Az egyetlen hős

Befejeztem ma a Hitorijime My Hero-t, és ez már tényleg egész jó Shounen ai anime. Mivel nem kifejezetten él a műfaj tipikus kliséivel, ezért ajánlható azoknak is, akik amúgy nem szeretik a műfajt, mert kifejezetten nézhetőre sikeredett.

Két szerelmes pár történetét követhetjük végig. Bár morogtam emiatt a Sekaiichi Hatsukoi-ban is, de itt az a nagy különbség, hogy itt meg lehet különböztetni a fiúpárokat, és végigmegy a történeten úgy, hogy végül nem marad hiányérzet. Bár a hiányérzet dolga egyedi, mert ez az anime akár egy Disney-klasszikus is lehetne meleg-kiadásban, mert annyit elárulhatok, hogy bár ott vannak a kétségek, gyötrelmek, de igazából teljességgel idealizálja a szerelmet. Az érzelmek és a boldogság mintegy csúcspontja, melynél nincs feljebb, és aki ezt eléri, az sosem lesz szomorú. Pedig tudható, hogy a való élet nem erről szól, hiába jön össze két ember úgy, hogy tiszta szívből szeretik egymást, talán pont egymásnak okozhatják a legnagyobb fájdalmat azáltal, hogy mennyire szeretik egymást. De erről már nem szoktak szólni a romantikus történetek, így itt sem kaphatunk ezekre útmutatást.

De elnézhetjük azzal, hogy egy 12 részes történetről van szó, így nincs idő belenézni abba, hogy élnek a párkapcsolat "létrejötte" után. Így is van mit mesélni, főleg, hogy nem is egy, hanem két mangát dolgoz fel az anime. Ezért van két szerelmes pár, bár a két manga között szoros kapcsolat van. Az első, a Hitorijime My Boyfriend, mely Oohara Kensuke és Hasekura Asaya történetét dolgozza fel. Róluk szól szól első 3-4 rész, amíg nem jönnek össze, aztán térünk át a címadó mangára a Hitorijime My Hero-ra. Ez már Oohara Kousuke és Setagawa Masahiro kapcsolatát dolgozza fel. Ha a párhuzamokat keressük a két manga között, akkor már a név is árulkodó, hiszen Kensuke és Kousuke testvérek. Milyen már, hogy fiú testvérpáros mind a két tagja meleg... Ez valami genetikai bravúr lehet. De itt még nincs vége a párhuzamoknak, ugyanis Kensuke, Asaya és Masahiro egy suliba járnak, osztálytársak, Kousuke pedig a matektanár. Kitérnek erre is, de ha belegondolunk, azért egy diák-diák meleg kapcsolat is eléggé meredek, hát még egy tanár-diák... Ott ahol a tanár egyfajta példakép (mert Japánban tényleg az), behozzák, hogy összejön egy azonos nemű diákjával. Ez az érzelmi vívódás egyik fő oka, és azért lássuk be, egyáltalán nem alaptalan, hiszen Masahiro is érez magában felelősséget, hogy a tanárt nehogy miatta rúgják ki az állásából.

A Hitorijime My Boyfriend manga mindössze egy kötetes, ezért is van kisebb súlya a történetben Kensuke és Asaya párkapcsolata. Történetük nekik is van. Gyerekkori barátok, akik elválaszthatatlan társak voltak. De csak általános iskola végéig. Alsó-középsikolában Asaya tanulmányai miatt másik iskolába kényszerül menni, ezáltal útjaik átmenetileg elválnak. Persze ilyenkor közrejátszik a csalódottság: Soha nem vagy a barátom, többé látni sem bírlak. Aztán Felső-középiskolában ismét egy suliba kerülnek, és itt végül annyira nem bírják látni egymást, hogy összejönnek. Kell ennél több?

Kousuke és Masahiro kapcsolata már jobban ki van fejtve, már csak azért is, mert a Hitorijime My Hero egy hosszabb manga, a mai napig fut. Setagawa Masahiro a többi gyerekkel ellentétben ő sosem szerette a szuperhősös TV-sorozatokat, nem hitte el, hogy ők valóban léteznek. Hőse a való életben lett, méghozzá Oohara Kousuke személyében. Egész érdekes, hogy találkoztak. Masahiro egy szerencsétlen srác, akibe mindig belekötnek, ahogy az utcán belékötött egy banda is. Elbújt előlük, és ez a bizonyos Kousuke ijesztette el a csapatot. Ő ugyanis "Bear Killer" hírében áll, minden bandatag retteg tőle. Masahiro felfigyel rá, ő lesz az a bizonyos hős számára... Ez a hős-szerep csak tovább erősödik, mivel abba az iskolába kerül Kousuke matektanárnak, ahova a fiúk is járnak.

Az érzések erősödnek, ahogy a kapcsolat is. Meglepő azért, hogy tanár-diák kapcsolatot jelenít meg az anime. De kitérnek erre is, főleg Masahiro az, aki diákként inkább érzi a felelősséget, hogy csak nehogy kirúgják miatta a hőn szeretett tanárát. Nem akármi sztori, és az azért látszik, hogy a 12 rész nem elég, hogy úgy bemutassa a sztorit, ahogy a mangában volt. Sejthető, hogy ott sokkal részletesebben ki van fejtve a dolog, mivel - ahogy fentebb már írtam - az még ma is fut. Mindenesetre a lehetőségekhez mérten részletesen ki van fejtve az érzelmi vívódás, és bizony a végére kapunk egy Disney-klasszikusba illő véget, mely - ahogy ezt is megemlítettem már - a szerelmet egy mindennél csodálatosabb érzésnek írja le, egy végső cél, amit ha az ember elér, csak boldog lehet. Részletesség tekintetében az anime kiemelkedő, ahogy abban is, hogy nincsenek meg benne kifejezetten a Shounen ai animékre jellemző klisék. Bár Kousuke és Masahiro között azért nyilvánvaló, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, de Kensuke és Asaya szerintem majdhogynem mondhatók egyenrangúnak. Bár ha nagyon akarjuk, azért köztük is kioszthatók szerepek. Ami nem tetszik, a rettenetesen csúnya karakterrajzolás. Legalábbis a négy főszereplő srác bűnronda, nekem nem tetszenek.

A zenéről is érdemes beszélni. Az openinget az a Hatano Wataru énekli, aki számára egyáltalán nem idegen a Shounen ai közeg. A mai napig mosolygok azon, hogy a Fudanshi Koukou Seikatsu anime endingjével ismertem meg, melynek címe - lássuk be - igencsak vicces: SEKAI wa Boy Meets Boy. Azért igen erős valóságdeficitről árulkodik, ha valaki ezt elhiszi, vagy e szerint éli az életét. Főleg annak fényében, hogy az énekes idén áprilisban jelentette be a házasságát. A Hitorijime My Hero openingjének címe Heart Signal, ami már sok fokkal jobb. Maga a dal is kellemes, jó a ritmusa, a dallamvilág is könnyen megjegyezhető, jó dalt énekelt az Hatano-san. Az ending már problémásabb. A négy főszereplő srác seiyuu-ját kérték fel egy ballada feléneklésére, mely a TRUE LOVE címet kapta. A baj ott van, hogy eléggé mesterkéltek az érzelmek, ahogy éneklik. Nem hiszem, hogy heteroszexuális és homoszexuális szerelem között különbséget kell tenni, innestől kezdve, ha a négy seiyuu volt szerelmes, akkor tudhatják, hogy miről énekelnek, és nem kezdik el megjátszani, hanem előadják, úgy, ahogy megélték a valóságban, és máris sokkal hitelesebb az előadás. Mert így, mintha csak egy színházi szerelemről énekelnének.

