Uehara Rena dalok

Egyre inkább oda jutok magamban, hogy az AQUAPLUS és a hozzá kötődő lemezkiadó cég a F.I.X. Records bár kis cégek, de a maguk szűkös keretein belül csodákat művelnek. Nemrég kezdtem el komolyabban foglalkozni Uehara Rena (képen is ő látható) dalaival, és hihetetlen a hatása alatt vagyok. Bár nem olyan nagy hatású, mint Suara, de a The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ válogatásalbumát hallgatva, azért neki is vannak olyan dalai, amivel a rabjává tett. Igazából pont a szűkös diszkográfiája vett arra rá, hogy ismerjem meg jobban a dalait, hiszen azt könnyen lehet ezáltal. 5 stúdióalbuma és 5 kislemeze van, valamint 2 további kislemezen közreműködött. Ez nem sok, a Winampen a teljes repertoárja 93 dalban és 1015 MByte-ban merül ki. Úgy, hogy az összes dala 320 kbps mp3-ban van meg. Hogy nem tudta elérni az 1 GByte-ot. :D Meg persze az ismétlődéseket is számolja, a Winamp. Külön dalként kezeli az azonos dalokat különböző albumokról. Például a Yume no Tsuzuki fent van a kislemezről is, de rajta van a Jewelry Songs albumon, és a fent említettebb válogatásalbumon is, így 3 különböző dalként értelmez egyet. De mit sem foglalkoztat ez, amikor a dalai önmagában csodálatosak.

Viszonylag későn, csak 2012-ben ismertem meg. De az emlékezetes volt abból a szempontból, hogy vártam az új (harmadrészt) Suara kislemezt, mely a To Heart 2: Dungeon Travellers OVA-hoz készült. Ez 2 részes, ennek tartalmazza az openingjét, és mindkét endingjét. És nem voltak megáltalkodottak hozzátenni a karaoke verziókat is, úgyhogy már csak ezért is nagy becsben tartom ezt a kislemezt. Elég nehezen került ki letöltésre, csak nagysokára tették ki. De hogy megörültem neki, amikor megtaláltam. Igazából csak a Suara dal miatt annyira nem érte meg várni, mert a Niji Iro no Mirai messze nem a legjobb dala, viszont Uehara Renától a Tada Hitotsu no Hoshi már ekkor is nagyon tetszett. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Aztán ezzel a kislemezzel ismertem meg Tsuda Akari-t is. Neki is szép hangja van, de korántsem annyira erős személyiség, mint akárcsak Uehara Rena, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet. Uehara Renára mondjuk még ekkor sem, mert szimplán egy jó dalnak tartottam a Tada Hitotsu no Hoshi-t, de nem annyira, hogy komolyabban megismerkedjek vele.

Aztán sokáig kimaradt az életemből, mert ekkor már nem jelentetett meg azzal az intenzitással új albumot és kislemezt, mint korábban. A következő nagyobb hatás tőle a Todokanai Koi '13 kislemez volt, amit meg is hallgattam akkoriban egy néhányszor. Mondjuk pont jókor jött a WHITE ALBUM 2 anime is, mert épp végeztem az első szériával (anélkül, hogy tudtam volna, hogy jön az új sorozat), így pont be tudtam kapcsolódni a második évadba. Szóval ez a kislemez már sokkal jobban tetszett, a címadó dal mellett a Sayonara no Koto és a closing '13 hallhatók a single-ön. Igazából egyik dal sem annyira lassú, szomorú, ahogy a címek indokolnák, sőt azt gondoltam, hogy ha ilyen lenne az elérhetetlen szerelem, ahogy az énekesnő énekli, akkor nem lenne nagy baj. Mondjuk nem egy vidám dal, nem arról van szó, inkább indulatosan énekel az énekesnő keményebb rock zene mellett. És érdekes, hogy a refrén végén megkérdezi, hogy talán van remény? Illúzió? Önáltatás? Valamit tud, amit mások nem, és érzi, hogy itt nincs vége a sztorinak? Csakis ő tudhatja. A Sayonara no Koto meg szintén lehetne szomorú... az is, de nem sírós. A zene lényegesen csendesebb, ahogy az ének is nyugodtabb. Annak ritmikája érdekes, ugyanis néhol három-négy ritmusra begyorsít, és ez viccessé teszi az éneket számomra. Szoktam mosolyogni rajta. Mindazonáltal tudom, hogy ez is az érzelmek kifejezésének egy formája. A "szakaszos gyors ének" (így neveztem el magamban) azt sugallja nekem, hogy valahol még fáj neki a búcsúzás, hallani is egy kis bánatot az énekesnő hangjában. A closing '13 pedig egy hihetetlenül nyugodt, kellemes dal. A címet lehet értelmezni "lezárás"-nak is, és akkor arról szól, hogy nemcsak hogy elfogadta az elválást, hanem éli az új életét, és hihetetlenül boldog benne. Optimista, és hihetetlenül pozitív légkört áraszt magából a dal, nagyon inspiráló. Engem is arra késztet, hogy fogadjam el a változásokat, és aki menni akar, azt engedjem el. Az újban is legalább akkora lehetőség van a boldogságra, mint a megszokott közegben. Úgyhogy nagyon jó az egész kislemez, csak azért gyilkolok gondolatban, mert lehagyták róla a karaoke verziókat. Ezeknél a daloknál ez HATALMAS veszteség. T_T

Már ez is épp elég bizonyíték arra, hogy nemcsak a slágerlisták élén vannak az igazán menő zenék, hanem kicsit lejjebb is. Nagyon hálás vagyok Uehara Renáért, mert idén (konrkétan ebben a hónapban) 10 éve ismerem és szeretem a japán zenét, és a mai napig találok olyan zenét, előadót, akik megújítják a rajongásomat. Uehara Rena zenéje ugyan nagyon hasonlít Suaráéhoz, de azzal, hogy beleviszi az egyéniségét az énekével, inkább tőle független előadónak gondolom, aki a maga nemében legalább annyira jó, mint bárki, akit szeretek. Szükség van rá.

Erre is csak nemrég jöttem rá, amikor elkezdtem hallgatni komolyan az albumait és kislemezeit, ugyanis a debütáló mini-albumát, a to YOU-t és az első kislemezét a Cosmos no You ni-t csak 1-2 hónapja sikerült megtalálni, ezzel vált teljessé az Uehara Rena digitális zenei gyűjtemény. És igazából csak most kezdtem el komolyan hallgatni őt. Rájöttem, hogy neki is van néhány csodálatos gyöngyszeme, amitől még szebbé teszi a mindennapjaimat. Az egyik ilyen a Saigo no Negai a to YOU albumról, mely szintén az elválásról az elengedésről szól. Ezt is a pozitív hangulata teszi igazán széppé. A másik a Please sing with me, ami hasonlóan nagyon szép, és az énekhangjában annyira hallani a nyugalmat és a belső békét, hogy azzal, hogy átadja ezeket, szinte ugyanannyit ad vele, mint egy 5 oktávot kiéneklő előadó az énektudásával. Néha azt gondolom, hogy az énekhang mögött rejlő érzés többet ér, mint az, hogy valaki a csillagokat is leénekli az égről. Most első ízben ennyi, de biztos, hogy fogok még írni róla, mert megszínesítette a japán zenét számomra, és nagyon kellemes énekhangja van. Végezetül (closing-ként) pedig álljon itt a diszkográfiája:

