Hooverphonic: The Wrong Place

Szeretnék kicsit részletesebben írni a dalról, mely az idei Eurovíziós Dalversenyen Belgiumot képviselte. Jobban bemutatni, hátha érthető lesz, hogy miért tartom őket az idei év nagy vesztesének. De igazából már a borító is kifejező, tetszenek a beállított pózok. Érzékelteti, hogy van mondanivalója a dalnak. Ennek azért örülök, mert írtam már arról korábban, hogy amióta a CD, mint olyan “kihalófélben” van és az előadók sokkal inkább streamer oldalaikra teszik ki a zenéiket, ezért sok esetben a borító inkább egy szükséges eszköze lenne a digitális kiadványnak és nem tesz hozzá semmi a dal mondanivalójához, vagy az album koncepciójához. Jelen esetben szerencsére nincs erről szó, jó érzékkel csinálták meg a borítót. A középen álló férfi, aki teát szolgál fel, olyan, mintha ő lenne az inas az asztal elején ülő házaspárnak. Szemmel láthatóan tényleg nincsenek a helyükön.

A dal is ugyanezt a fajta kettősséget érzékelteti. Együtt van a nő a férjével (ha már házaspárnak tituláltam őket), de igazából mégsem. Vergődik magában az énekesnő, hogy szereti a férfit, de igazából csak a múlt érzései tartják mellette. Mert ma már nemhogy nem kap semmit tőle, ami táplálná a szerelmüket, hanem még minden kicsinyes dolgon összevesznek. De mégis… ez a fajta kettősség jellemzi az egész dalt, ugyanis az énekesnő ugyan nem énekel szomorúan. Tehát nincs az, hogy majd kitör, akkora fájdalom van benne, nyugalmat hallani a hangjában. Nyugalmat, mégis lehet érzékelni, hogy nem érzi jól magát ebben a házasságban. Ő maga nem akarja kimondani, a refrénben a háttérvokálban halljuk:

You’re in the wrong place

Ez az énekesnő belső hangja, ami folyamatosan gongatja a vészcsengőt, hogy a pasi rossz helyen van nála, engedje el, de nem megy...

I see his smiley face that makes me wanna cry

Nagyon mély érzésekkel van a férfi iránt, ezért vergődik magában az énekesnő, hogy ugyan minden hülyeségen veszekednek:

Don’t you ever dare to wear my Johnny Clash T-Shirt

Ha már ilyet mond az egyik a másiknak, ott már nagyon finom kifejezés az, hogy “válságban” van a kapcsolat. Ez már tényleg az az állapot, hogy menthetetlen a házasság. Az énekesnő valójában az érzelmeinek a rabja. De jön a megoldás, mert a dal végén már maga az énekesnő is énekli, hogy “You’re in the wrong place”, ami egyértelmű jele annak, hogy felébredt és megérett érzelmileg arra, hogy kilépjen a kapcsolatból.

Furcsán hangozhat, de valójában rettenetesen nehéz elengedni valakit, akit nagyon szeretünk, de a kapcsolat egyáltalán nem úgy alakul, ahogy az ideális lenne. Van ebben tapasztalatom, meg kell érni arra, hogy elengedjük a másik felet. Amikor tényleg szívből megértjük, hogy ez a kapcsolat már sehova nem vezet és készek vagyunk határozottan, magabiztosan kimondani, hogy eddig és ne tovább. Ezért is szerettem meg nagyon ezt a dalt, mert egyből éreztem, hogy miről szól. A zene is kiválóan meg van írva, nagyon jól érzékelteti a énekesnőben dúló vívódást, hogy ugyan nyugodt a hangja, a refrénben is nyugodtan énekel és ugyan hiába tartja a férfinél a múlt érzelmei, valójában nagyon rosszul érzi magát. Rengeteget hallgatom ezt a dalt, és egyébként a dal hallgatása közben nincs feltétlen rossz érzésem. Akkor van, amikor ugyan nem hallgatom, de a fejemben tovább szól a dal, akkor jön vissza az az üresség, amit akkor éreztem, amikor elvesztettem azt a bizonyos valakit. Sírni nem akarok, de nagyon átjön a dal érzelmi mondanivalója.

A videoklip is zseniális:

Az épület kopársága a házasság minőségére reflektál és hogy az énekesnő itt-ott menyasszonyi ruhában látható, jelzi hogy valahol akarja ezt a kapcsolatot, de egy percre sem mosolyog. Sokkal inkább látszik a kétségbeesés az arcán, az énekesnő valójában nagyon jól tudja, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Nagyon jól visszaadja a dal hangulatát, a zene is, az ének is. Ez a dal meg van írva!

Nézelődtem az interneten, sokan szurkoltak az együttesnek és sokan fel voltak háborodva az eredményükön. Valaki olyat írt, hogy “Az egyetlen komolyan vehető előadás volt idén az Eurovízión!” Valaki meg találóan azt írta, hogy “The Eurovision is the wrong place for this band.” És azt kell mondjam, hogy igaza van. Ez az együttes túl jó az Eurovízióhoz. Egyszerűen azért, mert egyébként is nagyon ritka, hogy egy olyan dal lesz népszerű, amelyik komplex érzelmeket dolgoz fel és nem az csak, hogy “Takarodj a lakásomból, te rohadt szemét állat!” vagy akár mondhatnám konkrétan az idei felhozatalból idézve, hogy “Baby, it’s not a maybe!” A mainstream szórakoztatás ma már főleg nem progresszivitásról szól. Nem a komplex érzelmeken van a hangsúly, nem tanítani akar, vagy akár utat mutatni, egyszerűen csak szórakoztatni. És a szórakoztatáshoz elég az egyszerűbben megírt (jobb esetben) tartalom nélküli dalok. Ugyanez az Eurovízió díszlete: Jelentés nélküli szépség. A külsőség mindenek felett, ami meg a tartalmat illeti… ugyan már, hagyjuk! Annak továbbra is örülök, hogy a közönségszavazáson az együttes azért elért 71 pontot és a 13. helyen ott volt a középmezőnyben. Ez azért jelzi, hogy van igény az ilyen zenére is. Én nagyon hálás vagyok ennek az együttesnek, hogy eljöttek az Eurovízióra, megmutatták magukat, precedenst mutattak a minőségi zenére. Nagyon ritka az ilyen mély érzelmű, valódi jelentést hordozó dal. Az meg az Eurovízió szégyene, hogy csak 3 ponttal “méltatták” a dalt, meg egyáltalán az, hogy csak a győztest tartják számon. Mindenki más megy a kukába! Ennyit ér a külsőség és a műmosoly meg a hányingert keltő szirupos beszéd a műsorvezetőktől. Nekünk, nézőknek feladatunk, hogy kiragadjuk azokat, akik ugyan nem nyertek, de minőséget hoztak a színpadra. Feladatunk ez akkor is, amikor egyébként tényleg jó előadó nyert. Hiszen jó esetben nemcsak egy előadás érdemli meg a figyelmet, többen is hozhattak jó dalt. Ezt az együttest pedig különösen a helyére kell tenni és precedenst mutatni a rádió-inkomatibilis, komplex tartalommal bíró dalokkal, hogy ez a társadalom érett az ilyen érzelmekre és akit csak lehet, erre irányítani. Ez a dal felnőttszámba veszi a hallgatóságát!

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 10/10
Borító: 10/10
Hangulat: 10/10

+ Komplex, minden ízében minőségi dal, igazi kincs a könnyűzenei életben
– Túl jó a mainstream közönségnek

96%

Froukje: Ik Wil Dansen

Ismét egy holland nyelvű dalról szeretnék írni, amit talán érdemes a szélesebb közönségnek bemutatni. Ez pedig Froukje: Ik Wil Dansen című dala. Froukje tavaly kezdte az énekesnői karrierjét, azóta néhány kislemez mellett egy EP-t adott ki. Az EP-n lévő 6 szám nagyjából le is fedi teljesen az eddigi repertoárját. Közülük az Ik Wil Dansen volt az egyik, amelyik kifejezetten tetszett. És mivel ez külön kislemezen is megjelent, ezért gondoltam, hogy írok róla külön is.

Froukje Veenstra az énekesnő teljes neve és azt gondolom, hogy határozottan a jobb holland előadók közé tartozik. Egyedi hangja van és mind az éneke, mind a zene által érzékelhető, hogy vannak gondolatai, amiket szeretne kifejezésre juttatni. Dalainak hangulatvilága inkább borús, de az Ik Wil Dansen azért maradt bennem jobban, mert prögősebb és dinamikusabb, mégsem teljesen vidám.

