Könyv Japán jelenéről

Tegnap japán nyelvórán a tanárnő behozott egy könyvet megmutatni: Jeff Kingston: A modern Japán kihívásai. Már a címe is felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis pont arról szól, ami nagyon foglalkoztat a japánokkal kapcsolatosan. Méghozzá a ma élő japánok mindennapjai. Körbeadta a könyvet, ahogy beleolvastam, egyből éreztem, hogy ez sok bennem felmerült kérdésre választ adhat. És ami meglepetés volt a tanárnőnek, hogy ezt a könyvet kereskedelmi forgalomban is lehet kapni. Ezt ugyanis az Antall József tudásközpont adta ki, a tanárnő elmondása szerint nekik nem szokásuk kiadni könyvet kereskedelmi forgalomban. De ezen van ár, utánanéztem, és bizony, lehet kapni könyvesboltokban. Ráadásul pont ma kaptam a Libritől 20%-os kupont. Hát kaptam a lehetőségen, hogy megvegyem a könyvet. Így beleolvasva tényleg jónak néz ki. A '90-es évektől kezdi el elemezni a mai Japánt, amikortól az úgynevezett gazdasági csoda megtorpant. Bejött a 0%-os infláció, nem volt gazdasági növekedés. Állítólag komoly tüntetések voltak 1997-ben, amikor az ÁFÁ-t 3%-ról 5%-ra emelték. Kíváncsi leszek, hogy tényleg volt-e ilyen. Külön fejezetet szentelt az író a 2011-es nagy földrengésnek és szökőárnak. 

Akkortól kezdett el komolyan érdekelni a mai japán társadalom, amikor mint egy hályogként levált a szememről annak az illúziója, amit az elején hittem a japánokról, hogy ők egy idealista állam, mindenben tökéletesek és náluk van a földi paradicsom. Mert egy időben tényleg ezt gondoltam róluk. Csak aztán, ahogy olvastam, hogy a mai fiataloknak milyen kihívással kell szembenézniük, keményen tanulnak azért, hogy a legjobb egyetemre kerüljenek be, aztán hogy naponta minimum 12 órát dolgoznak, és a többi, ami megnehezíti egy japán mindennapjait. Egy jó ideje az a gondolatom, hogy a japánok azt gondolják, hogy még mindig működik az a gondolkodásmód, amivel egyébként gyönyörűen újjáépítették az országot a II. világháború után, de ezek ma már nem működnek. És mintha nem akarnának tudomást venni a világ változásairól, vagy félnek változtatni, mert attól tartanak, hogy a nemzeti identitásunk szenved csorbát, ha feladják az elveiket, ami többek között egyedivé teszi őket, és aminek köszönhetően a világ második gazdasági nagyhatalma lett. Pedig a változás látható náluk, hiszen a mai fiatalok már sok mindenben másképp viselkednek, mint a szüleik, nagyszüleik generációja. Kevésbé érdekli őket a saját országjuk hagyománya, kultúrája, ráadásul azt is hallottam, hogy nagyon az udvariassági fokozatokat sem használják. Ez pedig komoly probléma lesz nekik a munkaerőpiacon történő elhelyezkedésben.

Sokat nem tudok még, de ezért vettem ezt a könyvet, mert nagyon érdekel a téma, és azt gondolom, hogy ez a könyv nagyon jól összefoglalja a mai japán társadalom nehézségeit. Mindenképp fogok írni még róla.

Hét szellem színre lép

Nem sokáig maradt a 300-as szám a My Anime List profilomon a "Completed" listán, máris itt a 301. anime, amit befejeztem, ez pedig a 07-Ghost. Érdekes története van annak, hogy miért választottam ezt az animét: Leeával amikor beszélgetek, többször említette ezt a művet. Ez ugyanis az egyik abszolút kedvenc animéje. Mivel tudom róla, hogy milyen animéket szeret, ezért sejtettem, hogy mire számíthatok, és nagyjából az is lett. Szereti a komoly mondanivalójú történeteket, amelyek nem rágják a néző szájába a mondandót, hanem gondolkodásra késztet. És persze megy is neki, hogy gondolkozzon a háttértörténeten, ugyanis amikor kibeszélünk egy-egy animét, számomra nagyon meglepő, hogy milyen összefüggésre jut. A 07-Ghostot egyfajta kihívásnak vettem. Vajon meg tudok-e érteni egy olyan történetet, melynek lényegi mondandója sokkal inkább a sorok között rejlik, minthogy az látható lenne.

És sajnos csúnyán felsültem benne. Nagyon nehezen értelmezhető anime, kezdő animéseknek semmiképp nem ajánlom. Nem is foglalnám össze a történetet, mert annyira összetett, hogy nem is igazán lehet úgy röviden összefoglalni, hogy figyelemfelkeltő legyen. Akit érdekel, az a My Anime List profilján olvashat róla.

Ennek ellenére érdemes volt megnézni, több tanulsággal szolgált. Talán maga a cselekmény, a háttér, a környezet nem fogott meg annyira, hogy komolyan figyeljek a történetre. Ami egy ilyen animénél komoly probléma, hiszen ha nem nézzük teljes figyelemmel az animét, akkor jelenetek maradhatnak ki, melynek hatására a későbbi történések válhatnak értelmetlenné. 25 részes az anime, és igazából már a 11. résznél számomra összefüggéstelen, furcsa volt az egész történet, már tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hogy megértsem, hogy mi történik valójában. Mégis végignéztem, méghozzá azért, mert azt azért láttam, hogy a valódi mondanivalója tényleg komoly, valamire tanítani akar az anime. Egyrészt ez tetszett, másrészt meg bíztam abban, hogy valamit mégis megértek az eseményekből. Ez sem sikerült, újra meg kellene néznem az animét ahhoz, hogy komolyabban tudjak a történetről nyilatkozni. Hogy újra meg fogom-e nézni, az kérdéses, mert tényleg az a helyzet, hogy annyira nem is éreztem magam inspiráltnak annak ügyében, hogy megértsem a történetet. Innentől van az, hogy ugyan láttam, hogy tényleg van a mű eredeti szerzőjének komoly gondolatai a világról, és ezt maximálisan elismerem, hogy ettől nagyon jó anime, de mivel nem volt belső katarzis, ezért ez a dicséret nem jön belülről. "Csupán szakmai" jellegű az elismerés.