Albumok

• to YOU
• Jewelry Songs
• l'espoir
• The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~
• Emergence

Kislemezek

• Cosmos no You ni
• Niji no Kakehashi
• Yume no Tsuzuki
• Tokimeki
• Todokanai Koi '13

Kislemezek, melyeken közreműködött

• Todokanai Koi
• Niji Iro no Mirai

To Heart folytatás

Nemrég befejeztem a To Heart első szériáját, a Remember my memories-t is. Kifejezetten kellemes alkotás volt. Itt már nem annyira az iskola volt a fókuszban, sokkal inkább a 17-18 éves fiatalok érzelmi élete, saját vívódásaik, két szóval a felnőtté válás. Meg a robotlány Multi HMX-12 is legalább annyira kereste a saját helyét az életben, mint hús-vér embertársai. Az a lényeg, hogy a HMX sorozatot kifejezetten arra készítik, hogy fejlesszék őket érzelmileg, és ezek tesztelésére állítanak elő újabb modelleket. Multi értelemszerűen a HMX-11 folytatása, mely önmagában akkora fejlődés volt, hogy a "Feel" nevet kapta. Multi még nagyobb, nagyon kedves és mindent megtesz a barátaiért, pont az van vele, hogy túlzottan szívére veszi, ha akaratlanul is árt a barátainak. Ez hiba nála, ki is akarják javítani. Kardinális jelenet lesz majd, amikor Hiroyuki-san túl sokat foglalkozik a robottal (egyik álma, hogy robotokkal dolgozzon, ő maga is fejleszteni akarja őket), és ez Aratának nagyon rosszul esik. Féltékenység, de egyáltalán nincs eltúlozva a dolog érzelmileg. Pont az tetszik, hogy úgy van megjelenítve, ahogy a való életben is megtörténhet egy egészséges lelkületű emberrel. Csak az, ha valaki nagyon hagyja magát alávetni a féltékenységének, akkor nem tud józan döntést hozni, és nem azon van, hogy megbeszélje vele a problémáját, hanem nekiáll ordítozni. Ilyen volt, de nem úgy, hogy lehordta mindennek, meg hogy akkor éljen a robotjával együtt, hanem hogy döntse el, hogy ki a fontosabb neki. Erről azt gondolom, hogy még ha háborgott is belül, a lehető legkorrektebben oldotta meg a dolgot.

Multi esete sem akármi, azért tetszett az anime, mert azt gondolom, hogy pont annyi érzelem van benne, amennyi még hiteles. Az igaz, hogy szeretem a romantikus történeteket, de azért van egy pont, amikor nekem is túl sok, és nálam ez a anime belefért. Egyetlen egy dolog nem tetszett a rajzolásban, hogy a szemekben túl sok érzelem van. Ez már tényleg sok, de ettől függetlenül az anime 8 pontos nálam. A zenék is jobbak. Írtam régebben, hogy a To Heart az AQUAPLUS első animéje volt, és bár igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból, azért lehetett érezni főleg a zenénél, hogy kezdők még. A Remember my memories openingje és endingje lényegesen jobb. Dinamikusabb, és nem annyira csak az érzelmek kiéneklésére fókuszálnak, hanem hallani, hogy meg is éli azokat. Az opening Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart) egy ütemes dal élő hangszerekkel, és az ének is rendben van. Az ending Ikeda Haruna: Sorezore no Ashita he már valamivel lassabb, de nagyon tetszik. Hihetetlenül tetszik az énekesnő hangja, szépen cseng, sajnálom, hogy nincs sok saját dala Ikeda Harunának. A dal egyébként érdekes, mert szerepelt az első széria opening kislemezén B-side track-ként, amit Nakatsukasa Masami énekelt. Ez állítólag a To Heart játékban szerepelt, a Remember my memories ugye 5 évvel későbbi alkotás. Korszerűsítették a hangszerelést is, és Ikeda Haruna sokkal szebben énekli a dalt. Nakatsukasa Masami-nak nincs nagy hangja, ahogy hallgattam a kislemezt. Egyszerű, meghallgatom, de azt érzem, hogy bajban lenne, ha nagy hangterjedelmű dalt kellene énekelnie.

Tehát vége az első szériának, és most néztem a To Heart 2-t. Az AQUAPLUS-nak van az a rendszere, hogy egy animének készítenek egy második szériát, és a történet, a helyszín, a körülmények nagyban hasonlítanak, de a szereplők mások. Másoktól látunk hasonló történetet. Ez az ötlet tetszik nekem. Ugyanez volt az Utawarerumonónál, az Itsuwari no Kamen sztorija is szinte ugyanaz, mint az első szériáé, de más karakterekkel. A WHITE ALBUM-nál szintén: a második sorozat is arról szól, hogyan lesznek énekesek azok, akik erre a pályára adják a fejüket, de más szereplőkkel. Szóval a To Heart 2 is ugyanúgy romantikus történet, de valamivel fejlettebb, azt gondolom. Másfajta érzelmek kerülnek előtérbe, másképp mutatja meg a szerelmet. Akkorát röhögtem a 4. részen, amikor az egyik csaj beleszeret Takaaki-ba és egyszer a srác ebédkor a tányérjait bravúros mozdulattal rádobja az asztalnak a mozgó részére (nem tudom, hogy hívják), ami átviszi a tányérokat a konyhára, ahol a konyhások elmosogatják. Aztán megjelenik ez a csaj, aki még több tányért dob rá hasonlóan nagy sikerrel. És akkor le van döbbenve, hogy a srác megtapsolja, gratulál neki, meg hogy nem frusztrált, hogy elvesztett a párbajt? És még ilyen hasonló esetek. Vagy amikor elmennek léghokizni (ez is meglep, hogy mennyire népszerű Japánban... több animében is láttam már), és szinte mindig a lány oldalán megy be a korong. Persze a fiú csal, mert pont akkor beszél hozzá, amikor épp dobná vissza a korongot. Igazából aranyos a szerelem ilyen irányú megnyilvánulása, tetszik.

