Rádiós emlékek

Mostanában többet hallgatok zenéket a '90-es évekből, köszönhetően annak, hogy sikerült megszerezni a Dance Action 4. albumot CD-n, illetve láttam, hogy digitális formában elérhető lett néhány más album is a Dance Action szériából. Ezek most több szempontból is nosztalgiázásra késztetnek, ugyanis több emléket is visszahoztak gyerekkoromból, amikre jó érzésekkel gondolok vissza.

Az egyik legérdekesebb, hogy most találtam meg egy olyan dalt, amit szerettem annak idején gyerekkoromból, de soha nem tudtam, hogy ki az előadója, és mindig vártam, hogy megszólaljon, mégpedig ez:

Az az érdekes, hogy nem azonnal ugrott be, hogy ezt a számot nagyon szerettem annak idején, hanem fokozatosan jött elő a tudattalanomból. Mert ugye a '90-es években nem voltak olyan rádiók, melyek mutatták volna, hogy éppen mi szól (internet meg csak mutatóban volt...), így akkor a szerencsén múlt, hogy bemondja-e a műsorvezető, hogy melyik dal szólt, vagy nem. Emlékszem, jó néhány dalnál reménykedtem abban, hogy a végén megtudom, hogy mi fog szólni. Csináltam én is olyat, hogy üres kazettákra vettem fel azokat a dalokat, amiket szerettem, aztán visszahallgattam őket. Nem mindegyiknek tudtam a címét, így a hozzá járt borító, amire lehetett írni, egy része üres maradt. És beugrott, hogy ezt a dalt nagyon szerettem, de valamiért ritkán adták csak a rádiók, így emlékeim szerint ez volt az egyik olyan dal, ami "elveszett" nálam. És még mostani fejemmel is azt mondom, hogy az akkori Eurodance átlagos nívójához képest ez egy nagyon jó dal.

Gyerekkoromban egyébként helyi rádiót hallgattam, méghozzá azt, amelyik Békéscsabán elsőként kezdte meg a regionális működését. Ez az FM 88,9 MHz-en volt, az volt az érdekessége, hogy ezen a frenvencián nem egy, hanem három rádió szólt napszaktól függően:

• START Rádió 1:45-13:45
• Róna Rádió 13:45-19:45
• FBI Rádió 19:45-1:45

Ez volt az első olyan frekvencia, ahol 24 órán keresztül szólt rádió. Nem sokkal később indult be a Csaba Rádió az FM 104,00 MHz-en, de az sokáig csak 14:00-24:00 között szólt. Nálunk mindig a 88,9 MHz három rádiójának egyike szólt, és mivel nagyon sokat hallgattam, ezért nagyon képben voltam a '90-es évek zenei aktualitásaival. Ráadásul a START Rádió és az FBI Rádió ugyanarról a stúdióról sugárzott, a Derkovits sornál levő Ifjúsági ház 5. emeltén volt volt a stúdió. Az épület ma már nem áll, helyére került a Csabagyöngye Kulturális Központ, de azért emlékszem pontosan arra, hogy hol volt, mert volt lehetőségem többször is bemenni oda. Ugyanis rendszeres betelefonálója voltam a rádiónak. Vagy a kívánságműsorban kértem egy számot, vagy telefonos játékban vettem részt, alkalmanként sikerrel. És a nyereményekért mentem be a stúdióba. Egy idő után már szinte ismerősként fogadtak, egyszer körbe is vezettek, megmutatták, hogy működik a rádió. Ott láttam élőben először keverőpultot, rádiós mikrofont, meg azt a rengeteg CD-t, amit a dalok lejátszására használtak. A keverőpult használatából természetesen semmit nem értettem, de élmény volt számomra élőben látni, és egy kicsit figyelni, hogy használják. Ami a betelefonálást illeti, később már annyira ismert lettem a környéken, hogy többen is jelezték, hogy hallották, megint kértem egy számot, vagy megint játszottam és nyertem. Már akkor is zavarban voltam, ezek most is kellemes emlékek, és tökre jó érzés fogott el, hogy eszembe jutottak. Egyébként külön izgalmas dolog volt a betelefonálás, mert hát természetesen többen is akartak játszani, vagy dalt kérni, ezért az esetek többségében foglalt volt a vonal. Az már önmagában siker volt, ha kicsöngött a telefon.

Leginkább a START Rádiót és az FBI Rádiót szerettem. A Róna Rádió némileg más volt, mert egyrészt a stúdiója is máshol volt (Valahol a Bartók Béla úton, de ezt már nem tudom pontosan visszaidézni. Talán valamelyik tízemeletes tömb egyik lakásában alakítottak ki stúdiót), illetve a zenei kínálat is némileg másabb volt. Ez elsősorban az egyik műsorvezetőnek köszönhető, akinek nevére még most is emlékszem: Adamik Tibor volt, aki mindig hozta a saját stílusának megfelelő zenét. Ezért általa sok egyedi dalt hallgathattunk a rádióban, amit sehol máshol nem. Ezt az én gyerekfejem akkoriban nemigen tudta értékelni, mert elvoltam az akkori trendekkel. Néha hallgattam, de ezen kívül semmi. Ma már azt mondom, hogy nagyra értékelem, hogy annak idején hozott valami újat, valami egyedit. Pont emiatt jegyeztem meg a nevét.