Igazából az opening és az ending is inkább közvetetten kapcsolódik az animéhez. Az opening (Suzuki Yuki: Aka no Kakera) inkább illik az animéhez, de igazából eléggé rossz dal. Hallatszik a zenén, hogy jelentőségteljessé akarták tenni a dalt, viszont a hangszerelés és az énekesnő hangja nagyon gyenge. Van hangja az énekesnőnek, ezt nem vitatom el, de nem tudom komolyan venni a dalt, mert nincs összhangban azzal, amit a zene által hallhatóan ki akartak hozni belőle, és az énekesnő hangja között. Ugyanígy a hangszerelés is eléggé gyenge. Azt gondolom, hogy élő hangszerekkel, erős játékkal sokkal jobb lett volna a dal, főleg, ha egy olyan énekes(nő) (éppen férfi énekes is lehetett volna, ez részletkérdés) énekelte volna fel, akinek erős hangja van. Ő elő tudta volna adni a zene jelentőségteljes mivoltát. Az ending (Noria: Hitomi no Kotae) meg nagyon érzelgősre sikeredett. Jó eséllyel a főszereplő srác Teito Klein belső vívódásait, személyes tragédiáit akarta a dal megjeleníteni. Alapvetően nagyon szép dal, sokkal inkább összhangban van a mondanivalóval, és sokáig úgy éreztem, hogy azonosulni is tudok vele, de a refrénnél elvész a dal jelentése. Azt gondolom, hogy akkor lett volna jó, ha az énekesnő erősebb hangon énekli, mintegy kiemelve a kiénekelt érzelmek jelentőségét.

Aki úgy érzi, hogy képes megérteni egy komoly mondanivalójú animét, az bátran tehet egy próbát vele, mert biztos vagyok abban, hogy számukra katarzis lesz, de arra fel kell készülni rendesen, nagyon kell figyelni, hogy megértsünk minden történést.

A 300. végignézett anime

Bizony, jubilálok a mai napon, ugyanis meglett a 300. végignézett anime. 2006 augusztusa óta vagyok anime rajongó, azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal nézek animéket. Azt gondolom, hogy 12 és fél év alatt megnézni 300 animét az egész jó arány. Azt mutatja, hogy szeretem a műfajt, de nem vagyok függő. Az az igazság, hogy néha, amikor szétnézek My Anime List profilok között és azt látom, hogy vannak nem is kevesen, akik 800, 1000 vagy még több animét végignéztek, az engem inkább megijeszt, semmint inspirál. Milyen lehet annak az embernek az élete, aki ennyi animét látott? Egyhangúnak, unalmasnak tippelem. Ismerek személyesen is néhány ilyen embert (elég csak a MondoConon a zenei tippmix állandó győzteseire gondolni), de konkrétan nem kérdeztem rá, hogy nekik milyen az életük, de majd egyszer felveszem a riporter szerepét, és meginterjúvolom őket.

És hogy melyik a 300. végignézett anime? A Street Fighter II V. Ismertebb név animés körökben is, hiszen nálunk is megjelentek a movie-k DVD-n, méghozzá igencsak igényes kiadásban. Arról viszont kevesen tudnak, hogy 1995-ben készült egy 29 részes animesorozat is, ennek értem a végére. És határozottan azt mondom, hogy megérte végignézni. Eléggé későn fedeztem fel a Street Fighter II játékot Super Nintendóra, amikor már rég retrónak számított. Viszont azonnal kedvenccé lett, mert egyből visszahozta a Super Nintendós időket, és úgy éreztem, hogy a játék hatására újraéltem a gyerekkoromat. Én személy szerint jobban szeretem a Street Fighter játékokat, mint a Mortal Kombat-et.

Az animét határozottan érdemes minden Street Fighter rajongónak megnézni. Annak ellenére kicsit vérszegényen indul, de aztán nagyon jó történet kerekedik ki belőle. Az 1. részben Ken éli Amerikában a maga életét, amikor legjobb barátja Ryu Japánból meghívja őt, hogy eddzenek közönsen, és legyenek ők a világ legjobb harcosai. Természetesen örömmel elfogadja a meghívást, és találkoznak Japánban. Ahhoz, hogy a világ legjobb harcosai legyenek, bejárják a világot, és különböző harci stílusokat sajátítanak el. Közben baráti harcokkal edzik egymást. Tudható róluk, hogy csupa izom mind a kettő, mit nekik, ha földhöz vágják egymást, vagy a falnak csapódnak. Az első útjuk Hongkongba vezet. Itt találkoznak Chun Li-vel, és az apjával. Hongkongban az alvilági területnek számító Kowloon negyedbe mennek, itt megküzdenek a nehézfiúkkal. De úgy néz ki, hiába nyernek, az alvilág ura nem engedi el őket élve. Persze, hogy megmenekülnek, minek jöjjek olyan sokat sejtető kérdésekkel, hogy "Vajon sikerül-e élve kijutniuk a gettóból?" Ők a főhősök, lehet tudni a választ.

Útjuk során eljutnak Thaiföldre, Indiába, Spanyolországba és Amerikába. Aki ismeri és játszott a Street Fighter II-vel, az tudhatja, hogy hol kikkel fognak találkozni. Két karakter nem szerepel az animében, akik szintén harcosai a videojátékoknak: E. Honda és Blanka. Természetesen Ken és Ryu fantasztikus fejlődésen megy keresztül útjuk során, amire felfigyel az úgynevezett "Shadowlaw" bűnszervezet. Ennek a vezetője az a bizonyos M. Bison, aki az egész játék legerősebb, legkegyetlenebb harcosa, aki mellett szóhoz nem jutunk. Nagyon jól kitalálták a vezető szerepét. Ő ugyanis a szervezetével világuralomra akar törni, és ezért mindent meg is tesz. Hihetetlenül jól kitalálták a személyiségét, tényleg nagyon ijesztő. Az anime nagyon jó, a Seiyuu-kat is nagyon jól összeválogatták. Ha megnézzük a képen, néhány karakter rajzstílusa eltér a játékban látottól, főleg Chun Li lett igazán animés. Nem is igazán ismerhető fel benne az a Chun Li, akivel a játékban játszhatunk, mintha egy saját karakter lenne. Ennek ellenére szerethető és hihetetlenül aranyos.

Két komoly hibája van az animének. Az egyik az opening és az ending. Mindegyik női előadó által énekelt tipikus '90-es évek-beli animés dalok. Amivel alapvetően nincs bajom, mivel a '90-es évek voltak az animék aranykora. És egy kedves, aranyos kis animében nagyon jól hangzottak volna, de nem egy ilyen kemény, verekedős animéhez. Ide kellenének a kemény rockzenék. De az volt az érdekes, hogy amit én letöltöttem, annak kb. a 3. részéről valami instrumentális zene szólt. Jó eséllyel az az angol változat (ehhez képest érdekes, hogy japán a hang) zenéje. Ha tényleg az az angol változat zenéje, akkor biztosra vehető, hogy ha anime, melynek jobb az angol zenéje, mint a japán, ez pedig a Street Fighter II V. Sokkal hangulatosabb, sokkal inkább átadja a játék hangulatát, ezáltal az animét is közelebb hozza az eredeti alkotáshoz. A másik elképesztően komoly hibája az animének, azok a nevek. Három karakter nevét összekeverték az animében. Néztem is furcsán, hogy most én emlékszem rosszul a nevekre, vagy valami komoly baj van? Kiderült, hogy nem nálam vam a hiba, az anime készítői óriási hibát követtek el nevek tekintetében. Az alábbi neveket keverték össze.

