Japán zene CD-ről

Azt hiszem, jöhet bármi mp3, bármi digitális letöltés, számomra mindig a CD lesz az igazi.

A mai napig nagyon szeretek CD-t hallgatni, és azokat a japán zenéket, amiket igazán szeretek, azokat megvettem eredetiben is. Így van egy kis gyűjteményem. Természetesen Okui Masami albumaiból van a legtöbb. Ezt az albumot meg nagyon szeretem. Okui Masami volt konkrétan az, aki bebizonyította, hogy a '90-es trendi popzenéjét lehet igényesen is művelni. A szövegbe annyira nem mélyedtem bele, de hogy az énekhang már ekkor is megvolt, az minden kétséget kizáró, meg a zene is bár szintetizátor, gitár, meg hasonlók, mégis sokkal kellemesebb hangzású, mint a magyar vagy a nyugati '90-es évek popsongjai. Szeretem Okui Masami első 5 albumát.

Az első gondolatok az új Suara albumról

Szerdán megjelent Suara legújabb albuma, Hikari címmel, és már elérhetővé is vált. Ezt az albumot most nem vártam annyira, mint az előzőeket. Nem nagyon hallgattam manapság Suara dalokat, és nem is volt nagyon a fejemben, hogy megjelenik az album, így végül az előrendelés is elmaradt. Nem volt anyagi lehetőségem, hogy megoldjam, de ahogy elengedtem magamban a vásárlást, úgy ment ki a fejemből az album is. A dalok egy részét már rég ismerem, hiszen erre kerültek fel az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen és a Futari no Hakuoro dalok is, amiket már rég "kiélveztem", és manapság nem adott ki új dalt. És hogy mennyire kelendő, az meglátszik az Oricon chart eladásokon is, ugyanis az első napokban nem került fel a 30-as napi eladási listára. Az az Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbum nem kellett volna, mert ott már ellőtték a puskapor egy részét.

Így igazából ezt az albumot az új dalok tehetik érdekessé. Kétszer végighallgattam az albumot, és sajnos úgy néz ki, hogy most történik meg az, hogy kezd unalmassá válni, amit csinál. Megvan a sajátságosan lassú stílusa, de ebben már nincs semmi újdonság. Már körbejárta a ballada, lassú melankólikus dalok minden elemét, de ráadásul a dalszövegekből is amennyit értettem, ugyanazokat a szerelmes köröket járja, amiket korábban megtett, és ez valahol olyan érzetet kelt, mintha ő maga nem fejlődne érzelmileg. Annak meg nem örülök, ha az AQUAPLUS erőlteti, hogy ugyanazt a mondanivalót énekelje fel már sokadjára. Mert egyébként Suara már rég megállapodott. Férjhez ment, van egy fia is, úgyhogy az érzelmi élete nem indokolja, hogy a szerelem csodájáról, vagy annak intimitásáról énekeljen. Az mondjuk tetszik, hogy most is a természet metaforáival írja le az érzéseit. Néhány cím kifejezetten beszédes: Kage, Komorebi no Naka de, Hoshi Furu Sora Aogi Mite.

De ez sem menti meg azt, hogy nem érzek semmi különlegeset az új dalokban. Két dal van, ami pörgősebb, a "Mimi wo Sumaseba" és a "Pride", ezek egész jók lettek, de összességében egyik új dal sem tartalmaz olyan olyan zenei elemet, vagy valami különlegességet Suarától, ami által megjegyezhetőek lennének a dalok. Olyan érzetet kelt, mintha csak kötelességből születtek volna meg a dalok. Az Utawarerumono dalok nagyon jók, kiemelkednek, de ahogy írtam, ezek már régóta jelen vannak, ezért ezek már újdonságot nem tartalmaznak. Ami furcsa, hogy felkerült az albumra a Merry Christmas című dal is, mely egy korábbi digitális kislemez megjelenés. Már erősen tavaszi  hangulatom van, közelít a nyár, és erre kerül fel egy karácsonyi dal... Inkább ősszel jelent volna meg az album, akár előző évben, még jobb lett volna. Hiszen nézzük meg a CD only borítót is. A csillagfények láthatók (ahogy az album címe utal rá), de minden fa meg levél fehér, olyan, mintha tél lenne, és vagy ráesett a hó, vagy megfagytak. És a fehér madár... Mondjuk a levél télen elég furcsa, de akkor is erősen téli hatást kelt a borító. Úgyhogy eddig csodáltam Suarát, hogy milyen gyönyörűen énekel balladákat, de ez az album most úgy néz ki, hogy csalódás lesz.

Gakuen Babysitters

Legalább 5 percig gondolkodtam azon, hogy milyen ötletes címet adhatnék ennek a postnak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, ami egyben az animét is jellemzi, így maradtam az anime címénél. A Gakuen Babysitters-ről már írtam az első rész kijötte után, így a bevezető és a történet írásától eltekintenék. Talán rövidebb post lesz, mint az előző, ahol a Citrus-t jellemeztem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ez végtelenül egyszerű anime, így nagyon nincs mit írni a háttértörténésekről.

Viszont pont a végtelen egyszerűsége miatt tetszett meg nagyon. Az imponált nagyon, hogy nem is akarja magát többnek mutatni, mint ami. Az egyszerűségről már a rajzstílus és a színezés is árulkodik. Igazából olyan érzésem volt, mintha a háttértörténet a repülőgépszerencsétlenségről is csak azért lett volna, mert szinte kötelező eleme egy slice of life animének, amúgy azon kívül, hogy az öreg néni házában laknak, igazából semmi nem következik belőle, ezt a bébiszitter-klubosdit háttérsztori nélkül is meg lehetett volna csinálni, ugyanúgy teljes lett volna az anime.

Arra voltam még kíváncsi, hogy mihez kezdenek egy olyan animével, amely nem viszi tovább a háttértörténet, csak hétköznapi sztorit mesél el. Ahogy azt vártam, nem zárnak le történetet, csak abbahagyják azt. Nagyon jó volt látni az egyes részeket, a gyerekek viselkedése sokszor váltott ki derültséget belőlem. Például amikor Kinamuta Kirin kérdezte Inomata Mariát, hogy ő akkor most szereti Kashima Ryuuichit. Erre zavartan, kivörösödött arccal rázza a fejét, hogy nem is. Tehát utálod őt? Nem, nem erről van szó. De akkor szereted őt... És akkor ezen ment a szócsata, érdekes volt látni, hogy a kisgyerek mennyire nem érzékeli a finom különbséget az érzelmek között. Mondjuk vicces volt, hogy pont azt kérdezte, aki csak kivörösödött arccal tudott válaszolni. Bevittek ugyanis valami szerelmi szálat, de ezt annyiban is hagyták, amit sajnálok, mert ebből még aranyos dolog származhatott volna. Egyszer Ryuuichi is vörösödött Maria láttán, úgyhogy viszonzottnak tűnt a szerelem.

Ez az egyetlen hiba, amit fel lehet róni az animének, hogy ezt nem bontatkoztatták ki, amúgy az a személyes véleményem, hogy pont úgy jó, ahogy van. A 12. rész is ötletes volt, bár karácsony mivolta miatt, akkor lett volna igazán hangulatos, ha az őszi szezonban lett volna, és akkor december végén lett volna az utolsó rész. Érdekes volt látni, hogy a manga 2009 óta megy folyamatosan, úgyhogy ez is olyan, hogy az anime reklámot csinált a mangának. 17 kötet jelent meg a mangából eddig, kíváncsi lennék, hogy meddig megy a történet, mert amúgy tényleg csak ilyen mindennapos történések vannak, és nem látni, hogy hova fut ki a dolog. Amúgy örülnék, ha az animének lenne folytatása, és akár szerelmi szálat is lefuttatnák.

