Donnie & Frans Duijts – Frans Duits

Az utóbbi napokban, hogy motiváltabb legyek nyelvtanulás terén, több idegen nyelvű lejátszási listát is kerestem Spotify-on, ahol német, holland és spanyol nyelvű dalokat tettek egy-egy listába. Fogok róluk részletesebben is írni, de most röviden annyit, hogy a hollandok pop zenéje kiütéses győzelmet aratott a másik kettő felett. Több példát is említettem már korábban, hiszen nagyon jó dalai vannak Eefje de Visser-nek, valamint ígéretes karrier áll Froukje előtt is, de álljon itt egy újabb példa arra, hogy miért is érdemes holland pop (néderpop) zenét hallgatni.

Ezt a dalt már korábban, a Radio 538-on is hallottam, és már akkor felfigyeltem rá, hogy mennyire szórakoztató. De az az igényes, színvonalas szórakoztatás, ahol nemcsak hogy hallgatsz egy jó dalt, hanem elő is adják az énekesek, ráadásul meg is nevettet. Mert miről szól ez a dal? A nyelvtanulásról. És az abból fakadó nehézségekről, esetlegesen kínos jelenetekről. A két holland énekes találkozik egy lánnyal, akibe egyből beleszeretnek. Ám akad egy komoly akadály az ismerkedéssel: A lány csak németül és franciául beszél. Így az énekeseknek meg kell tanulni a két nyelv egyikén, hogy tudjanak beszélgetni a lánnyal. Hát hajrá! Ugyanakkor a dal pont azt a kínos helyzetet figurázza ki, amikor azzal próbálsz meg bevágódni a lánynak, hogy te milyen jól beszéled a nyelvét, próbálsz vele beszélgetni kézzel-lábbal mutogatsz, hogy valahogy megértesd magad vele, de végül csak egy “auf wiedersehen” a válasz. A két énekes közül az egyik németül, a másik franciául tanul és versengenek a lányért. Az egyik sikert arat. De vajon melyik?

Hihetetlenül jól van előadva a dal, pont attól vicces és szórakoztató, hogy saját magukat figurázzák ki. Saját magukat járatják le a lány előtt, és képesek ebből viccet csinálni. A borító is masszív önirónia, hiszen úgy néz ki, mint egy nyelvkönyv hanganyaga, még nem voltak megáltallottak odaírni, hogy “Uw Frans Duijtse taalhulp” (Az ön francia, német nyelvsegédje), hogy aztán könnyezve nevessek a borítón. Nagyon ritka az ilyen színvonalasan szórakoztató dal, amit ráadásul komolyan megírtak. Tehát van munka a dalban. A zene nagyon jól szól, és ahogy összehozták a melodikus éneket a rappel, az valami zseniális!

És végre egy videoklip, mely hűen visszaadja a dal hangulatát!

Ahogy nyelvkönyvvel, szótárral mászkálnak az utcán, aztán azzal próbálnak valahogy kommunikálni a lánnyal… Gyakorlatilag nem is kell lefordítani a szöveget, pontosan azt csinálja a két énekes, amit épp énekelnek (rappelnek). Az egész fantasztikus munka, végig mosolyogva néztem a videoklipet, mert annyira jól visszaadják a kellemetlen helyzet vicces mivoltát. És pont ez az, ami miatt kiváló a dal is, meg a videoklip is: Kit érdekel, hogy hibázol? Emberi dolog. Nevetnek magukon, tele van a dal öniróniával, és a dal végén ott a megoldás: Ne azzal pózolj a lány előtt, hogy mennyire tudod a nyelvet, hanem, hogy mennyire érdekel a nyelv. Kérd meg rá, hogy tanítson. Ennél jobb megoldás nem kell a nyelvi különbségek áthidalására.

Nagyon-nagyon szükség van az ilyen színvonalas dalokra 2021-2022-ben is. Itt egy kiváló példa arra, hogy igenis ma is lehet olyan dalt írni, amire évtizedek múlva jó eséllyel ugyanúgy legendaként fogunk emlékezni, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti mesterművekre most. Ez a dal tele van életerővel, energiával, ráadásul munkát fektettek bele. Nagyon jó érzés tudni, hogy ma is készülnek minőségi dalok.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Egy kiváló dal a jelenünkből.
– Lehetne hosszabb

88%

Tom Gregory: Footprints

Ismét bebizonyosodott, hogy a mai napig érdemes rádiót hallgatni, mert fel lehet fedezni a jelenkorunkból is jó dalokat. Így igazából nemcsak azért hallgatok Radio Köln-t, hogy német beszédet halljak, vagy Radio 538-ot, hogy hollandot, hanem hogy felfedezzek olyan fantasztikusságokat, mint például Tom Gregory: Footprints című dala. Már első hallgatásra megérintett, majd rákerestem Spotify-on, ott hallgatva szerettem meg igazán a dalt. Gyönyörű, pont azok az érzelmek jelennek meg a dalban, amikkel azonosulni tudok.