Abban hasonlít a To Heart 2 az első sorozatra, hogy szintén gyerekkori barátságból lesz szerelem, a különbség ott van, hogy a második szériában a lány (egy másik, Tamaki a neve) 8 évre elhagyja a várost, és ezen időszak végétől kezdődik az anime története. De van itt egy harmadik lány, akire Takaaki bepirul, akit Konomi névre kereszteltek, úgyhogy a hárem jelenség befigyel a sztoriban. Hogy mi lesz ebből? Ráadásul a három lány jellemben is különbözik egymástól. Konomi visszafogott, szégyenlős lány, Tamaki kifejezetten rámenős (ez még nem vészes), a harmadik csaj, meg akinek nem jut eszembe a neve, mindenből versenyt csinál. Meg akárhol megjelenik Takaaki, biztos, hogy őt utánozza, és hogy mennyire idegesítő, hogy mindig ott van, ahol ő, pedig csak épp arra járt... Vannak ilyenek, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta történet. A MyAnimeList-en valaki 2 pontra értékelte az animét, és azzal kezdte az értékelését, hogy mégis miért nézte meg az animét? Tőlem kérdezed? Nekem bejött, ezt is 8 pontosra értékeltem. A rajzolása is jobb. Fejlettebb, nem azon vannak, hogy kisugározzák az érzelmeket, így jobb rájuk nézni. A két kép is szerintem kellőképpen érzékelteti a különbséget. Az openinggel és az endinggel itt is elégedett vagyok. Az opening Ikeda Haruna: Hello című dala kellemes alkotás lett, szívesen hallgatom. Az ending viszont Suara... Hát akkor nem is lehet más, mint nagyon jó. A Tomoshibi az első dala, nagyon tetszik, de azért ismerem Suarát olyan régóta, hogy meg tudjam mondani, hogy itt még kicsit mesterkélt, modoros volt az éneke. Szép, kellemes, de hallani, hogy nem ez a természetes énekhangja. Ez 2005-ös, a későbbi dalain már természetes hangján énekel lassú dalokat is. Tehát nekem bejön összességében az anime, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy nem tetszik mindenkinek, mert azt azért látom, hogy nem ez váltja a világot romantikus történetek tekintetében.

Tegnap este zenében is a To Heart dominált nálam, az animéhez írt kislemezeket hallgattam, az alábbiakat:

• Nakatsukasa Masami: Feeling Heart
• SPY: Access
• Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart)
• Ikeda Haruna: Hello
• Suara: Ichibanboshi

Mindegyik kislemez megvan teljesben, tehát karaoke verziókkal együtt. Abban viszont van kavarodás, hogy a SPY: Access dala van írva anime ending dalnak, de mást hallani endingként. Ayako Kawasumi: Yell dala hallható. Ez nem jelent meg külön kislemezen, csak a PC játék OST albumon van rajta, és szerencsére a karaoke verziót sem spórolták le róla. Bár jobban örültem volna, ha tényleg a Access lenne az ending, mert jobb dal. Hangulatosabb, bár ugyanúgy nem az igazi az énekhang (az endingről írtam régebben, hogy énekhang tekintetében nagyon gyengére sikeredett). Egyébként, kellemes dalok, a nagyja kifejezetten tetszik. Suara: Ichibanboshi kislemezét régen hallottam, úgyhogy kifejezetten nosztalgikus volt. Ez a To Heart 2 OVA opening kislemeze. Ennek a B-side track-jét az "I am"-et nagyon szeretem. Kicsit szomorkás, de reménnyel teli, és ez a kettő együtt nagyon széppé teszi a dalt. Suara is nagyon szépen énekel, nagyon át tudja adni ezt az érzésvilágot.

New Prince of Tennis Battle Royale módra

Ma értem a végére a New Prince of Tennis-nek. Igazság szerint örülök ennek, mert akármekkora lelkesedéssel kezdtem el nézni, a végére nagyon untam már az egész franchise-t. Az első sorozat 178 részes, a New Prince of Tennis további 13 részes, majd a három szériás National Tournament OVA összesen 26 részes, ez összesen 217 rész. Úgyhogy köszönöm szépen, a movie-kat ugyan tervezem megnézni, de nem most.

Bár teljesen nem végeztem, mert a harmadik sorozatos OVA-kból van 4 rész még. Úgy áll össze, hogy az első széria a quarter-finals, a második a semi-finals, míg az utolsó a final. És az OVA-k folytatása a New Prince of Tennis. Mert hát a Seigaku megnyerte a bajnokságot, ezért részt vehetnek egy U17-es bajnokságon, amit kemény edzés előz meg. Ezt az edzést látjuk. Tényleg nem akármi az egész történet. Az önmagában meglepő, hogy azzal kezdődik, hogy választani kell mindenkinek párt magának. Persze, azt hiszik, hogy páros meccset fognak játszani, így mindenki a barátját választja ki. Pont ezt várták a háttérben szervezők, és amikor kész van mindenki, akkor jelentik be, hogy egymás ellen fognak játszani. Persze mindenki le van döbbenve, sokan felháborodásuknak adnak hangot, hogy hát nem erről volt szó. Meg is magyarázza a coach, hogy ez a mentális fejlődésetek része. Innestől kezdtem nagyon érdekesnek látni a dolgot, és érdekelt is, hogy na vajon mi sül ki az egészből. Mennek is a meccsek, bizony győztesek legalább annyira nehezen viselik, hogy egy barátjukat kell elverni, mint a vesztesek, a vereség érzését.

És hogy mi történik a vesztesekkel? Felpakolják őket egy buszra, és egy másfajta tréningen kell részt venniük. Akkor kezdett el erős Battle Royale érzésem lenni, amikor lesnek a buszról, mert nem tudják, hogy hova is viszik őket. Aztán csak erősödött ez az érzés, amikor egy meredek hegyet kellett megmászniuk, és ami a csúcson várta őket... Az a koncentrációs táborral, vagy átnevelőtáborral egyenértékű. A legkeményebb edzések a nap 24 órájában (szinte szó szerint, mert alig aludhattak), olyan ötletek voltak, hogy csak lestem. Ilyen, hogy a léggömbök a játékosok hátához kötve, és a sasok többek között arra vannak kiképezve, hogy derítsék fel, hol vannak, és durrantsa ki őket. Akit bizony eltalál, az imádkozhat, hogy utol ne érje a coach haragja, aki egyébként rettenetes természet. Állandóan iszik, és mindennek lehordja a játékosokat. Valósággal hadsereget képez a játékosokból. Nagyon nem tetszett, ezzel a fajta edzéssel egyáltalán nem értek egyet. Volt még olyan, hogy 5.000 suhintás (már ha ez a megfelelő szó rá) a teniszütővel, majd 5 km-es futás, és ebből 3 sorozat. Meg extra nehéz teniszütőkkel gyakorolni. Persze aztán a végére elengedik őket, és látszólag jól viselték a kemény katonai viszonyokat, meg is mutatták az eredményét, de engem nem győztek meg. Az a bajom a Prince of Tennis-szel, hogy folyamatosan elrugaszkodtak a valóságtól. Ezeket aztán szépen elfogadtam magamban, de mindig jöttek olyan jelenetek, amivel megleptek (negatív értelemben), és ezzel az egész koncentrációs tábor coaching dologgal elérték a csúcsot nálam. Meg tényleg, olyan dolgok vannak az animékben, meg az OVA-kban, hogy tényleg nem tudtam hova tenni az egészet. Ilyen, hogy egy játékos a teniszpályán démonná változik, és kicsinálta az ellenfelét... Legyen, de akkor ne sportanimét csináltak volna, hanem valami háborús dolog, vagy valami olyan, ahol az ellenfelek nem tisztelik egymást. Mert olyat csinálnak egyes játékosok, hogy a való életben nemhogy eltiltanák a teniszpályától, de a rendőrség vinné el őket. Szándékosan az ellenfél arcába ütni a labdát, meg olyan erőkkel ütik el, hogy elszáll a játékos a nézőtérre. Úgyhogy nagyon kiábrándultam az egészből. A new széria openingje és endingje sem tetszik. Az opening nekem inkább vicces, azt bolondos hangulatomban szoktam énekelni, kifigurázva az énekes hangját. Mert állítólag egy énekes énekli, de a bridge-re úgy megváltoztatja a hangját, mintha más énekelné. Konkrétan Korda György feelingre vált a dolog, nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor meghallottam. Az ending nem lenne rossz, annak az animációja rettenetes. Echizen Ryoma és egy másik srác, aki állandóan "Koshimae"-nak hívja Echizent, teniszütővel a kezükben táncolnak. Nem jött be az ötlet.

