a Libritől 20%-os kupont. Hát kaptam a lehetőségen, hogy megvegyem a könyvet. Így beleolvasva tényleg jónak néz ki. A '90-es évektől kezdi el elemezni a mai Japánt, amikortól az úgynevezett gazdasági csoda megtorpant. Bejött a 0%-os infláció, nem volt gazdasági növekedés. Állítólag komoly tüntetések voltak 1997-ben, amikor az ÁFÁ-t 3%-ról 5%-ra emelték. Kíváncsi leszek, hogy tényleg volt-e ilyen. Külön fejezetet szentelt az író a 2011-es nagy földrengésnek és szökőárnak.

Akkortól kezdett el komolyan érdekelni a mai japán társadalom, amikor mint egy hályogként levált a szememről annak az illúziója, amit az elején hittem a japánokról, hogy ők egy idealista állam, mindenben tökéletesek és náluk van a földi paradicsom. Mert egy időben tényleg ezt gondoltam róluk. Csak aztán, ahogy olvastam, hogy a mai fiataloknak milyen kihívással kell szembenézniük, keményen tanulnak azért, hogy a legjobb egyetemre kerüljenek be, aztán hogy naponta minimum 12 órát dolgoznak, és a többi, ami megnehezíti egy japán mindennapjait. Egy jó ideje az a gondolatom, hogy a japánok azt gondolják, hogy még mindig működik az a gondolkodásmód, amivel egyébként gyönyörűen újjáépítették az országot a II. világháború után, de ezek ma már nem működnek. És mintha nem akarnának tudomást venni a világ változásairól, vagy félnek változtatni, mert attól tartanak, hogy a nemzeti identitásunk szenved csorbát, ha feladják az elveiket, ami többek között egyedivé teszi őket, és aminek köszönhetően a világ második gazdasági nagyhatalma lett. Pedig a változás látható náluk, hiszen a mai fiatalok már sok mindenben másképp viselkednek, mint a szüleik, nagyszüleik generációja. Kevésbé érdekli őket a saját országjuk hagyománya, kultúrája, ráadásul azt is hallottam, hogy nagyon az udvariassági fokozatokat sem használják. Ez pedig komoly probléma lesz nekik a munkaerőpiacon történő elhelyezkedésben.

Sokat nem tudok még, de ezért vettem ezt a könyvet, mert nagyon érdekel a téma, és azt gondolom, hogy ez a könyv nagyon jól összefoglalja a mai japán társadalom nehézségeit. Mindenképp fogok írni még róla.

Hét szellem színre lép

Nem sokáig maradt a 300-as szám a My Anime List profilomon a "Completed" listán, máris itt a 301. anime, amit befejeztem, ez pedig a 07-Ghost. Érdekes története van annak, hogy miért választottam ezt az animét: Leeával amikor beszélgetek, többször említette ezt a művet. Ez ugyanis az egyik abszolút kedvenc animéje. Mivel tudom róla, hogy milyen animéket szeret, ezért sejtettem, hogy mire számíthatok, és nagyjából az is lett. Szereti a komoly mondanivalójú történeteket, amelyek nem rágják a néző szájába a mondandót, hanem gondolkodásra késztet. És persze megy is neki, hogy gondolkozzon a háttértörténeten, ugyanis amikor kibeszélünk egy-egy animét, számomra nagyon meglepő, hogy milyen összefüggésre jut. A 07-Ghostot egyfajta kihívásnak vettem. Vajon meg tudok-e érteni egy olyan történetet, melynek lényegi mondandója sokkal inkább a sorok között rejlik, minthogy az látható lenne.

És sajnos csúnyán felsültem benne. Nagyon nehezen értelmezhető anime, kezdő animéseknek semmiképp nem ajánlom. Nem is foglalnám össze a történetet, mert annyira összetett, hogy nem is igazán lehet úgy röviden összefoglalni, hogy figyelemfelkeltő legyen. Akit érdekel, az a My Anime List profilján olvashat róla.

Ennek ellenére érdemes volt megnézni, több tanulsággal szolgált. Talán maga a cselekmény, a háttér, a környezet nem fogott meg annyira, hogy komolyan figyeljek a történetre. Ami egy ilyen animénél komoly probléma, hiszen ha nem nézzük teljes figyelemmel az animét, akkor jelenetek maradhatnak ki, melynek hatására a későbbi történések válhatnak értelmetlenné. 25 részes az anime, és igazából már a 11. résznél számomra összefüggéstelen, furcsa volt az egész történet, már tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hogy megértsem, hogy mi történik valójában. Mégis végignéztem, méghozzá azért, mert azt azért láttam, hogy a valódi mondanivalója tényleg komoly, valamire tanítani akar az anime. Egyrészt ez tetszett, másrészt meg bíztam abban, hogy valamit mégis megértek az eseményekből. Ez sem sikerült, újra meg kellene néznem az animét ahhoz, hogy komolyabban tudjak a történetről nyilatkozni. Hogy újra meg fogom-e nézni, az kérdéses, mert tényleg az a helyzet, hogy annyira nem is éreztem magam inspiráltnak annak ügyében, hogy megértsem a történetet. Innentől van az, hogy ugyan láttam, hogy tényleg van a mű eredeti szerzőjének komoly gondolatai a világról, és ezt maximálisan elismerem, hogy ettől nagyon jó anime, de mivel nem volt belső katarzis, ezért ez a dicséret nem jön belülről. "Csupán szakmai" jellegű az elismerés.

Igazából az opening és az ending is inkább közvetetten kapcsolódik az animéhez. Az opening (Suzuki Yuki: Aka no Kakera) inkább illik az animéhez, de igazából eléggé rossz dal. Hallatszik a zenén, hogy jelentőségteljessé akarták tenni a dalt, viszont a hangszerelés és az énekesnő hangja nagyon gyenge. Van hangja az énekesnőnek, ezt nem vitatom el, de nem tudom komolyan venni a dalt, mert nincs összhangban azzal, amit a zene által hallhatóan ki akartak hozni belőle, és az énekesnő hangja között. Ugyanígy a hangszerelés is eléggé gyenge. Azt gondolom, hogy élő hangszerekkel, erős játékkal sokkal jobb lett volna a dal, főleg, ha egy olyan énekes(nő) (éppen férfi énekes is lehetett volna, ez részletkérdés) énekelte volna fel, akinek erős hangja van. Ő elő tudta volna adni a zene jelentőségteljes mivoltát. Az ending (Noria: Hitomi no Kotae) meg nagyon érzelgősre sikeredett. Jó eséllyel a főszereplő srác Teito Klein belső vívódásait, személyes tragédiáit akarta a dal megjeleníteni. Alapvetően nagyon szép dal, sokkal inkább összhangban van a mondanivalóval, és sokáig úgy éreztem, hogy azonosulni is tudok vele, de a refrénnél elvész a dal jelentése. Azt gondolom, hogy akkor lett volna jó, ha az énekesnő erősebb hangon énekli, mintegy kiemelve a kiénekelt érzelmek jelentőségét.

Aki úgy érzi, hogy képes megérteni egy komoly mondanivalójú animét, az bátran tehet egy próbát vele, mert biztos vagyok abban, hogy számukra katarzis lesz, de arra fel kell készülni rendesen, nagyon kell figyelni, hogy megértsünk minden történést.

Miről álmodik egy fujoshi?

A mai napon három animének is a végére értem, az alábbiaknak:

• Made in Abyss
• Violet Evergarden
• Watashi ga Motete Dousunda

Ezek közül arról szeretnék most írni, mely a legkevésbé tetszett, ez pedig a Watashi ga Motete Dousunda, angol címén: Kiss him, not me. Annyit elárulok, hogy a másik kettőhöz képest ez nagyon el van maradva minőség terén, azok ütik a kiváló szintet.