Akár táncolni is lehetne rá, ha már az énekesnő annyira akar, ha vidámabb lenne a dal. Bár inkább kettős érzelmi világ figyelhető meg a dalban, ugyanis az énekesnő inkább magasabb hangon énekel, de a zenében inkább a mélyebb hangok dominálnak és ez kettős érzetet ad. Olyan, mintha a zene az énekesnő lelki világát inkább negatívnak, depresszívnek érzékeltetné, de az énekből az érezhető, hogy legalább egy estére ki akar törni, hogy önfeledten táncolhasson. Bár itt a tánc inkább az érzések megélését szimbolizálja, amit bizonyít ez az egy sor:

Ik wil huilen in de regen zonder paraplu

Ez a fajta keserédes érzés nagyon érezhető a dalban. A hangszerelés is nagyon jó lett, emeli a dal hangulatát az itt-ott eltorzított zene és ének. Sokat foglalkoztak ezzel a dallal, jól megírták. Ilyen egy igényes pop dal. Azt gondolom, hogy ez a nívó kellene, hogy a minimum legyen a pop zenében. Mert amúgy ez sem egy tökéletes szám. Egyrészt maga az énekesnő sem énekel akkora nagyot, nincsenek benne olyan zenei motívumok, ami katarzis élményt ad. Itt az összhatást az ének és a zene együttese és a kettőssége adja. Ebben rejlik a dal értéke.

Igazából a “tökéletesség értékén” a borító is ront. Mondjuk egyébként is azt vettem észre, hogy amióta a különböző előadók a dalaikat streaming oldalakra, szolgáltatásokra teszik ki és nem adják ki CD-n, azóta a borító jelentősége igencsak háttérbe szorult. A csak digitálisan elérhető kiadványok borítóira nem fordítanak figyelmet, pedig az is közvetíthetné a dal mondanivalóját. Jelen esetben is: nem érzékelem, hogy a békának bármiféle szimbolikus jelentése lenne, azontúl, hogy a mese világában az átváltoztatott királyfit jelképezi, akit ha megcsókol a királylány, jóképű királyfivá változik át. Ezen felül a békának nincs olyan jellegű szimbolikája, mint akár a bagolynak, farkasnak, macskának vagy bármi állatnak, amihez különböző jelentést társítunk. Így itt is azt érzékelem, hogy a borító inkább csak mint egy kötelező elem. Pedig egy jó borító is hozzáad a dal értékéhez. Itt nem érzem, hogy bármi üzenete lenne. Egyébként Froukje több kislemezének borítóján is egy béka van. Az EP-jén az énekesnő maga, de szeretném megfejteni a béka üzenetét.

Készült videoklip is a dalból, amiről szintén azt gondolom, hogy nem üzen semmit.

Pedig ez is olyan, hogy mivel van mondanivalója a szövegnek, kifejezetten tetszetős a zene és az ének kettőssége, igazából nagyon jól át lehetett volna adni a dal érzésvilágát videoklip formájában. Akár elmesélni egy rövid történetet, vagy melankólikusan énekelni a dalt, miközben járja az várost, vagy bármit. Bármi jobb lett volna ennél, hogy tesz egy mozdulatot majd visszafele “pörgetik”, majd ugyanezt megtürközik. Maga a forgatás nem hiszem, hogy pár percnél tovább tartott volna. Utómunka volt vele, az látszik, de egy jó videoklip, ahogy egy jó borító sokat hozzáadott volna a dal értékéhez. Nem érzékelem, hogy bármit is üzenne ez a videoklip.

A hibái miatt kár, de maga a dal bőven átlagon felüli a mai popzenei felhozatalhoz képest. Egyszerre vidám, ugyanakkor lehet érezni a melankóliát is, ezáltal ez a dal egy kicsit mindnyájunké. Aki fél az új naptól, az táncoljon egy nagyot este, hátha akkor a másnap sem lesz annyira félelmetes.

A dal a Spotify-on hallgatható:

Ének: 7/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 2/10
Hangulat: 9/10

+ Újabb nagyszerű dal korunk popzenei kínálatából.
– A borító és a videoklip is átadhatta volna a dal mondanivalóját.

85%

SPYAIR – One Day kislemez

Újabb CD-vel gazdagodott a gyűjteményem, méghozzá nem is akármivel. A Haikyuu!! TO THE TOP 2nd endingjének kislemezével. De hogy hogy jutott el hozzám, az sem akármi.

Mert két hónapig dekkolt a postán. Nem tudtam, hogy mi történt, már azon kezdtem el dühöngeni, hogy meglopott a posta. Tényleg teljesen lemondtam róla, erre ma váratlanul megérkezett. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy a vám miatt nem kapom meg, ott állt a csomag, hogy most rátegyék a vámot, vagy sem. Úgy tudom, hogy €22 összegtől terhelik meg vámmal, de éppen nem volt meg €22. 2.688 yen volt postával, az is megfordult a fejemben, hogy szándékosan vártak vele ennyit, hogy gyengüljön az Euró-Yen árfolyam annyira, hogy rátehessék a vámot. De hát a két deviza árfolyamára semmi hatása nincs Magyarországnak, úgyhogy nagy nehezen (gondolom, nagyon nehéz szívvel), de átengdtél. És m végül megjött. Nagyon megörültem neki. De tényleg, már morfondíroztam magamnak, hogy kérjem vissza a CDJapantől a pénzt és rendeljem meg újra, regisztált postával, vagy mi legyen, hogy meglegyen.

Azért rendeltem meg ezt a kislemezt, mert ugyan a elérhető Spotify-on is, de más dallistával. Csak a One Day hallgatható online, meg második dalként egy “ULTRA” nevezetű szám. Az valami instrumentális dolog, annyira nem érintett meg. Két dal, az olyan, hogy örültem a szerencsének, tudom hallgatni az endinget, de így teljesen más. Főleg akkor döntöttem el, hogy megrendelem, amikor a Video Game Music Database-en kép formájában láttam, hogy mit tartalmaz a kislemez. Nem akartam hinni a szememnek, ez valami gyönyörűség. És tényleg!

Ilyet én még nem láttam. Sokkal nagyobb, mint egy átlagos CD. Meg is lepődtem, mert A4-es méretű dobozt kaptam (szerintem a mérete miatt is fennakadt a vámon). Súlya alig volt, de azt hittem, hogy szinte könyv mérete lesz. Sokat nem tévedtem, kisebb könyv méret. Ez a CD külön kuriózuma lesz a Haikyuu!!-gyűjteményemnek. Természetesen a bal oldali részén belül vannak a belső papírok.

Soha nem láttam még, hogy egy CD-nek ilyen nagyméretű borítója legyen. A belső oldalak megemlékeznek az eddigi SPYAIR-es Haikyuu!! openingekről.

És csak, hogy teljes legyen a kép, a füzet utolsó oldalát is lefényképeztem.

Azért tesznek arról a japánok, hogy letöltés ide, Spotify oda, azért vegyél még CD-t. Ezt nagyon megérte.

Bár az igazat megvallva, a DVD egy kicsit csalódás számomra. Mert azért a Full HD felbontás ma már alapvető követelmény. Látszott, hogy nem Full HD, 1024×576-ra tippelem a felbontást. De az egész tartalom csupán 5 perc, a három opening és ending videó van rajta. Azért a fájl mérete eléggé kicsi, hogy akár Full HD-ben is simán ráférjen a DVD-re. A Blu-raynek jobban örültem volna, Full HD-ban a non-credit SPYAIR openingeket és endinget nézni, már tényleg non plus ultra lett volna.

De végre megvan ez is, így lett számomra teljes a kislemez.

The Corrs: Forgiven, Not Forgotten

Egy ideje szeretnék már egy The Corrs albumról részletes ismertetőt írni. És hogy szinte csak pozitívat írjak az együttesről, ezért arról az albumról írnék, amelyiket a legjobbnak tartom. Érdekes az, ha egy együttesnek az első albuma bizonyul a legjobbnak. Általában valamelyik későbbi szokott lenni a legjobb album, amikor már van tapasztalatuk zeneszerzésben, így a zenei stílusuk is kellőképpen kiforrott. Általában azon együttesek első albuma szokott a legjobb lenni, melynek későbbi albumai beépülnek a mainstream zenei irányzatba, és inkább trendeket követnek. A The Corrs esetében valamivel árnyaltabb az összkép, de az biztos, hogy az első album a legjobb tőlük.