Ennek ellenére nincs vége a tenisznek, mert teszek egy próbát a Baby Steps-szel. Ez a képek alapján sokkal barátságosabbnak tűnik. Holnaptól kezdek vele, megnézem mindkét szériát. Remélem ez már sokkal jobban fog hajazni a való világra.

És ha már sportanimék: Hihetetlen kellemeset csalódtam a Free! második szériájában, az Eternal Summer-ben. Az első évad eléggé kiábrándító volt, hogy buborékok meg rózsaszín felhők között kellett nézni, hogy a lányok hogy csodálják a fiúk felsőtestét, a sztori meg eléggé elenyésző volt. A második sorozatban ugyan szintén nincs nagy történet, de legalább nem kell csodálni az úszók felsőtestét, ahogy a lányok. Mindezek mellett a srácok is komolyabban, érettebben beszélgetnek egymással. És valahogy nézeti magát az egész sorozat, úgyhogy nekem bejön a második évad. Bár tény, hogy zene tekintetében szerintem rosszabbul teljesít, mert mind az opening mind az ending kevésbé maradt meg bennem, mint az első sorozaté.

Egy hosszú anime után

Pénteken befejeztem a Prince of Tennis animét. Szép volt 178 részt végignézni belőle, valamikor január elején kezdtem el... Volt egy egész egy bő fél éves projekt. Voltak problémáim az animével, és igazság szerint a vége sem tetszett annyira, de összességében érdemes volt végignézni.

SPOILER

Ahogy írtam, nem voltam annyira oda a végéért, még akkor sem, ha az önmagában szép volt. Echizen Ryomának annyira az a pökhendi, beképzelt stílusa maradt meg bennem, hogy igazából azzal, hogy a végén a Tezukával való teniszpárbajban lemásolta mindenkinek a speciális ütését és azzal mondott meghatódva mindenkinek köszönetet, már nem érintett meg. Az tény, hogy azért az utolsó részeket jól csinálták meg, amikor a US Open-re kapott Echizen meghívót, és tépelődött magában, hogy most elfogadja-e vagy sem. Akkor láthattuk először, hogy azért benne is vannak érzelmek, és tényleg szép volt, de ez már annyira későn jött, hogy világot nem váltott meg bennem. Nem akarta otthagyni a társait, szeretett volna részt venni a japán nemzetközi bajnokságon, de azért látszott rajta, hogy nem volt őszinte tőle, amikor azt mondta, hogy marad velük. A szíve Amerikába húzta. Ahova egyébként az apja nevezte be, hogy a fia teljesítse be az ő álmát. Valami stikli volt, ami miatt annak idején megszökött a US Openről, és félbehagyta azt, ami miatt egész életében küzdött. Lényegében kijelenthetjük az ebből fakadó frusztrációjával vezeti le a kivagyiságával, mert egyébként az apjának is rettenetes természete van. Az volt egyébként a poén, hogy az apja vitte oda Echizennek a levelet, mondta, hogy szerelmes levél! Nem olvasod el? Nem... Tedd csak oda az asztalra. Biztosan azt gondolta, hogy egy lánytól jött, nekem is ez volt az első gondolatom. Mondtam is magamban, amekkora érdeklődést mutat a nők irányába, majd rohanni fog, hogy kibontsa a levelet. Sokkal jobban leköti a tenisz, minthogy lányok iránta fűződő érzelmeivel foglalkozzon. Persze kiderül, hogy az a bizonyos levél a US Open szervezőitől jött, és meghívást kapott a bajnokságra. Az Echizennek tényleg szerelmes levél. :D Aztán tényleg kiutazott Amerikába, annyira aranyos volt, hogy a macskája befészkelte magát a bőröndbe, aztán gondoskodhatott róla is. Amúgy ez neki nem feltétlen probléma, mert Ryoma-kun imádja a macskáját. Aztán itt már zavaros nekem, hogy kijutott a US Openre, cukkolták is a játékostársai japán mivolta és a kora miatt, de ő is hazaszökött... Megtudta, hogy Tezuka nyert Fuji-kun ellen egy teniszmeccsen, ezért hazarohant, hogy vele is megmérkőzzön, és ezzel a nagy harccal fejeződik be az anime.

Igazából több baki is volt az animében, azt például óriási hibának tartom, hogy Tezuka több mint 70 részen át nem szerepelt az animében. Ő ugyanis a csapatkapitány, az egyik meccs során súlyosbodott csuklósérülése, ami miatt Németországba, Münchenbe utazott rehabilitációra. Sok időt eltöltött ott, az animének több mint az 1/3-ából hiányzott, és ezáltal annyira jelentőségét vesztette a karaktere, személyisége, hogy amikor visszatért, ugyan viselkedett csapatkapitányként, meghozott néhány fontos döntést, de valahogy bennem nem volt meg az az érzés, hogy ő a csapatkapitány. Számomra végig csak egy teniszező volt a társai mellett. Aztán igazából Ryoma-kun-nek is ez a hazarohanása, hogy megmérkőzzön a csapatkapitánnyal... nagy empátiával és toleraciával azt tudom erre mondani, hogy csak ő tudhatja, hogy mi játszódott le benne, és hogy ez miért volt jó neki, de átlag ember agyával gondolkodva azt mondanám, hogy óriási hülyeséget csinált. Inkább maradok annál a gondolatnál, hogy ő tudja, hogy mit miért tett.

SPOILER VÉGE

Meg fogom nézni a New Prince of Tennis-t is, kíváncsi leszek, hogy az tartogat-e valamit. Az biztos, hogy most megint egy olyan OVA részt láttam, ami kiábrándított. Három sorozata van a "National Tournament" OVA-nak, és most nézem a második szériát, a Semi-final-t, a negyedik részről azt gondolom, hogy erős túlzás volt. Kawamura Takashi vívta meg a maga elődöntős meccsét egy olyan ellenféllel szemben, akinél 108 fokozata van a Hadokyuu-nak, és ahogy kapcsolt egyre erősebbre, úgy szenvedett egyre keményebb sérüléseket Kawamura-senpai. Egy idő után az már tényleg olyan szintű volt, hogy a való világban már rég odaát lenne, de csak azért is feláll, és végül csak ő nyeri meg, mert az ellenfél egy "egyszerű" csuklósérülés miatt nem tudja folytatni a játékot. Jaj, hagyjátok már magatokat! Hihetetlenül gagyi húzás volt így megnyeretni a versenyt Kawamurával. Le is vittem 7 pontról 6-ra az értékelést, de ha ez így megy tovább, azt fogom gondolni magamról, hogy túlzottan jóindulatú voltam. A bíró viselkedése sem volt életszerű, hogy hagyta ezt az egészet.