Az ismeretlenből választottam a Watashi ga Motete Dousunda animét. Az keltette fel a figyelmemet, hogy egy fujoshi a főszereplő, tehát egy olyan lány, aki számára kívánatos, ha két fiú szexuálisan együtt van, hovatovább arra terjed ki minden fantáziája, hogy a fiútársait is elképzeli, ahogy együtt vannak. Arra gondoltam, hogy ennek az animének a segítségével megérthetem a fujoshi-kat, ugyanis számomra az egyik legfurcsább "vonzalom", hogy egy lány szeret két fiút együtt látni. Most azt ne firtassuk, hogy mekkora értelmi szintet mutatnak fel, amikor egy-egy ilyen jelenetet látnak, vagy beszélek róla, önmagában az értelmetlen, hogy miért kívánatos egy lány számára, ha két srác együtt van? Azt nem fogadom el magyarázatként, hogy egy fiúnál csak két fiú jobb, mert olyan fiúk nyújtanak számára kellemes látványt, akiknél nincs esélye. Mert a meleg srácok döntő többségének nincs igénye arra, hogy nővel együtt legyen szexuálisan, innestől kezdve az egész megmarad a fantázia szintjén. Az, hogy egy meleg fiú számára kívánatos az, hogy két másik srác együtt van, az teljesen rendben van, mert olyanról fantáziál, ami realitássá válhat számára. De hogy lánynak ez miért jó? Erre kerestem a választ.

És sajnos meg is találtam. Azért sajnos, mert az anime kiválóan reprezentálja azt, hogy milyenek a fujoshik. Rettenetesen fájdalmas, akár amikor MondoConon vagyok, és hallom, ahogy lányok ilyesmiről diskurálnak, vagy akár egy shounen-ai anime ismertetője vagy postja alatt kommentben olvasom az értelem nélküliséget. Egy idő után megértettem, hogy miért olyan idióták a shounen-ai animék. Mert nem a történet a fontos, hanem két fiú így vagy úgy, de együtt legyen. Ezek után könnyen belátható, hogy ezeknek az animéknek nem az a célja, hogy a homoszexualitást mutassák be, hanem hogy a fujoshik fantáziáit vizionálja. Ugyanis a shounen-ai-k többsége is reprezentálja azt az értelmi szintet, amivel a célközönsége nézi ezeket az alkotásokat.

Ugyanez a Watashi ga Motete Dousunda. A főszereplő lány, Serinuma Kae megrögzött fujoshi, akinek minden fantáziáját kitölti az, hogy két fiú együtt van. Nem utolsó sorban gondolatban állandóan összeboronálja a fiú osztálytársait. Serinuma-san alapvetően egy elhízott lány, akkor fogy le nagyon, amikor depressziós lesz, egy hétig ki sem mozdul a szobájából, és nem is eszik semmit. És hogy mi okozta a depresszióját? Kedvenc yaoi mangájának kedvenc szereplője a történet szerint meghalt... Ez olyan szintű érzelmi vihart kavart benne, hogy egy hétig ki sem mozdult a szobájából, nem is evett semmit. Amikor a bátyja, Serinuma Takurou megelégelte a húga hikikomori-életmódját, beront a szobájába, és döbbenten látta, hogy rapid sebességgel lefogyott. Kijön a szobájából, visszatér az iskolába, senki nem ismer rá. Hirtelen kívánatos lesz a fiúk számára. De ő nem... Nem úgy... Nem úgy akarja a fiúkat, ahogy egy áltagos lány, hanem a fiúk legyenek együtt, és az neki a földi mennyország. Persze tudja ezt róla mindenki, kérdezgetik is őt, hogy mikor hagy már fel a fantáziáival, és lesz rendes párkapcsolata, ahogy a többieknek is? De ő szemmel láthatóan nem vágyik erre. Van egy másik lány, nevezetesen Nishina Shima, aki szintén fujoshi, ő Serinuma-san lelki társa, akinek maszkulin külseje, öltözködése, és az, ahogy Serinuma-sant megközelíti, erősen utal a leszbikus mivoltára, de inkább tűnik ez egyfajta játéknak, semmint komoly vonzalomnak. Ők közösen álmodoznak arról, ahogy két fiúosztálytársuk, Igarashi Yuusuke és Nanashima Nozomu együtt vannak. A legkellemetlenebb jelenete az animének, ahogy a két lány valahogy ráveszi a két fiút, hogy érintkezzenek egymással, így csinálnak róluk pár képet. Itt látszott csak igazán meg az, hogy a fujoshikat nem érdekli, hogy a két fiú akar-e együtt lenni, csak az, hogy a fantáziájuk, ha kép formájában is, de ki legyen elégítve. Holott a két srác igencsak nyíltan kimutatta, hogy számukra baromira kellemetlen, hogy így kell közeledniük egymáshoz. Nézni is rossz volt, ahogy szenvednek. Van még két srác is, akik szintén főszereplői az animének: Mutsumi Asuma és Shinomiya Hayato. Természetesen ők sem maradnak ki a jóból.

SPOILER

Pedig különben voltak ígéretes jelenetei az animének, amiből az tűnt ki, hogy jó irányba megy el az történet, és talán valami jó is kisülhet a dologból. Főleg az utolsó rész tűnt úgy, hogy talán példát mutathat a fujoshi-k számára, de a legutolsó jelenetet elnézve be kellett lássam, hogy az anime egy pillanatra sem rugaszkodott el a valóságtól. Ugyanis mindegyik srác, sőt még a maszkulin csaj is összejönne Serinamu-sannal, aki el is döntötte, hogy randevúzik mindegyikkel (természetesen külön-külön), és választani fog köztük valakit, akivel együtt lesz, és rendes életet fog élni. De ahogy bejelentette, hogy a kedvenc anime karakterét választja párjául, nem közülük az egyiket, hamar kiderül, hogy az anime a valóság talaján maradt. Ez is amúgy jó megoldás, de tetszett volna, ha az lett volna a vége, hogy ha ötük közül az egyiket választja ki. Mert példát mutathatott volna, hogy a fujoshiknak is lehet párjuk, és az érzelmi érettség egyik jele lett volna, ha választ magának valakit, és elfogadja, hogy két fiú szexuális együttléte csak a fantáziájában marad. Ezáltal különválasztja a képzeletet a valóságtól, így az animét 7 pontra értékeltem volna a 10-es skálán, de így marad 5 pont.

SPOILER VÉGE

Azért meg lehet nézni, hogy lássuk, milyenek a fujoshi-k, de amúgy bőven elég megnézni őket rendezvényeken, vagy ahol találkozunk velük, az anime semmit nem bont le a velük kapcsolatosan kialakított sztereotípiákból. Vagyis semmi újdonsággal, meglepetéssel nem szolgál az anime, szerintem pár nap után el is fogom felejteni, hogy láttam ilyen animét...

Boruto 14. rész után

Ahogy írtam, mindenképp belenézek a Borutóba, hogy lássam, merre vitték a sorozatot. Sokra nem számítottam, egyrészt olvastam véleményeket, másrészt meg mondták is, hogy azért is problémás a sorozat, mert egyrészt nem szól semmiről, másrészt meg más cég készítette már a Borutót, ezért nincs meg a Narutós hangulata.

