ALI PROJECT: Psychedelic Insanity CD

VÉGRE!!! VÉGRE!!! VÉGRE VAN ALI PROJECT CD-M!!! 2009 óta ismerem az együttest, kilóra megvettek az Kinjirareta Asobi dallal és eddig húztam, hogy legyen ALI PROJECT CD-m. De most végre van, ráadásul ez az abszolút kedvenc albumom tőlük, a Psychedelic Insanity. Ez volt nálam 2010 nyarának egyik nagy durranása. Én ekkor találkoztam vele, de az album egyébként 2007. augusztus 22-én jelent meg.

A CD-t az ebay-en vettem, méghozzá, attól a music_horizon nevű eladótól, akitől már vettem korábban CD-ket, és írtam róla korábban. Ő az, aki jó áron ad el japán CD-ket. Ahogy akkor is írtam, biztos, hogy ő is ilyen 100 yenekért veszi a CD-ket, azt adja el árréssel, de a többiekhez képest korrekt áron adja a CD-ket. Az ő esetére azt mondom, hogy vigye nyugodtan, megérdemli.

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy azért szeretem ennyire ezt az albumot, mert nagyon sok emlék köt hozzá 2010 nyaráról, vagy az ALI PROJECT tényleg itt hozta ki a tőle telhető legtöbbet. De azt biztosra tudom mondani, hogy hiába telt el 13 év, még ha le is “hántom” róla az emlékeket, ezt az albumot most is annyira jó hallgatni, mint annak idején. Illetve ez az az ALI PROJECT album, mely nem tartalmaz egy anime betétdalt sem, mégis az ezen az albumon lévő dalokat érzem a legközelebbinek a kommerszebb, anime dalaihoz. Hogy ez annak a hatása, hogy ekkor futottak fel nagyon a Rozen Maiden-nel és a 2007 április 4-én megjelent Soubikakei nevű anime válogatásalbumukból a legsikeresebb (5. helyen nyitott az Oricon lemezeladási listán, 14 hétig volt listán és 63.117 példányt adtak el belőle. A napi listán a 3. helyen nyitott.), nem tudom, de ha valaki engem kérdez, akkor azt mondom, hogy ha valaki mélyebben bele akar menni az ALI PROJECT munkásságába, akkor ezt az albumot ajánlom első körben. Ha tetszik az, amit itt hall, akkor lehet próbát tenni a többi albummal is. A Psychedelic Insanity az anime dalok nélküli stúdióalbumok közül a legsikeresebb. Ez is elérte a 3. helyet a napi listán, de a heti eladási listán a 20. helyen nyitott, és 18.615-nél megállt a számláló. Biztos közrejátszott az is, hogy ekkor szerzett az együttes nagyobb ismertséget, ezért jobban kíváncsiak voltak rá az emberek.

És nagyon jó szívvel ajánlom az ALI PROJECT zenéjét, mert bár sok depressziós daluk van (mondjuk pont ezért nem ajánlható mindenkinek), de amit csinálnak az nagybetűs MŰVÉSZET! Ha van ténylegesen ezerarcú énekesnő, az az ALI PROJECT énekesnője, Takarano Arika. Ahány lemezborító, annyiféleképp néz ki, és mind jól áll neki! Ráadásul nagyon művelt. Mély ismerete van japán történelemből és a dalszövegekbe (az énekesnő a dalok szövegírója) folyton tesz utalásokat japán történelmi eseményekre. Emellett hihetetlenül választékosan fejezi ki magát. Ezt én, aki kezdő szinten van japánból, onnan tudom megállapítani, hogy kevés ismerős szót hallok ki a dalokban. A japán dalokra (főleg az anime dalokra) is jellemző, hogy bizonyos sablonok alapján írják meg a szövegeket. Ettől az énekesnő teljesen eltér. Ez az együttes a japán zene egy különleges ékköve.

És hogy sokszor milyen nehéz értelmezni a dalszövegeiket, jelzi ez a blogpost is, melynek tulajdonosával nemrég beszélgettem. Japán szakos az egyetemen, vele speciel nem az anime dalok szerettették meg az együttest, hanem az első évek albumai. A “Yuugetsu Renka” dal szövegét elemezte, és csak a címet több bekezdésen át elemezte. És utána a szöveg… Nagyon ismeri az ALI PROJECT-et, igazán inspiráló volt vele beszélgetni.

Azért is szeretem az ALI PROJECT-et, mert az egyes albumok mind alaposan kigondolt koncepció alapján készülnek, és a lemezborítók is visszaadják az album mondanivalóját. A Psychedelic Insanity esetében a “Cyber-gothic” stílust vették nagyító alá, ezért futurisztikus az énekesnő ruházata. A hajviselet meg a smink is ezt adja vissza, csak azért vagyok most zavarban, mert egyáltalán nem értek a divathoz, ezért erről komolyan nem tudok nyilatkozni. De az biztos, hogy a képek a borítón művésziek és megint azzal szembesülök, mint nem először japán CD-nél, hogy a scannelt borító messze nem adja vissza borító valódi mivoltát. Nemcsak azért, mert scannelésnél zajos lehet a kép, meg a szín se jön át mindig, hanem a borító szépségéhez a képek koncepciója is nagyban hozzájárul, és ezt leginkább csak az eredeti borítón, lapozgatva jön át. Úgyhogy nagyon kellett már ez a CD! Van néhány album, amit szintén megvennék az együttestől, ha úgy alakul, meg is lesz mind!

Nintendo ajándékcsomag

Régóta van a lehetőség, hogy My Nintendo oldalon platinum pontokért különböző Nintendós ajándéktárgyakat lehet vásárolni, de eleddig úgy tudtam, hogy Magyarországra nem szállítanak. Múlt pénteken derült ki számomra bagszinál, hogy mégis. Ezért még ott megrendeltem magamnak a Game Boy Advance posztercsomagot és a Super Mariós vászontáskát. Ma megérkeztek.

Meglepett, hogy ilyen nagy csomagban küldték meg. Kaptunk egy nagy adag papírt is ajándékba. A felül lévő dobozban van a három poszter mellette jobbra a vászontáska.

Így egy kicsivel jobb. Egyébként amikor Hollandiában voltam, ott rendeltem magamnak Game Boy posztercsomagot, de a holland webshopról. Ezt az osztrákról, mert állítólag a hozzánk legközelebbi országról kell rendelni. Így tettem, csak a Nintendo valamiért nem “egyesíti” a rendeléseket. Csak az osztrák webshopon látom ezt a rendelést, a Game Boy-os poszterpakkot meg csak a holland webshopon. Minden más adat mindenhol ugyanaz. Ezeket leszámítva príma szolgáltatás. Hollandiába Németországból szállítottak, ide Magyarországra meg Lengyelországból, és kellően gyorsak. Pénteken rendeltem meg, tehát 3 munkanap alatt érkezett meg.

És íme itt van mind.

Mellétettem a két Pokémon GO könyvet, amik szintén ma érkeztek meg. Pontosabban én mentem el értük a Líra könyvesboltba. Ha van mélyen leszállított árú könyv, akkor ezek azok. Mind a kettő 100 forint volt darabja. Mi az a 3490 forinthoz képest? Ez már akkor is megéri, ha ténylegesen rossz könyvek, meglesznek a könyvespolcom videojátékos részlegén. A könyv itt és itt rendelhető meg. Úgyhogy ma Nintendo nap van.

Szétnéztem, hogy milyen könyveket árul még a Líra akciósan és találtam Kis Magyar Történelem könyvet JAPÁNUL!!! A virtuális bevásárlókosaramba landolt.

Jövőbeni tervek

Ha már a MondoConos postban említést tettem a terveimről, akkor úgy döntöttem, hogy a külön blogpostban kifejtem, hogy miről is van szó. A lényeg az, hogy az írási készségemet ezen túl komolyan fejlesztve szeretnék minél több emberhez eljutni. Azt már márciusban megtettem, hogy külön tematikus blogokat hoztam létre, amibe komolyabb, elsősorban kifejtősebb írások kerülnek, illetve a kritikák, recenziók is oda kerülnek. Ez fog egyre nagyobb publicitást kapni, ahogy érzem, hogy egyre fejlődik az írásom és a barátok is ezt jelzik vissza. Bár úgy írtam, hogy ennek a “stúdiómunkálatai” folynak, de ennek folyamata valójában nem titok, mert semmi forradalmi nincs benne. Inkább ennek tanulási folyamata lehet sajátságos. Ráadásul ezek nagyrészét már csináltam korábban is, de most sokkal tudatosabban fogom csinálni.