Habár a zene dinamikus, a viszont szövege erősen lírai. Személyes megítélésem szerint a szöveget többféle módon lehet értelmezni abból a szempontból, hogy egy most megélt szerelem fájdalmáról szól, vagy elmúlt érzelmekre emlékszik vissza, ami mint lábnyom a hóban, nyomot hagyott benne és elkíséri, amíg él. Az ebből fakadó érzelmek erősödtek fel benne és ennek a fájdalmát énekli ki. Nagyon szépen énekel Tom Gregory, ezeket az érzelmeket nagyon szeretem egy férfitól. Mindig elérzékenyülök, amikor ezt a dalt hallom.

A zene is alátámasztja az énekben hallható érzelmeket, úgyhogy jól megírtak a dalt. Igaz a hangszerelés 21. századi rádióbarát stílusú, az kétségtelen, hogy jobb lenne, ha a zenében is tetten érhető lenne valami egyéniség, de fogjuk fel úgy, hogy valamit valamiért elven lett a zene rádióbarát. Hiszen ha nem játszaná a Radio Köln, akkor lehet, hogy nem is jutna el hozzám, és hogy még így is nagyon jó lett a dal, azt mondom, hogy nem nagy ár az, hogy a zenét a mai trendekhez igazították. De azt nem tudom megbocsájtani, hogy hogy a refrén elején a basszus szinte belehasít a fülembe, ha fülhallgatóval hallgatom a dalt. Ez a legnagyobb hibája a dalnak, de összességében nagyon szeretem ezeket az érzelmeket, és jól is adja elő az énekes.

Készült videoklip is a dalból, amit kétszer is megnéztem, mert eleinte nagyon furcsának tűnt. Inkább csalódás, mert nem érzékeltem, hogy az énekes teljes mértékig átélné, amiről énekel. De aztán másodjára már jobbnak láttam. Bár így is voltak jelenetek, ahol nem tetszett, de összességében nem lett rossz a klip. A viszálykodó szerelmes pár viszont érdekes ötlet, bár egy kicsit erőltetettnek éreztem, mert túlzottan dinamikusnak akarták bemutatni a közöttük levő konfliktust, ami beárnyékolja a kapcsolatukat. Kétségtelenül illik a zene dinamikájához, de személy szerint nem toltam volna ennyire túl az indulatokat. Valamivel békésebben érzékeltettem volna a párkapcsolat problémás mivoltát. Összességében azért nézhető lett a videoklip.

Örülök annak, hogy nyugaton is készülnek ilyen dalok. Nagyon szépek az érzelmek, átélhetők, jól énekli az énekes, így ez a dal a hibáival együtt szerethető. A Spotify linket is kitettem, jó szívvel ajánlom hallgatásra.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 6/10
Hangulat: 10/10

+ Csodálatosan érzelmes dal, teljességgel átélhető.
– A hangszerelés lehetett volna egyedibb, a basszus túl erős.

88%

Thalia: Arrasando

Továbbra is szeretnék megemlékezni az ezredforduló környékén nagy sikert aratott mexikói és dél-amerikai albumokra, egyrészt hogy egy kicsit helyére tegyem a megítélésüket, másrészt meg kicsit meglep, hogy van rájuk kereslet és mára sokkal inkább ritkaságnak számítanak a mexikói és dél-amerikai zenei kiadványok. Főleg Thalia albumait nehéz megtalálni. Mondjuk a Thalia-Natalia Oreiro párosból Thalia volt nálunk a kevésbé sikeres. Bár nem maradt el sokkal Natalia Oreirótól, de nem Thalia volt a magyar lemezeladási listák élén, talán annak idején kevesebbet is gyártottak belőle, így mostanra ritkaságnak számít, és bizony egy-egy albumáért többezer forintot is elkérnek. Hasonlóképp nehéz megtalálni az Arrasando albumot, mely szintén sikeresnek volt mondható a maga idejében.

A kiváló Amor a la Mexicana album után Thalia itt kezdett elmozdulni az elektronikus zene felé és kikacsintani Amerika felé, hogy onnan aztán a nagyokhoz hasonló világhírű karriert fusson be. Az eredmény? Tudunk róla azóta, amióta lecsengett nálunk a dél-amerikai sorozat-láz? Igen, annyira volt sikeres a kísérlet. De hogy milyen volt az első ilyen próbálkozása? Szerintem kifejezetten ígéretes. Ez még az az album, amire rá lehet mondani, hogy ha elektronikus zenével akarja meghódítani a mainstream zeneipart, ám legyen, de legalább itt még érzékelhető, hogy van stílusa. Itt még megkülönböztethető a többiektől és alapvetően egész jókra is sikeredtek a dalok. Az alábbiak.

1. Entre el Mar Y Una Estrella
2. Regresa a Mi
3. Reencarnación
4. Arrasando
5. No Hay Que Llorar
6. Quiero Amarte
7. Suerte en Mi
8. Menta Y Canela
9. Tumba la Casa
10. Pata Pata
11. Siempre Hay Cariño
12. Rosalinda

És nem is mindegyik dal elektronikus. Az Entre el Mar Y Una Estrella is lassú, kellemes dal, ahogy a Siempre Hay Cariñóban is az élő hangszerek dominálnak. Illetve hát ott a Rosalinda is, amelynek mexikói sorozat betétdala lévén autitentikusabb hangzása van. De ezek sem feltétlen az Amor a la Mexicana album dalai alapján íródtak, sokkal inkább az elektronikus dalokhoz írták az élő hangszerelésű dalokat is, ami abból a szempontból mindenképp jó, hogy az album így egységet alkot. Ugyanakkor az elektronikus dalokat is dicséri, hogy jól megférnek mellette az élő hangszerelésű dalok is.

