2016. július 7., csütörtök
Szeretetteljes napok vége
2016. július 6., szerda
A 107. befejezett anime
2016. június 24., péntek
GIGA PULSE
2016. június 21., kedd
Kell egy kis időt adni nekik
A legtöbb poénnal talán Chanohara Tamami szolgál, aki annak ellenére, hogy csodagyerek, egyáltalán nem érdeklik a tudományok. Rajongásának tárgya maga a házmester lány, akiért képest mindent megtenni. A gonoszsága tetszett meg. Különleges képessége ugyanis, hogy bárkit megtalál kínos pillanatában és elkapja őt a fényképezőgépével. Utána pedig azzal fenyeget, ha nem teszi meg, amit szeretne, akkor körbeviszi a házban a fényképet, és akkor de kínos lesz, ha megtudják a többiek... Áldozata akkor sem lélegezhet fel, ha megkaparintja a fényképet, mert rendszerint több van belőle. Ezzel mindig eredményt ér el. Amúgy a csukott szeme és negédes mosolya csak még cinikusabbá teszi őt. Meglepett, amikor olvastam, hogy Horie Yui adja a hangját. Annyira nem rajongok érte, inkább csak énekesnőként ismerem néhány dalát, de annyira soha nem ragadott meg, hogy komolyan foglalkozzak vele. Maga a karakter csak idővel vált szimpatikussá, ugyanis a 6. részben nem tetszett, ahogy bemutatkozott. Fényképezőgép ugyan nem volt a kezében, mégis el tudta éri, hogy Shiratori-kun segítsen neki a dögnehéz virágot hazacipelni az iskolából, mert ha nem, olyanokat mond róla a többieknek, hogy utána az ég kegyelmezzen neki. Ami nem tetszett, hogy bár hordta a virágot, ennek ellenére mondta az osztálytársainak a pletykákat Shiratoriról. Ez volt az egyetlen negatív megnyilvánulása, utána már sokkal inkább poént csináltak ebből a fenyegetőző dologból.
Van egy másik csaj, aki hasonlóan negédes arccal szokott fenyegetni: Shiratori tanára. Ha valaki nem csinálja meg a feladatot, tesz róla, hogy az egy életre szóló leckét kapjon. Csak annyit hallunk, hogy a szerencsétlen diák (Igen, Shiratori is volt már áldozat) jajveszékelve kiált a szertárból. Hogy a tanár mit csinál vele, az a fantáziánkra van bízva. O_O De visszatérve a békés bérházunkba, a többi lakó is külön egyéniség. Ott van például Momono Megumi, aki a legnagyobb partyarc. Mindig ő szervezi a bulikat, ezek alkalmával ő néz leggyakrabban a pohár fenekére. Külön említést érdemel Kurosaki Sayoko és Kurosaki Asami anya-lánya páros, ahol inkább Asami neveli az anyját. Sayoko ugyanis hihetetlenül passzív, de azt nagy lendülettel csinálja. Képes bárhol elaludni, és rendszerint a veranda alatt érzi jól magát. A 12 év körüli kislánya próbálja jobb belátásra bírni, és egy kis életet lehelni belé. Egyébként rettenetesen szegények, semmi bútor nincs a házukban, mindent dobozokba pakolnak. Ennek ellenére Asami hihetetlenül optimista és mosolygó kislány, aki bizakodva néz a jövő elé. Az utolsó házban szintén egy páros lakik, név szerint Yuiko Haibara és Ryuusei Johnny, egy férfi, aki olyan szinten elszigetelte magát a külvilágtól, hogy helyette a kezére húzott Johnny nevű plüsskutya beszél.
2016. június 20., hétfő
Egy meg nem írt ismertető
Hazaérkezett Amerikából a 12 éves Echizen Ryoma, aki az ottani egyik teniszakadémia csapatát erősítette. Jó néhány bajnokságot megnyert, és úgy tűnik, túl nagy falat a japán teniszezőknek. Bekerül a Seishun Gakuen (röviden: Seigaku) nevű teniszakadémiára, ahol lehetősége is akad azonnal megmutatni a tudását: megsemmisítő vereséget mér az egyik teniszerőre.