Ez volt az a rádió, amit nagyon sokat hallgattam. Reggel, ha felkeltem, ezzel a rádióval készültem iskolába, napközben is sokat szólt, este is ezzel a rádióval mentem aludni. Úgyhogy gyerekkorom egy része volt, és kifejezetten jó érzés erre visszagondolni.

A másik emlék meg a Dance Action-ben hallható dalok kapcsán, hogy néhány olyan dalt is itt fedeztem fel, amik az 1997-es Játék Határok Nélkül egyik játéka alatt szóltak. És valami hihetetlen volt ezekre is visszaemlékezni. Megvannak most is az egyes adások a 128 GB-os Philips Pen Drive-omon, néha most is visszanézem és érdekes ezeket a dalokat felfedezni. De annyit láttam már, főleg az 1997-es Játék Határok Nélkül elődöntőit (mert ez az abszolút kedvenc évadom), hogy már pontosan meg tudom mondani, hogy melyik játék alatt melyik zene szólt.

Úgyhogy most egy kicsit élek a '90-es években, aztán visszatérek a jelenbe. Hiszen itt is vannak csodák, amik megszépítik a mindennapjaimat.

Dance Action 4

Szól egy legenda arról, hogy a ’90-es évek elején Németországból és Hollandiából a disco zene egy új irányzata indult el. Ezt valaki Eurodance-nek nevezte el. A név pedig teljesen helyén való, hiszen nemcsak hogy Európából származik, de úgy söpört végig az egész kontinensen, mint egy pusztító járvány. Sokak számára tényleg pusztító volt ez a zene. Uralták a rádiókat az Eurodance slágerek, a korszak fiataljai ezekre táncoltak a diszkókban. Talán a 2 Unlimited nevű együttestől indult el ez az őrület, azóta egyre-másra képződtek az Eurodance formációk elsősorban Németországban és Hollandiában. De mi magyarok se maradtunk ki a jóból. Megkaptuk mi is a magunkét, és szólt is, jó magyaros stílusban. És ami a legmegdöbbentőbb, hogy ezek a dalok a mai napig élnek. “Régen minden jobb volt” elve mentén úgy táncolnak most is retro bulikon ezekre a dalokra, mintha a ’90-es évek elején a könnyűzenei életnek egy új, mindennél magasabb nívóját értük volna el.

Persze, a retro mindig is hódított, és az is általános, hogy ha új dalt írnak, valami régihez nyúlnak vissza forrásként. És igazából nem tartom helyesnek egy-egy zenei stílust teljes egészében ledegradálni, azt gondolom, hogy minden egyes zenei műfajt lehet magas színvonalon művelni, ahogy lehet pusztító módon is. Erre a Magyarországon népszerűvé vált Dance Action válogatásalbum-sorozat az ékes példa, melynek albumaira 18-20 dal került fel az aktuális dance trendekből. A sorozat 1995 elején indult el, majd 1998-ban felvásárolta az akkor magyar zenecsatorna a Z+, így Z+ Dance Action néven ment tovább a sorozat. Talán még a VIVA idején is ment sorozat, de az biztos, hogy nem sokkal a VIVA indulása után abbamaradt. A 4. album 1996 második felében jelent meg.

Egyébként jó válogatás, érdemes hallgatni, mert tényleg a Dance műfaj széles tárházával nosztalgiázhatunk. És vannak rajta kifejezetten kellemes dalok is. Például már gyerekként is nagyon szerettem a Los del Rio: Macarena című dalát, ami igazi meglepetés volt abból a szempontból, hogy két kiöltözött középkorú férfi énekelt a Latin pop stílusban egy mai füllel is kifejezetten szerethető dalt. Nekik csak ez az egy daluk volt ismert, de azzal generációk emlékezetébe égették magukat. Hasonló nívót képviselt a maga stílusában Robert Miles is, akiről szintén elmondható, hogy kár, hogy egy albuma, a Dreamland vált világszerte ismertté. Aztán tiszteletét teszi még a Mr. President is, amely együttes a Coco Jambóval söpört végig a világon. Erre az albumra egy későbbi daluk kapott helyet. De itt van a Captain Jack nevű formáció, mely leginkább az énekes matrózruhában való jelenléte okán vált emlékezetessé. A lányok nagy kedvence a Backstreet Boys is jelen van, a Fun Factory gyárában készült dalok ma is ugyanúgy igénytelennek hatnak, mint annak idején. Talán még Madonnánál is jobban kiárusította a szexet az “E-Rotic” nevű együttes, mely azon túl, hogy mindenféle férfinevek szerepeltek a dalaik címében, valami rá rímelő szöveggel, csak igénytelen dance slágerekre futotta tőlük, a csaj erőtlen nyögéseivel fűszerezve. De az tény, hogy a “Fred, come to bed”, “Fritz loves my tits” vagy a “Max don’t have sex with your ex” címek ötletesek voltak, de ennél többet nem lehetett várni tőlük. Külön érdekesség a Milli Vanilli által “felénekelt” dal, ide feldolgozás formájában került fel. Tudomásom szerint, ekkor már tudott volt, hogy a tagok csak tátogtak, és mások énekelték fel valójában a dalokat. Lehet, hogy pont annak az embernek az előadásában hallhatjuk itt a “Girl, You Know It’s True” című dalt, aki valójában felénekelte, hiszen alig hallható különbség a két változat között. Az biztos, hogy a Milli Vanilli-re nagyon csúnyán ráégett, hogy csak imposztorok, a két srác közül egyik sem volt képes elhelyezkedni a szórakoztatóiparban, hiába tanult meg mind a kettő énekelni. Csak az egyik él már, de ő sem találja a helyét a énekesként, a másiknak is halálig voltak problémái.

