Új ismertető tőlem az AoiAnimére

Új ismertető került ki általam az AoiAnimére, méghozzá a Haikyuu!!-ból. Igazából kicsi esélyét adtam annak, hogy nem lesz meg az ismertető belőle, mert bíztam abban, hogy van annyira népszerű az anime, hogy legyen már róla ismertető. Azt elolvastam volna, de döbbenten láttam, hogy nincs. Hát akkor munkához láttam, és megírtam.

Igazából furcsa, hogy olykor régebbi, népszerűbb animékból sincs ismertető az AoiAnimén. Azt tudom, hogy népszerűség terén jóval az AnimeAddicts alatt van, emiatt jóval kevesebb animéből van itt ismertető. Mégis többre becsülöm ezt az oldalt, mert minőség terén színvonalasabb. Jobb ismertetők vannak itt, és a közösség is határozottan az értelmesebb animésekből kerül ki. Érdemes szétnézni a fórumon, és olvasni, miket írnak egyes animékről. Egy időben igyekeztem beilleszkedni hozzájuk, mert pont, hogy motivált, hogy ennyire éretten nyilvánítanak véleményt egy-egy animéről, csak aztán összehasonlítva az én írásomat az övékkel, meg hogy nem igazán reagáltak azokra, amiket írtam, inkább visszavetett abból a lelkesedésből, hogy írjak oda, ezért elhagytam a fórumot. Volt is olyan gondolatom velük kapcsolatosan, hogy ők az elit animések. Én is igyekszem, amennyire tőlem telik, összetetten látni egy-egy animét, minél több szempontból elemezni, de itt a fórumon olyan szintű háttértörténetekkel, összefüggésekkel elemeznek egy-egy animét, ami még egy kritikusnak is dicsőségére válna. Talán egyszer én is eljutok erre a szintre, de a valódi cél az, hogy mindig a jelen tudásomhoz mértem a legjobban elemezzek ki egy-egy animét, mangát, zenét vagy előszereplős filmet, sorozatot.

Hyper Projection Engeki Haikyuu!!

Amikor először néztem a Haikyuu!!-t, már akkor is tudtam, hogy készült egy élőszereplős színdarab. Olyasféle, mint a Prince of Tennis Musical (Tenimyu), tehát színházban adták elő, magát a sportágat is imitálták, de nagyon vicces volt. Főleg a színészi játék volt szerethető. Igazából a Tenimyu-t akkor néztem, amikor már bőven kiábrándultam az animéből, mert már kezdtem unni a "harcos" meccseket, ezért kifejezetten üdítőnek hatott a musical. Mert olyan érzetet adott, mintha kiparodizálnák az eredeti művet. De mivel a Haikyuu!!-t végig nagyon szerettem, és mivel az első pár perc után ez is olyannak tűnt, mintha kiparodizálnák az eredeti művet, ezért ki is kapcsoltam. Főleg, hogy mivel 2 órás volt, és spontán döntöttem el, hogy megnézem, csak akkor néztem volna végig, ha nagyon megtetszett volna.

De ma úgy döntöttem, hogy és nem lesznek elvárásaim vele kapcsolatosan, lesz amilyen lesz. És megérte, nagyon jó volt. Ha ott és akkor láttam volna a színházban, biztos, hogy életre szóló élmény lett volna. Alapvetően itt is imitálják a röplabda meccseket, de gondolom, hogy inkább azért van, mert egyrészt a színészek nem röplabda játékosok, másrészt a labda ne menjen a nézőtérre. Labda egyébként volt, de egy segítő egy bottal irányította. Ez némileg rontotta az összhatást, de csak ennyire tudták a röplabdát megjeleníteni. Tetszett a színészek játéka, főleg Kimura Tatsunari színészi játéka. Kifejezetten olyan érzésem volt, mintha magát Kageyama Tobiót keltette volna életre, annyira hitelesen játszotta a szerepét. Mondjuk részint maga a karakter is olyan, hogy nem nehéz őt egy ázsiainak úgy megjeleníteni, mintha ő maga "jött volna le" a rajzlapról, mivel Kageyama Tobio az egyik "legjapánabb" anime karakter, akit eddig valaha láttam. Kicsi, ferde szem, fekete haj, szinte teljesen kerek arc. De mindezek mellett a színészi játéka is rendkívül jó volt, tökéletesen olyan volt a beszéde, az arcvonásai, mintha tényleg Kageyama jelent volna meg a mi világunkban. Legfeljebb a hangja miatt nehéz őt egy ázsiainak eljátszani, mert a seiyuu-jának (Ishikawa Kaito) olyan mély hangja van, hogy még egy európai férfinak is a dicsőségére válna. A Kimura Tatsunari ebből a szempontból is kiváló választás volt, neki is nagyon mély hangja van.

A színdarab (nem tudom, hogy lehet-e musical-nak hívni, nem énekelnek benne) az anime első évadát dolgozza fel, meglehetősen zanzásítva. Ahogy Hinata meglátja a TV-ben a Karasuno röplabdameccset, megmérkezőzik Kageyamával, majd csapattársak lesznek. Majd gyakorlás, és a mérkőzés a Jousai Aoba középiskola csapatával. Ezt sűrítették bele 126 percbe. Természetesen voltak jelenetek, amiket kihagytak belőle, például a Nekomával való meccset, de amit eljátszottak, abban nem volt hiányérzet. Szerettem nézni a színdarabot, volt olyan érzésem, hogy a színészek nagyon jó csapatot alkotnak. Éreztem egyfajta kohéziót köztük, és ez emelte a színészi játék színvonalát. Bár olvasva a színdarabról, lehet, hogy ez csak illúzió, ugyanis voltak konfliktusok az időpontok miatt, ezért 2015 után 2016-ra öt szereplőt lecseréltek, köztük Kimura Tatsunarit is. Bár az az érdekes, hogy pont őt nem említették meg, hogy "részt vett" volna ezekben a konfliktusokban (csak arról tudok, ami a linken olvasható), mégsem szerepel a második évi szereposztásban. Helyette viszont sikerült olyan színészt találni, aki még nevében is hasonlít a karaktére: Kageyama Tatsuya. A másodikat nem láttam, és egyelőre csak az első érhető el neten.

A képen az összes színész látható, és mint jól kivehető, csak férfiak játszanak. Pedig megnéztem volna Shizumu Kiyokót, ő az animében az elképesztően tehetséges, de rideg női csapatvezető, coach. Külön poén lett volna a színdarabban is megjeleníteni, ahogy bolondulnak érte a pasik. :D

Egyébként megnéztem a CDJapannél, kapható DVD-n, de japán szokás szerint irgalmatlanul drága. Nem magyar pénztárcára van szabva a ¥8.000-es ár. Akkor döbbentem meg, hogy mennyire drága egy-egy DVD, Blu-ray Japánban, amikor kb. 10 éve Animelo Summer Live DVD-t és Blu-ray-t kerestem, és láttam, és nemcsak hogy nagyon drága volt mind a kettő, hanem alig volt különbség a két kiadás ára között. Úgyhogy nem hiszem, hogy maholnap fogom megvenni, pedig nagyon szívesen betudnám eredetiben, mert élmény volt az a két óra, amíg tartott az előadás. De hátha lesz spórolós kedvem, és megveszem majd. Aki szeretné megnézni, az itt letöltheti magának.