Sajnos minden igaz. 14 rész után dobtam az animét. Ami annak fényében meglepő, hogy a Naruto Shippuudent végignéztem, a Borutóból meg 14 rész is untig elég volt. Már az önmagában rossz jel, hogy gyerekes, gondtalan hangulatú openingje és endingje van, ez azért erősen előre vetíti, hogy mire számítsunk. És az az igazság, hogy tényleg nem lehet semmire számítani. Az érdekelt a Borutóban, hogy kitaláltak-e olyan előzményt, amire fel lehet építeni egy cselekményt. Mert a Narutóban volt ilyen. De a Naruto nemcsak ezért volt nagyon jó, hanem mert volt személyisége a szereplőknek, ami egy átlag shounenhez képest mindenképp előny. Ez ad alapot arra, hogy tudjak azonosulni a szereplőkkel, átéljem, hogy miért fontos nekik a céljuk, vagy a harc. Furcsán hangozhat, de karakter-központú vagyok, ha animékről van szó. Még a történetnél is fontosabb számomra, hogy a karaktereknek legyen személyisége, olyan, amivel tudok azonosulni. Ha olyan animét nézek, aminek ugyan nagyon jó a története, de nem tudok azonosulni a karakterekkel, akkor azt elismerem, hogy nagyon jó anime, de az "csak" amolyan általános elismerés, nem jön belülről, mert a katarzis nem történt meg. A Narutóra visszatérve, a személyiségük mellett sokaknak volt múltja, adott esetben személyes tragédiája, mellyel meg kellett küzdenie, ez is értelmet adott a történetnek, nem utolsósorban a harcoknak. Alapvetően azért nem szeretem a shounen animéket, mert sok esetben nem látok a karakterek, szereplők mögött valódi személyiséget, így a harcok sok esetben céltalannak tűnnek számomra, mintha csak az erőfitogtatás lenne a lényeg. Ezen a téren viszont kitűnt a Naruto, sokáig úgy néztem az animét, hogy átéreztem a harcok lényegét, és ez hozzájárult ahhoz, hogy ne azt nézzem az anime esetében, hogy milyen a rajongótábora, hanem magát az animét. Amiben ugyan voltak hibák, logikátlanságok, de bőven nézhető volt.

Ehhez képest a Boruto... Nos, úgy néz ki, hogy azzal, hogy Naruto hokage lett, valami robbanásszerű gazdasági növekedés indulhatott be a faluban, ugyanis az alatt a 10 év alatt, ami a Naruto Shippuuden és a Boruto között eltelt, valósággal városi lett a falu. Vonat jár arra, nemcsak ramenes van, hanem gyorséttermek, ezek mellett Narutóék modern lakásban laknak, mely XXI. századi felszereltségű, okostelefon, videojátékok... És ez annyira illúzióromboló. Amíg Naruto gyerek volt, addig a falvak kifejezetten ókori (vagy középkori) hangulatot adtak vissza, ezáltal volt egy különleges légköre a helynek ahol játszódott az anime. Ez egy az egyben eltűnt, és azzal, hogy hirtelen modern lett minden, olyan érzetet adott, mintha Narutóék megvívták a maguk háborúját, szenvedtek sokat, végül ők nyertek, újraépítették a falvakat, és hogy a gyerekeknek a lehető legjobb legyen minden, ezért rohamosan urbanizálták a falvakat. Mi az eredmény? Elkényeztetett, beképzelt kölykök, akik ugyan tehetséges ninják, de nem látom azt, hogy bármiért meg kellene dolgozniuk, mert készen kaptak mindent. És ez nagyon rányomja a bélyegét az animére. És hogy az anime készítői mennyire nem erőltetik meg magukat abban, hogy a Boruto valamire való anime legyen, az nagyon jól meglátszik a puritán rajzstíluson. A grafika kiválóan megmutatja, hogy nincs az alkotók lelke az animében, nincs benne befektetett munka.

Pedig itt is lenne miért dolgozni. Naruto, mint hokage, egyszerűen... Szörnyű látni, hogy az volt Naruto minden álma, hogy hokage legyen, és most, hogy az lett, azt látom, hogy rettenetesen unja a vele járó nehézségeket (papírmunkák). Az a hangos, nemtörődöm, sokak számára idegesítő de pozitív gondolkodású gyerekből lett egy unalmas férfi, aki ráadásul a rengeteg munkája miatt elhanyagolja a családját. Hát ilyen az, amikor valaki megvalósítja élete álmát? Én azt gondolom, hogy utána kezdődik az igazi élet. Abban a 14 részben, amit láttam, Boruto nem igazán tapasztalta meg az apai szeretet szépségeit. Ez mondjuk érdekes, nem kell pszichológusi végzettség ahhoz, hogy tudjuk, hogy a fiúgyerek az apa mintáit, kvázi idolként követi. Na most, mit ad át az, akinek nincs apja, mert születésekor meghalt? Az "apátlanságot". Boruto lényegében ugyanúgy megtapasztalja, hogy milyen apa nélkül felnőni azzal a különbséggel, hogy él az apja. Pedig Naruto tudja, milyen apa nélkül felnőni, ezért ha igazán szeretné a fiát, akkor mindent megtenne azért, hogy a fia ne tapasztalja meg, hogy milyen apa nélkül felnőni, és a szűkös időkeretét a rá fordítaná.

Ez érzékelhetően bántja Borutót, de mivel emellett ő is éli a társaival az amúgy gondtalan életét, ezért nem látom azt, hogy ez a történet bármerre is elmenne. Ezért nem érdekel, hogy mi lesz a továbbiakban, ráadásul a 14. részben valami kiscsajt Boruto a biztos halálból ment ki ugyanazzal a "Messiás-tudattal", ahogy Naruto "váltotta meg" azokat, akik szerinte nem hitelesen gondolkodnak, na akkor döntöttem el, hogy köszöntem szépen, ebből elég volt!

Dobtam az animét, és úgy néz ki, hogy most egy kicsit hanyagolni fogom az animéket általánosságban. Miután reális esély van arra, hogy kijutok Vietnamba tanulni, ezért sokat foglalkozok a vietnami nyelvvel. Van is mit tanulni rajta, mert egyrészt a szavak is sajátságosak, másrészt meg a hangsúlyozás... Ebbe fogok beleőszülni. Rettenetes, hogy ha másképp hangsúlyozok egy szót, már mást jelent az adott szó, és borul az egész mondat értelme. De belegondoltam abba, hogy milyen vicces stand up-okat lehet vietnamiul csinálni. Elég csak másképp hangsúlyozni, és máris vicces lehet az adott mondat.
Ami pedig a sajátságos szóhasználatot illeti, arra a legjobb példa az, ahogy az 1002-es számot leírják vietnamiul: "một nghìn không trăm lihn hai". Már az szép, hogy önmagában ennyire hosszú, de hogy ez szó szerint mit jelent, az a nem akármi: "egyezer nemszáz kettő". A không a nem, és a trăm a száz. Magyarázta a tanárnő, hogy mely számoknál használják így, de erre már nem figyeltem, mert ott elakadtam, hogy miért mondják ennyire furcsán az 1002-t. Ezt leszámítva amúgy tökre élvezem, hogy tudok már egyszerű mondatokat alkotni vietnamiul.

Street Fighter II V animesorozat

Sokan ismerik a Street Fighter movie-kat, hiszen minálunk is megjelent szép, díszdobozos kiadású DVD-n. Viszont az animesorozatról kevesen tudnak. Készült ugyanis egy 29 részes TV sorozat még 1995-ben Street Fighter II V néven. Ezt nézem most, sőt lassan a végére érek, ugyanis tegnap a 24. részt láttam. Lehet is látni, hogy mi lesz a vége, ugyanakkor a kivitelezés nagyon érdekesnek ígérkezik.

Ugyanis egy egész jó animéről van szó, határozottan érdemes minden Street Fighter rajongónak megnézni. Annak ellenére kicsit vérszegényen indul, de aztán nagyon jó történet kerekedik ki belőle. Az 1. részben Ken éli Amerikában a maga életét, amikor legjobb barátja Ryu Japánból meghívja őt, hogy eddzenek közönsen, és legyenek ők a világ legjobb harcosai. Természetesen örömmel elfogadja a meghívást, és találkoznak Japánban. Ahhoz, hogy a világ legjobb harcosai legyenek, bejárják a világot, és különböző harci stílusokat sajátítanak el. Közben baráti harcokkal edzik egymást. Tudható róluk, hogy csupa izom mind a kettő, mit nekik, ha földhöz vágják egymást, vagy a falnak csapódnak. Az első útjuk Hongkongba vezet. Itt találkoznak Chun Li-vel, és az apjával. Hongkongban az alvilági területnek számító Kowloon negyedbe mennek, itt megküzdenek a nehézfiúkkal. De úgy néz ki, hiába nyernek, az alvilág ura nem engedi el őket élve. Persze, hogy megmenekülnek, minek jöjjek olyan sokat sejtető kérdésekkel, hogy "Vajon sikerül-e élve kijutniuk a gettóból?" Ők a főhősök, lehet tudni a választ.

