Ma Budapesten voltam albérletet keresni az egyetem okán. Kettőt néztem meg ma, és a kettő között volt annyi időm, hogy elmehessek a WestEnd-be, ahol már elég régen voltam. És mindig, amikor a Nyugatinál vagyok, megnézem az aluljáróban lévő antikváriumot, könyvek, DVD-k, esetleg CD-k kínálatát, de most meglepően sok CD volt. A nagyját ismertem, és tényleg számomra az ingyen se kéne tipikus esete, az viszont felettébb meglepett, hogy találtam egy Thalia CD-t 600 forintért. Nem is egy volt a Grandes Éxitos albumból, hanem kettő. Viszont nem vettem meg azonnal, hanem előtte szétnéztem a WestEnd-ben. Ez egy trükk nálam, mert nem egyszer fordult elő, hogy valamit spontán megláttam, nagyon belelkesedtem tőle, megvettem és később megbántam. Erre azt találtam ki megoldásként, hogy nem ott és azonnal veszem meg azt, amit ott hirtelen megláttam, hanem várok vele akár egy napig is. Ilyenkor mindig azt mérem fel, hogy miután lenyugszok, akkor is foglalkoztat, hogy ott van, akkor is gondolok rá, akkor veszem meg. Ugyanígy tettem ezzel a CD-vel is. Visszamentem érte, az pedig jelzi, hogy foglalkoztatott. De mire visszamentem, már csak az egyiket találtam meg. Lehetséges lenne, hogy a másikat időközben megvették? Az biztos, hogy az egyiket én vettem meg, a másikkal már nem találkoztam. Az eladó nem tudta konkrétan megmondani, hogy a másikat is megvették-e, pedig rákérdeztem. Úgyhogy ha tényleg nincs már ott, akkor gyors egymásutánban lett elkapkodva a két példány.
Egyébként egész jó album, sokat hallgattam annak idején. Tetszett a dalok a mexikói bandával történő újragondolása, a dalok többségét kifejezetten jól megcsinálták. Még a szakmai kritikák is pozitívak az albummal kapcsolatban. Egyetlen egy dal van az albumon, ami nagyon furcsán hangzik, az az Arrasando. Méghozzá azért, mert azt teljesen elektronikusan hangszerelék eredetileg, és nagyon jól is meg is van írva. Az egy stílusos elektropop dal, annak úgy van igazi hangulata. De tele élő hangszerekkel, fúvósokkal, gitárral, nagyon furcsának hat. Egyáltalán nem jön át, nemhogy az eredeti hangulat sem, de új értelmet sem kapott a dal. A többi dal azért jó, mert azokban eredetileg is hallható több-kevesebb eredeti hangszer, ezáltal eleve van valamilyen "mexikói" hangzása, mert Thalia egy időben ezt nagyon jól művelte. Lényegében erre az albumra lettek még inkább mexikóira hangszerelve, hogy a bandával stúdióba vonult és készített egy teljességében élő hangszerelésű albumot. Amit lehet úgy is venni, hogy ez egyfajta búcsú a részéről az élő, mexikói zenétől, mert ezután pusztán csak arra összpontosított, hogy az amerikai trendeket meglovagolva készítsen elektronikus hangzású albumokat, melyeknek egy idő után se mondanivalójuk, se hangulatuk nem volt. Úgyhogy aki szeretne Thaliától igazi, autentikus mexikói zenét hallgatni, az szerezze be ezt az albumot.
Hosszabb ideje nem vettem The Corrs CD-t, most viszont találtam egy olyat, amit nem hagyhattam ki, ez pedig az In Blue Special Edition album. Ez a 2 CD-s bővített változata az eredeti kiadásnak, az első lemez ugyanazt a 15 dalt tartalmazza, amit az eredeti kiadvány, az extra a második lemezen van. Ennek a kiadványnak a különlegessége pedig abban rejlik, hogy a második lemezen nem 7, hanem 8 dal van.
Ezzel a kiadvánnyal ugyanis az van, hogy eredetileg 7 dallal jelent meg CD-n, aztán kiadták 8 dallal is, de abból már jóval kevesebbet nyomtak. Méghozzá azért, mert ez az album kazettán is megjelent (meg is volt nekem annak idején), és a kazettán mind a 23 dal rajta volt (egyik leghosszabb műsoros kazetta, ami nekem valaha is megvolt), CD-n viszont a So Young élő változatát lehagyták. Az is ritkaság, hogy kazettán legyen több dal, amikor a CD változatot szokás extra, bónusz dalokkal ellátni. Tudtam már annak idején is, hogy CD-n is megjelent az album mind a 23 dallal, de nagyon ritkán találkoztam vele, így ez a változat számomra ritkaságnak számított. Ami a mai nappal meg is lett. Ráadásul jutányos áron, Vaterán találtam 699 forintért. Köszönöm szépen, elfogadom ajándékba ezt a CD-t.
Ebből csak ezt a változatot fogadtam volna el, számomra a bónusz dallal teljes az album. Egyébként ahogy elnézem, a borítót, még az eredeti változathoz képest is kevés változtatás van rajta. Nincs benne említés a második CD-ről, még dallista szintjén sem. Hogy a két új dal, a Love in the Milky Way és a Looking in the Eyes of Love szövege rajta legyen, az álomszerű.
