2017. június 6., kedd

Uchuu no Kishi -Tekkaman Blade- karaokék

Azért van előnye a Facebooknak. Azáltal, hogy nagyobb nyilvánosságot kaphat egy-egy írásom, nagyobb felelősséget érzek a munkám iránt. A blog továbbra is alapvetően az animékről, mangákról, japán könnyűzenéről fog szólni, de a Facebook oldalra mindegyik blog linkje ki fog kerülni., így lehet válogatni. Mindenki arra a cikkre kattint, amelyik tetszik neki. A japán zenén belül a karaoke kiemelt szerepet fog kapni. Most az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime openingjeivel és endingjeivel foglalkoztam, sikerült tegnap megcsinálni mind a két openingből és endingből a kfn-eket, amiket elterveztem:
  • OP01: REASON
  • ED01: ENERGY OF LOVE
  • OP02: Eien no Kodoku
  • ED02: LONELY HEART
Mind a négy dal előadója Kosaka Yumiko. Neki ugyan nagyon rövid előadói karrier jutott, de az annál érdekesebb. Róla itt írtam bővebben. Ő egyike azon japán előadóknak, akiknél sajnálom, hogy nem jutott neki több szó. Jó hangja van, és van néhány nagyon jó dala, ami miatt érdemes volt megismerni őt. A Tekkaman Blade anime dalok esetében sajnos csak a openingeknek van karaoke verziójuk az endingeknek nincs, így azokat vocal only-ban csináltam meg. Ráadásul a LONELY HEART-ot nem ismertem annyira, mert az nem került fel a stúdióalbumára, így azt nem hallgattam olyan sokszor. Ennek ellenére nem volt nehéz időzíteni, mert láttam logikát a ritmusban, így szinte magamtól ment végig. Maga a dal egyébként nem valami jó, megértem, hogy miért nem került fel albumra. 5 perc 47 másodperc hosszú, de ami a nagyobb baj, hogy indokolatlanul hosszú. Sok a zene, és sok a "felesleges" ének. Ez alatt azt értem, hogy nem viszi el a dalt sehová. Pedig kifejezetten jónak indul. A szöveg lényegében úgy kezdődik, hogy álmában az ő mosolyát látta (gondolom, a nagy őét), és amikor felébredt, azonnal beléhasított a tudat, hogy minden ugyanolyan, mint tegnap volt. Ami vélhetőleg egy nagyon rossz állapot, mert rögtön azzal folytatja, hogy elfelejt minden kedvességet, és csak egy célja maradt: Futni... futni egyedül. Nagyjából ennyi hangzik el az ending videóban, és kíváncsi voltam, hogy hova megy végül a dal. Csalódottan tapasztaltam, hogy önsajnáltatásba fullad az egész, és a magányos szívének "kiéneklésével" csupán az a célja, hogy azt hangoztassa, hogy egyedül harcol mindenért. Az önsajnáltató jajgatásról már ne is beszéljünk. De megcsináltam, hogy teljes legyen a karaokéban az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade repertoár.

Az animével egyébként hamarosan végzek, már 41 részt láttam a 49-ből. Igazság szerint várom, hogy vége legyen, mert az egészet Hayashibara Megumi miatt kezdtem el nézni. Ő szinkronizálja benne Kisaragi Aki-t. Őmiatta megérte nézni az animét, ugyanis itt Megumi-san saját hangján szinkronizál, nem "alakít" rajta, mint akár Lina Inverse-nél. Jó eséllyel azért, mert Aki eléggé komoly karakter, nála nincs lehetőség bolondozásra. Maga az anime meg egyrészt azért nem tetszik annyira, mert nem az én stílusom a sci-fi, mecha, másrészt meg túl sok az érzelgősség és az érzelmi kitörés. A 25. rész körül ugyan fény derül a háttértörténetre, és kellő magyarázattal is szolgál, de nekem ez már akkor is sok. De ha már eljutottam eddig, akkor végig is nézem, ráadásul úgy tudom, hogy Japánban népszerű anime volt a maga idejében (1992-1993-as, úgyhogy jó régi), úgyhogy ezért is nézem. Tervezem megnézni az elődjét is, az Uchuu no Kishi: Tekkaman-t, ez még ennél is sokkal régebbi, 1975-ös, úgyhogy a legrégebbi anime lesz, amit eddig láttam. Viszont amit érdekesnek tartok, hogy az OVA (Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade II) viszont kifejezetten tetszett. 10 évvel játszódik a fősztori után, és talán azért tetszik nagyon, mert bár ugyanúgy az űrben és egy távoli jövőben játszódik, de csak lazán hordozza magában a sci-fi elemeket, ezért nézhetőbb számomra. És érdekelt is a történet. Ráadásul az OVA már nemcsak Hayashibara Megumi miatt érdekelt, hanem a három endinget (nincs openingje) Okui Masami énekelte. Az alábbiakat:
  • REINCARNATION (1-3. rész)
  • Live alone Sennen Tattemo (4-5. rész)
  • It's DESTINY -Yatto Meguri Aeta- (6. rész)
Ezek a dalok jelentősek Okui Masami karrierjében, ugyanis 1994-ben ezek voltak az énekesnő első igazán nagyon jó dalai, amik már nemcsak szórakoztatnak, kellemes érzést okoz a hallgatásuk, hanem minőségiek is lettek. Erősebbek, jelentőséggel bírnak, és megerősítették az énekesnő első albumát. Többek között ezeknek a daloknak köszönhetően indult el nagyon jól a karrierje, és adja az első album (Gyuu) azt az érzést, hogy itt egy nagy karrier lehetősége hallható. A mai napig nagyon szeretem a debütáló albumot hallgatni. Az animét meg aki látta, szinte mindenki szereti, úgyhogy ne az én véleményem legyen mérvadó.

2017. május 11., csütörtök

Harada Chie

Tegnap egy olyan japán énekesnőről írtam, akinek elég hamar véget ért a karrrierje, ma szintén egy olyan énekesnőről szeretnék írni, akinek diszkográfiája szintén meglehetősen szegényes. Olyannyira, hogy csak egyetlen egy kislemeze van. Ő Harada Chie, akit még én sem ismernék, ha nem láttam volna a GHOST SWEEPER Mikami animét. Rejt néhány érdekes embert ez az anime, egy darabig az ő esetében sem értettem, hogy miért ennyire rövid az énekesnői karrierje. Nagyon kevés információt találtam róla, de az minden kérdésemre megadta a választ.

Harada Chie ugyanis nem akármilyen hangú énekesnő, konzervatóriumot végzett, tehát komoly hangképzést kapott. És ez megadja a magyarázatot arra, hogy miért nem áll össze számomra a GHOST SWEEPER című dal. Olyan érzésem van mindig, amikor hallgatom a dalt, hogy akármennyire is jó, és ötletes, nem passzol az előadó énekhangjához. Akkor nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, de most már rájöttem, hogy mert túl jól énekli. A dal egy könnyed, '90-es évekre jellemző anime betétdal (1993-as a kislemez), és ebben énekel egyébként nagyon jól. Valószínűleg hamar kiderült mindenki számára, hogy ez nem lesz így jó, ezért villámgyorsan abbahagyhatták a dolgot. Igen, tényleg azt gondolom, hogy máshol jobban tudna érvényesülni, és azért a Twitter oldalán látható, hogy azért aktívan énekel, csak más közönségnek. Amúgy érdekes volt nézni az énekesnő Twitter oldalán macskás postot retweetelt. Nagyon imádhatja a macskákat, másfelől azt azért jó látni, hogy bár csak egy kislemezt énekelt fel az animés közönségnek, az azért látszik a képeken, hogy jól érzi magát abban, amit csinál, és ez a fő.

A dal azért nem maradt annyiban. Okui Masami énekelte a movie betétdalát 1994-ben, valószínűleg ezért is énekelhette fel a 2003-as Masami Kobushi albumára az anime openinget. Az azért hallatszik, hogy mégiscsak neki áll ez jól, ő mozog otthonosan az anime zenék világában. És tényleg. Makkun hangja sokkal könnyedebb, nincs így komolyzenei végzettsége, ezért spontánnak hangzik az éneke, és ez jobban illik a dal eredeti hangulatához. Úgyhogy Okui Masami előadásában számomra vitathatatlanul 10/10 a dal, ott jegyzem a legjobbjai között, ehhez kétség sem férhet. Csak ezért az egy dalért érdemes megvenni a Masami Kobushi albumot.

De azért térjünk vissza egy kicsit az eredeti kislemezhez. A második dal, a Try my heaven is kifejezetten jó dal, érdemes meghallgatni. A címe árulkodó, hogy bár nem hangzik fel az animében, de illik hozzá. Maga a dal jól visszaadja az anime hangulatát. De ebben a dalban is érződik, hogy túl jó neki. Sajnálom a dolgot, mert egyébként nagyon jó dal mind a kettő. El is gondolkodtam azon, hogy milyen lett volna, ha Okui Masami 1993-ban ezzel a kislemezzel debütál, az bizony óriási durranás lett volna.

Úgy vagyok vele, hogy mivel ez az énekesnő egyetlen kislemeze, és mivel nagyon ritka, ezért ismerje meg az egész világ, és kiteszem letöltésre.
Megjelenés: 1993. április 30.
Kiadó: StarChild (King Records)
KIDA 56
Ár: ¥1.000
  1. GHOST SWEEPER 3:44
  2. Try my heaven 4:49
  3. GHOST SWEEPER (OFF VOCAL VERSION) 3:45
  4. Try my heaven (OFF VOCAL VERSION) 4:49
A kislemez nem került fel az Oricon chart-ra.