A Seigaku tagjainak mindennapjait követhetjük figyelemmel. Annak ellenére, hogy Ryoma-kun hihetetlenül beképzelt és pökhendi, mégis megszeretik őt a csapattársai, hiszen szinte mindig győzelemre viszi a csapatát. Történet tekintetében alapvetően két részre osztható az anime. Egyrészt láthatjuk a csapat felkészülését, edzéseit, betekinthetünk az életükbe. Mindenkiről megtudhatunk érdekességeket, melyek által még közelebb kerülhetnek hozzánk. A sztori másik főszála a nemzeti bajnokságok, ahol a Seigaku megmérettetik, az ország más akadémia tagjaival.
A főszerelőkről bővebben:
Echizen Ryoma: 12 éves srác, aki egy amerikai akadémián tanult teniszezni. Láthatóan kemény embert faragtak belőle, ugyanis nemcsak kiváló játékos, de nagyon hűvös személyiség. Egyedül a csapatkapitányt, Tezukát tiszteli, meg a macskáját, Karupint szereti nagyon. Rideg személyisége ellenére népszerű, hiszen a meccsein mindig a legjobbját nyújtja, ezáltal győzelemre viszi a csapatát.
Tezuka Kunimitsu: A Seigaku csapatkapitánya, szigorú és következetes. Döntésein csak indokolt esetben változtat. Ő az, aki meglátja Ryoma-kun valódi képességét, és folyamatosan bátorítja, hogy fejlődjön. Komoly csuklósérülés miatt az egy időre Németországba utazik rehabilitációs kezelésre.
Fuji Shuusuke: Alapvetően egy nagyon kedves srác, aki látszólag gondtalan. Mérkőzéseken ezzel ugyanezzel az attitűddel legtöbbször megalázó vereséget mér az ellenfeleire. Szinte mindig csukva van a szeme, csak akkor nyitja ki, amikor komoly baj van. De akkor fenyegető a tekintete, és haragja elől nincs menekvés
Inui Sadaharu: Napszemüvege mögött pókerarccal szemléli az eseményeket. Hihetetlen intelligens, mániája, hogy mindenkiről jegyzeteket ír, ennek alapján találja ki a stratégiáit az adott ellenfél játékossal szemben. Csak az adatoknak és a számolnak él. Érdekesség, hogy különböző zöldségekből összeturmixolt itallal fenyegeti a vesztes játékost, aki rendszerint elájul tőle.
Kaidoh Kaoru: Ryoma mellett ő a másik rideg személyiség, aki rendszeresen hajba kap Momoshiróval. Kellemetlen teniszjátéka van: Agresszív, elsődleges célja az ellenfél játékos kifárasztása.
Kawamura Takashi: Apjának Ramen-standja van, neki szokott besegíteni, de sokkal jobban szereti a teniszt. Agresszív alapvonal játékos, mindig amikor teniszütő kerül a kezébe "BURNING!" felkiáltással tűzbe hozza magát, onnantól az ég kegyelmezzen az ellenfelének. Néha japánokra jellemző sajátossággal beszél angolul.
Kikumaru Eiji: Annak ellenére, hogy az idősebbek táborát erősíti, kifejezetten laza, már-már gyerekes személyisége van. Szeret mások nyakába ugrani, Ryoma-kunt pedig chibi-nek hívja a kora miatt. Tipikus páros játékos, Oishi-vel együtt alkotják az aranypárost. A meccseket nagyon komolyan veszi, játékát különböző akrobatikus mozgásokkal színesíti.
Momoshiro Takeshi: Alapvetően mindenkihez kedves, de lobbanékony természet. Sokszor magára veszi, amit Kaoru mond, ezért gyakran összevesznek. Eleinte egyesben játszott, majd átment párosba. Ő alkalmazza a legtöbb trükköt a játékai során, gyakran hibára kényszeríti ellenfelét.
Oishi Shuichiro: Ő lesz a csapatkapitány-helyettes, amíg Tezuka rehabilitáción van Németországban. Szívén viseli csapattársai lelki dolgait, gyakran segít nekik a bajban, ezért megkapta a „Seigaku-mom” becenevet. Eiji-vel szokott párosban játszani, együtt alkotják az aranypárost.