Ebben az albumban mutatja meg leginkább az együttes, hogy miért szeretem őket és ad egy átfogó képet is arról, hogy általánosságban milyen zenét szeretek. Alapvetően nem egy nagyon különleges zenei világú albumot kell elképzelni, de kellőképpen egyedi a dalok hangzása ahhoz, hogy sajátságos legyen az egész album atmoszférája. Az pedig különösen becsülendő, hogy a ’90-es évek zavaros zenei korszakában valami egyedivel jöttek elő. Kis túlzással, mint a lótuszvirág a koszos, sáros vízben. Persze, nem egy tökéletes albumról van szó, de már itt érzékelhető volt, amire utaltam már korábban is az együttes kapcsán, hogy tudnak zenét írni, szeretnek is zenét írni, Andrea pedig nagyon szépen énekel. És valahogy ennél az albumnál állt össze minden. A zene szinte minden esetben harmonizál a szöveg mondanivalójával, a dalokat nagyrészt élő hangszerekkel élő hangszerekkel vették fel és kellőképpen változatos az album. A 15 dal összesen 49 perc hosszú.

1. Erin Shore (Traditional Intro)
2. Forgiven Not Forgotten
3. Heaven Knows
4. Along With The Girls
5. Someday
6. Runaway
7. The Right Time
8. The Minstrel Boy
9. Toss The Feathers
10. Love To Love You
11. Secret Life
12. Carraroe Jig
13. Closer
14. Leave Me Alone
15. Erin Shore

Alapvetően szeretem az album fő témáját. Az egész albumnak van egy kellemes atmoszférája, amiből az érzékelhető, hogy a The Corrs tagjai magánemberként tényleg pozitív személyiségek. Érdekes, hogy pont a legfájdalmasabb dal lett az album címadó dala, mintha az lenne az album fő témája. Én inkább úgy értelmezem magamban, hogy az a dal az album kiindulópontja, mint a “forgiven, not forgotten” érzés adná az egész album alaptémáját, minden más érzés, ami a többi dalt inspirálta, csak utána jöttek. Mintha annak lenne a következménye. Mind az ének, mind a zene komoly érzelmi fejlettségről árulkodik. Ez a nagy előnye annak, ha valaki saját maga írja a dalokat, mert az óhatatlan, hogy beteszi a saját érzéseit, ezáltal lesznek a dalok személyesek és aki tud azonosulni velük, az jobban át is tudja élni a mondanivalót.

Bár teljesen nem alkot egységet az album. Egyrészt már itt is hallhatók olyan dalok, melyek szövege erősen problémás, nehezen értelmezhető. Erre jó példa a “Runaway”, amit elég nehéz értelmezni, hogy miért is futna el, ha a srác nem szeretkezne vele? Ráadásul pont Andrea az, aki erőszakoskodik, hogy feküdjön le és tegye a dolgát, különben elszalad. Ráadásul zeneileg is mély érzelműre akarták kihozni, de nálam még az se sikerült. Tehát már itt is kapunk példát arra, hogy mi lesz később a probléma az együttessel. Meg az egységet erősen megkérdőjelezi az is, hogy a címadó dalban arról énekelnek, hogy el vagy bocsátva, de soha el nem felejtelek, rá pár percre, meg a “Someday” című dalban már az a fő téma, hogy egy nap el fogsz felejteni. Ugyanígy rettenetesen disszonáns az, hogy a “Closer” című dalban az intimitás jelentőségéről énekelnek, rögtön utána meg hogy “Leave Me Alone” … Mind a kettő lehet érvényes, csak ha hallhatóan egy koncepcióra terveznek egy albumot, akkor ott nehezen fér meg két egymásnak ellentmondó témájú dalszöveg. Ez az egész “Someday, you’ll forget me” és “Leave Me Alone” jellegű szöveg pont egy olyan együttesnek áll rosszul, akik nemcsak hogy komolyan gondolják a zenélést, egy koncepcióra tervezik az albumukat, ráadásul láthatóan és hallhatóan érettebbek érzelmileg.

És az, hogy ez az együttes legjobb albuma, azért érezteti, hogy ezek a problémák később komolyabban előjönnek. Pedig pont azért nagyon jó ez az album, mert itt hallható a leginkább az együttes egyénisége, hogy akik rajongtak / rajonganak értük, azok pontosan miért is szeretik őket annyira. Ez az album nemcsak hogy többségében élő hangszerekkel lett felvéve, hanem ezen az albumon használják a legtöbbet azokat a hangszereket, melyek által kicsit népi hatásúak a dalaik. Mintha ezzel az albummal azt is akarták volna demonstrálni, hogy mennyire hűek a gyökereikhez. És ez nagyon jól áll nekik, hallhatóan lubickolnak a dalokban. Élmény volt nekik feljátszani a dalokat, élvezték a felvételeket. Ráadásul az első dalokat (demófelvétel, talán?) egy házi stúdióban vették fel a szülővárosukban, ahol már 8 dalt rögzítettek. Ez is jelzi azt, hogy kész tervük volt az albumhoz. Azt talán érdemes lenne tudni, hogy a problémás dalokat mikor vették fel. Ha később, Amerikában (a későbbi dalokat ott vették fel), akkor az már jó eséllyel produceri ráhatással történt meg.

Összegezve a gondolatokat, pont az erényei miatt kár, hogy komolyabb hibái vannak az albumnak, mert akár a ’90-es évek legjobb albumai között is jegyezhetnénk a Forgiven, Not Forgotten-t. Hiszen nagyon szép dalt választottak fő témának, ráadásul a mondanivaló is érvényes, hiszen sokan átéltek olyan, vagy ahhoz hasonló érzéseket, amiről az a dal szól, hallhatóan több dal is annak utóhatásaként születhetett, de az a három dal, ami a problémát okozza, azok rontják az összképet. Ráadásul a “Someday” és a “Leave Me Alone” dalokért azért is nagy kár, mert zeneileg azok is nagyon jól meg vannak írva. De ha kiemeljük pozitívumokat, akkor egy kiváló albumot hallgatunk. Érdemes tenni vele egy próbát, aki érzi a dalok mondanivalóját, az nagyon fogja szeretni ezt az albumot.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 7/10
Hangulat: 9/10

+ Komoly koncepcióval készített album, egyedi és nagyon kellemes hangszerelés.
– Már itt megjelennek azok a hibák, amik később “védjegyei” lesznek az együttesnek.

83%

Nox: Karácsony

Nézzünk meg még egy karácsonyi albumot, mely 2004 novemberében jelent meg. Nem mellesleg az ezredforduló utáni legnépszerűbb magyar együttes a Nox adta ki. Írtam már többször is, hogy én is nagyon szerettem őket annak idején, még egy-két koncertjükre is eljutottam. Jó együttes volt, voltak jó dalaik. És igazából engem az sem zavart, hogy a tündérmeséket jelenítettek meg a dalaik által. Náluk nem az volt a lényeg, hogy mennyire reflektál a valósággal az, amiről énekelnek, érzékelhető, hogy ezt az egész idealista világot, amiről a szövegeik szólnak, komolyan gondolták. De ami miatt szerethető volt tőlük ez az egész fantasy-világ, amit megjelenítettek a dalaik, videoklipjeik, lemezborítóik által, hogy jól állt nekik. Szerettem Péter Szabó Szilvia hangját, nagyon jól énekelt, és olyan hangszíne volt, hogy jól álltak neki ezek a fantasy-jellegű, “felnőtt gyerekdalok”. A mai napig jó érzésekkel gondolok vissza rá és az együttesre. 2004-ben nagylemez helyett egy karácsonyi mini-albumot jelentettek meg. Lássuk, hogy milyen lett.

Határozottan jobb! Üdítőleg hat a döntő többségében bugyuta karácsonyi dalok közegében. A dalok ugyanúgy emelkedett hangulatúak, és természetesen ez az album is idealista, tökéletes világot ír le, de ahogy írtam feljebb, ez kifejezetten jól áll az együttesnek, így kifejezetten szerethető ez az album. A karácsonyi dalok döntő többsége nemcsak azért hat bugyutának, mert egy idealista, tökéletes világot fest le (ezen az alapon ez az album is rossz lenne), hanem sok előadónak ki kell lépnie a saját zenei stílusából ahhoz, hogy “egyen-karácsonyi” dalt írjon, és mivel abban nincs jártasságuk, ezért mindenféle idióta zenei elemekkel töltik meg, hogy legyen valami karácsonyi hangulata és megfeleljenek azoknak az íratlan szabályoknak, melyeket az első sikeres karácsonyi dalok írtak meg. Ettől eltérni nem nagyon szokás, kifejezetten ritkák az egyedi karácsonyi dalok, albumok. Ezért szeretem nagyon Okui Masami: angel’s voice mini-albumát, de a Nox albuma is bőven a jobbak közé tartozik. Lássuk is részleteiben.

