2016 nyári MondoCon - Éljen a sznobizmus?

Vártam a nyári MondoCon-t, mert elég régen voltam utoljára, és hiányzott a dolog. Meg kíváncsi voltam arra, hogy milyen a régi-új karaoke csapat, hogy állják meg a helyüket.

Nem aludtam valami sokat, ezért a tervezett 6.19-es vonat helyett az 5.32-es vonattal mentem fel Pestre. Kicsit megkavarták a menetrendet, ráadásul elég nagy felháborodást váltott ki az, hogy azok a vonatok, melyek csak Lőkösházáig / Lőkösházától közlekednek, elvették az összes IC kocsit, és már csak azok maradtak IC vonatok, amik Romániába mennek vagy onnan jönnek. Tehát a hajnali vonattal mentem. Nem volt sima az út, mert Muronynál 10 percet állt a vonat, és eléggé úgy volt a dolog, hogy a mozdonnyal van komoly baj, mert nem tudta a vezető beindítani. Végül csak elindultunk, és ami igazán szép volt, hogy Szolnokig be is hozta a 10 perces késést. Elismerés jár a mozdonyvezetőnek. Aztán nem is volt gond az utazással. Miután kb. 2 hónapja van okostelefonom (Xiaomi Redmi3, kösz bagszi a tippet, nagyon jó telefon!), ezért animéztem az út alatt. Illetve vittem a laptopot is, mert eredetileg Játék határok nélkült akartam nézni, csak már a vonaton jutott eszembe, hogy az a bizonyos 128 GByte-os pen drive, amin rajta van, az otthon maradt. Továbbra is nagyon hálás vagyok az M3-nak, hogy leadták az összes '90-es évek-beli JSF adást (franciául van az eredeti címe Jeux Sans Frontiéres, ez a rövidítése), és utána kitaláltam azt a szokást, hogy úgy nézem az 1996, 1997, 1998-as évek egy-egy elődöntőjét (ez a három a kedvenc évadom), ahogy annak idején emlékeztem, hogy ment a TV-ben. Úgy maradt meg bennem, hogy augusztus utolsó hetében ment a döntő, aztán beszélgettem YouTube-on egy másik rajongóval, ő mondta, hogy 2 héttel később volt. Megnéztem az ano blogon, és igaza volt. Ez amúgy egy nagyon érdekes blog, konkrétan a televíziós korszak legeslegelejétől dokumentálja az aznapi TV műsorokat. A tulajdonosa folyamatosan tölti fel, ahogy kapja az újabb archívumokat, de meg lehet nézni, hogy egészen 1957-es TV műsorok is kint vannak, amikor elindult a Magyar Televízió. Nem semmi digitális gyűjtemény. Szóval a Játék határok nélkül. Megtudtam, hogy máskor megy, ennek ellenére tartom azt a "műsortervet", ahogy én emlékszem rá, tehát június végén az első elődöntő, így augusztus végére elérem a döntőt, ha hetente egy adást nézek meg. Pénteken nézem meg az 1996-osat, szombaton az '97-eset, és vasárnap a '98-asat. Ezen a héten a 4. elődöntő lett volna.

Bocsánat, hogy sokat írtam erről, de a mai napig néha nézek Játék határok nélkült, és ezt a mániát megengedem magamnak. Szóval, mivel ez kimaradt, ezért animéztem. A Ranma 1/2 12 részes OVÁ-ja egész jó, emellett elkezdtem a Saber Marionette R-t nézni. Ez is OVA, és érdekes lehet azoknak, akik látták a két szériát, mert a szereplők nevei majdnem ugyanazok (kivéve Otaru, akit itt Junior néven illettek.), és a seiyuu-k is teljesen ugyanazok, de még a személyiségük is hasonlít (bár nem annyira kirívó az egyéniség, mint a sorozatokban), egyedül a külsejük különbözik. Az R a J és a J to X után 200 évvel játszódik, más helyen is, más a háttértörténet is, de a cselekmény sokban hasonlít. Amúgy azt érdekesnek tartom, hogy az OVA volt először vetítve, hiszen az eredeti cselekmény után jóval később játszódik, de gondolom az R-ral akarták felmérni (milyen szép az angol nyelv magyarítva "árral akarták felmérni"...), hogy van-e igény az animére, és milyen jól látták, hogy van, mert helyet kapott a japán anime-történelemben két fantasztikus alkotás. Aztán belefért még a Prince of Tennis: The National Championship OVA-ja, ennek a befejező, 13. részét néztem meg. Egész jó, a Prince of Tennis is olyan lett, hogy elengedtem magamban az elvárásokat, amit írtam kb. 1 hónapja, és azóta megint nagyon tetszik. Viszont ennek az OVA-nak a 7. részét nem bocsájtom meg. Egy filler volt (OVA-n belül filler... no comment), az volt a lényeg, hogy pihenésképp röplabdáztak. A teniszedzőjük egy idő nő, Ryuzaki Sumire pedig azt csinálta, hogy a vesztes fiúcsapatnak elkezdte riszálni a melleit és a fenekét. Nem is csak az, hogy undorító látvány volt, mert majdnem elhánytam magam konkrétan, hanem Ryuzaki sensei egy hihetetlenül okos és értelmes nő (nemcsak szigorú, de inspirálni is tud), ilyen szerepben láttatni, az egyik legundorítóbb dolog, amit láttam eddig animében (Lesz egy másik, majd a végén lesz róla szó). De a többi rész jó volt. Az utolsó rész tudható, hogy fog lezárulni (különben miért lenne folytatása semi finals alcímmel...), de jó volt nézni.

Közben megérkezett a vonat Pestre. Mivel még 8.15 volt, ezért nem mentem a Hungexpóhoz. Már csak azért sem, mert ömlött az eső, és nagyon hideg volt. 17°C nyáron, ez nekem a kemény fagy kategóriája júliusban. Az Árkádban töltöttem el az időt. Leültem a kajáldás résznél az egyik padra, és gyakoroltam az angol érettségire. Ugyanis októberre emelt szintű érettségire készülök. Szeretnék egyetemre menni, és ebben annyira motivált vagyok, hogy soha életemben nem tanultam ekkora intenzitással, mint most. 9.45 körül indultam a metró felé, onnan csak egy megállót mentem, és a Pillangó utcától sétáltam a Hungexpóhoz. Az eső továbbra is esett, és bár elvileg a könyv és a füzetek biztonságban voltak a táskában, mégis betettem egy szatyorba, hogy biztosan ne ázzanak el. Aztán elindultam. Szerencsére megvolt a jegy előre (ezért Naruminak jár a köszönet, hogy elintézte nekem.), úgyhogy soron kívül be tudtam menni. Gondolom a szabadtéri programokat annak rendje és módja szerint elmosta az eső, rettenetes volt ez az ítéletidő. Bejutottam, először az öltözőnél láttam, hogy van programfüzet, abból hoztam magamnak. Aztán egyenesen fel a karaoke terembe, szinte már nosztalgikus volt a második emelete moziterme. Láttam a többieket, Leea, Mystra, Tsuki, Narumi, mindenkit nagy öröm volt látni. Meg annak is örültem, hogy megismerhettem azt a srácot is, aki nemes egyszerűséggel 8<nyolc>8 néven van fent a fórumon. Minden jól alakult, fel is iratkoztam énekelni. Először a Digimonból a Seven dalt énekeltem el, ez jól ment, nem volt nehéz a dal. Aztán hirtelen kigondoltam, hogy a Pokémonból a Pokémon Johtót szívesen elénekelném. A magyart. Ez is ment, minden rendben volt, lelkesített engem is a dal, de éreztem, hogy nincs minden rendben a hangommal. Elkezdtem most újra nézni a Pokémont a 119. résztől, megfogadtam, hogy végignézem egészen az aktuális részig. Miután a 900. részt is túlhaladtuk, ez legalább 3 éves terv lesz, ha minden hétköznap nézek meg egy részt. Nemrég meghallgattam a magyar Pokémonos CD-ket, és ahogy próbálgattam a Pokémon Johtót, rájöttem, hogy megy. Ami miatt éreztem a bajt, hogy otthon könnyebben ment. Mindenesetre örültem Lexinek, egyrészt mert menőség, másrészt meg mert elénekelte a Pokémon legújabb szériájának openingjét, az XY&Z-et. A legújabb Matsumoto Rica szám, és istentelenül jóra sikeredett. Egyébként is terveztem megcsinálni a kfn-t belőle, de ha már külön szólt érte, akkor megcsinálom neki soron kívül. Nagyon jól mutatott a nagy kivetítőn a kfn-em. Akartam, hogy jó legyen, ezért igyekeztem effektezni. Maga a dal is olyan, hogy lehetett dolgozni vele bőven. Élmény volt dolgozni vele. Meg azért akadt fekete leves is előadások esetében bőséggel. Az egyik legrosszabb egyértelműen a ONE-PUNCH MAN openingje volt. Ott beszéltük 8-cal, hogy ilyen szörnyűséget ritkán hallani. A legdurvább az volt, hogy hoztak papírt, és angol szöveggel énekelték fel a dalt... Holott csak japánul van. Istenem, végy magadhoz!

