Dalszöveg részlet kritika

Most negatív kritika következik, méghozzá Okui Masami: Curtain Call dalával kapcsolatosan. Ez a dal meglehetősen pozitív hangulatú, mely lényegében arról szól, hogy az élet egy csodálatos színház. Már ez önmagában meglehetősen sajátságos gondolkodás, de összességében lehet így is, ha valaki a múltjának történéseit a helyére tette, és a megélt krízisekkel együtt gondolja azt, hogy az élet egy vígjáték. Mert azért vannak Okui Masami régi dalai közül jónéhány olyan, ami erősen utal arra, hogy azért őt is keményen próbára tette az élet. De van egy sor a dal szövegében, amiről mindenképp érdemes beszélni, ráadásul angolul van:

I have no regrets in my life

Ezt a mondatot akár Okui Masami mondja, akár a világ legközkedveltebb és legelismertebb előadója, mindenképp megbocsájthatatlan. Nagyon elterjedt az utóbbi időkben ez a mondat, főleg a pozitív gondolkodóktól, egótrénektől, és hasonló sarlatánoktól hallhatjuk, de ez a mondat egyszerűen szörnyűség. Több okból is rossz üzenete van.

1. Önigazolás. Azoknak a mondata ez, akik rettegnek attól, hogy szembenézzenek múltjukban elkövetett hibáikkal, és az egészet elintézik annyival, hogy ők ugyan nem bántak meg semmit, minden úgy volt jó, ahogy az megtörtént, én semmiben nem hibáztam.
2. Önzőség. Mivel az emberek döntő többségében közösségben élnek, ezért gyakran előfordul, hogy bizonyos hibákat embertársuk ellen követtek el. És azokat nem megbánni...
3. Aki egy pillanatra nem bánt meg semmit az életében, az nemcsak hogy fél szembenézni a múltjával, tettével, vállalni érte a felelősséget, hanem ezáltal a jellemfejlődés sem történik meg. Ugyanis a hibáinkból tanulva fejlődünk azáltal, hogy megéljük az abból fakadó fájdalmat, melyben bizony a megbánás is jelentős szerepet játszik.

Egyetlen olyan esetet tudok elképzelni, amikor valóban pozitív jelentése van a fenti mondatnak. Méghozzá akkor, amikor valaki a helyére tette az adott történést, és utólag jutott magában arra, hogy annak meg kellett történnie. De ez nagyon sok belső munka eredménye, ami nem jön azonnal. De ha valaki túljut rajta, és valóban a helyére tette abban a bizonyos hátizsákjában, utána valóban gondolhatja úgy, hogy annak úgy kellett történnie, de még egyszer mondom, ez kemény munka eredménye. Viszont aki egy pillanatra sem bánt meg semmit, az a fentebb felsoroltak okán komoly értékválságban van. Okui Masami esetében talán ki lehet mondani, hogy rá érvényes a pozitív jelentés, mert tényleg megénekelte a komoly lelki traumáit is, és azt az ő esetében el tudom képzelni, hogy a helyére tette az életének hátizsákjában. És ha azokkal együtt kihúzott háttal, nem összegörnyedve képes járni, élni az életét, akkor tőle elfogadható, hogy számára az élet egy csodálatos színház, és nem bánt meg semmit.

Új közös kép

Novemberben volt hír, hogy lesz egyfajta Slayers évfordulós emlékkoncert 2019. január 12-én (FANTASIA 2019), melyen Hayashibara Megumi és Okui Masami közösen fel fognak lépni. Szavakba nem tudom önteni, hogy örültem a hírnek. Amennyire jelentős páros azáltal, hogy olyan dalokat énekeltek együtt, mint a Get along, a KUJIKENAIKARA! és a Nemurenai Yoru wa... számomra ők ketten együtt egy élő legenda, és mindig sajnáltam, hogy nem maradtak meg együttesen annyira a köztudatban, mint amennyire jelentős volt ez a három dal. A nagy Slayers korszak után ugyan adtak interjút egymás műsorában egymásnak, de ahogy én tudom, több, mint 20 év után most először léptek fel együtt. Titkon reménykedek abban, hogy valahol a koncert elérhető lesz online, mert nagyon jó lenne újra együtt látni énekelni őket. A kép meg Okui Masami Facebook oldaláról származik.

Mirai - Lány a jövőből

Tegnap megnéztük bagszival a Mirai - Lány a jövőből című movie-t. Hosszú idők után az első olyan anime, amit magyarra szinkronizáltak. Emiatt eléggé szkeptikus voltam, némileg ambivalens érzéseim vannak az animék szinkronizálásával kapcsolatosan. Egyrészről jó, mert jelzi, hogy van igény Magyarországon arra, hogy legyen anime, másfelől meg egyetlen ország sem képes úgy szinkronizálni animét, ahogy a saját országa, Japán, hiszen ott külön seiyuu-iskola van, ahol sokkal több dologra tanítják a szinkronszínészeket, mint bárhol a világon. És ez bizony érződik az animék magyar szinkronján, ugyanakkor meg a külföldi szinkronok közül még mindig kiemelkedő a miénk.

A Corvin moziban néztük meg, 18.45-kor volt vetítés. Mivel a jegyet fél órával előtte kell átvenni, ezért 18 órára beszéltük meg a találkozót. Meg is történt, átvettük, a várakozási idő alatt beszélgettünk. A Radványi teremben volt a vetítés, már előre odamentünk, hogy be tudjunk ülni, ha lesz hely. Eléggé eldugott helyen van, a földszint alatt a férfi WC mellett. Olyan érzésem volt, mintha egy raktárhelyiségbe, hátulra mennénk filmet nézni. És amikor érvényesítettük a jegyet, bementünk... hát a terem is olyan volt, mintha évtizedeken át zárva lett volna, és nemrég újra megnyitották. A székek régiek voltak, viszont az előadás minősége kifogástalan volt. A kép és hangminőség vetekszik a legjobb mozikéval.