Ahogy utaltam rá korábban, nem vagyok ellene ennek a zenei stílusnak. Gyerekkoromban megvolt kazettán, akkor meghallgattam egy jó néhányszor, a CD-t a napokban sikertül megszerezni. Én is főleg nosztalgiától átitatva hallgatom ezeket a dalokat. Így egybe hallgatva őket azt gondolom, hogy egy tisztességes válogatásalbum. Számomra a jó dalok, felhúzzák a rosszakat, és inkább egy jó válogatásalbumnak gondolom. Természetesen senki ne az Eurodance-től várja a szórakoztatóipar megújulását, megváltását, hiszen ennek a stílusnak az a célja, hogy egyszerű zenével, szöveggel, esetleg énekesni tudó tagokkal szórakoztasson. A szövegek is mind az élet szépségeiről könnyedségéről szólnak, hogy minden ember egyenlő, és hogy milyen csodálatos ez a világ. Ha pszichológiai vagy antropológiai szakon lennék, kutatnám, hogy miért voltak ezek a dalok annyira népszerűek a ’90-es években. Mit szolgáltak az X generáció fiataljainak, hogy szerették ezeket a dalokat. Mi volt a készítők célja? Illetve nem is kell messzire mennem, hiszen holland szakosként kutathatnám, hogy miért volt ez a németalföldről származó zenei stílus messzeföldön híres. Meghallgatom egy párszor ezt az albumot, amíg kigondolom a választ.

Ének: 5/10

Zene: 6/10

Szöveg: 4/10

Hangszerelés: 8/10

Borító: 8/10

Hangulat: 7/10

+ Tisztességes válogatásalbum a ’90-es évek trendjeiből

– Ami akkor rossz volt, azt a retro-élmény se szépíti meg

68%

Annak a nyárnak az emléke

Instagramon találkoztam egy BL-mangával, ami a borító alapján szimpatikusnak tűnt és úgy döntöttem, hogy elolvasom. Ez a Kimi wa Natsu no Naka. Ez egy két kötetből álló 5-5 fejezetes mangapáros, mely a Hidamari ga Kikoeru egyszerűségével mesél el egy szerelmes történetet. Chiharu Saeki és Wataru Toda iskolatársak, a közös hobbi, a filmek hozta össze a két srácot. Saeki egyébként az iskola szépfiúja, akibe szerelmesek a lányok, de mindegyiket visszautasítja, mondván, hogy neki már van valakije. Csak az a bizonyos valaki nem tud róla... Na de szerencsére nem arról a nagyon nyomulós BL-történetről van szó, amit egyébként rettenetesen gyűlölök. A két srác kapcsolata teljesen békésen alakul. Eljárnak helyekre (főleg moziba), beszélgetnek, közelebb kerülnek egymáshoz. Alapvetően nem egy nagy durranás, de azért olvastam szívesen, mert az ismerkedésnek és párkeresésnek egy számomra ideális módját láttam itt. De leginkább azért tetszett rettenetesen, mert olyan érzelmeket rajzolt a fiúk arcára a mangaka, amilyennel nagyon ritkán találkozok és megérintett. Úgyhogy nagyon szerettem olvasni.

Be is tettem a kedvenc mangák közé, de sajnos az utolsó fejezetre kénytelen voltam a 10 pontot levinni 9-re, mert a vége rettenetesen össze volt csapva. Olyan volt, mint az a 12-13 részes anime, ami megy a maga békés medrében, aztán mintha a készítők észbe kaptak volna, hogy ja, mindjárt vége! Kicsit bele kell húzni, srácok! Tehát itt is, a végére annyi mindent sűrített be a mangaka, hogy már nagyon nem is lehetett megélni a történéseket. Pedig ott derül ki, hogy ki is az, aki miatt Saeki visszautasította a lányokat, egyáltalán hogy is volt az egész. Meg aztán annyira valószínűtlen volt a legvége. Nagy kár érte, pedig lazán lehetett volna minden idők legjobb BL-mangája nálam, mert tényleg a rajz csodálatosan szép. Mindenesetre igen... Ez a Hidamari ga Kikoeru - Given - Kimi wa Natsu no Naka BL-vonal az, ami bejön nekem, amivel én magam is tudok azonosulni.

Kerestem egyébként a mangát németül, mert terveztem a Bookline-on megvenni, de úgy tűnik még nincs németül. Tisztára úgy emlékeztem, hogy valamelyik német manga-kiadó (többet is követek) insta-oldalán láttam, de nem. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a "Shelfie-sunday" hashtag alatt láttam valahol, és ott figyeltem fel a borítóra. Akkor majd angolul megveszem valahol, ha megtalálom megfizethető áron. Mert egyébként nagyon jó. Csak egy egyszerűbb, lassabb lezárással jobban jártunk volna, mert akkor átélhetőbb is lett volna az egész történet és a dinamikája is megmaradt volna.