Videojátékos név	Animés név
Vega	Balrog
Balrog	M. Bison
M. Bison	Vega

Akkor még nem igazán gyanakodtam, amikor Vegát hívták Balrognak, de amikor M. Bison mutatkozott be, mint Vega, akkor kétségem nem volt arról, hogy itt valami óriási baki van. És ez rontja az összképet, emiatt gondolatban le is voltam egy pontot az animétől. Főleg annak fényében problémás ez, hogy a Capcom is szervesen részt vett az anime készítésében, és hogy ilyen hibát megengednek, az fájdalmas.

Ezt leszámítva egyébként hangulatos anime, ajánlom megtekintésre.

Miről álmodik egy fujoshi?

A mai napon három animének is a végére értem, az alábbiaknak:

• Made in Abyss
• Violet Evergarden
• Watashi ga Motete Dousunda

Ezek közül arról szeretnék most írni, mely a legkevésbé tetszett, ez pedig a Watashi ga Motete Dousunda, angol címén: Kiss him, not me. Annyit elárulok, hogy a másik kettőhöz képest ez nagyon el van maradva minőség terén, azok ütik a kiváló szintet.

Az ismeretlenből választottam a Watashi ga Motete Dousunda animét. Az keltette fel a figyelmemet, hogy egy fujoshi a főszereplő, tehát egy olyan lány, aki számára kívánatos, ha két fiú szexuálisan együtt van, hovatovább arra terjed ki minden fantáziája, hogy a fiútársait is elképzeli, ahogy együtt vannak. Arra gondoltam, hogy ennek az animének a segítségével megérthetem a fujoshi-kat, ugyanis számomra az egyik legfurcsább "vonzalom", hogy egy lány szeret két fiút együtt látni. Most azt ne firtassuk, hogy mekkora értelmi szintet mutatnak fel, amikor egy-egy ilyen jelenetet látnak, vagy beszélek róla, önmagában az értelmetlen, hogy miért kívánatos egy lány számára, ha két srác együtt van? Azt nem fogadom el magyarázatként, hogy egy fiúnál csak két fiú jobb, mert olyan fiúk nyújtanak számára kellemes látványt, akiknél nincs esélye. Mert a meleg srácok döntő többségének nincs igénye arra, hogy nővel együtt legyen szexuálisan, innestől kezdve az egész megmarad a fantázia szintjén. Az, hogy egy meleg fiú számára kívánatos az, hogy két másik srác együtt van, az teljesen rendben van, mert olyanról fantáziál, ami realitássá válhat számára. De hogy lánynak ez miért jó? Erre kerestem a választ.

És sajnos meg is találtam. Azért sajnos, mert az anime kiválóan reprezentálja azt, hogy milyenek a fujoshik. Rettenetesen fájdalmas, akár amikor MondoConon vagyok, és hallom, ahogy lányok ilyesmiről diskurálnak, vagy akár egy shounen-ai anime ismertetője vagy postja alatt kommentben olvasom az értelem nélküliséget. Egy idő után megértettem, hogy miért olyan idióták a shounen-ai animék. Mert nem a történet a fontos, hanem két fiú így vagy úgy, de együtt legyen. Ezek után könnyen belátható, hogy ezeknek az animéknek nem az a célja, hogy a homoszexualitást mutassák be, hanem hogy a fujoshik fantáziáit vizionálja. Ugyanis a shounen-ai-k többsége is reprezentálja azt az értelmi szintet, amivel a célközönsége nézi ezeket az alkotásokat.

Ugyanez a Watashi ga Motete Dousunda. A főszereplő lány, Serinuma Kae megrögzött fujoshi, akinek minden fantáziáját kitölti az, hogy két fiú együtt van. Nem utolsó sorban gondolatban állandóan összeboronálja a fiú osztálytársait. Serinuma-san alapvetően egy elhízott lány, akkor fogy le nagyon, amikor depressziós lesz, egy hétig ki sem mozdul a szobájából, és nem is eszik semmit. És hogy mi okozta a depresszióját? Kedvenc yaoi mangájának kedvenc szereplője a történet szerint meghalt... Ez olyan szintű érzelmi vihart kavart benne, hogy egy hétig ki sem mozdult a szobájából, nem is evett semmit. Amikor a bátyja, Serinuma Takurou megelégelte a húga hikikomori-életmódját, beront a szobájába, és döbbenten látta, hogy rapid sebességgel lefogyott. Kijön a szobájából, visszatér az iskolába, senki nem ismer rá. Hirtelen kívánatos lesz a fiúk számára. De ő nem... Nem úgy... Nem úgy akarja a fiúkat, ahogy egy áltagos lány, hanem a fiúk legyenek együtt, és az neki a földi mennyország. Persze tudja ezt róla mindenki, kérdezgetik is őt, hogy mikor hagy már fel a fantáziáival, és lesz rendes párkapcsolata, ahogy a többieknek is? De ő szemmel láthatóan nem vágyik erre. Van egy másik lány, nevezetesen Nishina Shima, aki szintén fujoshi, ő Serinuma-san lelki társa, akinek maszkulin külseje, öltözködése, és az, ahogy Serinuma-sant megközelíti, erősen utal a leszbikus mivoltára, de inkább tűnik ez egyfajta játéknak, semmint komoly vonzalomnak. Ők közösen álmodoznak arról, ahogy két fiúosztálytársuk, Igarashi Yuusuke és Nanashima Nozomu együtt vannak. A legkellemetlenebb jelenete az animének, ahogy a két lány valahogy ráveszi a két fiút, hogy érintkezzenek egymással, így csinálnak róluk pár képet. Itt látszott csak igazán meg az, hogy a fujoshikat nem érdekli, hogy a két fiú akar-e együtt lenni, csak az, hogy a fantáziájuk, ha kép formájában is, de ki legyen elégítve. Holott a két srác igencsak nyíltan kimutatta, hogy számukra baromira kellemetlen, hogy így kell közeledniük egymáshoz. Nézni is rossz volt, ahogy szenvednek. Van még két srác is, akik szintén főszereplői az animének: Mutsumi Asuma és Shinomiya Hayato. Természetesen ők sem maradnak ki a jóból.