Az anime rendkívül hosszú, 178 részes, ez idő alatt több új szereplővel is találkozhatunk. Az anime nemcsak a sportág szépségeit mutatja be, de az árnyoldalaiba is betekintést nyerhetünk, azáltal, hogy néhány olyan szereplő is feltűnik, akinek csak a győzelem a cél, és ezért képes átgázolni mindenkin. Az elején még kifejezetten emberiek a különböző teniszmérkőzések, viszont, ahogy haladunk előre a történetben, úgy dominálnak egyre inkább a különböző shounen elemek, ezáltal egyre kevésbé valósághűek a meccsek.
Ennek fényében talán nem ajánlható az anime azoknak, akik a sportanimékre jellemző sablonok miatt kerülik ezt a stílust, mindenki más nagyon jól fog szórakozni rajta. Korához képest meglehetősen szép anime, és a szereplők változatos jellemének köszönhetően mindenki találhat magának kedvenc karaktert. A zenék is nagyon jóra sikeredtek, mind az openingek, mind az endingek valamint az innerek is kellőképpen hangulatossá teszik az animét. A zenei repertoár emellett is hihetetlen széles, hiszen rengeteg character song van.
2016. június 17., péntek
Kellenek-e Shounen elemek egy sportanimében?
2016. június 14., kedd
Shouwa Genroku Ruakgo Shinjuu
2016. június 12., vasárnap
A BokuMachi védelmében
- Hogy menekült ki Satoru az autóból és a jeges tóból? Erre ugye nem kapunk választ, de értelemszerűen kimászott. Inkább azt tartottam bakinak, hogy Satoru nem mászott ki még azelőtt a beszorult biztonsági övből, mielőtt az autó beesett volna a tóba. Úgy szurkoltam neki, hogy ugorj ki, UGORJ KI!!! De sajnos nem. Túlzottan későn indult be a túlélési ösztön.
- Hogy került Satoru kómába? Egyszerű a válasz: A menekülés az autóból és a kiúszás a jeges tóból annyira megterhelte, hogy sokkhatásként érte a szervezetét és az eredmény ismert.
- Miért 15 év után tért magához? Ez már inkább az író / forgatókönyvíró egyedi elgondolása. Lehetett az volna 1, 2, 8, 10, bármennyi, lényeg, hogy hamarabb térjen magához, mint ahogy megölik az anyját, hogy meg tudja akadályozni a gyilkosságot.
- Hogyhogy amikor magához tér, hirtelen megjelennek az osztálytársai látogatóba? Ezen sem kell sokat filózni. Nyilván szerették az osztálytársai, és aggódtak érte végig, amíg kómában volt, és amikor magához tér, jó, hogy mennek meglátogatni. Én is így cselekednék hasonló helyzetben.
- Ken'ya 11 éves gyerekként miért látja sokkal érettebben a dolgokat? Szerintem ezen felesleges filozofálni. Azt gondolom, hogy belefér az, hogy egy 10-11 éves gyerekcsoportból van valaki, aki nemcsak a gondtalan gyerekkorát éli, hanem a dolgok mélyére néz, és tudja is "értelmezni" is őket. Nekem ő teljesen rendben van, és nagyon szimpatikus a karaktere.
- Kezdem is a számomra legnagyobb kérdéssel: Amikor kiderült mindenki számára, hogy Satoruval mi történt, miért nem kezdtek el utánajárni a történéseknek? Ki tette ezt, hogy történt, hasonlók. Eléggé furcsa lenne, ha az lenne a konklúziójuk, hogy Satoru vásott kölyökként megmártózott a jeges tóba, aztán - hogy stílszerű legyek - ráfázott.
- Miért kellett az utolsó részben lovagolni azon, hogy a tanár nem élhet Satoru nélkül? Az egy dolog, hogy Satoru mielőtt beleesett volna a kocsival a jeges tóba, mondta, hogy ismeri a jövőjét, még akkor is, ha ez meg volt alapozva, hiszen három gyerekgyilkosságot akadályozott meg, de nem gondolom, hogy foglalkoznia kellett volna vele, hiszen halott ember hiába ismeri a jövőt... Azt az egyet tudom logikus magyarázatként elképzelni, hogy azért nem ölte meg kómás állapota alatt, mert akkor sokkal jobban ráterelődhetett volna a gyanú.
- A Shinjuu-feeling jó dramaturgiai hatás volt, de lássuk be, hogy klisés. Azt nem értem, hogy miért került végül rendőri kézre a tanár, ha a gyilkosságok valójában meg sem történtek. Erre is ha lehet magyarázatot adni, csak azt, hogy Satoru közben elmondta a többieknek, hogy mi történt, és tudta, hogy megjelent a tanár, és lesz még akciója.
- Egy kicsit menjünk visszább a történetben. Biztos, hogy van mentség Kayo anyjának tettére? Megindított a története, hogy megjelent a nagymama, és bocsánatot kér, meg ilyenek, de ez is eléggé klisés, hogy végül a bántalmazó anyukát mutatják be áldozatként. Bár ha ez volt az ára annak, hogy Kayo életét megmentsék, akkor legyen.
- Szenteltem volna, ha nem is egy teljes részt, de valami kitérőt arra, hogy miért akart a tanár gyerekeket ölni. Annak alapján, ahogy Kayo anyjának múltjára is fény derült, lazán lehetett volna a tanárról is valami sztorit kitalálni. Lehet azt mondani, hogy a gyerekrablás és -gyilkosság a legundorítóbb, és legmocskosabb bűntett, de megnéztem volna ennek hátteréről egy történetet. Például ezt betenni az utolsó részbe akár a "nem tudsz élni nélkülem" szöveg, vagy a shinjuu-hatás helyett, sokkal jobb lezárása lehetett volna a történetnek.
2016. április 10., vasárnap
Logikátlan befejezés és karaoke tervek
Már többször írtam arról korábban, hogy vannak dalok, melyek valódi jelentésére, varázsára csak sokkal később jövök rá, mint amikor először meghallgattam. Ilyen nekem most Yonekura Chihiro: Hoshi ni Naru Made dala. Ismertem már régebbről, de tegnap új szintre lépett nálam. Az este úgy döntöttem, hogy meghallgatom a 2004-ben megjelent azuré albumát, és amikor ez a dal jött, mint egy varázslat, el lettem bűvölve a dal által. Elhallgattam már korábban is, ha volt, örültem neki, de tegnap este azt éreztem, hogy csodát tesz velem ez a dal. Megjelent külön kislemezen is, aztán ott hallgattam többször, és ismét éreztem, hogy katarzisba kerülök a dallal. És van karaoke verziója is, úgyhogy majd fogok vele dolgozni. Fontolgatom amúgy a Yonekura Chihiro dalokból a kfn-t, csak az a baj, hogy bár elég sok kislemez megvan tőle (még ha 128 kbps-ben is), viszont alig van róla háttérkép, mert bár az albumok mind elérhetők 320 kbps mp3-ban és flac-ban, de a borító nincs bescannelve, így nem nagyon van róla háttérkép. Ugyanazokat meg nem akarom annyiszor felhasználni, másrészt meg szeretem, ha "korhű" képeket használhatok egy adott karaokéhoz. Például, ha egy dal 1997-es, akkor az 1997-es képeit szeretném az énekesnőnek használni háttérképnek a kfn-ben. Okui Masami-nál ezt meg lehet csinálni, mert az összes albuma be van scannelve, és szerencsére a photoshop- és GIMP-szakértő rajongók kellőképpen aktívak, hogy ezeket háttérkép formájában is fel lehessen használni. Meg Okui Masami dalokkal azért is könnyebb dolgozni, mert jóval több animés dala van, így anime háttérképek is rendelkezésre állnak. Yonekura Chihiro is ismert, mint anison énekesnő, de van jónéhány kislemeze, melyek nem köthetők animéhez, így azokhoz az énekesnő saját képeit használnám fel. Csak híján vagyunk a borítóknak. Bár vele azért is nehéz, mert vannak alig ismert animéi. Például a Rokumon Tengai Mon-Colle Knights-hoz nagyon nehéz volt normális minőségű (mind felbontás, mind "tartalom" tekintetében) képet találni. Majd egyszer megcsinálom a Just Fly Away és a Return to myself kislemez dalait is, de most a Prince of Tennis van előtérben.