Összességében jó anime, ami azok számára is nézhető, akik nem rajonganak a BL műfajért, de nem zavarja őket, ha azonos nemű párokat lát.

Ütős dallamok a 10. évfordulóra

Kis visszatekintő Okui Masami 2003-ban megjelent feldolgozásalbumára, mely a Masami Kobushi címet kapta. Érdekes a cím egyébként, mert a Kobushi alapvetően két dolgot jelent. Van az egyik, amit ezzel a kanjival írnak: 拳. Ez az ököl, és bár kicsiben nem látszik annyira, de alul látható a kéz kanjija, felül meg gondolom a kéz által okozható sebzést mutatja, ezt nem tudom. A lényeg az, hogy bár az ököl eléggé erős egy albumcímnek (hacsak nem heavy metalról van szó, de itt nem), de lehet úgy értelmezni, hogy mint a "Greatest Hits", magamban szoktam úgy mondani, hogy a legnagyobb ütések, és akkor erre utalhat az ököl. De ennél sokkal legitimebb a másik jelentés, mely inkább körbe van írva. Ez két kanjiból áll: 小節. Ez a hullámzó, dallamok, ilyen sajátságos díszítése a daloknak.

Hát sokkal inkább az utóbbiról van szó, mivel bár nem mindegyik dal van nagyon áthangszerelve, de azért hallhatóan mindegyikben hallható legalább egy kis változtatás, mellyel mindenképp egyedi lett a dal, sőt az egész album különleges helyet foglal el Okui Masami repertoárjában. 12 dalt gyűjtött össze az albumra, és azt gondoltam ki, hogy összehasonlítom ezeket egyenként az eredeti előadóval. Miben lett másabb az Okui Masami által énekelt változat, attól jobb lett-e vagy rosszabb. Lássuk őket.

1. Cutie Honey: Részint igazságtalanság összehasonlítani régi dalt újjal, hiszen régen a technikának köszönhetően távolról sem tudtak úgy megszólalni a dalok, mint manapság. Az eredeti dal 1973-as, érdekes hallani, hogy bár élő hangszerekkel vették fel a dalt annak idején, de hogy mennyire egyszerű a hangzása, hangszerelése. Mai fülnek (így nekem is) talán furcsa ezt hallgatni, inkább annak lehet jó, aki szereti a nagyon régi animéket, de a helyzet az, hogy Okui Masami sokkal kellemesebbé tette a mai fül számára.
   
   Maegawa Yoko < Okui Masami
2. Give a reason: Szerintem lassan két részre lehet osztani az anime előadókat: Akik feldolgozták a Give a reason-t, és akik nem. Az pedig nem lehet, hogy pont Okui Masami ne dolgozza fel, akinek szerves része volt a Slayershöz zenékben, hiszen nemcsak hogy együtt dolgozott Hayashibara Megumi-val, hanem énekelt saját dalokat, sőt seiyuu-knak írt character dalokat is. Igazán itt nőtt meg az ismertsége, így jogos, hogy feldolgozza a legismertebb Slayers dalt is. A hangszerelésben nincs komoly változás, de azt az erőt, amivel Hayashibara Megumi el tudta énekelni a dalt, még Okui Masami sem tudta átadni.
   

   Hayashibara Megumi > Okui Masami
3. truth: A Shoujo Kakumei Utena endingjéről van most szó, melyet Yumi Luca énekelt fel eredetileg. Egy kislemezes énekesnő maradt, a dalt is inkább csak azok jegyezték meg, akik látták az animét. Mert amúgy nem lett egy nagy durranás. Egy megjegyezhető zenei motívum van a dalban, a refrén és a verse közötti átvezető rész. Amúgy nincs "japános" hangja az énekesnőnek. Ezen segít Okui Masami, viszont az ő verziójával meg az a baj, hogy őneki nincs már olyan hangja, mint a '90-es években volt, és ez némileg ront az összképen annak fényében, hogy az 1997-es dal hangszerelésén szinre semmit nem változtattak. Sajátságos helyzet, mert egyik sem jött be igazán.
   

   Yumi Luca X Okui Masami
4. Love Squall: Hadilábon állok a Lupin Sansei animékkel, egyet sem láttam belőlük. Furcsa kettősséget érzek, úgy tudom, hogy a bűnügy és a romantika egy sajátságos keveréke jelenik meg a sorozatokban. Legalábbis ebből a dalból ez érződik ki. Nekem egyik változat sem jött be igazán. Okui Masami a hangjával adott neki egy kis "mai hangzást", de amúgy érdekes, hogy az 1979 körüli dalnak szinte semmit nem változtattak a hangszerelésén. Ez is inkább ilyen meghallgatom, de nem érzem, hogy bármit is vesztettem volna, ha lemaradt volna a lemezről.
   

   Hohn Sandy X Okui Masami
5. Zankoku na Tenshi no Thesis: A Neon Genesis Evangelion openingje a másik olyan animés dal, melyet nincs az az anime előadó, aki így vagy úgy, akár koncerten is, de ne dolgozta volna fel, vagy ne énekelte volna el. Okui Masami is hozzányúlt, és talán kicsit jobbá is tette. A hangszerelésen itt is alig van változás, de az tetszett, hogy a Bridge-be beletett egy mélyhangú háttérvokált. Így izgalmasabbá, élőbbé tette a dalt. Úgyhogy meg lehet kövezni érte, de jobban szeretem a feldolgozott változatot.
   

   Takahashi Yoko < Okui Masami
6. Successful Mission: Külföldi animés körökben méltatlanul ismeretlen dal a Saber Marionette J openingje, pedig nagyon jó dal lett. Ugyanaz a stúdió csinálta az animét, mint a Slayerst, ugyanaz a Hayashibara Megumi énekli az openinget, mint a Slayersét, mi kell még? Ja, hogy hasonló a hangzása, mint a Slayers daloknak? Ez fémjelezte a '90-es éveket. Azt a '90-es éveket, amit a King Records gyártott. De én nagyon szeretem ezt a hangulatvilágot, többek között ezért is szeretem a '90-es évek anime dalait. Egyszerűséget sugároz, életszeretetet, és néha még most is jó ilyen könnyed dalokat hallgatni. Okui Masami háttérvokalista volt az eredeti dalban, itt énekesnővé avanzsált. Itt is ugyanaz a baj, mint a truth esetében. Az énekhang által nem jön át a '90-es évek hangulata, és ez hallható annak fényében, hogy itt is alig változtattak az eredeti hangszerelésen.
   