SPOILER

Pedig különben voltak ígéretes jelenetei az animének, amiből az tűnt ki, hogy jó irányba megy el az történet, és talán valami jó is kisülhet a dologból. Főleg az utolsó rész tűnt úgy, hogy talán példát mutathat a fujoshi-k számára, de a legutolsó jelenetet elnézve be kellett lássam, hogy az anime egy pillanatra sem rugaszkodott el a valóságtól. Ugyanis mindegyik srác, sőt még a maszkulin csaj is összejönne Serinamu-sannal, aki el is döntötte, hogy randevúzik mindegyikkel (természetesen külön-külön), és választani fog köztük valakit, akivel együtt lesz, és rendes életet fog élni. De ahogy bejelentette, hogy a kedvenc anime karakterét választja párjául, nem közülük az egyiket, hamar kiderül, hogy az anime a valóság talaján maradt. Ez is amúgy jó megoldás, de tetszett volna, ha az lett volna a vége, hogy ha ötük közül az egyiket választja ki. Mert példát mutathatott volna, hogy a fujoshiknak is lehet párjuk, és az érzelmi érettség egyik jele lett volna, ha választ magának valakit, és elfogadja, hogy két fiú szexuális együttléte csak a fantáziájában marad. Ezáltal különválasztja a képzeletet a valóságtól, így az animét 7 pontra értékeltem volna a 10-es skálán, de így marad 5 pont.

SPOILER VÉGE

Azért meg lehet nézni, hogy lássuk, milyenek a fujoshi-k, de amúgy bőven elég megnézni őket rendezvényeken, vagy ahol találkozunk velük, az anime semmit nem bont le a velük kapcsolatosan kialakított sztereotípiákból. Vagyis semmi újdonsággal, meglepetéssel nem szolgál az anime, szerintem pár nap után el is fogom felejteni, hogy láttam ilyen animét...

Boruto 14. rész után

Ahogy írtam, mindenképp belenézek a Borutóba, hogy lássam, merre vitték a sorozatot. Sokra nem számítottam, egyrészt olvastam véleményeket, másrészt meg mondták is, hogy azért is problémás a sorozat, mert egyrészt nem szól semmiről, másrészt meg más cég készítette már a Borutót, ezért nincs meg a Narutós hangulata.

Sajnos minden igaz. 14 rész után dobtam az animét. Ami annak fényében meglepő, hogy a Naruto Shippuudent végignéztem, a Borutóból meg 14 rész is untig elég volt. Már az önmagában rossz jel, hogy gyerekes, gondtalan hangulatú openingje és endingje van, ez azért erősen előre vetíti, hogy mire számítsunk. És az az igazság, hogy tényleg nem lehet semmire számítani. Az érdekelt a Borutóban, hogy kitaláltak-e olyan előzményt, amire fel lehet építeni egy cselekményt. Mert a Narutóban volt ilyen. De a Naruto nemcsak ezért volt nagyon jó, hanem mert volt személyisége a szereplőknek, ami egy átlag shounenhez képest mindenképp előny. Ez ad alapot arra, hogy tudjak azonosulni a szereplőkkel, átéljem, hogy miért fontos nekik a céljuk, vagy a harc. Furcsán hangozhat, de karakter-központú vagyok, ha animékről van szó. Még a történetnél is fontosabb számomra, hogy a karaktereknek legyen személyisége, olyan, amivel tudok azonosulni. Ha olyan animét nézek, aminek ugyan nagyon jó a története, de nem tudok azonosulni a karakterekkel, akkor azt elismerem, hogy nagyon jó anime, de az "csak" amolyan általános elismerés, nem jön belülről, mert a katarzis nem történt meg. A Narutóra visszatérve, a személyiségük mellett sokaknak volt múltja, adott esetben személyes tragédiája, mellyel meg kellett küzdenie, ez is értelmet adott a történetnek, nem utolsósorban a harcoknak. Alapvetően azért nem szeretem a shounen animéket, mert sok esetben nem látok a karakterek, szereplők mögött valódi személyiséget, így a harcok sok esetben céltalannak tűnnek számomra, mintha csak az erőfitogtatás lenne a lényeg. Ezen a téren viszont kitűnt a Naruto, sokáig úgy néztem az animét, hogy átéreztem a harcok lényegét, és ez hozzájárult ahhoz, hogy ne azt nézzem az anime esetében, hogy milyen a rajongótábora, hanem magát az animét. Amiben ugyan voltak hibák, logikátlanságok, de bőven nézhető volt.

Ehhez képest a Boruto... Nos, úgy néz ki, hogy azzal, hogy Naruto hokage lett, valami robbanásszerű gazdasági növekedés indulhatott be a faluban, ugyanis az alatt a 10 év alatt, ami a Naruto Shippuuden és a Boruto között eltelt, valósággal városi lett a falu. Vonat jár arra, nemcsak ramenes van, hanem gyorséttermek, ezek mellett Narutóék modern lakásban laknak, mely XXI. századi felszereltségű, okostelefon, videojátékok... És ez annyira illúzióromboló. Amíg Naruto gyerek volt, addig a falvak kifejezetten ókori (vagy középkori) hangulatot adtak vissza, ezáltal volt egy különleges légköre a helynek ahol játszódott az anime. Ez egy az egyben eltűnt, és azzal, hogy hirtelen modern lett minden, olyan érzetet adott, mintha Narutóék megvívták a maguk háborúját, szenvedtek sokat, végül ők nyertek, újraépítették a falvakat, és hogy a gyerekeknek a lehető legjobb legyen minden, ezért rohamosan urbanizálták a falvakat. Mi az eredmény? Elkényeztetett, beképzelt kölykök, akik ugyan tehetséges ninják, de nem látom azt, hogy bármiért meg kellene dolgozniuk, mert készen kaptak mindent. És ez nagyon rányomja a bélyegét az animére. És hogy az anime készítői mennyire nem erőltetik meg magukat abban, hogy a Boruto valamire való anime legyen, az nagyon jól meglátszik a puritán rajzstíluson. A grafika kiválóan megmutatja, hogy nincs az alkotók lelke az animében, nincs benne befektetett munka.

Pedig itt is lenne miért dolgozni. Naruto, mint hokage, egyszerűen... Szörnyű látni, hogy az volt Naruto minden álma, hogy hokage legyen, és most, hogy az lett, azt látom, hogy rettenetesen unja a vele járó nehézségeket (papírmunkák). Az a hangos, nemtörődöm, sokak számára idegesítő de pozitív gondolkodású gyerekből lett egy unalmas férfi, aki ráadásul a rengeteg munkája miatt elhanyagolja a családját. Hát ilyen az, amikor valaki megvalósítja élete álmát? Én azt gondolom, hogy utána kezdődik az igazi élet. Abban a 14 részben, amit láttam, Boruto nem igazán tapasztalta meg az apai szeretet szépségeit. Ez mondjuk érdekes, nem kell pszichológusi végzettség ahhoz, hogy tudjuk, hogy a fiúgyerek az apa mintáit, kvázi idolként követi. Na most, mit ad át az, akinek nincs apja, mert születésekor meghalt? Az "apátlanságot". Boruto lényegében ugyanúgy megtapasztalja, hogy milyen apa nélkül felnőni azzal a különbséggel, hogy él az apja. Pedig Naruto tudja, milyen apa nélkül felnőni, ezért ha igazán szeretné a fiát, akkor mindent megtenne azért, hogy a fia ne tapasztalja meg, hogy milyen apa nélkül felnőni, és a szűkös időkeretét a rá fordítaná.

