Harada Chie

Tegnap egy olyan japán énekesnőről írtam, akinek elég hamar véget ért a karrrierje, ma szintén egy olyan énekesnőről szeretnék írni, akinek diszkográfiája szintén meglehetősen szegényes. Olyannyira, hogy csak egyetlen egy kislemeze van. Ő Harada Chie, akit még én sem ismernék, ha nem láttam volna a GHOST SWEEPER Mikami animét. Rejt néhány érdekes embert ez az anime, egy darabig az ő esetében sem értettem, hogy miért ennyire rövid az énekesnői karrierje. Nagyon kevés információt találtam róla, de az minden kérdésemre megadta a választ.

Harada Chie ugyanis nem akármilyen hangú énekesnő, konzervatóriumot végzett, tehát komoly hangképzést kapott. És ez megadja a magyarázatot arra, hogy miért nem áll össze számomra a GHOST SWEEPER című dal. Olyan érzésem van mindig, amikor hallgatom a dalt, hogy akármennyire is jó, és ötletes, nem passzol az előadó énekhangjához. Akkor nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de most már rájöttem, hogy mert túl jól énekli. A dal egy könnyed, '90-es évekre jellemző anime betétdal (1993-as a kislemez), és ebben énekel egyébként nagyon jól. Valószínűleg hamar kiderült mindenki számára, hogy ez nem lesz így jó, ezért villámgyorsan abbahagyhatták a dolgot. Igen, tényleg azt gondolom, hogy máshol jobban tudna érvényesülni, és azért a Twitter oldalán látható, hogy azért aktívan énekel, csak más közönségnek. Amúgy érdekes volt nézni az énekesnő Twitter oldalán macskás postot retweetelt. Nagyon imádhatja a macskákat, másfelől azt azért jó látni, hogy bár csak egy kislemezt énekelt fel az animés közönségnek, az azért látszik a képeken, hogy jól érzi magát abban, amit csinál, és ez a fő.

A dal azért nem maradt annyiban. Okui Masami énekelte a movie betétdalát 1994-ben, valószínűleg ezért is énekelhette fel a 2003-as Masami Kobushi albumára az anime openinget. Az azért hallatszik, hogy mégiscsak neki áll ez jól, ő mozog otthonosan az anime zenék világában. És tényleg. Makkun hangja sokkal könnyedebb, nincs így komolyzenei végzettsége, ezért spontánnak hangzik az éneke, és ez jobban illik a dal eredeti hangulatához. Úgyhogy Okui Masami előadásában számomra vitathatatlanul 10/10 a dal, ott jegyzem a legjobbjai között, ehhez kétség sem férhet. Csak ezért az egy dalért érdemes megvenni a Masami Kobushi albumot.

De azért térjünk vissza egy kicsit az eredeti kislemezhez. A második dal, a Try my heaven is kifejezetten jó dal, érdemes meghallgatni. A címe árulkodó, hogy bár nem hangzik fel az animében, de illik hozzá. Maga a dal jól visszaadja az anime hangulatát. De ebben a dalban is érződik, hogy túl jó neki. Sajnálom a dolgot, mert egyébként nagyon jó dal mind a kettő. El is gondolkodtam azon, hogy milyen lett volna, ha Okui Masami 1993-ban ezzel a kislemezzel debütál, az bizony óriási durranás lett volna.

Úgy vagyok vele, hogy mivel ez az énekesnő egyetlen kislemeze, és mivel nagyon ritka, ezért ismerje meg az egész világ, és kiteszem letöltésre.

Megjelenés: 1993. április 30.
Kiadó: StarChild (King Records)
KIDA 56
Ár: ¥1.000

1. GHOST SWEEPER 3:44
2. Try my heaven 4:49
3. GHOST SWEEPER (OFF VOCAL VERSION) 3:45
4. Try my heaven (OFF VOCAL VERSION) 4:49

A kislemez nem került fel az Oricon chart-ra.

Letöltés itt / Download here
320 kbps mp3 + BK scans

Kosaka Yumiko

Általában megoszlanak a vélemények arról, hogy érdemes egy jó anime zene után komolyabban megismerni az adott előadót. Magyarországon kevesen foglalkoznak annyira komolyan a japán zenével, mint én, ezt nyíltan ki merem jelenteni. Másrészt az állítás ellenzői úgy vannak vele, hogy azért, mert hallottunk egy jó openinget vagy endinget, még nem érdemes komolyan foglalkozni. Egy anime dalt sokkal inkább az adott műhöz írják, semmint az előadó egyéniségéhez, ezért attól, hogy megtetszik egy dal, attól még könnyen meglehet, hogy ha meghallgatnánk a többi saját dalát, csalódás érhet. Találkoztam már én is ilyennel, amikor valaki szimpatikus volt számomra, azt amikor meghallgattam egy önálló albumát, döbbenten hallom, hogy teljesen más a zene, úgyhogy ismerős számomra a dolog. Az egyik ilyen nagy csalódás volt a Do As Infinity, amikor azt hittem a két Inuyasha ending után, hogy biztosan sok hasonló daluk van, és akkor igazán kedvemre valók lesznek. De kiderült, hogy ugyan igényes zenét művelnek, de teljesen átlagos szinten, semmi nem emeli ki őket számomra. Úgyhogy még az album hallgatása közben leállítottam a zenéjüket, annyira csalódott voltam.