   Hayashibara Megumi > Okui Masami
7. GHOST SWEEPER: Hogy én mennyi mindent köszönhetek ennek a dalnak. Köszönhetem többek között a GHOST SWEEPER Mikami animét, két fantasztikus énekesnőt - az opening és az ending előadóját, és köszönhetem ezt a fantasztikus alkotást, mely jobb lett, mint az eredeti. Írtam régebben Harada Chie-ről, ő az, aki konzervatóriumot végzett, és ez hallatszik is a dalban. Túl jóra sikeredett. Nem tudta azzal a "sokkal kisebb tudással" énekelni a dalt, amivel egy anime dalt kell. Ehhez Okui Masami könnyed hangja kellett, aki kihozta a dalból a maximumot.
   

   Harada Chie < Okui Masami
8. Lupin Sansei Ai no Theme: Az egyik legjobb dolog az albumon. Aki ismeri Mizuki Ichiro stílusát, az tökéletesen rá tudja illeszteni a dalt. Nagyon is jól énekli, de Okui Masami adott neki egy olyan különleges dallamvilágot, ami által sokkal-sokkal jobb lett az eredetinél. Megmaradt az a melankólikus hangulat, a hangszín az, ami sokkal kellemesebb lett. Ezáltal érzem át jobban a hangulatát, és a háttérvokállal csak még érzékibbé tette a dalt. Mindenképpen az egyik legjobban sikerült feldolgozás.
   

   Mizuki Ichiro < Okui Masami
9. Tamashii no Rufuran: Júúj, az egyik legnagyobb hatású anime dal, amit életemben valaha hallottam. És hogy mit hozott ki Okui Masami ebből a dalból... Itt kifejezetten jól jön, hogy évekkel később lett felénekelve a dal, Okui Masami az ezredforduló körül rengeteget fejlődött abban, hogy énekeljen hitelesen érzelmeket. Ennek a gyümölcse leginkább ebben hallható, hiszen nagyon durva érzelemvilágot hordoz a dal. Itt is maradt az eredeti hangszerelés, a kórus nagyon kell a dalban, és valami olyan szintű hiteleséggel adja át érzelmileg a dalt, hogy ha választani kell, nem is kérdés, hogy melyik a jobb.
   

   Takahashi Yoko < Okui Masami
10. Northern lights: Egy újabb Hayashibara Megumi dal, ezúttal a Shaman Kingből. És hát az a helyzet, hogy akármennyire is fejlődött Okui Masami énekhangja az évek során, de más úton, mint Hayashibara Megumi, és amiket neki írtak, azt annyira rászabták, hogy azt senki nem képes úgy átadni, mint ő. Csak Hayashibara Megumi rendelkezik azzal az érzésvilággal, amilyet ez a dal megkíván. Így bárki is énekelje ezt a dalt, biztosak lehetünk benne, hogy rosszabb lesz az eredmény, ha az eredetihez hasonlítjuk. Még Okui Masami esetében is.
    

    Hayashibara Megumi > Okui Masami
11. YOU GET TO BURNING: Az egyik olyan dal, mely a legjobban fémjelzi, hogy miért szeretem annyira a '90-es évek anime zenéjét. Azt a könnyedséget, már-már légiességet, ahogy énekli Matsuzawa Yumi a dalt, az valami csodálatos. Hihetetlenül kellemes hangja van, és minderre rájön a '90-es évek minden pozitív kliséje, ami által szerethető egy dal, hogy a maga egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nincs semmi túlgondolva se zeneileg, sem énekhang tekintetében, de amit nyújt, azt 100%-os minőségben adja át. Nem is kérdés, hogy számomra az egyik legkedvesebb dal. Ez is olyan dal, ahol nem változtattak sokat a hangszerelésen, és mivel majdnem úgy hangzik, mint az eredeti, így rossz hallani, hogy Okui Masami később énekelte fel, sokat ront a '90-es évek hangulatvilágán.
    

    Matsuzawa Yumi > Okui Masami
12. Kyou mo Dokoka de Devilman: Egy ősrégi dallal zárja az albumot Okui Masami, a Devilman endingjével. És talán a legrosszabb dolog, ami az albumra felkerülhetett. Érdemes meghallgatni az eredetit, valami hihetetlenül kellemes hangulata van. Férfi az előadója, ennek fényében valami hihetetlenül kontrasztos, hogy Okui Masami bevitt egy ilyen "csajos merészséget" a dalba, vagy hogy nevezzem. Természetesen teljesen át lett hangszerelve a dal, még a hangszínt is megváltoztatták. Azt ugyan nem tették rosszabbá, mert az énekesnőre szabták, de hát elvesztette az eredeti értelmét a dalt, és az új legfejlebb annyiban van összhangban a régivel, hogy egy "devilwoman"-t hallunk.
    

    Toda Keizo > Okui Masami

Annak ellenére, hogy az összkép meglehetősen változatos lett, összességében jó végighallgatni olykor az albumot. De leginkább csak azokat a dalokat hallgatom róla, amiket nagyon szeretek tőle, mert nem is lett egységes az album. Azt tippelem, hogy a '70-es évek anime dalai (1, 4, 8, 12) gyerekkori emlék okán kerültek fel az albumra, az összes többihez meg volt valami köze. Vagy ahhoz az adott animéhez írt másik dalt, vagy abban a dalban vokálozott, vagy csak szimplán King Records. Azokért a dalokért kincset ér az album, melyekből jobbat tudott csinálni. A többit meg meghallgatom, de nem nehéz náluk jobb dalt találni az énekesnő repertoárjában.

"Legnagyobb" szerelem klisékkel

Tegnap befejeztem a Sekaiichi Hatsukoi második évadát, és hát ez sokkal kevésbé tetszett, mint az első évad. Egyrészt kevésbé éreztem a szerelmet a párok között, másrészt meg ebben sokkal inkább érezhető volt a Shounen-ai animékre jellemző klisék. Így nem volt, ami elterelje a figyelmemet azokról a dolgokról, melyeket problémásnak tartok egy ilyen animében. Például soha nem fogom megérteni, hogy miért kell különválasztani egy fiúpáros esetében a szerepeket, hogy van egy domináns és van egy alárendelt. Ez olyan, mintha a fiúpároson belül is ki lennének osztva a szerepek, az egyik a férfi, a másik a női szerepeket hordozza magán. Akár külsőre is, bár inkább az figyelhető meg, hogy akinek férfiasabb a külseje, kisebb a szeme, az csendesebb, titokzatosabb, nem mutatja ki annyira az érzéseit és mélyebb a hangja. Míg a másik nem néz ki annyira férfiasan (bár ez az anime ebben kivétel, mert az is kellőképpen férfias, aki az alárendelt szerepet játsza), nagyobb a szeme, nyitottabb személyiség.