Ez érzékelhetően bántja Borutót, de mivel emellett ő is éli a társaival az amúgy gondtalan életét, ezért nem látom azt, hogy ez a történet bármerre is elmenne. Ezért nem érdekel, hogy mi lesz a továbbiakban, ráadásul a 14. részben valami kiscsajt Boruto a biztos halálból ment ki ugyanazzal a "Messiás-tudattal", ahogy Naruto "váltotta meg" azokat, akik szerinte nem hitelesen gondolkodnak, na akkor döntöttem el, hogy köszöntem szépen, ebből elég volt!

Dobtam az animét, és úgy néz ki, hogy most egy kicsit hanyagolni fogom az animéket általánosságban. Miután reális esély van arra, hogy kijutok Vietnamba tanulni, ezért sokat foglalkozok a vietnami nyelvvel. Van is mit tanulni rajta, mert egyrészt a szavak is sajátságosak, másrészt meg a hangsúlyozás... Ebbe fogok beleőszülni. Rettenetes, hogy ha másképp hangsúlyozok egy szót, már mást jelent az adott szó, és borul az egész mondat értelme. De belegondoltam abba, hogy milyen vicces stand up-okat lehet vietnamiul csinálni. Elég csak másképp hangsúlyozni, és máris vicces lehet az adott mondat.
Ami pedig a sajátságos szóhasználatot illeti, arra a legjobb példa az, ahogy az 1002-es számot leírják vietnamiul: "một nghìn không trăm lihn hai". Már az szép, hogy önmagában ennyire hosszú, de hogy ez szó szerint mit jelent, az a nem akármi: "egyezer nemszáz kettő". A không a nem, és a trăm a száz. Magyarázta a tanárnő, hogy mely számoknál használják így, de erre már nem figyeltem, mert ott elakadtam, hogy miért mondják ennyire furcsán az 1002-t. Ezt leszámítva amúgy tökre élvezem, hogy tudok már egyszerű mondatokat alkotni vietnamiul.

2019-es téli MondoCon zenei tippmix eredménye

Mostanság nem igazán nézek animéket, mert szinte minden gondolatomat leköti az, hogy lehetőség lesz szeptembertől mobilitási ösztöndíj keretében Vietnamban tanulni. Éltem is vele, és izgatottan várom, hogy elfogadják-e a jelentkezésemet. Erről itt írtam részletesen, akit érdekel, elolvashatja.

Relatíve későn jött meg a 2019-es téli MondoCon zenei tippmixének eredménye. Igazából nekem jött meg ma, külön elkértem E-mailben, a fórumon a mai napig nincs fent az eredmény. De nagyon kíváncsi voltam, hogy teljesítettünk párosban. Egy dicsőséges hármas holtversenyes utolsó hely az eredményünk. 10 pontot értünk el összesen, ha jól emlékszem, 36 pont volt a maximális. De én ennek is nagyon örülök, ugyanis a 10-es a szerencseszámom. Az mondjuk meglepett, hogy az openingnél eléggé sokat eltaláltunk, ugyanis csak 2018-as animék voltak. Abból meg mind a ketten kevesen láttunk. Én ebből egyet tudtam biztosra, ha jól emlékszem. Egyet biztosan, több nem jut eszembe. A többi meg nagyon rosszul sikerült. De mindegy, annak örülök, hogy ismét együtt zenekvízeztünk, utoljára erre ugyanis 2010 őszén volt erre példa.

A részletes eredmény itt megtekinthető

Ja, és még valami: Nagyon meglep, hogy a 2019 téli MondoConos írásom ennyire népszerű. Az összes blogpostom közül (kb. 580 post van) a második legolvasottabb, és közel áll az 1. helyhez. Érje el.

Naruto Shippuuden végignézve

El se hiszem, hogy eljött ez a nap. Egy nagyobb szünetet beiktatva majdnem 2 éven át néztem a Naruto Shippuuden-t, mire eljött a mai nap, amikor is elértem az utolsó, szám szerint 500. részt. Igazából mialatt néztem, többször is akartam írni róla, mert voltak gondolataim, de akkor úgy éreztem, hogy nem tudok annyit elmélkedni róla, hogy megérjen egy blogpostot. Mindegy, most egybe az egészet.

Annak szellemében kezdtem el nézni az animét, hogy nézem, amíg jónak látom, de ha túl sok lesz a fillerből vagy nagyon hülye irányba megy el az anime, akkor abbahagyom. De mivel alapvetően toleráns vagyok a fillerekkel kapcsolatosan, ezért arra is számítottam, hogy sokáig fogom nézni. Végére is értem. Inkább a végével voltak problémáim, ugyanis ahogy elrontották ezt az animét, azt tanítani kéne. A háború is rettenetesen unalmas volt, konkrétan olyan gondolatom volt, hogy ha a háború a valóságban is ennyire unalmas dolog, akkor nemcsak azért értelmetlen, mert emberek halnak meg teljesen hiába, hanem sokkal hasznosabban is el lehetne tölteni a mindennapokat. Meg amit furcsálltam, hogy a 480. rész körül, amikor vége lett a háborúnak, elkezdtek egy új történetet. Az, hogy Sasuke merre jár, az még lehetett volna érdekes, mert láthatjuk, hogy miken ment keresztül, esetleg feltétlezhetjük, hogy azáltal fejlődik a jelleme, és megérti Naruto küldetését, és békében fognak egymás mellett élni. De ez sem tűnt olyannak, hogy ezt be tudják fejezni 20 rész alatt, ráadásul beletenni még Shikamaru történetét, na ez már tényleg nem kellett volna. Igazából semmit nem tett hozzá a végkifejlethez, és maga a történet sem volt olyan innovatív, progresszív, semmilyen szempontból, hogy az oda nagyon kellett volna. Mindezek mellett kiszámítható volt, tudható volt, hogy mi lesz a vége. Úgyhogy az már oda nagyon nem hiányzott.

