Kalandos utazás Hollandiába

Nos, végül, ha nem kis viszontagságok árán, de megérkeztem Hollandiába. Hogy mit értek viszontagságok alatt, azt jól sejteti, hogy a tervezett 24 órás útból 37 óra lett. De csak szépen sorjában.

A 11.20-as vonattal indultunk el Békéscsabáról. Anyám és keresztanyám kísértek el egészen Pestig. A vonatút rendben volt, de a lassú közlekedés miatt 25 perc késéssel értünk be Pestre, kb. 14.20 körül. A vonat Bécsbe 15.40-kor indult, de határozottan jó ötlet volt a korábbi vonattal jönni, mert mehettünk volna a 12.20-as vonattal is, azzal is lett volna kb. 50 perc, de az meg 40 perc késéssel ért be Pestre, így alig lett volna idő átszállni. Így legalább nyugodtan volt idő még egy kicsit sétálni is.

Bár még messze volt a vonat indulása, de kíváncsiságból felszálltam a RailJet vonatra, mert még soha nem utaztam rajta. Ez az első alkalom, hogy ilyen vonaton utazhattam. Ilyen “ég és föld” feelingem volt, egyből megcsapott a nyugat-európai életérzés, amit nagyon szeretek. De végül kb. 30 perccel a vonat indulása előtt szálltam be. Komolyan meglepett, hogy tele volt a vonat, és kevesen szálltak be Bécsig. Eltelt az idő, elvoltam a vonatúton. Könyvet olvastam, vagy animét néztem telefonon.

Bécsbe a vonat 18.20-kor ért be, pontosan. Életemben először voltam Wien Hauptbahnhof-ban, és amit ott láttam, valósággal lenyűgözött. Tudni kell rólam, hogy életemben másodjára voltam most Ausztriában. Először még kisgyerekként, 1994-ben, amikor átutazóban voltunk a szüleimmel a nővéremet meglátogatni Olaszországban. Annak ellenére, hogy kicsi voltam, erősen emlékszem rá. Hogy is felejthetném el, hogy kora reggel szálltunk át Innsbruck-ban, és ugyan július volt, de veszett hideg. Talán még kabát is kellett. Szóval 1994 után 28 évvel később, most voltam először Ausztriában, és az az igazság, hogy amit én a vasútállomáson láttam, nem akartam elhinni. Persze, mondják, hogy már Ausztria is mennyivel másabb, meg el is hittem, de mindezt látni… Alig hittem el, hogy csak egy kicsit odébb Magyarországtól, és mintha egy másik kontinensen lennék. Az a modern épület, az a tisztaság, az, hogy milyen olyan csodaszép. Én nem győztem megélni a pillanatot. Már önmagában az meglepett, hogy ahogy beértünk Ausztriába, mennyi sok szélmalmot láttam egymás után. Meg az egész sokkal pozitívabb érzetet keltett.

Érdekesség, hogy a vonat Bécsbe a 8. vágányra érkezett, és a vonat Amszterdamba (vagyis Kölnig) is a 8. vágányról indult. A kettő között közel 2 óra különbség volt, addig szétnéztem, illetve bevásároltam a nagy útra. Két InterSpar is van a vasútállomáson, az egyikben vásároltam. Komolyan meglepett, hogy tényleg akkora infláció van Magyarországon, hogy Bécsben pusztán forintban átszámolva bizonyos termékek árát is olcsóbb volt, de legalább ugyanannyi, mint forintban. Tehát nem az, hogy az osztrák keresethez képest jók a árak, hanem már ott tartunk, hogy pusztán forintba átszámolva is ugyanannyiért vásároltam Bécsben, mintha otthon vásároltam volna be. Az egész volt €13.26 A kaja elfogyott, mire Kölnbe értem, innivalóból még maradt.

Na és akkor kezdődik a nagy kaland. Az odáig rendben volt, hogy a vonat 20.13-kor indult Bécsből, és menetrend szerint 6.23-kor kellett volna Kölnbe megérkezni. De ha így írom, azért sejthető, hogy nem volt menetrendszerű az utazás. Ausztriában gyorsan haladt a vonat, 22.30 körülre érkeztünk meg Németországba. Már itt volt egy kis fennakadás, ugyanis amikor Passauba értünk, állt valamennyit a vonat, mert rendőrök nézték át mindenkinek a személyi igazolványát és útlevelét. Szerencsére hoztam azt is… Nem gondoltam volna, hogy szükség lesz rá. Aztán az igazi fennakadás Nürnberg-ben volt, ahova 1:05-kor érkeztünk meg, de menetrend szerint 1:51-kor kellett volna tovább indulnia. Nos, ebből 4:05 lett végül. Senki nem tudja, hogy mi történt, ráadásul 3:30-kor indult eredetileg a vonat, de pár perc múlva megállt. Aztán kb. 20 perc múlva elindult visszafelé a vasútállomás felé. Mondjuk előtte sokáig a 7. vágányon állt, aztán az 5-ösre ment vissza. De hogy ez mi volt… Életemben nem láttam vonatot visszafele menni. De nagy nehezen elindultunk, és kb. 9.50-re értünk be Kölnbe, mert utána is több helyen megállt a vonat.. Aludni meg… Maximum fél órát, ha tudtam aludni. Ülőhelyet vettem, úgyhogy nem számíthattam összkomfortra, de az is zavart, hogy a velem egy fülkében lévő idős férfi is állandóan ténykedett valamit, amivel folyamatosan felébresztett. Volt még egy anya és lánya is, akik viszont elég jól aludtak. A kislány konkrétan végigaludta az éjszakát. És ahogy megtudtuk, ukránok voltak, ami már csak azért is volt érdekes, mert egy férfi is velük volt (vélhetően az apuka) egy másik fülkében. Ezek szerint a férfiak most már elhagyhatják az országot? Ezt inkább nem kérdeztem meg, bár lehet, hogy válaszoltak volna, mert egyébként szimpatikusak voltak. A német út alatt leginkább a Rajna folyó és a túloldalon lévő hegy tetszett.

Szóval így érkeztem meg Kölnbe. Illetve plusz egy infó: Kiderült, hogy azért állt 3 órán át a vonat Nürnbergben, mert az egyik előtte lévő vonatnak ugrott egy ember, aki meghalt. És hát ennek a “procedúrája”… Köln vasútállomástól indult valahonnan a busz tovább Hollandiába, de nem találtam sehol. Egyik kijárat, másik kijárat, köröztem mindenfelé és semmi. Rengeteg ember volt a vasútállomáson, nagyon könnyű volt a “holland csapat”-ot elveszíteni. Már teljesen feladtam volna, vettem volna jegyet egy másik vonatra, mely elvisz Hollandiába, amikor szerencsémre összefutottam a kalauznővel. Nem tudta pontosan megmondani, hogy hova kell menni, mert másodjára van Kölnben, de a telefonomba beírva a címet, megmutatta. Onnan már boldogultam egyedül. Először is Köln vasútállomás.