Azon azért morfondíroztam magamban, hogy a gyereknevelés valóban ennyire könnyű lenne, mint ahogy az animében láthatjuk. Vagyis hát láthatjuk, hogy a gyerekek olykor rosszcsontok, feszegetik a határokat és csintalankodnak, de Ryuuichi ezt olyan birkatürelemmel viseli, hogy akár fát is lehet vágni a hátán. Valószínűleg azért is szeretik meg őt a gyerekek, meg az tetszik, hogy sokszor lefuttatja az agyában, hogy gondolkodik ilyenkor egy gyerek, és ez nagyban segíti őt, hogy megértse, hogy kezelje az adott helyzetet. Azt látom egyébként sok felnőtt emberen, hogy azért viselik rosszul, ha egy gyerek rosszalkodik, mert elfelejtette, hogy ő milyen volt gyerekként, ezáltal nem érti meg a viselkedését. Vagy jön a sablonos gyereknevelési "módszerekkel", ami nekem kívülállóként nem szokott tetszeni. Mondjuk nem én vagyok a hiteles példa gyereknevelés kapcsán, mert nincs gyerekem, de azt azért érzékelem, hogy nem olyan egyszerű egy gyerekkel bánni, ahogy az animében láthatjuk. Vagy igazából könnyű, csak mi nem tudunk gyerek szintjén gondolkodni, mert pont az a baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen volt gyereknek lenni? És ezért nem értjük meg őket. De nem itt és most fogom megfejteni a gyereknevelés problematikáját. Egyrészt én sem értek a gyerekekhez, másrészt, meg nem vagyok pszichológus, úgyhogy ezt a terepet átadom másnak.

Az biztos, hogy ez az anime a személyes értékrendem szerint 10/10-es értékelésű, de azért nem merem ajánlani mindenkinek, mert aki kifejezetten az elgondolkodtató történetekre vágyik, aki szereti fejtegetni egy adott esemény vagy történés hátterét, az úgy fogja dobni ezt az animét, hogy csak úgy füstölni fog. Ez egy könnyed, vasárnap esti kis történet, aki képes a helyén kezelni, annak biztosan nagyon fog tetszeni.

Keserédes lányszerelem

Próbáltam analógiát keresni a citrusfélék és a leszbikus szerelem között, annak "keserédes" mivolta volt a legokosabb, ami eszembe jutott. Már ha mindenképp keresni kell értelmet a címnek. De az biztos, hogy alapvetően ígéretes alkotásnak tűnik a Citrus, először úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, aztán az 1. rész után láttam, hogy ebből akár nagyon jó dolgot is ki lehet hozni. De biztos, hogy elég erre 12 rész? Végignézve az animét, sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy nem, amit csak tovább erősített a közepétől bevetett történetszál, ami megint jó dolog lenne, de a rövidsége alkalmatlan arra, hogy az adott történés hátterét részletesen kifejtsék. Miről van szó? Spoilerrel teli post jön, így aki nem látta az animét, de szeretné megnézni, az ugorjon egy nagyot a szemével.

Aihara Yuzu anyja összeházasodik egy férfival, emiatt iskolát kell váltania. Yuzu, aki meglehetősen szabadelvű, követi az aktuális divatot, igencsak nehezen éli meg, hogy egy olyan lányiskolába kell járnia, ahol komoly megkötöttségek vannak. Az egyenruha csak hagyján, de komoly viselkedésbeli szabályok vannak érvényben, és az oda járók szinte minden lépésüket figyelik, és ha bármiben hibáznak, azonnal megfeddik őket. Nem csoda, hogy Yuzu-chan ezt igencsak nehezen éli meg. Persze ezen kívül is folyamatosan érik meglepetések, ugyanis az a férfi, akivel Yuzu anyja összeházasodott, az nem más, mint Aihara Mei apja, Mei pedig az tanulói tanács (Student council, értsd DÖK vagy HÖK) elnöke. Ő a legszigorúbb az egész iskolában. Elnök pedig azért lehet, mert a nagyapja az iskola igazgatója. A szigort pedig otthonra is megtartja. Eléggé ridegen viselkedik Yuzu-vel, akinek viszont egyre inkább megtetszik a lány. Hova tovább beleszeret, ezt pedig Mei észreveszi, és maga sajátságos módján tudtára is adja. Ugyanis olykor rányomul Yuzu-ra, de csak azért mert azt látja, hogy ő ezt akarja.

Innestől elgondolkodtatott a dolog. Azért gondoltam, hogy ez egy nagyon jó sztori lehet, mert azáltal, hogy van egy lányiskola, ahol ennyire szigorúak a szabályok, azt gondoltam, hogy úgy alakul ki lányszerelem, hogy a kemény szabályok miatt felettes én annyira elnyomja az ösztönént, hogy az emígyen fog kitörni. És akár erre is lehet gondolni, mert Yuzu-chan a maga nyílt személyisége okán jobban hagyja, hogy átjárják az érzései, Mei pedig elnyomja magában, és csak fokozatosan engedi szabadjára. Láthatjuk Mei családját is, és azért nyilvánvalóan kiderül, hogy miért nem engedi el önmagát a lány. Ilyen szigorban felnőni, komoly megkötöttségek mellett, nem csoda, hogy nem tudja, hogy kezelje magában az érzéseit, amikor nem erre tanították... vagy arra, hogy azokat hogyan nyomja el. És itt szokott jönni egy érzelgős szerelmes történetbe a "hős megmentő" szerepe, aki "kiszabadítja" a "fogoly" valódi identitását, ezáltal szabad lesz.

Még azt se bántam volna, ha csak ennyi lenne a történet, ez 12 részre bőven elegendő lett volna. Csak hogy a felétől behoztak egy harmadik lányt, aki a "szarkavaró" szerepét vállalta magára. Ő nem más, mint Mizusawa Matsuri, aki Yuzu gyerekkori barátnője, nagyon jóban voltak egymással. Feltűnik a második felétől, és látja, hogy nagyon közeli kapcsolatba került Mei-vel, nem hagyhatja, hogy bárki is elvegye az ő gyerekkori barátnőjét. Persze ő is olyan, hogy kedvesnek, ártatlannak mutatja magát, amit a cincogóan maga hangja csak tovább erősít. De ha figyeljük őt, akkor avatottabb szemeknek azonnal gyanús lehet, és bizony ez így is lesz. Mindent megtesz, hogy szétválassza a párost. És ez is nagyon jó vonal lehetett volna, hiszen, akinek volt része olyan szerelemben, vagy ismerősi körében látott olyat, hogy egy harmadik fél különböző módokon belekavar a kapcsolatba, az tudhatja, hogy ez mennyire megkeserítheti az adott pár mindennapjait, és ezt megjeleníteni, mint a valóság egy szeletét, nagyon jó ötlet lett volna. A baj csak az, hogy az ilyeneket nem lehet annyival leszerelni, hogy az emberek érzései nem játékszerek. Amikor Yuzu ezt mondja Matsuri-nak, mélyen magába néz, jó útra tér, és már azon van, hogy a két lány boldog legyen. Ilyen a való életben nincs, akinek tényleg az a célja, hogy szétválasszon két embert, annak pont, hogy játékszere mások érzései, mindent megtenne azért, hogy elérje a célját, szélsőséges esetben akár pszichopatává is válna. Ez több tényezőből is fakadhat. Elsősorban féltékenység, hiányérzet: Hiányzik neki az a szerelem, amit az ismerősi körében lát, és mivel ezt a hiányt nem fogadta el magában, ezért belső harcok dúlnak benne, amit irigységnek is hívhatunk. Ha én nem vagyok boldog, nehogy már a másik legyen boldog, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Tehát itt erősen kisiklott a történet reflexiója a való életre. Erre nemhogy nem mentség, hogy az anime csak 12 részes, hanem pont, hogy súlyosbító körülmény. Hiszen akkor nem kellene ezt a szálat is bevetni, ha tudják, hogy nem lehet részletekbe menően kifejteni.