Meg ahogy feljebb írtam, kevésbé éreztem a szerelmet a fiúpárok között. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha amatőr színészeket látnék játszani, akik nem képesek hitelesen átadni a szerelem érzését. Többször volt olyan gondolatom, hogy igencsak nagy bajban lennénk, ha ez lenne a világ legnagyobb első szerelme, mert akkor a többi szerelem a világon mintha nem is szerelem lenne, hanem valami maszatolás az érzelmekkel.

Úgyhogy sikeresen lehozták a készítők a Junjou Romantica szintjére az animét. Ráadásul az új opening és ending sem jött be. Az opening előadója ugyanúgy Shuhei Kita, mint ahogy az első évad openingjét is ő énekli. Ez a dal is dallamtalan, nem érzek ívet, harmóniát a zenében, az énekben, csak úgy össze-vissza viszi a hangját, és ettől hiteltelenné válik az, amiről énekel. Az ending itt is valamivel jobb és letisztultabb, de mindkét dal hűen tükrözi, hogy mennyire nem a világ legnagyobb szerelméről van szó. A mangaka, Nakamura Shungiku is sokkal inkább azon volt (lehetett, nem olvastam a mangát), a Shounen ai női műfaj mivoltát erősítse, a műfaj rajongóinak szánta mind a Junjou Romanticát, mind a Sekaiichi Hatsukoit. Azt gondolom, hogy mindkét alkotás nehezen befogadható azok számára, akik kritikusabb szemmel nézik a műfajt, vagy a stílusjegyeivel nem tud kibékülni.

Ennek ellenére adok egy esélyt egy másik Shounen-ai animének, ami a képek alapján úgy néz ki, hogy nem feltétlen hordozza a műfaj kliséit, és egyéni mer lenni. Ez pedig a Hitorijime My Hero. Az első két rész alapján ígéretesnek tűnik, ha olyan lesz, írok majd arról is, ha a végére értem.

Új Okui Masami album

Óriási örömömre szolgált, hogy a CDJapan tájékoztatott arról, hogy új Okui Masami album jelenik meg 2018. augusztus 21-én. Már a címét is lehet tudni, Happy End lesz, ami nem véletlen, hiszen ezzel zárja le a 25. évfordulós ünnepségét, amit tavaly az Innocent Bubble kislemezzel nyitott meg.

Gondolkodtam azon, hogy egy nagy válogatásalbum lesz, mert még korábban kigondoltam, hogy micsoda menőség lenne, ha egy több lemezes nagy válogatásalbummal tenné fel a koronát a 25. évfordulós karrierjére, amelyre minden nagysikerű és menő dala felkerülne, egy-két új dallal, mellé egy Blu-ray kerülne minden jó videoklippel. De aztán láttam, hogy a lemez ára ¥3.240 lesz, ebből lehet tudni, hogy csak egy lemezes album lesz. Tehát jó eséllyel stúdióalbummal lesz dolgunk. Akkor viszont nem feltétlen egy vidám albumra kell számítani, ahogy a cím utal rá, hiszen jó eséllyel az Innocent Bubble mellett a Sophia kislemez dalait is tartalmazni fogja, amelyen inkább melankólikusabb dalok vannak.

Aztán, hogy pontosan mire utal a cím, az ki fog derülni. Vagy a 25. évfordulóját zárja le így, vagy talán az egész szólóénekesnői karrierjének búcsút int vele. Azt igazán a lelkemre venném, de legalább vidáman int neki búcsút. Mindenesetre nagyon várom az albumot, és ha lesz rá anyagi lehetőségem, elő fogom rendelni az albumot.

Lejárt hazugság

Láttam, hogy sokaknak tetszik a Shigatsu wa Kimi no Uso, népszerű, és bennem is pozitív kép alakult ki a képek alapján, ezért elkezdtem nézni. Úgy akartam, hogy még április folyamán be tudjam fejezni, de nem tudtam beütemezni (túl sok animét néznék egy nap alatt), ezért mostanra jutott. Eddig 5 részt láttam belőle, és kicsit sem vagyok elragadtatva tőle.

Egyszerű a képlet: Nem az én korosztályomnak készült az anime. 14-15 éves főszereplők a korosztályuknak megfelelő problémákkal foglalkoznak. Legalábbis nekem, 30-on túl már könnyű kitalálni, hogy mi a problémájuk gyökere. Ez az anime azoknak a tinédzsereknek való, akiknek ez lesz az első Slice of Life, egyben az első komolyabb animés élményük. Ők biztos, hogy imádni fogják, de akik már jónéhány animén túl vannak, azoknak ez már túl egyszerű.

A másik, ami miatt nem tetszik, a főszereplő lány viselkedése. A való életben sem szeretem a nyomulós csajokat még barátként sem, és itt az animében sem tudom elnézni ezt a viselkedést. Főleg Miyazono Kaori viselkedése problémás számomra. Nem tetszik, hogy nyomulásával valósággal lenyomja szerencsétlen Arima Kousei-t, aki egy olyan esetlen fiú, hogy valósággal istápolni kell.

Megbeszéltem Leeával is az animét, és mivel nem tudta, hogy hol tartok benne, gyönyörűen lelőtte a végét. Furcsa volt, akkor már hagytam, hadd mondja végig. Ennek fényében valamennyire érthető Kaori viselkedése, de akkor sem szimpatikus.

Hogy példát is említsek arra, hogy mennyiben más idősebbként nézni az animét, ott van Kousei esete a zenével és a zongorával. Pánikba van esve attól, hogy nem hallja a hangokat. Gyerekkori problémája ily módon jön ki, itt semmi másról nincs szó, mint egyfajta önbizalomhiányról. Túlságosan támaszkodik arra, hogy hallja a hangokat (nem feltétlen a fülével). Nincs zenei végzettségem, de azt gondolom, hogy aki már évekig tanult egy bizonyos hangszeren, az már nem a megtanult elveken játszik rajta, hanem érzéssel. Presser Gábor is megénekelte ezt az LGT tagjaként 1972-ben:

Kotta nélkül játszom az életem.

Ez visszaigazolja, hogy aki magabiztosan tud játszani, az nem hallja a hangokat, hanem érzi. Csak itt nem a hangszeres tudás hiányáról van szó, hanem érzelmi háttérről. Szerette az anyját, de félt tőle, és a halála után abbahagyta a zongorázást. Aztán 2 évre rá kezdett el megint játszani rajta, de hogy nem hallja a hangokat... Itt nem arról van szó, hogy kijött a gyakorlatból (gyerekkoromban tanultam kb. 1,5 évig gitározni, ha a kezembe adnának egy gitárt, jó eséllyel néhány alapdolgot most is tudnék játszani), sokkal inkább a zongora szimbolizálja, hogy nem dolgozta fel az anyja halálát, és a vele való kapcsolatát.