És hogy milyen volt a film? Csodálatos. Bár olvastam véleményeket, nem mindenki van vele maradéktalanul megelégedve, de én 10/10-es értékelést adtam rá a My Anime List-en, és a Port.hu-n. Látom, hogy mi az, ami miatt nem tetszhet azoknak, akik látták, de ezt lehet másképp látni. Egy négy éves fiú, Kun a film főszereplője, akinek megszokott kis élete fenekestül felfordul, amint édesanyja hazahozza újszülött kishúgát. Miután ő a kisebb, a gyengébb, ezért inkább ő szorul szeretetre, védelemre. És a szülők ezt erősen ki is mutatják, ami persze Kun-nak egyáltalán nem tetszik. Hiszen amíg egyedül volt, addig ő volt a család szeme fénye, de ez a húga érkezésével megszakadt. Kun pedig a maga módján visszaadja a szüleinek azt, amit kap. Minden adandó lehetőséget megragad arra, hogy megnehezítse a szülei életét. Vagy a lakásban csinál rendetlenséget, vagy a húgát piszkálja, aki persze sírással jelzi, hogy nem ilyen jellegű testi érintkezésre van tart igényt. A szüleinek persze nem esik le, hogy miért csinálja ezt Kun valójában, minden alkalommal megszidják. Amikor egyszer elege lesz, kiszalad a kertbe, és megjelenik először a kutyájuk emberi alakban, majd később a húgát látja meg a maga 16 éves valójában. Ezen képében szembesíti a bátyját (milyen érdekes, hogy valaki a látszólag jóval fiatalabb családtagját hívja bátyjának), hogy mit tett, és hogy ezzel nemcsak neki okoz fájdalmat, hanem a szüleinek is. A film alatt nemcsak a húgával találkozik 16 éves korában, hanem az anyjával is gyerekkorában, valamint ahogy a dédszülei összejönnek. A látottak mind felismerésre késztetik Kun-t, hogy fájdalmat okozott a szüleinek, és hogy mi a helyes viselkedés.

A film dióhéjban ennyiről szól, de persze ennél sokkal többet látunk, és dramaturgiailag kiváló alkotás. Ami miatt mégsem nyerte el egységesen a nézők tetszését, hogy egy 4 éves fiú megy végig olyan jellegű dolgokon, amiket sok esetben még egy tinédzser sem ért meg, egy kisgyerek végképp nem látja át annak a jelentőségét, annak amit átél. De ezek valójában szimbólumok. A fiú lelkiismeretének szimbólumai. Amit látunk, amiken átmegy, az valójában a bűntudata. Mert egy kisgyerek akármennyire is fejletlen érzelmileg, akármennyire is a saját eszközeivel nyersen és radikálisan fejezi ki, ha valami nem tetszik neki, egy gyereknek is van lelkiismerete és bűntudata. És ahogy átmegy azokon a bizonyos utazásokon, úgy fejlődik érzelmileg, és nemhogy elfogadja, de megszereti a húgát, és a végére egy szerető családot látunk. És hát mi tagadás, elsírtam magam a végén, mert tényleg gyönyörű volt érzelmileg az anime. Azt fontos tudni, hogy azért a kissrác megy végig ezeken a dolgokon, mert az ő jellemfejlődése a legfontosabb a család szempontjából. Mert ha a szülei lesznek elfogadók a fiukkal, attól megmaradhat a háborús kapcsolat a testvérek között. A fiúnak kell a maga módján megtanulnia, hogy testvére van, most már nem kap meg minden figyelmet, ezen osztoznia kell.

Egyébként is a szülők is átmennek egyfajta jellemfejlődésen, hiszen tipikus japán családot látunk, ahol ráadásul a szerepek is némileg meg vannak cserélve, ugyanis az anyuka az, aki visszamegy dolgozni, amint van lehetősége, ugyanis neki van jobb keresete. Az apa marad otthon a gyerekekkel, ő otthonról dolgozik. És hát a munkájuk miatt sem tudnak úgy odafigyelni a fiukra érzelmileg, ahogy azt amúgy megérdemelné. Főleg az anyának nincs türelme a nehézségekkel kapcsolatosan. De a maguk módján ők is rájönnek arra, hogy rossz úton járnak, ők is fejlődnek, a végére így lesz egy szerető család. Idealista a vége? Nem ez az általános? Valóban idealista, és valóban nem ez az általános, de az anime megmutatja azt, ha valaki elhagyja az egóját, és szembe mer nézni önmagával, az lehetőséget kap arra, hogy másképp lássa a dolgokat maga körül, ezáltal fejlődik érzelmileg. És ez akár egy kisgyerekkel is megtörténhet a maga módján. Az biztos, hogy nagyon szép anime volt, ajánlom megnézni.

De ha nem muszáj, inkább nem Corvin moziba mennék, ha filmet szeretnék nézni. Mert nemcsak a Radványi terem nézett ki úgy, mintha évtizedek után nyitották volna meg újra, hanem a WC is rendkívül igénytelen volt. Mindezek mellett a jegyárak alig olcsóbbak, mint a Cinema City-ben. Hétfőn voltam megnézni a WestEnd-ben a Legendás állatok 2-t, és a diákjegy csak 60 forinttal volt drágább a Corvin mozihoz képest. És hát a Cinema City mindenben jobb. Volt idő, amikor folyamatosan zártak be a mozik egymás után a letöltések miatt, és úgy emlékszem, hogy azok a nemplázás mozik, amik megmaradtak, azok művészmozik, melyek egyedi filmkínálatával életben tudtak maradni, és a jegyárak is olcsóbbak. A Corvin mozit is ide soroltam magamban, ehhez képest több téren is csalódás ért. De a filmet nagyon megérte megnézni.

2019. téli MondoCon - visszatérés

Na, visszatértem, újra karaokézok, és szeretek mindenkit. Alapvetően a MondoCon ugyanaz volt, mint a korábbiak, ez most más miatt különleges. De lássuk a kezdetektől.

Sokáig fent voltam éjjel, már voltam úgy is, hogy nem is alszok el, mert minek, de mivel előző éjszaka is 5 órát aludtam, ezért semmilyen rosszullétet nem akartam megkockáztatni, végül hajnali 3-kor elaludtam, és 8 órakor az ébresztőóra csörgésére felébredtem. Kicsit lazára, komótosra vettem a készülődést, 10 óra volt, mire összekészítettem mindent, és elindultam. A 151-es busszal mentem Kőbánya alsóig, itt még mentem vásárolni. Eléggé nehzeen végeztem, mert a pénztárnál az előttem lévőnek valami hozzátartozója még odavitte a kosarát, így +1 embert kellett kivárni. És mivel késésben vagyok, így bosszantott a dolog. Most a Korponai utcánál a hídon át a villamossíneknél mentem, nem tettem kerülőt Kőbánya felsőnél. Esett a hó az éjjel, ami ugyan nagyon széppé tette a környéket, de csúszóssá is, úgyhogy vigyázni kellett. De odaértem, és mentem is fel a karaoke terembe.