De az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy most már lényegesebben másképp látom a helyzetet ahhoz képest, amikor elemeztem, hogy kellenek-e shounen elemek egy sportanimében. Most már ugyan nem bánom, hogy van, de azért itt látszik, hogy a nagyon kemény jelenetekkel vigyázni kell, mert ha elfogynak az ötletek, akkor már csak ilyen idétlen hülyeségeket lehet beadni, hogy azért mégse ismételjék magukat. De az eddigiek sem voltak olyan nagy számok igazából, és bár tényleg mindegy nekem, hogy milyen csoda-ütésekkel nyernek hőseink, de az igazán kemény, tipikus shounen jeleneteknél rettenetesen lebőg az anime. Nem is tudnak sehogy sem meghatni, ezek nem valók egy ilyen sportágban.

A hibái ellenére összességében bejött az anime, mert hihetetlenül hangulatos, és meg merem kockáztatni, hogy ezért van óriási népszerűsége. Ami igazából érthető, tényleg a hangulat az, ami nagyon felhúzza az anime értékét. Nézeti magát, mert kikapcsol. Ha elengedem a hibáit, azt gondolom, hogy egy élménnyel lettem gazdagabb.

Érdekes szívhez szóló történet

Nagyon érdekes irányt vett a To Heart animesorozat. Néhány napja fejeztem be az első szériát, és nézem a Remember My Memories című második sorozatot. Ahhoz képest, hogy azzal kezdődött az első sorozat első része, hogy egy fiú és egy lány kisgyerekkorukban találkoztak, és ennek emlékét őrizve jártak egy iskolába felső középiskoláig, más került fókuszba. Méghozzá a 10. részben felbukkant robotlány: Multi HMX-12 és ő került középpontba. Lényege, hogy az első széria végén elbúcsúztak, és a Remember My Memories egy évvel később játszódik. Visszatér, de nem emlékszik semmire. Tesztelése során hiba történt, és meg lett formázva a memóriája. Mivel a folyamat nem visszafordítható, ezért újra meg kell tanítani mindenre. A 3. részt láttam belőle ma, és hihetetlenül aranyos. Azért, hogy megismerje a "tanoshii" és az "ureshii" szavak valódi jelentését, Akari és Hiroyuki elviszik a vidámparkba, ahol nagyon jól érzi magát. Sok vicces dolog történik vele, és jókedvvel hagyják el a vidámparkot. Viszont Multi közli velük, hogy ismét formázva lesz a memóriája. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Hiroyuki érzéketlennek, flegmának tűnik, nagyon erélyesen szólal fel azért, hogy mi az, hogy törlik a memóriáját? Jó ez neki így? Miért nem tesz semmit? Meg ilyenek. Az első sorozat végén elég erős érzelemmel váltak el egymástól. A robot ugyanis android, teljesen emberszabású, képes érezni. Kicsit emlékeztet is a Saber Marionette szériára, hiszen ott is robotok a lányok, akiknek vannak érzelmeik, a különbség ott van, hogy a To Heart egyáltalán nem poénos. Ez persze egyáltalán nem gond, hiszen maga az anime is sokkal inkább az érzelmekre épít, így a robotnak is inkább az "érzelgős" ártatlansága van jelen, minthogy vicces legyen. Főleg azért van így jól, mert Horie Yui adja a hangját, és hihetetlen jól kihozza a karakter ártatlan mivoltát. Mindennek ismeretlenül vág bele, és mindennek tud örülni (főleg a takarításnak. HORYAAAA!!!), és ezt az érzést nagyon jól vissza tudja adni a hangjával. Kezdem komolyabban megszeretni a seiyuu-énekesnőt. Kezd kirajzolódni az alcím jelentősége ezzel a memória-formázás dologgal, meg az ehhez kapcsolódó érzelmekkel, mindenképp érdekesnek tűnik a dolog, főleg, hogy a szereplők is idén utolsó évesek a középiskolában, így a jövőjükre is gondolnak, egymástól való elválás, az új élet, mindenképp érdekesnek tűnk az anime, csak rövid. És félek, hogy emiatt nem fog mindenre elég idő jutni. A Boku Dake ga Inai Machi óta szkeptikus vagyok az olyan rövid animékkel szemben, melybe túl sok mellékszálat zsúfolnak. Ahogy írtam az első széria végén, nem tudtam akkor elképzelni, hogy fogják lezárni. Ahogy sejtettem, lezárni nem is lehetett a történetet, de véleményem szerint ötletesen oldották meg, viszont az nyilvánvaló volt, hogy ennek lesz folytatása.

A robot ugye egyáltalán nem ismeretlen dolog Japánban, hiszen ebben mindig is élen jártak. Ezért jelennek meg animékben is szép számmal nemcsak mechák, de androidok is. Mivel az anime láthatóan nem a jövőben játszódik, inkább mondanám szürreális jelennek, ahol betekintünk egy olyan iskola mindennapjaiba, ahol van egy robotlány. Ő nem tanuló, az iskolának segít mindenfélében, legtöbbször a takarításban. Látva az animében, hogy a robotlánynak érzelmei vannak, és ugyanúgy megtapasztalja a dolgokat, mint egy hús-vér ember, személy szerint tetszett a dolog, azt mondom, hogy szívesen láttam volna ilyet az én gyerekkoromban is.

Összességében tetszik az anime, mert szeretem a romantikus történeteket, viszont továbbra is azt gondolom, hogy a lassú történetvezetése miatt nem szerezne magának sok rajongót. Az opening és ending is érdekes. Ahogy írtam korábban, az első széria openingje még csak-csak elmegy, de az ending egyáltalán nem tetszik, mert rettenetes az énekesnő hangja. Az az érdekes, hogy a Remember my memories openingje és endingje már sokkal jobb énekhang szempontjából, jó hangú előadókkal vették fel a dalokat, a baj viszont az, hogy a dalok korántsem annyira jelentőségteljesek. Így a 3. részt nézve egyáltalán nem tudok felidézni az openingből és az endingből semmit. Az első sorozat openingjéből (Feeling Heart) megcsináltam már a kfn-t, de nem töltöttem fel, mert legalább az endinggel együtt akarom feltenni. Annak ellenére, hogy nem tetszik kifejezetten az ending, megcsinálom, mert a kfn-ekre is úgy gondolok, mint egy "digitális gyűjtemény" karaoke dalokból, ami lehetőség szerint az összes dallal alkot egy teljes egészet. Részint ezért is csinálok ennyi kfn-t.

És ha már AQUAPLUS-os animéről beszélek, akkor itt írnám meg, hogy sokkal jobban tetszenek azok az Utawarerumonós részek, ahol nem csatáznak, hanem a falu mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Aranyosak a karakterek, a 8. rész sokszor csalt mosolyt az arcomra. Ezért is tetszik jobban az Itsuwari no Kamen, mert az első 13 részében alig van harc (vagy egyáltalán nincs, inkább így emlékszem), sokkal inkább a falu történéseit láthatjuk. Ezek sokszor aranyos, vidám események, amik inkább megmosolyogtatnak. Viszont a 14. résztől eléggé élesen jött a váltás, részint ezért is hagytam fel az animével, de majd az első sorozat azt is megnézem.