Egyébként a Special Edition az amerikai borítóval jelent meg nálunk, a belső oldalak is szinte teljes mértékig megegyeznek az amerikai kiadással. Ami a különbség, hogy a hátsó borítón nem kép van, hanem csupa kékség. Az a kép kislemezen sem látható, ahhoz hasonló az Irresistible kislemez borítója.
És a két kiadás egymás mellett. Egyértelműen jobban tetszik a Special Edition borítója. Az eredeti, európai kiadás borítóján eléggé szerencsétlenül álltak be a tagok. Esetleg bal szélen Sharon, aki kinéz valahogy, de a Special Edition borítója sokkal spontánabb, lazább, láthatóan a tagok is jobban érezték magukat fotózás közben. Úgyhogy mondhatjuk, hogy Amerikában jobb borítóval jelent meg, de mi, európaiak legalább megkaptuk mindkét borítót. Amerikaiak nem kaptak Special Edition kiadást.
Jól néz ki a hátsó borító is így együtt. A Special Edition jobban ki van töltve, az eredeti kicsit üresnek tűnik, hogy kisebb betűvel vannak írva a címek, és nincs annyira szétszedve, mint a Special Edition borítóján. Az világos, hogy a dalok címét a fehér csíkokhoz igazították, de abból tettem volna kevesebbet és nagyobba írtam volna a címet, hogy jobban kitöltsék a teret.
Nos, nagyjából ennyi. Röviden a véleményem, hogy ez az album is populáris, mint a Talk on Corners, de egységesebb és a dalok is arról árulkodnak, hogy készen állnak a tagok arra, hogy összehozzák a saját stílusukat a trendekkel, ha ezt látják a sikerük zálogának. Bár itt is vannak dalok, amik nem nekem szólnak. Ezt az albumot jónak tartom, a dalok nagyja egy koncepciót alkot, de nem nehéz ennél jobb albumot mondanom. Összességében örülök, hogy megvan ez az album is. Lehet, hogy később írok részletesebb véleményt is.
Sikerült megszerezni Almási Kitti (nekem) negyedik könyvét, a Lezárás elengedés újrakezdés címűt. Kicsit nehéz volt, mert a Libri már nem árusítja, így a Bookline-tól rendeltem meg. De múlt hét hétfőn rendeltem meg és csak ma szállították ki. Valószínűleg már ők is nehezen tusták beszerezni. Ez az a könyv, amivel nem nagyon találkozok könyvesboltokban. Ez ugyanis Almási Kittinek az a könyve, amit nem a Kulcslyuk kiadó adott ki, hanem az Atheneum. Látszik is rajta, hogy mennyivel másképp néz ki. A papírborító sokkal vastagabb, van belső füle, illetve a belső papírok vastagabbak, emellett sárgásak, illetve a tördelés is másabb, mint a Kulcslyuk kiadó könyvei. Ez a könyv csak 220 oldalas, de a belső oldalakat elnézve, talán van benne annyi belső tartalom, mint akárcsak a Hűtlenség című könyvben, ami 264 oldalas. Az illata is jellegzetes. Ja igen: Rólam tudni kell, hogy imádom a friss nyomdaillatot. Szeretem megszagolni a belső papírokat. De ez is utal arra, hogy szeretek olvasni.
Részint azért is ezt a könyvet vettem meg következőnek, mert ezt elég nehéz megszerezni (valószínűleg a kiadó nem gondoskodik annyira az utánnyomásról), de sokkal inkább azért, mert ez a könyv pont azt a témát dolgozza fel, amivel sokáig nagyon komoly problémám volt. Problémám most is van vele, de valamivel könnyebben kezelem, amióta rájöttem, hogy miért okoz akkora problémát a másikat elengedni érzelmileg. Ettől a könyvtől pedig újabb útmutatásokat remélek. Gondolkodtam is azon, hogy ez lehetne a Hűtlenség könyv folytatása, hiszen az szokott sok esetben válással végződni. Aztán megmosolyogtam, amikor olvastam a bevezetőben, hogy Almási Kitti maga is a válás utáni következő lépéseként szánta ezt a könyvet.
És már a bevezetőben is fontos gondolatokat fogalmazott meg. Írta, hogy azért foglalkozik újrakezdőkkel, mert az ember első nagy szerelmet sokkal szabadabban, tisztábban éli meg. Aki már túl van néhány kapcsolaton, az másképp fog bele egy újabba. Ezt én magam is alá tudom támasztani. Nyitott vagyok arra, hogy ismerkedjek, ki tudja, melyikből lesz kapcsolat, de ahogy Almási Kitti fogalmazott, már "fel vagyok páncélozva". És így más... Valamennyivel jobb, mert nem sérülök annyira, ha mégsem sikerül, ugyanakkor hiányzik az a "gyermeki" szerelem, amikor tényleg őrülten bele tudok szeretni a másikba. Rájöttem magamban arra, hogy miért élem meg annyira intenzíven a szerelmet, talán ez is visszafogja. Most azt érzem, hogy az az intenzitás későbbre marad, amikor biztossá válik a kapcsolat, és érzem, hogy meglelhetem az érzelmi biztonságot abban a szerelemben. Ez így lenne jó megoldás, mert ez segít abban, hogy ne menjek bele annyira érzelmileg egy olyan szerelembe, ami egyoldalú marad, így könnyebben ki tudok jönni belőle.