De ami ezután jött, az rettenet volt. Elvileg három buszt rendeltek hozzánk, hogy elvigyen mindenkit Hollandiába, de végül kettő jött. A harmadikat lemondta a Deutsche Bahn, mert… fogalmunk sincs miért, de ahogy ki lehetett találni, én is a harmadikon utaztam volna. Nem is jött busz, legalább 2 órán át vártam. Még a vonaton Köln felé tartva beszélgettem drága német barátommal Noellel, hogy kijöjjön-e a vasútállomásra, hogy lássuk egymást személyesen (ez lenne az első 3 évnyi online ismertség után), de végül elvetette az ötletet. Az állomáson a buszra várva már kétsébeesetten írtam neki, hogy fizetek neki, csak vigyen el Hollandiába. Mondta, hogy nem éri meg neki kivinni. Zülpich-ben lakik, valamivel lejjebb, úgyhogy igazából nem haragszom, hogy nem vitt el. Helyette azt tanácsolta, hogy ha annyira el akartam jutni Kölnbe, akkor legalább a környéken nézzek szét. És különben igaza van. Ez az ötlet azért játszott, mert ha jön is busz, az legfeljebb 15:30-kor, és akkor még volt 3 órám. És tényleg, nézzem meg egy kicsit a várost. Mert ki tudja, mikor lest erre lehetőség. Volt az állomáson egy poggyászlerakó, oda tettem le a csomagjaim nagyját, 2 órára €3-ért. Így valamivel könnyebben, szabadabban sétáltam egy nagyot Kölnben.

Bár annyira messzire tényleg nem mentem, egy bevásárlóközpont volt ott, oda mentem szétnézni. Meg hát a vasútállomásról a Kölni Dóm… Én nem is tudom, hogy láttam-e életemben valaha olyan épületet, ami ennyire hatalmasnak hatott, de valami eszméletlen látvány volt. És az egész annyira csodálatos volt. Nem tudom pontosan szavakkal leírni, de minden harmonizált mindennel, és ezt nagyon jó volt látni. Nagyon ritkán látok olyan épületet, amiben órákon át gyönyörködtem volna a Kölni Dóm biztos, hogy közéjük tartozik.

A bevásárlóközpontban inkább csak sétáltam, illetvea REWE-be mentem be kaját venni a nap többi részére. Illetve szétnéztem a Media Markt-ban és a Saturn-ban. Több emeletes Media Marktról van szó, az alagsorában vannak a számomra érdekes dolgok, a CD-k, DVD-k, Blu-rayek és játékok. Szép, nagyon szép. Óriási mennyiségben van mindegyikből. Volt külön anime DVD, Blu-ray részleg, és ahogy megláttam a német Haikyuu!! Blu-rayeket, én komolyan elérzékenyültem a látványtól.

Csak a felelősségtudatomnak köszönhetem, hogy nem vettem egyet sem (volt is áruk… €44/db), egyébként rettenetesen sajnáltam otthagyni őket. Leginkább azon gondolkodtam, hogy mikor tudnám ezt megközelebb megvenni? Mert Hollandiából Kölnbe elutazni nem annyira olcsó buli. De ezen ráérek majd akkor gondolkodni, amikor több pénzem lesz. De tényleg elérzékenyültem, amikor megláttam, és nagyon sajnáltam otthagyni őket. De lesz még rá alkalom.

Meg a Nintendo-részleg az, ami nagyon ízléses és szép volt. Nem hiába, mégiscsak Németországban vagyunk.

Ezután a REWE-be mentem (ez a Penny Market német megfelelője), itt vettem kaját az útra, majd láttam, hogy még időm, így gyorsan szétnéztem a Saturn-ba is. Valóságos nosztalgia volt Saturnba betérni, hát mióta nincs Magyarországon. Annyira nem volt nagy szám, de legalább megnéztem.

De mentem is vissza Köln Hauptbahnhof-ra, hogy kivegyem a csomagomat. 3 perc híján pont meglett a 2 óra. Ezután visszamentem a buszhoz, mert már az a bizonyos 15:30 nem volt messze. El is jött és tényleg jött busz értünk, csak az a busz teljesen máshol volt… El kellett oda sétálni, ami kb. 20 perc volt… Két Deutsche Bahn-os alkalmazott mutatta az utat. Pont 15:30 lett, mire odaértünk. Mindenki nagyon megkönnyebbült, hogy végre volt busz, de az nem volt biztos, hogy melyikre szálljunk fel, ugyanis több busz is volt. Eleinte kettészedték a csapatot, aki Utrechtbe, aki Amszterdamba megy, mert két külön busszal vittek volna minket. De addig ment az egyezkedés, amíg végül eldöntötték, hogy mivel nem vagyunk annyira sokan, ezért az egész társaság egy busszal megy. Utrecht és Amszterdam egyénként is egy útvonalon van. Tehát egy buszra szállt fel mindenki, feladtuk a csomagot és végre elindult a busz Hollandiába. Nagy taps lett az elindulásra. Hát, 16 óra után indultunk el, ami ahhoz képest is durva, hogy a vonat kb. 9:50-re érkezett meg Kölnbe. De ha beszámítjuk azt is, hogy a vonatnak menetrendszerűen 6:23-kor kellett volna Kölnbe érkeznie, akkor 10 órás dekkolás után indultunk tovább.

Kölnről néhány gondolat: Annak ellenére, hogy mennyire akartam látni, összességében azt kell mondjam, hogy csalódás volt. Maga a vasútállomás volt egy hatalmas was ist das (hogy stílszerű legyek), de lehet, hogy azért látom így, mert a bécsi teljesen lenyűgözött. De nem hatott annyira újnak és modernnek. A város meg itt-ott eléggé koszos volt. Sajnos nem volt mentes a környék a hajléktalanoktól, ráadásul elzártabb helykeen erős húgyszag terjengett. Úgy tűnik, illúzió volt az a “tökéletesség”, amit Kölnről gondoltam.

A busz egyszer állt meg egy benzinkútnál, hogy vásároljon, intézze az “ügyes-bajos” dolgait. Nagyjából 18 óra volt, amikor átléptük a holland határt, és 19:30 volt, mire elértük Utrechtet. Nekem már önmagában az nagyon jó volt, hogy végre Hollandiában vagyunk, és a célállomás sem volt annyira messze. Mielőtt a buszhoz mentem volna, ami elvitt Wageningenbe, elmentem egy közelben lévő Albert Heijn-be holnap reggelig elegendő kaját, piát venni magamnak. Hát, komolyan mondom, Albert Heijnben vásárolni életérzés! Mindig is nagyon szerettem oda járni. Kajával most már biztonságban vagyok, de ha eddig nem lett volna elég 5 csomag (1 bőrönd, 2 hátizsák, 1 válltáska, 1 szatyor) a karácsonyfa feelingért, hát lett egy hatodik. Egyébként az az érdekes, hogy semmi fáradtságot nem éreztem, mintha kialudtam volna magam. Utrecht viszont nagyon tetszett.

Megkerestem a buszmegállót, ahonnan indul az 50-es busz Wageningenbe, kiderült, hogy Utrecht Centraal vasútállomáson át vezet az út. Csak az átjárás miatt nem volt üres a vasútállomás, egyébként egyetlen vonat nem járt. De szó szerint: EGYETLEN EGY SEM!

Így maradt a busz. A C4-es megállóhelyre mentem, negyed óra múlva indult onnan a busz. A jegyet a buszon vettem meg, €7.50 volt Wageningenbe. Itt már kényelembe helyeztem magam, azt hittem, hogy lesz nyugodt másfél órám, de nem úsztam meg… 20 perc múlva Zeist-nél leszállított mindenkit a sofőr, hogy az egyik busz visz tovább minket Wageningenbe. Ha a “kamatokkal” együtt számított 10 órás dekkolást kibírtam, akkor mi már ez a pár perc? De innen már tényleg egyenes út vezetett Wageningenbe.