Itt volt a szokásos csapat, 8, John, Mazsibazsi, Waka, ToumeiNi, Mai is hazajött Dél-Koreából, Leea, Orsi. Mindenkinek nagyon örültem, azoknak is, akiket nem soroltam fel. De igazság szerint most ezen a conon mellékvágányon vannak nálam, mert megjelenik valaki, akivel nagyon régóta szerettem volna személyesen találkozni. A hagyományos karaoke már javában ment, sor most nem volt a feliratkozásnál így feliratkoztam gyorsan. A 19. lettem. Na, ez menő szám. Leültem, nézelődtem Nintendo 3DS-en, közben kapom a Facebook üzenetet, attól, akivel terveztem jönni, hogy itt áll a sorban, de nem bírja a hideget, ezért lehet, hogy inkább hazamegy. Hogy micsoda? O_O Már tavaly nyáron is mondtam neki, hogy jöjjön újra MondoConra, azt mondta, nem tud, mert programja van. Rendben van, elfogadom, már csak azért is, mert fogadkozott, hogy lehet, hogy jön ősszel. Ez ugyan elmaradt, de ezt a télit mindenképp megígérte, és a hideg miatt ne jöjjön? Azt már nem! Azonnal szaladtam le hozzá. Közben megkérdeztem Orsit, hogy valamit tehetünk-e érte, de csak bíztatni tudott, hogy ha már eddig eljött, akkor már ezt bírja ki. Ez is jó. Lementem, ki a bejárathoz, elkezdtem keresni. Mondta, hogy a sor közepén van. Nagyjából ott nézelődtem, de hátrább látom, hogy integetnek. Igen, az ő lehet, Hikimisa. 2011 őszén volt utoljára MondoConon, személyesen 2012. szeptemberében találkoztunk utoljára, ennek fényében csodálkoztam, hogy távolból felismert. Jó volt újra látni személyesen. Kicsit beszélgettünk, mondta, hogy miért fordulna vissza, nem akarja megvárni a sort, meg drága neki a jegy. Beszélgettünk, mert sokáig csak Facebookon írtunk egymásnak. Már kész lettem volna elengedni, amikor a földön egy kis tócsában találtunk egy MondoCon jegyet. Mondom neki, nem mész te sehová, bemegyünk szépen. Felvettük a jegyet, kicsit megtisztítottuk, felhúzta a karjára, és azon nevettünk, hogy az égiek is azt akarják, hogy eljöjjön. Végül tehát bejutottunk. Felvezettem a karaoke terembe, leültünk, és aztán ott is elég sokat beszélgettünk. Nem tudom, hogy a Facebookos csevegések hatása-e, hogy azért tartottuk a kapcsolatot, de ugyanúgy beszélgettünk, mintha nemrég találkoztunk volna utoljára. Semmi zavartság a több éves szünet miatt, ami szokott lenni, ha olyannal találkozunk, akit nagyon rég láttunk utoljára.

Pont én lettem volna a következő aki énekel, amikor megszakítják a hagyományos karaokét, mert kezdődik a zenei tippmix. Amiben együtt indultunk. Mondjuk a részéről necces volt, mert nincs nagyon ideje animéket nézni, és mivel csak 2018-as animék voltak a listában, és nem igazán követte az aktualitásokat, ezért kicsit nehéz volt, de beírtam őt is. Igazából mind a ketten csak tippeltünk, mert én sem az alapján választok animét, hogy mik a legújabbak, hanem, hogy mik keltik fel az érdeklődésemet, de néhányat láttam a (most már) tavalyi évből. Keveset tudtam biztosra, ő is csak ráérzésre mondta a tippjeit. Mindegy, az volt a lényeg, hogy együtt zenekvízeztünk. Miután ez most csak 36 (3×12) feladványos volt, ezért gyorsan vége lett. Ezután elmentünk megnézni a vásárokat, meg a PC-, konzolrészleget, ezalatt is sokat beszélgettünk. Különben azért is szerettem régen is találkozni vele (ez 2009-2011 között volt), beszélgetni, mert van saját véleménye a dolgokról, és ez imponált már akkor is. És ahogy múltak az évek, persze még többet láttunk, még érettebbek lettünk, több téma szóba került. Az az érdekes, hogy vietnami létére választékosabban fejezi ki magát magyarul, mint egy átlag magyar. Ami megdöbbentett, amikor megkérdeztem, hogy milyennek látja a MondoCon-t ennyi év után, azt mondta, hogy semmi változást nem lát, minden ugyanolyan, mint régen volt. Mondja ezt úgy, hogy 2011 őszén volt utoljára...

Egyébként Dalcsata volt, amíg nem voltunk ott, Japánban a január 1-jei Uta Gassen után, ezt szervezték meg (ami nagyon jó ötlet), de ezt már nem akartuk meghallgatni. De 13.22 körül mondtam neki, hogy menjünk vissza, mert lassan vége, és én leszek az első, aki énekel. Kicsit késtünk, mert már ment a hagyományos karaoke, de mutattam magam, hogy ott vagyok, és ugye lehetek én a következő? Micsoda beszéd az. Amit énekeltem, az pedig a Super Robot Wars V-ből a NEW BLUE. Amiről annyit írtam, hogy mennyire imádom. Nagyon el akartam énekelni, megmutatni a nagyközönségnek ezt a csodát. És annyira imádtam énekelni, hogy azt szavakba nem tudom önteni. A legmagasabb hangok ugyan most sem jöttek ki, el is döntöttem, hogy nem fogom erőltetni. De így is nagyon jó volt. Annyira jól éreztem magam, miközben énekeltem, és mondták többen is, hogy látszott, hogy szeretem ezt a dalt. Ezt nem lehet nem szeretni. Hikimisa is mondta, hogy lenyűgözte, hogy milyen magas hangot tudok kiénekelni. Mondta, hogy szerinte neki nem menne. Pedig egyébként van neki is hangja, egyszer régen énekeltünk együtt magunknak, és ha motivált lenne abban, hogy énekeljen, és sokat gyakorolna, akkor művelne csodákat versenyeken. Ami énekemet illeti, azért mert nem sikerült felénekelni december 5-én a dalt, attól még a gyakorlás nyomai ott vannak, ennek a gyümölcse volt az előadás, amit nagyon élveztem. Egy kicsit még maradt, beszélgettünk, aztán ő elment, valamit elintézni, de visszajön. Most nem nagyon akartam erőltetni, de amikor régen volt MondoConon, akkor mindig azt csináltuk, hogy elemeztük a hallott dalt, meg az énekest. Miért ezzel áll ki, ennek versenyre kellene mennie, az meg hol volt, amikor az önkritikát osztották, mert ilyennel kiállni énekelni... És ezzel szórakoztattuk egymást.