Haikyuu!! másodjára

Általában úgy vagyok egy animével, hogy egyszer végignézem, aztán megmarad az emlékezetemben, de mivel mindig van mit nézzek - most is kb. 55 anime van tervben, amit megnézek - ezért csak legritkább esetben veszek elő másodjára is egy animét. Nagyon-nagyon kell szeressem ahhoz, hogy újra végig akarjam nézni. Ezen nagyon ritka és megtisztelő posztot kapta meg a Haikyuu!! Másodjára nézem végig. Egyszerűen imádom, hogy egy végre van egy olyan sportanime, ahol nem istenek játékát látom, hanem megmarad az adott sportág a maga emberi mivoltában. Nem utolsósorban röplabdás anime, ez az egyik kedvenc sportágam. Amiben még nagyon erős, az a humor. A legtöbb poént egyértelműen Hinata Shouyou, vidám, oldott, gondtalan jelleme okozza. Csak jár a szája, mondja a magáét, de nem gondol bele, hogy az másokat hogy érint. Az a legpoénosabb, amikor Kageyama Tobiónak bedurran az agya. De azért a többiek is szolgáltatnak bőséggel poénnal.

Alapvetően tudom, hogy miért olyanok a sportanimék, amilyenek. Mivel ezek az animék elsősorban a fiatal fiúknak készülnek, ezért sok esetben túlzásokkal élnek. Átlagemberekkel akarják szemléltetni azt, hogy kemény munkával bárki elérheti a céljait, ezáltal inspirálva a célközönséget. De ahhoz, hogy el is jusson hozzájuk az üzenet, olyan szintű fejlődést mutatnak be, ami nagyon látványos, és nagy hatást kelt. Mindezek mellett az egyes meccsek nagyon dinamikusak, a játékosok irgalmatlan energiát fektetnek a játékba. Ha csak szimbólumként nézzük ezt, akkor gyakorlatilag nem is áll messze a valóságtól az, amit az olyan sportanimékben látunk, mint a Prince of Tennis. Hiszen a japánok hasonló morált mutatnak fel a munkahelyen is. Hogy ez mennyire hatásos, az szinte már mindenki számára nyilvánvaló... ma már semennyire. Ráadásul azért, mert egy ilyen animében tudjuk, mi várható, sokkal inkább kiszámítható, és pont ettől válik unalmassá.

Ezzel szemben a Haikyuu!!-ban tehetséges sportolókat látunk. És azáltal, hogy a játékuk sokkal inkább emberi, ezért közelebb hozza a nézőt a röplabdához, mint azok a sportanimék, melyek olyanok, mint amilyenekről fentebb írtam. Ezért gondolom azt, hogy a Haikyuu!! sokkal inkább inspiráló, hiszen itt azt látjuk, hogy a játékosok a saját, emberi képességeiken belül tesznek meg mindent azért, hogy a legjobbak legyenek.

Ezért inspirál engem is, konkrétan a gyerekkori lelkesedésemet élem meg. Ugyanis elkezdtem az egyetemen röplabda edzésekre járni. Ez tőlem azért nagy szó, mert gyerekkoromban gyűlöltem a testnevelés órákat, szinte rettegtem tőlük. Soha nem voltam jó a sportokban, és utáltam, amikor fociztunk, vagy kosaraztunk az osztállyal, mert persze mindig engem választottak ki utolsónak, és semennyire nem tudtam a csapat hasznára lenni, ami nagyon bántott már akkor is. Nagyon ritkán volt röplabda, azt élveztem egyedül. És mivel sokáig nem kaptam inspirációt, ezért a sport prioritása sokáig nagyon alacsony volt az életemben. Csak kb. 25 éves koromban kezdtem el érezni, hogy komolyabb igényem van a mozgásra. Nagyjából akkorra rendeztem le magamban minden önbizalomhiányt, amit a gyerekkori élmények okoztak. Most sem feltétlenül van elsők között a sport nálam, de mozgás igénye, és most már a röplabda sokkal előrébb van, mint korábban bármikor. És ezt konkrétan a Haikyuu!!-nak köszönhetem.

Elképzelhető, hogy fogok még írni a sorozatról.

Amikor a zene alapján teljesen más animére számítunk

Régóta tudok már az Ayakashi-ról, de csak most szántam rá magam, hogy megnézzem. Az endingjét ismerem régóta, annak szövegét ugyanis Okui Masami írta, valamint háttérvokálozik is benne, és felénekelte a Self Satisfaction albumára. Kagaribi a dal címe, és egy végtelenül kellemes hangulatú ballada. Van benne melankólia is, mert magányról, hiányérzetről szól, de mintha "táncolna" az érzésben, megéli azt. KAORI az eredeti előadó, akinek neve ismerős lehet azoknak, akik követik japánul (is) a Pokémont, ugyanis a 3. generációban ő volt Haruka (May) seiyuu-ja. Egy character songot is felénekelt neki, ami meglehetősen jóra sikeredett. Seiyuu-nak jó, énekesnői karrierjét ne nagyon erőltesse. Tud érzelmeket énekelni, van technikája, csak veleszületett hangja nincs. És mint annyiszor, Okui Masami most is azt csinálta, hogy tökéletesen felénekelte a dalt. KAORI bevitte a maga énektechnikáját a dalba, de az az érdekes, hogy Okui Masami-nál azt érzem, hogy neki nem kell semmilyen technikai tudás, spontán képes olyan érzelmeket kiénekelni, hogy az úgy gyönyörű, ahogy van.

Ennek alapján arra számítottam, hogy inkább egy felnőtteknek való Slice of Life anime lesz, ahol nemcsak az lesz, hogy két középiskolás egymásba szeret, hanem az élet komolyabb dolgairól fog szólni, ami húszas-harmincas korosztályt érinti. Ehhez képest kapunk egy horrort. Vagyis inkább az eleje durva, aztán átmegy emberfeletti témába. Eredetileg Visual Novel-ként jelent meg az Ayakashi, majd készült belőle egy két kötetes manga és egy 12 részes anime. Ami érdekesség, hogy a manga és az anime szinte egyszerre jött ki. Ez ritkaságnak számít, bár gondolom, mivel ott volt az alaptörténet videojáték formájában, ezért azáltal lett sikeres a történet, nem úgy, mint azoknál az animéknél, melyekből előbb manga jelent meg, és várnak vele évekig, amíg befut, és utána megcsinálják az animét belőle.