Az egész album teljességgel vidám hangulatú, a dalok élnek, megerősíti a hallgató jókedvét. Egyedül a No hay que llorar az, ami szomorkásabb, de azon sem sírnánk feltétlen, mert sokkal inkább vigasztaló, bíztató, semmint elmélyítene a bánatunkban. Leginkább akkor szoktam ilyen dalt hallgatni, amikor valami bánt, de nem annyira, csak akkor jól esik egy kis lelki segítség, hogy felálljak és tovább tudjak lépni. A pozitív hangulat abban is tetten érhető, hogy a dalokban a magas hangok dominálnak. Mint az énekben, mint a zenében, a pozitív hangzás okán pedig csak még inkább hallgattatja magát az album. Főleg, hogy az énekesnő jól énekel, a dalok jól meg vannak írva. A szöveghez csak felületesen tudok hozzászólni, mert csak egy kicsit tudok spanyolul. Nagyon mélyenszántó, az élet titkait megfejtő szövegre nem kell számítani, inkább könnyed szövegeket írtak, mely igazodik a zene hangulatához. Bugyutának semmiképp nem mondanám, csak könnyedén veszi az életet. És jó érzés hallgatni az életnek azt a könnyedségét, amit Thalia prezentál nekünk ezzel az albummal.

A borító teljességgel nőies ezzel a rózsaszín árnyalatokkal. A háttér is, meg Thalia képeit is mindenhol rózsaszín színárnyalatot kapott. Néhány képen Thalia is erősen női pózban van (jó példa erre az első borító képe), ez is erősíti az album női mivoltát, ami kár abból a szempontból, hogy emiatt szinte teljesen kizárja a férfi hallgatóságot a közösségéből. Emiatt is volt gúny tárgya ez az album, nemcsak a mexikói sorozatok miatt.

Az album tökéletesen teljesíti funkcióját. Lazán, könnyedén szórakoztat, a szövegek nem tárják fel az élet igazságait, de szórakozásként nagyon jó hallgatni ezt az albumot. Erre rá lehet mondani, hogy ha Thalía meg akarja vetni a lábát az amerikai, mainstream zeneiparban, akkor ez az album jó alapot szolgáltat hozzá, és nagyon jó lett volna, ha a későbbiekben is megmarad ennél a zenei vonalnál, nem megy el abba a nagyon dallamtalan, mondanivalónak még a csírájával sem rendelkező dalokba. Lehet, hogy többre vitte volna. De ha nincs más, akkor itt ez az album, mely a maga hibáival együtt is szerethető, hallgatható.

Ének: 8/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Remek, könnyed pop album.
– Hiányzik a minőségi latin pop hangzásvilág.

80%

Eefje de Visser: Bitterzoet

Egyre inkább hódít a retro, és ennek nemcsak az az oka, hogy a különböző műfajok útját már teljességgel kitaposták, ezért nehéz valami újat, innovatívat kitalálni, hanem azért, mert kevés olyan mű jut el a média által az emberekhez, mely valódi hozzáadott értéket tartalmaz. Pedig pont az internet szabadsága adhatná meg, hogy olyan előadókkal ismerkedjünk, akikről eddig soha nem hallottunk. Így el lehet jutni igazi kincsekhez, akiknek köszönhetően nincs szükség arra, hogy igaznak érezzük a “régen minden jobb volt” frázist, ami egyébként rettenetes mondás. Álljon itt most egy kiváló példa arra, hogy érdemes a mai művek között is keresgélni, mert lehet kincset találni.

Eefje de Visser 2010-ben debütált és lényegében el lehet mondani róla azt, hogy azóta egyenletesen magas teljesítményt nyújt. Őt hallgatva olyan érzésem van, mintha egy érzelmileg érett nőt hallgatnék az élet nagy nehézségeiről, fájdalmairól. Mindezt hihetetlen költői képekben fogalmazza meg. Dalszövegei ugyanis irodalmi igényességgel íródtak, amit azért nehéz más nyelvre lefordítani, mert sok holland idiómát tartalmaz, valamint olyan kifejezéseket, melyek értéséhez magas szintű holland nyelvtudás szükséges. Erre rájön az ének és a zene minősége, itt az idő, hogy részletesebben szót ejtsek a Bitterzoet dalról, kislemezről.