Letöltés itt / Download here
320 kbps mp3 + BK scans

2017. május 10., szerda

Kosaka Yumiko

Általában megoszlanak a vélemények arról, hogy érdemes egy jó anime zene után komolyabban megismerni az adott előadót. Magyarországon kevesen foglalkoznak annyira komolyan a japán zenével, mint én, ezt nyíltan ki merem jelenteni. Másrészt az állítás ellenzői úgy vannak vele, hogy azért, mert hallottunk egy jó openinget vagy endinget, még nem érdemes komolyan foglalkozni. Egy anime dalt sokkal inkább az adott műhöz írják, semmint az előadó egyéniségéhez, ezért attól, hogy megtetszik egy dal, attól még könnyen meglehet, hogy ha meghallgatnánk a többi saját dalát, csalódás érhet. Találkoztam már én is ilyennel, amikor valaki szimpatikus volt számomra, azt amikor meghallgattam egy önálló albumát, döbbenten hallom, hogy teljesen más a zene, úgyhogy ismerős számomra a dolog. Az egyik ilyen nagy csalódás volt a Do As Infinity, amikor azt hittem a két Inuyasha ending után, hogy biztosan sok hasonló daluk van, és akkor igazán kedvemre valók lesznek. De kiderült, hogy ugyan igényes zenét művelnek, de teljesen átlagos szinten, semmi nem emeli ki őket számomra. Úgyhogy még az album hallgatása közben leállítottam a zenéjüket, annyira csalódott voltam.

Ellenben több a pozitív élmény, mert ha nem lenne a Kaleido Star, akkor nem ismerném Yonekura Chihirót, ha nem lenne a Slayers akkor nem ismerném, se Hayashibara Megumit, se Okui Masamit, és ha nem lenne a Rozen Maiden, akkor nem ismerném az ALI PROJECT-et, akik mind nagy veszteségek lennének.

Kosaka Yumiko egy érdekes előadó abból a szempontból, hogy nem tűnt fel, hogy egyszerre két animében is hallom a hangját. Hiszen most nézem a GHOST SWEEPER Mikami-t és az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade animéket. Előbb kezdtem el nézni az Tekkaman Blade-et, és olyan furcsának tűnt a hangja, egyáltalán nem volt japános vagy ázsiai stílusú az éneke, sokkal inkább nyugati, pedig amúgy japánul énekelt. Annyira nem is fogott meg az elején, de az erőteljes énekhangot megjegyeztem magamnak. Aztán amikor elkezdtem nézni a GHOST SWEEPER Mikami-t, akkor nem tűnt fel a hasonlóság. Az endinget énekli az animében. Azért nem, mert a Tekkaman Blade openingje és endingje (mind a kettőt Kosaka Yumiko énekli) keményebb rock dal, az énekesnő hangja is sokkal erősebb, míg a Mikami endingje egy poposabb hangzású dal, a szintetizátor dominál, és az énekhang is lágyabb. Aztán később láttam a Jpopsuki-n a feltöltések között, hogy ugyanott találom meg a BELIEVE ME kislemezt (GS Mikami ending), mint ahol a REASON-t (Tekkaman Blade OP). Na erre már felfigyeltem, úgy voltam vele, hogy ennek az énekesnőnek érdemes egy esélyt adni. Ő is azok közé tartozik, akiknek eléggé szűkös a diszkográfiája. Olyannyira, hogy a fent említett két animével ki is merült az énekesnő repertoárja. Három Tekkaman Blade-es kislemeze és egy GS Mikami kislemeze van, ezek mellett két stúdióalbumot jelentetett meg. Aztán képeket elnézve róla, valószínűleg azért, mert a Tekkaman Blade alatt a nyugati rocksztár imázsát alakították ki, úgy nézett ki, mint egy '90-es évek eleji nyugati rockbanda énekesnője. Erre a hangja is alkalmas volt, ugyanis tényleg erőteljes hangja van, amivel képes érzelmeket jelentőségteljesen átadni.

Az első albuma 1992-ben jelent meg YUMICO címen, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen dalai vannak egy ilyen énekesnőnek. Azt találtam érdekesnek, hogy követve a Tekkaman Blade opening és ending dalainak szövegének angol fordítását, nem éreztem összhangban azt, amiről énekel, és ahogy énekli azt. Egyrészt a zenei stílus sem passzol a szöveghez, másrészt meg az énekesnő sem úgy énekli, ahogy én személy szerint ilyen érzést hitelesnek tartok elénekelni. Bár ez függhet attól is, hogy Kosaka Yumikónak milyen személyes élettapasztalata van. 22 éves volt, amikor felénekelte az openinget és az endinget, és az a személyes gondolatom, hogy még ha meg is élte azokat, amikről énekel, nem biztos, hogy helyén tudja kezelni őket. Ennek ellenére kíváncsi voltam arra, hogy mit hoztak neki össze két album erejéig. Az első album sokkal rockosabb, tényleg olyan, mint egy nyugati rocksztár. Erős hangon, alapvetően erős gitáralapra énekel rá, és tényleg olyan érzésem volt, mintha egy nyugati albumot hallgatnék. A japán szövegen kívül semmi nem utalt arra egy távol-keleti albumot hallgatok. Ugyanakkor bejött az első album, vannak rajta olyan dalok, melyek kifejezetten jól állnak az énekesnőnek, és hangulatban is bejöttek. Úgyhogy többször fogom hallgatni. Csak ami miatt furcsa volt, az az, hogy annak ellenére, hogy 17 dalból áll az album, mindössze 49 perc az egész. Ez azért van, mert több kb. fél perces "interlude" van az albumon, amik egyébként a címük alapján odaillenek, mert felvezetik a következő dalt. Ugyanakkor eléggé disszonáns például egy telefoncsörgést hallgatni a "Telephone Ringing" című 17 másodperces szerzeményben, aztán egy nő sokat sejtető hangon beleszól, hogy "Love". Egyébként az album nyugati stílusát erősíti, hogy ezekben a rövid átvezetésekben, ha van szöveg, csak angol nyelven lehet hallani, és azok is teljesen amerikai stílusban beszélnek. Úgyhogy olyan érzésem volt az albumot hallgatva, mintha Kosaka Yumikóval akarták volna meghonosítani Japánban az amerikai stílusú '90-es évekre jellemző "csajos" rock zenét.

Csakhogy mintha ez nem sikerült volna, mert a második albummal erős stílusváltás következett be. Maga a zene is poposabb lett az into my heart albumon, ugyanakkor külsőre is megváltozott. Az énekesnő teljesen levetette a rock imázst, és egy átlagos pop énekesnő érzetét kelti a második album borítóján. A két képen egy és ugyanazon személy látható. Egy kis átalakítás önmagában felér egy álarccal. A második album 1993-ban jelent meg, és nem is sikerült annyira jóra. Hiába van rajta a GHOST SWEEPER Mikami endingje, ami nagyon tetszik nekem, viszont néhány kellemes daltól eltekintve ez az album felejtősebbre sikeredett. Mindenesetre a interlude-okat lehagyták az albumról szerencsére, így ezen "tisztán" szerepel 10 dal 46 perc hosszan. De hallatszik, hogy ez nem igazán az ő stílusa, az első album dalaiban otthonosan mozog. Az volt a gondolatom, hogy a szerződés eleinte két albumra szólt, és ha sikeres lesz, akkor hosszabbítanak. De mivel sikertelen volt a YUMICO album, ezért gyors stílusváltással akarták menteni a menthetőt, mert vélhetőleg azt gondolták, hogy azért nem jött be a népnek az első album, mert jelentősen elüt a megszokott japán stílustól, és milyen már az, hogy egy japán énekesnő nyugati stílusban énekel? Ezért csináltak másodjára egy populárisabb, japánok számomra "ismerősebben" hangzó albumot, amiről gondolták, hogy az majd meghozhatja a várt sikert.

De nem hozta meg, végül egyik album sem került fel az Oricon chart-ra, és Kosaka Yumiko esetében sajnos meg tudom érteni, hogy miért. Nem az amerikai stílusú énekben és külsőben látom a bajt, hiszen ez jól állt az énekesnőnek. Hanem egyrészt abban, hogy komoly érzelmeket hordozó szövegeket írt az amúgy meglehetősen fiatal énekesnő (ő írta a szövegeket), aki ugyan próbált belevinni érzelmeket az énekébe, de azért hallatszik, hogy ehhez még fiatal. Tényleg azt gondolom, hogy még ha meg is élte volna azokat a dolgokat, amiről énekelt, idő és érzelmi érettség kell ahhoz, hogy feldolgozza azokat, a helyükre kerüljenek, és ezt nem hallom az énekben. Az, hogy a második albumra erős stílusváltás következett, az arra lehetett válasz, hogy nem volt sikeres az első album. Ez nagy hiba volt. Hagyni kellett volna, hogy kiforrja magát a stílus, hogy az énekesnő is érjen, és később olyan jó albumok készültek, hogy lazán az albumeladások élére kerülhettek volna, mert azért a jó zene mellett nem megy csak úgy el a japán nép. A második album borítóján látható, hogy valamivel komolyabbnak akar mutatkozni az énekesnő, mintha azt akarná igazolni, hogy azok a dolgok, melyekről az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime dalaiban énekelt, azok mind hitelesek, és az ő érzései. Ebben látom a sikertelenség okát. Dalok tekintetében meg "japánosabb" lett az into my heart album, de nagyon lehet hallani, hogy abban a rockos stílusban érzi igazán jól magát, és a hangja is tökéletesen alkalmas egy rock dal eléneklésére. Ezek után nem csoda, hogy a második album is sikertelen lett, és vége lett az énekesnő karrierjének, ami nagy kár, mert megint egy nagyon jó hang veszett kárba. Ha hagyták volna, hogy kiforrja magát ez a rock zene, akkor akár ezen a téren Hayashibara Megumi-féle legenda is lehetett volna a dologból, mert hallani az első albumon, hogy van ebben potenciál. Csak valami miatt nem kapott abban a formában második esélyt a dolog, emiatt kárba veszett egy jó énekesnő karrierje.