Kaorit meg egyenesen csodálja, mert jellemben teljesen az ellentéte, és szeretne olyan lenni, mint ő. Persze ez az anime is él azzal a sablonnal, amit Kaori mondott Kouseinek, hogy ne nézz le, hanem nézz fel, nézz rám. Mert látszott rajta, hogy úgy reszket, mint a nyárfalevél. Azt az élettel teli személyiségét csodálja, amilyen Kaori, szeretne olyan lenni. Valamit próbált úgy csinálni, mint ő, ez már az első 5 részből is látszik, de már ennyiből is inkább azt mondanám, hogy le van egyszerűsítve az érzelmi fejlődés. Mert lehet fejlődni kétségkívül, de ehhez hosszú idő kell, de erről már írtam korábban.

Az openingen is hallatszik, hogy eléggé egyszerű a történet. Kedves, vidám kis dal. Naiv tinédzsereket hallok énekelni, akik készen állnak a nagybetűs életre. De azért az évek során sokat fog változni ennek a bizonyos dalnak a hangulata és a mondanivalója... Az ending valamivel nyugodtabb, de nem maradt meg bennem.

Ahhoz képest, hogy mennyien szeretik, csalódás. Leegyszerűsített mondanivaló, mintha azért lenne felhype-olva, hogy demonstrálják, hogy komolyabb anime is lehet népszerű, de ha belenézünk, akkor egy leegyszerűsített mondanivalójú történetet látunk.

Egy dal emlékbe

Az összes szériáját tervezem megnézni a .hack sorozatnak, ma végeztem a LIMINALITY-vel. Erről annyira nem szeretnék írni, mert korántsem ragadott meg annyira, mint a SIGN. Furcsa is volt, hogy nem a játékban játszódik (bár tény, hogy említették a "THE WORLD" nevű játékot), és mivel nem ragadott magával a történet, ezért igazság szerint nem is figyeltem nagyon, hogy mi történik. Többször azon kaptam magam, hogy elkalandozik a gondolatom, miközben nézem, pedig ez nem szokásom, ha tetszik, amit látok. Így az igazat megvallva nem tudom megmondani, hogy van-e valamilyen köze a SIGN-hoz, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Azt láttam, hogy kívülről akartak rácsatlakozni a játékra, és néhány titkot is megtudtunk, amit a SIGN-ból nem feltétlen tudhattunk meg. De ezen kívül semmi érdemleges nem maradt meg.

Négy részes a LIMINALITY, és amit érdekesnek tartok, hogy az ending az végig marad, viszont minden egyes résznek más openingje van. Mindegyiket a See-Saw énekli kivétel nélkül, és érdekes, hogy ezek is olyan dalok, hogy jók, szívesen hallgatom, de amilyen magaslatokban van az Obsession, egyik sem ér fel oda. Illetve a negyedik rész openingje, a Kioku erős kivétel. Ez a dal is óriási. Nagyon tetszik az a lassú, érzéki hangulatvilág, amit áraszt magából, és a hangszerelésben is valami különlegeset mutat. Az egész összkép meg itt is egybe van. Úgyhogy erre a dalra nagyon odafigyeltem, és teljesen beleszerettem. Azóta csak ezt hallgatom. Majd elolvasom a szöveget, értelmezni fogom, és majd fogom részletesen elemezni a dalt.

Mondjuk, hogy az utolsó rész openingje, azt tartom érdekesnek, hogy nem találtam meg egy OST CD-n sem. Kislemezen nem jelent meg külön, illetve csak a Kimi ga Ita Monogatari kislemezen kapott helyet a 90 másodperces rövidített verzió. A teljes változat csak a See-Saw: Dream Field albumán jelent meg. Illetve karaoke verziót nagyon szeretnék belőle, de nem találok így hirtelen. Ha meglesz, ha nem, de legalább egy vocal only kfn-t megcsinálok ebből a dalból.

Amikor a néző is a kaland részese lesz

Több ismérve van annak, hogy mi alapján értékelek egy animét. Az egyik nagyon jó pont nálam, ha nemcsak hogy tudok azonosulni a karakterekkel, át tudom érezni a történetet, hanem ezáltal részesének érzem magam. Egy ilyen anime jó eséllyel pályázik nálam a 10 pontos értékelésre.

Mint ahogy erre nyújtott be pályázatot a .hack//SIGN, és kétség nem fért hozzá, hogy ki is jár neki a maximális pontszám. Nemrég fejeztem be a sorozatot, és utolsó rész után olyan érzésem volt, mintha egy nagyon jó történet részese lettem volna, mintha én is benne lettem volna az animében. Nem tudom, hogy van-e bármilyen alapja a Sword Art Online-nal való összehasonlításnak, de ha van, akkor a .hack kivétel nélkül MINDENBEN jobb, mint a SAO, ehhez kétség nem fér. Sokkal inkább érzékeltem, hogy kapcsolat van a karakterek között, és úgy éreztem, hogy egy igazi, összetartó csoport alakult ki. Nem is kérdés, hogy legjobban Tsukasa jellemfejlődése tetszett. Annyira esetlen volt az elején, ilyen "minden mindegy" kedvű. Ha segítenek nekem, hát jó, de ha mindenki ellenem vam, azt se bánom. Mégis szerethető volt, és sokszor volt olyan érzésem, hogy úgy bemennék az animébe (vagy a játékba), és segítenék neki, mert azt éreztette, hogy segítene magán, csak nem tudja, merre induljon el.

Miről is szól az anime? A közeljövőben játszódik, amikor a virtuális valóság már általános dolog lesz. Hőseink a The World nevű játékban vannak. Ez egy olyan játék, ahol nincs meghatározott cél, mindenki új játssza a játékot, ahogy akarja. Aki akar szörnyekkel küzdhet meg, vagy akinek úgy tetszik, segítőnek állhat be egy másik játékos mellé. Ebbe a játékba került Tsukasa is, aki valamilyen különös okból kifolyólag nem tud kilépni a játékból. Sőt, igazából fogalma sincs arról, hogy került a játékba. Hamar kiderül, hogy különleges képessége van, mellyel csak ő rendelkezik.

Gyorsan híre megy a dolognak, elsőként Mimiru az, aki tudomást szerez, társával, Bearrel akar barátkozni Tsukasával, de a fiú eleinte igencsak elutasítóan viselkedik velük. Aztán olyan karakterek is csatlakozni akarnak, akik a "Key of the Twilight" után kutatnak. Kiderül, hogy Tsukasának ehhez is köze van, így a történet során egyre többen csatlakoznak hősünkhöz, és a végére igazi barátságok szövődnek, így egy összetartó csapat alakul ki.

A .hack egyik sajátossága, hogy lassú a történet vezetése. Lassan halad előre a cselekmény, ezzel ellentétben nagyon sok a párbeszéd, és nem nehéz már az első részben sem kideríteni, hogy ezen van a hangsúly. Sőt, nekem inkább az a véleményem, hogy nincs is igazán története az animének, mint ahogy a játéknak sincs célja, itt sokkal inkább a karaktereken van a hangsúly. A párbeszéden, a mondanivalón és a jellemfejlődésen. Itt maguk a karakterek alakítják az animét, és mivel a maga nemében hihetetlenül erős jellem mindenki, így hiába lassú az anime, mégsem fullad unalomba, mert a karakterek önkénytelenül is arra késztetnek, hogy minden egyes pillanatban figyeljük rájuk, mert bármikor sorsfordító cselekmény következhet.