Ebben a dalban is tetten érhető, ami jellemző Eefje de Visser-re, hogy nem hangosak, nem kiabálnak. A hangszerek legalább akkora érzékenységgel vannak megszólaltatva, mint ahogy az énekesnő is énekel. Mert valami hihetetlen érzékenységgel tudja átadni a gondolatait. Hihetetlen érzelmek vannak a hangjában, tényleg azt lehet érezni, hogy nagyon is tudja, hogy miről énekel. Ez a dal a kihűlt kapcsolatról, annak keserédes mivoltáról szól. Amikor mindenki tudja, hogy már csak megszokásból vannak együtt, valójában ők is, de mégis… A hotel, ahol aznap éjjel megszálltak, a díszletet szimbolizálja, ami arra az estére szól. És az egész légkört áthatja egyfajta keserűség. Az énekesnő ugyanis olyannyira tisztában van azzal, hogy semmi nem valós, hogy kéri a partnerét a refrénben, hogy “vakítsa el”. Lehet-e hibáztatni Eefje de Visser-t, emiatt? Azt gondolom, hogy nem, hiszen sokan élnek hazug kapcsolatban, bár a dal depresszív mivolta érzékelteti, hogy mennyire jó neki ez a kapcsolat. De vajon milyen dal születne akkor, ha megszakítaná a kapcsolatot a jelenlegi partnerével és a magány érzését énekelné ki? Ismerhetünk jó néhány ilyet, és azok általában még depresszívebbek. De ennek a dalnak pont az a lényege, hogy rávilágítson arra, hogy milyen egy olyan kapcsolatban benne ragadni, amiről azt akarjuk hinni, hogy van, de valójában nincs. Mindenki tudja, hogy nincs, nem létezik, de még díszletre is adunk, hogy legalább a kapcsolat illúziója legyen meg. Megjelenhet a haláltól való félelem is a dalban, hiszen minden egyes elválás egy olyan embertől, akit szerettük, az egy halál, hiszen a másik ember számunkra nincs már többé.

A zene pedig nagyon jól átadja ezt az érzést. Eefje de Visser dalaiban a szintetizátor dominál, a dalai pedig kiváló példák arra, hogy szintetizátorral is lehet csodákat művelni. A Bitterzoet-nak is kiváló a hangszerelése, nagyon jól átadja a zene a szöveg mondanivalóját. Ez pedig azt az érzetet adja, hogy az énekesnő tényleg közvetíteni akar valamit a dalaival. Nagyon szeretem azokat az előadókat, akiknél az az érzésem van, hogy a dalai által telepatikus kapcsolatba kerülök velük, mert akkor teljesül az az általam kitűzött cél a könnyűzene terén, hogy hozzáadott értéke van a dalainak, amivel ráadásul tudok azonosulni. Eefje de Visser esetében ez maximálisan megvan, a Bitterzoet is egy olyan dal, aminél nem kell konkrétan értenem a szöveget, mert annyira jól meg van írva a dal, hogy érezni is lehet, hogy miről szól.

Videoklip is készült a dalból, és meg kell hagyni, nagyon meglepett, mert egyáltalán nem erre számítottam.

A szöveg ugyanis annyira erős képi világgal él, hogy konkrétan akár szó szerint értelmezve is komplett videoklipet lehetne rá forgatni. Erre jön az első felében egy táncjelenet. A gépies mozgású tánc a medencénél mindenképp érdekes, de aztán az erdőben történt esemény finoman szólva is erős váltás. Megtöri az első felének dinamikáját, ráadásul ha nagyon elvontan értelmezem a szöveget, se tudom beilleszteni a videoklip mondanivalójába. Alapvetően jó lett a videoklip, csak egyrészt a két téma nagyon nem fér meg egymás mellett, másrészt nem tudom összeilleszteni a dalszöveg mondanivalójával. Nem ez az első eset, hogy imádok egy dalt, megnézem a videoklipet, aztán csalódok.

Viszont a dal tényleg fantasztikus munka minden szempontból. Hálás köszönetem Eefje de Visser-nek, hogy csökkenti az igényemet a retro iránt. A dalainak köszönhetően jó a jelenben élni.

Ének: 10/10
Szöveg: 9/10
Zene: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Minden szempontból kiváló dal
– A refrén itt-ott el van nyújtva

90%

Egy különlegesnek szánt kiadvány

Tegnap megvettem Vaterán a The Corrs: Talk on Corners Special Edition albumát CD-n. Ez a kiadvány abban különbözik az eredetitől, hogy az ismert dalok, melyekből videoklipek készültek, azok remix változatai kerültek fel. A videoklipekben is ez hallható és talán a rádiókban is így mentek a dalok. Egyetlen kivétel van, az Only When I Sleep, melyet mind a videoklipben, mint ezen az albumon meghagytak eredeti változatában. Valamint, amit érdekesnek tartok, hogy az I Never Loved You Anyway dalnak szintén az eredeti változatából készült videoklip, ezen a kiadványon viszont kapott egy remix változatot, de ez nincs jelezve a borítón. Ráadásul a dal hossza is ugyanúgy 4:26-nak van írva, amilyen hosszú az eredeti is, de a remix változat rövidebb.