Ellenben több a pozitív élmény, mert ha nem lenne a Kaleido Star, akkor nem ismerném Yonekura Chihirót, ha nem lenne a Slayers akkor nem ismerném, se Hayashibara Megumit, se Okui Masamit, és ha nem lenne a Rozen Maiden, akkor nem ismerném az ALI PROJECT-et, akik mind nagy veszteségek lennének.

Kosaka Yumiko egy érdekes előadó abból a szempontból, hogy nem tűnt fel, hogy egyszerre két animében is hallom a hangját. Hiszen most nézem a GHOST SWEEPER Mikami-t és az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade animéket. Előbb kezdtem el nézni az Tekkaman Blade-et, és olyan furcsának tűnt a hangja, egyáltalán nem volt japános vagy ázsiai stílusú az éneke, sokkal inkább nyugati, pedig amúgy japánul énekelt. Annyira nem is fogott meg az elején, de az erőteljes énekhangot megjegyeztem magamnak. Aztán amikor elkezdtem nézni a GHOST SWEEPER Mikami-t, akkor nem tűnt fel a hasonlóság. Az endinget énekli az animében. Azért nem, mert a Tekkaman Blade openingje és endingje (mind a kettőt Kosaka Yumiko énekli) keményebb rock dal, az énekesnő hangja is sokkal erősebb, míg a Mikami endingje egy poposabb hangzású dal, a szintetizátor dominál, és az énekhang is lágyabb. Aztán később láttam a Jpopsuki-n a feltöltések között, hogy ugyanott találom meg a BELIEVE ME kislemezt (GS Mikami ending), mint ahol a REASON-t (Tekkaman Blade OP). Na erre már felfigyeltem, úgy voltam vele, hogy ennek az énekesnőnek érdemes egy esélyt adni. Ő is azok közé tartozik, akiknek eléggé szűkös a diszkográfiája. Olyannyira, hogy a fent említett két animével ki is merült az énekesnő repertoárja. Három Tekkaman Blade-es kislemeze és egy GS Mikami kislemeze van, ezek mellett két stúdióalbumot jelentetett meg. Aztán képeket elnézve róla, valószínűleg azért, mert a Tekkaman Blade alatt a nyugati rocksztár imázsát alakították ki, úgy nézett ki, mint egy '90-es évek eleji nyugati rockbanda énekesnője. Erre a hangja is alkalmas volt, ugyanis tényleg erőteljes hangja van, amivel képes érzelmeket jelentőségteljesen átadni.

Az első albuma 1992-ben jelent meg YUMICO címen, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen dalai vannak egy ilyen énekesnőnek. Azt találtam érdekesnek, hogy követve a Tekkaman Blade opening és ending dalainak szövegének angol fordítását, nem éreztem összhangban azt, amiről énekel, és ahogy énekli azt. Egyrészt a zenei stílus sem passzol a szöveghez, másrészt meg az énekesnő sem úgy énekli, ahogy én személy szerint ilyen érzést hitelesnek tartok elénekelni. Bár ez függhet attól is, hogy Kosaka Yumikónak milyen személyes élettapasztalata van. 22 éves volt, amikor felénekelte az openinget és az endinget, és az a személyes gondolatom, hogy még ha meg is élte azokat, amikről énekel, nem biztos, hogy helyén tudja kezelni őket. Ennek ellenére kíváncsi voltam arra, hogy mit hoztak neki össze két album erejéig. Az első album sokkal rockosabb, tényleg olyan, mint egy nyugati rocksztár. Erős hangon, alapvetően erős gitáralapra énekel rá, és tényleg olyan érzésem volt, mintha egy nyugati albumot hallgatnék. A japán szövegen kívül semmi nem utalt arra egy távol-keleti albumot hallgatok. Ugyanakkor bejött az első album, vannak rajta olyan dalok, melyek kifejezetten jól állnak az énekesnőnek, és hangulatban is bejöttek. Úgyhogy többször fogom hallgatni. Csak ami miatt furcsa volt, az az, hogy annak ellenére, hogy 17 dalból áll az album, mindössze 49 perc az egész. Ez azért van, mert több kb. fél perces "interlude" van az albumon, amik egyébként a címük alapján odaillenek, mert felvezetik a következő dalt. Ugyanakkor eléggé disszonáns például egy telefoncsörgést hallgatni a "Telephone Ringing" című 17 másodperces szerzeményben, aztán egy nő sokat sejtető hangon beleszól, hogy "Love". Egyébként az album nyugati stílusát erősíti, hogy ezekben a rövid átvezetésekben, ha van szöveg, csak angol nyelven lehet hallani, és azok is teljesen amerikai stílusban beszélnek. Úgyhogy olyan érzésem volt az albumot hallgatva, mintha Kosaka Yumikóval akarták volna meghonosítani Japánban az amerikai stílusú '90-es évekre jellemző "csajos" rock zenét.