De miről is van szó? Az Ayakashi egy élősködő faj. Birtokosai szuperképességekkel rendelkeznek, ám ennek az az ára, hogy ezek a képességek magasan meghaladják az átlag ember erejét, ami elbír, ezért a képességük felemészti őket, és nagyon korán meghalnak. Ugyanezt a képességet birtokolja Kusaka Yuu is, aki depresszióba esik, miután gyerekkori barátja meghalt. Viszont a középiskolába, ahova került, összetalálkozik egy lánnyal, Yoake Eimu-vel, aki szintén Ayakashi. Eimu feladatul kapta, hogy védelmezze Yuu-t, így kerülnek kapcsolatba egymással. A fiú némileg ellensúlyozza az anime durva mivoltát, ugyanis egy rendkívül kedves és érzékeny srác, aki bár annyira nem emózik (és ez nagy előnye az animének), mégis lehet érzékelni, hogy belül nagyon megszenvedi, hogy birtokában van ennek a képességnek. Fokozatosan ismeri fel természetfeletti képességét, és érdekes, hogy ahogy megyünk előre az animében, úgy lesz egyre kevésbé horrorisztikus, és átmegy az egész természetfeletti harcba. Mert hát van miért harcolni, ugyanis vannak rajtuk kívül néhányan, akik szintén birtokosai ennek a képességnek (élősködő fajnak), csak ők nem törődnek bele abba, hogy korán halnak, és az erejük felemészti őket. Könnyen kitalálhatók, hogy ők lesznek a negatív főhősök. Embereket tesznek parazitává maguk körül, ők lesznek a csatlósok. Így Yuu dolga igencsak nehéz lesz, ha le akarja győzni a gonoszt.

Alapvetően nem rossz anime, inkább az, hogy nem tudtam azonosulni a szereplőkkel teljes mértékig. Mert különben azon rövid animék közé tartozik, melynek jó története van, jó a történetvezetés is, tehát jól fel van építve, és logikusan halad előre a történet, ráadásul a karakterek érzelmi világát is megismerhetjük. Az pedig ritka, hogy egy 12-13 részes anime ennyire komplex. Külön érdekesség, hogy Yoake Eimu seiyuu-ja Mizuki Nana, akinek a munkásságában annyira nem vagyok jártas, de itt ő nyújtja a legemlékezetesebb alakítást. De hol? Mizuki Nana mondja fel Eimu hangján, hogy kik szponzorálták az animét, és azt olyan erotikus, vágyakozó hangon teszi, hogy zavarba ejtő volt minden egyes rész elején és végén hallgatni. Egyébként jól állt Mizuki Nanának ez a melankolikus hang, amivel Eimu-nek különözte a hangját. Az opening (Ayane: Cloudier Sky) jobban visszaadja az anime horror-mivoltát. És tisztára olyan a hangszerelése, mintha az I've Sound írta volna meg a dalt. Trance-es hatású dal, némi elektromos gitárral. Hasonlított a Higurashi no Naku Koro ni openingjére. Annál talán még jobb is, mert az Ayakashi openingnek emlékezetesebb a dallama, jobban megmaradt bennem. Az ending inkább Kusaka Yuu belső érzésvilágát jeleníti meg dal formájában.

Érdemes egy próbát tenni vele, aki tud azonosulni a szereplőkkel, vagy a történettel, és nem zavarja a durva jelenetek, az imádni fogja ezt az animét.

HIStory sorozatok

Most egy kínai, pontosabban tajvani sorozatról szeretnék írni, mely két nagy sorozatból, azon belül öt mini-szériából áll, ez a HIStory. Ez egy homoszexuális, romantikus sorozat, a mini-szériák között nincs közvetlen összefüggés. Nem mindegyik sikeredett jóra, de mindegyiknek megvan a maga érdekessége.

HIStory 1

Az első szériába három, egyenként 4 részes sorozat tartozik. Ezek együtt kb. 80 perc hosszúak, ezért akár egész estés filmként is végig lehet nézni őket.

My Hero

Az összes közül ez lett a legdebilebb. Ráadásul a történet is eléggé logikátlan lett. A lényeg, hogy meghalt egy fiatal lány, aki visszatérhet az élők közé, de csak úgy, hogy ha élete szerelme újra belé szeret. Ehhez egy fiú testébe kell belebújnia. Tehát férfitestben kell elérnie, hogy a fiúbarátja újra belészeressen. Erre van 7 napja. Ha nem sikerül, végleg meghal a fiú teste is, meg a lány lelke is. A furcsasága a dolognak ott van, hogy elvileg egy pasit látunk meghalni, a lány emlékeim szerint a túlvilágban jelent meg először, és bújik a halott srác testébe. Ki ez a lány? Honnan ismeri azt a pasit, akit elvileg újra meg kéne hódítania? Korábbi haláleset? Ez nem derül ki, de jó eséllyel erről van szó. A sorozat bohózat-mivoltát az adja, hogy a hölgy szembesül a férfilét sajátosságaival. Például döbbenten nézi a saját külsejét, és furcsa számára állva pisilni. Két komoly probléma van a sorozattal: Egyrészt a vicces jelenetek annyira debilek, hogy egyszerűen elinfálják a komoly jeleneteket, és amikor érzelgősre vált a sorozat, nem érzem át a helyzet komolyságát. Másrészt, a két főszereplő között sem látom a kémiát, nem érzékelem a szerelmet, ez hasonlóképpen rontja az összképet. Kifejezetten rossz kezdet. 3/10

Stay away from me

Ez kicsit kényesebb sztori abból a szempontból, hogy két mostohatestvér között lesz kapcsolat. Az egyik srác anyja és a másik apja összeházasodnak, beköltöznek a közös lakásba, és amíg a szülők nászúton vannak, addig alakul ki a kapcsolat. Ebben segítségükre van az egyik srác barátnője, aki történetesen fujoshi. Gondolatban összehozza a két fiút, és mindent megtesz azért, mert a gondolata realitássá váljon. Amúgy eléggé idegesítő csaj, tipikus fujoshi, aki valósággal elélvez attól, ha két fiút együtt lát. Ugyanakkor a végére, amikor komoly tanácsot kell adnia, akkor kiderül, hogy helyén van a szíve. Vélhető, hogy sikerülni fog a terve, de itt is nagyon gyenge a színészi játék. 4/10

Obsessed

Ez már lényegesen jobb, bár az alaptörténete ennek is eléggé elvont. Itt egy létező melegkapcsolat megy szét azáltal, hogy az egyik srác bemutatja a másiknak a barátnőjét. A felszarvazott pasi persze keserves sírásba kezd, és ahogy elrohan tőlük, egy autó elé rohan, az elüti, és meghal. Újjáéled, és a tíz évvel ezelőtti énjében találja magát, amikor még együtt volt a sráccal. Egyetemen végeztek, kezdik a nagybetűs életet. Az újjáéledt pasi tudatában van annak, hogy ő már meghalt egyszer, és ahhoz, hogy elkerülje az újbóli halált, el kell távolodnia a fiújától. Sikerülni fog neki, vagy hagyja, hogy együtt legyenek, ezzel kockára téve az életét? Hát persze, hogy nem úgy van az. Ami miatt tetszett, hogy a két főszereplő között érzékeltem a szerelmet, hitelesebben játszották a szerepüket.  Olyannyira hitelesen, hogy itt jelenik meg legerősebben a homoszexualitás. A legvégén megijedtem, mert komolyan azt hittem, hogy átmegy melegpornóba a dolog. 8/10

HIStory 2

A második széria két, egyenként nyolc részes sorozatot foglal magába. Mivel hosszabbak, ezért valamivel részletesebbek. Jobban megismerjük a szereplőket, adott esetben a múltjukba is betekintést nyerhetünk.