El is értem. Onnan helyi busszal elmenni az irodához, ahol a kulcsot hagyták nekem. Már 22:40 körül volt, az iroda meg természetesen zárva, de mivel előre szóltam, hogy nem jutok el oda a 17 órás zárásig, ezért valami megoldást kértem tőlük. Az iroda ajtaja mellett vannak különböző kis széfek, megírták pontosan, hogy melyikbe teszik a kulcsot, megadták a kódot, és így jutottam hozzá a kulcshoz. Onnan egyenes út vezetett már a szobába, ahova 23:15-re érkeztem meg.

Tehát elindultam hétfőn 10:40 körül, és kedden 23:15-re érkeztem meg. Nagyon nehéz volt, itt-ott kifejezetten éreztem is, hogy komolyan próbára teszik a türelmemet, összességében mégis pozitív érzésem van a sztrájkkal kapcsolatosan. Nem tudom pontosan, mi a követelésük a dolgozóknak (bár gondolom, nem járok rossz helyen gondolatban, ha összefüggésbe hozom az általános munkaerőhiánnyal), de az, hogy az egész vasutas munkaközösség egy emberként áll ki magáért, én ezt fantasztikusnak tartom. És nem az, hogy alkudoznak az elégséges szolgáltatásrók, ami nincs, az nincs! Számomra ilyen egy igazi polgári viselkedés, ahol egy közösség egy emberként tart össze, és kiállnak magukért. Remélem, elérik a céljukat. Sokat lehetne tőlük tanulni. Mondom mindezt úgy, hogy én is szenvedő alanya volt a sztrájknak. Majd kialszom magam.

Konstrakta: In Corpore Sano

Mindig vannak az Eurovíziónak olyan különlegességei, melyek ének vagy előadás terén nyújtanak valami egyedit, valami olyat, ami erősen elüt az Eurovíziós sablontól. Tavaly ez Olaszországra volt igaz, illetve nekem Belgium előadása tetszett nagyon, idén ezen megtisztelő címet személy szerint Szerbiának adnám. Konstrakta egy rendkívül érdekes dallal, előadással képviselte Szerbiát az Eurovíziós Dalfesztiválon. Értékelte is a közönség: 5. helyen végzett, 312 ponttal.

De nézzük magát a dalt is. Ki jutna eszébe a kézmosás fontosságáról énekelni? És az előadás volt érdekes. Finoman szólva sem az a fajta világszínvonvalú előadás, egy kis színpadon is elő lehet adni, de mégis emlékezetes, azonnal felfigyel rá a közönség. Lényegében egy lavór mögött ült az énekesnő, néhány körülvették és szinte robotos mozdulatokkal hogy kell szépen kezet mosni, közben mutatta, hogy mennyire tiszta. És közben arról énekel, hogy milyen csodálatos, hogy van immunrendszerünk, így van, mi megvéd a belső betegségektől. Nyugodtan kimehet a napra, sétáltathatja a kutyáját, és a többi. De ami miatt a leginkább tetszik, az a sejtelmes zene és ének. Nagyon tetszik, hogy a zene inkább a háttérben van, mégis lehet érezni, hogy fontos szerepe van, mert izgalmassá is teszi a dalt, meg a sokat sejtető hangulata is azt érzékelteti, mintha valami nagy dolog fog történni. A zene lényege ez: Végig fenntartja az érdeklődést. Ugyanígy az ének: Az énekesnő nem énekel több oktávnyi hangtartományban, de itt nem is kell, mert az ének is annak izgalmát tartja fenn, hogy itt valami nagy dolog van készülőben.

Tehát jól ki van találva a dal, és többször is gondolkodtam azon, hogy érdemes-e valami értelmet keresni a dalnak, azontúl, hogy olyan, mintha az ÁNTSZ rendelte volna meg, hogy higiéniára tanítsa az embert. Oda jutottam magamban, hogy ha van mélyebb értelme, akkor ez egy irónia, egy gúnydal. A YouTube-on megnézhető a videoklip, és a dalszöveg le van fordítva angolra, és meg kell hagyni, érdekes dolgok jönnek ki.

Azáltal, hogy a művészvilágtól várja el a keze tisztaságát, a pilátusi “mosom kezeimet” mondást juttatja eszembe. Valamint a szöveg vége, amit olyan gyorsan mond az énekesnő, ott van a lényeg: Amikor sorolja a különböző belső betegségeket, de azok ugyan mit számítanak, ha a külső rendben van? Mintha arra akarna rávilágítani, hogy ha a külsőségek rendben vannak a művészvilágban, minden rendben van. Senkit nem érdekel, hogy rothad a belső. Ezzel viszont közvetve az Eurovízió kritikája is lehetne, hiszen ott is a külsőségek mindenek felett. Egy biztos: Nagyon különleges volt, élmény hallgatni, látni a produkciót.

Egyébként is szeretem az olyan előadásokat, amik csak látszólag egyszerűek, de valójában sokkal többet mondanak. Ez Konstrakta dalára is áll. Határozottan azt gondolom, hogy a robotos mozdulatok is a látszatnak szólnak. Hiszen például az Eurovízión is minden tökéletesen meg van rendezve, mindent robotként adnak elő a színpadon, szépen kezet mosva (tehát szépen kisminkelve).

Ez az Eurovíziós dalverseny egyetlen funkciója, amiért érdemes nézni. Ilyen különleges dalokat felfedezni, annak Európa-szerte hírét vinni. Idén Konstrakta az egyik, akit ér ez a megtiszteltetés. Köszönet érte, hogy megmutatta a dalát, gazdagabbá tette az idei Eurovíziót!

Ének: 7/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Igazi egyedi dal, amit élmény hallgatni.
– Egy fajsúlyosabb szöveggel mestermű lehett volna a dal.

88%

Ali Bakgor – In Your Eyes

Ritkán hallgatok trance, deep house jellegű zenét, legfőképp azért, mert nem jutnak el hozzám. Ebben a Radio 538 szombat esténként hallgatható Dance Department című műsorblokkja volt egyfajta áttörés, amikor komolyabban eljutottak hozzám az elektronikus zenék. És igazából nem bánom. Ez is olyan zenei stílus, amiben lehet kiemelkedőt alkotni, ahogy borzalmasat is. Hogy mitől lesz egy elektronikus zene nagyon jó, erre szeretnék most példát mutatni.

Spotify-on is összeállítanak lejátszási listákat az Dance Department-ben hallható dalokból, ott találtam meg ezt a dalt, így nem volt nehéz cím szerint beazonosítani. Ismerek egyébként néhány nagyon jó trance dalt, ezeket ha nagyon jól megírják, akkor nagyon érzelemdús, akár fájdalmas is lehet. És mivel döntő többségében dinamikusak ezek a dalok, ezért az érzelmek is erőteljesebbek, mintha aktívan megélné az előadó. És az ilyet nagyon szeretem. Szeretem azokat a dalokat, amelyekben tudok azonosulni az érzelmekkel, és azok erőteljesek, megéli az előadó. Ez egy ilyen dal.