Útjuk során eljutnak Thaiföldre, Indiába, Spanyolországba és Amerikában. Aki ismeri és játszott a Street Fighter II-vel, az tudhatja, hogy hol kikkel fognak találkozni. Két karakterrel nem találkoztam eddig, és minden jel arra utal, hogy nem is fogok: E. Honda és Blanka. Természetesen Ken és Ryu fantasztikus fejlődésen megy keresztül útjuk során, amire felfigyel az úgynevezett "Shadowlaw" egyesület. Ennek a vezetője az a bizonyos M. Bison, aki az egész játék legerősebb, legkegyetlenebb harcosa, aki mellett szóhoz nem jutunk. Nagyon jól kitalálták a vezető szerepét. Ő ugyanis a szervezetével világuralomra akar törni, és ezért mindent meg is tesz. Hihetetlenül jól kitalálták a személyiségét, tényleg nagyon ijesztő. Az anime nagyon jó, a Seiyuu-kat is nagyon jól összeválogatták. Ha megnézzük a képen, néhány karakter rajzstílusa eltér a játékban látottól, főleg Chun Li lett igazán animés. Nem is igazán ismerhető fel benne az a Chun Li, akivel a játékban játszhatunk, mintha egy saját karakter lenne. Ennek ellenére szerethető és hihetetlenül aranyos.

Két komoly hibája van az animének. Az egyik az opening és az ending. Mindegyik női előadó által énekelt tipikus '90-es évek-beli animés dalok. Amivel alapvetően nincs bajom, mivel a '90-es évek voltak az animék aranykora. És egy kedves, aranyos kis animében nagyon jól hangzottak volna, de nem egy ilyen kemény, verekedős animéhez. Ide kellenének a kemény rockzenék. De az volt az érdekes, hogy amit én letöltöttem, annak kb. a 3. részéről valami instrumentális zene szólt. Jó eséllyel az az angol változat (ehhez képest érdekes, hogy japán a hang) zenéje, de az biztos, hogy ha van anime, melynek jobb az angol zenéje, mint a japán, akkor az a Street Fighter II V. Sokkal hangulatosabb, sokkal inkább átadja a játék hangulatát, ezáltal az animét is közelebb hozza az eredeti alkotáshoz. A másik elképesztően komoly hibája az animének, azok a nevek. Három karakter nevét összekeverték az animében. Néztem is furcsán, hogy most én emlékszem rosszul a nevekre, vagy valami komoly baj van? Kiderült, hogy nem nálam vam a hiba, az anime készítői óriási hibát követtek el nevek tekintetében. Az alábbi neveket keverték össze.

Videojátékos név	Animés név
Vega	Balrog
Balrog	M. Bison
M. Bison	Vega

Akkor még nem igazán gyanakodtam, amikor Vegát hívták Balrognak, de amikor M. Bison mutatkozott be, mint Vega, akkor kétségem nem volt arról, hogy itt valami óriási baki van. És ez rontja az összképet, emiatt gondolatban le is voltam egy pontot az animétől. Főleg annak fényében problémás ez, hogy a Capcom is szervesen részt vett az anime készítésével, és ilyen hibát megengednek, ez fájdalmas.

Ezt leszámítva egyébként hangulatos anime, ajánlom megtekintésre.

2019-es téli MondoCon zenei tippmix eredménye

Mostanság nem igazán nézek animéket, mert szinte minden gondolatomat leköti az, hogy lehetőség lesz szeptembertől mobilitási ösztöndíj keretében Vietnamban tanulni. Éltem is vele, és izgatottan várom, hogy elfogadják-e a jelentkezésemet. Erről itt írtam részletesen, akit érdekel, elolvashatja.

Relatíve későn jött meg a 2019-es téli MondoCon zenei tippmixének eredménye. Igazából nekem jött meg ma, külön elkértem E-mailben, a fórumon a mai napig nincs fent az eredmény. De nagyon kíváncsi voltam, hogy teljesítettünk párosban. Egy dicsőséges hármas holtversenyes utolsó hely az eredményünk. 10 pontot értünk el összesen, ha jól emlékszem, 36 pont volt a maximális. De én ennek is nagyon örülök, ugyanis a 10-es a szerencseszámom. Az mondjuk meglepett, hogy az openingnél eléggé sokat eltaláltunk, ugyanis csak 2018-as animék voltak. Abból meg mind a ketten kevesen láttunk. Én ebből egyet tudtam biztosra, ha jól emlékszem. Egyet biztosan, több nem jut eszembe. A többi meg nagyon rosszul sikerült. De mindegy, annak örülök, hogy ismét együtt zenekvízeztünk, utoljára erre ugyanis 2010 őszén volt erre példa.

A részletes eredmény itt megtekinthető

Ja, és még valami: Nagyon meglep, hogy a 2019 téli MondoConos írásom ennyire népszerű. Az összes blogpostom közül (kb. 580 post van) a második legolvasottabb, és közel áll az 1. helyhez. Érje el.

Tanulási lehetőség Vietnamban

Már tavaly szeptemberben meghirdették az egyetemen, ahova járok, a keleti nyelvek közül a vietnamit, amire már akkor jelentkeztem, csak akkor nem volt meg a megfelelő létszám, de most februárban elindították. Eddig csak japánra jártam, amit élvezek és imádok, de most felvettem mellé a vietnamit.

Három ázsiai ország - és nyelv - van, ami nagyon érdekel: Japán, Kína és a Vietnam. És életem egyik nagy álma valósulna meg, ha eljuthatnék ezekbe az országokba. Most lehetőség nyílt arra, hogy Vietnamba eljuthassak tanulmányi ösztöndíjjal. Az erre való jelentkezést pedig villámgyorsan le kellett adjam, ugyanis konkrétan ma van a jelentkezési határidő. Már októberben meghirdette a Tempus közalapítvány a jelentkezést, de mivel csak ezen a héten kezdődött a vietnami nyelvoktatás, ezért csak most szereztem róla tudomást. Nagyon fellelkesedtem, amikor a tanárnő említette (aki szintén vietnami), éreztem belül, hogy az adrenalin az egekbe szökik, minden gondolaton akörül forgott, hogy milyen lehetőségek tárulnak elém, ha eljutok Vietnamba. Ugyanakkor elérhetetlennek tűnt számomra, mert van néhány ismerősöm, barátom, aki eljutott valamelyik ázsiai országba, de ők mind olyanok voltak, hogy vagy tehetősebbek anyagilag, vagy állami ösztöndíjjal jutottak ki, vagy onan származnak és hazalátogattak. Úgy konkrétan semmi irigység nem volt bennem, de egy kicsit leértékeltem magamat hozzájuk képest, hogy nekik megadatik, de nekem nem. Ez egy kicsit visszavett az önbizalmamból, de aztán csak összeszedtem magam, és ahogy eljutott az agyamig, hogy ingyen van lehetőségem eljutni oda, azonnal elkezdtem intézkedni.