1. A tél dala
2. Nézz fel!
3. Eskü
4. Szent Ünnep
5. Szeretetlánc
6. Hol volt, hol nem...

6 kifejezetten kellemes karácsonyi dal 24 percben. Nem is veszem elő máskor ezt az albumot, csak a karácsonyi időszakban, nehogy elvesszen a dalok hangulata. Egyébként nem változatosság miatt fogjuk szeretni ezt az albumot, még a dalok ritmikája is majdhogynem megegyezik. Inkább hangulatában különböznek egy kicsit. Vannak dalok, amik jobban emelkedett hangulatúak (pl.: A tél dala, Szent Ünnep), mások inkább nyugodtabbak (Nézz fel!, Eskü). Az egyedüli dal, ami ütemesebb, az a Szeretetlánc. De érződik, hogy egységessé akarták tenni az albumot. Ami teljesen helyén is való.

Az album már csak abból a szempontból is jobb, hogy a dalok jobban meg vannak írva, mint az előző, Bűvölet album dalai. Gazdagabb zeneileg, már ennek a hat dalnak is érettebb a hangzása, mint az előző album 12 dalának. Igazából részint megelőlegezte, hogy a következő, Ragyogás album hangzása mennyivel érettebb lesz.

A borító is nagyon jól visszaadja a karácsonyi hangulatot. Igényes, kifejezetten kellemes ránézni. Tehát csak ajánlani tudom ezt az albumot, minden szempontból jobbak ezek a dalok, mint egy átlag karácsonyi dal.

Aki olvasta az előző, Karácsony János karácsonyi albumának értékelését, az joggal kérheti számon rajtam, hogy miért írtam ott negatívumként arról, amit itt dicsérek. Fontos különbséget tenni a két előadó között. Karácsony János, mint az LGT tagja, és az első két szólólemezével teljesen más műfajt, zenei világot képvisel, mint a Nox. A Nox-tól nemcsak hogy ez várható, de kifejezetten jól áll nekik. Ez a Nox stílusa, és a mai napig azt gondolom, hogy Péter Szabó Szilvia végig arról énekelt, amiben hitt, és lehet, hogy most is így éli az életét. És minthogy ő ezt felvállalta, ezért tisztelem őt. Ez az, ami miatt nagyon jó ez az album, és ez az, ami miatt a mai napig szívesen hallgatom ilyenkor, karácsony tájékán.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Kis csokor karácsonyi dalokból, kifejezetten kellemes tálalásban
– Talán lehetne változatosabb

87%

Karácsony János: Boldog karácsony

Most, hogy célegyenesben vagyunk a karácsony felé nézzünk meg egy újabb karácsonyi albumot. Vagy jelen esetben inkább karácsonyi “jellegű”, mert nem feltétlen az ünnepekre íródott mindegyik dal, mégis leginkább ekkor jó hallgatni Karácsony János: Boldog Karácsony című albumát. Meg azért a cím is utal rá. Meg ezzel részletesen elemezve lesz mind a három Karácsony János album, és mivel ez 2002-ben jelent meg, azóta semmi, talán biztos ki lehet jelenteni, hogy ez az utolsó stúdióalbum. Lássuk is, hogy követi-e az első két album igen magas színvonalát.

Véleményem szerint nem. Elsősorban a dalszöveg miatt nem. Az első két album dalainak szövegét Sztevanovity Dusán írta, a harmadik album szövegeit viszont Korom Attila. Elképesztő, hogy ennek az albumnak a szövegei mennyire elütnek az első két album képi világától, egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Még csak nem is azzal van baj, hogy elüt, hanem hogy miben. Amíg Dusán a maga költőiségével a valóságra reflektál, addig Korom Attila egy teljesen idealista, már-már álomképet fest. A másik, amit problémának érzékelek, hogy bár témájában igyekeztek változatossá tenni az albumot, de a stílus, amiben születtek a szövegek, mégis egyhangúvá teszi a dalokat. Ugyanis ugyanazzal a költőiséggel születtek meg a szövegek, a különböző témák szövegkörnyezete nagyon hasonlítanak egymáshoz. Dusán szövegeiben nemcsak az bravúros, hogy a témák különbözőek (és ez Karácsony János első két albumán is tetten érhető), hanem a stílus is. Jól megkülönböztethetőek egymástól a dalok szövegük szerint is, ez pedig szintén hozzátesz az album változatosságához. Alapvetően a Boldog Karácsony dalainak szövegei is jól meg vannak írva abból a szempontból, hogy van értelme a szövegnek, el lehet képzelni magunk előtt a szöveget, tehát egységes, a rímpárok is jók, csak a túlzott költőiesség miatt teljesen elrugaszkodott a valóságtól.

De lássuk is a dallistát.

1. Szerelem Eclipse
2. A szemembe nézz
3. Hogyha nem félsz
4. Vágyom rád
5. Boldog karácsony’t
6. Tudom a titkot
7. Vallomás
8. Nézz fel végre
9. A hajó
10. Intermezzo

Azért a zene tesz arról, hogy ne legyen teljesen egyhangú az album. Különböző ritmusban íródtak a dalok, vannak dinamikus, ütemes dalok, de a lassú, lírai dalok is hiányoznak a korongról. Talán a leginkább egyedi dallal indul az album. A Szerelem Eclipse lassú alapokkal indul, majd ahogy haladunk, úgy lesz egyre hangsúlyosabb a zene. Ráadásul az egyetlen szerelmes dal Korom Attilától, melynek szövege egyedi lett. Bár erősen költői a stílus, mégis éretten énekel Karácsony János a szerelem érzéséről. Viszont több dal szövege az idealista mivolta miatt, teljesen elcsépeltnek hat. Jó példa erre a Hogyha nem félsz szövege. Leegyszerűsíti az egész félelem érzetet, mintha valaki csettintésre eldönti, hogy mostantól nem fog félni, és minden úgy fog történni, ahogy a dalban hallhatjuk. Bár azt be kell hogy valljam, hogy én is sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne egy valójában hosszan – akár évekig – tartó folyamatot dalszövegben megfogalmazni, és oda jutottam magamban, hogy szerintem nem lehet. Talán koncepcionálisan lehetne felépíteni erre egy egész albumot, az egyes dalok vázolnák fel ennek a folyamatát, de egy dalba belesűríteni szerintem lehetetlen. A címekből nem nehéz kideríteni, hogy túlsúlyban vannak a szerelmes dalok, ahogy a címadó dal is az lett, hovatovább, ha van mélypontja az albumnak, akkor talán a Boldog karácsony’t nevezhető annak. Nemcsak a szöveg üti meg a nyálas szintet, hanem a zene is tipikusan az a cukorral leöntött méz. Mintha Karácsony János nem is a földi karácsonyról énekelne, hanem felment volna a mennyországba, hogy megnézze, hogy ünneplik ott a szeretet ünnepét, lejött és dalba foglalta. Mindenki szeret mindenkit, gyerekek önfeledten játszanak, ő meg már mindennek látványától boldog, sőt, beáll a többiek közé táncolni. Ha csak az első két stúdióalbumból indulok ki, nem ez Karácsony János valódi személyisége. De azt gyorsan hozzáteszem, hogy a dal végére viszont nagyon erőssé válik a zene, ami javít a dal összképén. De a Vágyom rád, a Vallomás szövegei is túlzottan elcsépeltek, ahogy A szemembe nézz dal szövege is, de annak zenéje viszont hihetetlenül kellemes. Ott a zene ad egyfajta bájt a szövegnek, ami az összhatást kellemessé teszi.

De mindenképp érdemes megemlíteni a másik oldalt, mert vannak nagyon jó dalok is az albumon, melyek emelik a színvonalat. Nyugodtan ide lehet sorolni a fentebb említett A szemembe nézz című dalt, de a Tudom a titkot dal gyors, dinamikus zenéje teljesen jól kiemeli annak érzését, amiről egyikük sem beszél, de mindketten tudnak róla. Ettől kellemesen izgalmas a dal, és a szöveg is sokkal jobb. Talán a véletlen műve, hogy ennek a dalnak nemcsak a zenéjét, de a szövegét is Karácsony János írta. Korom Attila inkább azon dalok szövegeiben jeleskedik inkább, ahol nem a szerelem érzését írja le. A Nézz fel végre és A hajó című dalok úgy kiválóak, ahogy vannak. A Nézz fel végre zenéje végig dinamikus, a szöveg pedig végig kiváló metaforákkal vázolja korunk nagy hazugságait, álszentségeit. Igazi gyöngyszem ezen az albumon, nagyon szeretem ezt a dalt. A hajó pedig változásról, a múlt elengedéséről szól. A hátrahagyott sziget a félelemmel és vággyal kiváló szimbóluma a múltnak, és ahogy hajóra szállunk, nekivágunk az ismeretlennek. Hiszen nem tudhatjuk merre visz a hajó, de az biztos, hogy kiköt valahol. Igazából Korom Attila, ha nem szerelemről van szó, kiváló képekkel festi le a valóságunkat. Tehát, ha kevesebb szerelmes dal lett volna az albumon, akkor nemcsak témájában lett volna változatos az album, hanem a szöveg képi világában is. Mert a Nézz fel végre és A hajó is más-más költői képekkel reflektál a valóságunkra. Ha több ilyen dal lett volna az albumon, akkor azt mondanám, hogy az a pár idealista szerelmes dal… Hát miért is lehetne így is látni a szerelmet? Van még egy szerelmes dal, az Intermezzo, melynek szövegét szintén Karácsony János, és az is nagyon jó lett. A szerelem baljós, árnyoldalát énekli meg az énekes, de olyan fantasztikus költői képekkel, amivel tényleg csak kevesen képesek élni. Több szöveget kellett volna Karácsony Jánosnak írni.