2017. május 5., péntek

Scrapped Princess anime endingje

Lassan végzek a Scrapped Princess animével, és hihetetlenül tetszik. Nagyban emlékeztet a Tears to Tiara animére, hiszen mind a kettő egy fantáziavilágban, a távoli jövőben játszódik, ráadásul a környezet is erősen "kalandjáték", RPG stílusú. Tegnap olvastam egy részletes történetismertést a Scrapped Princess-ről, itt tudtam meg többek között, hogy a történet a mi időszámításunk szerint 7500 körül játszódik. Ez konkrétan ki van számolva, mert a történetben különböző utalások vannak az időpontra. Tetszenek ezek az animék, és korábban írtam, hogy ha vennék PlayStation-t, (ez most is áll) akkor egyrészt azért, mert sok JRPG van rá, és tennék egy próbát velük. Bár nem tudom, hogy mennyire tudnék játszani velük, hiszen ezen játékok menete lényegesen eltér azoktól, amiket én játszok. De egy próbát megér, azt gondolom.

De most a zene. Az openinget már régóta ismerem, hiszen JAM Project és Okui Masami nevei önmagukban nívót hordoznak, így nincs is több írnivaló velük kapcsolatosan, de az endingnek érdemes volt utánanézni. Már az első résztől kezdve megfogott, furcsa, pozitív, már-már ártatlan hangulata miatt. Ez egy sajátságos duett dal, amit Itou Masumi ad elő, és Ueno Yoko aláénekel. Az a lényege, hogy Itou Masumi énekel elsősorban, Ueno Yoko pedig a háttérben vokálozik, vagy mást énekel, kiegészítve a szöveg mondanivalóját, gondolatmenetét. Tetszik nekem az ötlet, ha zeneszerző lennék, ilyet én is csinálnék. Azáltal a háttérének kiegészíti a szöveget, mélyebb értelmet ad neki. Csak az énekhangot nem tudtam eleinte megszokni, mert amíg nem voltam pontosan tisztában, hogy kik éneklik a dalt, addig azt hittem, hogy valami énekelni nem tudó seiyuu-k adják elő. Mert egyébként maga az énekhang korántsem annyira erőteljes, domináns, mint általában. Az igaz, hogy maga a zene sem kívánja meg az erős hangot, de ezzel az énekkel elvész a szöveg jelentése és a dallamból fakadó hangulat. Végig az volt a gondolatom, hogy egy nagyon jó dalt hallgatok, de nem tud egy teljes egésszé válni az egész számomra, és azt gondoltam, hogy ha erősebb hangú énekesnő adná elő a dalt, jobban át tudná adni érzelmileg a mondanivalót.

Csak aztán néztem utána, hogy Itou Masumi egyébként sokat foglalkoztatott zeneszerző, különböző ismert animék és JRPG játékok zenéit szerezte. És dolgozott együtt korábban Ueno Yokóval is, ketten alkották az Oranges & Lemons együttest, ebben a felállásban énekelték el az Azumanga Daioh anime openingjét és endingjét. Meglepett, amikor olvastam erről, és azonnal be is ugrott, hogy tényleg megegyezik a két hang. 10 éve láttam az Azumangát, de a zenéi annyira megmaradtak bennem, hogy most is eszembe jut, de eléggé távoli az idő ahhoz, hogy be is azonosítsam a két hangot, úgyhogy meglepett az egyezés. És annak ellenére, hogy a Scrapped Princess endingje (melynek címe érdekes amúgy: Daichi no la-li-la) sem valami domináns, mégis most is olyan erősen szól a fejemben a dal, hogy az valami hihetetlen. Ennyiből el tudom mondani, hogy Itou Masumi nagyon ért ahhoz, hogy szerezzen úgy nagy hatású, emlékezetes zenét, hogy az nem szól annyira erőteljesen, dominánsan. Ez a lassú víz partot mos elmélete, hogy nem úgy akar hatást gyakorolni ránk, hogy szinte ráveri a zongorára az érzéseit (ahogy Kajiura Yuki csinálja, a maga nemében kiválóan), hanem csendesen, és ennek is megvan a maga varázsa.

Úgyhogy megérte utánanézni a zeneszerzőnek, már ennyiből is azt mondom, hogy érdekes életutat járt be, és mindenképp szükség van ilyen zenére is. Még annyit a végére, hogy jót mosolyogtam magamban azon, amikor rákerestem a kislemez borítójára (ami a képen látható), akkor a Google kiadta Takahashi Yoko: Li-La albumának borítóját is. Ez az album tartalmazza az addig megjelent Neon Genesis Evangelion dalokat is.

2017. május 2., kedd

Az első vietnami nyelvű karaoke

Azt nem tudom, hogy az Adarnások körében is az első (gyanítom, hogy igen), de az biztos, hogy nálam az első. A Jpopsuki-n találtam rá egy albumra, spontán akadt meg a szemem rajta. Az volt az első gondolatom a borítót nézve, hogy ennek a srácnak jó dalai lehetnek. Le is szedtem az albumot, és az első dal kapcsán olyan szinten beigazolódott a megérzésem, hogy azonnal tudtam azonosulni vele. Erről van szó:

A zene is nagyon szép, és az énekhang is teljesen rendben van. Egy szót nem tudok vietnamiul, ezért inkább érzem, hogy miről szólhat a dal (illetve erről még később), de az biztos, hogy nagyon megtetszett, és azonnal tudtam vele azonosulni. A többi dal is jó, bár olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet egy tipikus vietnami dal. Azt nem tudom, hogy mennyire elterjedtek a különböző zenei stílusok az országban, de olyan érzésem volt, mintha Vietnam kommunista mivoltából adódóan csak bizonyos zenei stílusokat engednek meg az országban. Bár ez az egypártrendszer "szigorától" is függ, hiszen ugyan minálunk voltak különböző zenei stílusok az előző rendszerben, de például a lázadó típusú rock zenék a tűrt kategóriába tartoztak. Nem tudok arról, hogy Vietnamban lenne-e ilyen jellegű cenzúra. De a többi dal is lassú ballada, de azok nem fogtak meg érzelmileg, nem éreztem, hogy bármi különös lenne bennük, ezért gondolkodtam el azon, hogy ez az általános zenei stílus az országban. De ezt biztosra csak akkor tudom kijelenteni, ha több vietnami albummal próbálkozok. A lehetőség az adott, van jó néhány "vietnamese" címkével ellátott album az oldalon.

De ez a dal annyira megtetszett, hogy privát üzenetben megkérdeztem az album feltöltőjét, hogy nincs-e karaoke verzió a dalból. Csodák csodájára volt, és át is küldte nekem. Így megcsináltam a kfn-t a dalból. Hát, komolyan mondom, élmény volt csinálni. Az a nagy szerencse, hogy a vietnami nyelvben vannak összetett magánhangzók, a szavak meg rövidek, ebből jön az, hogy a szavak többsége egy szótagú. Legalábbis a dalszövegből kiindulva, ugyanis az egész szövegben csak egyetlen egy szót kellett szótagolni. Ez nálam reprezentatív jellegű. És hogy mennyire megszerettem a dalt, jelzi azt, hogy egyrészt könnyű volt időzíteni (annyira belém égett, hogy éreztem a ritmust), és ha nehézségbe ütköztem, akkor sem mérgeltem fel magam, hanem újra nekimentem. Volt nem régi eset, amikor a Super Lovers anime openingjeiből és endingjeiből csináltam a kfn-eket, az openingek annyira jellegtelenek, unalmasok, hogy sehogy nem jött át a ritmus, és volt olyan sor, aminek legalább tízszer kellett nekimenni, mire megéreztem a ritmust, és helyesen ütöttem le a SPACE gombot. De itt ilyen jellegű gond nem volt. Lelkesedésemben ki is írtam a karaoke fórumra, hogy ha szeretnétek még vietnami dalt, bízzátok ide. Persze tudtam, hogy nem lesz belőle úgymond semmi, hiszen ha az Adarna Karaoke 11 éves fennállása óta jó eséllyel ez az első vietnami dal, amiből karaoke készült, akkor gondoltam, hogy nem fognak tolongani a "megrendelések". De a lelkesedést jó érzés volt kiírni.

Érdekes volt a különböző ékezeteket látni a dalszövegben. Ugyanaz a szerepük, mint a kínai nyelv latin (pinjin) átírásában. A kínai és a vietnami is tonális nyelvek, és a magánhangzók fölött (vietnami esetében alatta is) a kiejtést mutatják. A tonális nyelveket könnyebb éneklő nyelveknek hívni, mert a kínaiban olyan van, hogy felfele kell vinni a hangot, magasban tartani, lefele, de van olyan is, hogy le, majd fel. Ezeknek lehetnek még különböző változatai. De szívesen tanulnék erről részletesen, főleg akkor gondolkodtam el ezen, amikor a mostani MondoConon Leea mondta, hogy a francia és a holland nyelvek kiejtései borzasztóak. Akkor gondoltam bele, hogy ezek után a vietnami nem is lehet annyira vészes, főleg, ha a hangképzés módja is jelezve van. Most februárban a japán szakra is beadtam a jelentkezésemet a Károli Gáspár Református Egyetemen. A lényeg, hogy két féléven át a japán mellett egy második ázsiai nyelvet is választani kell. De ez koreai vagy kínai lehet. Az biztos, hogy a kettő közül a a kínait fogom választani, mert a koreai írás (hangul) látványától megfájdul a szemem. De ha felvételt nyernék erre a szakra, és valamilyen csoda folytán lehet választani a vietnami nyelvet is, elsőként váltanék.