Az első rossz emlékű kfn

Hát, semmi jel nem utal arra, hogy a Kanokon animének 1 pontnál jobbat fogok tudni adni. Mindenesetre megkérdeztem egy ecchikben jártas ismerőst, azt mondta, hogy ez kifejezetten enyhe szintűnek számít a hardcore ecchik körében, de ennél sokkal keményebbek is vannak. Már ettől is rosszul voltam, tehát egyértelműen nem ez az én műfajom. Nagyon nehezemre esik végignézni az animét, de ha már kedvenc előadónak köze van hozzá, akkor végig fogom szenvedni. Az biztos, hogy életem egyik legrosszabb animés élménye. De azért megcsináltam az openingből a kfn-t. Miyazaki Ui, a dal előadója, és a PHOSPHOR címet kapta. Okui Masami írta a zenét és a szöveget, úgyhogy illő ismernem. Szóval megcsináltam a kfn-t belőle, és eddig nem volt példa arra, hogy rossz érzés legyen egy karaokét megcsinálni. Úgy, hogy lassan túl leszek a 300. általam készített kfn-en. A dal sem egy nagy eresztés, így nem nyomta el az anime iránti rossz érzést. A kép is árulkodó, ennél durvábbat betettem a kfn-be, csak hogy ha már elénekli valaki, akkor legyen öröme (főleg, ha hímnemű az egyén). Vajon reménykedhetek jobb jelenetben? Megyek, végigszenvedem a 3. részt.

AQUAPLUS anime-özön

Néhány napja fejeztem be a Tears to Tiara animét. Már az elején azon gondolkodtam, hogy miért nem segít magán az AQUAPLUS, és teszi ismertebbé az animéit? Eddig, amiket láttam tőle, még ha nem is voltak 10 pontos alkotások, de megütötte azt a nívót, amire azt mondom, hogy érdemes megnézni. Ilyen a Tears to Tiara is. Ez egy kalandjáték adaptáció, kifejezetten bejött a hangulata. Az AQUAPLUS-nál egyébként szokás, hogy először videojáték készül az adott alkotásból, és ha az népszerű lesz, akkor készül belőle manga és anime. Ugyanígy járt a To Heart sorozat, az Utawarerumono és a WHITE ALBUM is. Nézem a To Heart-ot is, és kifejezetten tetszik. Egy romantikus slice of life, a lány és a fiú már gyerekkoruk óta ismerik egymást, középiskolában is egy osztályba járnak, itt alakul ki köztük valami. Annyira nem is a közöttük levő párkapcsolatra fókuszál az anime, hanem a középiskolások mindennapjaira. Kifejezetten lassú a történet vezetése, és furcsa is az egész, mert a 12. részt néztem meg ma, és azáltal, hogy nem kifejezetten a párra fókuszál a történet, nem látom a végét. Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz a vége. Pedig csak 13 részes az első széria, tehát mindjárt vége. Mondjuk van folytatása is Remember my memories alcímmel, de azt 5 évvel később, 2004-ben adták le, és ennyit vártak volna arra, hogy kialakuljon a szerelem a pár között? Kíváncsi leszek merre megy a történet. Az biztos, hogy a története miatt ez az a fajta anime, amiről sokat nem lehet írni. Jó, érdemes megnézni annak, aki szereti a lassú, romantikus történetvezetésű animéket, de extra élményt nem kapunk tőle. Főleg, hogy az openingje még csak-csak elmegy, de az ending kifejezetten rossz. Hamis az ének, az énekhang is borzasztó. Az egész olyan semmilyen. Az innerek is kiemelik, a sztori lassúságát, ezért inkább azt mondanám, hogy óvatosan, azt gondolom, hogy a többség inkább unalmasnak tartaná az animét. Én is csak azért nézem meg, mert AQUAPLUS. Igazából a To Heart a cég első animéje, és 1994-ben alakultak meg, úgyhogy gondolom, nagyon tapasztalatuk, meg kapcsolatuk sem volt, hogy a megfelelő előadót megtalálják. Az opening címe Feeling Heart, előadója pedig Nakatsuka Masami. Soha életemben nem hallottam róla. A dal olyan átlagos, az animében egész jól hangzik, viszont érdekesség, hogy a kislemezen (mert ez is meghallgattam) hamisnak tűnt. Ráadásul a B-side tracknél kiderül, hogy nincs nagy hangterjedelme, azt már eléggé rossz volt hallgatni. Az ending meg ahogy írtam, rettenetes: Yell a címe, Kawasumi Ayoko előadásában hallható. Rettenetes hangja van. Nem ugrom át a dalt, mert az magában még nem is lenne annyira rossz, ha egy jó előadó énekelte volna fel. Az előadója egyébként a főszereplő csaj seiyuu-ja. A 10. rész érdekes, mert itt szerepel a HMX-12 Multi nevű robotcsaj, akinek Horie Yui a seiyuu-ja. Azt hiszem, ez volt az egyik kezdő seiyuu-szerepe. Kellemes, de nem annyira kiemelkedő. A Mahoraba ~Heartful Days~-ben már jobban kijön a tehetsége.

Összeségében azért nézhető animéről van szó, tervezem mindegyik sorozatát és OVA-ját megnézni. Az alábbiakból áll:

• To Heart
• To Heart Omake (special)
• To Heart: Remember my memories
• To Heart 2
• To Heart 2 OVA
• To Heart 2 Another Days (OVA)
• To Heart 2 Another Days Next (OVA)
• To Heart 2 Another Days Plus (OVA)
• To Heart 2 Dungeon Travellers (OVA)

Ezek közül a három sorozat 13 részes, az OVA-k 2-3 részesek, a special meg 6 pár perces részből áll. A második szériára leszek igazán kíváncsi, mert annak az endingjének Suara az előadója, és élek a gyanúperrel, hogy addig nem is találtak megfelelő előadót, amíg őt le nem szerződtették. Ő viszont telitalálat volt, és vele fényesebb a japán zenei ipar.

Szóval a Tears to Tiara nem annyira ismert anime, és bár igaz, hogy tömegével vannak kalandozós animék, vagy kalandjátékból adaptált történetek, elég csak a Tales of... szériára gondolni. De egy ilyen animén sokat segíthet ha a cég reklámozza, mert van olyan jó, hogy ismert legyen. Az AQUAPLUS-nak talán az Utawarerumono a legismertebb alkotása. Most ezt nézem a ToT után. Néztem már 6 éve is is, de egyáltalán nem ragadott meg, csak pár részt láttam. Azt gondoltam, hogy most másképp fogom látni. Így is lett. Hihetetlen jó anime, ez is kaland, akció, de a nagy különbség ott van az Utawarerumono javára, hogy egyéniségek a szereplők. És itt most nem a farkasfülekre és farkakra, meg az álarcra gondolok, hanem hogy a személyiségük is erősebb, ezáltal az anime is érdekesebbnek hat. 2 részt láttam eddig, mindenképp végig fogom nézni, ahogy az Itsuwari no Kamen-t is. Az első széria openingjével (Suara: Musouka) is úgy vagyok, hogy alapmű az anime dalok körében, amit mindenkinek ismernie kellene. Az endingen viszont csodálkoztam, hogy akkoriban nem figyeltem fel, mert most hallgatva nagyon tetszik. Kawai Eri az előadója, és Madoromi no Rinne a dal címe. Hihetetlenül kellemes az énekesnő hangja, konkrétan megnyugtat, és olyan hangulatos dalt kapott, ami nagyon jól áll neki. Utána is néztem az énekesnőnek, és szomorúan vettem tudomásul, hogy többet nem fogja már élőben elénekelni a dalt, mert 2008-ban meghalt. 43 éves volt, és májrákban halt meg. Újabb japán előadó, aki '40-es éveiben rákban halt meg... Visszatérve az Utawarerumonóra, ennek valamivel komolyabb a története, az Itsuwari no Kamen jobban nézette magát velem, mert laza volt, több volt a poén, meg az aranyos jelenet. Azon már én is nevettem, amikor a 4. résznél lányok bemennek az egyik mangaboltba, és a yaoik között arról ábrándoznak, hogy a férfiak közötti barátság olyan csodálatos. Szeretnétek személyes tapasztalatot, igaz?