Egyébként ezt a kiadványt az eredeti Talk on Corners album javított változatának tartom. Nem mindegyik dalnak jobb a remix változata, mint az eredetinek, de a jobbak összességében emelik az album színvonalát. Az egyik dalt, a What Can I Do?-t melyet teljesen áthangszerelték, és egyértelműen az új változat a jobb, mert dinamikusabb, élőbb, pörgősebb lett. A So Young is egyértelműen jobb megremixelve, hiszen bár az együttesnek alapvetően nem áll jól a bulizás, az ilyen önfeledt szórakozás, hiszen ránézésre is alapvetően komolyabb természetűek, de legalább kapott egy olyan gyorsabb, dinamikusabb hangszerelést, mely által valamennyire elhihetem, hogy azért ők is tudnak csak úgy a jelenben élni és egy rövid időre elvonatkoztatni az élet nagy kérdéseitől. Az első albumról, a Runaway is kapott egy számomra érthetetlen ok miatt egy remix változatot. Ez az a dal, aminek az eredetijét se szeretem, de a remix változat pont azért lett jobb, mert így annyi érzelem van a dalban, amennyi az énekben és a szövegben... Sokkal kevesebb. Az I Never Loved You Anyway remixe is elég furcsán hozza ki magát, mert szegényesebbnek hallatszik a hangszerelés, a Dreams remix változatával meg pont az a baj, hogy túlságosan dinamikus. Az eredetije is az, de jobban kijöttek az érzelmek. A remix változatot mintha táncolhatóvá akarták volna tenni.

Összességében tehát nem sokkal jobb ez a kiadás sem, de szívesebben hallgatom ezt, mint az eredeti változatot.

Eefje de Visser

Még korábban ajánlotta az egyik tanárnő a Néderlandisztika szakon, hogy ha szeretnék jobb holland zenét hallgatni, akkor tegyek egypróbát Eefje de Visser-rel. A dalszövegelemzős esszém kapcsán beszélgettünk holland zenéről, és ahhoz összehasonlítási alapként felhasználtam a Bitterzoet című dalát, hogy az esszében példát mutassak irodalmi vers minőségű dalszövegre. Már akkor sejtettem, hogy ő tényleg nagyon jó énekesnő lehet, de ezidáig nem foglalkoztam vele komolyabban.

Tegnap este döntöttem el, hogy meghallgatom a dalait, kíváncsi voltam, hogy komolyabban hallgatva, milyen érzetet kelt bennem. Az eredmény pedig teljesen váratlan volt. Már az első dalainál éreztem, hogy tényleg nem akárkivel van dolgom, és ahogy egyre több dalt hallgattam tőle, úgy jutottam oda, hogy vele valamilyen különleges telepatikus kapcsolatom lesz. Azonnal elért a dalaival, egyből éreztem, hogy az üzenete eljut hozzám. Nagyon éreztem, hogy miről énekel. És egyébként pont az a jó, hogy még az A2/B1-es holland nyelvtudásommal sem értek nagyon sokat a szövegből, mert ez azt jelzi, hogy komoly és komplex mondanivalója van. Amit kivettem néhány dalszövegének elolvasása után, hogy költői képekkel fejezi ki a gondolatait, érzéseit, amilyennek ő látja a világot. Volt néhány olyan dala, aminél szabályosan lefagytam és a teljes katarzis hatása alatt kérdeztem magamtól, hogy képes valaki ilyen csodálatos zenét írni és ennyire gyönyörűen énekelni?

Eefje de Visser titka egyértelműen az önazonosságban és a hitelességben rejlik. Kíváncsian olvastam az élettörténetét, mert olyan csodálatos érzékletességgel ír zenét, mintha kijárta volna a konzervóriumot, de legalább zeneiskolát végzett. A gitártanulás gyerekkorból stimmel, zeneiskolát 2006-ban végzett Tilburg-ben. Utrecht-ben lépett fel többször is országos debütálása előtt, majd visszatért Goudába. Sokan egyébként Goudát gondolják az énekesnő szülővárosának, de eredetileg Voorburg-ben született 1986-ban. Szóval van előképzettsége, de szerintem az számít nála a legtöbbet, hogy képes dalba foglalni az érzéseit, ezt pedig nem lehet iskolában kitanulni. Ehhez született képesség kell és sok munka, hogy úgy fejezze ki magát, ahogy ő maga legbelül érzi. Mert Eefje de Visser esetében lehet erről beszélni! Az albumai annyira egységet alkotnak és annyira egyedi a stílus, hogy kizárt, hogy ezt bármilyen producer határozta volna meg. Eddig 4 stúdióalbumot jelentetett meg, és így első végighallgatás után azt tudom mondani, hogy nagyon ugyan hasonlítanak egymásra, de nem válnak unalmassá. Főképp azért, mert én azonosulni tudok a dalaival, de olyan mély érzelmekkel énekel, hogy néhány dalát majdnem meg is könnyeztem, annyira megérintettek érzelmileg.

Azt szeretem benne nagyon, hogy lehet érzékelni, hogy mély fájdalmakat énekel ki, de ami egyedi, hogy ezekről végtelen nyugalommal énekel. Olyan, mintha próbára tette volna már őt az élet, de ő maga ezt az élet velejárójának gondolja. Nem hadakozik ellene, nem lázad, nem mutogat a másikra, hogy "te szemét állat, hogy mertél nekem ennyi fájdalmat okozni", hanem megéli a maga teljességében. Ez ad egy olyan érzelmi érettséget a dalainak, ami konkrétan útmutatóul szolgálhat mindenki számára, aki érzelmi krízisben van.