De kíváncsi vagyok, hogy mikről fog még írni Almási Kitti. Azt tippelem, hogy fog ismételni a Hűtlenségből, mert mégiscsak sok esetben abból lépnek tovább a felek és sok esetben ugyanazok a problémák, elakadások lépnek fel, csak ott más színezetet kapnak. És az az igazság, hogy azáltal, hogy Almási Kitti már a bevezetőben megemlítette, hogy valamennyire védjük magunkat egy új kapcsolatban, így felderengett bennem egy kis remény arra nézve, hogy arra is útmutatást fog adni, milyen módon adhatjuk meg a bizalmat a többedik kialakuló kapcsolatra és akár megélni ugyanazt a szerelmet, mint régen. De ehhez biztos kell az is, hogy ha nem sikerül, könnyebben el tudjam engedni a másik felet, különben megint nagyon fogok sérülni.
Úgyhogy ezzel a könyvvel kapcsolatosan is vannak várakozásaim. Bár ennek a könyvnek egy kicsivel alacsonyabb az átlagértékelése a moly.hu-n (86%), mint a Hűtlenségnek (95%), ahogy olvastam, többen túl egyszerűnek vélik a könyvben szereplő javaslatokat, tippeket. Ebből arra következtetek, hogy Almási Kitti nem elemzi a párkapcsolat kudarcának okát. Most első körben azt mondom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni, meg vannak túlérzékeny emberek, de azt gyorsan hozzáteszem, hogy ennek tényleg nagyon komoly hátsó oka lehet és ezt felderíteni nagyon komoly munka. Úgyhogy tényleg nem egyszerű, de az is igaz, hogy Almási Kitti annyira mélyen nem szokta elemezni a lelki problémák okát, hogy mondjuk transzgenerációs terápiát alkalmazna. Írta is, hogy azt ritkán alkalmazza. Kíváncsi leszek, hogy miket fogok olvasni. Fogok olvasni véleményeket a könyvről, de azon leszek, hogy saját véleményem legyen.
Nagyon rég nem írtam a Família Kft.-ről, pedig kifejezetten szerettem. És itt inkább a múlt időn van a hangsúly. Ugyanis az egyik fő oka annak, hogy rég nem írtam a sorozatról, az az, hogy ma már sokkal árnyaltabban látom az egész jelenséget. Hogy miért szerettem annyira annak idején? Mert egyfajta idealizált életet láttam benne. És még csak nem is feltétlen az anyagi oldalát nézve, bár kétségtelen, hogy szép dolog villágban lakni és láthatóan sok minden megadatott a családnak, sokkal inkább az a fajta családi kohézió tetszett, amit és ahogy láttam annak idején a sorozat szereplőit. Ezt a magam módján úgy igyekeztem idealizálni, hogy majd nekem is ilyen házas életem lesz, több gyerekkel. Annak ellenére, hogy sokkal inkább csendes és introvertált vagyok, tetszett az a pezsgés, az a nyüzsgés, amit a sorozatban láttam. Ezt akartam leképezni felnőtt koromra. Nos, ebben még nem arattam sikert, de még nem késő. Már csak azért sem, mert egy fontos tényező miatt látom másképp az egész sorozatot. Mindennapjaink problémáit dolgozták fel egy-egy epizód keretében? Többnyire. Annak megfelelő érzelmi érettséggel kezelték a krízishelyzeteket? Aligha. Ez az, ami miatt ma már inkább hanyagolom a sorozatot, de ha engedek az érzelmi intelligencia elvárásából, akkor azért még jól tudok szórakozni egy-egy részen. Effektíve ez a célja, hiszen nem véletlenül vígjáték.