Csakhogy mintha ez nem sikerült volna, mert a második albummal erős stílusváltás következett be. Maga a zene is poposabb lett az into my heart albumon, ugyanakkor külsőre is megváltozott. Az énekesnő teljesen levetette a rock imázst, és egy átlagos pop énekesnő érzetét kelti a második album borítóján. A két képen egy és ugyanazon személy látható. Egy kis átalakítás önmagában felér egy álarccal. A második album 1993-ban jelent meg, és nem is sikerült annyira jóra. Hiába van rajta a GHOST SWEEPER Mikami endingje, ami nagyon tetszik nekem, viszont néhány kellemes daltól eltekintve ez az album felejtősebbre sikeredett. Mindenesetre a interlude-okat lehagyták az albumról szerencsére, így ezen "tisztán" szerepel 10 dal 46 perc hosszan. De hallatszik, hogy ez nem igazán az ő stílusa, az első album dalaiban otthonosan mozog. Az volt a gondolatom, hogy a szerződés eleinte két albumra szólt, és ha sikeres lesz, akkor hosszabbítanak. De mivel sikertelen volt a YUMICO album, ezért gyors stílusváltással akarták menteni a menthetőt, mert vélhetőleg azt gondolták, hogy azért nem jött be a népnek az első album, mert jelentősen elüt a megszokott japán stílustól, és milyen már az, hogy egy japán énekesnő nyugati stílusban énekel? Ezért csináltak másodjára egy populárisabb, japánok számomra "ismerősebben" hangzó albumot, amiről gondolták, hogy az majd meghozhatja a várt sikert.

De nem hozta meg, végül egyik album sem került fel az Oricon chart-ra, és Kosaka Yumiko esetében sajnos meg tudom érteni, hogy miért. Nem az amerikai stílusú énekben és külsőben látom a bajt, hiszen ez jól állt az énekesnőnek. Hanem egyrészt abban, hogy komoly érzelmeket hordozó szövegeket írt az amúgy meglehetősen fiatal énekesnő (ő írta a szövegeket), aki ugyan próbált belevinni érzelmeket az énekébe, de azért hallatszik, hogy ehhez még fiatal. Tényleg azt gondolom, hogy még ha meg is élte volna azokat a dolgokat, amiről énekelt, idő és érzelmi érettség kell ahhoz, hogy feldolgozza azokat, a helyükre kerüljenek, és ezt nem hallom az énekben. Az, hogy a második albumra erős stílusváltás következett, az arra lehetett válasz, hogy nem volt sikeres az első album. Ez nagy hiba volt. Hagyni kellett volna, hogy kiforrja magát a stílus, hogy az énekesnő is érjen, és később olyan jó albumok készültek, hogy lazán az albumeladások élére kerülhettek volna, mert azért a jó zene mellett nem megy csak úgy el a japán nép. A második album borítóján látható, hogy valamivel komolyabbnak akar mutatkozni az énekesnő, mintha azt akarná igazolni, hogy azok a dolgok, melyekről az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime dalaiban énekelt, azok mind hitelesek, és az ő érzései. Ebben látom a sikertelenség okát. Dalok tekintetében meg "japánosabb" lett az into my heart album, de nagyon lehet hallani, hogy abban a rockos stílusban érzi igazán jól magát, és a hangja is tökéletesen alkalmas egy rock dal eléneklésére. Ezek után nem csoda, hogy a második album is sikertelen lett, és vége lett az énekesnő karrierjének, ami nagy kár, mert megint egy nagyon jó hang veszett kárba. Ha hagyták volna, hogy kiforrja magát ez a rock zene, akkor akár ezen a téren Hayashibara Megumi-féle legenda is lehetett volna a dologból, mert hallani az első albumon, hogy van ebben potenciál. Csak valami miatt nem kapott abban a formában második esélyt a dolog, emiatt kárba veszett egy jó énekesnő karrierje.