Azt vettem észre az AQUAPLUS-os animéknél, hogy sajátságos a rajzolásuk. A karaktereket igyekezték az érzelmi oldalukról kiemelni, erre utalnak az élénk színek és a nagyobb szemek, az arcok is inkább kerekdedek. Még egy animét nem láttam a cégtől, a Comic Party-t. Erről még nem hallottam, csak a MyAnimeList-en kerestem listaszerűen, hogy milyen animéje van a cégnek. Az első sorozat tetszetős, de a második sorozat rajzolását csúnyának tartom. Egy esélyt ennek is adok, ez lesz a következő az Utawarerumono szériák után.

Suara mellett két főbb előadója van az AQUAPLUS-nak, Uehara Rena (ő van a képen) és Tsuda Akari. Most épp Uehara Rena: The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ albumát hallgatom. Szépen énekel, és nagyon kellemes a hangszíne. Inkább az a gond vele, hogy nincsenek olyan nagy hatású dalai (talán csak a Todokanai Koi az egyetlen ilyen), de bármikor előveszem, jó érzés hallgatni a dalait. 4 albuma van, 5 kislemeze, és a válogatásalbum, amit most hallgatok. Úgyhogy nem mondható nagynak a diszkográfiája sem, szerintem többet érdemel, mert több van benne, mint amit kihoztak eddig belőle. Tsuda Akari-nak végképp szegényes a repertoárja, olyannyira, hogy konkrétan nincs saját kislemeze. Csak a Todokanai Koi, Niji Iro no Mirai és a Future World kislemezeken vannak dalai, valami két stúdióalbuma jelent meg. Tőle csak egy dalt tudok mondani, ami komolyan említésre méltó, a "Kono Sekai ni", a többiről nem tudok nyilatkozni. Egyszer-egyszer meghallgatom őket, de az énekhangja sem olyan, hogy arra inspiráljon, hogy többször hallgassam.

Összességében azért jó cég az AQUAPLUS, kellemes alkotásai vannak, a dalai is kifejezetten kellemesek (ezeket legtöbbször a F.I.X. Records adja ki, de a Lantis is besegít nekik néha). Inkább a romantikus hangulatnak kedveznek, Az animék közül az Utawarerumono kiemelkedő, ahogy az énekesnők közül Suara, akinek az énekhangja varázslat.

2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

Karaoke tervek a 2016. nyári MondoCon-ra

Hihetetlen, hogy úgy várom a 2016. nyári MondoCon karaokéját, mintha először mennék. Van is bőven tervem, hogy mit énekelnék. Megismertem néhány dalt idén, amit meg is szerettem, és jól is megy. Ezek az alábbiak:

• HIRO-X - future (Prince of Tennis OP01)
• Kimeru - You got game? (Prince of Tennis ED01)
• HIRO-X - THE MEANING OF TRUTH (F-Zero: Falcon Densetsu OP)
• Endoh Masaaki - DESTINY (OVA éX-Driver IN)
• Wada Kouji - Seven
• Kimeru - CHAIN OF MIND

Meg lehet, hogy bevállalok valamit Hayashibara Megumi-tól vagy Okui Masami-tól, csak hogy ne feledkezzek meg jószokásomról. A naked mind jár a fejemben, hogy az jól megy. Meg esetleg az Aoi Namida, az tipikus nyári dal nálam. Hayashibara Megumitól meg a Lively Motion a nagy kedvenc, de az annyira rossz, hogy a verséje olyan mély. Menni megy, de szerintem nem hangzik tőlem jól.

A felsorolásban pedig jobbnál jobb férfidalok vannak, már írtam róluk. Ahogy próbáltam énekelni őket, mindegyik megy. A Sevennel és a future-rel nem lesz gond, a THE MEANING OF TRUTH legmagasabb énekhangjai még kijönnek, de a Kimeru dalok már neccesek. Ráadásul a CHAIN OF MIND hihetetlenül érzelgős dal, tehát elő is kell tudni adni hitelesen.

Kimeru-nek egy időben elég sok dalával megismerkedtem, az OVERLAP kislemezig rendben van a dolog, de utána egyre élesebb váltás jött, és egyre furcsább érzés volt hallgatni az újabb dalait. Aztán találtam néhány érdekes képet róla, végül Sleeplesslydiának írtam meg E-mailben a gyanúmat. Ő világosított fel, de ő is csak tippeket írt, mert Kimeru nem nyilatkozik a magánéletéről, sőt még a valódi nevét sem árulta el soha. Az biztos, hogy nagyon érdekes dalai vannak, főleg 2006-tól.

HIRO-X dalait meg továbbra is nagyon szeretem, olyan dalai vannak, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Sajnálom, hogy csak öt kislemeze van összesen. :( De legalább nem lesz problémás beszerezni őket, főleg, hogy a Calling kislemez már meg is van. Viszont a THE MEANING OF TRUTH single továbbra is nagyon drága. Újonnan 100 dollár, de használtan sem sokkal olcsóbb. Sőt, alábecsültem az árat, mert a brit amazonon egy darab van csak, az is 167 font. Árban lassan eléri Okui Masami: Yume ni Konnichiwa kislemez árát. Azért is jó lenne, ha meglenne, mert a B-side tracket is nagyon szeretem, de sehol nem található meg a szövege. Lehetne abból is karaokét csinálni.

Az Endoh Masaaki dal meg szerencsére nem olyan nehéz, annak ellenére, hogy milyen hangterjedelme van az énekesnek. Ez menni fog, főleg, hogy ha karaoke verzióban benne van a "JUST DO IT!" ordítás, ami viszont már nem menne. Az OVA-ban amúgy az első részben hangzott fel ez a szám. Tehát jelöltek vannak, ahogy izgalom is van bőven.

Szeretetteljes napok vége

Még egy animét fejeztem be tegnap, a Mahoraba ~Heartful Days~-t. A szívembe zártam. Az elején azt gondoltam, hogy nem használják ki az abból fakadó lehetőségeket, hogy a főszereplő lány, Kozue-channak több személyisége van, ha sokkot kap, azt gondoltam, hogy humoros anime lesz. De aztán elengedtem ezt az elvárást, és hamar rájöttem, hogy nem megnevettetni akar az anime, hanem egyszerűen csak kellemes érzést akar kelteni. Ebben kiváló értékelést kapott nálam.