Mily módon tervezem fejleszteni az írásomat? Minél több blogot olvasok annak érdekében, hogy “ellessek” máshonnan is ötleteket. Például tanulságos volt kritikákat olvasni Az utazó macska krónikája című könyvből. Kb. 15-20 blogpostot olvastam el és mindegyik írás kapcsán az volt a gondolatom, hogy jók a postok, jól összefoglalták a lényeget, némely kifejezetten formálta a véleményemet a könyvről és a filmről annak köszönhetően, hogy rávilágítottak néhány olyan pontra, amik nekem nem tűntek fel, pedig azok is fontosak. Ugyanakkor egyetlen blog esetében sem volt meg az az érzésem, hogy visszajárnék oda. Az ok egyszerű: Nem volt az írónak egyedi stílusa. Egy jól megírt blogpostot olvastam, de nem érzékeltem, hogy az írónak egyénisége lenne, ami által az ő blogja jól megkülönböztethetővé válik a többitől. Márpedig én ezt fontosnak tartom. Ez ugyanolyan, minthogy gyerekkoromban azért volt népszerű az 576 Konzol magazin, mert teljesen íróknak volt saját stílusa, ami által még egymástól is jól megkülönböztethetők voltak. Elég volt az első néhány mondatot olvasni és már tudható volt, hogy ki írta az adott játékról a tesztet. Valami ilyesmire törekszem már egy ideje, figyelve azokat az embereket, akiket tisztelek, akiket követendőnek tartok. Ellesni tőlük néhány trükköt.

Mégis népszerűek azok a blogok. Sokan jelezték vissza, hogy rendszeres olvasójuk, kommentek formájában volt némi élet azokban a blogokban. Mi lehet a titka? Naná, hogy a reklámok és a népszerűsítés! Teljesen világos, hogy mi a dolgom. Terjeszteni az írásaimat ahogy csak tudom. Ennek első lépéseként kipofoztam egy kicsit a Linktree oldalamat. Itt minden munkásságom megtalálható egy helyen. Illetve a blogom facebook oldalát is aktívabban fogom használni. Nemcsak arra, hogy a posztjaimat oda is kilinkeljem, hanem egyéb érdekességeket is kiposztolok oda, amik engem is érdekelnek vagy azt gondolom, hogy érdeklődésre tarthat számot. Tehát egy kicsit felrázni azt is. Ezek az ötleteim első körben, a többi még képlékeny, hogy tudom jobban terjeszteni.

Meg persze barátok véleményét is kikérem, hogy miben lehetnék jobb. Humbby javasolta nekem, hogy tegyek több érzelmet az írásaimba. Ez nagyban korrelál azzal, amit mások blogja kapcsán írtam. Többek között a markáns gondolatok hiányoztak a könyves blogokból. Tehát igaza van, ez is segít abban, hogy az írásaim egyediek, sajátok legyenek. De nagyon fontos, hogy ne olyan legyen, mint amit például Gamer YouTuberek szoktak csinálni, hogy műmájer módra túltolják az érzelmeket, mert azt hiszik, hogy ezektől lesznek érdekesek, viccesek. Ezek nemcsak azért bűzlenek, mert a játékukat nézve nyilvánvaló, hogy az érzelmeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, hanem mert annyira hallatszik, hogy nem sajátok. Ezeket a szerepeket valaki rájuk aggatta, mondván, hogy ettől lesznek népszerűek. Óriási baj az, ha valaki a népszerűség oltárán feláldozza az egyéniségét. Vagy nem is volt egyénisége? Vajon melyik a nagyobb baj?

Ahhoz, hogy valaki ténylegesen jó legyen a saját stílusában, ahhoz kellő önismerettel kell rendelkezzen. Tudja, hogy mi az, ami jól áll neki, és mi az, ami már elüt a személyiségétől. Ehhez fontos, hogy olyan írókat, személyiségeket kövessünk, akár válasszunk példaképnek, akiknek a stílusával, értékrendjével ténylegesen azonosulni tudunk. Tőlük ellesni apró fortélyokat. Ez azért működik, mert a példaképnek legtöbbször olyan embereket választunk ki, akik olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amivel mi még nem, de vágyunk rá. Kádár Annamária pedig megírta az első Mesepszichológia című könyvében, hogy csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejlik. Tehát nemcsak követendő példával szolgálnak, hanem azokat el tudjuk érni.

OctoZakynak beszéltem arról MondoConon, hogy kommentálnám a videóimat, ha nem kívánna annyira intenzív jelenlétet a játék közbeni beszéd. Szerinte nekem a “kifejtősebb” kommentek állnának jól, ahol játék közben az azzal kapcsolatos mélyebb ismereteimet osztom meg a nézőkkel. Ezzel gyakorlatilag ugyanazt mondta vissza, amit már annak idején célként tűztem ki magam elé, hogy mint egy sportkommentátor, közvetíteném a játékaimat. Jó ha mások is tőlem függetlenül ugyanazt javasolják nekem, amit én tartok jónak. Annyira nem állok rosszul önismeret terén. Ez azért is jó cél, ha sportkommentátorok közül négyet is tudok kapásból mondani, akiket követendő példának tartok. Gundel Takács Gábor, Wéber Gábor, Hajdú B. István és Lantos András tartoznak nálam azon sportkommentátorok közé, akiket ha csak meghallok, már tudom, hogy színvonalas közvetítésre számíthatok. Ők azok, akiket külön figyelek, hogy miket tanulhatok el tőlük, amik által még többet hozhatok ki az egyéniségemből.

Szakmaibb jellegű jövőbeni terv, hogy elvégzek egy néhány hónapos újságírói tanfolyamot. Egészen pontosan azt az online újságírói tanfolyamot végezném el, amit Dévényi István vezet. Adott volt a választás, hiszen Dévényi István azon közéleti újságírók egyike, akit szintén követendő példának tartok. Ő is az a fajta újságíró, akinek elég csak az első néhány szavát elolvasni és már tudom, hogy ő írta. Az egyéniség számomra azért áll mindenek felett, mert magyarul nemcsak bárki megtanulhat szépen, hanem azt gondolom, hogy kötelesség is minden magyar számára. Ahogy jól fogalmazni is bárki megtanulhat, aki affinitást érez rá és komolyan foglalkozik vele. A szóhasználat, a kifejezésmód az, ami igazán sajáttá teszi az írásokat. Ezt nem lehet tankönyvekből megtanulni, ennek csak az a módja, hogy kellő önismerettel rendelkezünk és tudjuk, hogy ki az, akit tényegesen érdemes követni, mert általa többek lehetünk. Dévényi Istvánnak néha olyan keserédes humora van, mintha saját fiatalkori énjét gúnyolná ki, amikor még hitt abban, hogy megválthatja, ha nem is a világot, de az országot biztosan. De aztán a valóság megmutatta neki a sötét oldalát, és be kellett látnia, hogy mily naiv volt, hogy hitt bennük. De hogy ezekből viccet tud csinálni és jó is olvasni, jelzi, hogy elfogadta a helyére tette magában. Ez az az önismeret, amiről beszélek.