Minden csütörtökre, péntekre és szombatra összpontosult. Csütörtökön kezdtem el megírni az önéletrajzot és a motivációs levelet magyarul, majd elmentem az egyetemre, mert kellett egy-egy példány az iskolalátogatási igazolásból és az előző féléves leckekönyvből, melyen szerepel a korrigált kreditindex is. Ezek magyarul és angolul kellettek. Eléggé rosszallással néztem a 3. féléves eredményemet, azt ugyanis a "tragikus" jelzővel lehetne illetni. Pont csütörtökön volt vietnami nyelvórám, meg is kérdeztem a tanárnőt, hogy a tanulmányi eredmények mennyire számítanak bele. Azt mondta, nem nagyon fogják nézni, mert vietnami nyelvet és kultúrát fogok tanulni, ezért a gazdasági jellegű tárgyak eredményei nem igazán fognak beleszámítani. Ez megnyugtatott, legyen igaza. Pénteken írtam meg az önéletrajzot és a motivációs levelet angolul, valamint egy dokumentum beszerzése okozott komolyabb nehézséget, az ajánlólevélé. A tanárnő említette az egyik lányt, aki az ELTE-re jár (ő is alapvetően ott tanít, csak jön a BGE-re nyelvet tanítani), aki szintén menne Vietnamba, mondta, hogy írjak neki, hogy küldje el azt az ajánlólevelet, amit ő kapott. Meg is jött, de nem a tanárnő neve van rajta, hanem egy másik oktatóé. És mivel digitálisan jött át a levél, ezért nincs rajta aláírás, hát az pedig kell. Felhívtam az ELTE-t, kiderült, hogy az a tanárnő, aki írta az ajánlólevelet, nincs ma bent. Na most, akkor mi legyen. Vagy 56 helyre telefonáltam, írtam E-mailt, a tanárnőnek, aki az ajánlólevelet írta, a lánynak, aki megküldte azt, vietnami tanárnőnek, hogy akkor most mi legyen, meg a Tempus Közalapítványnak, annak, aki a vietnami ösztöndíjas képzést intézi. Valahonnan csak jön válasz. Végül a vietnami tanárnő írt, hogy menjek be az egyetemre, mert 14 órától ott fog órát tartani. Ahogy tudtam, elindultam, szerencsére már ott találtam az egyetemen. Bementünk a titkárságra, a kész ajánlólevélen átírtuk a nevet, kinyomtattuk mind a magyar, mind a vietnami nyelvű ajánlólevelet. Aláírta, és lepecsételte. Ezzel sikerült megoldani ezt. Aztán beadtam online a jelentkezésemet, de még egy papírt ki kellett tölteni. Ennek az volt a furcsasága, hogy számítógépen kellett kitölteni, de alá kellett írni, ezért ki kellett nyomtatni, majd aláírás után ezt is bescannelni. Ekkor volt meg minden dokumentum, ekkor adhattam be E-mailben is a jelentkezésemet, minden papírt csatolva mellé. Nemcsak a fentebb említetteket csatoltam az E-mailhez, hanem az érettségi bizonyítványt, a szakképzettséget igazoló bizonyítványokat, a tanúsítványokat, valamint a nyelvvizsga bizonyítványokat is. Angol B2 komplex, Német B2 szóbeli.

Nem igazán tapasztaltam amúgy azokat a bizonyos nehézségeket a bürokráciával kapcsolatosan, amikről beszélnek általánosságban. Annyi volt, hogy péntek délelőtt a hajamat téptem gondolatban, hogy miért kell ennyi papír, miért csak most tudok erről, miért nem adnak lehetőséget a hiánypótlásra (mert hogy nem adnak. Ha hiányos vagy hibás a jelentkezés, elutasítják azt), miért nincs bent az, aki írta az ajánlólevelet. Egyébként mindenki rendkívül készséges és segítőkész volt. Az ELTE-nél is segítettek, a vietnami tanárnő is mindent megtett, végül a Tempus Közalapítványtól is jött válasz, hogy bárki aláírhatja a tanszéken. Ez jelentősen megkönnyítette a helyzetet. Ha már ennyi papírt kérnek, legalább mindenben segítenek, ami probléma volt. Végül tegnap délután tudtam véglegesíteni a jelentkezésemet.

Január végén volt a Kínai tavaszünnep (Kínai újévi fesztivál) a Millenárisban, ami ugyan nem volt tökéletes (voltak csúszások, néhány előadás problémás volt), de ami jó volt, az annyira lenyűgözött, hogy néhány előadásnál majdnem meghatódtam, annyira tetszett. Ekkor döntöttem el magamban végleg, hogy az ázsiai kultúrával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. Sokáig fogalmazódott bennem, hogy mivel szeretnék hivatásszerűen foglalkozni: Kereskedelem, banki szektor, informatika. De ezek mind olyan "kompromisszum-jellegű" hivatások lettek volna az életemben. Csináltam volna, valószínűleg nem lettem volna frusztrált mellettük, de nem ezek azok, amiket szívvel-lélekkel csináltam volna. Régóta érdekel az ázsiai kultúra, de sokáig csak Japánra orientálódtam. 2014-ben kezdtem el Kung Fu edzésekre járni Angliában, és ott láttam néhány kínai kultúrális eseményt (például Őszközép ünnep), amik már akkor is megtetszettek, de mivel hazajöttem Magyarországra, nem igazán gondoltam, hogy ezeket itt is megünnepelhetik. Meg hát sokáig Békéscsabán laktam. Az meg minden, csak nem a lehetőségek városa. Csak akkor volt lehetőségem komolyabban találkozni Magyarországon ázsiai kultúrával, amikor visszaköltöztem Pestre. És úgy érzem, hogy hazataláltam. Még Dél-Korea szokta azokat érdekelni, akik az ázsiai kultúra iránt érdeklődnek. De engem nem. Bőven elég ez a három ország, ráadásul a koreai hangul karakterek bántják a szememet. Nagyon csúnyának tartom őket. Addig egyébként érdekelt a koreai történelem, amíg mentek a koreai történelmi doramák a köztévében. Ezek annyira megtetszettek, hogy akkoriban rengeteget olvastam a koreai történelemről. Mint egy gyerek, szentül meg voltam győződve arról, hogy minden, amit ezekben a sorozatokban látok, azok egy az egyben megtörténtek a maguk idejében. Aztán, amikor szembesültem azzal, hogy a történetek javarésze fikció, az olyan szintű csalódás volt számomra, mint amikor 8-9 évesen felértem ésszel, hogy a rajzfilmkarakterek nem léteznek. Ezzel együtt abba is maradt a koreai kultúra iránti érdeklődésem.

A vietnami tanárnő mondta, hogy mivel a vietnami nyelv és kultúra lesz a tanulmányunk tárgya, ezért várhatóan sokat fogunk az országban utazni. Ha lehet, ez még jobban felvillanyozott. Alapvetően Hanoiban leszünk, a Hanoi egyetemen fogok tanulni, és biztos vagyok abban, hogy a fővárosban is sok látnivaló van, de nagyon érdekel például Hue is, mely a történelmi Vietnami fővárosa volt. Ott van a királyi palota, meg rengeteg szentély és látnivaló. Emellett az egykori Dél-Vietnam fővárosa, Ho Chi Mihn Város is érdekel. Ez a legfejlettebb, egyben a legnépesebb város. agglomerációval együtt kb. 12 millió lakosa van. Illetve az egyik vietnami ismerősöm Da Nang-ot ajánlotta még, elmondása szerint gyönyörű város. Kikötőváros, azt láttam képeken, hogy nagyon szép tengerpartja van, és ez számomra imponáló, mert szeretem a vízközelséget. Az éghajlat nekem nem lesz probléma, mert nagyon jól bírom a meleget, a nyár a kedvenc évszakom. Vietnamban meg a téli hónapokban sem megy 20°C alá a hőmérséklet. Legalábbis Hanoiban, mert délre már nem jutnak el a hűvösebb légtömegek, Ho Chi Mihn városban az év minden hónapjánan 30°C körüli átlaghőmérséklet van, és az éjszakák is nagyon melegek.