A musical 1993 nyarán ment az Operettszínházban, egészen pontosan abból az elhatározásból kiindulva, hogy szerettek volna egy hosszabb történetet feldolgozni, ami nem fér bele 25 percbe. Ezt egyébként később megoldották, mert nagyjából 1996 körül kezdtek el jönni a dupla epizódok, amikor 2×25 percben dolgoztak fel egy hosszabb történetet. A musicalt pedig a TV is bemutatta 1998 nyarán, amikor a sorozat szereplői vélhetően nyári szabadságukon voltak. Nem feltétlen egy az egyben mutatták be az egészet, hanem a színészek, mint a család tagjai kommentálták az adott jelenetet, mielőtt bejátszották azt. Itt hallottam először a musical dalait, aztán még sokáig, hiszen felvettem videokazettára és akkor sokszor visszanéztem. Szerettem, több dalt is szívesen hallgattam vissza. Az alábbiakat hallgathatjuk az albumon:
Família Kft. szignál
Eddig vagyok
Néhány éve
Búcsúdal
Tan-Dem
Mami, mi ma elmegyünk
Hully-Gully
Jaj, a szerelem szörnyű
Időben érkezem
Első felvonás finálé
Vodka, lóverseny meg a bridzs
Megöl ez a csend
Munkadal
Emlék
Az élet nem kék
Második felvonás finálé
Família Kft. vége főcím zene
Az albumot egyébként csak később, 2006-ban szereztem be és először kazettán. Eleinte csodálkoztam, mert kifejezetten rossz minőségben szólalt meg, na mondom, biztosan rossz példányt vettem magamnak, de különösebben nem zavartattam magam miatta. A CD csak később lett meg és amikor azt hallgattam, kénytelen voltam konstatálni, hogy nem a kazettával van a baj, a felvétel alapból ennyire rossz minőségű. Most két eset lehetséges: Vagy a színházból vették fel, ahogy egy koncertet, de igazából még ez sem menti meg a hangminőséget, mert egy koncertalbum is lényegesen jobban szól ennél. Vagy a másik az, hogy stúdióban vették fel, de akkor olyan, mintha házilag vették volna fel. Itthon az én egyszerű, olcsóbb eszközeimmel gyártok ilyen minőséget, mint amit ezen a CD-n lehet hallani. Ráadásul sokkal inkább az utóbbi a valószínű, mert én, aki látta a TV-ben a musical-t, biztosra tudom mondani, hogy a dalok az albumon másképp szólnak, mint ahogy ott előadták. Hogy volt-e több előadás, azt ugyan nem tudom, mert az még épp lehet, hogy egy másikon rögzítették a dalokat, de ha mégis stúdióban vették fel a dalokat, akkor nincs mit szépíteni: az album hangmérnökei, zenei vezetői elképesztően borzalmas munkát végeztek.
És a dalok? Ha engedünk az elvárásainkból, annyira nem rosszak. Nyilván nem hallgatható ki belőle egy az egyben az egész musical, de néhány dal címéből ki lehet következtetni, hogy ki énekelte. Persze annak, aki követte a sorozatot és ismeri a szereplőket. Meg lehet hallgatni, és egyébként ezen az albumon hallható Geszti Péter, a sorozatnak írt elhíresült dala, a Tan-Dem. Azt a dalt egyébként a Rapülők tagjai írták. Ekkor volt az, hogy a sorozatban az ikrek Rapülők-ös pólóban szerepeltek, ami azért volt baromira kellemetlen, mert gyerek létükre felnőtt méretű pólót kaptak és borzalmasan állt rajtuk. Ahelyett, hogy gyártottak volna nekik 1-1 gyerekméretű pólót. De hát a sorozat arról is ismert volt, hogy sok reklámanyag volt elhelyezve. Több cég terméke is úgy volt elhelyezve, hogy a nézőnek is jól látható legyen. Szóval, ahogy írtam feljebb, a dalok elmennek, szövegileg nyilván nem kell mélyenszántó gondolatokat várni. Ahogy zeneileg is meglehetősen egyszerű. A többségét szintetizátorral vették fel, legfeljebb gitárral kiegészítve és érzékelhetően nem fordítottak komoly figyelmet arra, hogy a dalok valami innovációt, valami forradalmi újítást tartalmazzanak. Ezzel egyébként nincs is bajom, hiszen a célnak (nevezeten a szórakoztatás) megfelel, ami inkább nem tetszik, hogy több színész is nem tud énekelni. Például Kárász Zénó (Szép Ádám) nem kapott önálló dalt és nem is énekel valami sokat, de azt a keveset is kifejezetten kellemetlen hallani. Ahogy Esztergályos Cecíliát sem az énektudása miatt szeretjük. A többiek elmennek.
Ma már inkább csak nosztalgiából érdemes hallgatni a dalokat, aki szerette a Família Kft.-t, a belőle árasztott életérzést. Lehet szeretni egyébként, nem egy ördögtől való a sorozat ötlete. Néha még én is szívesen nézem, ha másért nem, akkor azért, mire motivált. Mert abból a szempontból nem ártott nekem. A dalok elmennek, egyedül a hangminőség az, ami borzalmas. A többi a tőle elvárható színvonalhoz képest rendben van.
Sokszor írtam már arról, hogy Hayashibara Megumi és Okui Masami együtt voltak azok, akik bevittek a japán könnyűzenébe. Ezért is van az, hogy legendásnak tartom a duettjüket, közös számaik akkor, 2006-ban nagy hatással volt rám. Azóta persze nagyon sok minden történt, de akkoriban annyira nagyra tartottam a közös dalaikat, hogy nem értettem, hogy miért nem volt 1995 után folytatása. Illetve van egy kevésbé ismert közös Slayers daluk 1997-ből a Nemurenai Yoru wa..., de ha biztos, hogy ha énekesnők között létezik shippelés, akkor én ezt tettem velük. Persze semmi szerelem meg párkapcsolat, egyszerűen annyira ikonikusnak tartottam az előadásukat, hogy akartam, hogy legyen még közös daluk, vagy akár kislemezük is. Egyszerűen nem hittem el annak idején, hogy nincs folytatása. Ma már ez az érzés sokat szelídült, de azért jó volt látni őket néhány éve közös képeken és hogy azért csak megvalósult az, hogy felléptek együtt. A legutolsó közös fellépésük a Slayers 30. évfordulója alkalmából tartott koncerten volt. Fel is került a YouTube-ra (azóta törölték a videót).
Persze, nagyon kíváncsi voltam, hogy mire képesek együtt 25 év után. Sajnos az igazat megvallva, csalódás volt ez a közös fellépés. Az egyik, hogy Hayashibara Megumi eléggé küzdött néhány hanggal, hogy kijöjjön, de ami engem sokkal jobban foglalkoztatott, hogy semmilyen kémiát, semmilyen szimbiózist nem láttam közöttük a színpadon. Tényleg, mintha csak a koncert miatt összeálltak volna egy dalra, de egyébként azt érzékeltem, hogy az évtizedek során annyira másfelé sodorta őket a szél, hogy a közös dalokon kívül semmi nincs, ami összetartja a két énekesnőt. Nem nagyon volt interakció közöttük, nagyon a közönséget sem buzdították énekre, tapsra, mintha csak kötelesség lett volna részükről ez a koncert.
Mondjuk kettejük közül inkább Hayashibara Megumi-t éreztem távolibbnak lélekben, mintha Okui Masami akarta jobban a közös fellépést. Őt éreztem lelkesebbnek, nála érzékeltem, hogy inkább akarja a duettet. Ami azért érdekes, mert a kettejük jelenlegi karrierjét figyelembe véve még mindig Hayashibara Megumi-hoz áll közelebb ez a stílus. Azért Okui Masami a JAM Project-tel meg a rockosabb dalaival egyértelműen más irányt vett az énekesnői karrierje, de ebből a fellépésből nekem az jön le, hogy az a korszak, az a duett Okui Masami-nak volt fontosabb.
Nagyon sajnálom, úgy néz ki, hogy nincs értelme "vágyakozni" egy közös dal vagy kislemez után, mert ebből inkább az érződik, hogy az már nem az ő vágyuk. De sebaj, azért volt őket együtt látni, mint egy régi vágy beteljesülését. Azért az én szívemben ők egyek maradnak, mint két nagyszerű énekesnő.
Néhány napja befejeztem Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. És hát azt kell mondjam, hogy nagy szükségem volt erre a könyvre, de minden szempontból. Egyrészt szükségem volt egy innovatív pszichológiai könyvre. Egy olyanra, amit eddig nem olvastam, így az újdonság erejével is hat rám, nemcsak a belső tartalma miatt. Ettől a könyvtől ezt maximálisan megkaptam. Sokat tanultam tőleg és sokat segített abban, hogy jobban megértsem magam. Nem is tudom, hogy létezik-e magyar nyelven még egy olyan könyv, amelyik ennyire a transzgenerációs szemléletre fókuszál. Ha nem, akkor komoly hiányt tölt be ez a könyv, amiről azt gondolom, hogy minél több emberhez el kell jutnia, mert nagyon jó útmutatást ad a saját elakadásaink okának megértésére.
Egyedül annyi, hogy a címekből arra következtettem magamban, hogy ír még a szerző néhány otthon, magunkban is alkalmazható terápiát, ami segíthet, de ez elmaradt. Azt persze, nem vártam, hogy komplett gyógymódot ír le, mert arra azért a könyv terjedelme nem ad lehetőséget, másrészt mindenki problémája egyedi, ezért mindenkin másképp kell alkalmazni a különböző terápiákat, harmadrészt meg kiürülnének a rendelők, ha mindenkihez eljutna és akkor miből élnének a pszichológusok?
De önmagában az nagyon jó terápiás módszer volt olvasni a különböző példákat, történeteket, amivel Orvos-Tóth Noémi illusztrálta a mondandóját. Azokat a saját példámra vonatkoztatni, így is volt egy-két olyan dolog, amibe megrázó volt belegondolni. És attól, hogy befejeztem a könyvet, nem szakítottam meg vele a "kapcsolatot", mert most hangoskönyv formájában hallgatom. Maga a pszichológus előadásában hallgatható és így is nagyon jó, mert nagyon kellemes hangja van és hatásos az előadása.
Mindenesetre könyvekkel haladok tovább, mert most Almási Kitti: Ki vagy te? című könyvét olvasom tovább. Ezt elkezdtem olvasni akkor, amikor megvettem, de kb. a 100. oldalnál félbehagytam. Most jól jön, mert kiváló kiegészítése Orvos-Tóth Noémi könyvének. Almási Kitti munkásságát egyébként élénk érdeklődéssel követem, a YouTube-on is meg szoktam nézni az éppen aktuálisan kitett videóit. Őt azért szeretem és azért ajánlom jó szívvel, mert nagyon jó gondolatai vannak egy adott témával kapcsolatban. Főleg az tetszik, hogy nemcsak napjaink emberét foglalkoztató témákkal foglalkozni, hanem szokott hozzászólásokra is reagálni egy-egy videó keretében. Főleg kritikákra reagál, amiket szokott kapni, ezekre is nagyon jókat szokott mondani. Nagyon tetszik, hogy érzékelhetően teljes mértékig tiszteletben tartja és jogosnak gondolja a negatív észrevételeket és ezekre nagyon jó reakciókat ad.