Pedig nem énekli le a csillagokat az égről és hallhatóan nem egy orchestra játssza fel a dalait. Csupán néhány hangszerrel vannak felvéve a dalok és talán az egész hangtartomány, amiben énekesnő énekel, benne van másfél oktávban. De jön a kérdés: Miért énekeljen 5-6 oktávban, ha a hangtartományán belül olyan érzelmeket ad ki magából, hogy az többet ér, mint bármelyik nagyot éneklő világhírű énekes dala? Ezek a dalok így vannak jól, ahogy meg vannak írva, ezeken nem érdemes változtatni, mert csak rosszabb lenne. Persze, ha komolyabban elemezném a dalait, lehet, hogy itt-ott találnék hibát, de ezt makd később. Most az a lényeg, hogy a maga teljességében megéljem a dalait.

Nagyon nagy szüksége van, nemcsak Hollandiának, hanem az egész világnak olyan előadókra, akik a tehetségükkel, tudásukkal akarják felhívni magukra a figyelmet és nem botránykeltéssel. Eefje de Visser pedig azt csinálja, amit a legjobban tud: Érzelmeit dalokban fejezi, fantasztikus költői szövegekkel, és ezeket a tőle telhető legjobban elő is adja. Az eredmény pedig látható: Százezres nagyságrendben hallgatják Spotify-on a dalait, legismertebb dalainak pedig több milliós a hallgatottsága. Itt a bizonyíték arra, hogy pusztán tehetséggel, kevésbé rádióbarát dalokkal is ki lehet törni. Bár az énekesnő életútját olvasva, azért keményen dolgozott azért, hogy a dalai eljussanak az emberekhez. Meg a képeket róla elnézve, effektíve látszik, hogy erős kisugárzása van, ami szintén hozzásegíti őt, hogy figyeljenek rá az emberek. Számít a karizma is.

Végezetül pedig álljon itt az a dal, amelyik elsőként volt rám nagy hatással.

Ha többet hallgatom a dalait, biztos, hogy lesz több is, de ezt a dalt most nagyon érzem.

Linkek

Weboldal | Webshop | Facebook | Twitter | Last.fm | Spotify | YouTube

Haikyuu!!-s relikviák

El akartam menni a FantasyExpóra, ami most volt szombaton, de mivel az albérletbe költözés pont erre a hétvégére esett, ezért részemről elmaradt. Így bagszit kértem meg, hogy ha talál valami Haikyuu!!-s fancuccot, azt fényképezze le, mutassa meg, hátha talál valami menőséget. Talált is kettőt.

Bal oldalon Ennoshita Chikara látható, és a másik nagy kedvencem Kageyama mellett az animében. Sajnálom is, hogy tőle nagyon kevés ilyen fancucc érhető el, pedig értékes tagjának tartom a Karasunónak. Ő számomra a leginkább alulértékelt karakter az animében. Úgyhogy amikor mutatta, hogy ez is van, egyből tudtam, hogy ez kell nekem. Amit csak lehet, szeretnék róla megszerezni.

A másik meg egy útlevélre hajazó notesz. Inkább a hátulján látszik, hogy Haikyuu!!-s relikvia. Ráadásul az új szériából, így van már cuccom a TO THE TOP-ból is. A Miya ikrek ugyan fontos szereplői az animének, de annyira nem rajongok értük. Viszont a belső oldalon van egy kép a kedvenc Inarizaki karakteremről, Kita Shinsuke-ről, miatta jó, hogy megvan. Nem is nagyon tudtam mire vélni, hogy mit írhatnék ebbe a noteszbe, bagszi elmondása szerint japán lányok a crushukról tesznek ki képeket. Csak úgy hemzsegnek a crushok körülöttem, úgyhogy villámgyorsan tele lesz ragasztva a notesz... Komolyra fordítva a szót, szerintem ez marad kitöltetlen Haikyuu!!-s relikvia a gyűjteményemben.

Egyébként érdemes lenne ismét fellendülni a mangákkal. Némileg el vagyok maradva velük, már online olvasom egy ideje. De pont azon gondolkodok, hogy hol tudnám beszerezni őket. A német változat a Bookline-nak köszönhetően még csak-csak megy, de az angol beszerzése a vám miatt, nagyon megnehezedett, nem beszélve arról, hogy a Bookdepository egy jó ideje nem akciózza a mangákat. Sőt, nem is csak, hogy nem akciózza le, nem tudom mire vélni a néhány kivételtől eltekintve 6-7.000 forint / kötet árakat... A német nyelvű mangák árai viszont a helyükön vannak, úgyhogy marad a német változat gyűjtése egy darabig, amíg nem jövök rá, honnan tudom az angol nyelvűt beszerezni. Japánról már nem is merek álmodni...

KIEGÉSZÍTÉS: Végül megtudtam, hogy a notesz nem más, mint iskolai tanulók notesze, ahova mindenféle fontos információ benne van. Ezt év elején kapják a diákokaz iskolájuktól, melyekbe a szabályok vannak írva, telefonszámok, tantestület tagjainak neve, az iskola himnuszának szövege, kottája olvasható. Hiányzásokat lehet benne vezetni, egyéb infókat írnak fel. Így már teljesen más, nagyon érdekes. Állítólag animékben is szokott lenni (én egyben sem láttam még... legalábbis nem emlékszem rájuk), de azért sem ismertem fel, mert a füzet belső oldalai teljesen üresek. Nincs semmilyen segédvonal, vagy bármi, ami arra utalna, hogy oda bizonyos információk írhatók, mert valami hasonló van Magyarországon is, de nálunk jól elkülöníthető, hogy mi hova kerül. Ezért nem ismertem fel és nem tudtam, hogy mi ez. De így tökre menő. Köszönöm bagszinak az információkat.