Ami még meglepett, hogy a tanárnő elmondása szerint teljesen mások a vietnamiak, mint amilyennek elképzeltem őket. Ismerek itt Pesten néhányat, de azt gondoltam magamban róluk, hogy mivel a történelmük során soha nem volt igazán kiemelkedő állam (akár csak annyira is, mint Csoszon (Korea), nem kell feltétlen Kínára, Japánra gondolni), emellett vélhetően a háború is komoly csapást mért az országra, és jóval szegényebb ország, mint Kína, ezért azt gondoltam magamban, hogy a vietnamiak mindennél jobban tisztelik a hagyományokat, emellett mivel az emberek csak egymásra számíthathatnak, ezért nagyobb az összetartás, főleg a családtagok között. Ami egyrészről nagyon jó, de volt egy olyan gondolatom is, hogy ez komoly kötöttségeket ró a gyerekekre, miszerint folytatni kell a családi hagyományt, hivatást, nemigen szokás ettől letérni, kvázi "egyéniségnek" lenni. Mert ez szokás Kínában, és azt gondoltam magamban, hogy ugyanez van Vietnamban is, csak még jobban. Ehhez képest a tanárnő mondta, hogy a vietnamiak nagyon szabad gondolkodásúak és nyitottak. Ez olyan szinten meglepett, mintha most februárban 35°C lenne itt Pesten. Mondta, hogy rendkívül érdeklődőek, nem csodálkozzunk, ha ismerkedés gyanánt kérdésekkel fognak bombázni minket. Én nagy örömmel állok rendelkezésükre. Megkérdeztem néhány vietnami ismerősömet, hogy mit tudnak erről, mindenki visszaigazolta azt, amit a tanárnő mondott. Mindig ilyen kellemes meglepetés érjen. Ezt azért tartottam fontosnak tudni, hogy tudjam, hogy viszonyuljak a vietnamiakhoz. Azt például tudom a japánokról, hogy vannak dolgok, amikről nem illik náluk beszélni, mert az sértő nekik. Ugyanígy a kínaiak esetében is, de a vietnamiaknál ha lehet szabadon, bármiről beszélni (persze a megfelelő tisztelettel), az nagyon meg fogja könnyíteni a beilleszkedést, barátkozást és hogy jól érezzem magam ott. Azt is mondta a tanárnő, hogy ott már csak névlegesen van kommunizmus (arról egyébként olvastam, hogy Vietnam az első kommunista ország, amely engedélyezte 1986-ban, hogy a földek magántulajdonban legyenek). Egypártrendszer van, de más az ázsiai kommunizmus, mint az európai volt. Amíg nem olyan, mint az észak-koreai, addig baj nincs. Azt is mondta, hogy a vietnamiak nagyon szeretnek ünnepelni. Sok az utcai ünnepség, és akkor nagyon jól érzik magukat. Egyik kellemes meglepetést követi a másik.

A vietnamit meg mindenképp meg fogjuk tanulni, mert angolul relatíve kevesen beszélnek. Szinte csak az egyetemisták, de ha például bemegyünk boltba, jó eséllyel nem lesz szerencsénk az angol nyelvvel. A piacokra, utcai kifőzdékre kíváncsi leszek, illetve mondták még, hogy a sikátorok nagyon hangulatosak.

Egyébként Kínán belül leginkább Hongkong érdekel. Ugyanis minden, amit most megtudtam a vietnamiakról, hogy mennyire szabad gondolkodásúak, nyitottak, érdeklődők, azt én mind Hongkongról képzeltem el. Az ugyanis 1997-ig brit gyarmat volt, és amikor Angliában voltam, akkor találkoztam ott néhány hongkongi származású emberrel. Hihetetlenül kedvesek voltak, sokkal közvetlenebbek, mint a kínaiak. A kínaiak, ha kedvesek is, érzékeltem náluk egyfajta merevséget. Ehhez képest a hongkongiak sokkal közvetlenebbek voltak. Azt gondoltam magamban, hogy azért, mert brit gyarmat volt, ezért begyűrűzött hozzájuk a brit szabad gondolkodás, és ezt elegyítették az ázsiai hagyományokkal. Utanánéztem, a Hanoi-Hongkong távolság körülbelül 870 km, másfél óta repülővel. Ha lenne lehetőségem eljutni, két nagy ázsiai álomúticélom válna valóra. Ha összejön a vietnami ösztöndíjas utazás, külön blogot nyitok neki, és abba írom külön az élménybeszámolómat. Az esély megvan rá, ugyanis 10 fő mehet Vietnamba, és tudomásom szerint eddig hárman adták be a jelentkezésüket. Az biztos, hogy életem legizgalmasabb (és remélem legjobb) 10 hónapja lesz, ha összejön.

A 300. végignézett anime

Bizony, jubilálok a mai napon, ugyanis meglett a 300. végignézett anime. 2006 augusztusa óta vagyok anime rajongó, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal nézek animéket. Azt gondolom, hogy 12 és fél év alatt megnézni 300 animét az egész jó arány. Azt mutatja, hogy szeretem a műfajt, de nem vagyok függő. Az az igazság, hogy néha, amikor szétnézek My Anime List profilok között és azt látom, hogy vannak nem is kevesen, akik 800, 1000 vagy még több animét végignéztek, az engem inkább megijeszt, semmint inspirál. Milyen lehet annak az embernek az élete, aki ennyi animét látott? Egyhangúnak, unalmasnak tippelem. Ismerek személyesen is néhány ilyen embert (elég csak a MondoConon a zenei tippmix állandó győzteseire gondolni), de konkrétan nem kérdeztem rá, hogy nekik milyen az életük, de majd egyszer felveszem a riporter szerepét, és meginterjúvolom őket.

És hogy melyik a 300. végignézett anime? A Street Fighter II V. Ismertebb név animés körökben is, hiszen nálunk is megjelentek a movie-k DVD-n, méghozzá igencsak igényes kiadásban. Arról viszont kevesen tudnak, hogy 1995-ben készült egy 29 részes animesorozat is, ennek értem a végére. És határozottan azt mondom, hogy megérte végignézni. Eléggé későn fedeztem fel a Street Fighter II játékot Super Nintendóra, amikor már rég retrónak számított. Viszont azonnal kedvenccé lett, mert egyből visszahozta a Super Nintendós időket, és úgy éreztem, hogy a játék hatására újraéltem a gyerekkoromat. Én személy szerint jobban szeretem a Street Fighter játékokat, mint a Mortal Kombat-et.

Az animét határozottan érdemes minden Street Fighter rajongónak megnézni. Annak ellenére kicsit vérszegényen indul, de aztán nagyon jó történet kerekedik ki belőle. Az 1. részben Ken éli Amerikában a maga életét, amikor legjobb barátja Ryu Japánból meghívja őt, hogy eddzenek közönsen, és legyenek ők a világ legjobb harcosai. Természetesen örömmel elfogadja a meghívást, és találkoznak Japánban. Ahhoz, hogy a világ legjobb harcosai legyenek, bejárják a világot, és különböző harci stílusokat sajátítanak el. Közben baráti harcokkal edzik egymást. Tudható róluk, hogy csupa izom mind a kettő, mit nekik, ha földhöz vágják egymást, vagy a falnak csapódnak. Az első útjuk Hongkongba vezet. Itt találkoznak Chun Li-vel, és az apjával. Hongkongban az alvilági területnek számító Kowloon negyedbe mennek, itt megküzdenek a nehézfiúkkal. De úgy néz ki, hiába nyernek, az alvilág ura nem engedi el őket élve. Persze, hogy megmenekülnek, minek jöjjek olyan sokat sejtető kérdésekkel, hogy "Vajon sikerül-e élve kijutniuk a gettóból?" Ők a főhősök, lehet tudni a választ.

Útjuk során eljutnak Thaiföldre, Indiába, Spanyolországba és Amerikába. Aki ismeri és játszott a Street Fighter II-vel, az tudhatja, hogy hol kikkel fognak találkozni. Két karakter nem szerepel az animében, akik szintén harcosai a videojátékoknak: E. Honda és Blanka. Természetesen Ken és Ryu fantasztikus fejlődésen megy keresztül útjuk során, amire felfigyel az úgynevezett "Shadowlaw" bűnszervezet. Ennek a vezetője az a bizonyos M. Bison, aki az egész játék legerősebb, legkegyetlenebb harcosa, aki mellett szóhoz nem jutunk. Nagyon jól kitalálták a vezető szerepét. Ő ugyanis a szervezetével világuralomra akar törni, és ezért mindent meg is tesz. Hihetetlenül jól kitalálták a személyiségét, tényleg nagyon ijesztő. Az anime nagyon jó, a Seiyuu-kat is nagyon jól összeválogatták. Ha megnézzük a képen, néhány karakter rajzstílusa eltér a játékban látottól, főleg Chun Li lett igazán animés. Nem is igazán ismerhető fel benne az a Chun Li, akivel a játékban játszhatunk, mintha egy saját karakter lenne. Ennek ellenére szerethető és hihetetlenül aranyos.