Többen is feltették a kérdést, hogy vissza fogok-e térni Hollandiába. Igazából pont emiatt válik egyre inkább valószínűvé, hogy nem. Mert az írást csak Magyarországon tudnám érdemben folytatni. Sőt! Még most is azt érzem, hogy sokat kell tanulnom. Még most előfordul nálam, hogy hosszú perceket ülök egy-egy mondat előtt, hogy azt hogy írjam meg jól? És ha magyarul néha problémát okoz, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy gondolom, akkor hogy menne angolul, németül vagy hollandul? Sokkal rosszabbul. Nem véletlen a mondás, hogy “ahány nyelv, annyi ember”, mert egy idegen nyelven frappánsan kifejezni magam, majdhogynem új embert kíván, mert nemcsak szinte anyanyelvi szinten kell beszéljem azt a nyelvet, hanem meg kell tanulni azokat a kifejezéstárakat, amikkel szintén egyedi módon fejezhetem ki magam. Ráadásul külföldi médiaszemélyiségek közül csak egy embert tudok mondani, aki követendő példa számomra. Méghozzá egy német, nevezetesen Günther Jauch. Őt elsősorban a német Legyen ön is milliomos! adásokból ismerem, hihetetlen szimpatikus a stílusa. Nem mindig értem, amit mond, de a mozdulataiból és a tekintetéből látom, hogy tényleg vicces, amit mond és ténylegesen megnevettet. Ő is többek között sportkommentátor, róla olvastam azt, hogy az egyik 1998-as focimérkőzést, amit ő közvetített, valamilyen balhé miatt félbeszakították. És annyira tetszett a nézőknek a humoros beszólásai, hogy arra az időre, amíg állt a meccs, nagyobb volt a nézettsége, mint a tényleges focimérkőzés alatt. Ez is az egyéniségről szól. 2005-ben ő volt Németország legkedveltebb médiaszemélyisége. Jó ideje nem láttam már a német Legyen ön is milliomost, most néztem, hogy még van, úgyhogy elkezdem újra nézni.

Nos, ennyi lenne. Főleg a hirdetés része a dolognak az, ami még homályos számomra, de a többi koncepciója már alakul a fejemben. És érzem is, hogy jó lesz. Az írás nem csupán a szenvedélyem, hanem ez az a dolog, amiért nekem nem gond áldozatot hozni. Nem is hozok áldozatot, mert többször előfordult már az, hogy elhatároztam magamban, hogy ezt a néhány bekezdést megírom, mielőtt mást kezdek el csinálni. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy kész az egész post. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy ez az én utam?

2023. nyári MondoCon

Két év után visszatértem a MondoConra, de most nem látogatóként, hanem segítőként. 2 éve döntöttem úgy, hogy nem megyek többet MondoConra, mert annyira nincs már (nekem) semmi újdonság az egész rendezvényben, hogy egyáltalán nem éri meg nekem kijönni. Főleg, amikor felemelték 8000 forintra a jegyárat, akkor döntöttem végleg úgy, hogy ide többet biztos, hogy nem jövök. Erre csak ráerősített a tavaly nyári balhé, amikor (már nem is tudom, hogy hol) nem engedték be az embereket, mert nem fértek be, kint meg tombolt a vihar… A jegyeket persze már eladták, hát még annak lehetett fájdalmas, akik messziről utaztak a fővárosba… Akkor sokan szidták az egész rendezvényt, készültek meme-ek, de nem ért meglepetésként, amikor megtudtam, hogy ősszel ugyanolyan sokan voltak, mintha mi sem történt volna. Ahány embert megkérdeztem, hogy miért mentek a balhé ellenére is, mindenki azt válaszolta, hogy mert nincs más… Miért problémás a monopol helyzet… Örömteli lenne, ha a FantasyExpo végre méltó vetélytárs lenne.

És hogy én miért voltam ott mégis? Egyrészt ingyen ott lehettem, és így miért is ne? Másrészt holland szakon tanultuk egyetemen, hogy Hollandia többek között annak köszönhetően lett Európa egyik legfeljettebb országa, hogy a sikeres üzlet érdekében készek voltak akár az ördöggel is lepaktálni. A lényeg röviden az, hogy egy ideje komolyabban dolgozok azon, hogy fejlesszem az írási készségemet, illetve egyfajta brandet szeretnék felépíteni. Ha majd összeáll egy komolyabb koncepció és kellőképp felkészültnek érzem magam, akkor komolyan fogom hirdetni magam. Most ennek a “stúdiómunkálatai” folynak. És ha rendben lesz, akkor lassan és fokozatosan fogom magam egyre jobban hirdetni. Akár a MondoConon is. Első körben a Linktree profilomat pofoztam helyre.

De most első körben segítő vagyok és azon dolgozok, hogy méltó legyek arra, hogy a továbbiakban is segítő legyek. Máskülönben azt kell mondjam, hogy nagyon jó újra itt lenni. Önmagában a “MondoCon” hangulatért ugyan tényleg nem éri meg eljárni, de így, hogy segítő vagyok, teljesen új értelmet nyert az egész. Mivel nem vagyok Pesten, ezért bagszinál aludtam ezen a hétvégén. Péntek délután utaztam. Az út meglehetősen göröngyös volt, mert Kétpónál történt valami baleset, ami miatt hetek óta vonatpótló autóbusz jár Mezőtúr és Szolnok között. De most még jobban meg lett variálva, mert a busz csak Törökszentmiklósig ment, onnan külön vonat Szolnokra és ott is át kellett szállni. Úgyhogy 1 órával tovább tartott az út Békéscsaba és Budapest között.

De rendben megérkeztem. Este sokat beszélgettünk nála mindenféle témáról, de hiába feküdtünk le időben, nagyon nehezen tudtam elaludni. Az este, amit rendeltünk pizzát önmagában finom volt, de ha jelen van nálam az evési zavar bármilyen formája, akkor az, hogy néhány kajából (pl.: pizza, lasagne, bolognai spagetti) egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne egyem addig, amíg el nem fogy. Ez bosszulta most meg magát. És mire rendbejöttem, épp csak 1-2 órát tudtam aludni, úgyhogy rettenetesen fáradt voltam szombaton.

De konkrétan mélypontom ritkán volt, ahhoz képest jól bírtam a szombati napot. 6.30 körül indultunk, én tettem egy kerülőt a SPAR felé, hogy bevásároljak magamnak. Itt kellett egy kicsit várni, mert csak 7-kor nyitott, de utána indultam a Hungexpo felé. Hogy rövidebb legyen az út, a villamossíneken mentem, mint a régi szép időkben. És mint a régi szép időkben, most is a frász jött rám, amikor valami hangzavart hallottam, csak nehogy pont akkor jöjjön a villamos. De alapvetően azért biztonságos szombaton és vasárnap arra járni, mert alig jár arra villamos. De miket is beszélek… SENKI NE JÁRKÁLJON ARRA!! De olyan sokat nem kell itt sétálni. A II-es kapunál mentek be a szervezők, segítők. A mi asztalunk a D csarnokban volt. Elég nagy volt a szabad tér körülöttünk, mert ez az asztal teljesen egymagában állt. Kipakoltunk mindent, nagyjából rendben is volt minden, csak elektromosságot kaptunk nehezen. A pultunk meglehetősen mutatós lett.

Azért is jó itt lenni szervezőként, mert reggel még teljesen biankóban lehet szétnézni a vásárok között. Még ők is pakolnak ki, de 9 óra fele már vannak annyira kipakolva, hogy érdemben szét lehet nézni. Sokan hoztak mindenféle menőséget, de Haikyuu!! még mindig nagyon kevés van! Egy pár fanmade, “magam olcsóbban is megcsinálom” cucc, de semmi olyan nem volt, amit minden további nélkül megvennék. Illetve volt Nintendo stand is. Jó hatalmas volt, viszont posztert már egyáltalán nem osztanak. Pedig ez volt az egyik reménységem, hogy milyen menő lenne mondjuk egy The Legend of Zelda: Tears of the Kingdom poszter a falamra, de úgy tűnik, hogy az is legfeljebb csak akkor lesz, ha magam csináltatom. A legújabb katalógusból mondjuk hoztam magammal egyet.

9.30 körül jöttek az első emberek. Lassan jöttek az emberek, ráadásul ahhoz képest, hogy tömegnyomorról beszélnek, egész jól lehetett közlekedni. Nálunk néhány üresjárattól eltekintve egész sokan voltak. Párszor kisebb sor is volt a pult körül.