És ezzel még nincs vége, kijátszák az "umnei no ito" kártyát is. Bejön egy ikerpáros, nevezetesen Tachibana Sara és Tachibana Nina. Közülük Sara az, aki beleszerei Mei-be, de amint meglátja, egyből érzi, hogy a sors szála köti vele őt össze. És mindent megtesz, hogy együtt legyenek. Nina pedig azért, hogy az ikertestvére boldog legyen, ezért ha kell, kész félreállítani Yuzu-t is. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy pont Sara az, aki bátorítja Yuzu-t, hogy harcoljon a szerelméért. Persze ekkor még nem tudja, hogy kiről van szó, de amikor rájön, akkor ő az, aki magától félreáll, azon az elven, hogy ő akkor boldog, amikor Mei is az. Ez így nagyon szép, de valljuk be, túlzottan idealista. Hihetetlen magas szinten kell legyen az ember érzelmi fejlettségének ahhoz, hogy a lehető leghamarabb elfogadja, hogy az, akibe beleszeretett, mást szeret, és egyből arra bíztatja, hogy akkor legyen vele boldog. Egy átlag ember, ha nem is akar rosszat a másiknak, azért erősen bejátszik szerelmi bánat formájában a kétségbeesés, a helyzet el nem fogadása, lázadás ellene.  És jöhet ide a depresszió is. És idő kell, mire ezt feldolgozza, elfogadja magában.

Tehát vannak itt tündérmesébe illő idealista jelenetek, amit valljunk be őszintén, nem tesz jót az anime valós mivoltának. De nem ez az első eset, amikor azt látom, hogy nem képesek 12-13 részben rendesen kifejteni az adott történetet. Ebben látszik meg az, hogy az animék is egyre inkább futószalagon gyártódnak, és egyre inkább azon vannak, hogy minél több anime legyen a piacon, ez pedig erősen a minőség rovására megy. Ennek lett áldozata a Citrus is. Ha ennyi szálat vittek be az animébe, akkor talán még a 26 rész is kevés lenne neki. A manga egyébként 2012 óta fut folyamatosan, egyből az volt a gondolatom, hogy az anime vázlatos ismertetője a mangának, ha kíváncsi a részletekre, kérem olvassa a mangát. Elképzelhető, hogy az anime egyre inkább egyfajta reklám szerepét fogja betölteni, ami nagyon leredukálná az anime, mint műfaj értékét. A Citrus, és jónéhány rövid anime erősen ilyen érzetet ad, aztán, hogy hova fut ki a dolog, nem tudom. Az ötlet, a történet nagyon jó, viszont a kivitelezés a rövidsége miatt meglehetősen problémás.

7/10

Japán dalszövegelemzés #1

Matsumoto Rica: SOMEDAY

Na, elkezdeném a dalszövegelemzést, amiről írtam az előző postban. Egy széles animés réteg számára ismeretlen dallal kezdenék, most ehhez van hangulatom. Az utóbbi napokban sokat hallgatom ezt a dalt, illetve Okui Masami feldolgozta a dalt (ő írta a szöveget), felénekelte az S-mode#1 válogatásalbumára. És inkább az ő verzióját szoktam hallgatni, mert több érzelmet visz a hangjába. Matsumoto Rica hangja túl erős, és az nem illik bele a dal hangulatába. Az eredeti változat 2000-es, kislemezen nem jelent meg, csak a "Senkaiden Hoshin Engi Uta Utage II" válogatásalbumon jelent meg. Ez ugyanis a Senkaiden Hoshin Engi anime egyik karakter dala, méghozzá Raishinié.

Először összességében beszélnék arról, amiről szól a szöveg. Ez egy szerelmes dal, mely még nem teljesült be, de reményt ad. Érdemes-e egy emberre várni? Ez egy furcsa dolog, a szerelem dolga az utóbbi időkben igencsak megosztó téma lett. Sokak szerint a romantika, mint téma elfáradt, és azért van egyre több válás, mert megtapasztalják, hogy a szerelmes dalok szövegei és a romantikus filmekben látható jelenetek nem valósak. A valóság teljesen más. Sokan sokféle módon idealizálták a szerelmet, szélsőséges vélemények szerint azzal, hogy az istenhit ennyire visszaszorult a nyugati világban, helyébe, illetve Jézus helyébe jött a nagy ő, akit sokszor isteni tökéletességgel ruháznak fel a popsongok és romkomok. Ez kétségtelenül legitim gondolatmenet.

Most lássuk magát a dalszöveget. Tehát, ahogy írtam, ez egy olyan szerelmes dalról szól, mely még nem teljesült be, de nagy reményt hordoz magában. Így szól az első versszak:

haruka tooi sora no hate wa
nana-iro ni somatte'ku hokorashige ni
tada hitasura hashitte kita dareka no tame
kaze ga iu   'ii n'da jibun wo shinjite'

Idealizálja a szerelmet, az égen túlinak képzeli azt. Amíg bizonytalan a szerelem, addig nagyon reményteli szokott lenni az érzés, hiszen a szerelem érzése oxitocint, dopamint és endorfint szabadít fel az agyban, melyek többek között a motivációért is felelősek. És akiben ezek aktívabban termelődnek, azok jobban szerelembe tudnak esni, akiben meg nem annyira, azok látják a romantikus filmek és szerelmes dalok döntő többségét nyálas csöpögős alkotásnak. Ebben a szövegben az idealizált szerelem jelenik meg, és a ebből fakadó motivációt énekli meg az énekesnő, amikor azt mondja, hogy a szél üzeni neki, hogy benne reménykedni rendben van, csak higgy magadban. Ez a higgy magadban szöveg rettenetes egyébként, mert elhiteti veled, hogy semmit nem kell tenned az adott dologért csak hinned magadban, és minden megvalósul. Csakhogy az önmagadban való hitért is meg kell dolgozni, és hogy a problémákat is jól tudjuk kezelni. De mivel a szerelem önmagában nagy mozgatóerő, ezért fogjuk rá, hogy ide helytálló.

A bridge dallamvilága rendkívül kellemes és egyedi, kellemes izgalomérzést hordoz magában. Miről énekel benne?

Don't you cry kanashii namida wa
You need me kokoro furuwasu
mamoritai   sakebitai   Just like thunder

Amikor pillangók röpködnek a mellkasban, vagy hogy mondják, azt a mindent elsöprő szerelmet írja le. Nyugtatja magát, hogy ne sírjon, megvigasztalja a remegő szívét. Meg akarja védeni, ki akarja ordítani az érzéseit. Amikor olyan erősnek éli meg az érzelmeit, hogy sír miatta. Bár én nem értek egyet a megvigasztalós dologgal, én pont azt gondolom, hogy inkább sírja ki magából az érzéseit, utána könnyebb lesz.

Lássuk a refrént:

itsu no hi ni ka kitto kono daisuki no basho ni
minna no egao afuresasetai
soshite ore mo kitto kono daisuki na basho de
kanaeru jibun no yume wo
Someday, I'm gonna be a HERO   doko made mo...
eranda michi wa modorenai

A refrén árulja el a fő mondanivalót, hogy mennyire túlidealizálja az érzéseket. Egy szeretett helyről beszél, ahol mindenkiben túlárad a mosoly, ugyanitt megvalósul az álma. Azt azért tudjuk, hogy a valóság nem erről szól. Egyrészt az én szeretett helyemen nem várom el, hogy mindenki mindig mosolyogjon, mert az aztán egy idő után minden, csak nem hiteles. És a hiteltelen mosoly álszent, és csúnya is lehet ezáltal. A végére meg hozzáteszi, hogy hőse lesz a szerelmének, bármi is történjen, mert ezt az utat választotta, ahonnan nem fordulhat vissza, ezért csak egyféleképpen végződhet. Ebben benne van az az ázsiai gondolkodás is (mely főleg Kínára jellemző), hogy ha valaki elindul a nagybetűs élet felé, azt mindenáron végig kell csinálnia, mert azt feladni, és onnan visszafordulni nagy szégyen. Ez lehet egy munkahely, vagy saját vállalkozás indítása. Nagyjából így indult bele ebbe a nagy szerelembe, és csak hősként kerülhet ki innen. Értem a gondolkodást, csak erről kérdezzük meg a másik felet is.