Az biztos, hogy a Google fordító tényleg érdekes dolgokra képes. Mert foglalkoztam a dalszöveggel, és bár tudom, hogy a Google fordítója nem megbízható, úgy tűnik, ha a vietnami nyelvről van szó, még annyira sem. Először magyarra fordíttattam a szöveget, és eléggé összefüggéstelen dolgokat hozott ki. Majd átvittem angolra, így már több értelme volt. De amit nagyon furcsának találtam, hogy az angol fordítás nem egyezik meg a magyaréval, jó néhány helyen voltak különbségek. És nemcsak a ragozás miatt, hanem itt-ott más szót hozott ki, így a magyar megfelelő eléggé össze-visszának tűnt. Van hova fejlődnie a Google-nek, ha fordításban is vezető szerepet akar betölteni.

2017. április 30., vasárnap

MondoCon 2017. tavasz

Ismét egy jó hétvégén vagyok túl, bár ez sem múlt el kalandok nélkül. Egyrészt amiatt voltak kalandok, hogy a vonat most nem a Keletibe, hanem a Nyugatiba ment, de az még könnyen menedzselhető volt. Az már sokkal nehezebben, hogy lemerült a telefonom, és hogy fogom elérni azt, aki átadja nekem a MondoCon jegyet? Bagszi vette meg nekem, de mivel szombaton Pokémonos kártyaversenyt tartott, ezért nem tudott eljönni átadni nekem, hanem odaadta egy közös ismerősünknek, aki szintén ment MondoCon-ra, és telefonon megbeszéljük, hogy átadja nekem. Ez hiúsult meg azáltal, hogy pénteken lemerült a telefonom, és elfelejtettem feltölteni. Eleinte igencsak pánikba estem, hogy jutok be. Fel is merült bennem, hogy nem is fogok tudni bejutni, mert akárhogy gondolkodtam megoldásokon, mind ilyen göröngyös, kockázatos volt. Aztán jutott eszembe az, hogy lényegében szerencse, hogy a vonat a Nyugatiba megy most, mert bagszi eleddig a Metagame kártyaboltba szervezte a kártyaversenyeket, és hacsak nem váltott helyszínt, akkor ott megtalálom. 10.15 körül ért be a vonat a Nyugatiba, és mivel elég rég voltam a kártyaboltban, ezért csak körülbelülre emlékeztem, hogy hol van a kártyabolt. Eléggé körülményesen, de sikerült megtalálni. Az volt az érdekes, hogy valamiért végig a Bajnok utca 10. járt a fejemben, kiderült, hogy a Kádár utca 10 alatt van a kártyabolt. Ott volt a verseny is, és szerencsémre ott találtam bagszit. Megpróbáltuk felhívni a srácot, de nem vette fel. Írtunk neki üzenetet, bízván, hogy fogja nézni a telefont, hogy mikorra érek a Hungexpóhoz. Mire odaértem, kint várt a bejáratnál, úgyhogy megnézhette a telefonját, így szerencsésen megúsztam ezt a bakit. A szükség kihozza belőlem, hogy telefon nélkül is feltaláljam magam.

Néha maradok lent egy kicsit, hogy az AMV-k által ráhangolódni a conra, de azért érzem, hogy miért már csak a karaokén vagyok már évek óta. Az azért látszik, hogy ez már nem én korosztályomnak szól, de megnyilvánul ez abban is, ahogy kommunikálnak Facebookon és YouTube-on. A MondoCon főleg a karaoke miatt van már csak nekem, annak is nagyon jót tettek a változások, a megújulások. Itt fent továbbra is jó a hangulat, és szinte már lehet azt mondani, hogy 8, Mazsibazsi, John, Miroku, Waka és Superion is veterán tagokká válnak. A listában az a szép, hogy csak fiúkat soroltam fel, de tettem mindezt azért, hogy láttassam, hogy hány új fiútag van, és mennyire jó az, hogy aránylag jóval többen énekelnek fiúk, mint lányok. Itt az idő bebizonyítani, hogy a karaokét ugyanúgy élvezhetik fiúk is, mint lányok. És jó társaság, azt gondolom, hogy elég jó csapatot alkotunk.

Szombaton négyszer voltam énekelni. Azt kigondoltam már korábban, hogy egy könnyebben énekelhető női dallal kezdek (mély hangszínben), hogy bemelegítsem a hangomat, aztán jöhetnek azok a férfidalok, amiket a valódi hangomon éneklek, amik igazi kihívásnak tűnnek. És hogy mekkora igény van a karaokéra, jelzi azt is, hogy csak 34-ként tudtam feliratkozni. Mondjuk ehhez a reggeli-délelőtti affér is hozzájárult. De a lényeg, hogy áldoztam a '90-es évek oltárán, és egy balladával kezdtem: Bannou Bunka Nekomusume: FACE. Ez egy nagyon szép dal a társ hiányáról. Pont az a szép benne, hogy a gyengeségről énekel, hogy ki meri mondani, hogy igenis szeretné, ha őt szeretné valaki, vagy hogy szeressen ő valakit, és hogy nem szégyen az ebből az érzésből fakadó hiányról énekelni. Ezért is szeretem nagyon Okui Masami-t, mert már a karrierjének elején ilyen balladát képes hitelesen énekelni, ez azért nagy érzelmi intelligenciára vall. Ezt az érzést szerettem volna átadni. Az, hogy másodjára is női dalt énekeljek, az spontán jött. Valaki feliratkozott Sámán Király magyar címadódalra, amire legalább akkora igény van, mint a Rómeó és Júlia Inori ~You Raise Me Up~-jára. Mindenki kivan tőle, de azért eléneklik. Na akkor úgy voltam vele, hogy demonstrálom, hogy miről is szól a valódi Shaman King, és hogy ki az a Hayashibara Megumi, aki ezen dalok javarészét elénekelte. A brave heart jó választás volt, bár többen kérdezték, hogy miért nem az Over Soul-t vagy a Northern lights-ot fogom énekelni. Spontán választás volt a brave heart. És jónak tűnt. Annak is örülök egyébként, hogy Roni is szokott Shaman King-et énekelni, bár ő a character dalokban mozog otthonosan.

Ha jól emlékszem, még a dalaim előtt volt az énekverseny. De még micsoda színvonal volt. A zsűri is szakmai volt. Volt énektanár, koreográfus (Tsuki), ... és a többiek rangja nem jut eszembe. ^^' Wakának mondogattam verseny előtt, hogy sok szeretettel köszöntjük a győztesünket! Szereti negatív irányba latolgatni az esélyeit. Amúgy nagyon jó volt ő is, és mindenki más is. Mivel tudták a jelentkezők, hogy mik az elvárások, ezért most sokkal színvonalasabb produkciókat láthattunk, és volt néhány, ami tényleg elmehetett előadásnak. A zsűritagok közül néhányan mondtak is véleményt, kicsit olyan volt, mint egy tehetségkutatóban. Miután meghallgattunk mindenkit, Mazsibazsi mondta, hogy amit nem fogok itt használni, azt tegyük be a kocsijába, ugyanis nála fogok aludni az éjjel. Akkor mondtam neki, hogy ha nem gond, akkor menjünk el az Árkádba a SPAR-ba, mert láttam, hogy nem lesz elég az ital. El is vitt kocsival, az odaúttal nem volt semmi gond, tudtunk is vásárolni, viszont a visszaút rettenetes volt. Nagyon keveset ültem kocsiba Pesten, de most tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor egy nem lehet közlekedni a fővárosban. A kaland már ott kezdődött, hogy elfelejtette Bazsi az ingyenes parkolójegyet érvényesíteni, és félt, hogy nem engednek ki minket. Ezzel szerencsére nem volt gond, de utána az Örsről próbált meg ráfordulni arra az útra, amelyik a Hungexpóhoz vezet. Ott kocsisor alakult ki, úgyhogy csak araszolva tudtunk haladni. Egy ideig mentünk, de aztán csak úgy döntött, hogy kiáll a sorból, és kerülőúton megyünk vissza. De ez a kerülőút olyan nagy volt, hogy több, mint egy órás út volt, pedig csak innivalót szerettem volna. Volt is egy kis bűntudatom, mert az egész miattam volt. Meg hogy tényleg ennyire nem lehet közlekedni Budapesten, úgyhogy semmilyen motivációt nem jelent arra, hogy megtanuljak vezetni. Sok énekes "lement" azalatt az idő alatt, amíg távol voltunk. Ezen idő alatt énekeltem volna el a brave heart-ot, így visszahívós buli volt. Az énekverseny második fordulójára hatan jutottak be. Ekkor már kritikusabb volt a zsűri, de azért is, mert többen rosszabb előadást adtak elő, mint az első fordulóban. Nekem is tanácsolták már, hogy ha jelentkezek énekversenyre, akkor a két általam választott dal közül azt énekeljem az első fordulóban, amelyik jobban megy. És hallhatóan többen is így döntöttek, néhányan sajnos rosszabbak voltak, mint az első körben, de a zsűri is kimondta, hogy csalódást okoztak az első fordulós előadásukhoz képest. Így igazából meg merem kockáztatni, hogy nem volt nehéz a zsűrinek választani, hogy kik énekeljenek a döntő fordulóban.

Ezután még kétszer által színpadra, mind a két alkalommal férfidalt énekeltem. Az első férfidal eléggé érdekes volt, hovatovább nehéz: Digimon: With The Will. Ahogy próbálgattam itthon, tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de mivel úgy voltam vele, hogy a Wada Kouji dalok mennek, ezért merészen, komolytalan gyakorlással tettem próbát. Hát, nem volt akármi. Tényleg nagyon nehéz dal, mert nehéz volt jól képezni a magas hangokat. Azt érzem, hogy kijönne, ha ki lenne terjesztve az énekhangom, de sokat kell gyakorolni ezt a számot, hogy jól menjen. A másik férfi dalommal viszont elégedett voltam, a Yu Yu Hakusho: Unbalance na Kiss wo Shite. Ez tökéletesen az én hangfekvésem, a magas hangok is tisztán kijöttek. Úgyhogy kezdek orientálódni, megjönnek azok a dalok, melyeket szeretek is, és ki is tudom énekelni, így élmény az éneklés. Meglepett egyébként, hogy a negyedik ending dal, a Taiyou ga Mada Kagayaku Toki hiányzott a listáról, amikor azt hittem, hogy a Yu Yu Hakusho alapmű, még az első időkben az összes kfn megvolt belőle. De úgy néz ki, hogy nem. Waka kérte a dalt, mondta, hogy elénekelné, hát megcsináltam. Tényleg elénekelte, és milyen jól. Nagyon jó volt hallgatni, ahogy Lyraevi által énekelt dalt is, ami a legújabb Disney klasszikusból van: Vaiana: How Far I'll Go. Az is olyan volt, hogy kérésre csináltam meg, és el is énekelte. Szép volt. Majd fogok írni részletesebben is róla, mert tegnap megnéztem.

Gyorsan lement a nap, szerettem volna megnézni a 18.30-kor kezdődő döntőt a földszinten a nagyszínpadon, de ahogy az várható volt, nagy csúszás volt, ezért bő fél óra késéssel tudták csak elénekelni a döntősök. De az azért látszik, hogy tényleg mindenki az első fordulóban énekelte a jobb dalát, ugyanis ha jól emlékszem, mindenki az első fordulós dalát énekelte (Kivéve Waka, ő a Nightwish-t énekelte, neki az volt a második fordulós dala.) a nagyszínpadon. Jók voltak mindnyájan. A Late Night Karaokét meg Lexivel együtt nyitottuk meg a Digimon: The Biggest Dreamer dalával. Soronként váltogattuk az éneket. Mai napig általam egyik legjobb Digimonos dal. Jók ezek a Late Night Karaokéknak egészen oldott a hangulatuk, itt már tényleg mindenki kötetlenül énekel. Akartam még kiállni egy dallal: Okui Masami: Kagen no Tsuki, de nem került már sor rám. Talán jobb is, sirassam a népet egy balladával?

Mazsibazsi tehát elvitt a lakásához, nála aludtam az éjjel. És tényleg alvás volt, mind a ketten kimerültünk, úgyhogy nem sokat beszélgettünk, feküdtünk is le aludni. Jól is esett a 8 órás alvás, teljesen kipihenten ébredtem reggel. Reggel már kicsit beszélgettünk, megbeszéltük az útvonalat, ugyanis kajavásárlással kötöttük egybe. Mindenesetre a reggeli beszélgetés vicces volt, mert valahogy felmerültek a régi idők számítógépei, és mivel ő még csak 18 éves, neki már elképzelhetetlen, hogy voltak idők, amikor tényleg fekete-fehér monitorok voltak, internet akkor még sehol nem volt, és itt volt egy elszólásom, amikor azt mondtam, hogy akkoriban még csak pár megadrive-os gépek voltak. Bazsi rögtön kijavít, hogy Megadrive-ja a Segának volt. Igen, igen, megabyte-os. :D

Összekészülődtünk, elindultunk, de nem kellett még kocsiba szállni, mert a közelben lévő SPAR tényleg a ház végénél volt. Itt vásároltunk be majdnem egész napra. Azért csak majdnem, mert másfajta kajára is igényem volt, ezért elmentünk a Burger King-be, de itt már a Kerepesi útiban voltunk. Volt egy Whopper menü + Whopper Junior szendviccsel, én ezt kértem. Ezért szeretem nagyon a Burger Kinget, mert nagyon belaktam és viszonylag olcsó volt. Innen aztán már a Hungexpóba mentünk. Ahogy szokás, vasárnap kevesebben voltunk, és az emberek is később szállingóztak be. De jó volt a hangulat már az elejétől fogva. A GHOST SWEEPER Mikami anime openingjével, a GHOST SWEEPER-rel kezdtem a napot. Most nézem ezt az animét, és az a fajta, ami kategóriájában mestermű, ezért 10/10 pontra értékeltem magamban. Nagyon jók a karakterek, és jól megcsinálták azt a sablont is, hogy különböző személyiségű karaktereket raktak egybe, és ebből csináltak óriási poénokat. A nagy poénokat persze Yokoshima Tadao, a szerencsétlen főszereplő srác csinálja, akinek gyengéje a nők, és nem érdekli, ha akkora pofont kap, hogy felkenődik a plafonra, az "élményért" megérte neki. Igazából eléggé sablonosnak hat, nem is akarom ez alól felmenteni, a kivitelezés az, amiben tarol nálam az anime.

A zene tippmix egész jó volt, Miroku-val és Mazsibazsi-val alkottunk egy csoportot. Én voltam középen, és írtam a válaszokat a lapra. Többször volt olyan, hogy a tippemet egyedül adtam le, mielőtt a többiek hozzá tudtak volna szólni, de a döntő többségében megbeszéltük előre a válaszokat. Sokat tippeltünk, volt néhány, amit viszont biztosra tudtunk. Nálam Endoh Masaaki hangja volt a biztosíték, hogy az a bizonyos dal tőle a GaoGaiGar cuccból a retro részlegben. De az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime openingje mosolyogtatott meg a legjobban, amikor megszólalt, ezt az animét pont most nézem. Jó volt egyébként a tippmix, nagyjából erre is ugyanazt lehet elmondani, hogy a nehézsége attól függ, hogy mennyire ismerjük az animéket, videojátékokat. Ezt egyértelműen a hardcore animések közül nyeri meg valaki.

A zene tippmix után lementem megnézni a konzol részleget, elsősorban az érdekelt, hogy mik vannak a retro részlegben. Mert a legújabb trendek szépek és jók, de túl nagy a felhajtás körülük. A retro konzoloknál jobb ejtőzni. A sok régi gép közül épp a Sega Dreamcast volt szabad, na legalább fogok kezembe életemben először Dreamcast controllert, miután erre eddig nem volt példa. Sokáig mondjuk nem volt a kezemben, mert Star Wars játék volt benne, abban meg nem vagyok érdekelt. Amint felszabadult a Sega Master System, azonnal mentem is át, mert abban Sonic the Hedgehog volt. Ez is bekerült azon játékok közé, amit nem tudok elégszer végigjátszani, és az elejét betéve ismerem már. De sokáig nem maradtam, mert hamarosan következtem volna énekben. Le is maradtam róla szépen.

De visszahívtak, egy férfidalt énekeltem immár. Suzuki Yuuto: Garden of Eden dalával egy adósságomat akartam "törleszteni", ugyanis elénekeltem ezt a dalt 2011-ben valamelyik conon, de akkor nem ment. Ráadásul szenvedtem is, mert rosszul énekeltem ki a magas hangokat, és konkrétan fizikai fájdalmat éreztem a derekamnál. Most is tisztán vissza tudom idézni, milyen volt. De most prímán ment. Egy-két kisebb hibától eltekintve elégedett voltam magammal. A másik szintén a régi idők emlékére szól. Valaki elénekelte a Lovely Complex openinget, erről eszembe jutott, hogy nemrég néztem meg az animét, és az ending régen sokat szólt, gondoltam, miért ne? De bírom egyébként a spontán választásokat. Annak ellenére, hogy soha nem gyakoroltam, csak sokat hallgattam a dalt, nagyon jól ment, de azért lehet érezni, hogy azért magas férfihangra írták ezt a dalt. A végére már kifárasztott a dal rendesen. De jó érzés volt énekelni.

Nagyon jól eltelt az idő, de vége lett ennek a hétvégének is. Annak nagyon örültem, hogy végre elkezdek mozogni is a színpadon, nemcsak oldottan éneklek. Ha így haladok, a következő énekversenyre kész leszek én is egy komplett előadást adni egy dal erejéig. Az valószínűleg 2019. tavaszán lesz, de sebaj, türelemmel várok. Addig is fejlődök. És még valami: Leea akkor dobja be a legjobb szóvicceket, amikor fáradt. Szombat este nagyokat brillírozott. Az egyik legjobb az volt, amikor felköszöntötték Ábrahámot, a hangtechnikust, aznap volt a születésnapja. És egy sajátságos változatú Halász Judit: Boldog születésnapot dallal köszöntötték fel a szervezők, amit azt hiszem, MC Hawer remixelt meg... Valami ilyesmi rémlik. A lényeg, hogy Leea nem ismerte ezt a változatot, Mystra megkérdezte: "Nem vágod ezt a verziót?" Leea nevetve válaszolja, hogy "nincs ollóm". Ez úgy jól esett. Amúgy alapvetően én sem szeretem ezt a "nem vágod?" szöveget, olyan idiótán hangzik.