Alapvetően más lett volna bagszi mellett, csak az a lány, aki szintén Pokémon GO-zik, megbetegedett és én ugrottam be a helyére. Természetesen annyi Pokémonos ismeretem azért van, hogy korán beletanuljak abba, hogy mit is kell mondani. Ennyiben mindenképp tudtam segíteni, amivel haladt a sor. Osztogattam a matricákat, illetve promo kódot is kapott mindenki, aki mutatta, hogy játszik a játékkal. Bagszi osztotta a Nintendo Switch-ről a mobilos játékba az érmetáskát, amivel Gimmighoul fejlődni tud. Ez a neheze, amihez ő mindenképp kellett. A nap végén volt olyan, hogy bagszi elment sétálni és pont akkor jött egy srác, aki szintén akarta magának a Coin Bag-et. Megpróbáltam úgy megcsinálni, ahogy figyeltem, hogy csinálja bagszi, de elakadtunk, ráadásul az összeköttetés se ment. Úgyhogy maradtunk annyiban, hogy később visszajön, amikor bagszi is itt lesz.

Összességében ennyiből állt egy nap. Nagyon jó volt, mert ahogy írtam korábban, rendezvény hangulata kiállítóként is jelen van, ráadásul tényleg új értelmet nyer a rendezvény. Meg ha összejön az, hogy magamat is tudom reklámozni, akkor aztán végképp. 18 órakor indultunk. Ekkor már ténylegesen nagyon fáradtak voltunk. Hazamentünk, vacsoráztunk, illetve elkezdtük nézni Netflixen a Nimonát, mert bagszi szerint nagyon jó, de nem bírtuk nézni, mert annyira fáradtak voltunk. Inkább bagszi is bevonult a szobájába, nekem se kellett sok, elaludjak. De elmentettem a Netflixes profilomba a filmet, otthon megnézem majd.

A vasárnap már sokkal jobban telt. 8 órát aludtam, így sokkal éberebb voltam. Kicsit később is indultunk el, 7.30 körül. Én ma is tettem egy külön utat a SPAR felé bevásárolni, de szinte egyszerre jutottunk be, mert a bejáratot nem sokkal azelőtt nyitották ki, ahogy én odaértem. Kipakoltunk és utána végülis telt az idő, mert kihoztuk a laptopot is, azzal meg a Nintendo Switch-csel elfoglaltuk magunkat. Én játszottam az újonnan közzétett pályákon a Mario Kart 8 Deluxe-ban. Állítom, hogy az egyik legötletesebb új pálya, melynek helyszíne egy fürdőszoba, most jelent meg. A fürdőszoba teljesen valósághű, mi teljesen aprók vagyunk, ugyanis beférünk a lefolyóba, ott is járunk együtt. Az egyedüli furcsaság a kazettás magnó és a sok kazetta. Ez adott egy retro feelinget a fürdőszobának, de én valahogy soha nem éreztem a fürdés közbeni zenehallgatás lényegét. Mindenesetre a Mario Kart 8 Deluxe legjobb pályája jelent most meg.

Vasárnap lévén kisebb volt a forgalom, de jöttek az emberek, nagy üresjárat nem volt. Igazából öröm látni számomra, hogy szeretik az emberek a Pokémon GO-t, még én is annyira elkaptam az egész játék hangulatát, hogy elkezdtem játszani. Megnéztem a Pokémon.com-on, hogy az ottani profilom rendben össze van-e kapcsolva a Pokémon GO-s profillal. Illetve ha jól emlékszem, a Meta Game-nél dolgozott az a srác, aki csak úgy odajött hozzánk és adott egy 6 kártyából álló TCG boostert. Azóta nem bővült a TCG-gyűjteményem, amióta hazajöttem Hollandiából, úgyhogy örültem neki. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés az volt, amikor az egyik srác kb. 15 év után felismert… Én egyáltalán nem, de ő mondta a teljes nevemet és hogy a Holdfényből emlékszik rám, amikor oda jártunk a Krisivel meg a Ricsivel Pokémon TCG-zni. Ennyire nem változik az arcom? O_O

Az idő egyébként csodálatos volt. A szombati 33-35°C szép volt, igazán nem lehet panasz a csodálatos, felhőtlen égboltra, de vasárnap 38°C volt! Erről van szó! Amikor kimentem a szabadba, az az érzés, amikor szinte megéget a nap! Nincs ennél szebb, higgyétek el! Drága holland barátom, Humbby meg mondta, hogy nála, Hollandiában 19°C van. Én úgy sajnáltam őt, biztos voltam abban, hogy ő is legalább a dupláját akarja! Egyébként, olyan jókat mosolygok magamban, amikor mindenki szenved körülöttem a forróságtól, izzadnak, mint a lovak, én meg szinte teljesen szárazon ünneplem a hőséget. De tényleg: Sokkal kisebb mértékben izzadok nyáron. Valami van, de nekem az bőven csupán a velejárója a nyárnak, egyébként annyira tudom élvezni a hőséget, hogy az valami hihetetlen. Én télen szoktam szenvedni, amikor 10°C alá megy a hőmérséklet, nekem akkor van végem. Meg a késői napkelte, korai napnyugta sem az én esetem. De most nyár van és igyekszem a lehető legnagyobb mértékben kiélvezni, amíg tart.

Ma 16 óráig maradtam. A Pillangó utcára sétáltam el, onnan metróval a Keleti pályaudvarra. Majdnem elértem a 16.10-es vonatot, mert 40 perc késéssel indult, de pont az orrom előtt indult el. Utána viszont a 17.10-es pontosan indult, úgyhogy az a baleset, amire hivatkoztak az előző vonat esetében, valószínűleg nem volt komoly. Mindesetre szerencsés voltam, mert a mai nap volt az első, amikor újra teljes vonalon jár a vonat. Így a visszaút már sima volt.

Nagyon jó volt, nagyon jól éreztem magam. Igyekeztem mindent megtenni, remélem bagszi volt velem annyira elégedett, hogy a jövőben is meghívjon. Képgaléria a MondoConról elérhető itt.

Bakuten!! opening és ending kislemezek

Ma voltam Pesten, meglátogattam wakát, aki 2 hét Japánban töltött nyaralása után tegnap hazajött. Mutatta a kint készült képeket, mesélt rengeteget, és átadta azokat, amiket rendeltem tőle, a Bakuten!! opening és ending kislemezeket (meg egy-két apróságot ajándékba).

Ebből a szempontból lehetőségként éltem meg, hogy kint van, mert beszerezhet nekem olyan dolgokat, amiket újonnan már nem lehet kapni, használtan meg drágán kerülnek eladásra. Japánon kívül legalábbis. 2008-2009 körül szembesültem azzal, hogy Japánban használtan baromi olcsón lehet CD-ket venni. Akkor tag voltam egy Hayashibara Megumi fórumon, annak az adminja akkoriban volt kint Japánban és képen mutatta, hogy milyen CD-ket talált 100 yenért. Teljesen odavoltam, hogy Hayashibara Megumi, Okui Masami és JAM Project CD-ket vett magának szinte ingyen. Ugyanakkor ekkor tudatodosott bennem, hogy vigyázni az eBay-en, később a Discogs-os adás-vételekkel, ugyanis használt CD-ket Japánból egyesek irgalmatlan áron tesznek ki. Fogadni mernék, hogy ők is ilyen 100-500 yenért veszik meg, aztán eladják a többszöröséért. Jelenleg egyetlen korrekt eladót ismerek eBay-en, music_horizon néven adja el a talált CD-it. Tőle vettem több Okui Masami CD-t. Ő az, aki olyan áron ad el CD-ket, hogy azt mondom magamban, hogy legyen. Az árrésből igyon egyet az egészségemre.

És mivel gondoltam, hogy ezeket a Bakuten!! CD-ket csak úgy nem fogom megtalálni, ezért kértem wakától ezeket, hogy ha megtalálná, ugyancsak nem lennék hálátlan. Megtalálta és elhozta nekem. Természetesen az anime edition kiadásokat kértem tőle, mert az anime érdekel és nem az előadók. Bár jelen esetben ez azért erős, mert az ending előadójának, wacci-nak több dalával is megismerkedtem és kifejezetten közel áll hozzám a stílusuk. Az opening előadóját, a Centimillimental-t szenvedélyesen imádják a Given fanok, hiszen több betétdalt is énekelt az animének.

Én Given fan vagyok, de a Centimillimental-é nem, mert egyáltalán nem érint meg érzelmileg az, ahogy az énekes énekel. Pedig nagy hangtartományban tud énekelni, simán megvan 3 oktáv is, csak nem igazán hallok ki érzelmeket. De azért sem akartam az artist edition-t a Bakuten!! kislemezből, mert annyira furcsák nekem a borítói. Ez talán olyan, amit még értek is, hiszen a kislemez címe Seishun no Enbu, vagyis az “Ifjúság tánca”. Nagyon jó egyébként a dalszöveg, mert azért sejthető, hogy átvitt értelemben kell a táncot érteni, mint az érzelmek tánca. Hogy egy fiatal mennyi mindent él meg, közben sír, nevet, szenved, örül. Valahol megjeleníti a Bakuten!! érzelmi oldalát, ahogy a hat srác éli a mindennapjait. És ha megnézzük a borítót, a madarak jelképezik a fiatalságot, akik szállnak és szabadnak érzik magukat. Elrugaszkodva a száraz, fullasztó sivatagtól a napfény felé. Mégis csak van értelme a borítónak. De ettől még nem az énekes a kedvencem. Bár a kislemez második dala a nag nagyon tetszik. A Seishun no Enbu meg beépült a tudatomba, mint Bakuten!! betétdal, így lényegében szívesen hallgatom bármikor.

De egyébként a kislemez is az anime kiadásában teljes, ugyanis az artist edition is ugyanazt a négy dalt tartalmazza, mint az anime edition, csak erre rákerült még a TV size is, vagyis az opening dal animében hallható változata. És hogy még teljesebb legyen az összkép, a DVD-re ugyanúgy került a két dal videoklipje, mint az artist edition DVD-jére, csak ez még megkapta a creditless Bakuten!! opening videót is. Mi több érv kell az az anime edition-re, hogy így a legteljesebb a kislemez? Egyébként megnéztem most a DVD-t is és tetszik mind a két videoklip. A Seishun no Enbu-ben szó szerint táncolnak és ugrálnak a fiatalok, de ami érdekes, hogy egy iskolában. Tanterem, könyvtár, udvar, ezzel jelenítették meg a szöveg mondanivalóját. A nag videoklipje meg lényegében egy animáció: Két lány barátságát jeleníti meg, akik valamin összevesztek, de aztán kibékültek. Nagyon érdekesen jeleníti meg az emberi kapcsolatot, érdemes lenne többször is megnézni a videoklipet és mélyebben elemezni. Most ezek kislemez hatására tisztára úgy érzem, hogy érdemes lenne komolyabban is foglalkozni a Centimillimental munkásságával, mert lehet, hogy mégis csak sokkal több van bennük, mint azt eddig gondoltam. Ezért is megérte ez a kislemez. A Bakuten!! opening videó meg bármikor megmelengeti a szívemet.

Az ending kislemezből sem volt kérdés, hogy az anime edition-t vegyem meg. A wacci kiadványok borítói is meglehetősen sajátságosak, mégis jobban értem, hogy mit akarnak vele közölni. Aranyos ötlet ez a fényfüzérből összeállított pillangó, amit emberek tartanak meg. Ha úgy vesszük, szimbolizálja az összetartozást. A pillangóhoz meg nemcsak a szabadságot rendelik a repülése okán, hanem hogy hernyóból bebábozódva lesz belőle szép rovar, ezáltal vele szimbolizálják, hogy mivé válhatunk, ha kiálljuk az élet nehézségeit. És hogy a borítón sokan tartanak egy pillangót, jelzi, hogy emberi segítséggel olyan lehet az életünk, mint egy pillangóé.

Tehát ahogy írtam, a wacci stílusa közelebb áll hozzám. Nem hallottam még, hogy az énekes olyan nagy hangtartományban énekelne, de érzelmileg jobban tudok azonosulni a dalaikkal, ezért a két együttes közül egyértelműen a wacci mellé teszem le a voksomat.

Erre a kislemezre viszont nem teljesen igaz az, hogy az anime edition a teljes kiadás. Bár csak ez a változat kapta meg az Anata ga Iru TV size változatát, ugyanakkor a két kiadás DVD-je mást tartalmaz. Az artist edition DVD-jén is rajta van a címadó dal videoklipje, de ott helyet kapott még a Habataki dalnak (ami egy nagyon szép ballada) egy koncertfelvétele is. Az anime edition DVD-jén a dal videoklipje mellett az anime creditless endingje nézhető meg. Az is nagyon kedves videó.

Tetszik a Sony Music koncepciója, hogy az anime betétdalok kislemezeit kiadja artist edition-ben és anime edition-ben is. Persze nem egyedülállóak ebben, hiszen más kiadók is csinálják így, de amit eddig láttam, abból az jön le, hogy a Sony Music ad az egyedi borító mellett egyedi tartalmat is a kiadványaihoz. Meg hát ők adják ki a három abszolút kedvenc animémből kettőnek, a Haikyuu!!-nak, és a Bakuten!!-nek a zenéit is, ezért a Lantis után második “erővé” léptek elő nálam. Sőt, ha beveszem azt is, hogy a Boku no Hero Academia zenéit is ez a stúdió adja ki, ahogy a MAN WITH A MISSION dalait is, akkor igencsak erős a 2. hely.

A Bakuten!!-gyűjteményem eddig így áll.

Ugyanakkor az utóbbi időkben elkezdtem gondolkodni azon, hogy én is leállok a CD vásárlással és már csak azokat veszem meg, amiket feltétlen a gyűjteményemben akarok tudni. Már jó néhány éve találkoztam az úgynevezett “hi-res” FLAC zenei formátummal. Erről gondoltam azt, hogy végérvényesen leválthatja a CD-t, hiszen a zenei fájlok sokkal nagyobb méretűek, ebből következtethető, hogy sokkal jobb minőségű is. Volt is olyan gondolatom, hogy a hi-res FLAC küszöböli ki a CD 650-700 MB-os adatkorlátjának csorbáját, hiszen egy teljes album hi-res FLAC-ban akár 2 GB is lehet. Úgy voltam vele, hogy végre házhoz jön az igazán jó hangminőség. Van is néhány albumom ilyen formátumban, például elképzeltem, milyen menő lenne, ha az egyik kedvenc JAM Project albumom a THUNDERBIRD például egy Party Box-ból azért szólna rendesen.

De aztán néhány napja kicsit jobban utánaolvastam bitmélység, bitráta jelentősségének, hogy az addigi ismereteim mellett milyen új ismeretekkel gazdagszom. Vajon tényleg sokkal jobban szól a nagy felbontású zene? Aztán megtaláltam ezt és ezt a cikket, amikből egyértelműen az derült ki, hogy a 24bit/96kHz zenének semmi értelme nincs, mert már a 16bit/44,1kHz is az emberi hallás felső határa fölött van. Érdemes elolvasni mindkét cikket, mert részletesen és nagyjából érthetően elmagyaráz mindent. Én személy szerint nem értettem meg belőle mindent, de az is igaz, hogy épp csak konyítok a hangtechnikához. De akkor ez az egész az hi-res FLAC zene csak egy nagy lufi lenne? Ehhez képest a két nagy japán digitális zeneáruház, a Mora és az Ototoy vígan adja ki az albumokat akár nagy felbontásban is. Én meg úgy tekintettem rájuk, mint a CD-vásárlás utódja. De ez már csak azért sem igaz, mert a Moránál egyáltalán nem lehet Japánon kívül vásárolni, az Ototoy-nál is korlátozottak a lehetőségek. De úgy tűnik, hogy nem kell sajnálkoznom miattuk, hiszen ha tényleg szemfényvesztés a nagy felbontású FLAC zenei formátum, akkor nem fogom törni magam azon, hogy tényleg ilyen minőségben legyenek meg a zenék ezen túl.