Addig Orsival beszélgettem, amíg nem jött vissza. Ő még éhes is volt, úgyhogy mentünk a karaoke terem elé, ott van a szokásos japán kajálda, ott vett magának... háromszögrizst. Mi is annak a neve? Amíg sorban álltunk, beszélgettünk, felcsendült egy régi "kedvenc" a Vampire Knight-ból a Futatsu Kodou Akai Tsumi. Erre mondtam Orsinak, hogy vannak a mainstream dalok, amiket minden egyes karaokén elénekelnek, de jól senki nem tudja elénekelni őket. Visszamentünk, amint sorra került, közben Hikimisa is visszajött. Most inkább figyeltük az énekeseket. Egyébként is nemsokára én következtem. A második dalom a GARO -VANISHING LINE-ból a Sophia. Tegnap teljesen spontán jutott eszembe, hogy elénekelhetném ezt a dalt. Habár nem gyakoroltam ezt a dalt, de úgy éreztem, hogy át tudom adni azokat az érzelmeket, amiket ez a dal közvetít. Ez most nem igazán jött be, mert nem nagyon volt hangom. Kicsit erőltettem az énekemet. Mert mindig, amikor beszélgettünk, mondtam neki valamit, szinte mindig kiabáltam, hogy a tömegben hallja, amit mondok. De ha másért nem, érdemes volt megmutatni ezt a dalt. És nem is énekeltem többet. Tehát JAM Project és Okui Masami, ez a mai mérleg. Mindig is ilyen jó mérlegem legyen. Imádom mind a kettőt. Mondjuk Okui Masami benne van a JAM Project-ben, de van mit imádni rajta külön, mert amit szólóénekesnőként csinál, az egy csoda.

Nem sokkal az énekem után Hikimisa szólt, hogy megy, én meg elkísértem. Ahhoz képest, hogy csak a bejáratig terveztem menni vele, elmentem vele egészen Kőbánya alsóig, a 151-es buszhoz. Ezen út alatt is beszélgettünk, amikor felszállt a buszra, megígértük egymásnak, hogy mindenképp találkozunk még személyesen. Egyedül mentem vissza, de mire visszatértem, már ment a Jpop, Kpop videoklip vetítés, Leea, Orsi, Mystra, Tsuki voltak a karaoke terem előtt álltak. Kicsit beszélgettem velük, de később felhívtam Wakát, hogy merre van. Miután eligazított, lementem a PC-khez, láttam, hogy ott Rocket League-ezik. Ott szurkoltam neki, de sajnos vesztett. Ezután szétnéztünk kicsit. Láttam, hogy a retro konzoloknál szabad a Nintendo GameCube, benne a Mario Kart: Double Dash!!. Meginvitáltam egy játékra, bár elmondása szerint még soha nem játszott ezzel a Mario Karttal. Aztán végig második volt. Na emeltük a tétet, most 100cc-n játszottunk (előző 50cc volt értelemszerűleg). Itt változatosabb lett az eredmény, de összességében itt is második volt a végelszámolásban. Van érzéke a játékokhoz, ne sajnáltassa magát.

Már majdnem 18 óra volt, ezért elindultunk vissza a karaoke terem felé, de még mindig a videoklipek mentek. Viszont meglepetésre a sikongatás csak elenyésző volt. Valószínűleg azért, mert a zene is halkabb volt a megszokottnál. Így most meg lehetett maradni a karaoke terem közelében. Csak majdnem negyed 7-ig tartott, amikor eredetileg 6-kor vége van. Közben Mazsibazsi mondta, hogy már inkább menne haza. Mivel most is telekocsisat játszik, ezért megkértem, hogy ha van hely, engem is vigyen haza. Volt. Még kicsit maradtunk, elbúcsúztunk a többiektől. De még nem indultunk el, hanem le a földszintre, ugyanis Wakát is elvitte volna, de ő még hallani akarta az eredményhirdetést. Miközben vártuk a karaokés eredményhirdetést, szegény Mazsibazsit hullára lefárasztottam. Egyébként is szeretem szívatni, mert szeretem látni a reakcióit, de ma különösen látszott mennyire élvezi, hogy L'art Port L'art Társulat, ezen belül is Besenyő Család idézetekkel fárasztom. Ráadásul beszállt ebbe Waka is, mert ő is nagy L'art Pour L'art rajongó. Miután vége lett az eredményhirdetésnek, elindultunk hazafelé. De Waka végül maradt, ugyanis mindenki, aki részt vett a Dalcsatában (így ő is), kaptak közösen egy tortát, abból még ki akarta venni a szeletét, de őt már nem vártuk meg. Igen, amikor ilyen nagyon oldott, bolondos hangulatom van, akkor vigyázni kell velem, mert halálra fárasztom a másikat.

Tehát, hazavitt, és letett. Jó volt ez a MondoCon, nagyon örültem mindenkinek, különösen Hikimisának, hogy visszatért. Mondta, hogy elképzelhető, hogy jön tavasszal is, ki fog derülni.

Japán zenei megjelenések 2018-ban

A nagy összegző blogpost következik, ami 2009 óta hagyomány nálam. Természetesen most is azokkal a japán kiadványokkal foglalkozok, amikben érdekelt vagyok.

Ebben az évben is voltak jó, és felejtős albumok és kislemezek. Kicsit késve ugyan, de Hayashibara Megumi kiadott egy albumot 50. születésnapja alkalmából (tavaly volt 50 éves), ami szokatlanul sötét hangulatúra sikeredett. Nagyon keveset hallgattam. Okui Masami énekesnői karrierjének 25. évfordulója alkalmából készített egy minőségében áltagon felüli albumot. Suara viszont erősen felemás albumot dobott piacra, ahogy a JAM Project új BEST COLLECTION albumán lévő új dalok közül is a többségén érződik az alkotói válság, az új ötlet hiánya. Néhány kiemelkedő dal (pl.: Okui Masami: Ai wo Shiru, Suara: Amayadori, Yonekura Chihiro: Promise) emlékezetessé teszi az évet, de összességében a 2018-as év messze elmarad a legjobbnak ítélt 2009-es évtől. Sőt, ki is lehet jelenteni, hogy 2009 trónját már semmi nem fenyegeti.