Right or Wrong

Ez bizony komoly kérdés ebben a sorozatban, ugyanis a homoszexualitáson belül több kényes témát is felvet. A szerelmes pár között ugyanis nemcsak hogy jelen van a korkülönbség, hanem tanár-diák szerelem lesz ez. Bár nem az iskolában ismerkednek össze. A történet lényegében arról szól, hogy az idősebb férfi nemcsak tanárként dolgozik, hanem az Antropológiai osztály egyik professzora is. Tehát két állásban dolgozik, így nem csoda, hogy a lakása rendkívül igénytelen, és nincs ideje a 8 éves kislányára. Elvált, lányát egyedül neveli... nevelné, ha lenne rá ideje. De mivel nincs, ezért felfogad egy nevelőt a lánya mellé, aki egy fiatal srác. Kicsi a világ, ugyanezt a srácot tanítja az iskolában (véletlenül találkoznak). A fiúról hamar kiderül, hogy komoly érzelmi kríziseken ment keresztül a szexuális orientációja miatt. Bántották az iskolában emiatt, a kiszemelt srác, akibe beleszeretett, persze elutasítja őt. Végső elkeseredésében az éjszakai életben keres menedéket, különböző meleg pasikhoz (mondjuk ki: hímringyókhoz) fordul szexuális szolgáltatásért. Egy ilyen helyen találja meg egyszer a tanár, a srác meg elsírja neki a bánatát. Hogy mi lesz ebből, az igazából nem érdekes, mert itt sem érezni feltétlen a szerelmet a szereplők között. Pontosabban a fiatal színész jól játssza a szerepét, de az idősebb pasi műérzelmei szinte nézhetetlenné teszik a sorozatot. A kislány viszont rendkívül aranyos, és végtelenül szerethetővé teszi a sorozatot. Felveti az azonos nemű párok gyerekvállalásával kapcsolatos kérdéskört. Tud-e hiteles szülőként két férfi felnevelni egy gyereket? Főleg akkor merül fel a kérdés, amikor megjelenik a lány anyja is, aki alaposan felkavarja a már egyébként sem állóvizet. Egy biztos, a kislány nagyon megszerette a fiatal srácot is, olyannyira, hogy az utolsó részben a kislány megfogja a két férfi kezét, és mondja, hogy teljesen mindegy, hogy milyen neműek a szülei, csak szeressék őt. Ritka szép gondolat, csak az idősebb pasi színészi játéka borzalmas. 6/10

Crossing the Line

Az a helyzet, hogy ha választani kellene, hogy az eddigi HIStory sorozatok közül melyik a legjobb, akkor egyértelműen a Crossing the Line-ra esne a választás. Magasan a többi fölött áll: Itt érezni leginkább a szerelmet, ráadásul, nem is egy, hanem két fiúpáros történetét ismerhetjük meg a sorozatban. A főszereplő srác, Xia Yu Hao, egy cserediák, akivel csak a baj van. Ugyanis mellékállásban egy éjszakai bárban dolgozik, ennek köszönhetően aktívan benne van az éjszakai életben, ismeri a keményfiúkat. Akkor találkozik Qiu Zi Xuan-nal, amikor menekül az igazgató elől, és hihetetlen képességéről tesz tanúbizonyságot, amikor átugorja a korlátot, ezzel megmenekülve az igazgatói felelősségre vonás alól. Qiu Zi Huan és gyerekkori barátja, He Cheng En az iskola röplabda klubjába járnak, elbűvölten nézik, ahogy Xia Yu Hao atugrotta a korlátot. Be akarják venni a csapatba. Az első rész egyébként rettenetesen idióta (itt jó értelemben), ugyanis He Cheng En mindenféle módszerrel megpróbálja rávenni a fiút, hogy csatlakozzon a csapatba. Tanórákon nem hagyja békén, szünetekben is állandóan a nyakára jár, és azon van, hogy meggyőzze, hogy csak a hasznára válik, ha csaltakozik a röplabda csapatba. Végül fogadást kötnek, hogy első alkalommal, ha jobb teljesítményt mutat, mint a legjobb játékos, akkor békén hagyják őt, máskülönben csatlakozik a csapatba. Az eredmény sejthető. Qiu Zi Xuan sajnos már nem játszhat, ugyanis egy korábbi meccs alkalmával súlyosan megsérült, melynek következtében keresztszalagszakadása lett. De ott van a csapattal és tudásával, tanácsaival segíti a játékosokat. Ahogy Xia Yu Hao végül beadja a derekát és fizikai képességeit kamatoztatja a röplabdában, úgy látja meg benne Qiu Zi Xuan, hogy ez a srác lesz majd az, aki megvalósítja az álmait, amit magának már nem válthat valóra. Ezáltal kerülnek közel egymáshoz.

A másik fiúpáros Xia Yu Hao osztálytársai, szintén röplabdáznak: Wan Zhen Wen és Wan Zhen Wu. A nevek közti hasonlóság nem csoda, ugyanis újabb mostohatestvér páros kapcsolatának kialakulásába nyerhetünk betekintést. És megkedvelték egymást... túlságosan is. Még ha nem is biológiai a kapcsolat kettejük között, azért rányomja a bélyegét a kettejük kapcsolatára, hogy mégiscsak testvérekké lettek azáltal, hogy a szüleik összeházasodtak. Persze idő kell hozzá, de áthidalják ezt, olyannyira, hogy az egyik legszebb szerelmi vallomást, amit valaha láttam romantikus történetben, az, ahogy Wan Zhen Wu megvallja érzéseit Wan Zhen Wen-nek. Nem egy helyen olvastam véleményként, hogy a testvérpáros szerelme jobban tetszett többeknek, mint a főszereplőké. Ezzel egyet tudok érteni, én is sokkal erősebbnek éreztem a kohéziót a testvérek között. Mellesleg a sportág sincs elhanyagolva, kis betekintést nyerhetünk a röplabdába is. Nem utolsósorban van utalás a Haikyuu!! animére is, ugyanis kimondják a sorozat nevét. Mondjuk én a kezdetektől úgy nézem, mint a Haikyuu!! shounen-ai változatát. Bár minden shounen-ai ilyen lenne, mint ez. 10/10

És készül a HIStory 3 is, melynek szintén két mini-szériája lesz. És hogy mennyire a Crossing the Line lett a legjobb, azt bizonyítja az is, hogy ennek van a legmagasabb átlagértékelése (My Drama List-en 8,9), valamint ez az egyetlen sorozat, melynek lesz folytatása mozifilm formájában. Kíváncsi leszek rá.