Márpedig mi ott voltunk...

Ma értem a Bokura ga Ita végére. Az elején még kifejezetten érdekesnek tartottam, meg valóságosnak is, de nagyjából a 15. részre érzékeltem igazán, hogy miért is van egy romantikus animéhez képest annyira alacsony átlagértékelése.

Nekem személy szerint nem a sok romantikázással, drámával van bajom, mert az lehet valós is, hiszen az anime egész korrekten mutatta meg, hogy miért is nehéz Yanónak szerelembe esni. Jó látni, ahogy Yano a történet előrehaladtával lassan oldódik és képes ismét szerelembe esni. A baj ott van, hogy az egész anime semmi másról nem szól, mint a szerelemről. Egy idő után már inkább idétlen huza-vonának érződik, hogy most látni akarlak, de nagyon fáj, amit tegnap mondtál, de én azt nem is úgy értettem... És egy idő után annyira unalmas lett, hogy az egész anime másról se szól, mint a szerencsétlenkedéseikről. Főleg Takahashi lett idegesítő egy idő után, mert többet sír, mint egy dél-amerikai szappanopera női főszereplője. Róla aztán végképp semmi érdemleges nem derül ki. Yano múltja legalább ismert, és ő inkább érdekesebb, mint Takahashi, így ha van jellemfejlődés, az Yanónál látható. Nemcsak hogy küzd magában, hogy tudja szeretni Takahashit, de sikerrel is jár. Újabb romantikus anime, amit a srác visz el, de ő egyedül nagyon kevés ahhoz, hogy megmentse az animét.

Ráadásul egy idő után azt lehetett érzékelni, hogy az anime irányítani akar érzelmileg. Kifejezetten idegesített a sok nyálas, túlérzékeny, lassú dal az egyes romantikus jeleneteknél, mintha azt akarták volna üzenni, hogy neked itt most el kell érzékenyülnöd, neked itt most sírnod kell, mert ha nem sírsz, akkor neked nincs szíved, te csak összetöröd a lányok (vagy fiúk) szívét, egy utolsó senki vagy érzelmileg. Túlértékeli a szerelmet.

Semmi olyan egyéb tartalom nincs az animében, ami érdekessé tehetné a szereplőket, kettejük szerelmét. Egy valamire való romantikus animében legalább az egyik főszereplő sportol, zenél, de még a gyengébbik alkotások is "megengedik maguknak" a japán gimnáziumokra jellemző délutáni klubfoglalkozást. Erre eddig komolyan nem is figyeltem fel, de így, hogy a Bokura ga Itában ez hiányzik, látom, hogy mennyire fontos eleme a romantikus animéknek. Mert nemcsak más aspektusból mutatja meg a szereplőt, ami által még érdekesebb lehet, hanem azt is érzékelteti, hogy a szerelem mellett vannak egyéb dolgok is, melyek az életünk része, tartalommal tölti ki azt. Nem utolsósorban az animét is, a szereplők közötti történéseket teheti még érdekesebbé, izgalmassá.

Ez a Bokura ga Itában teljes mértékig kimarad, és így már inkább a mangára se vagyok kíváncsi. Az anime korrekt lezárást kapott (a manga később lett befejezve), de ha a mangában is csak a romantikázás van, félő, hogy az is hamar unalmassá válik. Mondhatnám, hogy kár érte, mert a srác belső vívódásait a maga módján szépen érzékeltette, de hogy Takahashi mindenen elsírja magát, az már inkább tűnt úgy, hogy neki is van elszámolnivaló saját magával, mert aki ennyire érzékeny, annak minimum olyan szintű sérülései vannak, mint Yanónak, de nála ez a belső munka elmarad. A manga akkor lehet érdekes, ha ez ott mégis megtörténik, ezáltal kap egy új színezetet a szerelmük, de az extra tevékenység, amit fentebb is írtam (sport, zene), akkor is hiányozna. Úgyhogy nem nehéz ennél az animénél jobbat találni.

Jégvarázs 3D Blu-ray

Nemrég lettem kész a még decemberben elkezdett Jégvarázs 2 DVD írásommal, így most egy kicsit többet foglalkoztam a Disney klasszikussal. Részint azért is, mert eljött az ősz, és általában már az ősz elején belül felkészülök a télre. Erős túlzás, hogy már szeptemberben elkezdődik a karácsonyi időszak, de azzal, hogy hűvösebb van, hamarabb sötétedik, ködös a reggel, már eszembe juttatják a hideg napokat, ideálisabb esetben a havazást. És az már ilyenkor eszembe jut, hogy november közepén kezdődik a téli sportok szezonja, amit nagyon szeretek nézni. Így igazából jókor jött a Jégvarázs 3D Blu-ray.