Ukrajna a 2022-es Eurovíziós Dalfesztiválon

Kíváncsiságból meghallgattam Ukrajna Eurovíziós dalát is. Részint a háború miatti személyes érintettség okán, részint azért is, mert nagyon tetszett a tavalyi ukrán dal, és érdekelt, hogy idén mivel indulnak. Nos, örömmel állapítottam meg, hogy idén megint valami nagyon jó dalt hoztak el nekünk.

Mivel nem vagyok semelyik zenei típus elkötelezett rajongója, ezért tudom szeretni azt is, ha valaki ötvöz stílusokat. Azt még inkább, ha valaki valami egyedit hoz ki, mert abban mindig valami egyéniséget vélek kihallani. És én nagyon szeretem, egy előadó a maga egyéniségét közvetíti a dalaival, ha még tudok is azonosulni vele, az már tényleg a (non) plus ultra. Itt is valami ilyesmit sejtek felfedezni. Nem tudom megnevezni a fúvós hangszert, ami hallható a dalban, de nagyon tetszik. A zene is nagyon jó lett, és a srácok is tehetségesek. Rapben is, meg az ének is nagyon jó lett.

Úgyhogy szerintem nagyon jó lett a dal, esélyük van a végső győzelemre is. Bár azt gondolom, hogy Ukrajna nehéz helyzetben van most az Eurovízión, mert látok reális esélyt arra, hogy meg fogják nyerni, és nem biztos, hogy csak a dal miatt (bár megérdemelnék), hanem sokkal inkább a háború miatti szolidaritásból. És hát gondolom, jóval korábban eldőlt, hogy melyik dallal fog Ukrajna indulni az Eurovízión, és biztos vagyok, hogy a srácok sem így tervezték ezt az egészet. Nagyon kíváncsi leszek, hogy eljutnak-e a májusi döntőig, és ott mi lesz velük.

Egy valamit viszont nem tudok értelmezni. Az együttes a Spotify profiljának bannerjének egy elég furcsa üzenetet írt ki, és ez olvasható a videoklipjük "borítóképén" is YouTube-on.

Ezt az üzenetet többféle módon tudom értelmezni.

1. Állítsuk meg mi az orosz támadást! De mi egyszerű emberek, mit tudunk tenni? Mi ugyanúgy csak tehetetlen nézői vagyunk ennek a szörnyű rémálomnak, mint ők.
2. Álljunk le a videójuk nézésével! Ennek viszont elég kellemetlen áthallása lenne az együttes részéről. Mert értem én az érzelmi "felzúdulást" (nem jut eszembe jobb szó...), de biztos, hogy erre van-e most szükség?
3. Ne azzal fejezzük fejezzük ki Ukrajna iránti szolidaritásunkat, hogy hallgatjuk a dalukat, nézzük a videoklipjüket.

Még talán a harmadik a legjobb, illetve arra gondoltam még, hogy az angol fordítás nem tökéletes, és lehet, hogy ukránul van úgy megfogalmazva, ahogy azt valóban értelmezik. Rákérdezek majd az ukrán barátomnál. Mellesleg ugyanez az üzenet olvasható a tavalyi Eurovíziós dalfesztivál előadójának Spotify oldalának bannerén.

Ahogy a videoklipjük borítóképén is ugyanez a szöveg olvasható. Egyébként nemcsak a dal kiváló, hanem a videoklip is nagyon egyedi lett. Szeretek ilyen előadókkal ismerkedni.

Hollandia a 2022-es Eurovíziós Dalfesztiválon

Pár napja hozták nyilvánosságra, hogy egy bizonyos S10 nevű énekesnő indul Hollandia színeiben az Eurovíziós dalfesztiválon. Meglepett, mert őt speciel ismerem, hallottam már néhány dalát. Ő is az a fajta énekesnő, aki saját stílust képvisel, amit mindenképp értékelek, de meghallgatva az első albumát nekem túlzottan elvontnak tűnt. A 100%NL rádióban hallottam először az "Adem Je In" című dalát, az nagyon megtetszett, azért is kezdtem el jobban utánanézni, hogy ki is ő.

Nemcsak azért örömteli, hogy ő indul az Eurovízión, mert egy olyan előadó fogja Hollandiát képviselni, akinek hallhatóan saját stílusa van, hanem végre holland nyelvű dallal indul Hollandia! A dal címe "De Diepte", ami szintén nagyon jó lesz. Sőt, ha a dal minőségét nézem, akkor ha Duncan Laurence a maga dalával nagyon megnyerte az Eurovíziót, akkor S10-nek még annál is jobban meg kéne nyerni. Igazság szerint Duncan Laurence az utóbbi időkben igencsak leértékelődött nálam. Már akkor is kellemetlen volt számomra az a túlérzékenység, amivel énekli a dalait, meg hogy hollandként angolul énekel. Aztán ahogy felfedeztem egyre több holland előadót, úgy tudatosodott bennem, hogy a holland könnyűzene sokkal több ígéretes előadót tartogat, akik ráadásul hollandul énekelnek!

S10 dala, amivel indul az Eurovízión, hasonlóan jó, mint az "Adem Je In". Melankólikus, lényegében a fájdalom mélységéről az attól való félelemről szól. S10 hangja erős, főleg az énekesnő adja a dal erejét. Mert alapvetően nem a hangszerek dominálnak. Nem is szól annyira sok hangszer. Egy gitár, inkább a refrénnél szól erősebben a dal, de egyértelműen az énekesnő dominál. Ami nem tetszik (bár ez lehet, hogy inkább egyéni), hogy a dallam nem igazán megjegyezhető. Nem az a fajta dal, amit először meghallgatok, és máris dúdolom. Ezt többször kell végighallgatni. De érdemes, és jó szívvel ajánlom.

