A múlt héten vettem meg Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. Nem feltétlen könnyű olvasmány, mégis annyira megtetszett, hogy hangoskönyv formájában is megvettem CD-n. Ezt néhány hónapja Békéscsabán a pszichológusom ajánlotta, ahogy egy-két szót említettem neki a családon belüli viselkedésekről és kísérteties hasonlóságokat fedezett fel a szüleim és a testvéreim közötti viselkedésekben. Már akkor utánanéztem a könyvnek, hogy milyen és ahogy belelapoztam, már akkor tudtam, hogy ez tényleg jó könyv lehet, de azért csak most vettem meg, mert a Hollandiai tartózkodásom legnagyobb tanulsága az volt számomra, hogy valójában nekem is van dolgom az őseimmel, de másképp.
De az a bizonyos "másképp" kellőképpen erős ahhoz, hogy okozzon nehéz időket számomra. De igazából nem bánom, mert mindig egy kicsit jobban érzem magam utána. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy ez egy lassú folyamat, mert az egy dolog, hogy kérdezem anyámat, nővéremet (apámat már nem tudom, a bátyámmal meg nincs komoly testvéri kapcsolatom) és kiderülnek titkok és úgy érzem, hogy megvilágosodtam általuk, egy kicsit többet tudtam meg magamról, de a valódi változás csak lassan történik meg. Az utóbbi napokban, hetekben előfordul, hogy nehezebben alszok el éjjel, mert azon kattog az agyam, hogy ha tudok dolgokat, akkor miért nem történik változás? Hiába tudom aggyal, hogy a változás valójában lassú folyamat és hogy nem érdemes siettetni, de a lassúsága néha annyira megijeszt, hogy olyan érzésem van, hogy valójában nincs is ebből kiút, ezzel együtt fogok élni amíg élek.
De talán mégsem. Most kb. 185. oldalon tartok és eddig két olyan terápiáról olvastam a könyvben, amit egyénileg is lehet alkalmazni. Az egyik könnyebb és gyorsabb: El kell képzelni egy virágot és körül kell írni, hogy milyennek látod. Nincs részletezve a célja, de ezt úgy képzelem el, hogy ennek az az értelme, hogy a virág képében leírjuk azt, hogy milyennek látjuk magunkat. Én ezt tovább is gondoltam magamban és leképeztem magamban azt is, hogy ideális esetben hol van ez a virág és hogy néz ki? Ez motiválhat a változásban.
A második terápia sokkal erősebb és kell hozzá mentális felkészültség. Még a nevére is emlékszem: imagináció (40. oldalon van) és az a lényege, hogy relaxált, meditált állapotban képzeljünk el egy számunkra nagyon fájdalmas gyerekkori, múltbéli emléket és éljük bele magunkat nagyon. Ezután tegyük bele az emlékképbe a jelenkori énünket és védjük meg magunkat és vigasztaljuk meg magunkat belül. Ennek az a jelentősége, hogy az agy egy idő után az új képet fogadja el valóságként. Habár a pszichológus erről nem írt, de ahogy kipróbáltam magamon, arra jutottam, hogy ennek több jelentősége is van:
- Megtanuljuk elfogadni a múltat olyannak, amilyen.
- Az új kép által, amit képeztünk, megerősödhetünk, megtanulhatjuk megvédeni magunkat a jelenben.
- Oldódnak a gátlások, blokkok, ha szembenézünk önmagunkkal.
- Ezáltal pedig jobban tudunk funkcionálni az életben, nőhet az önbizalom.