Ez persze ritkán következik be, mégis minden egyes pillanatért megéri. Na és a zene csak még tovább erősíti az anime titokzatos mivoltát. Nagyon régóta ismerem Kajiura Yuki-t, láttam / hallottam / értettem, hogy miért szeretik sokan, de konkrétan ebben az animében éreztem meg, hogy miért is van akkora rajongótábora világszerte. Minden egyes zene, ami felhangzik az animében egy filmzenei remekmű, de hát az opening még a 10 pontos értékelést is kiakasztja. Amint meghallottam a See-Saw: Obsession dalát már az animében is, tudtam, hogy imádni fogom ezt a dalt, aztán amikor meghallgattam a teljes változatot, legalább 10× hallgattam vissza, és valósággal hipnózisba kerültem, annyira eggyé váltam a dallal. Nagyon ritka az ilyen élmény. Olyan a dal egyébként, mintha Kajiura Yuki mindenféle hangszert megszólaltatna benne, aminek külön-külön semmi köze nincs egymáshoz, mégis olyan kapcsolatot, harmóniát talált bennük, hogy most is beleborzongok, ha eszembe jut a dal. Az ending (See-Saw: Yasashii Yoake) is nagyon jó lett, kiemeli az anime komoly mivoltát, felszínre hozza azokat a belső gondolatokat, megérzéseket, hogy itt sokkal komolyabb kapcsolat van a szereplők között, mint ahogy az elsőre látszik. Annak ellenére, hogy nagyon jó dal, olyan nagy hatást mégsem kelt, mert valósággal eltörpül az Obsession nagysága mellett. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a Yasashii Yoake egy 9.5 pontos dal, az Obsession-t meg nem lehet mérni.

Minden szempontból kiváló anime, csak ajánlani tudom mindenkinek, főleg azoknak, akik szeretnek törpengeni a hátsó mondanivalón, mert az itt van bőven. És hála istennek, nem folytattam az összehasonlítgatást a SAO-val, de tényleg csak azt tudom mondani, hogy akiknek a Sword Art Online első animés élményeik közé tartozik, és teljesen odavoltak tőle, azok tegyenek egy próbát a .hackkel. Óriási szintlépés lesz. Fantasztikus utazás volt ez a 26 rész, plusz a két hozzátartozó OVA (Intermezzo és Unison), úgyhogy az értékelés egyértelmű.

10/10

A világ legjobb első szerelme...i

Eleinte adtam esélyt a Shounen-ai animéknek, mert úgy voltam vele, hogy annak ellenére, hogy férfi vagyok, miért ne tetszhetne, az anime, főleg ha a szerelmi kapcsolat hiteles. Ám látva a Gravitation-t és a Junjou Romanticát egyértelműen oda jutottam magamban, hogy a Boy's Love tényleg női műfaj. Ahogy többször írtam, nemhogy nincs bajom azzal, ha egy férfi az úgymond férfias sztereotípiáktól (elvárásroktól) eltérően viselkedik, hanem kifejezetten szimpatikus is, mert ezáltal egyénisége lehet, amit becsülök, ha valaki úgy vállalja nyíltan, hogy nem "nyomul rá" másokra. Viszont a fent említett két Shounen-ai anime azért nem tetszett, mert azt érzékeltem, hogy túlzottan érzelgősek benne a srácok, főleg aki az "alárendelt" szerepet játsza. Fogalmam sincs, melyik a seme és melyik az uke. Azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert a másik, ami nem tetszik ezekben az animékben, hogy különbséget tesznek "domináns" és "alárendelt" szerep között a párkapcsolatokban. Ez soha nem tetszett, miért ne lehetne egy fiúpáros "egyenrangú"? Vagy ha alapvető elvárás a Shounen-ai műfajban a szerepkiosztás, akkor ennyire értek hozzá, és ennyire nem nekem való a téma.

Emiatt sokáig következetesen kerültem az ilyen animéket. Aztán másfél éve a Super Lovers volt az, ismét felkeltette az érdeklődésemet a BL animék iránt. Az egy furcsa kontrasztja volt a fentebb említett szerepkiosztásoknak, hiszen hiába lehetett látni, hogy ki a domináns és ki az alárendelt, mégis olyan érzésem volt, hogy inkább az alárendelt volt az, aki erősebb volt érzelmileg, míg a domináns többször hagyta magát alárendelni az érzelmeinek, ami többször önzőséghez vezetett a részéről, vagy más esetekben olyan idétlennek tűnt. Na meg Minagawa Junko seiyuu-i munkássága is érdekes színt vitt az animébe, ugyanis egyáltalán nem jellemző, hogy fiúszerelmes animékben nők szinkronizáljanak fiúkat. Nekem tetszett, mert már ismertem a seiyuu-t a Prince of Tennis-ből például, és már ott is nagyon tetszett a hangja. Szóval minden sajátosságával együtt nekem bejött a Super Lovers, kicsit át is alakította a gondolkodásomat, talán ez lehet az oka annak, hogy a Sekaiichi Hatsukoi már kifejezetten tetszik.

Ma láttam az első széria utolsó részét, és több szempontból is tetszik. Például volt valami háttérsztori, bár ez egy idő után alább hagyott. A fiúpáros egy Shoujo manga stúdióban dolgozik, de nem ezen anime által ismerjük meg a mangakészítés rejtelmeit (arra ott a Bakuman.), meg egy idő után már inkább a fiúk közötti beszélgetés volt fókuszban. De tetszett, mert nem éreztem túl érzelgősnek a jeleneteket, csak annyira, amennyire az adott szituáció megkívánta. Bár itt is megvoltak a szereposztások, ami miatt most sem vagyok oda, mert ez igazából ez olyan, mint egy azonos nemű kapcsolatban a férfi és női szerepek kiosztása. De ami itt tetszett (mondjuk ebben a Junjou Romantica is jó volt), hogy az alárendelt szerepet játszó srác sem nézett ki lányosan, inkább az, hogy érzelmileg nyitottabb, jobban kimutatja. Meg a különböző "játékok" tetszenek, amikor valaki a szíve mélyén igazából boldog vele, de elküldi, és tiltakozik a közeledés elől. Ezek a kis játékok kellenek egy kapcsolatba, hogy ne azt mutassa a másik fél, hogy ő egy könnyen megszerezhető valaki, hanem uralja az érzelmeit azáltal, hogy nem adja magát olyan könnyen, ezáltal "értékesnek" mutatja magát (értsd jól). De azt vettem észre a Sekaiichi Hatsukoi-ban, (és aztán rájöttem, hogy ez a korábban látott Shounen-ai animékben is játszik) hogy a domináns fél az, aki inkább kimutatja, hogy akarja a szíve választottját, és az alárendelt az, aki inkább "játszik". Azt mutatja, hogy nem akarja, tűnjön innen, hogy merészeli. De azért lehet érzékelni a hangján (és ez a seiyuu-k érdeme, nem hiába mondják, hogy bizonyos hangszínészek a Shounen-ai-ra specializálódtak), hogy azért jó neki az, ha közeledik, és merészelje csak. Általában megmosolygom ezeket a jeleneteket. Persze ebbe bejátszanak a múltan történt traumák, a sikertelen középiskolás szerelem, és hogy 30 évesen nem volt még komoly párkapcsolata, mert elgyengül érzelmileg, ha egy helyes pasit meglát. Bevallása szerint fogalma sincs, hogy kell szeretni.