SPOILER

Ami kisebb csalódás volt, hogy azt hittem, hogy lesz befejezése az animének, de igazából csak az derült ki, hogy a végtelenségig lehetne folytatni a történetet. Adtak neki egy lezárást, de igazából nincs vége. A manga is "túlélte" az animét, igazából szívesen vettem volna egy Mahoraba 2-t, mert az első részekben nyilvánvaló lett, hogy szerelem alakul ki Shiratori-kun és Kozue-chan között, és azt vártam, hogy valami romantikus keretsztorival összejönnek, de sajnos nem... Jó lenne egy második széria az animéből, valami konkrét lezárás. Bár az igaz, hogy azért sem volt várható, hogy befejezik a történetet, mert igazából nincs mit befejezni. A történések ugyanis epizodikusak. Kisebb történet van minden egyes résznél, ez le is zárul annak végén. Az anime második felére hagyták például az egyes szereplők bemutatását. Mindegyikőjüké valamilyen személyes kapcsolatból adódó problémákra utal, ami nincs feldolgozva. Tama-chan története a legérdekesebb. Annak fényében, hogy vígkedélyűnek tűnt, megmutatták, hogy mennyire tehetséges a sportban, mennyire okos, mégiscsak egyetlen egy dolog érdekelte őt: Kozue-chan. Kíméletlenül őszinte leszek: Szerintem elbaszta az egész életét. Ez nem más, mint függőség. Nemcsak társfüggőség létezik, hanem barátoktól is lehet függeni, de egyáltalán embert túlságosan szeretni, az mindig rossz előjel. Azt azért megnéztem volna, hogy mi a valódi oka annak, hogy ennyire ráfüggött Kozue-chanra. Nem emlékszem arra, hogy gyerekként valami kegyetlen bánásmódot kapott volna, vagy a társai bántották volna, csak annyi, hogy Kozue-chan a folyó mellett guggolva figyelte a vízi életet, Tama-chan meglátja őt a hídnál, és le nem bírja venni a szemét róla. Nyilván nem pszichológiai az anime, de ha ebbe az irányba akarnám terelni, azt mondanám, hogy aki társfüggő, az nincs megelégedve a saját életével, és szokás azt csinálni, hogy ne szembesüljön ezzel, azzal kompenzál, hogy másnak az örömét keresi, de annyira, hogy a másik ember 100%-os öröme, az ő 100%-os öröme. És elvész a saját egyénisége. A 25. részben vallotta be Shiratori-kunnak, hogy gyűlöli azért, mert közel került Kozue-chanhoz. Ez is amúgy pszichológiailag tipikus a függőknél. Ennek ellenére megindított az, amikor az epizód végén elsírta magát, mert lehetett érezni, hogy kisírta magából a fájdalmat. De amúgy volt, amikor azt hittem, hogy átmegy az egész történet Shoujo-Ai-ba, mert annyira együtt voltak, aztán rájöttem, hogy talán azért jó, hogy nincs érzelmileg sehogy sem lezárva, mert aki akar, úgy fantáziálja magának a befejezést, ahogy neki tetszik.

A másik érdekes háttértörténet Sayoko-chan és Asami-chan közötti anya-lánya kapcsolat. Itt is megfigyelhető egyfajta társfüggőség, mert kiderült, hogy Sayoko-chan nagyon fiatalon elszökött egy sráccal, akivel szerették egymást, de baleset következtében meghalt. Azóta van így bedermedve, és éli passzívan az életét. Kiderül, hogy Asami-chant örökbe fogadták, de soha nem mondana le róla, mert ő az egyetlen, aki valamennyire kárpótolja a szerelmének elvesztését, és hihetetlenül kellemes érzés számára, ha Asami-chan "Okaa-san"-nak hívja. Ez igazából kölcsönösen jó mindkettejüknek, mert feltehetőleg Asami árva kislány, így viszont neki is van anyja, Sayokónak is helyreállt a lelki békéje.

A fenti két példa is mutatja, hogy igazából az anime rossz példát mutat emberi kapcsolatok szempontjából. Hovatovább Kozue-chan személyiségváltozására is megvan a magyarázat. Az is olyan, hogy a szülei balesete sokkolta le őt annyira, hogy emlékükre két pár csörgőt hord a hajának két oldalán, és ha sokkot kap valamitől, akkor elájul. Ekkor történik meg a személyiségváltozás. Feldolgozatlan lelki trauma, nem hiszem, hogy kell ennél többet mondani.

Azt vettem észre, hogy ha közvetve is, de megoldódnak a lelki problémák. Például amikor Tama-chan kisírja magából a problémáját, utána oldottabb lesz, és csatlakozik a többiekhez a nagy buliba. Az anya-lánya kapcsolat ugyan marad a régi, de az nagyon tetszett az utolsó részben Shiratori-kun elmeséli a saját gyereksztoriját Kozue-channak, és közben folyamatosan személyiséget változtat. Erre nem úgy kell közvetlenül magyarázatot keresni, hogy nem történt semmi sokkoló, mégis miért változna át? Aki látta az animét, az tudhatja, hogy ez a bizonyos gyerekmese, amit a végén egyben hallhatunk, folyamatosan "mesélve van" az anime alatt, és ahogy megismerjük Kozue-chan újabb és újabb személyiségeit, úgy jelennek meg a hercegnők klónjai. A végére öten lesznek, és ahogy Shiratori-kun meséli a történetet, fokozatosan jelenik meg az öt hercegnő, úgy jelennek meg Kozue-chan különböző személyiségei. Ez aranyos dolog volt. Végül visszatért ő maga is.

SPOILER VÉGE

Igazából a szereplők háttértörténeteire lehet mondani, hogy klisések, de igazság szerint annyi anime létezik már, annyiféle történetet kitaláltak már az idők során, hogy nagyon extrának kell lenni ahhoz, hogy egyedi legyen a dolog. Nálam a karakterek szerethető mivolta bőven kiváltotta a sablonos háttérsztorit. Megszerettem őket, érdekelt, hogy mi történik velük, hogy jutottak el oda, ahol most tartanak. A zenékről már beszéltem, az opening, hűen visszaadja az anime könnyed hangulatát. Nem kell nagy dologra számítani, egyszer meghallgattam a kislemezt, megcsinálom majd abból a dalból is a kfn-t, egyelőre csak az endingből van meg. Az nagyon aranyos, hogy az ending zene alatt a gyerekmesét láthatjuk, egyszerű, zsírkrétával rajzolt módon. Ettől egyáltalán nem válik gyerekessé az anime, én azt éreztem, hogy kihozza a gyermek-énemet, kellemes volt látni. Sablonos a háttértörténet, a sztori sem egy nagy durranás, ez az anime könnyed kikapcsolódás, de annak csillagos ötös. Néhány háttérzene kapcsán az volt az érzésem, hogy olyan, mint a Fruits Basket-ből kölcsönözték volna, egyből Okazaki Ritsuko jutott eszembe. Az volt a gondolatom, hogy ez az anime az ő emlékére szól, mert annyira emlékeztetett a zene rá. De ő már nem írhatta, mert az anime 2005-ös, és 2004-ben meghalt. Ezért nálam 9 pontot kapott, és nagyon köszönöm Yonekura Chihirónak, hogy azáltal, hogy ő énekelte az endinget megnézette velem az animét. Fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb.