Pont ő adja az anime sajátságos hangulatát azáltal, hogy tényleg nem tud játszani, a többiek meg vannak rökönyödve azon, hogy lehet ő egy kosárlabda csapat tagja. De ő rettenetesen higgadtan veszi tudomásul, hogy nem tud játszani, ennek ellenére a csapat tagja szeretne lenni, és szeretne játszani. Teljes higgadtsággal mondja a magáét, sokszor nem esik le neki, hogy mekkora képtelenségeket mond. Mivel nincs játékstílusa, ezért kialakít egy sajátot, amivel szintén kiakasztja a többieket. Ugyanis azt csinálja, hogy a tenyerével oldalra üti el a labdát. Ami érdekes (és itt rejlik a titok), mindig odatalál az egyik társához, aki rendszerint kosárra is dobja a labdát. Itt figyelnek fel rá, és annak ellenére, hogy sajátságos stílusa van, elkezdik őt teljes értékű játékosként kezelni.
És itt indul meg Kuroko jellemfejlődése, és lassan (inkább a harmadik évadra), de elveszti a személyiségének azt a báját (már ha egy fiú esetében lehet ilyet mondani), ami által egyedi és szerethető volt. Ennek egyik legjobb pillanata az volt, amikor az első évad 13. részében csatlakozik a hozzájuk egy kutya (ki tudja miért...), es a fiúk nem igazán örülnek neki, mert minek egy kistestű aranyos állat a csapatba. Egyedül Kuroko szereti meg, és az egyik srácot akarja rávenni, hogy simogassa meg, aki úgy menekül a kutya elől, mintha egy kismalacot kellene megsimogatnia. Úgy emlékszem, hogy a metrón láttam ezt a jelenetet, és elnevettem magam ezen, mert tényleg hatalmas volt. És pont a jellemének ez a bája vész el Kurokónak, ahogy haladunk előre az animében, ugyanis kezdi elhinni magáról, hogy a saját stílusában is lehet jó kosaras. Ezáltal elveszti az anime az egyediségét, de nemcsak emiatt, hanem amiatt is, mert szintén ahogy haladunk előre a történetben úgy válnak egyre fajsúlyosabbá a meccsek. És innestől kezdve válik kiszámíthatóvá a történet, a meccsek végkimenetele. Ugyanis azáltal, hogy a meccsek egyre komolyabbak lesznek, úgy lesznek egyre látványosabbak, meglepőbbek a cselek, kosárra dobások. Csak az a baj, hogy mivel érzékeljük, hogy komoly tétje van a meccsnek, ezért tudhatjuk, hogy itt már kiszámíthatatlan húzások jönnek, így válik egyre kevésbé izgalmassá. Nem érdekes már az, hogy kivédték az ellenfél csapat támadását, vagy hogy micsoda manőverrel találtak kosárba, vagy hogy az utolsó tizedmásodpercben fordítják meg a meccs állását, ezáltal a végeredményét. Ahogy az sem indít meg, hogy mennyire örül a csapat a győzelmének. Értem én, hogy shounen animét nézünk, és a 10-12 év körüli japán srácoknak kicsit mesébe illően kell megmutatni, hogy miért ne adja fel soha, de a manőveres kosárra dobás azért is snassz dolog, mert a kosárlabdában általában 80-100 körüli végeredmények szoktak lenni, és egy dobás 2 vagy 3 pontot ér. A való életben meg pont emiatt nagyon ritka a látványos kosárra dobás, max. egy-egy kétméteres játékos csimpaszkodik fel a kosárra, de azon kívül nem jellemző, hogy egy játékos látványosan dob kosárra, mert az gyakori dolog. Ha ebből a szempontból nézem, teljesen felesleges, hogy a játékosok az animében nyakukat törve, torkuk szakadtából üvöltve dobjanak kosárra. És persze ők azok, akik az utolsó pillanatban megfordítják a meccs állását.
Az anime mentségére legyen mondva, volt olyan fajsúlyos meccs, amit nem tudtak megnyerni a fiúk. De ez még az elején volt, de akkor örültem neki, mert így láthatjuk, hogy nincs azzal semmi különösebb baj, ha nem nyerünk meg egy meccset. Felállunk belőle, és a legközelebbi sikerülni fog. De hogy miért is megy a csata? Ismert a "csodageneráció", melynek öt tagja van. Ők a Teikou csapatában játszanak, és ők válnak a fő riválisokká. Ellenük a Winter Cup győzelméért megy a nagy csata. Ez a csodageneráció eredetileg öt tagot számlál, de van egy "fantom hatodik tag". Ő Kuroko Tetsuya. Azt már az elején láthatjuk, hogy mivel érdemelte ki ezt a címet, ugyanis mindig a legváratlanabb pillanatban jelenik meg, sokáig nem szólal meg, és csak akkor veszik észre, amikor beszél, és akkor persze mindig a társaira hozza a frászt. A második évad közepétől betekintést nyerhetünk a csodageneráció múltjába. Ők ugyanis alsó-középiskolában ismerkedtek meg, és ott kezdtek el együtt játszani, gyakorolni. Itt találkozhatunk Kuroko-kunnel is. Ezeknél a jeleneteknél semmilyen háttértörténetre nem kell számítani, mivel az animének érdemi története nincs (ahogy a sportaniméknek nincs), ennek csak az a funkciója, hogy lássuk, hogy kezdték a fiúk, és milyen csapat voltak.
Annak ellenére, hogy soroltam a hibáit, ez egy nagyon jó anime, mely akár kategóriájának legjobbja lehetett volna, ha kimaradnak a hatásvadász jelenetek. Én pont akkor éreztem leginkább, hogy egy csapatot alkotnak a fiúk, amikor dramaturgiailag kevésbé erős jelenetek voltak. Mert ott spontán voltak együtt, és ott lehetett igazán érezni, hogy mennyire fontosak egymásnak. Ugyanígy a múltbéli jelenetek is tetszettek, ahogy épült, kovácsolódott a csapat. Itt sokkal jobban átjött a csapatszellem, mint azokban a nagyon fontos és komoly (tényleg azok) meccseken. És azért érdemes megnézni annak, aki el tud vonatkoztatni a tipikus japán sablonoktól.