Egekbe szökő jegyárak

Szombaton jutott el hozzám az információ és igencsak megdöbbentett, hogy a 2022. nyári MondoCon-ra a jegyár a mostani 4.800 forintról 8.000 forintra fog emelkedni. Részletezve is voltak az okok, nagyon összefoglalva annyiról van szó, hogy eddig nyomott áron adták a jegyeket, és most nyáron fogják annyiért adni, amiért minimálisan lehetne jegyet értékesíteni a Hungexpóra. Nyilván ebbe a különböző drágulások, növekvő infláció is közrejátszik, a lényeg az, hogy vége az olcsó MondoConok korának, sejthetően nyártól szelektáltabb lesz a MondoConra járók közössége.

El is gondolkodtam azon, hogy hát ha így állunk, akkor mégis megyek most tavasszal, hiszen az utolsó olcsó MondoCon-t meg kell ünnepelni. Nekem biztos, hogy utolsó lenne. De amikor átnéztem a programokat, úgy döntöttem, hogy mégsem megyek. A programok rettenetesen vérszegények, a sztárvendégekről még csak nem is hallottam, így nem érdekelnek. Bőven van mire költeni a 4.800 forintot, ennyit sem ér meg nekem ez a rendezvény.

Ha úgy vesszük egy korszak volt a MondoCon a maga szépségeivel, de nem ez az, amit a leginkább visszasírok a múltamból.

Madonna: American Life

A napokban sikerült megszerezni azon négy Madonna albumok egyikét kazettán, amiket meg akarok venni magamnak. Ezek közül már csak három jelent meg kazettán, és milyen érdekes, hogy pont a legritkábbat, ennek következtében a legdrágábbat sikerült elsőre megszerezni, még megfizethető áron. Ez pedig az American Life, amit még a Madonna rajongók sem ítélnek meg egységesen. El lehet képzelni, hogy viszonyul hozzá egy olyan zenehallgató, aki kritikával illeti Madonna munkásságát. Nos igen… Bőven van miért kritizálni ezt az albumot, mégis fontos, mert magyarázatot ad arra, hogy miért lett Madonna karrierje olyan, amilyen. Lássuk is a részleteket.

1. American Life
2. Hollywood
3. I'm so Stupid
4. Love Profusion
5. Nobody Knows Me
6. Nothing Fails
7. Intervention
8. X-Static Process
9. Mother and Father
10. Die Another Day
11. Easy Ride

Talán leginkább az előző album, a Music zenei irányzatát követi ez az album, de igénytelenebb formában. Érdekes, hogy azt az albumot pont a minimalista mivolta miatt szeretik, és ha úgy vesszük, tényleg volt valami feelingje, de ennek az albumnak nem igazán van. Nincs igazán dallama a zenének, nincs a daloknak egységes mondanivalója, nincs koncepciója az albumnak.

De ami még ennél is nagyobb baj, hogy szöveg terén is bőven kritizálható az album. Elsősorban magáról énekel az énekesnő, de az albumot az Amerika-ellenes kritikáival kezdi. Kritizálja a modern életet, és hogy mindenki Hollywoodba vágyik. Ez azért rettenetesen visszás tőle, mert az amerikai életmóddal egy olyan dolgot kritizál, amit a karrierjével ő is beletette a magáét, hogy olyan lett, amilyen. Ráadásul az “I’m so Stupid” című dal csak a címében önkritikus, hiszen a végére az lesz a konklúziója, hogy “everybody’s stupid”. Merthogy ő maga levetette a saját butaságát azáltal, hogy nem hisz a külsőségeknek, de mindenki más buta, aki hisz még benne. Ez is milyen már? Főleg hogy ezután az album után is bőven csinált olyanokat, amikkel szembemegy ezzel a dallal.

Amire viszont utaltam, hogy miért fontos ez az album, a Mother and Father című dal, ami talán az egyetlen őszinte szövegű dal az egész albumon. Itt ugyanis a saját gyerekkoráról, az anyjának elvesztéséről énekel. Konkrétan késztetett is arra, hogy olvassak utána Madonna gyerekkorának, hogy s mint voltak a dolgai. És hát igen… azt hiszem, megértettem, hogy miért alakult úgy az énekesnői karrierje, ahogy. Röviden arról van szó, hogy 5 évesen meghalt az anyja, amit sehogy nem tudott feldolgozni. Aztán általános iskolában volt az a szokása, hogy mindenkivel láttatta az alsóneműjét. Meg hát persze lázadt azellen (a testvéreivel), hogy az apja más nővel legyen együtt, aki kiválthatja az anyja helyét. De leginkább az általános iskolás tevékenységei utalnak arra, hogy az anyjának elvesztése egy fel nem dolgozott trauma volt számára. Madonna nagyon hamar elvesztette az első hiteles női képét, ennek hiánya manifesztálódott abban, hogy már általános iskolában is annyira mutogatta magát, hiszen folyamatosan mutogatta magát általános iskolában. Ugyanígy később ebben manifesztálódott az is, hogy az énekesnői karrierjének leginkább az első felében kiárusította szexet. Azt gondolom, hogy ezekkel a dolgaival leginkább saját magának akart bizonyítani, hogy ő benne igenis megvan az a nőiesség, amit hiányolt. Az is beszédes, hogy Madonna anyja emlőrákban halt meg. Madonna, mondhatni, kompenzált. Mi meg ennek a kompenzálásnak voltunk a szenvedő alanyai...