Mivel a Nyugatiból indult a vonat, ezért 16.45 körül indultam el, hogy biztosan elérjem a 17.55-kor induló vonatot. Túlzottan óvatos voltam, így is volt alsó hangon 20 perc, mire indult a vonat. Hazafele úton gyakoroltam az angol érettségire, valamint olvastam Tari Annamária: #yz Generációk Online című könyvét. Szeretem a stílusát, élmény minden egyes könyvét olvasni, és sokat segít abban, hogy megértsem a digitális generáció sajátosságait. A MondoConon meg nagyon jól éreztem magam, nyáron is találkozunk.

2017. április 6., csütörtök

Tervezett játékvásárlási lista PlayStationre

tegnap írt Tetris DS tesztnek sokkal inkább szimbolikus értéke van, amellett, hogy tényleg mindent úgy gondolok, ahogy ott leírtam. A napokban elővettem néhány 576 Konzol magazint, végiglapozgattam, elolvastam néhány olyan PlayStation játék tesztjét, ami érdekel. Oda jutottam magamban, hogy ezeket Nintendo mellett is tudnám játszani, és vennék úgy PlayStationt, hogy a Nintendo játékok is megmaradnak. Ezt akartam jelképezni a Tetrises írással, hogy attól függetlenül, hogy tényleg változás elé nézek konzolos téren, ettől nem fog csorbulni a Nintendo tekintélye nálam. Össze is gyűjtöttem néhány játékot, amit szívesen vennék PlayStationre. A lista korántsem teljes, és mivel tényleg azt látom, hogy óriási a kínálat PSX-re (most csak az első PlayStationről beszélünk), elég nehéz is volt kiválasztani a nekem tetszőket, de néhány játékot azért sikerült:

  • Crash Bandicoot sorozat
  • Crash Team Racing
  • Final Fantasy sorozat (főleg a 9-es érdekel)
  • Driver
  • Ridge Racer Type 4
  • Spyro the Dragon sorozat
  • Croc duó
  • Gran Turismo sorozat
  • TOCA: World Touring Cars
  • Valamelyik FIFA játék
  • Hercules
  • Mulan
  • Tarzan
  • Egyéb Disney játékok
  • S.C.A.R.S.
  • Vigilante 8 páros
  • Tomb Raider játékok

A lista korántsem teljes, de erre már lehet alapozni. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi összegyűlik, tényleg érdemes lesz PlayStationt venni. Amúgy azt azért most is látom, hogy hiába van hatalmas kínálat PlayStation játékok terén, néhányukról, már a borítójáról azt gondoltam, hogy egy nagy adag szemét lehet, és nehéz kiválasztani azokat, amik jók.

2017. április 3., hétfő

Komoly váltás konzol terén

Békéscsabán a Media Markt-ban is kapható a Nintendo Switch konzol. Egyet elvittek, egy Zelda játékkal, maradt egy másik. Az abban a biztonsági cuccban van lezárva kicsomagolva, megtekinthető, és még most is elképedve nézem, hogy 109.990 forint az ára. Ezt valamiért nem tudom megemészteni. A Switch az első olyan Nintendo konzol, mely egyáltalán nem hoz lázba, semmi érzelmet nem vált ki kifejezetten ijesztő. Más konzolra rá se néztem, esetleg a Segára, de régen, ahogy a PlayStation ledózerolta a konzolipart, azért nagyon haragudtam annak idején. Aztán egy időben megbékéltem ezzel. Most meg, hogy ennyire közömbös vagyok a Switch láttán, konkrétan oda jutottam el magamban, hogy úgy néztem a vaterán az első PlayStation konzolt, mintha komolyan tervezném a beszerzését. És komolyan foglalkoztat a gondolat. Azon már korábban is többször elgondolkodtam, hogy ha nem létezne a Nintendo, csak PlayStation és XBOX lenne a kínálat, akkor melyik konzolt választanám? Egyértelmű, hogy a PlayStation lenne az. Több olyan játék van a Sony konzoljára, ami érdekel, és ha lenne lehetőségem, kipróbálnám. És komolyan elgondolkodom azon, hogy kerítsek-e lehetőséget magamnak rá. Ugyanis nemcsak azzal van bajom, hogy a Switch nem hoz lázba, hanem az is, hogy a Wii U játékaival keveset játszottam. Nincs is sok játékom Wii U-ra, meg most is végigfuttatva az agyamon a kínálatot, nem is tudom elképzelni, hogy tömegével lennének olyan játékok, amivel játszanék. De végig fogom még nézni a konzolboltok kínálatait. Nem adtam fel a Wii U-t. És ugyanezt fogom csinálni a PlayStation-nel. Ha tényleg az lesz, hogy a vásárlás küszöbén állok, akkor szét fogok nézni, hogy milyen játékok kaphatók, melyekkel játszanék. Intuitív módon fogok dönteni. Azt gondoltam ki, hogy nemcsak a vaterán, zsibvásáron, jófogáson fogok szétnézni, hanem a Play Mania weboldalán is, itt rengeteg sok retro játék van, és ha összegyűlik egy számomra megfelelő mennyiségű játék (legalább 20 darab), amit megvennék, és akár végig is játszanám, akkor megtörténik az, ami nálam szinte elképzelhetetlen volt: PlayStation tulajdonos leszek. Nem viccelek. Aktív játékos voltam már 1995 körül is, amikor berobbant a Sony a konzoljával, emlékszem (ahogy fentebb is írtam), mennyire dühös voltam amiatt, hogy mindent kíméletlenül letarolt, és senkinek nem hagyott mozgásteret. Többször írtam, hogy annak idején úgy éltem meg a Nintendo és a Sega közötti versengést, hogy békésen megvannak egymás mellett, akinek a Super Nintendo kínálata jött be, az azzal játszott, akinek pedig a Mega Drive játékai tetszettek jobban, az a Sega felé fordult. És nem éreztem, hogy a két tábor "harcban" lenne egymással. De ahogy bejött a PlayStation, azt személy szerint olyannak éltem meg, mintha békésen együtt játszó emberek közé hatolnának be tankkal. Az erőszakosság főleg annak fényében fájt, hogy olyan érzésem volt, hogy nem a játékkínálatával akart népszerű lenni a Sony, hanem a konzol mellé társított érzelmek miatt, vagyis, hogy menőnek akart mutatkozni. Aki PlayStationnel játszik, az a menő gyerek. Ehhez nagyban hozzájárult a jelentősen megváltozott játékkínálat, ugyanis komolyabb játékok is helyet kaptak a konzolboltok polcain. Mindezek ellenére akárhogy is nézzük, a PlayStationnek is köszönhetjük azt, hogy a videojáték, mint olyan általános szórakozási forma lett, mert a reklámjaikban is inkább felnőtteket láthatunk.

Hogy vehetjük-e hibának, amit a Nintendo of America csinált, amikor bejött a NES, az más kérdés. Mert Japánban amióta a konzol jelen van, mindig is mást jelentett ott a videojáték kultúra, mint a szigetországon kívül. Japánban olyan játékok is kultusznak számítottak már a '80-as években is a Mario és Zelda mellett, mint a Dragon Quest vagy a Final Fantasy. Így a japánokhoz már elég hamar eljutottak a komolyabb lélegzetvételű játékok. Igazából a mai napig nem értem az indíttatást, hogy miért alakították ki a Nintendo esetében a családi meg gyerekek szórakozását megcélzó marketing-politikát, de az biztos, hogy ennek is megvan a maga pozitívuma, hiszen pont ez volt a bája a Nintendónak, ami miatt annyira szerethetőek a cég konzoljai. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy ha már a legelejétől eljutottak volna hozzánk a komolyabb lélegzetvételű Famicomra (japán NES) megjelent játékok már a kezdetektől, teljesen más lenne a videojátékok megítélése. Még most is hallom azokat a 20-25 évvel ezelőtti lesajnáló szövegeket, mely a Nintendo és a Mario játékok gyerekes mivoltát "méltatták", és ezek a bizonyos hangok főleg a PlayStation megjelenése után erősödtek meg. Nem utolsó sorban én is megkaptam, hogy ne Nintendózzak, nem vagyok már kisgyerek. Ezt elég hamar, már 10-12 éves koromban hallgattam a szüleimtől, és elég nehezen fogadták el, nálam a Nintendónak nálam nincs vége. Viszont emiatt elég későn kaptam csak Nintendo 64-et, 2000-ben, amikor már leáldozóban volt a konzol. Az a durva, hogy a Nintendo 64 36 milliós eladása egyáltalán nem számít bukásnak, de a PlayStation annyira elnyomta, a maga 102 milliós eladásával, hogy sehogy nem tudott a Nintendo érvényesülni. Azon gondolkodom most magamban, hogy változott-e volna bármi is, ha a Nintendo kvázi "belátja", hogy az addigi üzletpolitikája nem működik, és elindul a Sony után. Ez már nem fog kiderülni, és nem is akarok víziókba bocsátkozni. De az biztos, hogy tényleg emiatt volt sokáig egyedi és fantasztikus érzés, "élmény" Nintendósnak lenni, mert az volt, ami. Illetve még most is az.