Könyv Japán jelenéről

Tegnap japán nyelvórán a tanárnő behozott egy könyvet megmutatni: Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai. Már a címe is felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis pont arról szól, ami nagyon foglalkoztat a japánokkal kapcsolatosan. Méghozzá a ma élő japánok mindennapjai. Körbeadta a könyvet, ahogy beleolvastam, egyből éreztem, hogy ez sok bennem felmerült kérdésre választ adhat. És ami meglepetés volt a tanárnőnek, hogy ezt a könyvet kereskedelmi forgalomban is lehet kapni. Ezt ugyanis az Antall József tudásközpont adta ki, a tanárnő elmondása szerint nekik nem szokásuk kiadni könyvet kereskedelmi forgalomban. De ezen van ár, utánanéztem, és bizony, lehet kapni könyvesboltokban. Ráadásul pont ma kaptam a Libritől 20%-os kupont. Hát kaptam a lehetőségen, hogy megvegyem a könyvet. Így beleolvasva tényleg jónak néz ki. A '90-es évektől kezdi el elemezni a mai Japánt, amikortól az úgynevezett gazdasági csoda megtorpant. Bejött a 0%-os infláció, nem volt gazdasági növekedés. Állítólag komoly tüntetések voltak 1997-ben, amikor az ÁFÁ-t 3%-ról 5%-ra emelték. Kíváncsi leszek, hogy tényleg volt-e ilyen. Külön fejezetet szentelt az író a 2011-es nagy földrengésnek és szökőárnak. 

Akkortól kezdett el komolyan érdekelni a mai japán társadalom, amikor mint egy hályogként levált a szememről annak az illúziója, amit az elején hittem a japánokról, hogy ők egy idealista állam, mindenben tökéletesek és náluk van a földi paradicsom. Mert egy időben tényleg ezt gondoltam róluk. Csak aztán, ahogy olvastam, hogy a mai fiataloknak milyen kihívással kell szembenézniük, keményen tanulnak azért, hogy a legjobb egyetemre kerüljenek be, aztán hogy naponta minimum 12 órát dolgoznak, és a többi, ami megnehezíti egy japán mindennapjait. Egy jó ideje az a gondolatom, hogy a japánok azt gondolják, hogy még mindig működik az a gondolkodásmód, amivel egyébként gyönyörűen újjáépítették az országot a II. világháború után, de ezek ma már nem működnek. És mintha nem akarnának tudomást venni a világ változásairól, vagy félnek változtatni, mert attól tartanak, hogy a nemzeti identitásunk szenved csorbát, ha feladják az elveiket, ami többek között egyedivé teszi őket, és aminek köszönhetően a világ második gazdasági nagyhatalma lett. Pedig a változás látható náluk, hiszen a mai fiatalok már sok mindenben másképp viselkednek, mint a szüleik, nagyszüleik generációja. Kevésbé érdekli őket a saját országjuk hagyománya, kultúrája, ráadásul azt is hallottam, hogy nagyon az udvariassági fokozatokat sem használják. Ez pedig komoly probléma lesz nekik a munkaerőpiacon történő elhelyezkedésben.

Sokat nem tudok még, de ezért vettem ezt a könyvet, mert nagyon érdekel a téma, és azt gondolom, hogy ez a könyv nagyon jól összefoglalja a mai japán társadalom nehézségeit. Mindenképp fogok írni még róla.

Hét szellem színre lép

Nem sokáig maradt a 300-as szám a My Anime List profilomon a "Completed" listán, máris itt a 301. anime, amit befejeztem, ez pedig a 07-Ghost. Érdekes története van annak, hogy miért választottam ezt az animét: Leeával amikor beszélgetek, többször említette ezt a művet. Ez ugyanis az egyik abszolút kedvenc animéje. Mivel tudom róla, hogy milyen animéket szeret, ezért sejtettem, hogy mire számíthatok, és nagyjából az is lett. Szereti a komoly mondanivalójú történeteket, amelyek nem rágják a néző szájába a mondandót, hanem gondolkodásra késztet. És persze megy is neki, hogy gondolkozzon a háttértörténeten, ugyanis amikor kibeszélünk egy-egy animét, számomra nagyon meglepő, hogy milyen összefüggésre jut. A 07-Ghostot egyfajta kihívásnak vettem. Vajon meg tudok-e érteni egy olyan történetet, melynek lényegi mondandója sokkal inkább a sorok között rejlik, minthogy az látható lenne.

És sajnos csúnyán felsültem benne. Nagyon nehezen értelmezhető anime, kezdő animéseknek semmiképp nem ajánlom. Nem is foglalnám össze a történetet, mert annyira összetett, hogy nem is igazán lehet úgy röviden összefoglalni, hogy figyelemfelkeltő legyen. Akit érdekel, az a My Anime List profilján olvashat róla.

Ennek ellenére érdemes volt megnézni, több tanulsággal szolgált. Talán maga a cselekmény, a háttér, a környezet nem fogott meg annyira, hogy komolyan figyeljek a történetre. Ami egy ilyen animénél komoly probléma, hiszen ha nem nézzük teljes figyelemmel az animét, akkor jelenetek maradhatnak ki, melynek hatására a későbbi történések válhatnak értelmetlenné. 25 részes az anime, és igazából már a 11. résznél számomra összefüggéstelen, furcsa volt az egész történet, már tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hogy megértsem, hogy mi történik valójában. Mégis végignéztem, méghozzá azért, mert azt azért láttam, hogy a valódi mondanivalója tényleg komoly, valamire tanítani akar az anime. Egyrészt ez tetszett, másrészt meg bíztam abban, hogy valamit mégis megértek az eseményekből. Ez sem sikerült, újra meg kellene néznem az animét ahhoz, hogy komolyabban tudjak a történetről nyilatkozni. Hogy újra meg fogom-e nézni, az kérdéses, mert tényleg az a helyzet, hogy annyira nem is éreztem magam inspiráltnak annak ügyében, hogy megértsem a történetet. Innentől van az, hogy ugyan láttam, hogy tényleg van a mű eredeti szerzőjének komoly gondolatai a világról, és ezt maximálisan elismerem, hogy ettől nagyon jó anime, de mivel nem volt belső katarzis, ezért ez a dicséret nem jön belülről. "Csupán szakmai" jellegű az elismerés.

Igazából az opening és az ending is inkább közvetetten kapcsolódik az animéhez. Az opening (Suzuki Yuki: Aka no Kakera) inkább illik az animéhez, de igazából eléggé rossz dal. Hallatszik a zenén, hogy jelentőségteljessé akarták tenni a dalt, viszont a hangszerelés és az énekesnő hangja nagyon gyenge. Van hangja az énekesnőnek, ezt nem vitatom el, de nem tudom komolyan venni a dalt, mert nincs összhangban azzal, amit a zene által hallhatóan ki akartak hozni belőle, és az énekesnő hangja között. Ugyanígy a hangszerelés is eléggé gyenge. Azt gondolom, hogy élő hangszerekkel, erős játékkal sokkal jobb lett volna a dal, főleg, ha egy olyan énekes(nő) (éppen férfi énekes is lehetett volna, ez részletkérdés) énekelte volna fel, akinek erős hangja van. Ő elő tudta volna adni a zene jelentőségteljes mivoltát. Az ending (Noria: Hitomi no Kotae) meg nagyon érzelgősre sikeredett. Jó eséllyel a főszereplő srác Teito Klein belső vívódásait, személyes tragédiáit akarta a dal megjeleníteni. Alapvetően nagyon szép dal, sokkal inkább összhangban van a mondanivalóval, és sokáig úgy éreztem, hogy azonosulni is tudok vele, de a refrénnél elvész a dal jelentése. Azt gondolom, hogy akkor lett volna jó, ha az énekesnő erősebb hangon énekli, mintegy kiemelve a kiénekelt érzelmek jelentőségét.