Mert nézem, nézem és fenntartásokkal ugyan, de élvezem. Tegnap duplarészt (filler) láttam, a 87-88. epizódokat, és megint nagyon jó volt. A 64. rész volt nagyon ötletes, nem kevésbé a fentebb említett duplarész is. Nagyon jó ötleteket találnak ki, tele van burkolt öniróiával, és a körítés is nagyon tetszik. Ma a 89. rész jön, gondolom, megyünk vissza az eredeti sztorihoz. Alapvetően tényleg jó, de kicsit kezd unalmassá válni, hogy ennyi idő után is meglepődnek, hogy pl. Echizen Ryoma Twist Serve-vel szervál, vagy hogy bevetik a Boomerang Snake-et, vagy alkalmazzák a Drive B-t, ezek mind bombabiztos győzelmet garantálnak. Azért az lászik, hogy bőven alkalmaztak shounen elemeket az animében, nemcsak a jó nevű ütések miatt, hanem mert tényleg olyan harc megy a teniszpályán, hogy már-már Shongoku is tanulhatna tőlük. A másik meg... szinte már nem is számít spoiler-nek, ha kiírom, hogy egy bajnokság, úgy zajlik, hogy egy jön egy ellenfél játékos egy másik akadémiából (prefektúrából), akik mindig meglepik az egyik Seigaku-s (ez az akadémia, ahol az anime lényegében játszódik, innen származnak főhőseink) játékosainkat. Kilátástalannak tűnik a mérkőzés, majd aztán hirtelen megrázza magát, megfordítja a jelenlegi állást, és mit ad isten? Meg is nyeri a meccset. Persze keményen izzadva, mert olyan szintű párbaj megy a pályán, hogy még a mi világelsőink (Novak Djokovic és Serena Williams) is szinte tehetetlenek lennének. De hát erről szól egy shounen anime, nem igaz? Viszont a másik, ami nem tetszik - és ez igaz általában a sportanimékre - hogy nincs jellemfejlődés. Az egy dolog, hogy nincs komoly történet, mert ne legyen, azzal nincs baj, de hogy jellemfejlődés nincs, azt kevésbé nyelem le. Főleg annak fényében, hogy a 26. részben Ryoma apja úgy "búcsúzott el", hogy na milyen szép fejlődésen fog átmenni a fia. Én jellembéli fejlődésre gondoltam, ennek fényében zavaró számomra, hogy ugyanolyan pökhendi és kivagyi, mint az első részben. Mintha semmi nem történt volna, pedig miért is ne lehetne jellemfejlődés egy sportanimében, hiszen általános tény, hogy a sport fegyelemre, kitartásra és hasonlókra tanít. Ebből kifolyólag lazán lehetne fejlődés egy animében, de igazából mindenki ugyanolyan, mint az első részben. Mintha a belső tulajdonság egy statikus állapot lenne. Hosszasnak tűnik a hibák sorolása, de tényleg a Prince of Tennis még mindig sokkal nézhetőbb, mint például a Free!, de még a Tsubasa Kapitány sem tetszett. A negyedik openingnél és az ötödik endingnél tartok most az animében, elég érdekesek:
- Ikuo: LONG WAY - Ismerem az énekest régebbről, hiszen Okui Masami-nak is írt néhány dalt, meg a koncertjein ő a basszeros. Elég jó énekes, meg kell hagyni, jól bánik a rock zenével. A hangja is rockos stílusú, a dal is ilyen, és nagyon jól áll neki. Nagyon izgalmasnak indul, de a disszonanciát a refrénben nem szeretem. Ettől függetlenül fülbemászó, többször éneklem magamban az angol részét. 8/10