Az az igazság, hogy képnél és videónál már sokkal korábban elgondolkodtam azon, hogy mi lehet a felső határ. A videónál már a 4K-val is nehezen barátkoztam meg, de most itt a 120 fps, amit főleg a Sony hirdet a PlayStation 5-tel, az már tényleg olyan dolog, hogy minek? Mennyivel jobb az? Én még úgy tanultam az iskolában, hogy az emberi szem 1 másodperc alatt 24 képet rögzít, ami 24 fps-nek felel meg. Ehhez képest a 120… Megfordult a fejemben a kérdés, hogy nem már mi, európaiak is megkaptuk a csúcsminőséget már a ’90-es években? Van az a különbség a PAL (főleg Európa) és NTSC (főleg Amerika és Japán) között, hogy a PAL 50 Hz-en (25 fps) közvetíti a képet, az NTSC pedig 60 Hz-en (30 fps). Tehát lényegében már a PAL is minden egyes képet közvetít, amit az emberi szem látni képes. Azt nagyjából értem, hogy a játékoknál, az eSportnál esetleg lehet jelentőssége a 60 fps-nek, ahol nagyon-nagyon pontosnak kell lenni, de ezen felül én jelen tudásom szerint úgy vagyok vele, hogy egy átlag mezei játékos is mindent lát még 30 fps-en. 60 fps még jöhet, az mára teljesen általános lett, de megítélésem szerint a 120 fps már tényleg csak arról szól, hogy ily módon is bizonyítsa, hogy “akkora menő vagyok, hogy nekem erre is futja”. Mást nem tudok elképzelni, de hátha ha ennek is utánaolvasok, akkor okosabb leszek.

A képek esetében is az van, hogy az egyszerű mezei felhasználónak a digitális fényképezőgépet (vagyis most már inkább a mobiltelefonok fényképező funkcióját) is a minél nagyobb pixelméretekkel próbálják eladni. Én akkor döbbentem először arra, hogy a képben több adat is van, amikor egy nagy képet ki akartam nyomtatni. Úgy voltam vele, hogy ez szép nagy, jól fog mutatni plakátnak. Majd amikor elvittem egy gyorsnyomdába, ott mutatták, hogy ez pixeles lenne kinyomtatva, mert a dpi-je alacsony. Erről egyébként a kép mérete is árulkodott, mert a méretéhez képest kicsi volt, tehát egyérteműen valamilyen módon tömörítve volt. És akkor nem beszéltünk az olyan apróságokról, amivel a komolyabb digitális fényképezőgépek jelen vannak.

Tehát mind a zene, videó és kép sokkal komplexebb dolog, mint amivel eladni próbálják nekünk a különböző rögzítő és lejátszó eszközöket.

Metamorfózis

Ma csak 8 oldalt olvastam el Kádár Annamária: Mesepszichológia című könyvéből, de az nagyon fontos és elgondolkodtató volt. A Metamorfózis fejezetet olvastam el, ami lényegében arról szól, hogy a gyerekek miként azonosulnak egy mesehőssel és hogy ez miképp segíti át a kezdeti nehézségeken. Fel is tett két kérdést, melyekre a magam részéről itt válaszolnék. A “mesehős” szót természetesen átírhatjuk “anime hős”-re, a kérdést szó szerint úgy írom, ahogy a könyvben van írva.

Az általad ismert mesehősök közül ki szeretnél lenni?

Sugiyama Takashi a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-ből.

Most nézem újra a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru-t és ő az, akit rajongva nézek és keresem a többiek között. Mert ő az ideál számomra személyiség terén. Nem ítélkezik senki felett, emellett mérhetetlenül szimpatikus volt az aggódó, gondoskodó személyisége, ami akkor jött ki, amikor Sakaguchi Youhei annyira keresett munkát és ő volt az, aki a leginkább kényszerítve érezte magát a futásra. Shindo (hősünk beceneve) volt az, aki odament hozzá megkérdezni, hogy “miért annyira fontos neki, hogy dolgozzon?” Azt éreztem nála, hogy tényleg kíváncsi a válaszra. Odafigyel rá, meghallgatja őt, válaszával meg nem akarja manipulálni őt (emiatt lehet ellenszenves Kiyose Haiji, de tervezek egy részletes blogpostot írni a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru karaktereiről, ott majd ezt részletesen kifejtem), hanem Youhei problémáját átgondolva, átérezve reflektál a fiúra, próbál neki ily módon segíteni. Ha behozhatom ide az MBTI-t, ez a legnemesebb INFJ-tulajdonság.

Ezzel a tulajdonssággal nem minden esetben rendelkezek, de folyamatosan tanulom. Gyakorlatilag Sugiyama Takashi az a karakter, aki által tudatosodott bennem az, hogy a világon sokkal kevesebb rosszindulatú ember van, mint ahogy azt gondolnánk. Mert ha az emberekhez értő füllel és szívvel fordulunk, akkor rájöhetünk arra, hogy sokuknak megvan az oka arra, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. És ha nem is tudunk tanácsot, útmutatást adni, de ha a megértésünkről teszünk tanúbizonyságot, talán azzal is segítünk. Persze ez nem minden esetben nyújt megoldást, hiszen nincs olyan, hogy mindenki mindenkivel szót ért, de egy párszor megtörtént az, hogy elítéltem valakit a viselkedése miatt és az esetek egy részében kiderült, hogy ha tudtam volna annak az okát, már másképp viszonyultam volna hozzá. Ezt nagyon sajnálom, egyike azon tetteimnek, amit bánok.

Kádár Annamária így fogalmaz a könyvben: “A választás önmagában csupán a vágyat, az ideált jelenti, de csak arra vágyhatunk, aminek csírája már bennünk rejtőzik.” Határozottan érzem, hogy ez igaz, mert ahogy tudatosabban figyelem magam és fejlesztem ezen tulajdonságomat, jelzi, hogy bennem is megvan ez a képesség. De a közelmúltból is tudnék konkrét esetet mondani, amikor vissza kellett fognom egy adott személlyel kapcsolatos indulatomat, hogy szót értsek vele. Mondhatni, hogy sikerült, de nem úgy, ahogy ideálisnak gondolom. Tehát még van mit tanulnom ezen a téren.

Az általad ismert mesehősök közül ki nem szeretnél lenni?

Oikawa Tooru a Haikyuu!!-ból.

Még most is azt tudom mondani, hogy tiszta szívből gyűlölöm őt. Ugyanakkor ma már jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért. Akárhányszor nézem újra a Haikyuu!!-t, volt olyan, amikor kifejezetten arra fókuszáltam, hogy keressem benne azokat az értékeket, amik miatt esetleg szerethetném őt. Kétségtelen, hogy vannak erényei, de amik miatt nem szeretem őt, azok annyira degradálják nálam az emberi mivoltát, hogy nem tudom a jó oldalát nézni.

Cselekedeteit egyértelműen a múltjában megélt feldolgozatlan érzelmei irányítják, ezt nagyon jól megmutatta az anime. Kétsége nem volt afelől, hogy a röplabdás tudása kivételes, egyszerűen nincs párja. Aztán amikor ő harmadéves lett az alsó-középiskolában, akkor jött Kageyama, akinek tehetségéhez szintén nem fért kétség. Ezt Oikawa nagyon rosszul kezelte, rettenetesen féltékeny lett Kageyamára. Ráadásul frusztrálta az is, hogy nem képes legyőzni Ushijimát. Ezek alaposan kikezdték az önbizalmát, amire rátett egy lapáttal, hogy nem volt mellette senki, aki jó útra terelte volna őt. Ez lett volna záloga a valódi fejlődésének.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a frusztrációja irányítja minden cselekedetét. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő mindenki másnál jobb. Ennek legékesebb jelét a 2. évad utolsó részében láthatjuk, amikor az Aoba Jousai elvesztette a Karasuno elleni meccset. Utána Oikawa találkozott Ushijimával és az a gyűlölettel teli arc, ahogy Oikawa Ushijimára nézett… Mint egy horror animében. Meggyőződésem, hogy a mangaka, Furudate Haruichi szándékosan tette be Oikawát a történetébe, szándékosan ábrázolta őt ennyire horrorisztikusan, szándékosan adta az egyik fejezetnek az “Oikawa Tooru nem zseni” címet, mert vele akarta érzékeltetni, hogy hova jut az, aki megszállottan, mindent maga mögé utasítva akar a legjobb lenni. Mert hiába olvassa úgy az ellenfél játékát, hogy az bárkinek dicsőségére válna, hiába találja ki rá szinte azonnal az ellencsapást, de a személyisége nem teszi alkalmassá, hogy egy csapat vezetője legyen.