A második verszak feleakkora, és egy problémára talál egy sajátságos megoldást:

Ai nante no wa shimeppokute nigate dakara
kaze no naka kakenukeru   tsubasa ni nosete

Beismeri, hogy teljesen ügyetlen az érzelmei kimutatásában (ez is milyen már, hogy valaki egy romantikus dalban mer a gyengeségeiről beszélni), ezért a madár szárnyain a fellegekbe száll. Ez arra analógia, hogy nem talál ki semmit, hogy ha találkozik vele, mit fog tenni, hanem az ösztöneire és a megérzéseire hagyatkozik, és ha eljön a pillanat, akkor spontán cselekszik. Ez egy teljesen jó döntés, előre tervezni azért sem érdemes, mert az adott helyzet ezeket legtöbbször úgyis felülírja, és akkor már tényleg csak a spontaneitás marad.

A második bridge teljesen más problémáról beszél, de beleillik a dalba:

Don't you say kanashii SAYONARA
Broken heart itami wo shitta
wasurenai   tomaranai   Just like thunder

Teljesen legitim gondolat. A sayonara a kanji szövegben katakanával van írva, ezért van nagybetűvel írva, mert a búcsút emeli ki. Itt ugyanis arról van szó, hogy ne búcsúzzon el bánatosan összetört szívtől, mely ismeri a fájdalmat. Hiszen az összetört szív ha egyszer össze is lett ragasztva, a törésvonalak megmaradnak (mint az emlék a tudattalanban), ezért azt nem felejti el, és ha újra megéli, semmi nem állíthatja meg, hogy a törésvonalak mentén ki ne szakadjanak belőle az érzések.

sagashitsuzukete'ta kotae oshieru you ni
deatta nakama hitori hitori wa
motometsuzukete'ta donna CHIKARA yori mo
kirenai kizuna no moto ni
Someday, I'm gonna be a HERO   wasurenai...
betsubetsu no michi aruitemo

Érdekes, hogy a második refrénben nem a saját szerelméről énekel az énekesnő, hanem általánosságban az igazi nagy barátságokról, melyek erőssé teszik az embert. Erről mesél a barátainak, akikkel egyenként létesített kapcsolatot. Itt jó eséllyel megvallja nekik, hogy mennyire fontosak neki. Szép gondolat, és a barátságok, szerelmek, amíg nem mennek át függőségbe, addig a legértékesebb dolog, amit az ember kaphat az életében. Aztán megint hősnek kiáltja ki magát, és akkor sem fogja őt elfelejteni, amíg külön utakon járnak.

A második refrén utáni hosszú instrumental rész is érzelemdús, de nem szomorú. Sokkal inkább reményteli. A dalt lezáró refrén hasonló az első refrénhez, azt egészíti ki.

Itsu no hi ni ka kitto kono daisuki na basho ni
minna no egao kagayaku toki
sore ga ore no kitto...
kono daisuki na basho de kanatta hontou no yume sa
Someday, I'm gonna be a HERO shinjiteru...
sono toki ore wo dakishimete

Megint a szeretett helyről beszél, ahol mindenkinek ragyogni fog a mosolya, ugyanitt a valódi álma meg fog valósulni. Ezt az első refrénnél már elemeztem, ezért ettől most eltekintenék, azok ide is érvényesek. Hisz abban, hogy egy napon ő lesz a hős, és akkor majd a nagy ő ölelje át őt.

Erősen Disney-klasszikus feeling ez a fajta idealizált szerelem (főleg a vége), amiről itt szó van, de annyiból jobb, hogy mert nyíltan beszélni a gyengeségeiről, és az arra megoldás sem feltétlen rossz. Persze azután a bizonyos ölelés után mi lesz, arról nem szól a fáma, és a higgy magadban jellegű szöveg is erősen filléresre váltott gondolat, azért aki megélt már dolgokat az életében, az ezt tudhatja. De fogjuk rá, hogy a dalszöveg sajátságos korlátai miatt nem tudja minden részletre kiterjedően leírni a gondolatait. Bár, ha én szövegíró lennék, akkor megtalálnám a módját, hogy megírjak dalszöveg formájában további gondolatokat, vagy utalásokat arra, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű utána sem, de ha vége lesz, szeretném, ha megölelnél.

Mindenesetre ez az átlagosnál egy jobb szerelmes dalszöveg, mert abból a szempontból lehet valósnak érzékelni a szöveget, amíg a remény, és a motiváció dominál, addig nem igazán van realitás-érzéke a szerelmes embernek, idealizálja a dolgokat. Csak nehogy baj legyen, ha sikerül, és érzékeli a valóságot.

8/10

Az első lefordított dalszöveg

A mai nap meghallgattam Okui Masami: Akasha albumát, lévén, hogy ma jelent meg 9 éve az album. Sajátságos album, aki ért a spiritualitáshoz, az jobban meg tudja magyarázni az "Akasha" szó jelentését, nekem kicsit zavaros volt, amikor utánaolvastam. Meg egyébként is valamennyire távol tartom magam a spiritualitástól, mert az ezotériával, élethazugságokkal aprópénzre váltották a valódi jelentőségét, és nehéz különbséget tenni, hogy mi a valódi spiritualitás, és mi ennek a "jóárasított" változata. De maradjunk is a japán zenénél, egy biztos, hogy ez az album már a megjelenésekor is furcsa volt számomra. 2009 elején már ismertem Okui Masami addigi összes dalát, így volt gondolatom, hogy mire számíthatok, de némileg mást kaptam. Ezt az albumot teljesen komolyan vette, az eddigieknél is érződik, hogy egy koncepcióra építi fel az album mondanivalóját, de az Akasha esetében ez kiváltképp érezhető. Ez Okui Masami legegységesebb albuma. Nincs dal, mely kilógna a sorból, vagy akár azt mondanánk, hogy ugyanazt a témát lazábban, vidámabban, oldottabban dolgozza fel (mint például a Dragonfly album esetében a Miracle GO!GO! dal), ebből kifolyólag ez egy nehezen "fogyasztható" album. Illetve hazudok, mert a LOVE SHIELD egy vidámság, de alapvetően ritkábban szoktam hallgatni, mert úgy érzem, fel kell készülnöm lélekben erre az albumra, ha ezt hallgatni akarom.

Ennek az albumnak a címadó dalát fordítottam le magyarra, mely itt olvasható. A romaji dalszöveg még megjelenésekor került ki az oldalra, a kanji szöveg és a magyarra fordítás pedig ma. Eléggé nehezen emészthető dal, emlékszem, sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal az érzelemvilággal, amit Okui Masami közvetíteni akar. 2009-ben még tizedennyire sem tudtam japánul, mint most, ezért nem a szöveg alapján értelmeztem a dalt, hanem ami érzelmet kihallok, a dallamvilága, illetve a zene is, amit közvetít. Mostanra úgy érzem, hogy fejlődött annyit a japán tudásom, hogy egy ilyennel megpróbálkozzak. De ehhez is kellett segítség. A Jisho.org egész végig nyitva volt, és igyekeztem úgy magyaros mondatokat összehozni, hogy ne veszítse el a jelentését, de amennyire lehet, hozzam is át magyarra a japános gondolkodást. Ami nem könnyű, ahogy több dalfordítást is láttam, többször volt olyan érzésem, hogy nem szó szerint kell venni a szöveget, hanem analógiában kell gondolkodni. De Okui Masami esetében ez különösen igaz, mert a szövegei nem egyszerűen úgy költőiek, ahogy az irodalomban, vagy akár más nagy dalszövegíróktól megszokhattuk, hanem olyan, hogy magyarra fordítva túlzottan egyszerűnek, vagy elvontnak tűnik. De az a jó, hogy az ő szövegeinél meg lehet azt csinálni, hogy ha magyarosra visszük át az értelmet, akkor nagyon szép szöveget lehet kapni gondolatban. Ezt azért így nem akartam megcsinálni, egyrészt mert kimeríti a szabad fordítás fogalmát, másrészt meg azt akartam, hogy azért amennyire lehet, hű legyen a japán szöveghez. Úgyhogy boldog 9. évfordulót Akasha album. ^^ Sajnos nincs nálam a CD, így nem tudom lefényképezni (mert amúgy megvan Limited Edition kiadásban), az egyelőre Békéscsabán van.