Egyelőre ez az egyetlen könyv, ami megvan tőle, de tervezem a többit is beszerezni. Emellett a videói, Facebook postjai alapján tudom nagyjából megítélni, hogy ő melyik oldaláról érinti az emberi lélek dolgait. Ő nem megy vissza generációkig, hogy szemügyre vegye az emberi viselkedés rejtett okait, kifejezetten a mi életünkben, gyerekkorunkból keresi a baj forrását, illetve ha visszamegy a szülőkig, akkor csak addig, amíg mi megszülettünk. Tehát máshonnan szemléli a dolgokat, de nagyon innovatív és progresszív a mondanivalója, nagyon értékesnek tartom a munkásságát.
Aztán van itt két könyv, ami egyelőre úgy néz ki, hogy inkább csak kiegészítésnek lesz meg. Habár nem írok manapság a röplabdáról, de azért érdekel. Sokáig szemeztem a könyvvel, de azért csak most vettem meg, mert a Libriben az utolsó darabokat árusították ki 50% kedvezménnyel. Így tudtam annyiért megvenni, amennyiért nekem megéri. Sajnos a baj az, hogy még így is drága volt, ugyanis ahogy írva van a bal alsó sarokban: tanároknak, edzőknek, versenyzőknek ajánlott és nincs ott, hogy kezdőknek. És tényleg nem ajánlható kezdőknek, ugyanis a magyarázatok többségében nehezen érhetők és az is furcsa, hogy az ábrákat is piktogramokkal oldották meg és abból is elég nehezen vehető ki, hogy egyes gyakorlatokat pontosan hogyan is kell kivitelezni. Úgyhogy tényleg nem kezdőknek készült a könyv, ami azért baj, mert a röplabda annyira nem elterjedt sportág és hirtelen nem is tudok más kézikönyvet, ami segíthetne elsajátítani az alapokat.
Ezt meg arra az esetre, ha eljutnék egyszer Horvátországba. Mivel szeretek nyelveket tanulni ezért szívesen megtisztelném a horvátokat azzal, hogy az anyanyelvükön beszélek hozzájuk, ha majd ott fogok nyaralni. Egyébként valahányszor szláv nyelvet olvasok, mindig elgondolkodok azon, hogy lehet az, hogy a magyar az egyedüli olyan nyelv, amelyik egyik másik nyelvhez sem hasonlít. Úgy érzem, hogy sokkal jobb lenne, ha valamelyik szláv nyelv lenne az anyanyelvem, mert azzal már lenne belépőm a többi szláv nyelvhez és mivel annyira nem egyedi, ezért a többi nyelvet is könnyebb megtanulni. Mindenesetre nem ebből a kis könyvecskéből érdemes elkezdeni a horvát nyelv megtanulását, mivel ebben kész mondatok vannak mindenféle nyelvtani magyarázatok nélkül, ezért érdemes egy nyelvkönyvet keresni. De ez kiegészítésként, 275 forintért miért is ne?
12 éve használom a Last.fm-et, azt elég jól látom, hogy mely albumokat hallgatom a legtöbbet, de hogy mely kislemezet... Azokat nehéz átlátni, mert egybe teszi az albumokkal. Ezért szedtem össze egy 10-es listába az eddig valaha legtöbbet hallgatott kislemezeket.
Endoh Masaaki: Kankyou Choujin Ecogainder (738)
Hayashibara Megumi & Okui Masami: Give a reason (683)
Hayashibara Megumi: Proof of Myself (652)
Hayashibara Megumi: Successful Mission (628)
Suzuki Yuuto: Garden of Eden (594)
JAM Project: Bakuchin Kanryou! Rescue Fire (579)
Hayashibara Megumi & Okui Masami: Get along (571)
Hayashibara Megumi: Plenty of grit (545)
JAM Project: Breakthrough (527)
Hayashibara Megumi: A HOUSE CAT (443)
Felettébb meglepő... Azt tudtam, hogy csak japán kislemezek fognak szerepelni, de hogy a 10-ből 6 Hayashibara Megumi kislemez, az azért szép. Nem hiába, mégis csak ő vezetett be a japán zenébe és ennek kitörölhetetlen nyoma marad.
Tegnap teljesen véletlen találkoztam ezzel a képpel, amihez még soha nem volt szerencsém.
2006 óta ismerem az r.o.r/s-t, de ezzel a képpel még soha nem találkoztam. Sok képet őrzök a duóról, mert annak idején, 2003-ban, amikor készítették az egyetlen albumukat, akkor vezettek blogot is, onnan sokáig elérhetőek voltak a képek, azokat mind lementettem annak idején, de ezzel csak tegnap találkoztam. Nagyon jól sikerült a kép, a formáció furcsasága, hogy a két kislemez és az album borító képekein láthatóan igyekeztek "egyformává" tenni a két énekesnőt, ezen a képen viszont jól megkülönböztethető Yonekura Chihiro és Okui Masami. Jól látom, hogy melyik melyik, ráadásul az egyéniségük is kivehető. És ezért nagyon tetszik ez a kép.