Ez a meglátásom vele kapcsolatosan. Kádár Annamária úgy írja a könyvben, hogy “a mesehős projekciós felületet biztosít az elutasított, ugyanakkor általunk birtokolt tulajdonságoknak, mivel csak arra tudunk nemet mondani, amit valahonnan ismerünk”. És azt kell mondjam, hogy igaza van. Oikawa Tooru jelenléte számomra azért toxikus a Haikyuu!!-ban, mert a múltból visszamaradt frusztrációi az elakadásaira utal. Az elakadás a kulcsszó. Néhány, múltamból fakadó elakadás csak most került a felszínre, amin a pszichológusommal együtt dolgozok most. Kádár Annamária így folytatja: “Ezek olyan tulajdonságok, amelyekről nem akarunk tudomást venni, amelyektől szabadulni szeretnénk. Ezek a nem vállalt, elutasított, negatív értékek és hibák szintén a sajátjaink, amelyek befolyást gyakorolnak a viselkedésünkre.” Nincs mit szépíteni, Oikawa Tooru-ben olyan viselkedést láttam meg, amit rettenetesen gyűlölök magamban. És hogy még mindig forr a vérem, amikor azt kell elemeznem, hogy mi a bajom Oikawával, jelzi, hogy még mindig van dolgom magammal.

8 oldal egy könyvből és mennyi gondolatot indított meg bennem.

JAM Project: DRAGONFLAME kislemez

Annak ellenére, hogy nagy JAM Project rajongó vagyok, kevés kiadványom van tőlük eredetiben. Konkrétan ez a harmadik kislemez, ami megvan tőlük és nincs is más. Pedig van vagy 20 stúdióalbum, több mint 70 kislemez, plusz a koncert DVD-k és Blu-rayek. Valamiért nem akarom úgy begyűjteni a teljes diszkográfiájukat.

És az igazat megvallva ezt a kislemezt se vettem volna meg, ha elérhetők lennének a karaoke verziók. 2017 februári megjelenésű ez a kislemez, de a dalok karaoke verzióit konkrétan csak ma hallottam először. Azért vettem meg végül, mert annyira szeretem a második dalt, hogy megvettem a kislemezt azért, hogy halljam végre a karaoke verzióját. De végül több értelme is lett a kislemeznek, ugyanis a címadó dalt is mélyebben megismertem a karaoke verziója által és szinte megszerettem. Alapvetően a DRAGONFLAME olyan érzetet ad, mintha korábbi JAM Project dalokból ollózták volna össze. Semmi új nincs a nap (dal) alatt, ha csak felszínesen hallgatjuk, hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy ilyet már hallottunk korábban. Ha egy ilyen dalnak mégis esélyt akarok adni, általában azt szoktam csinálni, hogy fülhallgatóval elmélyülten hallgatom a dalt és keresek benne olyan dallamot, taktust, ami által egyedi, emlékezetessé válhat a dal. Lényegében a DRAGONFLAME-ben is megvannak ezek a részek, de az az igazság, hogy ezt a dalt is igazából csak ma fedeztem fel. Ugyanis nem a szóló zene adja a dal igazi lényegét, hanem a háttérben hallható zene. Csak a karaoke verzióban hallottam ki azt a szintetizátor hangzást, ami a valódi erejét adja a dalnak. Ezt a vocal változatban nem hallottam ki, de ha az nem lenne, nagyon hiányozna a dalból. Mert a gitárszóló az olyan, hogy jól szól, de nincs benne emlékezetes dallam. Az meg a JAM Project dalok egyik alapfelszereltsége, emiatt is tűnik úgy a DRAGONFLAME, mintha korábbi dalokból rakták volna össze. Leginkább a háttérben hallható zenei elemek teszik egyedivé a dalt, amire érdemes felfigyelni. Élek a gyanúperrel, hogy a dal nem választható el a ZERO -DRAGON BLOOD- doramától, amihez írták a dalt. Bár nem láttam még a doramát, de arra tippelek, hogy a doramához van köze azoknak a bizonyos zenei elemeknek, amik egyedivé teszik a dalt.

De nemcsak ez, a borítót is gyönyörűnek tartom. A kék sugárnyaláb nagyon szépen mutat a borítón, ahogy az együttes tagjai is abból “nőnek ki”, a robot is nagyon jól ki van dolgozva. Annyira stílusos, hogy kifejezetten inspirál arra, hogy megnézzem a sorozatot. Szinte művészi szintre emeli az otaku-létet.

Azt nem mondom, hogy az összes JAM Project kiadványt be fogom szerezni, mert szinte ki lennék semmizve, de ami ezt a kislemezt illeti, örültem a szerencsének.

Második mesepszichológia könyv

A Libri akciójának és a törzsvásárlói pontjaimnak köszönhetően olcsón meg tudtam szerezni Kádár Annamária: Mesepszicholgógia 2 könyvét. Kíváncsi leszek rá, olvasom az 1. kötetet és nagyon tetszik. Ugyan még nem kaptam választ a kérdéseimre, de amit eddig olvastam, az kifejezetten hasznos, mert nagyon jól megírja, hogyan működik a gyermeki elme. És ahogy visszagondolok arra, én hogyan gondolkodtam gyerekkoromban, vagy az én gyerekkorom miben volt más, több olyan kérdésre választ kaptam, amiről nem is gondoltam, hogy esetleg releváns lehet. Márpedig az. 87 oldalt olvastam el az első könyvből és eddig ugyan mást kaptam, mint amit vártam, de azok is hasznosak és értékesek voltak.

Inkább az kezd egyébként kirajzolódni, hogy nem közvetlen fogok választ kapni a kérdéseimre, hanem tovább kell gondoljam az olvasottakat. Mindenesetre érdekes volt ezt a videojátékokra kivetíteni és végiggondolni azt, hogy Tajiri Satoshi is úgy találta ki a Pokémont, hogy gyerekkorában bogarakra vadászott és közben figyelte az állatok viselkedését, ahogy Miyamoto Shigeru is úgy találta ki a The Legend of Zelda játékokat, hogy szeretett kalandozni és ezeket egészítette ki a saját fantáziáival. Tehát a nagy Nintendo sorozatok is hasonló fantázia szüleményei voltak, mint a meséké.

Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy videojátékok más módon is leképezhetik a való életet. Jó ideje így játszok Tetrist. Adott a terület, adottak az alakzatok, magunk döntjük el, hogy a lehetőségeinkhez mérten hova helyezzük azokat, hogy aztán egymásra téve minél több sort rakjunk ki. Az alakzatok viszont teljesen véletlenszerűen jönnek, ahogy az életben is a különböző események, egyáltalán nem biztos, hogy pont az jön, amelyikre épp a leginkább vártunk, amire a leginkább szükségünk van. Ez is olyan, hogy akkor abból mit hozunk ki? Van úgy, hogy egy alakzatot rossz helyre teszek le, azon már nem lehet változtatni, de a többivel ki lehet javítani. Ha pedig betelik a terület, az mintegy az élet végét jelképezi.

Az viszont csak most jutott eszembe, hogy a Super Nintendós F-Zero játék szintén lehetne egy leképezése a való életnek. Ez egy nagyon nehéz játék: Gyorsak a kocsik, trükkös a pályavezetés, a pályaelemek szintén nehezítő körülmények, nem is beszélve az ellenfél kocsikról és versenyzőkről, amelyek szándékosan jönnek nekem, hogy megemlegessem a versenyt. Most jutottam el odáig, hogy az F-Zero annak az analógiája, hogy milyen az, amikor igazságtalan velünk az élet. És ilyen nehéz és igazságtalan körülmények között kell nyernünk. Kitaláltam, hogy a következő YouTube videóimban azt fogom megcsinálni, hogy mindegyik kocsival, végigmegyek mindegyik bajnokságon mind a háron nehézségi szinten. Tudatosan fogom figyelni, hogy meddig jutok el. Ha elég messzire jutok ilyen körülmények között a saját vezetési stílusomból a legtöbbet kihozva, azt egyfajta inspirációnak fogom fel, hogy ezen túl a való életben is jól kezelem a nehéz helyzeteket, úgy, hogy közben megőrzöm az egyéniségemet. A különböző kocsik különböző tulajdonságai pedig a személyes adottságok. Itt az első videó.