Már jó ideje tervezek egyébként dalszöveg elemzéseket is Puzsér Róbert rádióadásai után. Csak ezt komoly utánajárással akarom csinálni, hogy átfogóan tudjam elemezni az adott dalszöveget, megismerve az adott előadó zenei karrierjét, milyen időket élt meg akkoriban, amikor ezt a szöveget írhatta (nyilván pontos adatom nincs erről, csak sejtésem lehet), és ha zavarosan hangzik a lefordított szöveg magyarosan is, akkor igyekszem átadni magyar elmének is "emészthetően" az adott mondatot, hogy érdemes értelmezni. Nem lesz minden egyes dalszöveg szép és jó, "móka és kacagás", hiszen ahogy minálunk a '90-es években végigsöpört az Europop, és a szex szerelemmé "konvertálása", és ily módon történő kiárusítása, úgy a japán dalokban is megvan az a fajta sablonszöveg, mely sajnos élethazugságokat tartalmaz. Ezekre is rá fogok világítani.

Vajon mit rejt a fehér doboz?

Idén nyáron lesz 12 éve, hogy animéket nézek, és így visszagondolva volt már arra példa, hogy egy animét képek alapján nagyon jónak képzeltem el, aztán nagy csalódás lett a vége. Viszont az ellenkezőjére nem emlékszem, hogy lett volna precedens, de úgy néz ki, hogy a SHIROBAKO lesz az első ilyen anime.

Annak idején nem tudtam az animéről, amikor megjelent, csak akkor, amikor megtudtam, hogy Okui Masami új kislemezt jelentet meg (akkor), és az az anime második openingje lesz. Okui Masami... kérlek szépen, teljesen odavoltam az örömtől. És akkor utánanéztem az animének, de semmi jó megérzésem nem volt a dologból. Ennek ellenére adtam neki egy esélyt, és megnéztem az első részt, és arra emlékszem csak, hogy öt kiscsaj, akik ilyen teljesen vidámak, víg kedélyűek, csak az élet jó oldalát élik meg, a nehézségeiről tudomást sem vesznek, közösségük szimbóluma a fánk, amit örömmel emelnek a magasba. Ha egy animének ilyen előzménye van, abból semmi jó nem sülhet ki. Meg is mutatnám a kislemez borítókat, azok is jól érzékeltetik, hogy miért voltam ennyire előítéles az anime kapcsán.

Felül látható az első opening és ending Regular- és Limited edition kislemez (Ishida Yoko: COLORFUL BOX) borítója, alul pedig a második opening és ending szintén Regular- és Limited Edition (Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-) borítója. A képek mellett a dalok is eléggé árulkodóak, ugyanis mindegyik vilám, kellemes kis dal, amely még csak utalást sem tesz arra, hogy miről is szól az anime valójában. Ráadásul az első opening előadója Ishida Yoko, akit nem igazán szívlelek. Okui Masami némileg más eset. Nemcsak azért, mert ő számomra a #1, ha japán zenéről van szó, hanem azért is, amivé tette a dalt az énekhangja által. Ő is ugyanolyan dalt kapott, mint Ishida Yoko, csak az ő esetében hallatszik az is, hogy bár könnyedén énekli a dalt, mégis azért otthonosan mozog a balladákban, komoly mondanivalójú dalokban, és ez ha csírájában is, de tetten érhető az ő általa énekelt dalban. Mintha az énekhangjával meghackelte volna a dalt, pedig igencsak könnyedén kellett énekelnie az olyan szöveget, mint:

My beautiful life... Zutto

Úgyhogy bőven megvolt az alapom arra, hogy előítéletes legyen az animével kapcsolatosan, de aztán úgy voltam vele, hogy mivel az Okui Masami kislemez megjelenése február végi, ennek örömére rászánom magam, és megnézem most az animét. Hát, komolyan nem tudom, hogy egyáltalán bármikor is csalódtam kellemeset egy animében. Nem is azonnal derül ki, de azért érzékelhető már az elején, hogy sokkal többről van itt szó, mint amikről a képek és a dalok árulkodnak. Szerencsére ezt a fánkos dolgot inkább csak az első részben erőltették, aztán nem találkozunk vele. Bár a 8. részig láttam az animét, de nem látok arra utalást, hogy ennek lesz folytatása. De miről is van szó? Egy animestúdió mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A főszereplő öt lány még gimnáziumból ismerik egymást, azáltal lettek barátok, hogy mind az öten szeretik az animéket, és animációs klubot alapítottak. Még ebben az időben elkészítették az első amatőr animéjüket, ennek sikere pedig kellőképp inspirálta őket, hogy ezt komolyan is csinálják. Ötük közül kettejüknek Miyamori Aoi-nak és Yasuhara Emának ez lett a szakmája. Elhelyezkedtek a Musashino Animation stúdióban, és rajzolóként próbálják megállni a helyüket. Hármójuknak viszont nehézségük támad a megfelelő munkahely megtalálásában. Sakaki Shizuka seiyuu szeretne lenni, de nem tudja legyőzni az lámpalázát, így nem is tudja megmutatni a tehetségét, így nem alkalmazták még. Toudou Misának ugyan van munkája, de nem szereti azt. Egy autógyártó cégnél tervez 3D modelleket. Az ötödik lány, Imai Midori még egyetemista, de álma, hogy forgatókönyv író legyen.

Igazából már a lányok háttértörténete inkább azt alapozza meg, hogy itt komolyabb történettel van dolgunk. És tényleg. Hiába van Aoi-nak és Emának olyan munkája, amit szeret csinálni, mégis sok nehézséggel szembesülnek, melyekkel olykor eléggé nehezen birkóznak meg. Nagyon tetszett például az (és bevallom őszintén, magamra ismertem benne jellem tekintetében), amikor Ema sehogy nem tudott lerajzolni egy macskát. Hiába próbálta, a végén csak az lett a vége, hogy összegyűrte a papírt, földre dobta, és a sírás kerülgette. És akkor olyan volt, hogy ugyan meghallgatta az embereket maga körül, de szíve szerint egyedül maradt volna. Aztán végül azzal nyert inspirációt, hogy az egyik munkatársa elvitte őt a közeli parkba, ahol egy bizonyos macskával szokott találkozni, és javasolta, hogy figyelje meg a mozgását. Vizsgálja meg, simogassa meg, hogy ihletet nyerjen. Az már extra érdekesség volt, hogy szegény macskát addig vizsgálgatta, amíg el az meg nem ijedt, és el nem szaladt tőlük. De mint olvasható, a többiek élete sem könnyű. Aoi is megtapasztalja ezt, de azért megfigyelhető ebben az animében is a tipikus japán mentalitásnak egy kis szelete. Hiszen hiába küzdenek a lányok nehézségekkel, azért csak azt mondják magukról, hogy "daijoubu", meg mosolyt erőltetnek az arcukra. Azt tudni kell a japánokról, hogy náluk a mosoly nem feltétlen azt jelenti, amit minálunk. Sokszor mosoly mögé rejtik el a valódi érzéseiket, és még akkor sem vallanák be, hogy problémájuk van, amikor például haldoklik az édesanyjuk, és legbelül üvöltenek a fájdalomtól. Nem akarják a másikat terhelni a problémájukkal. Valami hasonló figyelhető meg ebben az animében is, bár Ema esete annyiban egyedi, hogy nem képes rejteni a fájdalmát. Annyira látszott rajta, hogy nyomasztja őt, hogy nem képes macskát rajzolni, de amúgy ő sem mondaná ki, hogy mi a baja. A többieknek mégsem volt nehéz rájönni, hogy mi a baja és aztán segíteni neki.