- Fureai: Kaze no Tabibito - Nagy örömmel tölt el, ha olyan férfi előadót hallhatok, aki érzelgősebb dalt énekel, és tudok azonosulni vele. Most is egy ilyennel van dolgom. Maga a cím is adja magát, de azt gondolom, hogy ez a dal igazából Tezukát búcsúztatja, aki átmenetileg elhagyta a csapatot. Nagyon szép, búcsúzós hangulata van. 10/10
Nemrég fejeztem be a Shoujo Kakumei Utenát, és háát... Nyers lenne azt mondani, hogy csalódott vagyok, de eléggé logikátlan a befejezés. Lehet neki értelmet adni, meg belemagyarázni dolgokat, de igazából az már egyéni látásmód kérdése. Mert miért csinálta Himemiya a 39. rész elején azt, amit, aztán miért bánja meg, és miért "indul el" tökéletesen az ellenkező irányba? Cselekedet tekintetében... Mindenesetre nagyon örültem, amikor meghangzott Okui Masami-tól a Rose & Release. Igaz, csak a Rondo-revolutionnak (opening) egy lalázós változata, de sokkal jobban szeretem mint az eredetit. Meg fogom majd nézni a movie-t is, az Adolescence Mokushiroku-t is. Egyrészt remélem, hogy méltó befejezése lesz a történetnek (már, ha az anime történetének folytatása lesz), másrészt meg annak a betétdala Okui Masami: Toki ni Ai wa című dala, ami nagy kedvenc.
Most viszont a Lost Universe-t nézem az Utena után. Ez nemcsak azért keltette fel a figyelmemet, mert Hayashibara Megumi alkotás, hanem mert a Slayers mangakájának alkotása, és reméltem, hogy hasonló humor vannak ebben is. Hát, humort eddig nem nagyon láttam, de inkább az a bajom az animével, hogy űrbéli, futurisztikus története van, ami tőlem tökéletesen távol áll. És ez az anime sem keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt. Így nagyon nem is tudok mit írni róla, mert ezzel bebukott nálam a dolog. Végignézem, mert csak 26 részes, és úgy vagyok vele, hogy legyek műveltebb, ha Hayashibara-samáról van szó, de amúgy teljes közönnyel nézem az animét. Nagyon nem is tudom, hogy mi történik, és megmondom őszintén, nem is foglalkoztat. Az opening és az ending azért ne maradjon ki az elemzésből:
- ~infinity~∞: Sokban hasonlít a Successful Mission dalra, de korántsem olyan erős. Nem is nagyon hozza a Hayashibara Megumi-tól elvárt minőséget. Bár amikor megismertem, egyedi ötletei miatt sokat hallgattam (pl. második refrén utáni suttogó háttérvokál hang), de igazából ez a dal komolytalan számomra, nincs benne olyan, ami az átlag fölé emelné. 6/10
- EXTRICATION: Az ending már több szót érdemel. Hayashibara Megumi is egyedi hangszínben énekel, és ez izgalmassá teszi a dalt, de a zene "témája" is érdekesebb, jobban magához vonja a figyelmemet. A karaoke verziót is szeretem hallgatni. 8/10
Az openingre is igaz, hogy egyedi hangszínben énekel az énekesnő, de az egy sablonos anime dal. Mindazonáltal a kislemez rendkívül sikeres volt, a 8. helyet érte el az Oricon chart-on és 141.510 példánnyal a 3. legsikeresebb szóló kislemeze az énekesnőnek. Amúgy az animében is egyedi hangon szinkronizál, konkrétan fel sem ismertem a hangját, de aztán meglett. Hozzászoktam, hogy harsány karaktereknek adja a hangját, és bár Canal (mindenkinek furcsa - bár logikus - angol neve van) is cserfes, de nem annyira hangos, mint például Lina Inverse, így Hayashibara Megumi is másfajta hangot ad neki. Ma láttam a 3. részt, majd kiderül, hogy esetleg feldobja-e valami.