De lássuk az idei listát.

Január:

• Január 31: TRUE - Sincerely
• Január 31: Chihara Minori - Michishirube

Február:

• Február 28: Kita Shuhei / Yonekura Chihiro - HOWLING SWORD / Promise
• Február 28: Psychic Lover - Silent Prisoner

Március:

• Március 7: FLOW THE BEST ~Anime Shibari~
• Március 28: Suara - Hikari
• Március 30: Hayashibara Megumi - Fifty~Fifty

Április:

• Április 25: JAM Project - Hagane no Warriors
• Április 25: Suara - Kimi Dake no Tabiji Re:boot

Július

• Július 25: ALI PROJECT - Geijutsu Hentairon

Augusztus:

• Augusztus 21: Okui Masami - HAPPY END
• Augusztus 29: FLOW - Neiro

Szeptember:

• Szeptember 26: Suara - Kotowari
• Szeptember 26: Chihara Minori - SPIRAL

Október:

• Október 24: angela - All Time Best 2003-2009
• Október 24: angela - All Time Best 2010-2017
• Október 24: Mizuki Ichiro Debut 50 Shuuhen Kinen Ban JUST MY LIFE
• Október 31: JAM Project BEST COLLECTION XIII ~A-ROCK~

November:

• November 21: Psychic Lover - 15th Anniversary Re-Recording Tracks ~CRASH & BUILD~

December:

• December 12: Endoh Masaaki - Present of the Voice 2

Nemcsak abból látszik, hogy egyre kevesebb japán kiadvány jelenik meg, hogy a személyes érdekeltségű listám egyre kurtább, hanem összességében is könnyebb volt átnézni a Generasia oldalán, hogy mik az aktuális havi megjelenések. És bár valamennyire követi a digitális megjelenéseket, de inkább az jön le, hogy a japán lemezkiadóknak nem jött be a digitális kiadás.

Ami különben tökéletesen érthető, mert a különböző japán albumok és kislemezek a japánok pénztárcájához lett szabva, és világszerte csak úgy adható el, ha a japán árakhoz képest jóval olcsóbban teszik ki. Például a Google Play-en is kint van az összes Suara album, valamint jónéhány angela és Hayashibara Megumi kiadvány is, és sokkal olcsóbban letölthetők, mint amennyiért megvásárolhatók (voltak) a CD-k. Azt tippelem, hogy emiatt is nehezebben elérhetők a japán zenei albumok és kislemezek digitálisan, nemcsak azért, mert védik a zenéiket, és korlátozzák, hogy Japánon kívül ne legyen elérhető. Mert ilyen korlátozás is van. Nem tudom, hogy Japánon belül hogy van, ismerek néhány japán weboldalt, mely digitálisan terjeszt zenéket: Mora, OTOTOY. Ezek a weboldalak nemcsak amiatt különlegesek, hogy a japán zenére van kihegyezve, hanem kifejezetten magas minőségben tölthetők le zenék. Nemcsak hogy veszteségmentesek (flac), hanem egyrészt ennek bitrátája is nagyon magas, másrészt a frekvencia is 96 kHz, de láttam 192 kHz-s zenét is. Ezek már olyan kristálytiszta hangzásúak, mintha a szobánkban játszanák élőben a dalokat. Ezzel fel lett oldva a CD memóriakorlátja, mert ez már nem férne rá egy átlagos CD-re. Illetve ott van megoldásnént az SACD (Super Audio CD), de ehhez külön lejátszó kell, és olyan hangrendszer, ami meg is szólaltatja abban a minőségben, ahogy a magas minőségű veszteségmentes zenéket is. A legtöbb hangrendszer csak 20 kHz-ig szólaltat meg zenét, ami amúgy teljesen helyén való, ugyanis az emberi fül is nagyjából 20 kHz-ig hallja a hangokat. Ami miatt elképzelhetőnek tartom, hogy érdemes ilyen jó minőségben zenét hallgatni, hogy minden hangszer, és ének tisztán szólal meg.

Japán vs. nyugati karácsonyi dalok

Bár most már inkább szilveszteri hangulat uralkodik, mint elkésett blogpost azért írnék karácsonyi dalokról. Japán téren olyan nagy újdonságokról nem lesz szó, hiszen ugyanazokról a karácsonyi dalokról lesz szó, amikről évekkel korábban is írtam, inkább csak összehasonlításként azokkal, amiket a rádiókban lehet hallani.

Magyarországon is egy angol rádióadót szoktam hallgatni a Heart-ot, ami decemberben, ahogy az menetrend-szerű, ontotta magából a karácsonyi dalokat. Eleinte csak félóránként egyet, aztán negyedóránként, végül a karácsony vészes közeledtével szinte minden második szám karácsonyi dal volt. Amivel nem is önmagában az a baj, hogy karácsonyi, mert attól még lehet jó, hanem pont mert nagyon rossz. Mondjuk ennek egyik fő oka az, hogy az angolszász országokban a karácsony egy vidám, már-már bulizós ünnep, amikor szinte minden ház elé kikerülnek az égősorok, emberek télapónak öltöznek, mindenféle idióta rénszarvasos kötött pulóverben járnak. Csak a legkisebb nyomokban találkozni azzal, hogy a karácsony Jézus születésének ünnepe, és ezt a fajta bolondozást jelenítik meg a nyugati karácsonyi dalok. Amik teljesen vidámak, mintha egy angyal szállt volna le közénk, rossz érzéseknek nyoma nincs, ilyenkor mindenki a legboldogabb. Aztán persze karácsony után még egy kis jóság, de újév után visszaáll minden a régi kerékvágásba. És ezeket a pozitív érzéseket jelenítik meg a karácsonyi dalok. Csakhogy ezekkel nemcsak azért nehéz azonosulni, mert minálunk, Magyarországon, Közép-Európában egy csendes, meghitt ünnep, hanem mert teljesen elinfálják a karácsonyt is. Egyébként is egy álszent világban élünk, és hogy ez az álszentség még hatványozódjon is karácsonykor...