Ez egy kiragadott példa volt, de többet is lehetne mondani, ami miatt nagyon jó nézni az animét. Inkább azt érzékelem, hogy az animekészítés, és a stúdió csak egy körítés, sokkal inkább a japán valóságba vezet be minket. Ez az anime tömény Slice of Life, annak is szinte a legjobb fajtájából. Hasonló a Bakuman. is, bár az a mangakészítés rejtelmeibe enged betekintést. Abban sokkal inkább előtérbe kerül egy mangaka élete, sokkal inkább megismerhetjük annak nehézségeit, sőt az talán még Slice of Life téren is jobb lett. De mind a SHIROBAKO, mind a Bakuman. kiválóan mutatja be a japán valóságot, és azt, hogy ezzel hogyan küzdenek meg a mindennapi problémákkal szereplők. Csak ajánlani tudom mindkét animét.

Sword Art Online másodjára is végignézve

Ma értem a Sword Art Online első szériájának végére. Szeretném megnézni a második sorozatot, meg abban bíztam, hogy most másképp fogom látni a dolgokat 5 év után, és tetszeni fog.

Az írás sok spoilert tartalmaz, aki esetleg nem látta még az animét, de tervezi megnézni, az ugorja át ezt a postot.

Az igazság az, hogy rettenetesen nagyot csalódtam. Az pozitívum, hogy a hangulata miatt nézette magát az anime. Az az érdekes, hogy éreztem benne valamit, ami miatt mindig inspirált, hogy nézzem meg az újabb részt. A legnagyobb hibája viszont az, hogy sokkal többnek mutatja magát, mint ami, vagyis a dramaturgia rettenetes. Kirito (Kirigaya Kazuto) egyszerűen szánalmassá válik azzal, hogy hősnek mutatja magát, miközben inkább tűnik egy esetlen kölyöknek. Sőt, odáig elmentem, hogy poénból a negatív főhősnek, Nobuyuki Sugou-nak drukkoltam, amikor Asunát (Yuuki Asuna) "kínozta", mert legalább Kirito tanul egy kicsit az életről. Asunát se sajnáltam különösebben, mert ő is olyan volt, hogy eljátssza a hőst, de a második játékban, az ALFheim Online-ban szinte könyörög Kiritónak, hogy mentse meg őt. Bosszankodtam is magamban azon, hogy mi az istenért nem segít magán, miért nem szabadítja ki magát az aranykalitkából. Aztán láttam, hogy csak tesz egy próbát, de amikor elkapták, olyan szánalmas lett hirtelen. A negatív "főhős" indítéka is borzasztó. Semmi másért nem alkotta meg az ALFheim Online-t, csak hogy Asunát feleségül vegye még a játékban, amíg a való életben öntudatlan állapotban van, meg istennek képzeli magát, és ő lesz a világ ura. Az ilyet be szokták zárni az elmegyógyintézetbe, hogy elkülönülve legyen az emberektől, nem még hogy komolyan vesszük. Ráadásul Kirito olyan könnyedén vívta meg ellene a végső harcot, hogy unottan, egykedvűen néztem végig az utolsó rész erre vonatkozó jelenetét. Rettenetesen kiábrándító, hogy egy ilyen animének, mely ennyire nagymenőnek mutatja magát, csak ennyi indítékra telik. Most el kell dönteni, hogy komoly, mindent felülmúló animét csinálunk, vagy lemegyünk a Super Sentai (vagy Tokusatsu, kinek hogy tetszik) szintjére, és akkor a helyén kezeljük a dolgokat.

Minden hiba a dramaturgiai káoszból fakad, ami az animét végigkíséri. Tetszett az utolsó rész vége, ahogy lezárják az animét, de sokkal hatásosabb lett volna, ha többet szerepelnek a mellékszereplők, mert megint arról van szó, hogy többnek mutatja magát az anime, mint ami valójában. Kirito soha nem volt igazán csapatjátékos. Az elején még igazi magányos farkas volt, aztán valahogy összeállt Asunával, meg ott volt neki Yui meg Sugu is, de nem volt meg az az érzés, ami egyébként nagyon sokat dobott volna az animén, hogy egy csapat lett volna Kirito mellett. Még azt se bántam volna, ha ő lett volna a főnök, de ha lett volna körülötte 5-6 ember, aki segítette volna a kalandjában, az nagyon jót tett volna az animének. Meglett volna a mondanivaló az összetartozásról, az egység erejéről, nem utolsó sorban mindenkinek lett volna egyénisége, saját képessége, és a néző választhatott volna saját kedvencet. De csak egy páros harc a SAO-ban, majd egy hármas csoport az ALO-ban (Kirito, Sugu és Yui), lehet bizalmam abban, hogy ez változni fog a második évadra? Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog.

Jellemfejlődés sem igazán érzékelhető az animében. Az odáig rendben van, hogy a játék elején még mind a ketten (Kirito és Asuna) magányos farkasok voltak, aztán az egymás iránt érzett szerelmük nagyban javít a szociális érzékükön, de Kirito az első részekben is beszélt emberekkel, az ALFheim Online-ban is csak Sugu-vel volt egy csapatban, tehát olyan nagy ugrás, hogy csapatjátékos lenne, nem láthattunk. És Yui jelenléte... Amikor Kirito és Asuna végül összejöttek, akkor hirtelen megjelenik Yui, aki elmondása szerint nem emlékszik semmire, de egyből papának és mamának hívja Kiritót és Asunát, mintegy szülővé avanzsálva őket. Nem elég, hogy összejövetelük után azonnal a házasságot tervezik (az alkotók sok Disney-t néztek...), de egyből jön egy ártatlan arcú kislány, aki egyből s frissen összejött pár gyerekének hiszi magát. De hogy odaédesgeti magát Kiritóékhoz, aztán egyszer csak azzal jön, hogy ő valójában egy program, aztán, hogy siratják, az olyan idióta dramaturgiai húzás volt, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Nincs valódi értelme a jelenlétének, ehhez képest olyan hatásvadász jelenet volt, ahogy ártatlan síró arccal bevallja, hogy ő egy program, amit egy dél-amerikai sorozatban láthatunk. A másik, ami nemhogy értelmetlen, de sokak számára undorító is, a testvéri szerelem, ami az ALFheim Online játékot végigkíséri. Bár az elején tisztázzák, hogy Sugu csak fogadott testvér, de beleszeret Kiritóba, és szinte végig a testvéreként említi őt. Ennek az égvilágon semmi értelme nincs. Azt tudni kell rólam, hogy az átlaghoz képest sokkal toleránsabb vagyok a különböző szexualitásokkal kapcsolatosan, és úgy vagyok vele, hogy amíg két ember (vagy három, négy, akárhány...) boldog egymással anélkül, hogy bárkinek is ártanak vele, addig joguk van a szerelemhez és a boldogsághoz. Nem is azzal van bajom, hogy mint testvér szeret belé (különben miért hívja mindig "Onii-san"-nak?), hanem, hogy nem következik abból semmi, hogy egy ilyen szerelmet mutat be. Mert azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy szerelmes belé, segít Kiritónak, hogy kiszabadítsa Asunát, és ezért minden tőle telhetőt megtesz, és ez nagyon szép dolog, de bármelyik lány bőven megfelelt volna Sugu helyett. Semmi nem következik abból, hogy a fogadott testvérébe szeret bele.

A játékok kapcsán nem tudok érdemlegeset nyilatkozni, mert az MMORPG nem az én stílusom. Szinte csak konzolon játszok, nagyon keveset PC-n ott is alig RPG-t. Meg azért sem akarom e téren jellemezni az animét, mert kevés videojátékkal foglalkozó animét láttam. A .Hack szériát kéne megnézni, ha MMORPG animésítéséről van szó. Még nem láttam, de sok jót olvastam az animéről. Így összehasonlítási alap nélkül, és hogy nem vagyok jártas az MMORPG-kben azt gondolom, hogy egyrészt ez a nem lehet kijelentkezni és a "kisütési" rendszer eléggé idiótaság, nincs jól átgondolva, de a részek alatt sem volt meg igazán az az érzésem, hogy egy játék cselekményét nézem. Az ALFheim Online-nak igazán a szabályrendszerét sem ismerhettük meg, de ott már ki lehetett jelentkezni.