Még a Pokémon előtt volt egy kis szünet, ugyanis AMV verseny volt. Erre nem maradtam, inkább szétnéztem. Megnéztem a konzolokat, nagyon úgy néz ki, hogy a PlayIT fejére akar nőni a Mondo, mert egyre durvább a gamer felszereltség a rendezvényen. Sőt, azt kell mondjam, hogy mivel Wii U nem volt / nem találtam meg, ezért igazából érdektelen volt az egész számomra, mert csak a retro konzoloknál volt Nintendo. Ezért nekem az egész ilyen "sok bába közt elvész a gyerek" tipikus esete, hogy nehezen találom meg, ami tényleg érdekel. Miután szétnéztem, visszamentem, de mivel még ment az AMV verseny, azért a karaoke terem előtti teremnél (ahol volt a rajzverseny) leültem az egyik sarokhoz, és telefonon megnéztem a Night Wizard 13. részét. Ez volt az utolsó rész. Egész jó anime, tetszett. Főleg a 11. rész volt rám nagy hatással, amikor Shihou Elis visszament a kolostorba, ahol felnőtt, és valami varázslat hatására minden bentlakónak kiesett az emlékének az a része, amikor Elis-chan ott élt, és idegennek nézték. Érdekes volt, egyáltalán az oka a varázslatnak...