És ez volt az, ami miatt a végsőkig kitartottam a Nintendo mellett. Kitartottam akkor is, amikor szidták a Wii-t, hogy egy olcsó költségvetésű konzol relatíve drága, és mégis mennyire népszerű. Kitartottam a Wii Sports, Wii Play, Wii Fit mellett is, amik szinte mindig gúny tárgya volt a konkurensek táborában. De ugyanígy kitartottam a GameCube és a Wii U mellett, mely a két legkevesebb példányszámban értékesített Nintendo konzol. Nintendo 64 mellett pedig nem is volt kérdés kitartani, konzol téren a legtermészetesebb dolog volt. De a Switch-hez jelenleg semmi nem köt, és ez megijeszt, mert erre nem volt példa, amióta egyáltalán videojátékokkal játszok. Nem látok jövőképet a Nintendóban, és azt érzem, hogy ha videojátékos akarok maradni, akkor váltani kell. De nem véletlen írtam azt, hogy ha megejtem a váltást, azt alapos körültekintéssel teszem meg, mert óriási változás lenne a videojátékos életemben. Meg azért a Nintendo sem fújt ki nálam. Annyival lehet időt adni, hogy néhány eddig nemigen játszott Wii U játékot veszek, és ezzel kihúzom addig, amíg nem lesz jobb kínálat Switch-re. Kapásból van is néhány játék Wii U-ra, amik nincsenek meg, és szívesen játsznék velük:

  • Super Mario 3D World
  • The Legend of Zelda: The Wind Waker HD
  • Donkey Kong Country: Tropical Freeze
  • Captain Toad: Treasure Tracker
  • Rayman Legends
  • Game & Wario

És talán nem is teljes a lista. De az biztos, hogy az új játékokra szeretnék fókuszálni, mert most elővenni a retrót nagyon jó dolog, de olyan érzésem lenne, mintha a Nintendót csak a régi játékok tartanák életben. És ha az új játékokra helyezném a hangsúlyt, az inkább megadná azt az érzést, hogy nincs minden veszve.

Mi lenne az előnye, ha vennék egy PlayStationt? Az óriási változásból (mert tényleg az) adódó ismeretlen megtapasztalása, ez egy számomra teljesen újfajta játékélményt hozna magával. Ugyanakkor mivel tényleg ismeretlen számomra a PlayStation, ezért fogalmam sincs, hogy fogadnám be a mélyebb, esetenként agresszívebb, de az biztos, hogy másfajta hangulatot árasztó játékokat. A nagy durranás az lenne a Nintendo részéről, ha egy idő után kiadnának egy "New Nintendo Switch" nevű konzolt, a technológiai fejlődésnek köszönhetően ugyanazon az áron tudnának adni egy minden tekintetben sokkal modernebb Switch-et, amire kellő játékkínálat van. Akkor már csak azért is bocsánatot kérnék, hogy valaha mertem PlayStationre gondolni.

Azt viszont fontosnak tartom elmondani, ha HA vennék PlayStationt, akkor az elsőt, és csakis a Nintendo MELLETT, és nem helyette. Amúgy meglep, hogy PSX-et mennyire olcsón lehet venni, ehhez képest egy retro Nintendo konzol esetében igencsak mélyen bele kell nyúlni a pénztárcánkba. Már csak ezért is, hogy ha váltanék, az első PlayStationnel kezdenék, mert relatíve olcsón be lehet szerezni, így olcsón megtapasztalhatom azt, hogy a kiábrándultság hozza ezt ki belőlem, vagy tényleg kell a változás / változatosság.

2017. március 27., hétfő

Eredeti Hayashibara Megumi: SpHERE és Okui Masami: Masami Life albumok

Felkerestem ismét annak az eladónak az eBay-es online shop-ját, akitől vásároltam korábban CD-ket, és nagy örömmel láttam, hogy megvan még neki a Hayashibara Megumi: SpHERE album limitált kiadásban. Először csak figyelőbe tettem, szétnézem az Okui Masami CD-i között is, és láttam, hogy ismét van neki Masami Life album eladásra. Ezen a képen sem volt, hogy meglenne neki az obi, de mivel korábban, amit vettem tőle Her-Day CD-t, abban benne volt, ezért nagy esélyt adtam, hogy ebben is benne lesz, így úgy döntöttem, hogy mind a kettőt megveszem.
Ma meg is jöttek. Mind a két album különleges számomra, azon túl, hogy a kedvenc előadóimtól vannak.

A Megumi album bizony teljes, és a SpHERE esetében nemcsak azt jelenti, hogy fotókönyv van a dobozba csomagolva, hanem egy különleges kis könyvecske, Megumi saját rajzaival, és fekete-fehér képekkel Megumitól.
Az album ugyanis a Tokyo Boogie Night című rádióműsorának 100. adása után nem sokkal jelent meg. 1991 óta van Meguminak saját rádióműsora (bár talán a TBN már megszűnt), és az a szokás, hogy minden nagy jubileumi rádióadáskor egy koncertet tart. Ez az aktuális adása, hogy saját dalait énekli el egy szerényebb (akusztikus) élő koncert keretében, és ezt a rádióban is lehet hallani. Meg persze élőben is lehet nézni. Szóval a 100. adás alkalmából készült az a kis füzet, ami ezen a képen a bal-alsó sarokban látható. Aranyos kis rajzok vannak, saját kézírásával illusztrálva, aláírva, és néhány fekete-fehér képpel. Ezek eléggé retro hatásúak, a képeket nézve olyan érzésem volt, mintha egy XX. század forduló-beli ázsiai nőről néznék képeket. Megumi egyébként is szerette régen a klasszikus, régies hajviseletet, ezt lehet látni az album borítókon, ezzel csak még inkább azt az érzetet kelti, mintha a képek kb. 100 évesek lennének.

Másfelől meg ez a kedvenc Megumi albumom, úgyhogy ezért is örültem nagyon, hogy végre lehetőségem van megszerezni. A dalok kellemesek, vidámak, könnyedek, leginkább ilyenkor tavasszal meg nyáron szeretem hallgatni. Főleg az utolsó szám miatt, ott madárcsicsergés hangját lehet hallani, valamint a tenger morajlása is külön kiemeli a hangulatot. A borítón található képeket is azért szeretem, mert tengerparton készültek, és mindazonáltal, hogy spontánnak hatnak a képek, amit nagyon szeretek, egy szép tájat is bemutat. Egyébként vicces volt, olvastam egy interjút, hogy a képek hajnalban készültek, Megumi-sama elmondása szerint váratlanul ébresztették fel, és egyáltalán nem örült neki. Emellett azt is mondta, hogy ez volt az első album, ahol remélte, hogy meglesz a 100.000-es összeladás. Az nem lett meg, "csak" 70.810 példány kelt el az albumból, de ez lett az első, mely Top 10-es helyezést ért el. A 8. helyen nyitott az albumeladási listán, ekkor már nagy ismertsége volt az énekesnőnek. Alapvetően a minőség a lényeg. Ez volt az első olyan album, ahol vegyesen voltak animés és saját dalok, és ki lehet hallani azt is, hogy az 1991-es első albuma óta mennyit fejlődött a hangja. Ami miatt még különleges számomra ez az album, hogy ez volt az első olyan, ahol Okui Masami-val dolgozott együtt. Konkrétan háttérvokalista volt, a Nakeba ii No és a be Natural dalok alatt hallható a hangja. Egyébként is tetszettek ezek a dalok, de a vokál miatt vált igazáb különlegessé számomra. Az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime munkálataikor találkoztak először, ennek aztán közös munka lett az eredménye, melynek gyümölcse ezen az albumon hallható. A közös munkájuk és azalatt kialakult barátságuk a Slayers első opening és első ending dalokban csúcsosodott ki, hiszen közismerten azokat a dalokat együtt énekelték. Azóta is azt gondolom, hogy ennek "előjátéka" volt a SpHERE albumon a közös munkájuk.

Térjünk is rá Okui Masami-ra. A Masami Life nem feltétlen kedvenc albumom tőle, sokkal inkább a borítón található képek teszik különlegessé ezt az albumot.
Azok ugyanis hűek az album címéhez, olyan szinten személyes képek vannak rajta, hogy például ébredés, fogmosás, reggeli-készítés és ilyenek. Beszéltük a borítóképről az Okui Masami Facebook-csoportban, az egyik srác nem akarja elhinni, hogy a képek "valósak". Abból a szempontból, hogy bár a képek tényleg spontának, de a ház, ahol készült, szinte inkább hasonlít egy jobb szálloda szobájára. Amúgy igaza van, mert tényleg olyan modern a képen minden, ami körülötte van, de azt gondolom, hogy az énekesnő karrierje tart már olyan régóta, hogy akár a saját háza is lehetne. A dalok nem olyan kemények, mint a 2006-ban megjelent God Speed és az evolution albumokon hallhatóak, ezek olyan sajátságos stílusúak. Megvan a maguk hangulata, és megmaradtak bennem első végighallgatás után, de korántsem voltak rám olyan nagy hatással, mint a fentebb felsorolt két album, melyeket követte a Masami Life 2007-ben. De mindenképp méltó helye van az Okui Masami repertoárban.

A képekre visszatérve, akár szállodában, akár a házában készültek, semmit nem vonnak le az értékéből. Mindkét album képeiből sugárzik a spontaneitás, amitől olyan közvetlenné, személyessé válnak, ettől válnak különlegessé ezek az albumok.
A Hayashibara Megumi albumon a táj nagyon szép, az külön emeli a hangulatot, de azért ezt az oldalt fényképeztem le, mert a bal oldalon látható képről külön beszélt, mint érdekesség, hogy ott talált egy kagylót, azt fényképezték le. Az Okui Masami album képen is látható, hogy mi az a spontaneitás, amiről írtam. Azt azért gondolom, hogy nem épp akkor csinálták ezeket a képeket, amikor Okui-sama valóban felébredt, de a hatás ott van. És az ilyen személyes jellegű képek teszik különlegessé ezt az albumot, és úgy érzem, hogy betekintést enged a mindennapjaiba. Ez sokkal többet ér számomra, hogy bármelyik nyugati nagy sztár húsz kilós sminkjével és ultraszoros ruháival pózolgat.
Gyűlnek, gyűlnek az albumok, Hayashibara Megumiról 5 albumom van, ebből 3 limitált kiadás, Okui Masami-tól pedig 14 albumom van, ezzel megvan a teljes album diszkográfiájának a fele, ugyanis a stúdióalbumok közé minden válogatás-, koncert-, feldolgozás-, stb. albumokat beleszámolva összesen 28 albuma van. Alig várom, hogy meglegyen az összes. Ahogy Megumitól sem lehet kevesebb. Ha találok még jó áron, és lesz anyagi lehetőségem vásárolni, biztos, hogy nem fogok másképp tenni.