De mi a helyzet a japánokkal? Mivel oda sokkal később jött el a karácsony, és a kereszténység is csak nagyon kicsi százalékban van jelen a szigetországban, ezért ott teljesen mást jelent a karácsony. Méghozzá a szerelmesek ünnepe. Ehhez is tartozik egy hagyomány, méghozzá, hogy mindenképp együtt kell lenni ilyenkor valakivel, különben jövőre egész évben egyedül marad az illető. És hogy ne hagyja el őket a jószerencséjük képesek akár alkalmi barátot is szerezni. Tehát itt is rendesen dívik "kifelé virítunk" életmód, és akármennyire is szeretem a japánokat, ezzel sehogy nem tudok azonosulni. Értem én a gondolkodást, de én ezt még tovább gondolnám. Aki csak alkalmi párt talál magának, annak arra az évre biztos, hogy nem lesz valódi párkapcsolata, csak valaki, akivel azt mutathatja kifelé, hogy kapcsolatban él. Lehet fokozni a dolgokat, ennek ellenére azok a japán karácsonyi dalok többsége, amiket ismerek, idealista véget vázolnak fel, néhány kivétellel. Aki régóta követ, annak ismerős lehet a lista, de azért álljon itt:

• Okui Masami: angel's voice (mini-album)
• Okui Masami: Melted Snow (kislemez, Fuyu no Rondo OP)
• Ohmi Tomoe: Fuyu no Himawari (kislemez, Fuyu no Rondo insert)
• Suara: Maiochiru Yuki no You ni (kislemez, WHITE ALBUM ED01)

Illetve néhány karácsonyi dal:

• Okui Masami: SNOWY
• Hayashibara Megumi: Cherish Christmas
• Suara: Merry Christmas

A felhozatal mondanivaló és érzelmek terén némileg változatosabb, mint a nyugati karácsonyi dalok. Vannak köztük kifejezetten szomorú dalok (Okui Masami: Melted Snow, Tabibito), illetve van néhány dal, ami a karácsony keresztény mivoltára utal (Okui Masami: introduction ~Maria~ és 12 Gatsu Kyuujitsu Kutsushita wo Katta, ennek leginkább a vége). Van egy ANGEL'S VOICE című dal is, ami a címével ellentétben meglepően vidám dal, mert szerelmes. (I'm your angel, forever) Illetve vannak olyan dalok is, amik inkább a mi meghittségünkre utal, mint például Okui Masami: Sanctuary és SNOWY című dala. De ezek a meghitt hangulatok is abból fakadnak, hogy minálunk a karácsony sokkal inkább keresztény ünnep (volt), ha jók az emlékeim Okui Masami pont a keresztények alig 1%-át erősíti, sőt, talán meg is van keresztelve. Az biztos, hogy nagyon tetszik, hogy Okui Masami egy emberként sokkal változatosabb karácsonyi repertoárt mutat fel, mint bárki nyugati előadó, aki el merte követni azt a bűnt, hogy karácsonyi dalt írt. Van nála minden: Csöpögősség (White season), szerelem (2 years), meghittség (Sanctuary), boldogság (12 Gatsu Kyuujitsu Kutsushita wo Katta), kis bánat (Tabibito), de az összes karácsonyi dala csupa szeretet. Őt mindenképp jó hallgatni karácsonykor, ha már ennyire el van inflálva az ünnep jelentőssége, legalább egy hiteles pontja legyen a karácsonynak.

Utánakérdeztem az egyik mexikói barátomat, Laura Ramirez-t, aki többet tud nálam Okui Masami-ról: nem keresztény, hanem szabad gondolkodású vallások terén. Mert dalszövegeiben megjelenik a hinduizmus, buddhizmus, de még a sintó vallás is. Illetve néhány éve a MEGAMI Project keretében beleállt a spiritailzmusba is. Twitteren mutatja néha, hogy szokott úgynevezett hangfürdőket (sound bath) tartani, ami az ő hangjával teljesen rendben van, mert képes olyan hangon énekelni, hogy valósággal elandalítja a hallgatóságot. Azon én is részt vennék, akármennyire is nem hiszek a hatásában.

Haikyuu!!

A Kuroko no Basuke befejezése után mindenképp szerettem volna továbbra is sportanimét nézni, de valami egyedit szeretnék, ami elüt a sablonoktól. A Haikyuu!! azért is kiváló választás számomra, mert a röplabdát élőben is szeretem, és ha van labdasport, amit sajnálok, hogy nem tudok játszani, az a röplabda. Így nagy érdeklődéssel vágtam neki az animének.

Szokás keverni a Kuroko no Basuke-vel, ami abból a szempontból teljesen jogos, hogy a főszereplő srác, jelen esetben Hinata Shouyou egy hihetetlenül esetlen fiú, aki ha nem is feltétlen teljes nemtudással, de igen erős deficitekkel érkezik a csapatba. A Karasuno gimnázium röplabda klubjába csatlakozik. Két erőssége van: nagyon magasra tud ugrani és rendkívül gyors. Az előbbi abból fakad, hogy az átlagosnál alacsonyabb, és hogy el tudjon érni magasban lévő dolgokat magasra ugrott fel. Ezzel válik a csapat számára hasznos taggá. Főleg az iskola legjobb röplabdását kell meggyőznie arról, hogy alkalmas arra, hogy a csapat tagja legyen. Ő nem más, mint Kageyama Tobio, aki a "ha nem lenne, ki kéne találni" kategóriába tartozik, mert ilyen karakterrel nem minden animében lehet találkozni.

Első látásra egy rendkívül arrogáns, beképzelt, sznob srácnak tűnik, amit a rajzstílus is megerősít, ugyanis meglehetősen durva vonásokkal lett megrajzolva. Látszólag eléggé nehezen jön ki a főhősünkkel, ami teljesen jogos, hiszen, aki az iskola legjobbja, az mit akarjon egy kezdőtől? Eleinte nem valami kedves hozzá, de amint megmutatja a tudását egyből megkedveli. Csak ezt eléggé ügyetlenül mutatja ki. Többször rendkívüli haragot látni a szemében, mindenki megijed tőle, de csak meg akarja dicsérni, hogy milyen jól szervált, vagy adta tovább a labdát. Emellett lobbanékony természete okoz néhány derűs percet, amikor apró hibáért komolyan leszidja akár Hinatát, de hallani, hogy nem kell komolyan venni. Főleg, hogy fény derül arra, hogy igazán akkor kell félni tőle, amikor hibázunk, de nem látszik dühösnek. Mert akkor belül üvölt, de akkor az oroszlán erejével. Egyébként meg szerethető karakter, pont amiatt, mert látszik rajta, hogy nem kell komolyan venni. De meccs közben mindent belead, és akkor nagyon bíztatja társait.