2016. április 8., péntek
Wada Kouji emlékére
Gyászol a japán zenei világ, újabb japán énekes ment el idejekorán, Wada Kouji. A Digimon által lehet ismerős számunkra, az ő híres dala például a Butter-fly, a The Biggest Dreamer és a Fire!!. Nem volt úgy kedvencem, mint pl. a JAM Project, jónéhány dalát azért ismerem, és azok alapján nagyon tetszett, amit csinált. Pedig amúgy semmi jel nem utalt arra, hogy baj lenne vele (nem is volt mondjuk nagyon hír), hiszen tavaly újra felénekelte a Butter-fly dalt, és novemberben meg is jelent kislemezen, mint Tri-version. Csak látom, hogy Okui Masami írt róla Facebook-on. Felismertem az első négy kanji-ról hogy róla van szó, és láttam, hogy semmi szmájli (módjával szokott szmájlizni), már ekkor gondoltam, hogy baj van. Elkezdtem olvasni, láttam az első sorban a "Tengoku" kanji-párosát, ekkor már biztos voltam, hogy meghalt. A Tengoku mennyországot jelent japánul. Nekem a The Biggest Dreamer című dala tetszett nagyon, azzal egy életre megjegyeztette a nevét velem. De sajnos élőben már nem énekelheti el soha. :(
Rákban halt meg, és azt kell mondjam, hogy ez a betegség, valami átok a japán művészvilágban, mert lassan már olyan jellegű listát lehetne írni a 40-es éveikben rákban meghalt japán énekesekről, mint a nyugati rock világban a 27 évesen öngyilkossá lett zenészekről. Kikről tudok?
- Takahashi Hiro, aki többek között Yu Yu Hakusho endingeket adott elő.
- ZARD együttes énekesnője
- Okazaki Ritsuko, aki például Hayashibara Megumi-val dolgozott együtt.
- ORIGA, aki ugyan orosz származású, de japán előadóként nagyon szép sikereket ért el.
Ők mind rákban haltak meg 40-45 éves korukban, közéjük került Wada Kouji. 42 éves volt. És komolyan elgondolkodtam, mert most nézem a Bakuman. 2. sorozatát, és pont ott tartok, hogy Mashiro kórházba került, mert túlhajtotta magát a sok munka miatt. És csak azért is dolgozna. Leállítanák, de csak azért is. Lefutott az agyamban az, hogy bár szólnak demográfiai adatok arról, hogy Japánban az egyik legmagasabb a születéskori várható életkor, köszönhetően az egészséges életmódnak, de legalább ennyire komoly probléma lehet az, hogy fiatalon halnak meg különböző betegségekben. Biztos vagyok abban, hogy ez a néhány művész csak egy apró szelete annak a lehet, hogy nem is kicsi halmaznak, amit azok képeznek, akik korán meghalnak. Az a gondolatmenetem, hogy a japánok a munkamániájukkal - nyersen szólva - kicsinálják magukat, és azok, akik valamilyen betegségre való hajlammal születnek, nagyobb eséllyel lesznek betegek, hiszen a rengeteg munka miatt a szervezet legyengül. És akkor ne is beszéljünk a lelki okokról, hogy jelez a szervezet, hogy túl sok neki, pihenni akar, regenerálódni.
Szerencsére van egy ellenpélda is. A részleteket annyira nem tudom, de majdnem a legnagyobb kedvencem is áldozat lett: Okui Masami. 2008-ban ő is komolyan megbetegedett, és ő is megcsinálta azt, hogy betegen lépett fel a 2008-as Animelo Summer Live-on. Ő is olyan volt, hogy hiába mondta az orvosa, hogy pihennie kell, de csak nem. Aztán belátta, hogy ez a legjobb, mert az eredetileg 2008. november 5-ére tervezett Akasha albuma 2009. február 25-ére lett elhalasztva. Mondtam is magamban még annak idején, hogy százszor inkább kapjuk meg késve az albumot, minthogy utolsó stúdióalbuma legyen. Gondolom, Makkun is belátta, hogy inkább pihen, de utána újult erővel folytatja a munkát, és szerencsére az Akasha után is vannak albumok és kislemezek. :) Azt nem tudom, hogy a többiekkel mi történt, hogy gondolkodtak, de ez már nem is fog kiderülni.
Nem volt kedvenc Wada Kouji, de nagyon fog hiányozni. :( Nyugodjon békében.