Amiért nem vagyok oda, és gondolatban ezért átkoztam a Junjou Romanticát is, hogy nem egy, hanem három páros romantikáját mutatja az anime. Ez nekem körülbelül az anime felétől esett le... Mind a három páros mangastúdióban dolgozik, a kapcsolatuk is hasonlóképp alakul ki, csak akkor gondolkodtam el azon, hogy itt valami nem stimmel, amikor volt az egyik srác, aki középiskolában beleszeretett álmai férfijába, ami nem jött össze, aztán jön egy 30 éves pasi, akinek még nem volt komoly kapcsolata, és hogy is van ez? És a felétől esett le, hogy itt is több páros történetét nézzük párhuzamosan. Azt tudtam különben, hogy a Sekaiichi Hatsukoi és a Junjou Romantica Mangakája ugyanaz, és ugyanaz a stúdió csinálta az animét is (rajzstílus... le se tagadhatnák), csak úgy képzeltem el a Sekaiichi Hatsukoi esetében, hogy ott csak egy páros történetét nézzük, és ennek az egy párosnak a története megy át a Junjou Romanticába is, ez a kapcsolat a két anime között. Csak aztán néztem utána, amikor rájöttem, hogy több páros története van itt is, hogy itt teljesen más páros történetét követhetjük figyelemmel. De pont ezért hagyott alább a mangastúdió, és vált inkább kerettörténetté, mert másra már nem maradt idő. Én nem is értem ezt a több páros bemutatását párhuzamosan. Egyrészt bele lehet zavarodni (vagy észre sem venni, láss engem), másrészt meg ha már az egyik részben az egyik páros történetét követhetjük figyelemmel akire már "ráhangolódtunk", akkor ugyan ne kezdjenek bele egy másik páros történetébe. Ezért nem lelkesedek, amúgy minden más bejött. Személyiségben inkább az alárendelt fiúkkal tudtam azonosulni, nagyrészt ők biztosítják a humort is.

Az openingtől annyira nem voltam elragadtatva. Shuhei Kita az előadója, ővele nemrég találkoztam a japán zenén belül a GARO -VANISHING LINE- openingje kapcsán. Ilyen férfiasságot, erőt, életenergiát akarok sugározni, de nem tudom, hogy tegyem jellegű dal az opening. Olyan össze-visszának tűnik. Az ending már sokkal letisztultabb és kellemesebb hangzású. Tisztába van az érzelmeivel, és elő is tudja adni.

Összességében tetszett az első évad, meg fogom nézni a másodikat is. De nem hiszem, hogy valaha is komoly rajongója leszek a műfajnak. Állítólag durva dolgok vannak a mélyén, inkább maradnék a felszínnél, ahol még vannak érzelmek is.

Küzdelem a nemi sztereotípiák ellen

A cím, amit adok egy postnak, nemcsak azért adom, hogy találó névvel felvezessem az adott postot, hanem hogy általa értelmet adjak az animének, amiről írni fogok. Ebben láttam értelmét a Sanrio Danshi-nak. Ez volt amit az utolsó pillanatban elkezdtem a mostani téli szezonból. Érdekesnek találtam a karaktereket, és az ötlet is tetszett. A kivitelezésre voltam kíváncsi. És hogy jó lett-e? Fogjuk rá, bár a 12 rész problematikája itt is megfigyelhető.

Miről van szó? A Sanrio Co., Ltd. egy japán cég, akik olyan dolgokat szabadítottak ránk, mint a Hello Kitty, Pompompurin... és hirtelen több nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy ők "felelnek" a japán populáris kultúra cukiságaiért. Ők azok, akik erre építettek ki egy iparágat. Az anime főszereplője 5 középiskolás srác, akik ezekért a karakterekért rajonganak. Azért a japán társadalomban is megvannak a nemi sztereotípiák, azok a dolgok, amikért jellemzően az egyik nem képviselője rajong, és igencsak furcsán néznek arra, aki közülük az ellenkező nem táborát képviseli. A fiúk többek között az élőszereplős robotos, hősös sorozatokért rajonganak, a Sanrio, meg a Hello Kitty inkább a lányok részlege. Mondanom sem kell, hogy arra a fiúra néznek furcsábban, aki a Hello Kitty-ért rajong. Többek között ezt mutatja meg az anime a főszereplő 5 fiún keresztül, akik mind egy-egy Sanrio mascotért rajonganak.

SPOILER

Közülük is Hasegawa Kouta az, aki az első résztől kezdve jelen van. Kiskorában nagyon szerette a nagyanyját, tőle kapott egy Pomponpurin plüsst, amit nagy becsben tartott. Érdekes volt látni, hogy a nagymama az, aki bátorította a kisunokáját, hogy küzdjön bátran, és mindig legyen önmaga. Eléggé elcsépelt dolgok ezek, de neki elhittem. A fiú meg tényleg küzdött a céljaiért. Csakhogy egy napon egy fiúcsoport megtalálta a plüssállatával, és erős gúny keretében megkérdőjelezték a nemi identitását, és a keresztnevének "ko" végződést adtak. Japánban minden keresztnév, mely "ko"-val végződik, az kivétel nélkül női név. Kemény traumaként hatott Kouta-kunre ez az eset. Megutálta a nagyanyját, nem akarta többé látni, a plüsst meg eltette jó mélyre, hogy ne is lássa. Egy nap a nagyanyja megbetegedett. Amikor nagyon súlyos volt az állapota, Kouta-kun akkor döbbent rá, hogy kit "dobott el" magától, és bocsánatot akart kérni, de már késő volt. A nagymama meghalt, a fiú egyedül maradt a bűntudatával.