Tudható volt, hogy Naruto és Hinata lesz a férj és feleség, és ezzel végül teljesül Hinata nagy álma. De én azt hittem, hogy lesz egy folyamat, hogy Naruto úgymond "meglátja" Hinatát, észreveszi, beleszeret, és ebből lesz a házasság. De hogy semmi előzmény, csak kész tények elé állítja az anime a nézőt, hogy Naruto és Hinata házasságra készül, az több, mint kiábrándító. Egyáltalán nem jött át a vége. Az érződött, hogy vége lesz animének, de az egész oldott hangulatából, meg hogy mennyire örül mindenki Naruto esküvőjének, mindenki izgatottan készül, semmi nem jött át, mert annyira hirtelen jött az egész, nem volt folyamata a dolognak. Mellesleg az utolsó részben sem tűnt szerelmesnek Naruto, sokkal inkább tűnt annak, hogy valaki kitalálta, hogy összeházasodnak, de mivel Naruto kedveli Hinatát, ezért nincs ellenére a dolog. Meg Sasuke "visszatérését" sem verném annyira nagydobra, mint amekkora drámát csináltak belőle, ahogy olvastam visszaemlékezéseket a Narutóval kapcsolatosan, amikor véget ért a sorozat. Volt utalás rá, mert Sakura kapott üzenetet tőle, és a mosoly utalás lesz rá, de mivel úgy sejtem, hogy a Boruto is olyan lesz, hogy egyből Naruto fiának kb. 10-11 éves korában kezdődik (vagy fiatalabb, fogalmam sincs, hogy hány éves lesz, amikor elkezdődik), ezért annak sem látjuk a fokozatát. Főleg, hogy az üzenet arra is volt utalás, hogy ha Sasuke visszatér, tárt karokkal fogadja Sakurát. Orochimaru pálfordulása viszont rettenetesen tetszett. Ő volt ugyanis az egyedüli, akit, mint negatív főhős komolyan vettem. Kabutóra csak mint egy elmebeteg gondoltam, akit meg kell állítani, és elzárni a társadalomtól. De Orochimarut komolyan félelmetesnek tartottam, akit a sátán hozott a világra. Ő a félelmetességében elképesztően tehetséges shinobi volt, aki a képességeit gonosz célokra használta fel. De a tudása lévén elképesztő hatalma volt. És talán a tudása, kutatásai lévén öntudatlanul is tiszteletet váltott ki belőlem. És hihetetlenül megörültem annak, hogy ugyan nem tudom mitől (ez is rejtély), de hirtelen segítő lett a háborúban.

Amin gondolkodtam a sorozat nézése közben, hogy Naruto miért akarja ennyire visszahozni Sasukét. Helyesebben: Lehet-e értelmet adni annak, hogy visszahozza. Azt értem, hogy megígérte Sakurának, hogy visszahozza, és hogy a japánoknak az ígéret az adott szó, szinte szent, de egy idő után azt lehetett érezni, hogy inkább arra megy ki a játék, hogy Naruto inkább, mint barátja akarja visszahozni Sasukét. És hogy ezért bármit megtenne. Ez azért problémás, mert azt az érzetet kelti, hogy nem tiszteli Sasuke döntését. Nem érdekli, hogy ő mit akar, visszahurcolja őt, ha az életébe is kerül. És akkor felmerül a kérdés, hogy ha tényleg a barátjának tartja Sasukét, miért nem képes tiszteletben tartani a döntését, és elengedni? Ha Sasuke úgy dönt, hogy Orochimaru szolgálatába áll, és rossz célokra használja az erejét, akkor tegye. Ha majd árt vele másoknak, majd "elbeszélgetünk" vele. A szeretet ott kezdődik, hogy tiszteletben tartom a másik döntését, és ha el akar menni, akkor elengedem. Ha vissza akar térni, akkor visszajön, és örülünk egymásnak. De az anime ezt nem mutatja meg, mondjuk azt igen, és ez nevezhető pozitívumnak, hogy végül ugyan visszatér, de nem Naruto hatására. Hanem a vele megélt történések hatására.

És van még néhány dolog, amiről nálam sokkal okosabbak beszéltek. Ebből egyet emelnék ki, méghozzá, hogy Naruto hatni akar mindenkire, mindenkit jó útra akar téríteni, aki rossz úton van. És érdekes, hogy mindenki jó útra tér. Emlékezzünk vissza Pain-re. Ebből a szempontból nagy hazugság az anime, mert azt mutatja, hogy csak egyetlen igazság létezik, és aki nem aszerint él, az rossz úton jár. De itt van Naruto, aki elbeszélget a rosszak fejével, és ők mind jó útra térnek. Ez azért hazugság, mert mindenki máshonnan érkezik, mindenki más tapasztalatokat él meg az életében, és mindenki azokat másképp dolgozza fel. Így alakul ki a saját értékrend, amin adott esetben nagyon nehéz változtatni. Ne is akarjunk senkit megváltoztatni, legfejlebb beszélgessük el vele, és ha hitelesek vagyunk számára, formálhatjuk a jellemét. De az hogy lehet, hogy aki egy egész falut le akart rombolni, egy komoly harc után odamegy hozzá Naruto, aki jobb belátásra bírja, és hirtelen megbán mindent, amit tett? Ezzel szemben nagyon jó az Akatsuki jelenléte a sorozatban, mert kiválóan megmutatják azt, hogy ők is világbékét akarnak, csak másképp. Mivel nekik más tapasztalatuk van az élettel kapcsolatosan, más élmény érte őket, ezért a békét is másképp képzelik el. Nem egészen úgy, ahogy Narutóék, és emiatt ellenségek. Jó, persze, a mi szemszögünkből ők gonoszok, mert úgy gondolják, hogy bizonyos áldozatokat kell meghozni a békéért, akár emberi életek árán, de mindenképp eltávolítani azokat, akik hozzájuk képest másképp képzelik el a békét. Persze meg is kapják a magukét, de azt fontos látni, hogy ők a maguk szemszögéből jót tesznek. A maguk szemében ők a jó emberek, és ők azok, akik tudják az igazságot, ők lesznek a megmentők, akik elhozzák a békét. Ez a fajta kontraszt tetszett.

Tehát vannak problémák a Narutóval, ennek ellenére azt gondolom, hogy egy nagyon jó anime volt. Sőt, számomra a legjobb shounen. Mert itt volt jelentése a harcoknak, nemcsak az erőfitogtatás (az is), de a jelentésük miatt jobban átéltem az adott harc jelentőségét. A háttérzenék is eszméletlen jók voltak, a zene a hihetetlen erőssége az animének. Bár az openingek és endingek közül a hajamat téptem akkor, amikor valami női előadó próbált meg érzelgősködni. Nem szeretem, ha egy shounen animének női előadó énekel dalt. Nagyon kevés a kivétel, ilyen üdítő kivétel például a Yu Yu Hakusho opening. De Mawatari Matsuko dalai az animének klasszikusnak számítanak a japán könnyűzenében. Visszatérve a Narutóra, én 8 pontra értékeltem az animét, és azt gondolom, hogy mindent egybevetve a 7-8 pont reális neki. Nem egy My Anime List profilt láttam, amikor 10 pontra értékelték a Naruto Shippuudent. Ebben az esetben merek általánosítani, és nyíltan vállalni a véleményemet, hogy akinek ez a tökéletes anime, annak vagy ez az első animés élménye, vagy egyfajta értékválságban szenved... már ha szenvedésnek éli meg. A sok baki és filler miatt soha nem lesz 10 pontos ez az anime, arról nem is beszélve, hogy más animék komolyabb mondanivalót jelenítenek meg sokkal progresszívebben.