Bár, hogy kit hívjak itt előadónak, azt ugyancsak nem tudom, mert Ali Bakgor csak remixelte a dalt, az énekesnő személye pedig nem nyilvános. Sőt, azt se tudom megállapítani, hogy ez a valódi énekhangja, vagy az is “szerkesztve” van? Az biztos, hogy nagyon szép az ének, nagyon jól kiemeli a zene hangulatát. A szöveget sajnos nem tudom jól kivenni, dalszöveget meg sehol nem találok. De az alapján, amit kihallok, két ember szoros kapcsolatáról szól, az összetartozásról. Akár meg van szerkesztve az ének, akár nem, nagyon tetszik. A zene is azt gondolom, hogy a nagyon jó lett. Tartalmas, gazdagon hangszerelt, ahogy hallgatom a Dance Department lejátszási listát kiemelkedik a többi dal közül. Tartalmas, ráadásul háttérzene dallama nagyon jól vezeti a főzene dallamát. És végig súlyos érzelmileg. Ha csak a címet nézem, olyan mintha a “szem a lélek tükre” mondást akarná kihangsúlyozni. Mert készült egy videó is a dalból, mely erről árulkodik.

Nem tudom, hogy ez kimeríti-e a videoklip fogalmát, de lényegében csak a lányt látjuk, neki is csak a szemei vannak megvilágítva. Jó érzékkel választották ki a lányt, tényleg erős a tekintete, de igazából egy tartalmasabb videoklipnek jobban örültem volna.

A kislemezre két dal került fel, van egy extended változata is.

Az Extended változat kapott egy hosszabb bevezető és egy hosszabb levezető zenét. Ezt tartom teljesnek. Szerintem a 3 perces dal csak a videokliphez készült, az Extended, 4 és fél perces változat az igazi.

Tehát ha valaki engem kérdez, ilyen egy kiváló trance dal. Az ének akár torzított, akár nem, nagyon szépen szól, a szöveg olyan, amilyen, a zenén van a lényeg. Abban tartalmas, gazdag, a maximálisat hozták ki. Egyszerűen nem tudom megunni, nagyon szeretem.

Ének: 7/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Kiváló zene, rendkívül módon tartalmas
– Ha az ének és a szöveg is tartalmas lenne, a tökéletességet súrolná

90%

Feelgood Family: Hajnali 3

A gyerekkorban megismert, akár szeretett zenét nemcsak azért érdemes hallgatni, mert nosztalgiától átitatva év(tized)eket repülhetünk vissza gondolatban az időben, hanem mintegy kvázi elszámolhatunk magunkkal oly módon, hogy felnőttként, kritikus füllel hallgatva a dalt, albumot, milyen érzést kelt bennünk? Ebből születhetnek kellemetlen érzések, ha valamit régen mámorral hallgattunk, de ma már inkább kínosan érezzük magunkat. Én szerencsésnek vallom magam, mert a gyerekkorban hallgatott dalok, albumok többségét ma is szívesen hallgatom. Nem feltétlen a minőség miatt, nem azt akarom kiemelni, hogy mennyire kifinomult ízlésem volt már gyerekként. Ennek leginkább önazonosság terén van jelentőssége, hogy ha a gyerekkorban hallgatott dalokat most is szívesen hallgatom, az azt jelenti számomra, hogy önazonos maradtam, és összességében olyan utat jártam be életemben, amiben szívesen benne vagyok. Bár azért nekem is kijárt az, hogy egy-egy régen hallgatott albumnál kellemetlenül éreztem magam, de talán soha nem éreztem magam annyira kínosan, mint amikor a Feelgood Family: Hajnali 3 című albumával révedtem vissza a gyerekkoromba.

A napokban szereztem meg ezt az albumot CD-n (annak idején kazettán volt meg), és különösen kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz ezt az albumot visszahallgatni, mert sokat hallgattam akkoriban, aztán mivel nem jött második album, ezért az idő előrehaladtával vesztett a jelentőségéből. Így lényegében szinte teljesen feledésbe merült nálam, így kíváncsi voltam, hogy milyen lesz ezt az albumot huszonév múlva újra hallgatni. Mivel önmagában áll, ezért a magyar könnyűzenének egy apró kis darabkája ez az album. És hát ennyi év után újra hallgatni az albumot (1997 márciusi megjelenés) igazából hálás lehetek azért, hogy nincs folytatás, mert ez egy rettenetesen igénytelen album. A dalok együgyűek, a szöveg szinte mind csak a bulizásról, a szerelemről meg… szól még valamiről? Nem is. De erre kaptunk 13 dalt, plusz három remixet a végére.

1. Intro
2. I Feel Good
3. Hajnali 3
4. Ma éjjel buli van
5. Várj!
6. Repülj még
7. Új világ
8. Őrült nyár
9. Hollywood-i álom
10. I Don’t Know
11. Tél és nyár
12. Hé!
13. Ha leszáll az éj (70’s Mix)
14. I Feel Good (Extended Mix)
15. Őrült nyár (Club Mix)
16. Hollywood-i álom (’95 Mix)

Mindezt 64 percben… A háromtagú csapat neve is külön érdekesség, ugyanis van egy “Andi Feelgood” meg van egy “Daddy Feelgood” és egy “Uncle Feelgood”. Tehát ez egy csonka család, hiszen nincs “Mommy Feelgood”, meg akkor már lehetne egy “Aunt Feelgood” is. A szereposztás sem feltétlen tisztázott, bár az szerintem nyilvánvaló, hogy melyikük az “Andi Feelgood”, de hogy a két férfi közül melyik a Daddy és melyik az Uncle, ezt a nyilvánosság előtt nem deklarálták, úgyhogy ránk van bízva hogy osztjuk ki a szerepeket.

Ami a dalokat illeti, teljességgel követi a ’90-es évek Eurodance trendjeit. A két férfi rappel, a csaj pedig énekel. És hát egyiket sem a minősége miatt fogjuk szeretni. Andi az album tanúsága szerint ugyanis legfeljebb egy oktávnyi hangtartománnyal rendelkezik. Ha nem más énekelte fel helyette a dalokat (amire van esély, mert ezt a hangot sehol máshol nem hallottam), akkor azt lehet mondani, hogy alapvetően szép hangja van, kellemes hallgatni, de elég kicsi hangtartománnyal rendelkezik. A másik komoly baj nála, hogy semmit nem hiszek el neki abból, amit énekel. Mintha csak oda kényszerítették volna a mikrofonhoz, hogy itt a szöveg, ezt énekelje fel, és el van intézve. Mert egyáltalán nem hallatszik, hogy felhevült, hogy micsoda buliba került, és hogy annyira őrült ez a nyár, hogy hetedhét világra szól. Egyhangú az egész ének.