Retro videojáték kiállítás

Bagszi hívta fel a figyelmemet, hogy lesz retro játék kiállítás a Csokonai Művelődési Központban, ahol rengeteg sok régi konzolt és játékot meg lehet tekinteni és kipróbálni. Annak kapcsán merült fel a dolog, hogy biztosan meglesz már neki a megjelenés napjára a Mario Kart 8 Deluxe, és hogy kipróbálnám nála, ha lenne lehetőség. Mondta, hogy igen, és bár nála nem lehet, de ha szeretném, akkor kipróbálhatom ezen az eseményen, ugyanis lesz egy Switch is. Na akkor elmegyek. Már csak azért is, hogy új élményeket, inspirációkat szerezzek videojátékok tekintetében.

Bár érdekes, hogy ez volt a 9. kiállítás, de én most vagyok először, valahogy eleddig ez kimaradt az életemből. Úgyhogy már csak emiatt is el akartam menni, hogy be tudjam pótolni. A 7.19-es vonattal mentem fel Pestre, szerencsére minden rendben volt. az út alatt az angol érettségire készültem, el se hiszem, hogy már egy hét sincs hátra a majdhogynem sorsfordító napig. Izgulok, és nagyon várom. Leszállás után a kettes metróval kellett menni a Deák Ferenc térig, majd onnan az 1-es metróval a Mexikói úti végállomásig, innen pedig a 25-ös busz vitt el a célállomáshoz. 1.000 forint volt a jegy, és meg kell hagyni, tényleg megérte, mert itt aztán minden volt. A Pongos géptől kezdve a ZX Spectrumos, Commodore-os, Amigás gépen át a Nintendós, PlayStation-ös, Segás sikereken át, a mai VR technológiát is ki lehetett próbálni. Sőt, a színpadra felkerült két Nintendo Switch, a NES Classic Mini. És rengeteg ki volt próbálható közülük. Nagyon sajnálom, hogy nem vittem a fényképezőgépet, pedig lenne mit mutatni. Először a Switch-hez mentem fel, hiszen ott volt bagszi. Oly sok szeretettel üdvözöltem, két héttel ezelőtti nagy segítségét megköszönve, meg hát keveset találkozunk. Meg adódott lehetőség, kipróbálhattam a Mario Kart 8 Deluxe-et. Nekem kifejezetten tetszett, főleg, mert nem szedtem le a DLC-ket a Wii U-s játékban, így nekem több újdonságot tartalmazott. Amúgy a játék fizikájában nem éreztem különbséget, ugyanúgy lehetett irányítani, viszont a Switch többféle játéklehetősége (TV-s, hordozható...) miatt többen is csatlakozhatnak a játékba, mindenképp jó dolog. Most már meg vagyok győzve arról, hogy jó dolog a Switch, és hogy érdemes venni. Csak egy kicsit lejjebb szállított áron. A játékot is élveztem, annak ellenére, hogy tényleg alig van különbség a Wii U-s és a Switch-es változat között.

Miután kiéltem magam, lementem, szétnézni. A nagyterem két oldalán sok gép és játék volt kiállítva, mintha tényleg múzeum lenne, ugyanis el voltam zárva. Nosztalgikus volt látni a Commodore +4-es számítógépet, az volt életemben az első gép, amin játszottam. Még szüleim vették Bécsben (amikortól lehetett járni az osztrák fővárosba vásárolni) a bátyámnak, talán még születésem előtt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkeresem itthon, de az már tényleg sehol nincs meg, reménytelen lenne a keresésére indulni. De rengeteg egyéb számítógép és konzol volt, amit itt láttam először. A kipróbálható gépek közül először a PlayStation 2-höz mentem oda, itt egy Tekken volt játszható. Nem tudom, hogy valami rosszul volt beállítva, vagy én nem tudtam játszani, de nagyon lassú volt a karakterem mozgása, ennek ellenére mindig legyőztem a gépi ellenfelet. Szerintem nem ilyen a normális játék, de nem tudtam, hogy lehetett-e állítani rajta valamit, ezért inkább otthagytam. Odamentem a Nintendo 64-hez Mario Kart 64-ezni egyet. Hiába van meg, soha nem tudom megunni. Mellesleg feltűnt némi logika a gépek elhelyezésében. Mintha generációnként lettek volna elhelyezve, mert egy asztalon voltak a nagyon régi gépek, ugyanígy egy asztalon voltak a NES, Sega Master System, és a SNES, Sega MegaDrive gépek, és a többi.