A hangulata sokat ment a dolgon, meg néhány jó jelenet, de összességében rettenetesen amatőr munka a Sword Art Online. Ja, és ne felejtsem el a zenét. Kajiura Yuki ismét mesterművet adott ki a kezéből. Tehát a zene nagyon jó, csak az a baj, hogy a sok hülye jelenet miatt nem jön ki igazán a zene fantasztikussága, mert a hatásvadász jelenetek debilizálják a zenét. Az első openingről és endingről már nyilatkoztam, most összefoglalóan. LiSA: crossing field (OP) dala hűen tükrözi az animét azáltal, hogy a dal is sokkal többet akar mutat, mint ami a valóságban. Jó dal, erős, de nem tudok megbarátkozni vele. Tomatsu Haruka: Yume Sekai (ED) dala már valamivel kellemesebb. A második opening (Eir Aoi: INNOCENCE) meglehetősen súlytalan dal. Alig tudok visszaénekelni, dúdolni belőle bármit is. Az ending Haruna Luna: Overfly már egy sokkal erősebb, és érzelmileg is hangsúlyosabb dal. Ez volt az egyedüli pozitív csalódás az öt évvel ezelőtti véleményemhez képest. Ezt a dalt annak idején nagyon nem szerettem, de most tetszik. Amúgy Sugu érzelmeire reflektál.

Bár ez az anime ékes bizonyítéka annak, amivel joggal vádolják az anime-ipart, hogy a maiakban alig van ötlet, innováció, vagy progresszív mondanivaló, ennek ellenére rettenetesen gyűlölöm a "régen minden jobb volt" mantrát. Bár én is látom azt, hogy nincs már olyan anime, ami bármiben is úttörő lenne, mégis a maiak között is bőven lehet találni olyan alkotást, ami szép rajongótábort tudhat magának, megérdemelten. Méghozzá azért, mert lehet, hogy egy újabb alkotás adja át valakinek az adott stílus jellemzőit, vagy közvetít mondanivalót oly módon, hogy az megtetszhet a nézőnek. A Sword Art Online-ról is azt gondolom, hogy akinek még nincs jártassága az animékben annak tényleg nagyon tetszhet ez a mű. Viszont egy tapasztaltabb animésnek már nyilvánvaló lehet az a sok hiba, ennek fényében meglep, hogy veterán animések is képesek ódákat zengeni a SAO-ról. Valamit nagyon jól csináltak a készítők...

Új ismertető az Aoi Anime oldalra

Nemrég kikerült egy általam írt ismertető az AoiAnimére, méghozzá a ClassicaLoid animéről. Végére értem az első szériának, lassan utol is érem a sorozatot, hiszen már a második széria 10. részénél tartok, és eddig 17 részt vetítettek le.

Az ismertető itt olvasható

Az írás az első szériáról szól. Ahogy szétnéztem az oldalon, nem igazán szokás folytatásokról írni ismertetőt, elég kevés olyan anime van, aminek a folytatásáról is írtak. De valószínűleg írni fogok majd a második szériáról, mert hozza az első színvonalát, sőt, talán még ötletesebben mutatja be a zeneszerzők életét, és az általuk írt zenék történetét.

Habár tudom, hogy az AoiAnime kevésbé látogatott oldal az AnimeAddicts-hoz képest, mégis szívesebben támogatom az AoiAnimét. Szimpatikusabb, és tetszik, hogy a dizájn is egyszerű. Vagyis, látszik, hogy nagyon rég nem volt érdemben külsőségekben fejlesztve, de nem érzem azt, hogy különösebben szükség lenne rá. Gondolkodtam azon, hogy kikerülhetne az AnimeAddicts-ra, csak azon gondolkodtam el, hogy nem-e lenne probléma, hogy mind a két oldalon kint van ugyanaz az ismertető. Részemről ez nem lenne probléma, és nem olvastam az AoiAniménél, hogy ez kitétel lenne, hogy nem kerülhet ki máshova. Ha rajtam múlna, kitenném, szívesen veszem, ha minél többen olvassák az írásaimat, ha jónak tartom. Ezt pedig jónak gondolom.

Animék magyar hanggal

Most szántam rá magam, hogy megnézzem a Fullmetal Alchemist: Brotherhood animét. Nézegettem annak idején az Animax-en, de eléggé össze-vissza, amikor "érkezésem" volt, akkor odakapcsoltam. Sokat néztem, így azért eléggé sok részt láttam belőle, de az FMA világa soha nem fogott meg igazán. Két okból döntöttem úgy, hogy most nekivetem magam a második szériának. Egyrészt mert azt gondoltam, hogy mostani fejemmel másképp fogom látni az animét, másrészt meg van benne némi nosztalgia. Hiszen ez a sorozat is kb. 8 éve ment már az Animax-en, és úgy vagyok vele, hogy ha magyar hanggal nézem meg, akkor visszahozok valamit magamnak a régi időkből.

Egyelőre a 4. résznél tartok, így az elemzéstől még bőven eltekintenék, viszont a magyar szinkronról írnék. Mert magyar szinkronnal nézni animéket tényleg éveket repítenek vissza az időben, a magyar szinkron minden bájával és átkával. Ez meglátszik a Fullmetal Alchemist-ben is. Az egyik ok, ami miatt kerültem az animét (magyarul), az Szabó Máté hangja, mint Edward Elric. Alapvetően jó hangja van Szabó Máténak, de amikor ideges, akkor felviszi egész magasra a hangját, és az rettenetesen idegesítő volt már akkor is hallani, de még most is. De a magyar hangok döntő többségénél lehet azt érezni, hogy jóformán színészeket fogadtak fel, akiknek nincs sok közük a hangszínészethez. Nem véletlen van erre külön tanfolyam Japánban. De nemcsak arról van szó, hogy animét sajátságosan kell szinkronizálni, néhány magyar hang esetében már a szinkronszínész hangján elbukik a dolog. Nemcsak Szabó Mátéval van bajom, de akkor is a falra mászok, amikor Szalay Csongor vagy Molnár Ilona hangját hallom. Szalay Csongor valami eszméletlen idiótán szinkronizált gyerekeket, aztán, ahogy tinédzser lett és felnőtt, úgy fiatal felnőttek szerepében játssza a nagymenőt. Ha jól tudom, mostanság valami rockzenekar frontembere. De borzasztók a hörgései, amiket például Kurosaki Ichigóként művel a Bleach-ben. Molnár Ilona hangja meg mindenhogy borzasztó. Miatta van az, hogy például a Full Metal Panic! és az Inuyasha szinte csak japánul nézhető, mert olyan szinten hordoz beképzeltséget a hanglejtése, és ő is akkor a legrosszabb, amikor üvöltözik. Ja, és ha már Inuyasha, akkor ne hagyjam ki Steiner Kristófot sem, aki szintén arra "inspirál", hogy csak japánul nézzem az animét, ha előveszem. Tehát nemcsak arról van szó, hogy örömöt, bánatot, dühöt bizonyos szituációkhoz mérten másképp kell hanggal kifejezni, hanem már önmagában a hangnál megreked a dolog, és innestől nemigen van értelme tovább fejtegetni a dolgot.  Ilyenkor gondolkodok el azon, hogy érdemes-e magyarra fordítani az animéket, vagy maradjunk meg az eredetinél, mert az a hiteles.

Habár negatív példákat soroltam fel, nem vagyok teljesen a magyar szinkron ellen, sőt! Azt gondolom, hogy az, hogy magyarul jelennek meg animék, mangák, az egy erős közösségre utal, hiszen van elég rajongó ahhoz, hogy megérje megjelentetni japán kiadványokat magyarul is. És ez nagyon szépen ment így sokáig a kezdetektől egészen 2012 környékéig. Azt gondolom, hogy a magyar animézés csúcsa 2004-2009 között volt. Ekkor szinkronizálták a legtöbb animét, és DVD-k is szép számban jelentek meg ezekben az időkben.