Másodjára Mizuno Yuu tűnik fel, aki nem tudom melyik Sanrio figuráért rajong (egyáltalán nem vagyok ezekben otthon), neki a nővérével van állandó konfliktusa. Bármit csinál, az biztos, hogy úgy rossz, ahogy van. Harmadikként Yoshino Shunsuke jelenik meg. Neki nincs komoly háttértörténete, egyszerűen csak szenvedélye a foci, és kabalájaként hordozza az apró, kulcstartó méretű Hello Kitty plüsst. Elmondása szerint, ő neki a győzelem istennője, aki nélkül képtelen gólt rúgni (ő a csapat gólkirálya), és biztosan nem fog nyerni a csapat. Ja, és a lányok megvesznek érte. Elég sokszor látni olyan jelenetet, ahol lassítva mutatják, ahogy épp elrúgta a labdát, izzadságcseppei lágyan csorognak a testén, a lányok meg sikítanak az élvezettől. A negyedik fiú Nishimiya Ryou, aki elég érdekes "szerzet". Sajátságos dupla csavara a nemi identitás problémának. Ugyanis fiú, de hihetetlenül lányos a külseje, de ő ezt gyűlöli, hiszen ő férfinak érzi magát. Ryou-kun amúgy gazdag, villában él, lányismerőseivel, akik viszont szeretik, hogy lányos, mert olyan aranyos. Ez Ryou-kunnek csak még inkább olaj a tűzre, tagadja, hogy szereti a Sanrio egyik figuráját, és szeretne férfiasabb lenni. Ez azt hozza magával, amikor meghallja, hogy a könyvtárban, hogy miről beszél az előbb említett három fiú, nagyon felhúzza magát rajta, és rájuk ordít, hogy nem szégyellik magukat, hogy ilyen dolgokról férfiként hangosan beszélnek. Ez amúgy természetes reakció. Saját maga által rejtett énjét hallja a három fiúban azáltal, hogy olyan dolgokról beszélgetnek oldottan, amit ő is szeret, csak elrejti magában, mert nem érzi magát férfiasnak tőle. Ez a "gyűlölöm, mert nem szerethetem" tipikus esete. De aztán összetalálkozik Minamoto Seiichiróval, aki a diáktanács elnöke, aki segíteni akar Ryou-nak. Egy ideig elüldözi magától, főleg akkor válik gyűlöletessé számára, amikor kiderül, hogy azért akarta rávezetni, hogy vállalja nyíltan, hogy szereti a Sanrio karaktereket, merthogy ő is azt szereti. Ő lesz az ötödik srác. Eleinte elutasítja őt, de aztán valahogy csak rájön, hogy jobb az, ha nyíltan vállalja önmagát, és máris oldottabb lesz.

Ezzel megy el a 12 rész első fele, hogy megismerjük a fiúkat. Leinkább Ryou-kun esetét tartottam érdekesnek. Gyakori, hogy ha valaki gyűlöl valamit, azt azért gyűlöli, mert valójában köze van hozzá, csak utálja, hogy köze van hozzá, ezért lélekben eldobná magától, de ez nem így megy. Csak hát itt mutatkozik meg, hogy mire elég a 12 rész, ugyanis az azért nem jellemző, hogy ha valakinek komoly problémája van, az napok alatt teljesen megoldódik. Hacsak nem jár az illető valami egótrénerhez, aki átmosta a delikvens agyát, tessék elfelejteni, hogy komolyabb lelki probléma, vívódás napok alatt teljesen megoldódik. Ez legtöbbször lassú folyamat, sok idő kell, mire a belénk rögzült szokások, gondolatok "átprogramozódnak". És még akkor is marad a tudattalanban egy kevés az előző "programból". Ez az egy, amivel nem tudtam azonosulni az animében, a többi nagyjából rendben van.

Azért írom így, hogy nagyjából rendben van, mert az tetszik, hogy láthatunk példákat arra, hogy bár attól, hogy egy pasi lányos dolgo(ka)t szeret, akkor ő még lehet férfias. Én ezeket a dolgokat lazábban kezelem, de a 7. részben látottak már sok volt nekem is. Amikor Sanrio előadásra mennek a fiúk, és a fejükön viselték a kedvenc karakterük fülét, meg olyan csillogó szemmel nézték a Hello Kitty és egyéb játékokat, meg az egész megjelenítés... Ez már az a pont volt, ahol komolyan megkérdőjeleztem a fiúk nemi identitását. Az biztos, hogy nem volt homoszexualitás köztük, ha valaki ezt gyanítaná. A 9. részben együtt elmennek a tengerpartra. Közös fürdőzés, házban közös játék, meg egymás mellett alvás de nyoma nem volt semmilyen érzelmi, szexuális kapcsolatnak egymás között.

Aztán oda futott ki a dolog, hogy elhatározzák, hogy a 7. részben látott előadást saját lehetőségeiken belül megvalósítják. Komoly konfliktus itt alakul ki a fiúk között, ugyanis Kouta-kun kezd eltávolodni a többiektől. Nem dolgozta volna fel rendesen a nagymamája halálát? Zavarja, hogy mindenki oly lelkesen készül az előadásra, őmaga pedig erre valami miatt nem képes. Még soha nem ragyogott... Pedig megígérte a nagymamájának, hogy ragyogni fog... Ez így rettenetesnek hangzik - európai szemmel tényleg az - de ne felejtsük el, hogy japán produkciót nézünk, és a japánoknál az ígéret, az adott szó mindennél többet ér. Visszagondol egy gyerekkori történésre, amikor egy előadás egyik szereplője volt, ahol a háttérben maradt, így nem tudott ragyogni. És hogy nem tudta életében teljesíteni a nagymamájának tett ígéretét. Igazából ez egy olyan dolog, hogy aki ismeri a japán közgondolkodást, az tudja maga az ígéret súlya hatalmas, ebből a szempontból érthető, hogy miért nyomasztja őt a dolog, a baj a körítéssel van. De hát ez olyan dolog, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Így is viselkedik a többiekkel. Leordítja a többiek fejét, hogy nekik milyen könnyű, hogy csinálják a dolgukat. Aztán a sokadik üvöltözés után elmeséli a társainak azt a bizonyos gyerekkori élményt, és mit ad isten? Feloldódik, segítenek neki, és ha a nagymamája életében nem is, de tudott ragyogni.

SPOILER VÉGE

Hár ennyi volt. Az ötlet tetszik, örülök, ha egy olyan alkotást látok, ahol a szereplők eltérnek az átlagostól, mert olyan érzésem van, hogy egyéniségeket látok, nem Mátrix karaktereket, akik beálltak a többiekhez, és felvették a többiek jellemét. Nagyon tudom szeretni azokat az embereket, akiknek van saját személyiségük, és mindezt úgy mutatják ki, hogy tiszteletben tartják a másik egyéniségét. Ezért is vágtam bele ebbe az animébe, bíztam abban, hogy olyan fiúkat látok, akik vállalják az egyéniségüket. Ha úgy vesszük, ez megkaptam, de azért lássuk be, hogy 12 rész nem elég arra, hogy azonosulni tudjunk a fiúkkal, kiválasszunk egy személyes kedvencet, hiszen átfogóan nem ismerhettük meg őket. Azon túl, hogy valamennyire megismertük őket, csak egy történetszál van, ami nem is hosszú. Lehetett volna hosszabb is. Lesz is? Ha jól emlékszem, ez az anime, amelynek hirdettek második évadot.

2018. tavaszi MondoCon

Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.

Szombat

9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.

Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.

Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.

Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.

Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.

Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.

Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.

Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.

Vasárnap

Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.

De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.

Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.

A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.

Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.

Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.

Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.

Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.