2006 óta van meg a játék, olykor előveszem, mint szórakozás, olykor magasabb szinten játszva, de soha nem sikerült a nehéz szinten végigjátszani. Most játszok ezzel a játékkal először így tudatosan. Aztán lehet, hogy pont ennek köszönhetően fogom tudni végigjátszani.

Nem hittem volna, hogy a mesepszichológiából eljutok a videojátékokig, de hát igazából nagyon is van kapcsolat a kettő között.

Első gondolatok az új Nox albumról

Meglepődtem, amikor láttam, hogy 13 év után új albummal jelentkezett a Nox. Szerettem őket annak idején, most is őrzöm a CD-iket, kazettáikat. Úgy olvastam, hogy az együttes véglegesen feloszlott, és mivel Péter-Szabó Szilvia időközben önállóan jelentetett meg stúdióalbumokat, lezártnak gondoltam a Nox történetét a magyar popzenei életben. Ehhez képest visszatértek és új albummal jelentkeztek.

Stilszerű a "Főnix" cím, kíváncsi voltam, hogy mivel születtek újjá. Első végighallgatásra nem rossz, vannak dalok, amik emlékeztetnek arra, hogy miért is szerettem annak idején az együttest. De az album összességében erősen félkész érzetet ad. 11 dal összesen 40 perc… Nem rajongok a rövid albumokért és ez az album bizonyítja, hogy miért. Több olyan dal is van az albumon (például a “Hazaút” és a “Boldog” című dalok), melyeknél azt érzékeltem, hogy nem ért véget a dal, csak abbahagyták. Lazán továbbgondoltam magamban, azok a dalok lehettek volna akár 5-6 perc hosszúak is.

Mert az világos, hogy egy dal akkor lesz rádióbarát, ha nem (sokkal) hosszabb 3 percnél, adott esetben könnyed, vidám hangulatú. Tehát beleillik a kereskedelmi rádió miliőjébe. De egy album más abból a szempontból, hogy azt jellemzően azok hallgatják, akiket jobban érdekel az adott előadó munkássága. És persze, vannak olyan gondolatok, amiket ki lehet fejezni 2-3 percben is, azokat nem érdemes túlspilázni. De vannak olyan témák, amiket szövegileg és zeneileg is komolyan ki kell dolgozni ahhoz, hogy dal formájában teljes értékű legyen. Nagyon tudom becsülni azokat az előadókat, akik az elejétől a végéig ki tudnak tölteni tartalommal akár 7-8 perc hosszú dalokat is.

Ezen a Nox albumon is bőven megfért volna egy-egy hosszú dal, és akkor sokkal jobb lett volna az összkép. Azzal nincs bajom, ha egy-két rövidebb rádióbarátabb dal egy lemezen. A rádiókban felhangzott dalok lényegében olyanok, mintha egy társaságban csak a jópoziós énemet mutatom meg. Külön leleményes az, ha valaki az egyéniségét is megmutatja ezekben a dalokban. De albumot jellemzően azok vesznek, akiket komolyabban érdekel az adott előadó munkássága. Mondhatjuk erre azt is, hogy barátságot kötünk velük, akivel megosztjuk a személyes gondolatainkat úgy, ahogy azt gondoljuk. Ezek lehetnek azok a komolyabb, komplexebb témát feldolgozó, hosszú dalok. De egy 40 perces album inkább emlékeztet a rohanó világunkra, ahol nincs idő egymásra. Vagy akár mondhatnám a közösségi oldalak hatásait is, hogy túl sok információ vár még rám, nincs időm fél percesnél hosszab videót megnézni, pár sornál hosszabb írást olvasni. És egy ilyen félkész albumért elkérnek 6.499 forintot… Az új Ganxsta Zolee album volt 2.399 forint és az sokkal tartalmasabb volt. Azt minden további nélkül megvettem, de ha a Nox CD marad ezen az áron, akkor marad a boltok polcain is. Kár érte, pedig most is szívesen veszek CD-ket. Akár magyart is, ha annak megfelelő minőségű.

Három könyv egy áráért

Ma felmentem Pestre, mert az egyik tanár megkért, hogy vegyek részt az óráján és tartsak én is előadást. Ez megtörtént és összekötöttem egy könyvvásárral. A Moly.hu-n találtam három olyan könyvet, amik érdekelnek és megvettem őket egy új könyv áráért.

Az Assassin’s Creed könyvsorozat gyűjtése folytatódik, most vettem meg a 4. kötetet, a Jelenéseket. Azt hiszem, 12 könyv van az egész sorozatban, amennyit a Fumax (eddig) kiadott. El akarom olvasni mindegyiket.

De az most egy darabig parkolópályán lesz, mert ezen három könyv közül a legfontosabb számomra most Kádár Annamária könyve, a Mesepszichológia. Kádár Annamáriára a YouTube videói által figyeltem fel, aki bizonyos emberi viselkedésekkel kapcsolatosan ugyan röviden mondja el a gondolatait, de abban benne van a lényeg. Emellett van egy szerethető stílusa. Elkezdtem olvasni a könyvet és abban is érződik, amit a bevezetőben megírt: Hogy hisz a mesék erejében, mégsem hagyja figyelmen kívül a valóságot. Ez a kettő elegyedik egy szerethető stílusban.

Ez lesz a következő könyv, amit olvasni fogok. Két konkrét célom van a könyvvel. Egyrészt, idén már ötödik éve, hogy írok egy regényt. Azért foglalkozok vele ennyit, mert komoly terveim vannak vele. Bár vannak elképzeléseim, meg koncpecióm, de ezen könyv hatására szeretnék további ihletet szerezni, hogy miként alakíthatom ki úgy a karaktereim személyiségét, hogy ne csak emlékezetesek, szerethetőek legyenek, hanem legyen meg bennünk az az extra, ami által az olvasó azt érzi, hogy tanulni akar tőlük, vagy inspirálja őket. Másrészt, animéket akarok pszichológiailag elemezni. Egyrészt magától az animétől mit tanulhatunk, másrészt a benne lévő személyiségeket elemezni. Ebből a könyvből szeretnék pontosabb képet kapni arról, hogy a saját elképzeléseimen túl miként lehet egy anime karaktert személyiség terén jellemezni. Már azt is kigondoltam, hogy a Kaze ga Tsuyoku Fuiteiru 10 főszereplőjét fogom elsőként ezen könyv alapján részletesen kielemezni az új, animés blogban. Nem tudok arról, hogy Magyarországon bárki más írt volna ily módon animékről vagy a benne szereplő karakterekről. Ha jól gondolom, akkor ebben úttörő leszek. Ebben kérném Kádár Annamária könyveinek segítségét (három részes a mesepszichológia sorozat). A videói megadták az alapvető bizalmat, remélem a könyvei is tetszeni fognak.

A Homoszexualitás és társadalom egy olyan könyv, amivek nem volt olyan jellegű konkrét célom, mint Kádár Annamária könyvével. Egyszerűen szeretnék egy komolyabb szakirodalmat, amely se nem identitást nem képez a homoszexualitásból, se nem valami BL-rajongó fangörl “sikítozása”. Ez egy nagyon hülye érv egy ilyen komoly könyv mellett, de tényleg egy olyan könyvet akartam, amely komolyan foglalkozik a témával. Nem is emlékszem, hogy találtam rá a Moly.hu-n, de amikor elolvastam a fülszöveget, akkor gondoltam, hogy ez egy jó könyv lehet. Nincs konkrét elvárásom a könyvvel, nincsenek konkrét kérdéseim. Csak annyi, hogy legyen kellőképp tárgyilagos. Aztán, ha találok benne olyan gondolatokat vagy témakört, amik felkeltik az érdeklődésemet, azok úgyis orientálnak majd.

Mindenesetre örülök ennek a három könyvnek. Az Assassin’s Creed könyv odakerül a videojáték adaptációk közé, a Kádár Annamária és a homoszexualitásról szóló könyv pedig a pszichológiai, önismereti és társadalomtudományi könyveim közé.