A borító egyébként egész jól néz ki, kifejezetten igényes munka. Ez a harci fegyverzet talán magyarázatot ad arra, hogy Madonna az ekkoriban zajlő iraki háború miatt vehette elő 2003-ban az amerikai életet, mint fő téma. Nem sokat tudok Amerika történelméről, de sejtéseim szerint George W. Bush volt a legtöbbet szidott amerikai elnök, főleg a háborúk miatt. Szinte divat is volt beszólni neki. Hasonlóan emlékezetes dal volt 2002-ből George Michael: Shoot the Dog, ahol George Michael szintén szidta a háborús törekvéseket. Ő nemcsak az amerikai elnök, de a brit miniszterelnök ellen is felemelte a hangját. Érdekes idők voltak a 2000-es évek első évei.

De visszatérve az albumra, minthogy annak idején sokat hallgattam, ezért megőrzöm emlékbe, mint a múltam egy szeletét. Egy dalt viszont nagyon szerettem rajta, a Nobody Knows Me-t. Annak volt egy lassú, sokat sejtető dinamikája, ami miatt nagyon tetszett. De összességében azt gondolom, hogy összhangban van az album minősége, és az, hogy nem lett sikeres. Nem értem a zenei tartalmatlanságát, a szöveg meg igazából egy előadó szájából hangzik hitelesen, akinek tényleg stílusa és egyénisége van. Madonnának mindene van, de stílusa és egyénisége, az nincs. Különben nemcsak ez az album lett volna koncepciózus, hanem az egész karrierjének lenne valami mondanivalója. Nemcsak az, hogy mennyire jó dolog a szex és hogy az aktuális trendeket kövesse. Ezt az albumot leginkább akkor veszem elő, amikor nagyon jó napom van, és nem bánom a hibáit. Egyébként meg kiváló látlelete annak, hogy mennyit ér Madonna egész munkássága.

Ének: 5/10
Zene: 4/10
Szöveg: 6/10
Hangszerelés: 5/10
Borító: 8/10
Hangulat: 3/10

+ A borító igényes munka
– Az egész album lényegében nem szól semmiről.

46%

Donnie & Frans Duijts – Frans Duits

Az utóbbi napokban, hogy motiváltabb legyek nyelvtanulás terén, több idegen nyelvű lejátszási listát is kerestem Spotify-on, ahol német, holland és spanyol nyelvű dalokat tettek egy-egy listába. Fogok róluk részletesebben is írni, de most röviden annyit, hogy a hollandok pop zenéje kiütéses győzelmet aratott a másik kettő felett. Több példát is említettem már korábban, hiszen nagyon jó dalai vannak Eefje de Visser-nek, valamint ígéretes karrier áll Froukje előtt is, de álljon itt egy újabb példa arra, hogy miért is érdemes holland pop (néderpop) zenét hallgatni.

Ezt a dalt már korábban, a Radio 538-on is hallottam, és már akkor felfigyeltem rá, hogy mennyire szórakoztató. De az az igényes, színvonalas szórakoztatás, ahol nemcsak hogy hallgatsz egy jó dalt, hanem elő is adják az énekesek, ráadásul meg is nevettet. Mert miről szól ez a dal? A nyelvtanulásról. És az abból fakadó nehézségekről, esetlegesen kínos jelenetekről. A két holland énekes találkozik egy lánnyal, akibe egyből beleszeretnek. Ám akad egy komoly akadály az ismerkedéssel: A lány csak németül és franciául beszél. Így az énekeseknek meg kell tanulni a két nyelv egyikén, hogy tudjanak beszélgetni a lánnyal. Hát hajrá! Ugyanakkor a dal pont azt a kínos helyzetet figurázza ki, amikor azzal próbálsz meg bevágódni a lánynak, hogy te milyen jól beszéled a nyelvét, próbálsz vele beszélgetni kézzel-lábbal mutogatsz, hogy valahogy megértesd magad vele, de végül csak egy “auf wiedersehen” a válasz. A két énekes közül az egyik németül, a másik franciául tanul és versengenek a lányért. Az egyik sikert arat. De vajon melyik?

Hihetetlenül jól van előadva a dal, pont attól vicces és szórakoztató, hogy saját magukat figurázzák ki. Saját magukat járatják le a lány előtt, és képesek ebből viccet csinálni. A borító is masszív önirónia, hiszen úgy néz ki, mint egy nyelvkönyv hanganyaga, még nem voltak megáltallottak odaírni, hogy “Uw Frans Duijtse taalhulp” (Az ön francia, német nyelvsegédje), hogy aztán könnyezve nevessek a borítón. Nagyon ritka az ilyen színvonalasan szórakoztató dal, amit ráadásul komolyan megírtak. Tehát van munka a dalban. A zene nagyon jól szól, és ahogy összehozták a melodikus éneket a rappel, az valami zseniális!

És végre egy videoklip, mely hűen visszaadja a dal hangulatát!