Elkezdem nézni a Borutót, de mondják, hogy ezt már teljesen felesleges csinálni, mert rettenetes. Más cég is készíti az animét, meg az egész teljesen más, sokkal rosszabb. Pár rész után nyilatkozni fogok róla.

Amikor a szíveddel hallasz

Az utóbbi időkben kicsit hanyagoltam az animéket, elkezdtem doramákat nézni. Láttam már eddig is több ázsiai filmet (nemcsak japánt, hanem kínait, hongkongit, sőt egy vietnami filmhez is volt szerencsém, és akkor ne is beszéljünk azokról a koreai doramákról, amiket a köztévé leadott) de szeretnék jobban megismerkedni az ázsiai filmekkel, színjátszással. Eddig az volt a véleményem az ázsiai színészekről, hogy bizonyos esetben eléggé esetlenül alakítják a szerepüket (többeken látszik a mesterkélt színjátszás), mégis van egy sajátságos bája, amitől, ha nekiállok nézni egy keleti filmet, azt biztos, hogy végignézem. Tegnapelőtt egy olyan doramát láttam, aminek elsősorban a története fogott meg, aztán végignézve azt láttam, hogy színészi játék terén is az ázsiai átlag felett van. Ez pedig a Hidamari ga Kikoeru.

Egy halláskárosult fiúról, nevezetesen Sugihara Kouhei-ről szól a történet, aki súlyos lázzal két hétig ágyban feküdt. Ennek a láznak lett egy furcsa szövődménye, méghozzá jelentősen romlott a hallása. Nem vagyok orvos, hogy megmondjam, hogy ilyen létezik-e a valóságban, olyanról tudok, hogy egy egyszerű betegség egy nagyon súlyos betegség tünete volt, amit nem vettek észre, annak diagnosztizálása túl későn történt meg. Nincs részletezve, hogy mitől romlott meg nagyon a hallása, fogjuk erre. A lényege a dolognak, hogy a halláskárosodása miatt Sugihara-kun zárkózott lett. Nem beszél a társaival, hallásproblémája miatt nehezen is tud kommunikálni emberekkel, ugyanis nem hallja az emberi beszédet, másfelől nagyon megviselte a tény, hogy nem hall rendesen. Az orvos sem bíztatta semmi jóval, ugyanis nemhogy nem lehet visszahozni a hallását, hanem jó eséllyel teljesen meg fog süketülni. Így talán érthető, hogy miért akar egyedül maradni, épp elég nehézséget okoz neki, hogy az órákon elhangzottakat sem érti, nemhogy kommunikálni nem tud a diáktársaival.

Egy nap, amikor az iskola melletti kis zöld résznél tanul, a korlátnál átesik egy másik srác, Sagawa Taiichi, aki Kouhei-jel ellentétben teljesen vidám, bohókás, oldott hangulatú, tipikusan az a semmiből nem csinál problémát, mindennek meglátja a jó oldalát. Így találkozik Kouhei-jel, aki beszélne vele, de nem érti, hogy miért nem kommunikál vele. Ehelyett megosztja vele a bentóját, aminek Taiichi nagyon örült, ugyanis nagyon éhes volt. A tálkát, amiben az ebéd volt, meg a vászonszalvétát, amibe be volt csomagolva, azt egy következő találkozás alkalmával adta vissza, amikor ugyanúgy orra bukik a korláton, mint első alkalommal. Ekkor már tudja Taiichi, hogy Kouhei azért nem válaszolt neki, mert rosszul hall, ezért úgy próbál beszélni hozzá, hogy értse, amit mond, és érdekes módon, őt meghallja. Válaszol is neki, egész jó beszélgetés kerekedik ki a kommunikációjukból. Taiichi egyébként részmunkaidős munkát keresett, de ezt megkapta Touhei-től. Ő ugyanis egy önkéntest keresett, aki jegyzetel neki órán (note taker). De nemcsak azt, amit a tanár diktál a füzetbe, hanem a magyarázatokat is lejegyzi, ami már egy keményebb dió, hiszen lényegében folyamatosan írnia kell az órán, és mindezt este otthon le is kell másolni, hiszen a diktált szövegek neki is meg kell legyenek. Cserébe Kouhei mindennap visz bentót Taiichinak. Így meg van oldva a részmunkaidős munka problémája.

Térjünk ki erre a mit hall, mit nem hall témára. Ebbe semmi olyasmi nincs, amitől maga a történet meseszerű lenne. Nyilván nem fizikai hallásról van szó, hanem megérzésről. Kouhei egyből meglátott Taiichi esetlensége, könnyed jelleme mögött egyfajta tisztaságot, mely alapján azt érezte, hogy rá érdemes figyelni, mert vele jóbarátságban lehet. Ilyen létezik a valóságban is, amikor valakit komolyabban megkedvelünk, akkor nemcsak arra figyelünk, hogy mit mond, hanem hogyan mondja, jobban figyelünk a nonverbális jeleire, ezáltal többet látunk meg benne, mint amit egy átlagember. Ez lett áthozva a hallás analógiájával.

A fiúk között komoly barátság alakul ki, úgy tűnik, mindenben megértik egymást. Kouhei-t az érintette meg legjobban érzelmileg, amikor Taiichi mondta neki, hogy nem az ő hibája, hogy nem hall jól. De ahogy romlik a fiú hallása, és már azt sem érti, amit a barátja mond neki, úgy esik kétségbe és úgy hagyja el már őt is. Amúgy nagyon hatásos, hogy nem egy jelenetben hallhatjuk, ahogy Kouhei hallja a hangokat maga körül. Tompa, mély hangok, amikor hallja, hogy beszélnek hozzá, de nem érti, mit mondanak neki. Hogy mi lesz ebből, érdemes végignézni a filmet, enyhének nevezhető a shounen ai jelenet, ami a film vége felé megjelenik, legalábbis azt gondolom, hogy aki nem utasítja el a homoszexualitást, annak nem fog gondot okozni az a nagyon rövid csókjelenet.

Mert ez egy fiúszerelmes történet. Amúgy mangaadaptáció, és megtetszett annyira a dorama története, hogy elkezdtem olvasni a mangát. Két fejezet után az a gondolatom, hogy végre egy olyan BL történet, aminek nem az a célja, hogy a fujoushik (esetleg fudanshik) titkos (vagy akár mocskos) fantáziáit vizualizálja, hanem kap egy komoly történetet, amiben egy olyan szerelmi szál jelenik meg, amiről el lehet mondani, megmutatja, hogy milyen a valódi homoszexualitás, milyennek éli meg a "csendes többség". De ezt egyelőre az első két fejezet (és a dorama) alapján mondom, hogy milyen lesz a későbbiekben, az számomra is rejtély. Eddig azt mondom, hogy közelebb hozza a homoszexualitást az emberekhez, azt mutatja, hogy nincs ebben semmi különös, mindenkinek szabad választása, hogy kivel él együtt. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a japánok eleve lazán állnak a különböző szexuális orientációkhoz. Nem akadnak fenn azon, ha valakiről az ismertségi közegükben kiderül, hogy meleg, vagy leszbikus.