Az anime abban is hasonlít a Kuroko no Basuke-re, ami annak is hibája volt, hogy ahogy haladtunk előre a történetben, elvesztette Kuroko Tetsuya a maga sajátságos, esetlen személyiségét, és valósággal vezetője lett a csapatnak. A Haikyuu!!-ben kicsiben ugyan, de ez is megjelenik. Hinata Shouyou nem válik annyira vezéregyéniséggé, de azért lehet érezni ahogy elérjük a 3. évadot, hogy fokozatosan tudatában lesz annak, hogy hasznos tagja a csapatnak, és van úgy, hogy ő mondja a taktikát.

Ez betudható jellemfejlődésnek, de a végére már kicsit vesztett a varázsából az anime. Ennek ellenére két ok miatt a Haikyuu!! a legjobb sportanime, amit valaha láttam. Az első, hogy a végsőkig a maga "emberi" mivoltában mutatja be az adott sportágat, jelen esetben a röplabdát. Nem egy sportanime ott vérzik el, hogy a végére már félistenek harca lesz az egész, de a Haikyuu!! végig emberi marad, és ettől hihetetlenül szerethető anime. Mert a legvégén is azt láttam, hogy két csapat játszik, akik tudásuk legjavát adják bele a játékba, nem kezdenek el az égig repülni, üvöltözni meg mindenféle emberfeletti cselekedeteket bemutatni, hogy hatásosnak tűnjön az anime, hanem végig emberi marad. A másik meg hogy van személyiségük a szereplőknek. Főleg Hinata esetlensége teszi emlékezetessé teszi az első évadot, ezért is sajnálatos, hogy elvesztette ezt a személyiséget. Származnak ebből vicces jelenetek, amire már csak a többiek reakcióját is érdekes volt látni.

Illetve amit sajnálok még, hogy nem igazán ismerjük meg a szereplőket a röplabda pályán kívül. Volt a második évad elején egy kis "kirándulás", de azon túl komolyabban nem ismerjük meg őket "civilként". De a hiányosságaival együtt is magasan ajánlott anime.

Sikertelen kísérlet

Végül nem sikerült felénekelni a dalt, amit nagyon szerettem volna mára, ezért a mai feltöltés elmarad. Pedig szerettem volna nagyon, de sajnos fel kell ismerni a határaimat énekhang terén, mert nem egy olyan történetet hallottam, hogy valaki kiénekelt olyan magas hangot, amivel rég kijött a saját hangtartományából, és az lett az eredménye, hogy majdnem a beszédhangja is elment. Nagyon szerettem volna elénekelni JAM Project-től a NEW BLUE-t, amiről többször írtam, hogy mennyire imádom, de nincs meg hozzá jelenleg a tudásom, hogy jól menjen. És nem akartam leváltani olyan dalra, ami menő, meg minden, de nincs hozzá igazán hangulatom. Már csak azért sem, mert a próbák annyira elvették a hangomat, hogy kapar a torkom. Tudtam, hogy ha nem hagyom abba a próbát, ha nem is végleg, de egy darabig kicsinálom a hangomat.

Az egyik komoly nehézség az volt, hogy a refrénben a "mukou made" és az "irodorou" résznél olyan hangmagasságokat kell kiénekelni, amit jelen tudásom szerint nem tudok kiénekelni. Próbálgattam, de hamis is volt (nem jutott fel addig), ráadásul annyira kicsinálta a torkomat, hogy ahogy mentem előrébb, még azok a magas hangok sem jöttek ki, amik egyébként mennének normál esetben. Itt már biztosan tudtam, hogy ennek itt véget kell vetni, mert bajok lesznek. A másik, ami miatt alkalmatlan vagyok a dal eléneklésére, hogy azt vettem észre magamon, hogy bár azért elég szép hangmagasságig tudok énekelni, de nincs mögötte érzelem. Márpedig a NEW BLUE egy olyan dal, amire - ahogy tegnap írtam - akár meditálni is lehet. Na most el lehet képzelni, milyen érzelmek vannak benne. Bizony komolyak, és ahogy hallgattam vissza magamat, azt éreztem, hogy nem tudom visszaadni azokat az érzelmeket a hangommal, amit a dal közvetít, ehhez túl kevés vagyok. Tehát külön gyakorolni kell azt is, hogyan énekeljek szépen magas hangon. Hogy az ne csak ordítozásnak tűnjön, hanem vannak mögötte érzelmek. Márpedig ez egy olyan dal, ahol úgy énekelnek ki magas hangot, hogy nem törnek ki belőle érzelmek, hanem valójában teljes nyugalom van. És szépen kiénekelni magas hangot "nyugodt ordítással"... Azért érzékelhető, hogy mennyire furcsa párosítás. Márpedig a JAM Project erre képes. Úgyhogy ez egy nagyon nehéz dal, ami nemcsak hangmagasság terén állít kemény próbák elé, hanem érzelmek terén is. Azt érzékelem, hogy nem vagyok eléggé fejlett érzelmileg, hogy szépen hangozzon tőlem ez a dal. És még egy dolog, ami komolyan meglepett: A lassú részt is rettenetesen nehéz egyenletesen énekelni. Amikor a "Blue sky, Blue sea, Blue gaia, All life" részt éneklik, azt nagyon lassan, szinte már-már mámorosan éneklik, és azt megtapasztalni, hogy nyugodt, békés hangon, halkan énekelve mennyire nehéz végig megtartani azt az egy hangot, ami egyébként simán kijön. Persze, simán kijön, csak közben arra is figyelni kell, hogy érzelmileg is egyenletes maradjon az ének. És hihetetlenül kell összpontosítani azokban a másodpercekben, hogy ne csússzon el a hang, és érzelmileg is "egyenletes" maradjon. Azok a bizonyos másodpercek nagyon hosszúak.