A borító nekem annyira nem jön be. A fehér-fakó barna háttér az énekes mögött… nem tetszik ez a színösszeállítás. A képek Karácsony Jánosról egész jók, bár fehér nadrágot ritkán látok egy férfin, a mezítelen láb viszont elsőre kifejezetten disszonánsnak hat. Bár azt sejtem, hogy ez a fehér ruha, mezítelen láb mintha égi személyiséget szimbolizálna, és mintha a címadó dalt angyalként énekelné. Más magyarázatot nem lehet találni arra, hogy miért képez le teljesen tökéletes világot karácsonyra. Azt hozzátenném, hogy annak ellenére, hogy az a dal első hallásra beleillene a rádiókban a karácsonyi időszakban (vagyis ilyenkor) hallható karácsonyi dalok közé. Viszont az, hogy a komplex, teljes történetet mesél el, kiemeli a bugyuta karácsonyi dalok közegéből, és ha nagyon boldog pillanatunkban hallgatjuk a dalt, amikor tényleg minden ideális számunkra, akkor simán tetszhet is a dal.

Mert miért is ne? Ahogy utaltam rá feljebb, egy-egy idealista, minden szép, minden gyönyörű dal megfér az albumon, mert nekem is vannak olyan pillanataim, de ne ez domináljon. Szerencsére a jól megírt zenéknek, és néhány összességében kiváló dalnak köszönhetően határozottan jó albumról van szó, de összességében elmarad Karácsony János első két albumának magas nívójától.

Zene: 9/10

Ének: 8/10

Szöveg: 6/10

Hangszerelés: 8/10

Borító: 5/10

Hangulat: 7/10

+ Hallani, hogy sokat dolgoztak a dalokon, néhány közülük nagyon jóra sikeredett

– Lehetett volna változatosabb is.

74%

Jégvarázs II. DVD

Nagy öröm, hogy feltámadt a Pro Video Kft, és kiadványaival élénkíti a DVD-piacot. Közismerten ők felelnek többek között a Disney DVD-kért, és köszönhetően, hogy ismét aktívak, behozták a lemaradásukat, és kiadták az addig megjelent Disney filmeket DVD-n, például a Jégvarázs II-t. De ahogy már akkor is írtam, leginkább azért vettem meg, mert a DVD-re rákerült a német szinkron és német felirat is. Érdekességként megnéztem, a német változaton is rajta van a magyar szinkron és magyar felirat, úgyhogy jó eséllyel ugyanonnan származik a DVD. Úgyhogy ez jó extra számomra, de lássuk a DVD fő komponensét, magát a filmet.

Általában egy folytatással egy főtörténet utáni történetet szoktak bemutatni, amit alapvetően jó ötletnek is tartok, hiszen simán lehetne arról szó, hogy a főtörténet utáni “boldogan éltek, amíg meg nem haltak” sablont írja felül, és bemutathatná, hogy bizony utána is vannak nehézségek. Persze ez naiv elképzelés, hiszen az egész csak azért van, hogy egy sikeres franchise-ból még több pénzt csikarjanak ki. Ezért is van az, hogy az egyetlen máig is igazán minőségi Disney klasszikus folytatás az Oroszlánkirályból született. Annak kiválónak tartom a második részét. A lényeg az, hogy általában előre mennek a történetben, viszont a Jégvarázs II esetében ugyan szintén a főtörténet után vagyunk, de a lényeg pont az, hogy visszamegyünk, egészen a gyökerekig. Elsa ugyanis felkerekedik, hogy a múltjában rejlő titokra fényt derítsen. Maga a film eléggé nagy hatással igyekszik jelentőséget adni a múltnak, ugyanis Elsával együtt halljuk a távolból azt a hangot, amiből elég mély érzelem hallható ki, ez láthatóan Elsát se hagyja nyugodni. Eleinte nem beszél róla senkinek, végül, amikor nekivág az útnak, beszél a testvérének, Annának a hallott hangról, amiről hamar kiderül, hogy csak ő hallja. A hang forrásának viszont csak ő maga akar utánajárni, de persze Anna, Kristoff Sven és Olaf is utána tartanak, hogy segítsék az útján. Ez így nagyon izgalmasnak is tűnik, és pont az a trükkje a filmnek, hogy annak ellenére nézeti magát, hogy egyébként kiderül, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, ugyanis a film vége egyáltalán nem mondható emlékezetesnek. Egyáltalán nem úgy rémlik, hogy olyan hatalmas nagy titokra derülne fény, pedig egy párszor megnéztem már, tehát ha valami nagy dologról lenne szó, az biztos, hogy megmaradt volna bennem.

Ennek ellenére jó nézni, mert van egy olyan miliője, aminek okán egyáltalán nem csodálkozok azon, hogy annyian szeretik. Csak általában a Jégvarázsról elmondható az, hogy a benne levő Disney-s sablonokat korábbi klasszikusokban sokkal jobban kihasználták. Egyrészt Olaf nekem nagyon erőltetett, nem nagyon nevetek egyetlen poénján is. Az Aladdin Dzsinjénél viccesebb karakter a Disney történelemben nem létezik. A másik meg az, hogy még ha a testvérek múltjával meg is alapozták, hogy miért kötődnek egymáshoz annyira érzelmileg, ezt soha nem tudtam igazán átélni. Meg engem a zenék sem tudnak ugazán meghatni. Távol vagyunk már azoktól a bizonyos emlékezetes Disney zenéktől. Illetve egyet sokan idéznek, a “Legyen hó”-t (Let it Go), ami valamilyen furcsa okból kifolyólag LMBT “betétdal” is lett. Vagyis értem, hogy miért, mert maga a “Let it Go” cím utal az elengedésre, ami ugye elég gyakori LMBT embereknél, ha már csak a szerelmet nézzük. De akár utalhat arra is, hogy engedjük el azokat, akik nem képesek elfogadni minket olyannak, amilyen. Csakhogy a filmben Elsa valójában saját magától menekül, azzal az ürüggyel, hogy a testvérét, a népét védi. De valójában nem rendezte le a múltját, ennek fényében énekelte el, hogy “Let it Go” amit így sokkal inkább szánalmasnak tartok. Viszont a Disney meglovagolta az LMBT témát, ha már egyébként is trend lett, és belengette, hogy Elsa valójában leszbikus. Aminek a Jégvarázs II történetének szempontjából egyébként semmi relevanciája nincs, egyszerűen csak vissza akarták adni, hogy a “Let it Go” LMBT himnusz lett, hát akkor itt van nektek egy LMBT karakter. Ezenkívül a filmnek semmilyen LMBT vonatkozása nincs. Ez már inkább arra az új trendre utal, amerre a világ tart a PC-vel, a túlzott feminizmussal és a túlzott LMBT jelenléttel. A kritikusabbak szerint már jó ideje gondok vannak a Disney klasszikusokkal a trendek terén, én sokáig elnéző voltam velük. A Zootropolis volt az első, aminél érzékeltem, hogy talán ez sok lehet, de ami igazán bosszantott, az a Vaiana. Néhány klasszikus film formájában újragondolt változatát is átírták ennek jegyében, a legjobb példa erre az Aladdin, ahol Jázmin lesz az új szultán (szultána).

De térjünk vissza a Jégvarázs II-re. A DVD kiadvány a maga megszokott egyszerűségében jelent meg. Fekete tokban szürke színű lemez, és a film mellé semmilyen extrát nem csomagoltak. A borító viszont egész szép. A hivatalos kép került a DVD-re, és bár ugyan érthető, hogy miért van sok lehullott falevél a borítón (inkább őszi hangulatot sugároznak), az első film borítója jobban visszaadta a téli hangulatot. Ettől függetlenül a borító a maga egyszerűségével együtt is rendben van.