Aki úgy érzi, hogy képes megérteni egy komoly mondanivalójú animét, az bátran tehet egy próbát vele, mert biztos vagyok abban, hogy számukra katarzis lesz, de arra fel kell készülni rendesen, nagyon kell figyelni, hogy megértsünk minden történést.

A 300. végignézett anime

Bizony, jubilálok a mai napon, ugyanis meglett a 300. végignézett anime. 2006 augusztusa óta vagyok anime rajongó, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal nézek animéket. Azt gondolom, hogy 12 és fél év alatt megnézni 300 animét az egész jó arány. Azt mutatja, hogy szeretem a műfajt, de nem vagyok függő. Az az igazság, hogy néha, amikor szétnézek My Anime List profilok között és azt látom, hogy vannak nem is kevesen, akik 800, 1000 vagy még több animét végignéztek, az engem inkább megijeszt, semmint inspirál. Milyen lehet annak az embernek az élete, aki ennyi animét látott? Egyhangúnak, unalmasnak tippelem. Ismerek személyesen is néhány ilyen embert (elég csak a MondoConon a zenei tippmix állandó győzteseire gondolni), de konkrétan nem kérdeztem rá, hogy nekik milyen az életük, de majd egyszer felveszem a riporter szerepét, és meginterjúvolom őket.

És hogy melyik a 300. végignézett anime? A Street Fighter II V. Ismertebb név animés körökben is, hiszen nálunk is megjelentek a movie-k DVD-n, méghozzá igencsak igényes kiadásban. Arról viszont kevesen tudnak, hogy 1995-ben készült egy 29 részes animesorozat is, ennek értem a végére. És határozottan azt mondom, hogy megérte végignézni. Eléggé későn fedeztem fel a Street Fighter II játékot Super Nintendóra, amikor már rég retrónak számított. Viszont azonnal kedvenccé lett, mert egyből visszahozta a Super Nintendós időket, és úgy éreztem, hogy a játék hatására újraéltem a gyerekkoromat. Én személy szerint jobban szeretem a Street Fighter játékokat, mint a Mortal Kombat-et.

Az animét határozottan érdemes minden Street Fighter rajongónak megnézni. Annak ellenére kicsit vérszegényen indul, de aztán nagyon jó történet kerekedik ki belőle. Az 1. részben Ken éli Amerikában a maga életét, amikor legjobb barátja Ryu Japánból meghívja őt, hogy eddzenek közönsen, és legyenek ők a világ legjobb harcosai. Természetesen örömmel elfogadja a meghívást, és találkoznak Japánban. Ahhoz, hogy a világ legjobb harcosai legyenek, bejárják a világot, és különböző harci stílusokat sajátítanak el. Közben baráti harcokkal edzik egymást. Tudható róluk, hogy csupa izom mind a kettő, mit nekik, ha földhöz vágják egymást, vagy a falnak csapódnak. Az első útjuk Hongkongba vezet. Itt találkoznak Chun Li-vel, és az apjával. Hongkongban az alvilági területnek számító Kowloon negyedbe mennek, itt megküzdenek a nehézfiúkkal. De úgy néz ki, hiába nyernek, az alvilág ura nem engedi el őket élve. Persze, hogy megmenekülnek, minek jöjjek olyan sokat sejtető kérdésekkel, hogy "Vajon sikerül-e élve kijutniuk a gettóból?" Ők a főhősök, lehet tudni a választ.

Útjuk során eljutnak Thaiföldre, Indiába, Spanyolországba és Amerikába. Aki ismeri és játszott a Street Fighter II-vel, az tudhatja, hogy hol kikkel fognak találkozni. Két karakter nem szerepel az animében, akik szintén harcosai a videojátékoknak: E. Honda és Blanka. Természetesen Ken és Ryu fantasztikus fejlődésen megy keresztül útjuk során, amire felfigyel az úgynevezett "Shadowlaw" bűnszervezet. Ennek a vezetője az a bizonyos M. Bison, aki az egész játék legerősebb, legkegyetlenebb harcosa, aki mellett szóhoz nem jutunk. Nagyon jól kitalálták a vezető szerepét. Ő ugyanis a szervezetével világuralomra akar törni, és ezért mindent meg is tesz. Hihetetlenül jól kitalálták a személyiségét, tényleg nagyon ijesztő. Az anime nagyon jó, a Seiyuu-kat is nagyon jól összeválogatták. Ha megnézzük a képen, néhány karakter rajzstílusa eltér a játékban látottól, főleg Chun Li lett igazán animés. Nem is igazán ismerhető fel benne az a Chun Li, akivel a játékban játszhatunk, mintha egy saját karakter lenne. Ennek ellenére szerethető és hihetetlenül aranyos.

Két komoly hibája van az animének. Az egyik az opening és az ending. Mindegyik női előadó által énekelt tipikus '90-es évek-beli animés dalok. Amivel alapvetően nincs bajom, mivel a '90-es évek voltak az animék aranykora. És egy kedves, aranyos kis animében nagyon jól hangzottak volna, de nem egy ilyen kemény, verekedős animéhez. Ide kellenének a kemény rockzenék. De az volt az érdekes, hogy amit én letöltöttem, annak kb. a 3. részéről valami instrumentális zene szólt. Jó eséllyel az az angol változat (ehhez képest érdekes, hogy japán a hang) zenéje. Ha tényleg az az angol változat zenéje, akkor biztosra vehető, hogy ha anime, melynek jobb az angol zenéje, mint a japán, ez pedig a Street Fighter II V. Sokkal hangulatosabb, sokkal inkább átadja a játék hangulatát, ezáltal az animét is közelebb hozza az eredeti alkotáshoz. A másik elképesztően komoly hibája az animének, azok a nevek. Három karakter nevét összekeverték az animében. Néztem is furcsán, hogy most én emlékszem rosszul a nevekre, vagy valami komoly baj van? Kiderült, hogy nem nálam vam a hiba, az anime készítői óriási hibát követtek el nevek tekintetében. Az alábbi neveket keverték össze.

Videojátékos név	Animés név
Vega	Balrog
Balrog	M. Bison
M. Bison	Vega

Akkor még nem igazán gyanakodtam, amikor Vegát hívták Balrognak, de amikor M. Bison mutatkozott be, mint Vega, akkor kétségem nem volt arról, hogy itt valami óriási baki van. És ez rontja az összképet, emiatt gondolatban le is voltam egy pontot az animétől. Főleg annak fényében problémás ez, hogy a Capcom is szervesen részt vett az anime készítésében, és hogy ilyen hibát megengednek, az fájdalmas.

Ezt leszámítva egyébként hangulatos anime, ajánlom megtekintésre.

Miről álmodik egy fujoshi?

A mai napon három animének is a végére értem, az alábbiaknak:

• Made in Abyss
• Violet Evergarden
• Watashi ga Motete Dousunda

Ezek közül arról szeretnék most írni, mely a legkevésbé tetszett, ez pedig a Watashi ga Motete Dousunda, angol címén: Kiss him, not me. Annyit elárulok, hogy a másik kettőhöz képest ez nagyon el van maradva minőség terén, azok ütik a kiváló szintet.