Így a Rontó Ralph mellett a második olyan Disney klasszikus, amelyik nemcsak sima, hanem a 3D-s Blu-ray kiadása is megvan. Azt baromi olcsón találtam meg a Libri weboldalán, ráadásul pontokat is felhasználtam rá, úgyhogy valami 800 forintot fizettem érte. Hát a Jégvarázs 3D-s Blu-rayjel távolról sem jártam ennyire jól. Vaterán találtam és ahhoz, hogy meg tudjam venni (márpedig meg akartam), ahhoz eladtam valamit, ami fedezi az árát, így lett meg. Szétnéztem az interneten, már sehol nem kapható. És mivel már nem gyártják, így értelenszerűen ritkaság lett. Lényegében az egyetlen eladó példányt találtam meg.

Igazából csak a sima Blu-rayt tudom hasznosítani, hiszen nincs 3D Blu-ray lejátszóm (3D-s TV-m még annyira sincs). Úgyhogy ez jobbára gyűjteménybe megy. Benne van a sima Blu-ray lemez, ami lényegében ugyanaz, mint a sima Blu-ray kiadás, hiszen ugyanazok az extrák vannak benne, ráadásul a lemezen található kép is ugyanaz. A 3D Blu-Rayen csak az extra film (Lóra!) található meg extraként, minden más a sima Blu-rayen nézhető meg.

Mivel nincs ma már Magyarországon Disney Blu-ray, ezért mindegyik megszerzett példány ma már külön érték, különösen a 3D kiadású Blu-rayek. Akkor szűnt meg a Disney Blu-rayek forgalmazása, amikor a 3D-t még sikerre akarták vinni, de még a 4K megjelenése előtt, így ezeket már végképp csak külföldről lehet megszerezni. Amit csak lehet, igyekszek megvenni Blu-rayen, ha adódik rá lehetőség.

Spontán vásárolt CD

Ma Budapesten voltam albérletet keresni az egyetem okán. Kettőt néztem meg ma, és a kettő között volt annyi időm, hogy elmehessek a WestEnd-be, ahol már elég régen voltam. És mindig, amikor a Nyugatinál vagyok, megnézem az aluljáróban lévő antikváriumot, könyvek, DVD-k, esetleg CD-k kínálatát, de most meglepően sok CD volt. A nagyját ismertem, és tényleg számomra az ingyen se kéne tipikus esete, az viszont felettébb meglepett, hogy találtam egy Thalia CD-t 600 forintért. Nem is egy volt a Grandes Éxitos albumból, hanem kettő. Viszont nem vettem meg azonnal, hanem előtte szétnéztem a WestEnd-ben. Ez egy trükk nálam, mert nem egyszer fordult elő, hogy valamit spontán megláttam, nagyon belelkesedtem tőle, megvettem és később megbántam. Erre azt találtam ki megoldásként, hogy nem ott és azonnal veszem meg azt, amit ott hirtelen megláttam, hanem várok vele akár egy napig is. Ilyenkor mindig azt mérem fel, hogy miután lenyugszok, akkor is foglalkoztat, hogy ott van, akkor is gondolok rá, akkor veszem meg. Ugyanígy tettem ezzel a CD-vel is. Visszamentem érte, az pedig jelzi, hogy foglalkoztatott. De mire visszamentem, már csak az egyiket találtam meg. Lehetséges lenne, hogy a másikat időközben megvették? Az biztos, hogy az egyiket én vettem meg, a másikkal már nem találkoztam. Az eladó nem tudta konkrétan megmondani, hogy a másikat is megvették-e, pedig rákérdeztem. Úgyhogy ha tényleg nincs már ott, akkor gyors egymásutánban lett elkapkodva a két példány.

Egyébként egész jó album, sokat hallgattam annak idején. Tetszett a dalok a mexikói bandával történő újragondolása, a dalok többségét kifejezetten jól megcsinálták. Még a szakmai kritikák is pozitívak az albummal kapcsolatban. Egyetlen egy dal van az albumon, ami nagyon furcsán hangzik, az az Arrasando. Méghozzá azért, mert azt teljesen elektronikusan hangszerelék eredetileg, és nagyon jól is meg is van írva. Az egy stílusos elektropop dal, annak úgy van igazi hangulata. De tele élő hangszerekkel, fúvósokkal, gitárral, nagyon furcsának hat. Egyáltalán nem jön át, nemhogy az eredeti hangulat sem, de új értelmet sem kapott a dal. A többi dal azért jó, mert azokban eredetileg is hallható több-kevesebb eredeti hangszer, ezáltal eleve van valamilyen "mexikói" hangzása, mert Thalia egy időben ezt nagyon jól művelte. Lényegében erre az albumra lettek még inkább mexikóira hangszerelve, hogy a bandával stúdióba vonult és készített egy teljességében élő hangszerelésű albumot. Amit lehet úgy is venni, hogy ez egyfajta búcsú a részéről az élő, mexikói zenétől, mert ezután pusztán csak arra összpontosított, hogy az amerikai trendeket meglovagolva készítsen elektronikus hangzású albumokat, melyeknek egy idő után se mondanivalójuk, se hangulatuk nem volt. Úgyhogy aki szeretne Thaliától igazi, autentikus mexikói zenét hallgatni, az szerezze be ezt az albumot.