12.30-kor volt a kamarateremben egy vetítés, Vakondok 4: Végigjátszás című kb. 2 órás dokumentumfilm. A magyar videojátékkészítés történelme, sok érdekességgel. De tényleg rengeteg... Nagyon tetszett a film, élmény volt hallgatni az élménybeszámolókat, de annyira töményen jöttek az érdekes és meghökkentő információk, történetek, tények, hogy fél óra múlva leállítottam volna, mert úgy éreztem, hogy ezt fel kell dolgoznom. Ki is esett néhány perc, és ahogy elnézem, nem én vagyok az egyedüli, aki így járt, ugyanis a film közben folyamatosan redukálódott a nézők száma. 10-en kezdtük el nézni, és maradtunk 4-en a végére. De aztán megerőltettem magam, és úgy döntöttem, hogy végignézem, nem foglalkozok az információk "megdöbbentő-mivoltával". De tényleg rengeteg volt. És tényleg megdöbbentő volt hallgatni a '80-as években hogy készültek minálunk a videojátékok, miben voltunk mi mások, mint a nagy nyugati fejlesztőcégek, és hogy mivel magyarázták, hogy a magyar játékok ennyire jól sikerültek. A legérdekesebb az volt, amikor Japánban próbálkoztak, és az volt az első kérdésük, hogy Nintendo van? Hát nem lehetett arra fejleszteni, az ismert tény számomra, hogy a Nintendo azzal akarta kivédeni, hogy sok igénytelen játék készüljön a gépére (ezáltal a videojáték-válság áldozata legyen), hogy lezárta a rendszerét, forráskódját (vagy hogy mondják... programozók biztos tudják), ezáltal csak azoknak a cégeknek lehetett fejleszteni játékokat NES-re, akikkel külön szerződést kötöttek. A Nintendo mindig is japán cég volt. De a játékfejlesztésről is nagyon sok érdekességet meséltek. Milyen az, amikor hetekig nem érintkeztek a külvilággal, a dolgozószobájukban aludtak, mondták, hogy konkrétan abból állt egy napjuk, hogy programoztak és aludtak. Ez az egyik olyan dolog, amiről egyébként tudok, hogy nagyjából ilyen egy kemény programozás, és amiatt (is) félek komolyan informatikát tanulni, mert a munka velejárói olykor nagyon durvák.

Miután vége lett a filmnek, visszamentem a Switch-hez játszottam még egy darabig a Mario Kart 8 Deluxe-szel. Aztán lementem, mert láttam, hogy a Nintendo 64-ben Duke Nukem 64 van, és eszembe jutott, hogy ezt játszottam annak idején PC-n, és megnézem, milyen N64-en. Szokatlan az irányítás, hogy a C-gombokkal megyünk előre, de csak az analóg karral lehet fordulni, ugyanakkor a pálya ébresztett némi nosztalgikus érzést. Pályáztam erre a játékra, szeretném beszerezni. Sokáig nem volt lehetőségem játszani vele, mert odajött egy 5 év körüli kisfiú, és úgy voltam vele, hogy ne (általam) lásson lövöldözős játékot, ezért váltottam Mario Kart 64-re. Felajánlottam neki, hogy ha akar, játszhat velem. Beszállt, elmagyaráztam neki az irányítást, de hogy milyen durva lett a játék, az most sem hiszem el. Már az eleje sem indult jól, mert mivel először játszott, ezért a hátsó helyen egyikén végzett. Aztán a harmadik pályán, a Koopa Troopa Beach-en történt az, hogy beszorult egy sarokba. De úgy, hogy nem tudott kijönni. Mivel egyébként is nehezen viselte, hogy a mezőny végén van, nagyon begőzölt. Na innentől tudtam, hogy baj van, csak ezt azzal voltam kényszerült "tetézni", hogy nem értek a gyerekekhez, ezért nem tudtam, hogy nyugtassam meg. De a végére olyan sírógörcsöt kapott, hogy elkezdett össze-vissza szaladgálni a teremben segítségért kiáltva. Szerencsére az anyja azonnal megtalálta, és megvigasztalta, de rettenetesen meg voltam rémülve, hogy valaki csináljon vele valamit, sajnos nem tudtam kezelni a helyzetet. Aztán már végigvittem neki a pályát, visszaadtam neki a controllert, az utolsó pályát végigvitte, ott már nem volt semmi baja. Azt gondolom, hogy azt hitte, hogy tényleg beszorult, ezért esett pánikba, hogy valaki szabadítsa ki. Ha így van, akkor itt az élő bizonyíték, hogy egy kisgyerek tényleg nem tud különbséget tenni a fantáziavilág és a valóság között. Nagyon megijesztett, akármennyire is megnyugodott, már nevetett a végén, alázattal megköszöntem a játékot...