Úgyhogy küllemben újdonsággal nem szolgáltat a Pro Video, de ez a trend európaszerte, de talán világszerte is. Mindenesetre érdemes gyűjteni a Disney klasszikusokat és néha így is nézni a filmeket.

Film: 5/10
Kép: 8/10
Hang: 10/10
Szinkron és felirat: 6/10
Extrák: 0/10
Borító: 5/10

+ Végre nálunk is megjelent, ráadásul német szinkronnal és felirattal!
– Extrák nélkül, ráadásul maga a film is kifogásolható.

48%

Natalia Oreiro: Tu Veneno

Az, hogy mekkora őrület volt kb. 20 éve a dél-amerikai sorozatokért, arról már volt szó korábban. Mint ahogy arról is, hogy a Vad Angyal ezen belül szinte külön kategóriát képzett. De most tegyük félre, hogy mi által lett nálunk ismert Natalia Oreiro, és koncentráljunk csak magára az albumra. Lássuk a 2. albumot, mely 2000-ben jelent meg.

Mondjuk az is rontotta Natalia Oreiro megítélését, hogy sok gyerekrajongója volt, elsősorban tizenéves lányok. Akik tényleg kritika nélkül, bálványként rajongtak az énekesnőért, és azt gondolom, hogy sokan inkább csak a rajongótábora miatt utálták Natalia Oreirót. Nem akarták, hogy őket is a sikító fangörlök közé sorolják, ráadásul aki kritikus füllel hallgatta már akkor is az énekesnő dalait, az tudhatta, hogy Natalia Oreiro azt a szinte már istennői szintű rajongást nem érdemelte meg. Vannak jó mozzanatok a dalaiban, de távolról sem annyira akkora mestermű, mint amennyire rajongtak érte. De azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a Tu Veneno Natalia Oreiro legjobb albuma, itt érzékelhető a legkevésbé, hogy miért nem érdemelte meg azt a nagy imádatot, amit kapott. Nagyot lépett előre az első album szárnybontogatásaiból (ha már vad angyal…), annak könnyed, már-már komolytalan hangulatából, hogy aztán 2 évre rá elkészítsen egy sokkal komolyabb albumot. Olyan érzetet ad, mint Natalia Oreiro valami komoly krízis hatására írta volna ezt az albumot, ilyen szintű fejlődést mások 5-7, vagy akár 10 év alatt mutatnak fel, neki valahogy ezt sikerült 2 év alatt, és ami még érdekesebb, hogy még jól is áll neki. Az már az első albumban is imponáló volt, hogy a dalok élő hangszerekkel lett felvéve, de a Tu Venenónak részint az adja a fejlődés érzetét, hogy gazdagabb a dalok hangszerelése. Több hangszerrel játszották fel a dalokat, ezáltal is hangzanak komolyabbnak. Nem utolsósorban a tartalom. Ez a leghosszabb album a maga 15 dalával és 60 perc hosszával, úgyhogy szinte minden tekintetben komoly fejlődésen ment keresztül az énekesnő, egyetlen komoly dologban hibádzik, az az énekhang…

Az hallató, hogy Natalia Oreiro megtanult énekelni, csak az a baj, hogy nincs született hangja. Illetve ez így túlzás, mert valamennyi van, de hogy több oktávnyi éneket ki tudjon énekelni, azt nem tudom elképzelni róla. Van egy érdekes, rekedtes hangja, de távol áll attól, hogy azt úgy tudja használni, mint azok, akiknek a védjegyükké vált ez a hang. Így kijelenthetjük, hogy Natalia Oreiro azzal gazdálkodik, amije van. Mondhatnánk, hogy legalább az jó, amije van, mert legalább ott tisztán képzi a hangokat, csak az albumnak van egy olyan sajátossága, hogy erős a háttérvokál. Natalia Oreiro esetében pedig annyira erős, hogy magasan kitűnnek, ugyanis hallható, hogy jobban énekelnek, mint az énekesnő. Ez pedig nem akármi.

Ahogy szó volt róla, az albumra 15 dal került fel, most lássuk őket:

1. Tu Veneno
2. Río De La Plata
3. Cómo Te Olvido
4. Luna Brava
5. Aburrida
6. Estámos Todos Solos
7. Gitano Corazón
8. Febrero
9. Dónde Irá
10. Basta de Tí
11. Mata Y Envenena
12. Si Me Vas A Dar Tu Amor
13. Que Pena Me Das
14. Un Ramito De Violetas
15. Caliente

Aki tud valamennyire spanyolul, az a címek alapján rácsodálkozhat, hogy mennyire változatos lehet témájában az album. De valójában a fő téma itt is a szerelem, csak más-más aspektusból énekel róla. A 15 dalból 8 dal szól a szerelemről. Egyedül a Si Me Vas A Dar Tu Amor, ami a pozitív aspektusát mutatja be a szerelemnek, a többi inkább negatív. A címadó dal a mérgező kapcsolatból való kilépésről szó, ehhez nagyon hasonló a Mata Y Envenena is (nem véletlen van a címben a Veneno szóból képzett igei változata a címnek. Envenena – mérgezés). De a legszebb dal, egyben számomra a legnagyobb kedvenc Natalia Oreirótól egyértelműen a Cómo Te Olvido. Nagyon szép ballada a frissen megélt szerelmi csalódásról és annak fájdalmáról. A címben feltett kérdés: “Hogyan felejtselek el?” teljesen jogos. Az idősebb korosztály pedig tudhatja a választ: Sehogy. Személyes tapasztalatom az, hogy az előző nagy szerelmek nem felejtődnek el, csak a helyükre kerülnek, ezáltal nem okoz fájdalmat, ha eszünkbe jut. De ami magát a dalt illeti, gyönyörűen meg van írva. Nagyon szép a zene, a dallam, Natalia Oreiro pedig énekel, ahogy tudja, de a refrénre olyan szinten megerősödik az ének, azáltal, ahogy bekapcsolódnak a háttérvokalisták… Konkrétan ez a dal az egyik legnagyobb bizonyítéka arra, hogy Natalia Oreiro dalait legtöbb esetben a vokalisták viszik el. Ahogy írtam korábban, hallható, hogy Natalia Oreiro is megtanult énekelni, akár még érzelmeket is előadni, de az az érzésem, hogy nem véletlen, hogy annyira erős a vokalisták éneke, mintha egyenrangú kórus lennének az énekesnővel. A közös énekkel válik annyira széppé, egyben súlyossá a refrén, hogy igazából csak nehezebb hallgatni miatta a dalt.

A nem szerelmes dalok közül pedig ki lehet emelni a Río de la Plata című dalt, ami egy kiváló dal nemcsak a hazaszeretetről, hanem ahogy Natalia Oreiro megemlékezik arról, hogy honnan jött, és milyen nehéz volt elindulni, hiszen büszke a gyökereire. Az Aburrida szövegét nagyon érdekesnek tartom. Szembesül az élet árnyoldalaival, de megjelenik az elhagyatottság, a magány, illetve az emberi nemtörődömségből fakadó pazarlás is. Az énekesnő pedig úgy akar az egésznek részese lenni, hogy kívülállóként megértse, hogy az emberek miért olyanok, amilyenek. Ez pedig mindenképp érdekes, és ritka az ilyen szöveg. A Caliente meg egy kiváló lezárása az albumnak. Vidám dal, kicsit lazít az album sötétebb hangulatán, meg kicsit össze is foglalja, az album mondanivalóját. Összességében azt lehet mondani, hogy mind a 15 dal jól meg van írva, hallatszik, hogy sokat dolgoztak az albumon.

Három dalból készült videoklip, méghozzá az első háromból.

Elsőként a címadó dal, a Tu Veneno készült el. Alapvetően jó klip, egyedül az a rész nem tetszik, ahol Natalia Oreiro melegítőben táncol össze-vissza. Ezt leszámítva jó a videoklip, főleg az animációs rész tetszik, mert értelmet ad annak a kis talizmánnal (nem jut eszembe a pontos szó...), ami a borítón látható. Az lenne az a bizonyos méreg, ami végzetes, bárkihez is kerül. A zenekaros, éneklős rendben van, de a videoklip animációs része az, ami igazán értelmet ad a dalnak.

A Río de la Plata talán az énekesnő összes videoklipje közül a legjobb. Szülőföldjén készült, és annyira árad a spontaneitás az egész videóból, hogy mindenki jól érzi magát, tényleg mindenki táncol. A gyerekkori jelenetek külön emelik a videoklip értékét, és ahogy Natalia Oreiro a saját arc mellé teszi a gyerekkori fényképét, az nagyon aranyos ötlet. Felismerhető az énekesnő a képen. Mellesleg az a fénykép az album borítójára is felkerült. Kiváló videoklip a gyökereinkről, nagyon jó látni, hogy Natalia Oreiro tényleg büszke a szülőföldjére.