Mielőtt elkezdődött volna a kaszinó karaoke, bevállaltam még egy dalt, a Prince of Tennis-ből a future-t, ez már nem ment úgy, ahogy itthon a négy fal között próbálgattam, mert nem jöttek ki a legmagasabb hangok. Éreztem is, hogy berekedtem. Ennek ellenére indultam a versenyen. A klasszikus kategóriát választottam ki, ott ismerem a legtöbb dalt. Szerettem volna a verseny keretein belül a Slayers: Get along-ot elénekelni, de a Fullmetal Alchemist-ből a Kesenai Tsumi-t pörgette ki nekem a gép. Nagyon rég nem hallottam, az animével is úgy vagyok, hogy jó volt, de egyszer elég volt végignéznem. Csak az első két opening (Melissa és a READY STEADY GO!) maradtak meg bennem a mai napig. Az első endinggel meg úgy vagyok, hogy meghallgatom, ha szól, de amúgy nem foglalkoztam vele komolyabban. Kértem segítséget a közönségből (lehetett), jött is volna egy lány, de ő speciel nem jöhetett, mert ő is versenyzett. Mivel senki más nem vállalta, ezért egyedül vágtam neki. Illetve el se kezdtem, mert teljesen lebénultam. Vártam magamban a "csodát", hogy valahonnan az agyam legmélyebb rejtekéből előjön valami, de semmi. A rögtönzés képessége meg (még) hiányzik belőlem, ezért teljes csend volt a részemről, és az sem vigasztalt, hogy a közönségből sokan vidáman éneklik a dalt. A dal felénél végképp reménytelennek láttam a dolgot, és feladtam. Nincs mit tagadni rajta, lesújtott a dolog nagyon. Nem is önmagában a kudarc miatt, mert előfordul az ilyen, hanem mert ez valahol megfutamodásnak minősül, és elgondolkodtam azon, hogy ha ez jellemez az élet egyéb területén, ez komoly baj, mert váratlan megmérettetések bármikor jöhetnek az életben. És ha nem lesz rá jó válaszom, akkor csak a megfutamodás marad. Ez a gondolatmenet tört letargiába. De mivel kíváncsi voltam a többi versenyzőre, ezért tartottam magam, de eredményhirdetés után hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a "senki ne szóljon hozzám" állapot. John pont rosszkor akart beszélgetni velem, inkább az angolba temetkeztem. A szóbelit írtam le magamnak. Úgy készülök egyébként a szóbeli részre, hogy füzetbe írom, hogy mit mondanék. A Maxim kiadónak nagyon jó érettségire felkészítő könyvei vannak, azokból készülök. Ezekben szóbeli is van, méghozzá pont ugyanúgy, ahogy az érettségin, és az adott feladat kapcsán írom le a füzetbe azt, amit mondanék. Amikor végeztem, akkor igyekeztem a külvilágot kizárva csak a karaokéra figyelni. Amikor bajom van, akkor nem szeretem a külvilág felé azt mutatni, hogy mennyire jól érzem magam, holott legbelül üvöltök. Ilyenkor elmerülök magamban. Nagyjából két óra telt el addig, ami egyáltalán eljutottam magamban odáig, hogy küzdeni fogok az egész dolog ellen. Ettől jobb lett. Amúgy a versenyen való szereplésem után kérdezte 8, hogy sznobizmus? Na, hát vannak dalok, amik nem ragadnak meg, hiába énekli a fél karaoke terem. Az a lényeg, hogy ezután jobb lett, akartam még egyet énekelni, de már késő volt. Meg talán jobb is így, mert reméltem, hogy hátha jobb lesz vasárnap a hangom. Mindenesetre a nap végén bátorítottam Leeát, hogy tartsa meg azon jószokását, hogy az adott dalhoz, ami elhangzott, hozzáfűz valami poénos szöveget, mert emelte vele a hangulatot. Amúgy hihetetlen jó volt minden, nagyon jól ment a szervezés. Egyetlen egy dolog nem tetszett, hogy irgalmatlanul hangosan jött a zene a két hangfalból. Csak úgy hasított a jobb fülembe. A bal fülembe nem, mert arra rosszabbul hallok, de a jobbat úgy kellett néha védeni, mert kegyetlen volt. El is szoktam a hangos zenétől, pont azért mert érzékeny a fülem (ezért hallok rosszabbul a bal fülemre, meg a sok gyerekkori műtét sem használt neki) és nagyon vigyázok rá. Csak akkor szoktam nagyon feltekerni a hangerőt, amikor érzelmileg nagyon fel vagyok spanolva. A hangerő az egyelten, ami nem tetszett, minden másban csillagos ötös volt a szervezés és a lebonyolítás.

Krisivel beszéltem meg, hogy aludhatok nála az éjjel. Rendes volt, sokat segített vele. Este már nem esett annyira az eső, úgyhogy viszonylag szárazon érkeztem meg hozzá. Körbevezetett az albérletben, ahol a barátnőjével lakik együtt, megmutatta a hatalmas Nintendo gyűjteményét. Megállapítottuk, hogy a japánok mindig is megkülönböztetett figyelmet kaptak. Szinte minden egyes Famicom (NES) kazettának más a színe, sőt van olyan, melynek csillogó a matricája. A Super Famicomra (japán SNES) is vannak játékai. Reméltem, hogy mutat Ranma 1/2 játékot, de az nem volt neki. Meg van néhány japán nyelvű mangája is. Ezeket mind valami japán vásáron szerzi. Mondta a nevét, de nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy mivel ez jótékonysági vásár, ezért extra olcsón lehet hozzájutni akár igazi ritkaságokhoz. Meg mondta, hogy sok japán Nintendo játékot 20-50-100 yenért vett meg. Volt amit helyben (kijutott Japánba) szerzett meg. Arról hallottam, hogy léteznek Japánban olyan second hand boltok, ahol töredékáron lehet használt cuccokat venni. Aztán le is feküdtem aludni. Mielőtt elaludtam volna, megnéztem a Kamen no Maid Guy OVA-t. Végeztem a sorozattal, továbbra is bírom az elmebeteg poénjait. Az OVA nem volt olyan nagy eresztés, illetve a melltartók lejjebb ereszkedtek, így intim női testrészek teljes pompájában voltak láthatók. Ezután aludtam el. Egész jó volt nála aludni, teljesen kipihentem magam.