Visszamentem a színpadra nézni, hogy mi zajlik Nintendo Switch fronton, a Mario Kart 8 Deluxe mindig is foglalt volt, de ezt öröm volt nézni. Kipróbáltam még a kamu Famicomon a Super Mario Bros.-t, eléggé lassú volt... Meg GameCube-on a Donkey Kongát, de az sehogy nem akart jól működni nekem. Nem volt baj a beállítással, de nem értettem az irányítást. Meg vetítették még egyszer a vakondok 4-et, egyszer-egyszer belestem a kamaraterembe, hogy megnézzem, hányan nézik, de csak hárman voltak... Aztán a tombolahúzás után mentem haza. A 19.10-es vonat az utolsó, mely Békéscsabára megy (a késő esti 22.50-eset leszámítva), azt el akartam érni. A hazaút is rendben ment, két könyvet kezdtem el olvasni az utóbbi időkben, ezeket folytattam: Tari Annamária: Ki a fontos? Én vagy én? valamint elkezdtem olvasni az Assassin's Creed könyvet. Erre már régen felfigyeltem, és szemezek vele egy jó ideje. Úgy voltam vele, hogy amíg csak Nintendo konzolom van, addig más formákban van lehetőségem megismerkedni azokkal a játékokkal, melyek nem jelentek meg Nintendóra, de érdekelnek. Ilyen Assassin's Creed is, melynek úgy tudom, hogy a Reneszánsz az első kötete. Legalábbis ezzel kezdtem el. A kis affért leszámítva nagyon jó volt a kiállítás, örültem neki, hogy sok régi gépet láthattam, és volt lehetőségem kipróbálni néhányat közülük.

Scrapped Princess anime endingje

Lassan végzek a Scrapped Princess animével, és hihetetlenül tetszik. Nagyban emlékeztet a Tears to Tiara animére, hiszen mind a kettő egy fantáziavilágban, a távoli jövőben játszódik, ráadásul a környezet is erősen "kalandjáték", RPG stílusú. Tegnap olvastam egy részletes történetismertést a Scrapped Princess-ről, itt tudtam meg többek között, hogy a történet a mi időszámításunk szerint 7500 körül játszódik. Ez konkrétan ki van számolva, mert a történetben különböző utalások vannak az időpontra. Tetszenek ezek az animék, és korábban írtam, hogy ha vennék PlayStation-t, (ez most is áll) akkor egyrészt azért, mert sok JRPG van rá, és tennék egy próbát velük. Bár nem tudom, hogy mennyire tudnék játszani velük, hiszen ezen játékok menete lényegesen eltér azoktól, amiket én játszok. De egy próbát megér, azt gondolom.

De most a zene. Az openinget már régóta ismerem, hiszen JAM Project és Okui Masami nevei önmagukban nívót hordoznak, így nincs is több írnivaló velük kapcsolatosan, de az endingnek érdemes volt utánanézni. Már az első résztől kezdve megfogott, furcsa, pozitív, már-már ártatlan hangulata miatt. Ez egy sajátságos duett dal, amit Itou Masumi ad elő, és Ueno Yoko aláénekel. Az a lényege, hogy Itou Masumi énekel elsősorban, Ueno Yoko pedig a háttérben vokálozik, vagy mást énekel, kiegészítve a szöveg mondanivalóját, gondolatmenetét. Tetszik nekem az ötlet, ha zeneszerző lennék, ilyet én is csinálnék. Azáltal a háttérének kiegészíti a szöveget, mélyebb értelmet ad neki. Csak az énekhangot nem tudtam eleinte megszokni, mert amíg nem voltam pontosan tisztában, hogy kik éneklik a dalt, addig azt hittem, hogy valami énekelni nem tudó seiyuu-k adják elő. Mert egyébként maga az énekhang korántsem annyira erőteljes, domináns, mint általában. Az igaz, hogy maga a zene sem kívánja meg az erős hangot, de ezzel az énekkel elvész a szöveg jelentése és a dallamból fakadó hangulat. Végig az volt a gondolatom, hogy egy nagyon jó dalt hallgatok, de nem tud egy teljes egésszé válni az egész számomra, és azt gondoltam, hogy ha erősebb hangú énekesnő adná elő a dalt, jobban át tudná adni érzelmileg a mondanivalót.

Csak aztán néztem utána, hogy Itou Masumi egyébként sokat foglalkoztatott zeneszerző, különböző ismert animék és JRPG játékok zenéit szerezte. És dolgozott együtt korábban Ueno Yokóval is, ketten alkották az Oranges & Lemons együttest, ebben a felállásban énekelték el az Azumanga Daioh anime openingjét és endingjét. Meglepett, amikor olvastam erről, és azonnal be is ugrott, hogy tényleg megegyezik a két hang. 10 éve láttam az Azumangát, de a zenéi annyira megmaradtak bennem, hogy most is eszembe jut, de eléggé távoli az idő ahhoz, hogy be is azonosítsam a két hangot, úgyhogy meglepett az egyezés. És annak ellenére, hogy a Scrapped Princess endingje (melynek címe érdekes amúgy: Daichi no la-li-la) sem valami domináns, mégis most is olyan erősen szól a fejemben a dal, hogy az valami hihetetlen. Ennyiből el tudom mondani, hogy Itou Masumi nagyon ért ahhoz, hogy szerezzen úgy nagy hatású, emlékezetes zenét, hogy az nem szól annyira erőteljesen, dominánsan. Ez a lassú víz partot mos elmélete, hogy nem úgy akar hatást gyakorolni ránk, hogy szinte ráveri a zongorára az érzéseit (ahogy Kajiura Yuki csinálja, a maga nemében kiválóan), hanem csendesen, és ennek is megvan a maga varázsa.