Mai napig azt tartom nagyon furcsának, hogy a két énekesnő szólókarrierje valójában hasonló, mégis az r.o.r/s-re egy olyan zenei stílust találtak ki nekik, ami ugyan ül, meg szívesen hallgatom az egyetlen albumukat, a dazzle-t, mégis én nagyon szívesen hallgatnék egy olyan albumot tőlük, ahol a saját stílusuk és egyéniségük szólal meg. Az egy nagyon-nagyon jó album lenne.
Ahogy az előző postban írtam a terápiáról és írtam arról a bizonyos Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru OST dalról, amit hallgattam, eszembe jutott, milyen más dalok lehetnének ideálisak az imaginációs terápiához? Az volt az érdekes, hogy amíg más-más előadóktól legfeljebb néhány dal jutott eszembe, Okui Masamitól egy komplett albumra való összejött fejben. Ezeket listáznám:
Friends
spirit of the globe
Tenohira no Kakera
Maria
Moon
CHAOS
Hoka ni Nani ga?
Ajisai
Chou
Shounen
lotus
Sayonara
DEVOTION
strawberry fields
NECESSARY
Mitsu
SOUL MATE
I wish
INSANITY
TOTAL ECLIPSE
Melted Snow
Akasha
Dear
Hikari he ~I pray to be given~
THE COUNTDOWN
És ez komoly, 25 olyan Okui Masami dal van, ami nagyon komolyan elgondolkodtat az élet nehézségeiről. Ezért is van az, hogy 15 éve töretlen rajongója vagyok és nagyon szeretem őt, mert a szomorú dalainak többségével teljességgel azonosulni tudok és nagyon átérzem, hogy miről énekel. Persze nem mindegyikkel, mert például nincs a listán a Kaze ni Fukarete vagy a Dareka ga, Dareka wo amikkel a mai napig nem tudok, mit kezdeni, de itt van 25, ami szinte egy bő válogatásalbumnyi.
A múlt héten vettem meg Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. Nem feltétlen könnyű olvasmány, mégis annyira megtetszett, hogy hangoskönyv formájában is megvettem CD-n. Ezt néhány hónapja Békéscsabán a pszichológusom ajánlotta, ahogy egy-két szót említettem neki a családon belüli viselkedésekről és kísérteties hasonlóságokat fedezett fel a szüleim és a testvéreim közötti viselkedésekben. Már akkor utánanéztem a könyvnek, hogy milyen és ahogy belelapoztam, már akkor tudtam, hogy ez tényleg jó könyv lehet, de azért csak most vettem meg, mert a Hollandiai tartózkodásom legnagyobb tanulsága az volt számomra, hogy valójában nekem is van dolgom az őseimmel, de másképp.
De az a bizonyos "másképp" kellőképpen erős ahhoz, hogy okozzon nehéz időket számomra. De igazából nem bánom, mert mindig egy kicsit jobban érzem magam utána. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy ez egy lassú folyamat, mert az egy dolog, hogy kérdezem anyámat, nővéremet (apámat már nem tudom, a bátyámmal meg nincs komoly testvéri kapcsolatom) és kiderülnek titkok és úgy érzem, hogy megvilágosodtam általuk, egy kicsit többet tudtam meg magamról, de a valódi változás csak lassan történik meg. Az utóbbi napokban, hetekben előfordul, hogy nehezebben alszok el éjjel, mert azon kattog az agyam, hogy ha tudok dolgokat, akkor miért nem történik változás? Hiába tudom aggyal, hogy a változás valójában lassú folyamat és hogy nem érdemes siettetni, de a lassúsága néha annyira megijeszt, hogy olyan érzésem van, hogy valójában nincs is ebből kiút, ezzel együtt fogok élni amíg élek.
De talán mégsem. Most kb. 185. oldalon tartok és eddig két olyan terápiáról olvastam a könyvben, amit egyénileg is lehet alkalmazni. Az egyik könnyebb és gyorsabb: El kell képzelni egy virágot és körül kell írni, hogy milyennek látod. Nincs részletezve a célja, de ezt úgy képzelem el, hogy ennek az az értelme, hogy a virág képében leírjuk azt, hogy milyennek látjuk magunkat. Én ezt tovább is gondoltam magamban és leképeztem magamban azt is, hogy ideális esetben hol van ez a virág és hogy néz ki? Ez motiválhat a változásban.
A második terápia sokkal erősebb és kell hozzá mentális felkészültség. Még a nevére is emlékszem: imagináció (40. oldalon van) és az a lényege, hogy relaxált, meditált állapotban képzeljünk el egy számunkra nagyon fájdalmas gyerekkori, múltbéli emléket és éljük bele magunkat nagyon. Ezután tegyük bele az emlékképbe a jelenkori énünket és védjük meg magunkat és vigasztaljuk meg magunkat belül. Ennek az a jelentősége, hogy az agy egy idő után az új képet fogadja el valóságként. Habár a pszichológus erről nem írt, de ahogy kipróbáltam magamon, arra jutottam, hogy ennek több jelentősége is van:
Megtanuljuk elfogadni a múltat olyannak, amilyen.
Az új kép által, amit képeztünk, megerősödhetünk, megtanulhatjuk megvédeni magunkat a jelenben.