Ahogy nyelvkönyvvel, szótárral mászkálnak az utcán, aztán azzal próbálnak valahogy kommunikálni a lánnyal… Gyakorlatilag nem is kell lefordítani a szöveget, pontosan azt csinálja a két énekes, amit épp énekelnek (rappelnek). Az egész fantasztikus munka, végig mosolyogva néztem a videoklipet, mert annyira jól visszaadják a kellemetlen helyzet vicces mivoltát. És pont ez az, ami miatt kiváló a dal is, meg a videoklip is: Kit érdekel, hogy hibázol? Emberi dolog. Nevetnek magukon, tele van a dal öniróniával, és a dal végén ott a megoldás: Ne azzal pózolj a lány előtt, hogy mennyire tudod a nyelvet, hanem, hogy mennyire érdekel a nyelv. Kérd meg rá, hogy tanítson. Ennél jobb megoldás nem kell a nyelvi különbségek áthidalására.

Nagyon-nagyon szükség van az ilyen színvonalas dalokra 2021-2022-ben is. Itt egy kiváló példa arra, hogy igenis ma is lehet olyan dalt írni, amire évtizedek múlva jó eséllyel ugyanúgy legendaként fogunk emlékezni, hogy a néhány évtizeddel ezelőtti mesterművekre most. Ez a dal tele van életerővel, energiával, ráadásul munkát fektettek bele. Nagyon jó érzés tudni, hogy ma is készülnek minőségi dalok.

Ének: 9/10
Zene: 9/10
Szöveg: 8/10
Hangszerelés: 9/10
Borító: 9/10
Hangulat: 9/10

+ Egy kiváló dal a jelenünkből.
– Lehetne hosszabb

88%

Tom Gregory: Footprints

Ismét bebizonyosodott, hogy a mai napig érdemes rádiót hallgatni, mert fel lehet fedezni a jelenkorunkból is jó dalokat. Így igazából nemcsak azért hallgatok Radio Köln-t, hogy német beszédet halljak, vagy Radio 538-ot, hogy hollandot, hanem hogy felfedezzek olyan fantasztikusságokat, mint például Tom Gregory: Footprints című dala. Már első hallgatásra megérintett, majd rákerestem Spotify-on, ott hallgatva szerettem meg igazán a dalt. Gyönyörű, pont azok az érzelmek jelennek meg a dalban, amikkel azonosulni tudok.

Habár a zene dinamikus, a viszont szövege erősen lírai. Személyes megítélésem szerint a szöveget többféle módon lehet értelmezni abból a szempontból, hogy egy most megélt szerelem fájdalmáról szól, vagy elmúlt érzelmekre emlékszik vissza, ami mint lábnyom a hóban, nyomot hagyott benne és elkíséri, amíg él. Az ebből fakadó érzelmek erősödtek fel benne és ennek a fájdalmát énekli ki. Nagyon szépen énekel Tom Gregory, ezeket az érzelmeket nagyon szeretem egy férfitól. Mindig elérzékenyülök, amikor ezt a dalt hallom.

A zene is alátámasztja az énekben hallható érzelmeket, úgyhogy jól megírtak a dalt. Igaz a hangszerelés 21. századi rádióbarát stílusú, az kétségtelen, hogy jobb lenne, ha a zenében is tetten érhető lenne valami egyéniség, de fogjuk fel úgy, hogy valamit valamiért elven lett a zene rádióbarát. Hiszen ha nem játszaná a Radio Köln, akkor lehet, hogy nem is jutna el hozzám, és hogy még így is nagyon jó lett a dal, azt mondom, hogy nem nagy ár az, hogy a zenét a mai trendekhez igazították. De azt nem tudom megbocsájtani, hogy hogy a refrén elején a basszus szinte belehasít a fülembe, ha fülhallgatóval hallgatom a dalt. Ez a legnagyobb hibája a dalnak, de összességében nagyon szeretem ezeket az érzelmeket, és jól is adja elő az énekes.

Készült videoklip is a dalból, amit kétszer is megnéztem, mert eleinte nagyon furcsának tűnt. Inkább csalódás, mert nem érzékeltem, hogy az énekes teljes mértékig átélné, amiről énekel. De aztán másodjára már jobbnak láttam. Bár így is voltak jelenetek, ahol nem tetszett, de összességében nem lett rossz a klip. A viszálykodó szerelmes pár viszont érdekes ötlet, bár egy kicsit erőltetettnek éreztem, mert túlzottan dinamikusnak akarták bemutatni a közöttük levő konfliktust, ami beárnyékolja a kapcsolatukat. Kétségtelenül illik a zene dinamikájához, de személy szerint nem toltam volna ennyire túl az indulatokat. Valamivel békésebben érzékeltettem volna a párkapcsolat problémás mivoltát. Összességében azért nézhető lett a videoklip.

Örülök annak, hogy nyugaton is készülnek ilyen dalok. Nagyon szépek az érzelmek, átélhetők, jól énekli az énekes, így ez a dal a hibáival együtt szerethető. A Spotify linket is kitettem, jó szívvel ajánlom hallgatásra.

Ének: 9/10
Zene: 8/10
Szöveg: 9/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 6/10
Hangulat: 10/10

+ Csodálatosan érzelmes dal, teljességgel átélhető.
– A hangszerelés lehetett volna egyedibb, a basszus túl erős.