Egy fontos tanulság: Tudni kell feladni. Mikor érdemes feladni? Amikor a 10 egységnyi képességemből beletettem mind a 10-et, és akkor sem ment, akkor le lehet zárni az esetet úgy, hogy én mindent megtettem, de emberből vagyok, vannak határaim, erre (jelenleg) nem vagyok képes. De ezt csak akkor leszek képes nyugodt szívvel kimondani, ha nem marad utána hiányérzet, és nem fog utána a fejemben járni, hogy mi lett volna, ha így és így próbálom meg. Akkor mindent megtettem, nem megy, elfogadom, hogy nem megy, és lezárom magamban a dolgot. Azért rossz mondás, a "soha ne add fel!", mert egy idő után átalakul görcsös ragaszkodássá a dolog, és adott esetben cikivé válhat az, hogy már annyira akarjuk, hogy nem tűrjük meg, hogy nem sikerül. Az is külön érzelmi intelligenciaszint, hogy tudjuk, mikor adjuk fel, mikor tettünk meg mindent az ügyért, de nem ment, és el tudjuk fogadni, hogy nem sikerült. Ez is az élet része. És örültem a gyakorlásnak, mert ebből is sokat tanultam. Arról nem beszélve, hogy nem végleg adtam fel, de egy jó ideig, amíg nem leszek eléggé fejlett, hogy el tudjam énekelni a dalt, addig nem próbálkozok vele.

December 5-én megjelent albumok és kislemezek

Ez a nap különleges számomra a japán zenében, ugyanis december 5-én jelent meg a legtöbb olyan album és kislemez, ami érdekel. Kedvenc előadótól van, vagy az anime miatt érdekel. Íme a lista:

• Okui Masami: naked mind (1996. december 5.)
• Yonekura Chihiro: Mirai no Futari ni (1996. december 5.)
• Hayashibara Megumi: feel well (2001. december 5.)
• HIRO-X: future (2001. december 5.)
• Kimeru: You got game? (2001. december 5.)
• Wada Kouji: all of my mind (2001. december 5.)
• JAM Project: Wings of the legend (2012. december 5.)

Ez összesen 7. Egyik másik napon nem jelent meg annyi album és kislemez, ami érdekel, mint ezen a napon. Tervben van, hogy megszerzem mindegyiket, mert tényleg nagyon jók, de sajnos rosszul állok ezen a téren, mert csak 2 van meg közülük.

Nagyon szeretem ezeket, szinte kijelenthetem, hogy különleges helyet foglalnak el a repertoáromban. A naked mind annak az ékes bizonyítéka, hogy egyszerű hangszerelésű dalből is lehet nagyon, hangulatos dalt írni. Többször írtam már, és tartom magam ehhez, hogy Okui Masami egyike azon nagyon kevés előadóknak (ha nem az egyetlen), aki a '90-es évek trendi popzenéjét igényesen tudta művelni. Tehát hallatszik, hogy komolyan gondolta, amit csinál, vannak élő hangszerek a szintetizátoros hangzás mellett, és úgy egyáltalán az éneke már ekkor is nagyon jó volt. A Wings of the legend dalról meg ma írtam.

De szeretném megvenni mindegyiket. És mivel az idei évben is szerdára esik ez a nap, vártam, hogy bővül a lista, de sajnos senki olyan előadó nem jelentetett meg japán zenei kiadványt, akiért rajongok. :( Ráadásul úgy néz ki, hogy ezzel a lista bezárul, mert legközelebb 2029-ben lesz az az év, amikor szerdára esik ez nap, és már most ritkábban jelennek meg CD-k Japánban is, akármennyire van ott tisztelete az eredeti zenének. És azért feltétlezhető, hogy 11 év múlva hol lesznek a CD leadások. Biztosra vehetjük, hogy ha nem is 0-nál, de valahol már a környékén. Már most is olyan kevés japán albumot és kislemezt adnak el, hogy kétségbeesetten nézem, milyen mélyre lehet még menni.

De mindegy is, akkor marad ez a 7, ezek is fantasztikusak, méltóképp öregbítik a japán zene hírnevét. Személyes okból is kedves számomra ez a nap, ugyanis konkrétan 10 éve ezen a napon, 2008. december 5-én kaptam meg az első japán CD-met, ami rettenetes nagy öröm volt számomra.

Előtte el nem tudtam volna képzelni, hogy a kedvenc japán zenéimet tudom eredeti CD-n hallgatni, ez aznap megtörtént. Ez nekem, aki nagyon becsüli az eredeti kiadványokat, és nagy CD-gyűjtő vagyok, óriási öröm. Nem is túlzok, hogy egy álom valósult meg számomra.

Top 40 JAM Project #1

Wings of the legend

Már a THE MONSTERS album megjelenése előtt lehetett tudni, hogy jön egy új Super Robot Wars dal, vele együtt a kislemez. A szokásos SRW-minőséget gondoltam, ami valamitől egyedi lesz, de amit kaptam ettől a daltól, azt azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni. Éjjelem-nappalom nem volt, amikor csak lehetőségem volt, ezt a dalt hallgattam. Ez is olyan dal, aminek nagyon hősies hangulata van, mintha a kiválasztottakról szólna (így is kezdődik: "Erabareshi yuusha yo", és tényleg ilyen). Ez is több szakaszra van osztva, a nagyon erős bevezető után nagyon belassul, mintha azt gondolnák el, hogy honnan indultak, miért indultak el, aztán megéneklik a kalandjuk nehézségeit, de készek elindulni, mert a Föld békéje a tét. Nagyon hősies maga a szöveg is, és aki tud vele azonosulni érzelmileg, annak erőt, inspirációt adhat az élethez. Nekem rettenetesen bejött, hitet adott, és nem véletlen időzítettem erre a napra az 1. helyezettet, ugyanis 2012-ben ezen a napon jelent meg a kislemez.

A kislemeztől meg ezek után sokat reméltem, mert hát ezeket általában Okui Masami endinggel szokás zárni, és mondtam magamban, hogy ha ezen egy lassú ending lenne, akkor ez lenne a kislemezek kislemeze számomra. De nagyon meglepett, hogy a Babylon is ugyanannyira erőteljes, mint a címadó dal. Ezt is Kageyama Hironobu írta, és az az igazság, hogy csalódás is volt, mert azt reméltem, hogy egy Okui Masami-féle érzelmekkel teli dal kiegészítik a címadó dal gondolatait, ehhez képest jön egy erőteljes dal, aminek első hallásra sokkal kevesebb mondanivalója van. Konkrétan az a helyzet, hogy önmagában nem is olyan nagy dal, de a Wings of the legend magához emelte, ettől lett emlékezetes.

De álljon itt az a dal, mely nélkül a JAM Project repertoár nagyon más lenne. Sokkal szegényebb. Érdekesség: Furcsának tartom, hogy a Lantis feltöltései közül ez az egyetlen JAM dal, melyhez le van tiltva a hozzászólás, és nem látszik a kedvelések aránya. Ez azért elgondolkodtatott... Ennyire nem jönne be az embereknek? Csak én vagyok, aki számára ez a dal egy élő legenda?