Az érzelmi oldalára is érdemes kitérni, és kicsit elemezgetni a filmben megjelenített érzelmek valódiságáról. Kialakulhat-e szerelem két ember között pusztán érzelmi alapon? Azáltal, hogy segítenek egymásnak, ahol tudnak, és őszintén kimondják egymásnak, amit gondolnak, éreznek. Azt gondolom, hogy ez nem, legfeljebb megerősítheti az érzéseket. Az a véleményem, hogy ahhoz, hogy két ember között szerelem alakuljon ki, ahhoz már a legelső pillanattól kezdve belül történnie kell valaminek. Ezt a bizonyos valamit pedig a megérzések indítják meg bennünk, ami abból fakad, hogy a tudattalanunk sokkal több információt tárol, mint ahogy azt gondolnánk. Csak ezek ott rejtőznek, és megérzések formájában előjönnek. És ha ezek a megérzések egy bizonyos ember irányába nagyon pozitívak, abból lehet szerelem. Ezeket a megérzéseket lehet erősíteni kedvességgel, jó beszélgetéssel, őszinteséggel, akár következetességgel is, kinek mi imponál. Persze a szerelemhez kell külső vonzalom is. Süketelésnek tartom, amikor valaki azt mondja, hogy neki nem számít a külső. A párkapcsolat szerves része a szexuális élet, és nem hiszem, hogy bárki aki azt mondja, hogy a belső értékei miatt szeretett bele abba, akivel együtt van, lefeküdne egy olyannal, akihez egyébként sokan bottal nem nyúlnának hozzá. A külső azért is számít, mert kisugározza, hogy az ember mit gondol magáról, mennyire igényes magára, magyarán a külső vizualizálja a belsőt. Amúgy homoszexuálisnak olyan fiúszerelmes történetet nézni, ahol komolyabb érzelmek vannak, mint például ez a film, azért veszélyes, mert elhiheti, hogy ha beleszeret egy azonos nemű egyénbe, akkor sorozatos kedvességgel meghódíthatja őt. Ez nem igaz. Ha egy heteroszexuális fiúba szeret bele, annak akár a csillagot is lehozhatja az égről, érzései biztos, hogy nem fognak viszonzásra találni. Mindenképp kell hozzá a hajlam is.

Ettől függetlenül érdemes megnézni a filmet (vagy / és olvasni a mangát), mert nagyon jó lett, és reménykedni persze szabad, de csak úgy, ha minden eshetőséget számba vettünk.

Dalszöveg részlet kritika

Most negatív kritika következik, méghozzá Okui Masami: Curtain Call dalával kapcsolatosan. Ez a dal meglehetősen pozitív hangulatú, mely lényegében arról szól, hogy az élet egy csodálatos színház. Már ez önmagában meglehetősen sajátságos gondolkodás, de összességében lehet így is, ha valaki a múltjának történéseit a helyére tette, és a megélt krízisekkel együtt gondolja azt, hogy az élet egy vígjáték. Mert azért vannak Okui Masami régi dalai közül jónéhány olyan, ami erősen utal arra, hogy azért őt is keményen próbára tette az élet. De van egy sor a dal szövegében, amiről mindenképp érdemes beszélni, ráadásul angolul van:

I have no regrets in my life

Ezt a mondatot akár Okui Masami mondja, akár a világ legközkedveltebb és legelismertebb előadója, mindenképp megbocsájthatatlan. Nagyon elterjedt az utóbbi időkben ez a mondat, főleg a pozitív gondolkodóktól, egótrénektől, és hasonló sarlatánoktól hallhatjuk, de ez a mondat egyszerűen szörnyűség. Több okból is rossz üzenete van.

1. Önigazolás. Azoknak a mondata ez, akik rettegnek attól, hogy szembenézzenek múltjukban elkövetett hibáikkal, és az egészet elintézik annyival, hogy ők ugyan nem bántak meg semmit, minden úgy volt jó, ahogy az megtörtént, én semmiben nem hibáztam.
2. Önzőség. Mivel az emberek döntő többségében közösségben élnek, ezért gyakran előfordul, hogy bizonyos hibákat embertársuk ellen követtek el. És azokat nem megbánni...
3. Aki egy pillanatra nem bánt meg semmit az életében, az nemcsak hogy fél szembenézni a múltjával, tettével, vállalni érte a felelősséget, hanem ezáltal a jellemfejlődés sem történik meg. Ugyanis a hibáinkból tanulva fejlődünk azáltal, hogy megéljük az abból fakadó fájdalmat, melyben bizony a megbánás is jelentős szerepet játszik.

Egyetlen olyan esetet tudok elképzelni, amikor valóban pozitív jelentése van a fenti mondatnak. Méghozzá akkor, amikor valaki a helyére tette az adott történést, és utólag jutott magában arra, hogy annak meg kellett történnie. De ez nagyon sok belső munka eredménye, ami nem jön azonnal. De ha valaki túljut rajta, és valóban a helyére tette abban a bizonyos hátizsákjában, utána valóban gondolhatja úgy, hogy annak úgy kellett történnie, de még egyszer mondom, ez kemény munka eredménye. Viszont aki egy pillanatra sem bánt meg semmit, az a fentebb felsoroltak okán komoly értékválságban van. Okui Masami esetében talán ki lehet mondani, hogy rá érvényes a pozitív jelentés, mert tényleg megénekelte a komoly lelki traumáit is, és azt az ő esetében el tudom képzelni, hogy a helyére tette az életének hátizsákjában. És ha azokkal együtt kihúzott háttal, nem összegörnyedve képes járni, élni az életét, akkor tőle elfogadható, hogy számára az élet egy csodálatos színház, és nem bánt meg semmit.

Új közös kép

Novemberben volt hír, hogy lesz egyfajta Slayers évfordulós emlékkoncert 2019. január 12-én (FANTASIA 2019), melyen Hayashibara Megumi és Okui Masami közösen fel fognak lépni. Szavakba nem tudom önteni, hogy örültem a hírnek. Amennyire jelentős páros azáltal, hogy olyan dalokat énekeltek együtt, mint a Get along, a KUJIKENAIKARA! és a Nemurenai Yoru wa... számomra ők ketten együtt egy élő legenda, és mindig sajnáltam, hogy nem maradtak meg együttesen annyira a köztudatban, mint amennyire jelentős volt ez a három dal. A nagy Slayers korszak után ugyan adtak interjút egymás műsorában egymásnak, de ahogy én tudom, több, mint 20 év után most először léptek fel együtt. Titkon reménykedek abban, hogy valahol a koncert elérhető lesz online, mert nagyon jó lenne újra együtt látni énekelni őket. A kép meg Okui Masami Facebook oldaláról származik.