88%

Thalia: Arrasando

Továbbra is szeretnék megemlékezni az ezredforduló környékén nagy sikert aratott mexikói és dél-amerikai albumokra, egyrészt hogy egy kicsit helyére tegyem a megítélésüket, másrészt meg kicsit meglep, hogy van rájuk kereslet és mára sokkal inkább ritkaságnak számítanak a mexikói és dél-amerikai zenei kiadványok. Főleg Thalia albumait nehéz megtalálni. Mondjuk a Thalia-Natalia Oreiro párosból Thalia volt nálunk a kevésbé sikeres. Bár nem maradt el sokkal Natalia Oreirótól, de nem Thalia volt a magyar lemezeladási listák élén, talán annak idején kevesebbet is gyártottak belőle, így mostanra ritkaságnak számít, és bizony egy-egy albumáért többezer forintot is elkérnek. Hasonlóképp nehéz megtalálni az Arrasando albumot, mely szintén sikeresnek volt mondható a maga idejében.

A kiváló Amor a la Mexicana album után Thalia itt kezdett elmozdulni az elektronikus zene felé és kikacsintani Amerika felé, hogy onnan aztán a nagyokhoz hasonló világhírű karriert fusson be. Az eredmény? Tudunk róla azóta, amióta lecsengett nálunk a dél-amerikai sorozat-láz? Igen, annyira volt sikeres a kísérlet. De hogy milyen volt az első ilyen próbálkozása? Szerintem kifejezetten ígéretes. Ez még az az album, amire rá lehet mondani, hogy ha elektronikus zenével akarja meghódítani a mainstream zeneipart, ám legyen, de legalább itt még érzékelhető, hogy van stílusa. Itt még megkülönböztethető a többiektől és alapvetően egész jókra is sikeredtek a dalok. Az alábbiak.

1. Entre el Mar Y Una Estrella
2. Regresa a Mi
3. Reencarnación
4. Arrasando
5. No Hay Que Llorar
6. Quiero Amarte
7. Suerte en Mi
8. Menta Y Canela
9. Tumba la Casa
10. Pata Pata
11. Siempre Hay Cariño
12. Rosalinda

És nem is mindegyik dal elektronikus. Az Entre el Mar Y Una Estrella is lassú, kellemes dal, ahogy a Siempre Hay Cariñóban is az élő hangszerek dominálnak. Illetve hát ott a Rosalinda is, amelynek mexikói sorozat betétdala lévén autitentikusabb hangzása van. De ezek sem feltétlen az Amor a la Mexicana album dalai alapján íródtak, sokkal inkább az elektronikus dalokhoz írták az élő hangszerelésű dalokat is, ami abból a szempontból mindenképp jó, hogy az album így egységet alkot. Ugyanakkor az elektronikus dalokat is dicséri, hogy jól megférnek mellette az élő hangszerelésű dalok is.

Az egész album teljességgel vidám hangulatú, a dalok élnek, megerősíti a hallgató jókedvét. Egyedül a No hay que llorar az, ami szomorkásabb, de azon sem sírnánk feltétlen, mert sokkal inkább vigasztaló, bíztató, semmint elmélyítene a bánatunkban. Leginkább akkor szoktam ilyen dalt hallgatni, amikor valami bánt, de nem annyira, csak akkor jól esik egy kis lelki segítség, hogy felálljak és tovább tudjak lépni. A pozitív hangulat abban is tetten érhető, hogy a dalokban a magas hangok dominálnak. Mint az énekben, mint a zenében, a pozitív hangzás okán pedig csak még inkább hallgattatja magát az album. Főleg, hogy az énekesnő jól énekel, a dalok jól meg vannak írva. A szöveghez csak felületesen tudok hozzászólni, mert csak egy kicsit tudok spanyolul. Nagyon mélyenszántó, az élet titkait megfejtő szövegre nem kell számítani, inkább könnyed szövegeket írtak, mely igazodik a zene hangulatához. Bugyutának semmiképp nem mondanám, csak könnyedén veszi az életet. És jó érzés hallgatni az életnek azt a könnyedségét, amit Thalia prezentál nekünk ezzel az albummal.

A borító teljességgel nőies ezzel a rózsaszín árnyalatokkal. A háttér is, meg Thalia képeit is mindenhol rózsaszín színárnyalatot kapott. Néhány képen Thalia is erősen női pózban van (jó példa erre az első borító képe), ez is erősíti az album női mivoltát, ami kár abból a szempontból, hogy emiatt szinte teljesen kizárja a férfi hallgatóságot a közösségéből. Emiatt is volt gúny tárgya ez az album, nemcsak a mexikói sorozatok miatt.

Az album tökéletesen teljesíti funkcióját. Lazán, könnyedén szórakoztat, a szövegek nem tárják fel az élet igazságait, de szórakozásként nagyon jó hallgatni ezt az albumot. Erre rá lehet mondani, hogy ha Thalía meg akarja vetni a lábát az amerikai, mainstream zeneiparban, akkor ez az album jó alapot szolgáltat hozzá, és nagyon jó lett volna, ha a későbbiekben is megmarad ennél a zenei vonalnál, nem megy el abba a nagyon dallamtalan, mondanivalónak még a csírájával sem rendelkező dalokba. Lehet, hogy többre vitte volna. De ha nincs más, akkor itt ez az album, mely a maga hibáival együtt is szerethető, hallgatható.

Ének: 8/10
Zene: 7/10
Szöveg: 7/10
Hangszerelés: 8/10
Borító: 6/10
Hangulat: 9/10

+ Remek, könnyed pop album.
– Hiányzik a minőségi latin pop hangzásvilág.

80%