És akkor íme a nagy kedvenc, a Cómo Te Olvido. Ebben a videoklipben jelenik meg az a bizonyos nő, akit az album borítóján láthatunk. És inkább azt lehet mondani, hogy klip némileg összemossa ezt a dalt a Tu Veneno mondanivalójával. hiszen a Cómo Te Olvido szövegében nincs szó méregről, de a klipben igen. Olyan, mintha ez a klip akarná érzékeltetni a szerelem mérgező mivoltát azáltal, hogy egy olyan ember iránt támadnak fel mély érzéseink, akinél nincs esélyünk, és aztán hogyan felejtsük el őt… Kétségtelenül korrelál a dal szövegével, és lehet úgy is értelmezni a videoklipet, hogy Natalia Oreiro nincs tisztában azzal, hogy a szerelemmel meg lett mérgezve. Ez érződik a videoklipben is, úgyhogy jól megcsinálták.

A borító egész jóra sikeredett. Jó az ötlet, jól érzékelteti az album témáját, koncepcióját. Egyedül annyi, hogy nem szeretem a kihajtható CD borítókat (lapozhatók híve vagyok), illetve a külső lapnak nincs egységes dizájnja. A rózsa a tüskéi között a borító képére reflektál, ami mindenképp előny, de jó lett volna, ha a többi kép is harmóniában lett volna a borítókép dizájnjával. Azt is furcsának tartom, hogy nem a belső lapon van a 15 dal szövege, hanem a szélső oldalra került egy kép Natalia Oreiróról, az utolsó három dal szövege pedig külső oldalra került. A gyerekkori kép viszont jó ötlet volt.

Nagyon sajnálom, hogy nincs Natalia Oreirónak született hangja. Akkor talán 90% fölötti értékelést is kaphatott volna, mert egyébként nagyon jó az összes dal. Hallható, hogy dolgoztak mind a 15 dalon, zenében és dallamban nagyon erős az album. Ráadásul a borító és Natalia Oreiro fizimiskája ráerősít az album témájára. Csak ismételni tudom magam, hogy Natalia Oreiro nem érdemelte meg azt a gyűlöletet, gúnyt, amit sokan tanúsítottak vele szemben. Hiszen nagyon jó lett az album, és azt gondolom, hogy itt hozták ki az énekesnőből a legtöbbet. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha ezen a koncepción maradt volna Natalia Oreiro énekesnői karrierje, akkor jóval tovább tartott volna, de akkor meg lehet, hogy unalmassá vált volna egy idő után. Ez már nem fog kiderülni. Így viszont a Tu Veneno megmaradt egyedi albumnak, melynek pozitívumai nagyban emelik az eszmei értékét.

Ének: 6/10
Zene: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Szöveg: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 8/10

+ 15 nagyon jól kidolgozott dal, zeneileg és dallam terén kiváló munka
– Csak lenne született hangja Natalia Oreirónak…

81%

Pocahontas: Eredeti filmzene magyarul

A Disney filmzenék nagy ritkaságok lettek mára, és sajnos magyarul is csak a ’90-es években jelentek meg a dalok. Ebbe jó eséllyel az is közrejátszott, hogy távolról sem fogytak annyira, mint amennyire elvárható lett volna. Erre utal az is, hogy az Oroszlánkirály mellett csak a Pocahontas volt az a Disney filmzene album, mely egyáltalán felkerült a MAHASZ Top 40-es albumeladási listára. A ProVideo közleménye óta pedig tudhatjuk, hogy a Disney-nek vannak elvárásai az eladások kapcsán, hiszen azért került Magyarország tiltólistára a Disney Blu-ray-ek kiadásában, mert messze nem fogyott annyira, mint amekkora az elvárás lenne. Hasonló lehet a helyzet a filmzenékkel. Kifejezetten kevés példányszámban jelentek meg, így jó eséllyel nem is váltották be a hozzájuk fűzött reményeket… de inkább beszéljük elvárásokról. Mulant még láttam magyarul, esetleg a Tarzan, de az utána következők már biztos nem jelentek meg magyarul.

De itt a Pocahontas, melyért kár lett volna, ha kimarad. A Pocahontas magyar nyelvű dalai a jobb Disney dalok közé tartozik. Mert ugyan nosztalgiával átitatva emlékezünk meg például az Aladdin és az Oroszlánkirály dalokról, de ha “szakmaibb” füllel hallatjuk őket, akkor azért lehet érzékelni néhány dal esetében, hogy kifejezetten rosszra sikeredtek. A Pocahontas esetében viszont ki lehet jelenteni, hogy megtalálták végre a megfelelő énekeseket, akik méltó módon éneklik el a dalokat magyarul. Ezáltal önmagában a filmzenét hallgatva is átélhetővé válik a film története. Ami talán nem is gyerekeknek szól, mert elég komoly témát, problémát dolgoz fel. 1995 decemberében adták a mozik a rajzfilmet, és láttam is akkor. Arra emlékszem, hogy már 9 évesen is eléggé nyomasztó volt nézni. Azt értettem, hogy Pocahontas és John Smith azért nem lehetnek együtt, mert két különböző törzsből származnak, de hogy ez valójában mekkora probléma, azt akkor még nem is sejtettem. A kazetta egyébként 1995 karácsonya óta van meg

Úgyhogy nagyon emlékezetes ez nemcsak maga a film, de a filmzene is. Nagyon jól vissza tudták adni a megszokott Disney-hangzásvilággal a rajzfilm nyomasztó hangulatát. Emellett a magyar ének is nagyon jó lett. Nagyon bejön a Bergendy együttes kórusa, sok Disney dal magyar változatának színvonalát emelték az énekükkel. Aki ismerős lehet, az Koós János, aki a Macskarisztokratákban énekelt Thomas O’Pamacska hangjaként, illetve Janza Katalin az Aladdinban volt Jázmin énekhangja. Ezen az albumon van az abszolút kedvenc Disney dalom, a “Hozzád szól a szél”, amit rengeteget hallgattam annak idején. Nagyon szeretem az ilyen jellegű balladákat. Az albumot az “Ezer színnel száll a szél” angol nyelvű változata erősíti, ami az “If I Never Knew You” dallal együtt volt a klasszikus végefőcím dalai. A dalok a maga Disney stílusában lettek felénekelve, tehát az ének, ahogy a hangszerelés erősen érzelemdús, amolyan hatásvadász dalok. De itt nagyon jól sikerült, nagyon jól átadták a klasszikus érzelemdús mivoltát, emeli a mondanivaló jelentősségét.

Azért kár, hogy az album borítója eléggé egyszerű, pedig egy igényes, tartalmas borítóval is ki lehetne emelni a CD és kazetta minőségét. De ebben valami miatt sosem jeleskedett a Disney. Kicsit azt az érzetet adja, hogy kiadják a filmzenét, nyilván szól a maga minőségében, de a borító olyan érzetet ad, mintha csak valahogy piacra dobták, aztán vegyék az emberek, jöjjön a pénz belőle. Nálam egyébként a borító az, amit csak a nosztalgia miatt szeretek, ugyanis a Disney filmzenéket sokat reklámozták a ’90-es években a Donald Kacsa magazinban, és onnan maradt meg, mint emlék. Ezért vagyok megbocsátó a borítóval kapcsolatban. Disney gyűjteménybe jól jön, főleg mert ritkaság, de ezt az albumot a dalok minősége miatt lehet szeretni, de azért nagyon.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ A legjobb Disney klasszikus filmzene, ami megjelent magyarul
– Egyszerű borító

87%

Orsi: Ha lemegy a Nap

Nagyon sokan vannak, akik csak egy vagy néhány album erejéig voltak köztudatban, aztán úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna jelen. Persze időnként megemlékeznek egy-egy nagysikerű dalára, készül róluk egy “Mi lett vele?” vagy “Így néz ki” jellegű műsor, vagy cikk, de érdemben senki nem emlékezik meg róluk. Az, hogy a nagyjáról nem érdemes, ez igaz, de most hadd essen szó egy olyan énekesnőről, akiről talán érdemes komolyan értekezni, és az első albumáról is, ő pedig Tunyogi Orsi.