De aztán gyökeres változás következett be. Ez egyrészt a 2008-as gazdasági világválság következménye, másrészt meg mivel az animének távolról sincs akkora kultúrája, mint mondjuk a zenének, filmnek, ezért gyorsan leálltak az anime DVD-k, mangák vásárlásával a rajongók, elsősorban erről mondtak le, mint más kulturális dologról, amihez jó eséllyel sokkal régebbi rajongás fűz, ezáltal a kötődés is erősebb lehet hozzá. Azok, akik meg ezután lettek animések, azok már csak a hanyatló anime DVD kínálatot, és a folyamatosan ismételt sorozatokat látták az Animaxen, kevés új animével. És persze a letöltés már az anime szférát is régesrég elérte, így már nem is volt igény arra, hogy magyarul jelenjenek meg animék. Ennek meg is lett az a következménye, hogy az Animax megszűnt, és a DVD-gyártás is teljesen mélypontra került. Mangákkal alig-alig lehet találkozni könyvesboltokban. Tegnapelőtt bementem az Árkádba a nagy Libribe, gondoltam, hogy az ő mangakínálatuk kellően reprezentatív. Csak egy kötet Nana mangát láttam, meg a Yojimbóból, de egy kis polcon volt az a néhány darab, azt is úgy kellett keresni.

Na de mit csodálkozunk azon, hogy alig érhetők el magyar kiadványok, amikor mi, magyarok nem igazán vásároljuk az eredetit, inkább letöltjük. Nagyon durvának tartom azt, amit néhány hónapja hallottam még Békéscsabán az egyik SPAR-ban. Amikor volt a 200 forintos DVD akció, és a hozzá fűződő nyereményjáték, akkor az egyik nap, hallom, hogy két srác beszélget a DVD-k között. Mondja az egyik, hogy ezt igazán megvehetnénk 200 forintért. Mire a másik: Hülye vagy, inkább letöltöm, minthogy pénzt adjak ki érte. Értitek, 200 forint... Ezek után mit csodálkozunk azon, hogy nincsenek anime DVD-k? Magyarországon egy darabig kifejezetten jól ment a zene és filmipar, elég sok CD-t, (régen kazettát és lemezt) vettek az emberek, ahogy sok videokazettát és DVD-t is. De ahogy elterjedt a letöltés, azzal exponenciálisan csökkentek az eladások. Megfigyelhető, hogy nálunk jobban, mint az "átlag" országokban, ahol jobban tartotta magát az CD, DVD. Ennek egyik oka a jobb kereseti lehetőség, a másik meg, hogy nagyobb kultúrája van az eredetinek. De a Magyarországon történt eladások radikális csökkenése hozta magával a CD-k, DVD-k jóárasított, de "fapados" kiadásait. De ezek sem hozták meg azt, hogy megálljanak a csökkenések, ezért szépen lassan kiszorultak a piacról az olyan műfajok, mint az anime.

Az nyilvánvaló, hogy ha szeretnénk ismét magyarul nézni animéket, ahhoz először szemléletet kell váltani. De érdemes-e most elkezdeni? Lehet-e ezzel a generációval kezdeni valamit? Valószínűleg ez is olyan dolog, hogy érdemes, de ez nagyon lassú, és kemény munka lenne, melynek gyümölcse jó eséllyel csak hosszú évek után aratható le. És amikor láttam a Mondo magazinokban, hogy egy idő után már ők is a japán aktualitásokkal foglalkoznak, és nem licenszelnek már animéket, mangákat, onnantól kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy a Mangafan feladta, hogy a magyar aktualitásokról írjon, ezáltal szemléletet formáljon. Nem álltak bele ebbe, mert szerintem ők nem a hosszú munkát látták a dologban, hanem hogy ez nem fog menni. Mondjuk nekik könnyebb az utóbbit látni, mivel megszűnt az Animax, valamint az Anime DVD-ik, mangáik eladásai is vélhetően durván visszaestek az idők múlásával. Hogy mennyire nyereséges a MondoCon, azt nem tudom, erről biztos információm nincs.

Úgyhogy aki arra vetemedne, hogy saját erejéből fel akarja ismét lendíteni az animés közösséget magyar megjelenések által, az elképesztően nagy fába vágja a fejszéjét. Először kicsiben kell megjelenni, aztán folyamatosan terjeszkedni, gyűjteni magunk köré az embereket, de a magyar nép nem a bátorságáról híres. Főleg egy ilyen szituációban, amelynek eredménye csak évek múlva lesz látható, és az sem biztos, hogy egyáltalán bekövetkezik. Az Animax abból a szempontból jó irány volt, hogy több környező országban ment egyszerre: Csehországban, Romániában, meg jó eséllyel Szlovákiában is. Azt inkább elképzelhetőnek tartom, hogy hasonlóképp ahogy a Nintendo forgalmazója sem magyar, hanem cseh, mely Lengyelországba, Szlovákiába és Magyarországra is forgalmaz Nintendo konzolokat, játékokat, ugyanúgy nagyobb esély van arra, hogy több kisebb ország fogjon össze, és ki-ki a saját nyelvén népszerűsítse az animéket. Állítólag Pesten nem, de Békéscsabán sokáig cseh nyelven mentek az Animaxen anime ajánlók, illetve a képernyőn látható szöveg volt cseh, amúgy a beszéd magyar volt végig. Magyarországon erősnek mondható az animés közösség, hiszen sokan járnak MondoCon-ra, de korántsem biztos, hogy leülnének a TV elé nézni magyarul animét, amikor a legújabbak azonnal elérhetők japán hanggal, angol felirattal.

Japánul meg nagyon jó animét nézni, hiszen mégiscsak Seiyuu-k szinkronizálnak, akik külön ilyen tanfolyamot végeztek el. Mert nemcsak "szimplán" örömöt, bánatot, haragot közvetítenek a hangjukkal, hanem annak minden fokozatával és színével teszik élvezetessé és még élőbbé az animét. A magyarok erre nem igazán képesek. Viszont a magyar szinkron magasan az angol és a német fölött áll. Mert az azért tetten érhető a magyar hangokban is, hogy a mi nyelvünk érzelemdús, és véleményem szerint a magyar nyelv hangzása nagyon szép, míg az angol szinkronosan animét nézni az a műfaj megerőszakolása. Az angol beszédstílus, hanglejtés, szóhasználat nagyon távol áll a japánétól, ebből kifolyólag angolul hallani a japán szavakat, neveket borzasztó. A német valamivel jobb (amit ugye az RTL 2-n láthattunk régebben, azóta átköltöztek a német animék a ProSieben MAXX-ra), de hozzájuk képest a magyar színvonalas.

Ezért sem vagyok a magyar szinkronok ellen. Mert bár vannak gyermekbetegségei a japánhoz képest, de azért tetten érhető benne az az általánosan magas színvonal, amivel a magyar szinkront jellemezni szokták. De ahhoz, hogy újra legyen magyar szinkron, ahhoz extrém nagy elhivatottság kell, mert annyira mélyponton van a dolog, hogy óriási nagy kitartás kell ahhoz, hogy valaki átlendüljön a nehézségein. Nekem ehhez egyedül nincs is elhivatottságom, de ha lenne egy olyan csapat egy olyan csapat, amelyik nem azzal az attitűddel népszerűsíti a magyar szinkront, ahogy az Animeövezet (legalábbis ez volt a régi nevük, nem tudom, ma már milyen néven dolgoznak, nem követem már a munkásságukat) teszi, tehát nem ostorozza állandóan a magyar média színvonalát, és nem hasonlítja össze, hogy bezzeg a németek... oda szívesen becsatlakoznék, és segíteném a munkájukat, ahogy tudom. De ez szerintem csak úgy hatékony, ha elfogadjuk, hogy a magyar animepiac helyzete szörnyű (tehát nem siránkozunk rajta állandóan), és lépésről lépésre haladunk előre, és elfogadjuk, hogy a cél csak nagyon lassú léptekben érhető el. De ha sikerül, akkor jó eséllyel nemcsak a MondoCon által lesz Magyarország az animés térképen.