Két komoly hibája van az animének. Az egyik az opening és az ending. Mindegyik női előadó által énekelt tipikus '90-es évek-beli animés dalok. Amivel alapvetően nincs bajom, mivel a '90-es évek voltak az animék aranykora. És egy kedves, aranyos kis animében nagyon jól hangzottak volna, de nem egy ilyen kemény, verekedős animéhez. Ide kellenének a kemény rockzenék. De az volt az érdekes, hogy amit én letöltöttem, annak kb. a 3. részéről valami instrumentális zene szólt. Jó eséllyel az az angol változat (ehhez képest érdekes, hogy japán a hang) zenéje. Ha tényleg az az angol változat zenéje, akkor biztosra vehető, hogy ha anime, melynek jobb az angol zenéje, mint a japán, ez pedig a Street Fighter II V. Sokkal hangulatosabb, sokkal inkább átadja a játék hangulatát, ezáltal az animét is közelebb hozza az eredeti alkotáshoz. A másik elképesztően komoly hibája az animének, azok a nevek. Három karakter nevét összekeverték az animében. Néztem is furcsán, hogy most én emlékszem rosszul a nevekre, vagy valami komoly baj van? Kiderült, hogy nem nálam vam a hiba, az anime készítői óriási hibát követtek el nevek tekintetében. Az alábbi neveket keverték össze.

Videojátékos név	Animés név
Vega	Balrog
Balrog	M. Bison
M. Bison	Vega

Akkor még nem igazán gyanakodtam, amikor Vegát hívták Balrognak, de amikor M. Bison mutatkozott be, mint Vega, akkor kétségem nem volt arról, hogy itt valami óriási baki van. És ez rontja az összképet, emiatt gondolatban le is voltam egy pontot az animétől. Főleg annak fényében problémás ez, hogy a Capcom is szervesen részt vett az anime készítésében, és hogy ilyen hibát megengednek, az fájdalmas.

Ezt leszámítva egyébként hangulatos anime, ajánlom megtekintésre.

Amikor az ezüst is fénylik

Örömmel vettem tudomásul, hogy volt értelme annyit játszani Time Trial-t a Super Mario Kart-ban. Sikerült megnyerni az ezüstserleget 150cc Special Cup-ban. De ez is nagyon fényesen ragyog. Ahogy gyakoroltam, úgy tudatosott bennem, hogy kell végigmenni a pályán (mert huszonéves játéktapasztalatok után is lehet újat tanulni), és értem el jó eredményt. Ezeket tudtam kamatoztatni a versenyen. És akkor már nem számít annyira, hogy az ellenfél játékosok mennyire támadnak, mert könnyebb kikerülni. De persze nincs kegyelem a részükről. Koopa Troopával mentem, akkor Luigi van az első helyen. És ugye a Super Mario Kart-ban az van, hogy minden egyes gépi karakternek saját fegyvere van, és azt használja számolatlanul. Luigi például legyőzhetetlen a csillag miatt, és ahogy elmúlik az előző hatása, úgy aktivál magán egy újat, mint a Mario Kart Wii-ben a hackerek. De igazából nem nyugtáztam magamban, hogy csal a gép (mert lehetne ezt is), hanem azon gondolkodtam, hogyan lehetne ennek ellenére megelőzni. Nem hagyta magát. A Rainbow Road-on az utolsó körben gombát kaptam. Jól álltam, fel tudtam jönni a 2. helyig. Úgy kalkuláltam, hogy a célegyenesben felhasználom a gombát, és nyerek azon a pályán. Csakhogy Luigi pont akkor aktiválta magán a csillagot, én meg nekiütköztem, így kipördültem. Sikerült másodiknak beérnem, de az a érzés, hogy szinte már a markomban volt a győzelem, és egy apró hiba miatt nem sikerült, az valami rettenetes. Vagy nevezzük a gép csalásának, de akkor is, ha kicsit okos vagyok, kikerülhettem volna oldalról, és onnastól úgy villog Luigi, ahogy akar.

Összesen 30 pontot gyűjtöttem, volt benne egy győzelem, méghozzá a Ghost Valley 3 pályán. Ez egy nagyon jó pálya, ugyanis a végefele van egy kanyargós út, amin egyenesen végig lehet menni. Előtte van egy gyorsító nyíl és egy ugrató, amivel pont át lehet ugrani az utána levő szakadékot. De nemcsak ezért jó, hanem mert utána lendületet kap a kocsi, gyorsabban megyünk, és kellőképpen széles a pálya, hogy ki tudjuk kerülni a többieket. Úgyhogy ha ott jók vagyunk, ott könnyű nyerni. De a többi pályán mind meg kell szenvedni a győzelemért. De pont emiatt olyan fényes az ezüst serleg is.

Gyakorlás a Super Mario Kart-ban

Megvan Nintendo 3DS-re a Super Mario Kart, és sokat gyakoroltam benne. A sok gyakorlás után pedig ismét be kellett látnom, hogy a játékban nem lehet tökéletesnek lenni. Az 50cc és 100cc könnyen megy, de a 150cc-ben komoly izgalmak vannak. Már az 1. helyen végezni a bajnokságban is kész csoda, nemhogy elérni a maximális, 45 pontot. Azt meghagyom a japánoknak... Ha megvan mindenhol az aranyserleg, akkor elégedett vagyok.

A Mushroom Cup, Flower Cup, Star Cup bajnokságokban meg is van aranyserleg, a Special Cup még üres. És nem is tudom, hogy mit kell küzdenem, hogy egyáltalán a bronz serleg meglegyen, nemhogy az arany. Mert a rettenetesen nehéz sem eléggé kifejező. Svájci óramű pontossággal kell a pályákon végigmenni, de nem is ez okoz nehézséget, ahhoz képest, hogy a gépi ellenfél játékosok nem hagyják, hogy minden a terv szerint menjen. És csak egyet is hibázzunk, annyi mindennek. A Super Mario Kart-ban nincs kegyelem, nem várnak be a gépi ellenfél játékosok (ahogy a későbbi Mario Kartokban ez érzékelhető), hanem mennek előre, és ha leköröznek, akkor végképp nincs mentség. A Donut Plains 3 pályán a legkegyetlenebb, ha a gépi versenyzők belöknek a vízbe, akkor keresztet vethetünk egyáltalán a továbbjutásnak, nemhogy a győzelemnek. Egyetlen dolog mentheti meg a versenyünket, a villám. De az is nagyon ritkán jön. De ha sikerült megcsinálni arany serlegre a 150cc Special Cup-ot, az már jelzi, hogy profi játékosok vagyunk.

Amikor a mostani találkozón Super Mario Kart-oztunk, valaki viccesen megkérdezte, hogy van egyáltalán mesterséges intelligenciája a játéknak? Van, de sajátságos, az tény. Egyrészt a fentebb leírtak miatt. Hibáznak a gépi ellenfelek is, de alapvetően pontos és tökéletes a vezetési stílusuk. Ez azt eredményezi, hogy ha nem driftelve kanyarodunk, hanem úgy, hogy elengedjük a B-gombot, akkor biztosak lehetünk abban, hogy beelőznek minket, de legalább közelebb kerülnek hozzánk. Tehát tökéletesre ki kell ismerni a pályákat, tudni kell, hogy hol kell pontosan kanyarodni, hogy pontosan bevegyük a kanyart. És sok mai játékos hülyeségnek tartja, hogy életet számol a gép, és hogy csak akkor mehetünk tovább, ha legalább 4. helyen végzünk. Nekem az a véleményem, hogy ez az a fajta nehezítés, ami inspirál. Arra sarkall, hogy sokkal jobban összpontosítsunk a játék során. Pontosan vegyük be a kanyart, és viselkedjünk okosan, ha egy ellenfél játékos megkörnyékez. És ha sikerül túljutni a pályán, azt a sikerélményt, amit ez a játék megad, azt kevés másik játékban érzem. Talán ez a fajta sikerélmény inspirál arra, hogy akármennyire is nehéz ez a Mario Kart, de újra és újra nekimenjek. A sikerélmény érzése erősebb, mint az oda vezető út, ez a Super Mario Kart nagy erőssége.