A rap meg… Ez az egyik legkínosabb része az albumnak, ugyanis borzalmas volt szembesülni azzal, hogy a rap Kozsó-színvonalú, de minden szinten. Rettenetes hallgatni, és az alkalmankénti szóviccek is annyira rosszak, mint amennyire Kozsóé voltak. A dalok szövegei meg tényleg csak a féktelen bulizásról szólnak, a szerelemről, a nyárról, és hogy merre visznek el az álmok. Amennyire figyeltem a külföldi Eurodance dalok szövegeit, arra lettem figyelmes, hogy ezek az álmok, és hogy általuk vár a végtelen, ez magyar sajátosság. Hiszen csak nekünk volt álomhajónk, csak nekünk nem érhet soha véget az éjjel. Ezen az albumon meg kaptunk egy Hollywood-i álmot. És ez valahol tényleg arról szól, amit már többen is elemeztek, hogy hát nekünk magyaroknak csak ennyi jutott: Egy panellakás, egy gyári munka, soha nem szabadulunk a mókuskerékből, de semmi gond, mert gondolatban elvisz az álomhajó, ahol az éjjel soha nem érhet véget. Ez az album meg egyenesen a Hollywood-i álommal kecsegtet, pedig emlékeim szerint az amerikai álom mítosza már a ’90-es évek második felére összedőlt. Az leginkább a ’80-as évek második végén, ’90-es évek elején volt minálunk általános a fiatalok körében, hogy Amerikába vágytak, vagy túlmisztifikálták az országot. A szöveg minőségére az is rátesz egy lapáttal, hogy amíg Andi énekli, hogy “Nekem hidd el, nem kell más, csak a szerelem!” Majd ugyanerre a srác rárappeli, hogy a “Hidd el, nekem nem kell más, csak minden héten, mindig más!” Tehát itt a szerelem fogalma kimerült abban, amiről az UFO énekelt a “Szerelemdoktor” című dalban, csak más aspektusban. És hogy mennyire “találó” a rap szöveg, arra jól reflektál a “Nem igaz, hogy vitamin az amfetamin!” szövegrész. Egyszerűen arról van szó, hogy mindent annak rendeltek alá, hogy jónak hangozzon a rap, jópofa legyen, de hogy mekkora állatságot mondanak, az már nem számít. Tehát ez az album minden szempontból kiválóan rámutat arra, hogy miért is volt annyira nyomorult Magyarországon az Eurodance a ’90-es években

Azért vannak jó pontjai is az albumnak, a zene azért eléggé korrekt lett. Csak a zene miatt hallgatható az album. A dallam rendben van, a hangszerelés is egész jó, az ének dallama is akármennyire is kis tartományban mozog, azért ki lehet jelenteni, hogy legalább a dallama jól hangzik. Mégsem menti meg az albumot, mert semmi innovatívat, semmi újdonságot nem tartalmaz. Nincs benne semmi olyan, amit ne hallottunk volna máshol, ami kiemelné az átlagból. Innovációról már csak azért sem lehet beszélni, mert egyrészt az “I Feel Good” dal a híres James Brown dal feldolgozása, és mint látható, a “Ha leszáll az éj” is ’70-es évekbeli hangszereléssel szól. És tényleg eléggé retro a hangzása. Úgyhogy ez az album arra is példa, hogy igaz az, hogy már a ’90-es években beindult a retro láz, a visszavágyódás a régi időkbe. Mintha önérzetesen megvallanák, hogy újat már ők sem tudnak kitalálni, ezért visszanyúlnak a ’70-es évekhez. A borítón is két különböző kocsi mellett pózolnak a csapattagok, egy Trabant és egy másik régi autó mellett. Nem tudom, melyik a másik, nem értek nagyon az autókhoz. De a Trabant-koncepciót már gyerekként sem értettem, hiszen mindig is úgy maradt meg az emlékezemben (ez volt az első autónk, szerencsére gyorsan lecseréltük egy Skoda Favoritra), hogy egy rendkívül kényelmetlen autó, ami majd egyszer beindul, ha ő is úgy gondolja.

A borító sem az igazi egyébként. A képek nagyjából rendben vannak, bár a retro kocsikkal tényleg nem tudok mit kezdeni. De egyébként fekete alapon van a szöveg fehérrel írva, a cím meg pirossal, meg az egész össze van zsúfolva. A retro-koncepció sem tetszik. Hála istennek, nem lett népszerű az album (még a MAHASZ albumeladási listára sem került fel), így nincs folytatás. Túléljük ezt az albumot, de tényleg nem kell ragozni. Kiváló cáfolata a “Régen minden jobb volt” frázisnak.

Ének: 3/10

Zene: 6/10

Szöveg: 2/10

Hangszerelés: 6/10

Borító: 4/10

Hangulat: 4/10

+ A zene egész jól hangzik.

– Minden másban igénytelen.

31%

Repülőjegy Hollandiába

Most már komolyabban nézegetem repülőjegy árakat Hollandiába, mivel nagyjából akkor tervezek visszamenni, mint tavaly, vagyis május 30-a körül. Így időszerű, ha olcsóbban akarok visszamenni. Eleinte igencsak megrémültem, mert pont 30-án 30.000 forint körül volt repülőjegy Eindhovenbe. Fel is merült bennem, hogy persze, mindennek robban az ára, de akkor nekem is tényleg alaposan be kell nyúlnom a pénztárcámba, ha vissza akarok térni és új életet kezdeni? Május 31-ére is drága volt a jegy, de aztán jött a nagy meglepetés, ugyanis júniusra mintha valami fonalat vágtak volna el... Június 1-jén már 5.690 forintért lehet Eindhoven-be utazni. Hát, nagyot néztem, nem is hagytam ki a lehetőséget, megvettem a repülőjegyet! Ilyen jó áron biztos, hogy nem fogok jegyet találni, ennyiért még úgy is megéri, ha valamiért nem jönne össze az út, és le kell mondjam. De nagyon nem szeretném. Rettenetesen örültem neki, most olyan időket élünk, hogy minden ilyen lehetőséget meg kell ragadni. Nagyon szerencsésnek gondolom magam, hogy sikerült ilyen olcsón találni jegyet.

Nagyon izgatott vagyok, nagyon várom. Néhány dologgal sikerült elszámolnom magammal, hogy miért nem sikerült tavaly, ezeket nagyon remélem, hogy tudom hasznosítani. Erről lehet, hogy írok majd később részletesebben.

Go_A: Shum

Egy Eurovíziós Dalfesztivál nemcsak arra lehet jó alkalom, hogy egy ország, vagy annak együttese bemutatkozzon, hanem akár arra is, hogy bemutassák a maguk kultúráját. Ki oly módon, hogy, hogy a saját nyelvén énekel, ki úgy, hogy saját stílust, akár saját országának népzenei elemeit mutatja be. Ukrajna élen jár ebben, és tavaly is egy kiváló dallal jelentkeztek, ezt szeretném kicsit részletesebben bemutatni.

Már tavaly felfigyeltem a dalra, és akkor azt gondoltam, hogy ha Ukrajna nyer, akkor egy olyan dal fog nyerni, mely emeli az egész Eurovízió színvonalát. Mert hát persze, terjednek mindenféle összeesküvés-elméletek a versenyről, hogy mik zajlanak a háttérben. És mivel láttam is valóságalapját, ezért sokáig nem is foglalkoztam a versennyel. De tavaly felfedeztem magamnak, hogy ha elengedjük a dalfesztivál cukormázas cirkuszát és dobjuk gondolatban az összeesküvés-elméleteket, akkor azért nagyon is megéri figyelemmel követni, hogy nagyszerű dalokkal találkozzunk. Hiszen ha nincs az Eurovízió, akkor soha nem találkozok Go_A: Shum című dalával és egy igazi mesterművel lettem volna szegényebb.