No, nem azért, mert a ’90-es évek zavaros zenei világában egy olyan albumot hozott össze, ami példaértékű, hanem mert egyedi dalok kerültek fel rá. És ezt most nem gondolom se jó, se rossz értelemben. Nehéz dolgom van Orsival, mert egy énekelni tudó, és kifejezetten kellemes megjelenésű énekesnőről van szó, de sokáig, ahogy hallgattam az albumait, nem tudtam eldönteni, hogy ki a célcsoport. Kinek szólnak a dalai? Egy idő után aztán oda jutottam magamban, hogy Orsival arra akartak kísérletet tenni, hogy egy énekelni tudó énekesnő trendi dalokkal befut a rádiókban, ismertté, népszerűvé válik, de az albumain azok a dalok dominálnak, amik valami mélyebb mondanivalóval rendelkeznek. Tehát, a trendi zenékhez szokott fiatalságot átszoktatni a jobb zenék felé.

Hasonló lehet a koncepciója a Ha lemegy a Nap című albumnak, csak a kivitelezés messze nem lett hibátlan. Az albumon 14 dal van, és bár a címeken annyira nem érződik a kettősség, de érdemes kilistázni őket.

1. Baby, Baby
2. Ha lemegy a Nap
3. A Föld felett
4. Felgyúlt a tűz
5. Az utolsó ölelés
6. Választok egy csillagot
7. Dzsungel mélyén
8. Míg gyermek voltam
9. A legjobb dolog
10. Szállj sólyom szállj
11. Ha neked jó
12. Dzsungel mélyén (remix)
13. Ha lemegy a Nap (remix)
14. Generation Next

Tehát jól látható, hogy vannak dalok, amikkel a mai (akkori… tekintve, hogy 1997-es albumról van szó) fiatalságot akarta Orsi, vagy általa a dalok szerzője, Dorozsmai Péter megszólítani. Ha lemegy a Nap vált híressé Orsitól, 1997 egyik legismertebb dala lett, ez röpítette fel az albumot egészen a MAHASZ lista 7. helyéig. De hogy utána a többi dal, amit játszottak a rádiók, és készült belőlük videoklip is, miért nem tudtak befutni, ez számomra rejtély. Ott volt például A legjobb dolog, a Ha neked jó, melyből videoklip készült és a Dzsungel mélyén, melyből szintén készült videoklip. De ezek távolról nem kaptak akkora publicitást, mint a címadó dal.

Az, hogy akartak valamit mondani ezzel az albummal, az nemcsak az átlagosnál jobb zenében érhető tetten, hanem hogy az akkori (és lényegében a mai) trendeket, témákat igyekeztek költészetbe foglalni. Ebben valószínűleg nagyban közrejátszott, hogy Dorozsmai Péternek, mint a Korál együttes dobosának van némi fogalma a zeneszerzésről, ahogy Orsinak is lehet köze az énekléshez. Elég csak az apjára, Tunyogi Péterre gondolni, illetve Orsi vokalista múltjára, ahol egyrészt folyamatosan fejlődött énekben, másrészt meg jó eséllyel figyelte, hogy mi történik a magyar könnyűzenei életben, és az így összehozott tapasztalatokból próbáltak összehozni egy, a ’90-es évek mércéjéhez képest egy jó albumot. A túlnyomórészt élő zene mindenképp az album dicsőségére válik, de költészet terén erősen hagy kívánnivalót maga után. A szövegek egyszerűen hemzsegnek a kényszerrímektől, és az olyan borzalmas sorvégektől, mint a “végre már” vagy az “újra már”.

Eleve nagyon furcsán indul az album, Orsi zenei kíséret nélkül a következőt énekli:

Itt egy dal, egy piciny darabka a lelkemből
Itt egy dal, néhány őszinte hang a szívemből
Mindezt neked úgy odaadnám,
Csak kérlek, te is gondolj néha rám!

Ez önmagában egyébként kiváló kezdet lenne egy arc poetica jellegű dalszöveghez, ahol megtudhatnánk, hogy mi lakozik Orsi lelkében, és milyen hangok szólnak Orsi szívében, és mit szeretne odaadni nekünk. És így felvezetni egy debütáló albumot, nagyon jó ötlet lett volna, mert jelezte volna, hogy Orsi komolyan gondolja az éneklést, és hogy valami értéket szeretne átadni. Erre elkezdi, hogy “Baby, Baby, úgy tűzbe hoztál…” Nagyon jól jelzi, hogy mennyire zavaros az egész album, és hogy utána tovább elemzi, hogy Baby Baby mit tettél velem, teljesen érvénytelenné teszi az Arc Poetica jellegű kezdetet. Arról nem is beszélve, hogy ennek a dalnak a refrénjében is olyan végek vannak, mint “szédülök már”, “végre már” és “van már”. Ez az az eset, hogy jobban járunk, ha inkább ne rímelnének a sorvégek, mert nagyon eséllyel lenne tartalommal megtöltve a szöveg, mert nem azon izzadnának, hogy csak rímeljenek a sorvégek. Lehetne akár dicsérni az olyan próbálkozásokat, mint például a “Föld felett” című dalban, ahol igyekeztek költészetbe foglalni az intimitást, vagy a “Dzsungel mélyén” -ben a szexualitást, annak megélését, de azokban is fellelhetők a kényszerrímek. Az albumborító tanúsága szerint bizonyos dalokat csak Dorozsmai Péter jegyez, ebből következik, hogy a szövegeket ő írta. Ahogy utánaolvastam, konzervatóriumot végzett, és dobosként működik közre albumokon, koncerteken. Azt gondolom, hogy zeneszerzőként nincs gond vele. A zenében tetten érhető a zenészi múltja, és hogy iskolát is végzett ebben a témában. Jó zenéket írt erre az albumra is, de mint szövegíró teljességgel alkalmatlan.

Viszont, ahogy írtam, zeneileg teljesen rendben van az album. Nemcsak az dicséretes, hogy a zene döntő többségében élő hangszerekre lett megírva, hanem van dallama is. Elindul a dal valahonnan, és eljut valamerre. Nagyon jó hallgatni az elektromos gitár betéteket, és az egyéb hangszereket. Hallatszik, hogy zeneileg dolgoztak az albumon, meg vannak töltve tartalommal a dalok. Azt is jó hallani, hogy olyan dalokat írtak Orsinak, amiket el tudott énekelni, és kellemes hallgatni tőle. Ebből a szempontból nagyon jó lett az album, és elsősorban a zene miatt lehet azt mondani, hogy olyan érzetet ad az album, mintha az akkori trendeket akarták igényesebb köntösben átadni a hallgatóságnak. Az ötlet egyébként nagyon jó, de a szöveg sokat ront az összképen.

És akkor álljon itt a címadó dal videoklipje is.

Konkrét jelentése nincs a videoklipnek, igazából kár, hogy erről az albumról csak ez maradt meg az utókornak. A Ha neked jó és a Dzsungel mélyén videoklipeknél jobban érzékelni, hogy van munka bennük. Nagyon régen láttam őket, amikor aktuális volt az album, de erősen megmaradt bennem. A Ha lemegy a Nap esetében inkább csak mint egy kötelező elem a videoklip, ahol Orsi a színpadon is debütál énekesnőként. A tánc olyan, amilyen, illik a dalhoz, de meg mernék esküdni, hogy Ganxsta Zolee is ott volt Orsi mellett a színpadon, és úgy rappelte a maga sorait. Itt meg teljesen máshol van. Arra tippelek, hogy két verzió készült a videoklipből.

Az albumborítótól személy szerint nem vagyok annyira elragadtatva. Van benne munka, azt látom, de személy szerint nem rajongok a pasztell színekért, mert nekem olyan élettelennek tűnnek. Jobban szeretem az élénkebb, erősebb színeket. Az viszont kétségtelen, hogy a borító jól néz ki abból a szempontból, hogy egyrészt a különböző oldalak különböző háttérszínei illenek egymáshoz, az énekesnő is úgy van “színezve”, hogy beleillik a háttérszínbe.

Tehát, nagyon furcsa album lett. Talán reflektál a ’90-es évek zavaros zenei időszakára. Orsi itt próbált valami érvényes tartalmat átadni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik, legfőképp szövegileg. Egy olyan szövegírónak kellett volna megírni a szövegeket, akinek vannak érvényes gondolatai a világról, érti a költészetet, és tud úgy írni, hogy felkeltse a fiatalság érdeklődését. Vagy elhagyni a sor végi rímeket. És akkor egy nagyon jó album lehetett volna, de így is érdemes meghallgatni, mert egyébként jó próbálkozás volt arra, hogy egy fiatal énekesnő élő zenére énekeljen, és valami tartalmat is átadjon. Csak érdemes felkészülni a kényszerrímekre, mert az itt-ott bántja a fület is.

Zene: 9/10
Ének: 8/10
Szöveg: 4/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 7/10
Hangulat: 7/10

+ Nagyon jó zene, Orsi hangja
– A kényszerrímeket rettenetes hallgatni.

73%