Úgyhogy megérte utánanézni a zeneszerzőnek, már ennyiből is azt mondom, hogy érdekes életutat járt be, és mindenképp szükség van ilyen zenére is. Még annyit a végére, hogy jót mosolyogtam magamban azon, amikor rákerestem a kislemez borítójára (ami a képen látható), akkor a Google kiadta Takahashi Yoko: Li-La albumának borítóját is. Ez az album tartalmazza az addig megjelent Neon Genesis Evangelion dalokat is.

Vaiana DVD

Április 19-én megjelent a Disney legújabb klasszikusa a Vaiana DVD-n. Nem láttam moziban, amikor ment, nem értesültem róla, így kimaradt ez számomra. Így nem maradt más, mint megvárni a DVD megjelenését, ez most megtörtént. Képeket nézegettem a neten, az volt az első gondolatom, hogy követi a mai Disney-klasszikusok "hagyományait", tehát a kornak megfelelő stílusban és megjelenítésben adja át a küzdj az álmodért, légy önmagad jellegű üzeneteket. Aztán amikor Lyraevi kérte, hogy MondoConra a How Far I'll Go dalt, és megcsináltam a karaokét belőle, a szöveg csak megerősítette ezt a gondolatot. Ezeket egyáltalán nem negatívan gondolom, csupán látszik az, hogy a Disney is igazodik a mai kor igényeihez, de azt legalább igényesen teszi, és egy rajongónak, mint nekem így is nézhetővé teszi. Most szombaton volt lehetőségem megvenni eredeti DVD-t, és megnézni.

Ez is nagyon jóra sikeredett, konkrétan jobban tetszett a Zootropolis-nál. Jobban bejött, ahogy ez közvetíti a mondanivalót, mint az előző Disney-klasszikus. És talán még a dalok is jobban megmaradnak bennem, mert dallamosabbnak hallottam, azt éreztem, hogy meg tudnám úgy jegyezni, mint a régieket. De ehhez többször meg kell nézzem a filmet. Már csak azért is, mert igazság szerint a végét elaludtam, úgyhogy igazából nem tudom, hogy fejeződik be a történet. ^^' A biztos, hogy a csirke is poén, bár nekem még mindig az Aladdinból Dzsinn az etalon, ha Disney-s humoros karakterről van szó, de ez a félisten is jó ötlet volt.

Azt gondolom, hogy jól összerakták a sztorit, de most csak egy gondolat erejéig futotta, valamiért csak annyi maradt meg bennem, hogy szívesen néztem. Hát akkor majd megnézem még egyszer, és több marad meg bennem. Az biztos, hogy Disney klasszikusból nincs hiány. Egy gyors gyűjteményképet csináltam a Disney DVD-imről:

És itt van a négy Blu-ray is. Mint látható, inkább az újabbak vannak meg, a régiekből hiányoznak, már csak azért is, mert elsősorban első kiadásokat veszek meg, és régi filmekből manapság elég nehéz találni első kiadású DVD-t. Mindenesetre folyamatosan szeretném begyűjteni az összeset.

Az első vietnami nyelvű karaoke

Azt nem tudom, hogy az Adarnások körében is az első (gyanítom, hogy igen), de az biztos, hogy nálam az első. A Jpopsuki-n találtam rá egy albumra, spontán akadt meg a szemem rajta. Az volt az első gondolatom a borítót nézve, hogy ennek a srácnak jó dalai lehetnek. Le is szedtem az albumot, és az első dal kapcsán olyan szinten beigazolódott a megérzésem, hogy azonnal tudtam azonosulni vele. Erről van szó:

A zene is nagyon szép, és az énekhang is teljesen rendben van. Egy szót nem tudok vietnamiul, ezért inkább érzem, hogy miről szólhat a dal (illetve erről még később), de az biztos, hogy nagyon megtetszett, és azonnal tudtam vele azonosulni. A többi dal is jó, bár olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet egy tipikus vietnami dal. Azt nem tudom, hogy mennyire elterjedtek a különböző zenei stílusok az országban, de olyan érzésem volt, mintha Vietnam kommunista mivoltából adódóan csak bizonyos zenei stílusokat engednek meg az országban. Bár ez az egypártrendszer "szigorától" is függ, hiszen ugyan minálunk voltak különböző zenei stílusok az előző rendszerben, de például a lázadó típusú rock zenék a tűrt kategóriába tartoztak. Nem tudok arról, hogy Vietnamban lenne-e ilyen jellegű cenzúra. De a többi dal is lassú ballada, de azok nem fogtak meg érzelmileg, nem éreztem, hogy bármi különös lenne bennük, ezért gondolkodtam el azon, hogy ez az általános zenei stílus az országban. De ezt biztosra csak akkor tudom kijelenteni, ha több vietnami albummal próbálkozok. A lehetőség az adott, van jó néhány "vietnamese" címkével ellátott album az oldalon.

De ez a dal annyira megtetszett, hogy privát üzenetben megkérdeztem az album feltöltőjét, hogy nincs-e karaoke verzió a dalból. Csodák csodájára volt, és át is küldte nekem. Így megcsináltam a kfn-t a dalból. Hát, komolyan mondom, élmény volt csinálni. Az a nagy szerencse, hogy a vietnami nyelvben vannak összetett magánhangzók, a szavak meg rövidek, ebből jön az, hogy a szavak többsége egy szótagú. Legalábbis a dalszövegből kiindulva, ugyanis az egész szövegben csak egyetlen egy szót kellett szótagolni. Ez nálam reprezentatív jellegű. És hogy mennyire megszerettem a dalt, jelzi azt, hogy egyrészt könnyű volt időzíteni (annyira belém égett, hogy éreztem a ritmust), és ha nehézségbe ütköztem, akkor sem mérgeltem fel magam, hanem újra nekimentem. Volt nem régi eset, amikor a Super Lovers anime openingjeiből és endingjeiből csináltam a kfn-eket, az openingek annyira jellegtelenek, unalmasok, hogy sehogy nem jött át a ritmus, és volt olyan sor, aminek legalább tízszer kellett nekimenni, mire megéreztem a ritmust, és helyesen ütöttem le a SPACE gombot. De itt ilyen jellegű gond nem volt. Lelkesedésemben ki is írtam a karaoke fórumra, hogy ha szeretnétek még vietnami dalt, bízzátok ide. Persze tudtam, hogy nem lesz belőle úgymond semmi, hiszen ha az Adarna Karaoke 11 éves fennállása óta jó eséllyel ez az első vietnami dal, amiből karaoke készült, akkor gondoltam, hogy nem fognak tolongani a "megrendelések". De a lelkesedést jó érzés volt kiírni.

Érdekes volt a különböző ékezeteket látni a dalszövegben. Ugyanaz a szerepük, mint a kínai nyelv latin (pinjin) átírásában. A kínai és a vietnami is tonális nyelvek, és a magánhangzók fölött (vietnami esetében alatta is) a kiejtést mutatják. A tonális nyelveket könnyebb éneklő nyelveknek hívni, mert a kínaiban olyan van, hogy felfele kell vinni a hangot, magasban tartani, lefele, de van olyan is, hogy le, majd fel. Ezeknek lehetnek még különböző változatai. De szívesen tanulnék erről részletesen, főleg akkor gondolkodtam el ezen, amikor a mostani MondoConon Leea mondta, hogy a francia és a holland nyelvek kiejtései borzasztóak. Akkor gondoltam bele, hogy ezek után a vietnami nem is lehet annyira vészes, főleg, ha a hangképzés módja is jelezve van. Most februárban a japán szakra is beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetemen. A lényeg, hogy két féléven át a japán mellett egy második ázsiai nyelvet is választani kell. De ez koreai vagy kínai lehet. Az biztos, hogy a kettő közül a a kínait fogom választani, mert a koreai írás (hangul) látványától megfájdul a szemem. De ha felvételt nyernék erre a szakra, és valamilyen csoda folytán lehet választani a vietnami nyelvet is, elsőként váltanék.

Az biztos, hogy a Google fordító tényleg érdekes dolgokra képes. Mert foglalkoztam a dalszöveggel, és bár tudom, hogy a Google fordítója nem megbízható, úgy tűnik, ha a vietnami nyelvről van szó, még annyira sem. Először magyarra fordíttattam a szöveget, és eléggé összefüggéstelen dolgokat hozott ki. Majd átvittem angolra, így már több értelme volt. De amit nagyon furcsának találtam, hogy az angol fordítás nem egyezik meg a magyaréval, jó néhány helyen voltak különbségek. És nemcsak a ragozás miatt, hanem itt-ott más szót hozott ki, így a magyar megfelelő eléggé össze-visszának tűnt. Van hova fejlődnie a Google-nek, ha fordításban is vezető szerepet akar betölteni.