Lényegében ugyanazt a modern zenei elemekkel fűszerezett népzenét művelik, mint amit nálunk a Nox művelt, csak egy fokkal magasabb nívón. Az megáll, hogy a mi Péter-Szabó Szilviánk is ugyanúgy kiválóan énekel, mint a Go_A énekesnője, viszont a Go_A zenéje, stílusa sokkal inkább érződik sajátnak. És valahogy az egész sokkal jobban él. Persze van is miért élnie, egy fordítást olvasva (ukránul mégsem tudok) ez egy tavaszváró dal, mintegy megidézi a tavaszt, hogy ébredjen a természet, vele az emberek is. Mivel semennyire nem ismerem az ukrán kultúrát és hagyományokat, ezért nem tudom megmondani, hogy mennyi a népzenei, népdalokhoz kötődő elem a szövegben, de gyanítom, hogy van köze hozzá, mert konkrétan a “Shum” címet sem lehet lefordítani, tehát sejthetően egy ukrán hagyományhoz köthető, akár egy mítoszhoz is.

Az biztos, hogy az énekesnő csodálatosan énekel. Van ereje, energiája, tele van érzelemmel, hallatszik, hogy nagyon is átérzi azt, amiről énekel. A zene pedig fantasztikus. Nagyon jól megtalálták a harmóniát a szintetizátor és a népzenei elemek között. És nekem különösen bejön, aki nem elkötelezettje egyik zenei stílusnak sem, így ha több műfajt kevernek, abból jó eséllyel számomra valami jó születik, főleg, ha ízlésesen van vegyítve. Itt ebből a szempontból kiváló munkát végeztek. Olyan szinten él az egész együtt, hogy az valami hihetetlen. A gyorsuló zenét is a természet, a nép ébredésének tudom be.

Nagyon jó iránynak tartom a könnyűzene ily módon történő megújítását, mert így nemcsak valami új dolgot kapunk, amit eddig kevesen műveltek komolyan, ezáltal, innovatívnak hat, hanem mert betekintést nyerünk az adott ország hagyományaiba is. Erre a Go_A kiváló példa. Meg hát persze, most a háború is felértékeli a dalt, ugyanis valahányszor hallgatom ezt a dalt, mindig oda jutok magamban, hogy egy olyan ország, melynek népétől egy ilyen zene kitelik, az egyszerűen nem akarhat rosszat.

Ének: 10/10
Zene: 9/10
Szöveg: 10/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 10/10

+ Mert napjainkban is születnek mesterművek
– Talán a hangszerelés lehetne egy kicsivel gazdagabb

95%

Froukje: Uitzinnig

A múlt héten jelentette meg második EP-jét Froukje, melyre rákerült az első EP óta kiadott új dalok, illetve néhány új is helyet kapott melléjük. Kíváncsian vártam, mert a két új dal határozott fejlődésről adott tanúbizonyságot, és hogy vajon a többi dal is követi-e a fejlődés vonalát?

Örömmel közölhetem, hogy igen, Froukje: Uitzinnig EP-je lényegesen jobb lett, mint a Licht en Donker. Egyre jobb zenéket ír, több szerepet kap a dalokban a zene, gazdagabb is a dalok hangszerelése. A szövegek is gazdagabb érzelemvilágról árulkodnak, Froukje is szebben énekel. Ahogy az előző EP-re, úgy erre is 6 dal került fel.

1. Uitzinnig
2. Zonder Gezicht (feat. S10)
3. Een Man Die Nooit Meer Huilt
4. Niets Tussen
5. Een Teken
6. Liever Met Jou

Nem is kertel, már az Uitzinnig is egy eszelősen erős dal, már az első másodpercekben éreztem, hogy ez a kiadvány az eddigieknél csak jobb lehet. Áradt az energia, Froukje nagyon elemében van. Külön érdekesség a Zonder Gezicht, melyet duettben, a zenét hozzá hasonlóan magas színvonalon művelő énekesnővel, S10-nel közösen énekelt fel. Amikor Froukje a Twitter oldalán közzé tette a dallistát és láttam, hogy lesz egy közös dala S10-nel, egyből tudtam, hogy nem fogják alább adni, és valami nagy durranás lesz abból a dalból, és tényleg! Nagyon erős, energikus, mind a ketten nagyon jól énekelnek. A dalból videoklip is készült.

Arc nélküli táborozás, amit elmosott az eső, de a többi dal is új színt hoz Froukje repertoárjába. Viszont nem tökéletes az EP, mert több dalra is áll, amit az “Een Teken” kapcsán korábban megjegyeztem, hogy nem fejezi be a dalt. Az kétségtelenül előny, hogy jobb dalokat ír, gazdagabban hangszereli, de nem ír teljes dalt. Több dalnál is azt éreztem, hogy megáll félúton, nincs befejezve a dal. Szerencsére Froukje tartalommal tölti meg a dalait, ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az a 2-3 perces időkeret, melyben megírja a dalokat, nem elég. A dalainak nagyrésze legalább 4 perces lehetne, mert akkor mondaná el a mondanivalóját a maga teljességében. És ez még nem is feltétlen számít negatív kritikának, hiszen az, hogy tartalommal tölti meg a dalait, az kétségtelenül a zeneszerzői kvalitásait dicséri. Hallani, érezni, hogy nemcsak kitanulta a zeneszerzés fortélyait, hanem beleteszi a saját egyéniségét a dalaiba, aminek köszönhetően, ha csak megszólalnak az első dallamok, már tudni, hogy az csakis és kizárólag Froukje lehet és senki más, és ez a dicséretére válik. Ugyanakkor lehetne abban is egyedi, hogy hosszabb dalokat ír, hogy azok teljesek legyenek.

De az biztos, hogy Froukje tud énekelni és zenét szerezni. És csak bíztatni tudom, hogy írjon, írjon minél több dalt. Froukje a helyén van azzal, hogy énekel, dalaival csak gazdagabbá teszi a holland könnyűzenét. Erre ez az EP is bizonyíték, hiszen erősek, energikusak a dalok, és az, hogy jobb dalokat ír, bizonyíték arra, hogy ha javít a hiányosságain, akkor egy nagyszerű énekesnő lesz a jövőben. A képességei megvannak rá, az már csak rajta múlik, hogy mennyire aknázza ki azokat. Az irány nagyon jó.

Ének: 8/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 8/10
Hangulat: 8/10

+ Nagy fejlődés az előző EP-hez képest
– A dalok nagyja befejezetlen

83%

Rádiós emlékek

Mostanában többet hallgatok zenéket a '90-es évekből, köszönhetően annak, hogy sikerült megszerezni a Dance Action 4. albumot CD-n, illetve láttam, hogy digitális formában elérhető lett néhány más album is a Dance Action szériából. Ezek most több szempontból is nosztalgiázásra késztetnek, ugyanis több emléket is visszahoztak gyerekkoromból, amikre jó érzésekkel gondolok vissza.