Az ismeretlenből választottam a Watashi ga Motete Dousunda animét. Az keltette fel a figyelmemet, hogy egy fujoshi a főszereplő, tehát egy olyan lány, aki számára kívánatos, ha két fiú szexuálisan együtt van, hovatovább arra terjed ki minden fantáziája, hogy a fiútársait is elképzeli, ahogy együtt vannak. Arra gondoltam, hogy ennek az animének a segítségével megérthetem a fujoshi-kat, ugyanis számomra az egyik legfurcsább "vonzalom", hogy egy lány szeret két fiút együtt látni. Most azt ne firtassuk, hogy mekkora értelmi szintet mutatnak fel, amikor egy-egy ilyen jelenetet látnak, vagy beszélek róla, önmagában az értelmetlen, hogy miért kívánatos egy lány számára, ha két srác együtt van? Azt nem fogadom el magyarázatként, hogy egy fiúnál csak két fiú jobb, mert olyan fiúk nyújtanak számára kellemes látványt, akiknél nincs esélye. Mert a meleg srácok döntő többségének nincs igénye arra, hogy nővel együtt legyen szexuálisan, innestől kezdve az egész megmarad a fantázia szintjén. Az, hogy egy meleg fiú számára kívánatos az, hogy két másik srác együtt van, az teljesen rendben van, mert olyanról fantáziál, ami realitássá válhat számára. De hogy lánynak ez miért jó? Erre kerestem a választ.

És sajnos meg is találtam. Azért sajnos, mert az anime kiválóan reprezentálja azt, hogy milyenek a fujoshik. Rettenetesen fájdalmas, akár amikor MondoConon vagyok, és hallom, ahogy lányok ilyesmiről diskurálnak, vagy akár egy shounen-ai anime ismertetője vagy postja alatt kommentben olvasom az értelem nélküliséget. Egy idő után megértettem, hogy miért olyan idióták a shounen-ai animék. Mert nem a történet a fontos, hanem két fiú így vagy úgy, de együtt legyen. Ezek után könnyen belátható, hogy ezeknek az animéknek nem az a célja, hogy a homoszexualitást mutassák be, hanem hogy a fujoshik fantáziáit vizionálja. Ugyanis a shounen-ai-k többsége is reprezentálja azt az értelmi szintet, amivel a célközönsége nézi ezeket az alkotásokat.

Ugyanez a Watashi ga Motete Dousunda. A főszereplő lány, Serinuma Kae megrögzött fujoshi, akinek minden fantáziáját kitölti az, hogy két fiú együtt van. Nem utolsó sorban gondolatban állandóan összeboronálja a fiú osztálytársait. Serinuma-san alapvetően egy elhízott lány, akkor fogy le nagyon, amikor depressziós lesz, egy hétig ki sem mozdul a szobájából, és nem is eszik semmit. És hogy mi okozta a depresszióját? Kedvenc yaoi mangájának kedvenc szereplője a történet szerint meghalt... Ez olyan szintű érzelmi vihart kavart benne, hogy egy hétig ki sem mozdult a szobájából, nem is evett semmit. Amikor a bátyja, Serinuma Takurou megelégelte a húga hikikomori-életmódját, beront a szobájába, és döbbenten látta, hogy rapid sebességgel lefogyott. Kijön a szobájából, visszatér az iskolába, senki nem ismer rá. Hirtelen kívánatos lesz a fiúk számára. De ő nem... Nem úgy... Nem úgy akarja a fiúkat, ahogy egy áltagos lány, hanem a fiúk legyenek együtt, és az neki a földi mennyország. Persze tudja ezt róla mindenki, kérdezgetik is őt, hogy mikor hagy már fel a fantáziáival, és lesz rendes párkapcsolata, ahogy a többieknek is? De ő szemmel láthatóan nem vágyik erre. Van egy másik lány, nevezetesen Nishina Shima, aki szintén fujoshi, ő Serinuma-san lelki társa, akinek maszkulin külseje, öltözködése, és az, ahogy Serinuma-sant megközelíti, erősen utal a leszbikus mivoltára, de inkább tűnik ez egyfajta játéknak, semmint komoly vonzalomnak. Ők közösen álmodoznak arról, ahogy két fiúosztálytársuk, Igarashi Yuusuke és Nanashima Nozomu együtt vannak. A legkellemetlenebb jelenete az animének, ahogy a két lány valahogy ráveszi a két fiút, hogy érintkezzenek egymással, így csinálnak róluk pár képet. Itt látszott csak igazán meg az, hogy a fujoshikat nem érdekli, hogy a két fiú akar-e együtt lenni, csak az, hogy a fantáziájuk, ha kép formájában is, de ki legyen elégítve. Holott a két srác igencsak nyíltan kimutatta, hogy számukra baromira kellemetlen, hogy így kell közeledniük egymáshoz. Nézni is rossz volt, ahogy szenvednek. Van még két srác is, akik szintén főszereplői az animének: Mutsumi Asuma és Shinomiya Hayato. Természetesen ők sem maradnak ki a jóból.

SPOILER

Pedig különben voltak ígéretes jelenetei az animének, amiből az tűnt ki, hogy jó irányba megy el az történet, és talán valami jó is kisülhet a dologból. Főleg az utolsó rész tűnt úgy, hogy talán példát mutathat a fujoshi-k számára, de a legutolsó jelenetet elnézve be kellett lássam, hogy az anime egy pillanatra sem rugaszkodott el a valóságtól. Ugyanis mindegyik srác, sőt még a maszkulin csaj is összejönne Serinamu-sannal, aki el is döntötte, hogy randevúzik mindegyikkel (természetesen külön-külön), és választani fog köztük valakit, akivel együtt lesz, és rendes életet fog élni. De ahogy bejelentette, hogy a kedvenc anime karakterét választja párjául, nem közülük az egyiket, hamar kiderül, hogy az anime a valóság talaján maradt. Ez is amúgy jó megoldás, de tetszett volna, ha az lett volna a vége, hogy ha ötük közül az egyiket választja ki. Mert példát mutathatott volna, hogy a fujoshiknak is lehet párjuk, és az érzelmi érettség egyik jele lett volna, ha választ magának valakit, és elfogadja, hogy két fiú szexuális együttléte csak a fantáziájában marad. Ezáltal különválasztja a képzeletet a valóságtól, így az animét 7 pontra értékeltem volna a 10-es skálán, de így marad 5 pont.

SPOILER VÉGE

Azért meg lehet nézni, hogy lássuk, milyenek a fujoshi-k, de amúgy bőven elég megnézni őket rendezvényeken, vagy ahol találkozunk velük, az anime semmit nem bont le a velük kapcsolatosan kialakított sztereotípiákból. Vagyis semmi újdonsággal, meglepetéssel nem szolgál az anime, szerintem pár nap után el is fogom felejteni, hogy láttam ilyen animét...

Boruto 14. rész után

Ahogy írtam, mindenképp belenézek a Borutóba, hogy lássam, merre vitték a sorozatot. Sokra nem számítottam, egyrészt olvastam véleményeket, másrészt meg mondták is, hogy azért is problémás a sorozat, mert egyrészt nem szól semmiről, másrészt meg más cég készítette már a Borutót, ezért nincs meg a Narutós hangulata.