Amikor ezt kipróbáltam, ezt a dalt hallgattam:
Maga az anime (Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru) egyébként is aktuális, mert újra nézem és azt kell mondjam, hogy még most is 10/10 számomra. Ez a dal többségében akkor szól az animében, amikor Kurahara Kakeru fájdalmas múltját idézik fel, úgyhogy ebből a szempontból is ide illik. A dalt egyébként 2019 decemberében fedeztem fel magamnak, amikor úgy gondoltam, hogy az akkori szerelmi bánatra ez a dal "korrelál". Elkezdtem hallgatni és olyan sírógörcs jött rám, hogy azt se tudtam, mit csináljak magammal. Azóta fájdalmas hallgatni számomra ezt a dalt, de pont ezért is választottam erre a terápiára, mert remek alkalom arra, hogy szembenézzek a múltam fájdalmas részével. És valóban. Elég jól ismerem Hayashi Yuuki zeneszerzői munkásságát és bizton állíthatom, hogy ez a dal, a Genjitsu a legfájdalmasabb, amit valaha írt animének. Részint ijesztő is a címe, hiszen a "Genjitsu" jelentése "Valóság" és azért is volt fájdalmas hallgatni ezt a dalt korábban, mert mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ez lenne a valóság? Csak fájdalomból és reménytelenségből állna? A mai napon arra is rászántam az időt, hogy magát a dalt is jobban értelmezzem, elemezzem és kiderült számomra, hogy a dal valójában másról szól. Ahogy hallható, három részből áll, amit én a következőképp értelmezek:
- Maga a fájdalmas esemény újra megélése. Az, hogy csak a zongora szól és semmi más, annyira keménnyé, súlyossá teszi a dalt, hogy ember legyen a talpán, aki kibírja érzelmek nélkül. Mert pont emiatt látok magam előtt egy sötét képet, ahol egy szenvedő gyerek látható és hiába ordít segítségért, nem megy oda hozzá senki, így egyedül marad.
- Az előző pont következménye: A reménytelenség, már-már a nihilizmus érzése. Jó eséllyel szintetizátorral szólaltatták meg a dallamokat, de hogy mennyire súlyos, az valami eszméletlen. Gyerekkoromban visszatérő álmom volt, hogy egy sötét szobában próbálok villanyt kapcsolni, de olyan gyenge a fény, hogy alig lehet látni. Majdhogynem jobb a teljes sötétség. Ez mindig nagyon megijesztett. Ezeket a képeket hozza vissza ez a rész, a traumatizált élmény következményét. Amikor hiába is várok fényt, egyszerűen alig látok bármit is.
- A záró téma viszont optimista. Mintha azt az érzést keltené, hogy van kiút. Ettől lesz teljes a dal, mert mintha utat mutatna kifelé, hogy másképp is lehetne élni, csak keményen kell küzdeni érte. Ez a valóság, ezáltal nyer értelmet számomra a dal címe.
Így ez a dal remek lehetőség a terápia egyéni alkalmazására. Azt tapasztaltam magamban, hogy valójában nem is a múlt feltárása a legfájdalmasabb, hanem amikor belép a jelenkori énem, hogy a gyerekkori énem védelmére keljek és megvigasztaljam magam. Ekkor könnyeztem. Valószínűleg azért, mert valójában ez hiányzott az életemből. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem voltak barátaim, soha nem védett meg senki, meg nem kaptam szeretetet, de az igazán fájdalmas, traumatikus élményeket egyedül éltem meg és akkor szinte soha nem volt mellettem senki. Azokból az időkből hiányzik az a fajta szeretet, amit most magamnak megadok.
Igazából ez addig fájdalmas, amíg benne vagyok. De ahogy kijövök belőle és kívülről elemzem a megélt dolgokat egy kicsit erősebbnek érzem magam. Mert tényleg segít elfogadni a múltban legtörtént eseményeket és még egy fontos dolog: Segít függetlenedni, mert ezáltal nem mindig a másiktól várjuk a segítséget, hanem megtanuljuk magunkat megvédeni, ha éppen nincs mellettünk senki. Persze barátokkal, szeretett emberekkel teljes az élet, de hogy ennek milyen hosszútávú következményei lehetnek azt még nem tudom, de biztos vagyok abban, hogy csak jó lehet.
Meg pont ezért nem értem néhány barátomat. Vannak, akiket már évek óta ismerek, tudom, hogy miken mennek / mentek keresztül és azt érzékelem, hogy nem történik náluk érdemi változás. Ez azért gondolkodtat el, mert látom és érzékelem rajtuk, hogy ugyanannyi energiát emészt fel náluk (vagy akár többet is) az, hogy szenvednek és nem keresik (személyes megítélésem szerint) a kiutat, mint az, aki küzd magáért, akinek az útja legalább annyira göröngyös, de legalább megadja magának az esélyt arra, hogy jobb élete legyen a jövőben.
Ami a könyvet illeti, azt gondolom, hogy a megmaradt 100 oldalban még több megoldás, javaslat is lesz olvasható, azokat is ki fogom próbálni és az eredményességéről be fogok számolni.