Az egyik legérdekesebb, hogy most találtam meg egy olyan dalt, amit szerettem annak idején gyerekkoromból, de soha nem tudtam, hogy ki az előadója, és mindig vártam, hogy megszólaljon, mégpedig ez:

Az az érdekes, hogy nem azonnal ugrott be, hogy ezt a számot nagyon szerettem annak idején, hanem fokozatosan jött elő a tudattalanomból. Mert ugye a '90-es években nem voltak olyan rádiók, melyek mutatták volna, hogy éppen mi szól (internet meg csak mutatóban volt...), így akkor a szerencsén múlt, hogy bemondja-e a műsorvezető, hogy melyik dal szólt, vagy nem. Emlékszem, jó néhány dalnál reménykedtem abban, hogy a végén megtudom, hogy mi fog szólni. Csináltam én is olyat, hogy üres kazettákra vettem fel azokat a dalokat, amiket szerettem, aztán visszahallgattam őket. Nem mindegyiknek tudtam a címét, így a hozzá járt borító, amire lehetett írni, egy része üres maradt. És beugrott, hogy ezt a dalt nagyon szerettem, de valamiért ritkán adták csak a rádiók, így emlékeim szerint ez volt az egyik olyan dal, ami "elveszett" nálam. És még mostani fejemmel is azt mondom, hogy az akkori Eurodance átlagos nívójához képest ez egy nagyon jó dal.

Gyerekkoromban egyébként helyi rádiót hallgattam, méghozzá azt, amelyik Békéscsabán elsőként kezdte meg a regionális működését. Ez az FM 88,9 MHz-en volt, az volt az érdekessége, hogy ezen a frenvencián nem egy, hanem három rádió szólt napszaktól függően:

• START Rádió 1:45-13:45
• Róna Rádió 13:45-19:45
• FBI Rádió 19:45-1:45

Ez volt az első olyan frekvencia, ahol 24 órán keresztül szólt rádió. Nem sokkal később indult be a Csaba Rádió az FM 104,00 MHz-en, de az sokáig csak 14:00-24:00 között szólt. Nálunk mindig a 88,9 MHz három rádiójának egyike szólt, és mivel nagyon sokat hallgattam, ezért nagyon képben voltam a '90-es évek zenei aktualitásaival. Ráadásul a START Rádió és az FBI Rádió ugyanarról a stúdióról sugárzott, a Derkovits sornál levő Ifjúsági ház 5. emeltén volt volt a stúdió. Az épület ma már nem áll, helyére került a Csabagyöngye Kulturális Központ, de azért emlékszem pontosan arra, hogy hol volt, mert volt lehetőségem többször is bemenni oda. Ugyanis rendszeres betelefonálója voltam a rádiónak. Vagy a kívánságműsorban kértem egy számot, vagy telefonos játékban vettem részt, alkalmanként sikerrel. És a nyereményekért mentem be a stúdióba. Egy idő után már szinte ismerősként fogadtak, egyszer körbe is vezettek, megmutatták, hogy működik a rádió. Ott láttam élőben először keverőpultot, rádiós mikrofont, meg azt a rengeteg CD-t, amit a dalok lejátszására használtak. A keverőpult használatából természetesen semmit nem értettem, de élmény volt számomra élőben látni, és egy kicsit figyelni, hogy használják. Ami a betelefonálást illeti, később már annyira ismert lettem a környéken, hogy többen is jelezték, hogy hallották, megint kértem egy számot, vagy megint játszottam és nyertem. Már akkor is zavarban voltam, ezek most is kellemes emlékek, és tökre jó érzés fogott el, hogy eszembe jutottak. Egyébként külön izgalmas dolog volt a betelefonálás, mert hát természetesen többen is akartak játszani, vagy dalt kérni, ezért az esetek többségében foglalt volt a vonal. Az már önmagában siker volt, ha kicsöngött a telefon.

Leginkább a START Rádiót és az FBI Rádiót szerettem. A Róna Rádió némileg más volt, mert egyrészt a stúdiója is máshol volt (Valahol a Bartók Béla úton, de ezt már nem tudom pontosan visszaidézni. Talán valamelyik tízemeletes tömb egyik lakásában alakítottak ki stúdiót), illetve a zenei kínálat is némileg másabb volt. Ez elsősorban az egyik műsorvezetőnek köszönhető, akinek nevére még most is emlékszem: Adamik Tibor volt, aki mindig hozta a saját stílusának megfelelő zenét. Ezért általa sok egyedi dalt hallgathattunk a rádióban, amit sehol máshol nem. Ezt az én gyerekfejem akkoriban nemigen tudta értékelni, mert elvoltam az akkori trendekkel. Néha hallgattam, de ezen kívül semmi. Ma már azt mondom, hogy nagyra értékelem, hogy annak idején hozott valami újat, valami egyedit. Pont emiatt jegyeztem meg a nevét.

Ez volt az a rádió, amit nagyon sokat hallgattam. Reggel, ha felkeltem, ezzel a rádióval készültem iskolába, napközben is sokat szólt, este is ezzel a rádióval mentem aludni. Úgyhogy gyerekkorom egy része volt, és kifejezetten jó érzés erre visszagondolni.

A másik emlék meg a Dance Action-ben hallható dalok kapcsán, hogy néhány olyan dalt is itt fedeztem fel, amik az 1997-es Játék Határok Nélkül egyik játéka alatt szóltak. És valami hihetetlen volt ezekre is visszaemlékezni. Megvannak most is az egyes adások a 128 GB-os Philips Pen Drive-omon, néha most is visszanézem és érdekes ezeket a dalokat felfedezni. De annyit láttam már, főleg az 1997-es Játék Határok Nélkül elődöntőit (mert ez az abszolút kedvenc évadom), hogy már pontosan meg tudom mondani, hogy melyik játék alatt melyik zene szólt.

Úgyhogy most egy kicsit élek a '90-es években, aztán visszatérek a jelenbe. Hiszen itt is vannak csodák, amik megszépítik a mindennapjaimat.

Dance Action 4

Szól egy legenda arról, hogy a ’90-es évek elején Németországból és Hollandiából a disco zene egy új irányzata indult el. Ezt valaki Eurodance-nek nevezte el. A név pedig teljesen helyén való, hiszen nemcsak hogy Európából származik, de úgy söpört végig az egész kontinensen, mint egy pusztító járvány. Sokak számára tényleg pusztító volt ez a zene. Uralták a rádiókat az Eurodance slágerek, a korszak fiataljai ezekre táncoltak a diszkókban. Talán a 2 Unlimited nevű együttestől indult el ez az őrület, azóta egyre-másra képződtek az Eurodance formációk elsősorban Németországban és Hollandiában. De mi magyarok se maradtunk ki a jóból. Megkaptuk mi is a magunkét, és szólt is, jó magyaros stílusban. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a dalok a mai napig élnek. “Régen minden jobb volt” elve mentén úgy táncolnak most is retro bulikon ezekre a dalokra, mintha a ’90-es évek elején a könnyűzenei életnek egy új, mindennél magasabb nívóját értük volna el.

Persze, a retro mindig is hódított, és az is általános, hogy ha új dalt írnak, valami régihez nyúlnak vissza forrásként. És igazából nem tartom helyesnek egy-egy zenei stílust teljes egészében ledegradálni, azt gondolom, hogy minden egyes zenei műfajt lehet magas színvonalon művelni, ahogy lehet pusztító módon is. Erre a Magyarországon népszerűvé vált Dance Action válogatásalbum-sorozat az ékes példa, melynek albumaira 18-20 dal került fel az aktuális dance trendekből. A sorozat 1995 elején indult el, majd 1998-ban felvásárolta az akkor magyar zenecsatorna a Z+, így Z+ Dance Action néven ment tovább a sorozat. Talán még a VIVA idején is ment sorozat, de az biztos, hogy nem sokkal a VIVA indulása után abbamaradt. A 4. album 1996 második felében jelent meg.