Sajnos minden igaz. 14 rész után dobtam az animét. Ami annak fényében meglepő, hogy a Naruto Shippuudent végignéztem, a Borutóból meg 14 rész is untig elég volt. Már az önmagában rossz jel, hogy gyerekes, gondtalan hangulatú openingje és endingje van, ez azért erősen előre vetíti, hogy mire számítsunk. És az az igazság, hogy tényleg nem lehet semmire számítani. Az érdekelt a Borutóban, hogy kitaláltak-e olyan előzményt, amire fel lehet építeni egy cselekményt. Mert a Narutóban volt ilyen. De a Naruto nemcsak ezért volt nagyon jó, hanem mert volt személyisége a szereplőknek, ami egy átlag shounenhez képest mindenképp előny. Ez ad alapot arra, hogy tudjak azonosulni a szereplőkkel, átéljem, hogy miért fontos nekik a céljuk, vagy a harc. Furcsán hangozhat, de karakter-központú vagyok, ha animékről van szó. Még a történetnél is fontosabb számomra, hogy a karaktereknek legyen személyisége, olyan, amivel tudok azonosulni. Ha olyan animét nézek, aminek ugyan nagyon jó a története, de nem tudok azonosulni a karakterekkel, akkor azt elismerem, hogy nagyon jó anime, de az "csak" amolyan általános elismerés, nem jön belülről, mert a katarzis nem történt meg. A Narutóra visszatérve, a személyiségük mellett sokaknak volt múltja, adott esetben személyes tragédiája, mellyel meg kellett küzdenie, ez is értelmet adott a történetnek, nem utolsósorban a harcoknak. Alapvetően azért nem szeretem a shounen animéket, mert sok esetben nem látok a karakterek, szereplők mögött valódi személyiséget, így a harcok sok esetben céltalannak tűnnek számomra, mintha csak az erőfitogtatás lenne a lényeg. Ezen a téren viszont kitűnt a Naruto, sokáig úgy néztem az animét, hogy átéreztem a harcok lényegét, és ez hozzájárult ahhoz, hogy ne azt nézzem az anime esetében, hogy milyen a rajongótábora, hanem magát az animét. Amiben ugyan voltak hibák, logikátlanságok, de bőven nézhető volt.

Ehhez képest a Boruto... Nos, úgy néz ki, hogy azzal, hogy Naruto hokage lett, valami robbanásszerű gazdasági növekedés indulhatott be a faluban, ugyanis az alatt a 10 év alatt, ami a Naruto Shippuuden és a Boruto között eltelt, valósággal városi lett a falu. Vonat jár arra, nemcsak ramenes van, hanem gyorséttermek, ezek mellett Narutóék modern lakásban laknak, mely XXI. századi felszereltségű, okostelefon, videojátékok... És ez annyira illúzióromboló. Amíg Naruto gyerek volt, addig a falvak kifejezetten ókori (vagy középkori) hangulatot adtak vissza, ezáltal volt egy különleges légköre a helynek ahol játszódott az anime. Ez egy az egyben eltűnt, és azzal, hogy hirtelen modern lett minden, olyan érzetet adott, mintha Narutóék megvívták a maguk háborúját, szenvedtek sokat, végül ők nyertek, újraépítették a falvakat, és hogy a gyerekeknek a lehető legjobb legyen minden, ezért rohamosan urbanizálták a falvakat. Mi az eredmény? Elkényeztetett, beképzelt kölykök, akik ugyan tehetséges ninják, de nem látom azt, hogy bármiért meg kellene dolgozniuk, mert készen kaptak mindent. És ez nagyon rányomja a bélyegét az animére. És hogy az anime készítői mennyire nem erőltetik meg magukat abban, hogy a Boruto valamire való anime legyen, az nagyon jól meglátszik a puritán rajzstíluson. A grafika kiválóan megmutatja, hogy nincs az alkotók lelke az animében, nincs benne befektetett munka.

Pedig itt is lenne miért dolgozni. Naruto, mint hokage, egyszerűen... Szörnyű látni, hogy az volt Naruto minden álma, hogy hokage legyen, és most, hogy az lett, azt látom, hogy rettenetesen unja a vele járó nehézségeket (papírmunkák). Az a hangos, nemtörődöm, sokak számára idegesítő de pozitív gondolkodású gyerekből lett egy unalmas férfi, aki ráadásul a rengeteg munkája miatt elhanyagolja a családját. Hát ilyen az, amikor valaki megvalósítja élete álmát? Én azt gondolom, hogy utána kezdődik az igazi élet. Abban a 14 részben, amit láttam, Boruto nem igazán tapasztalta meg az apai szeretet szépségeit. Ez mondjuk érdekes, nem kell pszichológusi végzettség ahhoz, hogy tudjuk, hogy a fiúgyerek az apa mintáit, kvázi idolként követi. Na most, mit ad át az, akinek nincs apja, mert születésekor meghalt? Az "apátlanságot". Boruto lényegében ugyanúgy megtapasztalja, hogy milyen apa nélkül felnőni azzal a különbséggel, hogy él az apja. Pedig Naruto tudja, milyen apa nélkül felnőni, ezért ha igazán szeretné a fiát, akkor mindent megtenne azért, hogy a fia ne tapasztalja meg, hogy milyen apa nélkül felnőni, és a szűkös időkeretét a rá fordítaná.

Ez érzékelhetően bántja Borutót, de mivel emellett ő is éli a társaival az amúgy gondtalan életét, ezért nem látom azt, hogy ez a történet bármerre is elmenne. Ezért nem érdekel, hogy mi lesz a továbbiakban, ráadásul a 14. részben valami kiscsajt Boruto a biztos halálból ment ki ugyanazzal a "Messiás-tudattal", ahogy Naruto "váltotta meg" azokat, akik szerinte nem hitelesen gondolkodnak, na akkor döntöttem el, hogy köszöntem szépen, ebből elég volt!

Dobtam az animét, és úgy néz ki, hogy most egy kicsit hanyagolni fogom az animéket általánosságban. Miután reális esély van arra, hogy kijutok Vietnamba tanulni, ezért sokat foglalkozok a vietnami nyelvvel. Van is mit tanulni rajta, mert egyrészt a szavak is sajátságosak, másrészt meg a hangsúlyozás... Ebbe fogok beleőszülni. Rettenetes, hogy ha másképp hangsúlyozok egy szót, már mást jelent az adott szó, és borul az egész mondat értelme. De belegondoltam abba, hogy milyen vicces stand up-okat lehet vietnamiul csinálni. Elég csak másképp hangsúlyozni, és máris vicces lehet az adott mondat.
Ami pedig a sajátságos szóhasználatot illeti, arra a legjobb példa az, ahogy az 1002-es számot leírják vietnamiul: "một nghìn không trăm lihn hai". Már az szép, hogy önmagában ennyire hosszú, de hogy ez szó szerint mit jelent, az a nem akármi: "egyezer nemszáz kettő". A không a nem, és a trăm a száz. Magyarázta a tanárnő, hogy mely számoknál használják így, de erre már nem figyeltem, mert ott elakadtam, hogy miért mondják ennyire furcsán az 1002-t. Ezt leszámítva amúgy tökre élvezem, hogy tudok már egyszerű mondatokat alkotni vietnamiul.