2017. március 18., szombat

Bokurano

Nem sikerült ennek a postnak frappáns címet kitalálni, így maradt az anime címe. Ma értem a Bokurano anime végére. Szerintem említettem korábban, hogy miért figyeltem fel rá. A MondoCon karaokéján énekelte többször Mazsibazsi, aki elképesztő, hogy képes női előadók dalait a maga férfi mély hangján előadni. Szeretjük az énekét. Lényege, hogy a Bokurano openingjét többször elénekelte, amikor Leea mondta, hogy az informatikusoknak szóló anime. Na mondom, akkor ezt megnézem. Csak azt nem tudtam, hogy az informatikusi rész annyiban ki is merül, hogy az opening címe "Uninstall", amúgy semmivel sem látunk több számítógépet itt, mint egy átlagos animében. Vannak hibái de a mondanivaló nagyban kompenzált.

Miről van szó? 15 tinédzserkorú fiatal egy nyári táborban tölti jól megérdemelt pihenését, amikor egy nap a tengerparton múlatják az időt, jól érzik magukat egymás társaságában. A közelben van egy barlang, ahol egy idősebb férfi szeretné tesztelni az "új" számítógépes játékát. Ám nem egyszerű játékról van szó. Azzal, hogy a szerkezetre helyezik a tenyerüket, egy kvázi szerződést "írnak alá", amit nem lehet felbontani. A játék pedig nagyon kemény. Robotharc, de a való életben. Szegény gyerekek meg azt hiszik, hogy egy vidám önfeledt videojátékot fognak játszani, holott a tét nem más, mint az életük. Minden gyerek kap egy széket, ezek egy kört alkotnak, és a rendszer mindig megpörgeti a székeket. Akinek a széke bekerül abba a kis körbe, ő lesz a következő, akinek harcolnia kell. Van ez a Zearth nevű behemót robot, amikor a "kiválasztott" személyében harcol, akkor az ő életerejét használja fel a harcra, és itt az egyik bökkenő, hogy akármi is a harc vége, akár győz, aki veszít, hősünk meghal.

Hihetetlen jónak indul az anime. Az opening előadóját Ishikawa Chiaki-t ismerem korábbról az Animelo Summer Live-os fellépései által, valamint dolgozott együtt Kajiura Yuki-val, közösen alkották a See-Saw nevű együttest. Igazság szerint nem szerettem az énekesnő hangját, de ezzel az openinggel annyira a szívembe lopta magát, hogy minden tiszteletemet és szeretetemet kivívta. A dal pedig hihetetlen jó animét sejtetett, nagyon jónak is indul, és sokáig így is maradt. Csak a második felénél kezdtem el azt érezni, hogy kezd kisiklani nálam a dolog. Az animének ugyanis nincs igazi történetvezetése. Olyan, hogy az elején megtudjuk, hogy pontosan mi is ez a játék, aztán az egész sorozat szinte abban merül ki, hogy egyenként harcolnak a behemóttal a másik óriás robot ellen, mindeközben megismerjük az adott gyerek (aki épp harcol) múltját, háttértörténetét. Ettől epizodikussá válik a történet, minden gyerek 1-2 részt kap, amikor is megtudjuk, hogy ki ő, mi ő, némelyiknek, hogy mi a bánata, harcol, és meghal. Ez így nagyon zanzásított, ugyanis a harcnak sokkal inkább szimbolikus jelentősége van. A legtöbb gyerek a múltjából eléggé komoly sebeket hordoz, ami hatással van a jelenükre, és a robotharc szimbolikáját a belső harcban látom. A lélek harca az, amit a robottal látunk. Ugyanis nemcsak a múltjukkal kell megküzdeniük, helyretenniük azt, hanem nagyban szerepet játszik a halál elfogadásának ténye. Az animéből kiderül, hogy egyáltalán nem jó, ha megtudjuk, hogy mikor halunk meg, sőt ha lehet, még nagyobb frusztrációt okoz. Úgyhogy bőven van belső harc, amit ez a robotos csata szimbolizál.

Akár ideális is lehetne az anime, tiszta 10 pont, de vannak hibái is, amik sajnos kellőképpen ellensúlyozzák azt, hogy tökéletes legyen az alkotás. Az egyik hibát abban látom, hogy nincs igazán főnök a gyerekek között, nincs konkrétan vezéregyéniség. Vagy egy olyan gyerek, aki mindegyiknél komolyabb lelki sebet hordoz magában. Ez a vége miatt lenne fontos, mert a végére az ő harca nagyobb hatású lett volna, és ha igazán jó vezető lett volna, a végén el is érzékenyülhettünk volna, és akkor igazán hatásos lett volna az anime. Ehelyett az van megismerhetjük a szereplők háttérsztoriját, ahogy írtam korábban, megvívja a maga harcát, és miután meghal, ő ugye "kiíródik" a történetből, ezáltal az, hogy vele mi történt, a későbbiekre nézve jelentéktelenné válik. Ugyanis a másik hibát abban látom, hogy nincs összefüggés a gyerekek történései között. Alapból ez nem lenne gond, hiszen lehet mondani, hogy minden egyes gyerek egy független személyiség, de 24 rész alatt 15 gyerek különálló történetét nem lehet úgy elmesélni, hogy közben időnk legyen arra, hogy érzelmileg is azonosuljunk vele, konkrétan megértsük a problémáját, és hogy mi is az a harc, amit magában vív. Emiatt van az, hogy ahogy az ő sztorija vége, jön a következő gyerek, így az előző(ek) személyes története teljesen jelentéktelenné válik. Legalább az anime szempontjából. Ahogy haladunk előre a történetben, lehet sejteni, hogy melyik gyerek lesz az utolsó, aki harcolni fog, az ő személyes története mindig előjön egy-egy pillanatra, és a végére az ő élettörténetére több időt szánnak a készítők. Ezzel akarták elérni azt, hogy az egész anime vége nagyobb hatással legyen ránk. A baj az, hogy a történet egészét nézve egyik gyerek sem mondható kulcsszereplőnek, nincs olyan, aki mindegyik társával valamilyen komolyabb kapcsolatban van. Ő lehetett volna az a bizonyos vezéregyéniség, aki által jobban érezhettük volna, hogy ez a 15 tinédzser egy összetartó csapatot alkot. Az, aki utoljára harcol, sem kulcsszereplője az animének. Neki is megvan a maga komoly története, és többször szerepel a végén, de nekem személy szerint néhány másik gyerek háttérsztorija nagyobb hatással volt rám. Nekik olyan szép haláluk volt (márpedig egy halál lehet szép), hogy majdnem megkönnyeztem. Az utolsó gyerek nem váltott ki belőlem ilyen érzelmeket.

Egy vezetője van ennek a játéknak, Koemushi. Első látásra egy nagyon furcsa lény, akiről persze kiderül, hogy ki ő valójában. Elöljáróban annyit, hogy ő az egyik legundorítóbb karakter, akivel animében valaha találkoztam. Ő ugyanis nagyszerűen átlátja, hogy az emberek mennyire egyszerű "lények" (negatív értelemben), apró örömökkel el lehet venni az eszét, a végletekig lehet manipulálni. Emiatt rettenetesen gyűlöli őket, a gyerekekkel is úgy beszél, ahogy a kutyájával nem beszél az ember. Ő az egész játéknak az úgymond instruktora, ő avatja be a gyerekeket az egész játék lényegébe, és a harcok során is ő "segít" nekik... a maga beképzelt és pökhendi stílusában. És azért elég hamar kiderül róla, hogy ő sem különb annál, mint amilyennek megbélyegezte magában az embereket, hiszen neki is az minden öröme, ha szívathatja az embereket, vagy verbálisan, lelkileg terrorizálhatja őket. Ennek ellenére azt mondom, hogy mégis jó, hogy Koemushi jelen van, mert ő szimbolizálja azokat az embereket, akik hasonlóképpen átlátják azokat a dolgokat, amivel az embereket manipulálni, hülyíteni lehet, és elítéli őket emiatt. Aki találkozott ilyennel a való életben, az tudhatja, hogy tényleg nem különb attól, akiket gyűlöl. Mert lehet olyanokkal találkozni, akiknek az egyszerű örömök az életének "értelme", de mi értelme van gyűlölni őket? Azt gondolom, hogy el kell fogadni őket, ugyanúgy emberként kezelni őket, mindeközben nem hagyni, hogy az életmódja hatással legyen ránk.


Úgyhogy tanít bőven az anime, ezért döntöttem a 9 pontos értékelés mellett, annak ellenére, hogy a hibái összességében azért rontják az értékét. És inkább azt mondom, hogy érdemes megnézni, mert a pozitívuma, a "tanító jellege" erősebb az animének, mint a negatívumok, amik mellett kétségtelen, hogy nem lehet elmenni, de ha megértjük, hogy mit akar üzenni az anime, akkor megbocsájthatjuk a hibákat.