Oldódnak a gátlások, blokkok, ha szembenézünk önmagunkkal.
Ezáltal pedig jobban tudunk funkcionálni az életben, nőhet az önbizalom.
Amikor ezt kipróbáltam, ezt a dalt hallgattam:
Maga az anime (Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru) egyébként is aktuális, mert újra nézem és azt kell mondjam, hogy még most is 10/10 számomra. Ez a dal többségében akkor szól az animében, amikor Kurahara Kakeru fájdalmas múltját idézik fel, úgyhogy ebből a szempontból is ide illik. A dalt egyébként 2019 decemberében fedeztem fel magamnak, amikor úgy gondoltam, hogy az akkori szerelmi bánatra ez a dal "korrelál". Elkezdtem hallgatni és olyan sírógörcs jött rám, hogy azt se tudtam, mit csináljak magammal. Azóta fájdalmas hallgatni számomra ezt a dalt, de pont ezért is választottam erre a terápiára, mert remek alkalom arra, hogy szembenézzek a múltam fájdalmas részével. És valóban. Elég jól ismerem Hayashi Yuuki zeneszerzői munkásságát és bizton állíthatom, hogy ez a dal, a Genjitsu a legfájdalmasabb, amit valaha írt animének. Részint ijesztő is a címe, hiszen a "Genjitsu" jelentése "Valóság" és azért is volt fájdalmas hallgatni ezt a dalt korábban, mert mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ez lenne a valóság? Csak fájdalomból és reménytelenségből állna? A mai napon arra is rászántam az időt, hogy magát a dalt is jobban értelmezzem, elemezzem és kiderült számomra, hogy a dal valójában másról szól. Ahogy hallható, három részből áll, amit én a következőképp értelmezek:
Maga a fájdalmas esemény újra megélése. Az, hogy csak a zongora szól és semmi más, annyira keménnyé, súlyossá teszi a dalt, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja érzelmek nélkül. Mert pont emiatt látok magam előtt egy sötét képet, ahol egy szenvedő gyerek látható és hiába ordít segítségért, nem megy oda hozzá senki, így egyedül marad.
Az előző pont következménye: A reménytelenség, már-már a nihilizmus érzése. Jó eséllyel szintetizátorral szólaltatták meg a dallamokat, de hogy mennyire súlyos, az valami eszméletlen. Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy egy sötét szobában próbálok villanyt kapcsolni, de olyan gyenge a fény, hogy alig lehet látni. Majdhogynem jobb a teljes sötétség. Ez mindig nagyon megijesztett. Ezeket a képeket hozza vissza ez a rész, a traumatizált élmény következményét. Amikor hiába is várok fényt, egyszerűen alig látok bármit is.
A záró téma viszont optimista. Mintha azt az érzést keltené, hogy van kiút. Ettől lesz teljes a dal, mert mintha utat mutatna kifelé, hogy másképp is lehetne élni, csak keményen kell küzdeni érte. Ez a valóság, ezáltal nyer értelmet számomra a dal címe.
Így ez a dal remek lehetőség a terápia egyéni alkalmazására. Azt tapasztaltam magamban, hogy valójában nem is a múlt feltárása a legfájdalmasabb, hanem amikor belép a jelenkori énem, hogy a gyerekkori énem védelmére keljek és megvigasztaljam magam. Ekkor könnyeztem. Valószínűleg azért, mert valójában ez hiányzott az életemből. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem voltak barátaim, soha nem védett meg senki, meg nem kaptam szeretetet, de az igazán fájdalmas, traumatikus élményeket egyedül éltem meg és akkor szinte soha nem volt mellettem senki. Azokból az időkből hiányzik az a fajta szeretet, amit most magamnak megadok.
Igazából ez addig fájdalmas, amíg benne vagyok. De ahogy kijövök belőle és kívülről elemzem a megélt dolgokat egy kicsit erősebbnek érzem magam. Mert tényleg segít elfogadni a múltban legtörtént eseményeket és még egy fontos dolog: Segít függetlenedni, mert ezáltal nem mindig a másiktól várjuk a segítséget, hanem megtanuljuk magunkat megvédeni, ha éppen nincs mellettünk senki. Persze barátokkal, szeretett emberekkel teljes az élet, de hogy ennek milyen hosszútávú következményei lehetnek azt még nem tudom, de biztos vagyok abban, hogy csak jó lehet.
Meg pont ezért nem értem néhány barátomat. Vannak, akiket már évek óta ismerek, tudom, hogy miken mennek / mentek keresztül és azt érzékelem, hogy nem történik náluk érdemi változás. Ez azért gondolkodtat el, mert látom és érzékelem rajtuk, hogy ugyanannyi energiát emészt fel náluk (vagy akár többet is) az, hogy szenvednek és nem keresik (személyes megítélésem szerint) a kiutat, mint az, aki küzd magáért, akinek az útja legalább annyira göröngyös, de legalább megadja magának az esélyt arra, hogy jobb élete legyen a jövőben.
Ami a könyvet illeti, azt gondolom, hogy a megmaradt 100 oldalban még több megoldás, javaslat is lesz olvasható, azokat is ki fogom próbálni és az eredményességéről be fogok számolni.