Egyébként jó válogatás, érdemes hallgatni, mert tényleg a Dance műfaj széles tárházával nosztalgiázhatunk. És vannak rajta kifejezetten kellemes dalok is. Például már gyerekként is nagyon szerettem a Los del Rio: Macarena című dalát, ami igazi meglepetés volt abból a szempontból, hogy két kiöltözött középkorú férfi énekelt a Latin pop stílusban egy mai füllel is kifejezetten szerethető dalt. Nekik csak ez az egy daluk volt ismert, de azzal generációk emlékezetébe égették magukat. Hasonló nívót képviselt a maga stílusában Robert Miles is, akiről szintén elmondható, hogy kár, hogy egy albuma, a Dreamland vált világszerte ismertté. Aztán tiszteletét teszi még a Mr. President is, amely együttes a Coco Jambóval söpört végig a világon. Erre az albumra egy későbbi daluk kapott helyet. De itt van a Captain Jack nevű formáció, mely leginkább az énekes matrózruhában való jelenléte okán vált emlékezetessé. A lányok nagy kedvence a Backstreet Boys is jelen van, a Fun Factory gyárában készült dalok ma is ugyanúgy igénytelennek hatnak, mint annak idején. Talán még Madonnánál is jobban kiárusította a szexet az “E-Rotic” nevű együttes, mely azon túl, hogy mindenféle férfinevek szerepeltek a dalaik címében, valami rá rímelő szöveggel, csak igénytelen dance slágerekre futotta tőlük, a csaj erőtlen nyögéseivel fűszerezve. De az tény, hogy a “Fred, come to bed”, “Fritz loves my tits” vagy a “Max don’t have sex with your ex” címek ötletesek voltak, de ennél többet nem lehetett várni tőlük. Külön érdekesség a Milli Vanilli által “felénekelt” dal, ide feldolgozás formájában került fel. Tudomásom szerint, ekkor már tudott volt, hogy a tagok csak tátogtak, és mások énekelték fel valójában a dalokat. Lehet, hogy pont annak az embernek az előadásában hallhatjuk itt a “Girl, You Know It’s True” című dalt, aki valójában felénekelte, hiszen alig hallható különbség a két változat között. Az biztos, hogy a Milli Vanilli-re nagyon csúnyán ráégett, hogy csak imposztorok, a két srác közül egyik sem volt képes elhelyezkedni a szórakoztatóiparban, hiába tanult meg mind a kettő énekelni. Csak az egyik él már, de ő sem találja a helyét a énekesként, a másiknak is halálig voltak problémái.

Ahogy utaltam rá korábban, nem vagyok ellene ennek a zenei stílusnak. Gyerekkoromban megvolt kazettán, akkor meghallgattam egy jó néhányszor, a CD-t a napokban sikertül megszerezni. Én is főleg nosztalgiától átitatva hallgatom ezeket a dalokat. Így egybe hallgatva őket azt gondolom, hogy egy tisztességes válogatásalbum. Számomra a jó dalok, felhúzzák a rosszakat, és inkább egy jó válogatásalbumnak gondolom. Természetesen senki ne az Eurodance-től várja a szórakoztatóipar megújulását, megváltását, hiszen ennek a stílusnak az a célja, hogy egyszerű zenével, szöveggel, esetleg énekesni tudó tagokkal szórakoztasson. A szövegek is mind az élet szépségeiről könnyedségéről szólnak, hogy minden ember egyenlő, és hogy milyen csodálatos ez a világ. Ha pszichológiai vagy antropológiai szakon lennék, kutatnám, hogy miért voltak ezek a dalok annyira népszerűek a ’90-es években. Mit szolgáltak az X generáció fiataljainak, hogy szerették ezeket a dalokat. Mi volt a készítők célja? Illetve nem is kell messzire mennem, hiszen holland szakosként kutathatnám, hogy miért volt ez a németalföldről származó zenei stílus messzeföldön híres. Meghallgatom egy párszor ezt az albumot, amíg kigondolom a választ.

Ének: 5/10

Zene: 6/10

Szöveg: 4/10

Hangszerelés: 8/10

Borító: 8/10

Hangulat: 7/10

+ Tisztességes válogatásalbum a ’90-es évek trendjeiből

– Ami akkor rossz volt, azt a retro-élmény se szépíti meg

68%

Annak a nyárnak az emléke

Instagramon találkoztam egy BL-mangával, ami a borító alapján szimpatikusnak tűnt és úgy döntöttem, hogy elolvasom. Ez a Kimi wa Natsu no Naka. Ez egy két kötetből álló 5-5 fejezetes mangapáros, mely a Hidamari ga Kikoeru egyszerűségével mesél el egy szerelmes történetet. Chiharu Saeki és Wataru Toda iskolatársak, a közös hobbi, a filmek hozta össze a két srácot. Saeki egyébként az iskola szépfiúja, akibe szerelmesek a lányok, de mindegyiket visszautasítja, mondván, hogy neki már van valakije. Csak az a bizonyos valaki nem tud róla... Na de szerencsére nem arról a nagyon nyomulós BL-történetről van szó, amit egyébként rettenetesen gyűlölök. A két srác kapcsolata teljesen békésen alakul. Eljárnak helyekre (főleg moziba), beszélgetnek, közelebb kerülnek egymáshoz. Alapvetően nem egy nagy durranás, de azért olvastam szívesen, mert az ismerkedésnek és párkeresésnek egy számomra ideális módját láttam itt. De leginkább azért tetszett rettenetesen, mert olyan érzelmeket rajzolt a fiúk arcára a mangaka, amilyennel nagyon ritkán találkozok és megérintett. Úgyhogy nagyon szerettem olvasni.

Be is tettem a kedvenc mangák közé, de sajnos az utolsó fejezetre kénytelen voltam a 10 pontot levinni 9-re, mert a vége rettenetesen össze volt csapva. Olyan volt, mint az a 12-13 részes anime, ami megy a maga békés medrében, aztán mintha a készítők észbe kaptak volna, hogy ja, mindjárt vége! Kicsit bele kell húzni, srácok! Tehát itt is, a végére annyi mindent sűrített be a mangaka, hogy már nagyon nem is lehetett megélni a történéseket. Pedig ott derül ki, hogy ki is az, aki miatt Saeki visszautasította a lányokat, egyáltalán hogy is volt az egész. Meg aztán annyira valószínűtlen volt a legvége. Nagy kár érte, pedig lazán lehetett volna minden idők legjobb BL-mangája nálam, mert tényleg a rajz csodálatosan szép. Mindenesetre igen... Ez a Hidamari ga Kikoeru - Given - Kimi wa Natsu no Naka BL-vonal az, ami bejön nekem, amivel én magam is tudok azonosulni.

Kerestem egyébként a mangát németül, mert terveztem a Bookline-on megvenni, de úgy tűnik még nincs németül. Tisztára úgy emlékeztem, hogy valamelyik német manga-kiadó (többet is követek) insta-oldalán láttam, de nem. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a "Shelfie-sunday" hashtag alatt láttam valahol, és ott figyeltem fel a borítóra. Akkor majd angolul megveszem valahol, ha megtalálom megfizethető áron. Mert egyébként nagyon jó. Csak egy egyszerűbb, lassabb lezárással jobban jártunk volna, mert akkor átélhetőbb is lett volna az egész történet és a dinamikája is megmaradt volna.