Most egy darabig hanyagoltam a bajnokságot, és időmérőben erősítettem. Nemcsak azért, hogy jobban menjen a játék, hanem hogy mindegyik pályán legyen öt legjobb idő, tehát sehol ne legyen "üres adat". Hát ez se volt könnyű, mert itt is az van, hogy ha nem tűrök el nagy hibát, akkor sokszor újra kellett kezdenem az időmérő versenyt. Nekimenni a falnak, ha az arcomnak jön egy Monty Mole, Twhomp... hát elnéztem, de leesni, komolyan kicsúszni egy ellenfél miatt, saroknak menni, akkor már újra kezdtem a versenyt. És persze ez is sok idegeskedéssel járt, és itt is megcsináltam azt, hogy már végképp úgy éreztem, hogy nem megy a játék, akkor kikapcsoltam, és félbehagytam. Lenyugodtam, pár óra múlva újra nekimentem, és akkor most is jobban ment. Az volt a rossz sokszor, hogy mivel tényleg nagyon nehéz egy pálya, többször tapasztaltam azt, hogy nem hiszem el, hogy sikerülhet, és emiatt kerültem vízbe, vagy vettem be rosszul a kanyart. A Special Cup pályák meg szinte megvalósult rémálmok. Ott még ellenfél játékosok nélkül is nagy precizitással kell versenyezni. A Rainbow Road pályán pedig egyszerűen nem lehet hibázni. Nincs fal, ha kimegyünk a pályáról, leesünk. Valamint a Thwomp-ok is csillag hatása alatt vannak (nem tudom ezt jobban kifejezni), tehát ha nekimegyünk, akkor kipördülünk, ami egyenértékű azzal, hogy vége a versenynek.

Tehát még a Time Trial időket kitölteni és nagyon nehéz volt. De erre is azt mondom, hogy a sikerélmény kárpótol. Aztán irány a 150cc Speical Cup, és 100%-os lesz Nintendo 3DS-en is a játék.

Elhallgat a Rock FM

Csak ma reggel tudtam meg, ahogy a RockReggelt hallgattam, ott mondtak olyanokat, amik utalások voltak arra, hogy nagy változás lesz. Az volt az első gondolatom, hogy a RockReggeltnek lesz vége, de szétnézve a rádió Facebook oldalán, találtam meg a bejelentést, hogy a rádió megszűnik. Hihetetlenül meglepett, és rosszul is érintett, mert ez volt a kedvenc rádióadóm. Azt már jó ideje tudom magamról, hogy bár nincs olyan zenei műfaj, mely mellett végleg elköteleződnék, de amelyik igazán közel áll hozzám, az a rock zene. Szeretem az élő zenét, és úgy érzem, hogy egyre inkább erre van igényem. Próbálkoztam néhány rádióadóval, ahol a mai trend zenéje megy, azokkal úgy vagyok, hogy hallok néhány hangulatos dalt, amit esetleg meghallgatok néhányszor még, de hogy nem ott keresem a minőséget, az tény.

Akármelyik rádiót is hallgattam, mindig a Rock FM volt az egyedüli, amit huzamosabb ideig hallgattam a jó zenék miatt. Mondjuk ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes rock zenét úgy szeretek, ahogy van. Például csak a dallamosabb rock zenét szeretem, az ilyen nagyon kemény, üvöltözőseket már nem bírom hallgatni. Attól meg egyenesen a hajamat téptem, amikor olyan előadókat szólaltattak meg, mint Tóth Gabi, Oláh Ibolya, Hooligans, Dorothy, Roy és Ádám. Ezeket nálam a rock zene mélypontjai. Nagyon kevés női előadót hallottam, akinek alapvetően jól áll a rock zene, mert ez alapvetően férfi műfaj (erre utalás lehet az is, hogy ma a rádiósok mondták, hogy a Rock FM is férfias rádióadó... volt), és nagyon kevés olyan női előadót hallottam, aki nagyon jól énekel rock zenére. A fent felsorolt három előadó nagyon nem ide tartozik. A Hooligansnál meg amikor áttértek a trendi rockra, nem értem, miért nem változtattak nevet. Mégis milyen huligánok azok, akik vidáman mesélik, hogy a nőjük szívja a VISA-ját? Később is úgy jöttek a minden progresszivitást nélkülöző dalszövegeikkel. Roy & Ádámtól meg többségében ilyen jól érzem magam a bőrömben, semmi bajom nincs, szép az élet jellegű dalokat ismerek, hiteltelenek. Bár tőlük van egy üdítő kivétel, amit nagyon megszerettem, az a Komolyan sírok című dal. Hangulatában sokkal jobb, és szövegének mondanivalójáról is el lehet mondani, hogy érdemes foglalkozni vele. Illetve Révész Sándor énekstílusát sem szeretem.

Viszont van néhány olyan előadó, aki ha csak megszólalt, már éreztem, hogy nem volt rossz a napom. Például Földes László Hobo, akinek szarkasztikus szövegei érzékeltették, hogy próbáratette őt az élet, mégis ironikusan énekel a megélt élményeiről. Deák Bill Gyula hasonlóképp, de ha LGT dal szólt, akkor voltam igazán boldog, hiszen ők mai napig nagy kedvenceim. Meg szerencsére sok olyan dal szólt a Rock FM-en, amik miatt érdemes volt hallgatni a rádiót. Formálta a zenei ízlésemet, az itt hallott dalok hatására kezdtem el foglalkozni komolyabban néhány együttessel. Például azt régóta tudtam, hogy a Bikini jó zenét játszik, és D. Nagy Lajos énekét is szerettem, de itt figyeltem fel igazán a dalszövegekre, és itt hallottam meg, hogy hihetetlenül progresszívek. Van tőlük is néhány dal, mely iróniával közelítik meg az élet nehézségeit, de vannak nagyon szép dalaik. Például a Veled akarok... című dalukat ha meghallom, hihetetlen kellemes érzés lesz úrrá lesz rajtam. Nagyon ritka az, amikor valaki úgy énekli meg a szerelem szépségeit, hogy hiteles marad, nem válik csöpögőssé a dal. Jaj, hát iróniában nagy kedvencem az Ördögtől a Keringő. Amilyen szarkazmussal énekelnek pozitív gondolkodásról és az egymondatos motivációs szövegekről... Nem bírom nevetés nélkül végighallgatni azt a dalt.

Meg sok más dal miatt is érdemes volt hallgatni a rádiót, amik csak itt hangzottak el. Meg ami nagyon tetszett, hogy lehetőséget biztosítottak ismeretlen előadóknak, hogy szélesebb közben mutassák meg a zenéjüket. Köztük is voltak néhányan, akik bizonyították, hogy ma is lehet újat mutatni a magyar rock zenében. Úgyhogy nagy kár érte. Egy darabig egyébként politikai okot sejtettem a rádió megszűnése mögött. De amikor utánaolvastam, hogy pontosan mi történt, és hogy éjféltől a Sláger FM fog itt szólni, elvetettem ezt a gondolatot. Mert eredetileg ez az adó is megszűnt volna a Music FM-mel együtt, és emögött politikai indítékot sejtettek. De a Sláger FM megmenekült. Hogy pontosan mi van emögött, nem tudom, és igazából nem is érdekel. Talán fogom hallgatni a Sláger FM-et, de lehet, hogy inkább a Winamp-en állítok össze egy "saját" rádiót.