Másnap reggel elsőként ébredtem fel, lefoglaltam magam addig, amíg Krisiék nem ébredtek fel. Úgy döntöttem, hogy rákeresek YouTube-on a Fullmetal Alchemist dalra, ami kivéreztetett. Hát, nem jöttem volna rá magamtól, hogy ilyen a dallama. Nagyon régen hallottam, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a dalt. Na de ez már így alakult, megfogadom, hogy majd ősszel tarolni fogok. Közben Krisi is felébredt, egy kicsit játszottunk. Kíváncsi voltam a Yoshi's Woolly World játékra. Fonálból vannak felépítve a pályák, még Yoshit is ilyen 3D-sre rakták össze fonálból. Hihetetlen hangulatos volt, tetszett nagyon, a megvalósítás is egyedi volt. Sok időnk nem maradt játszani, mert 9-kor el kellett indulnom, a napijegyem ugyanis 9:59-ig volt érvényes, és mivel vasárnap nem járnak olyan sűrűn a BKV-s cuccok, ezért biztos akartam lenni a dolgomban. A 2-es metró volt az utolsó állomás, egy megállót mentem a Pillangó utcáig. Innen nem mentem azonnal a Hungexpóhoz, előbb a Tesco Extrába mentem péksüteményeket vásárolni. Csak onnan tettem meg a hosszú sétát.

Az eső továbbra is kitartóan esett, úgyhogy teljesen elázva érkeztem meg a conra, ezen belül a karaoke terembe. Reggel döbbenten vettem tudomásul, hogy nem jött vissza az énekhangom, emiatt úgy döntöttem, hogy csak egyszerűbb dalokat vállalok be. Most nem akartam annyira előre menni, hátrébb foglaltam helyet. Pont abba a sorba ültem le, ahol egy srác volt, aki többször is énekelt tegnap (nem emlékeztem rá egyébként, bocsánat érte ^^'), megjegyzett engem magának. Konkrétan ő volt az első, aki a 7 éves karaokés pályafutásom alatt felkért közös éneklésre. Igazán jól esett tőle. Tanakodtunk, hogy mi az, amit mind a ketten ismerünk. Azt sejtettem, hogy valami kommerszebb zene felé kell venni az irányt, így esett a választás a Naruto Shippuuden: Blue Bird dalára. Fel is iratkoztunk rá. Na ez egy vicces eset volt. Leea többször "méltatta" a memóriáját, és Kedvesjudit is pont akkor ment oda. Először ő akart feliratkozni, amikor Leea ismét "dicsérte" a memóriáját. Mondtam neki, hogy Kavington, kavington. Elkezdi írni a nevet, de megakad a K betűnél. Látom, hogy megzavarodik, amikor magához tért, akkor mondta, hogy majdnem Kavingtont írt Kedvesjudit helyett. Jót nevettünk rajta. Feliratkozás után visszamentünk, és egész jókat beszélgettünk, annak ellenére, hogy a nézett animéink halmazának elég kicsi a metszete. Érdeklődött a Nintendo iránt is, bemutattam neki a Nintendo 3DS-emet. Beszéltem neki a sajátosságairól, a játékokról, a StreetPass-ról, egészen érdekesnek találta. Valamennyire tudta, hogy mi a helyzet, de a PC a fő csapásiránya. Meg aztán együtt indultunk zene tippmixre is. Kiderült, hogy világhíres a srác, mert a keresztnevét világszerte ünneplik február 14-én. Gondoltuk, hogy ketten összedobjuk amit tudunk. Volt olyan, amit biztosan tudtunk, de a nagyját csak tippeltük. Ráérzés, zenei hangulat... lám, lám mások is ismerik a trükkömet ismeretlen dal esetében. Nem mintha olyan nagy szám lenne, de mégis. Azért egészen jól ment, Ezután nem sokkal mentünk ki énekelni. Előtte kölcsönadta a táblagépét, hogy meghallgassam a dalt, hogy jobban menjen. Aztán jöttünk is mi. Hát jól megviccelt, mert alig szólalt meg. Én sem ismertem annyira, úgyhogy eléggé rosszul sikerült. Megvagyok a Narutóval is, szerettem nézni, meg több zenét is ismerek az animéből, nagyon jó mind, de ami igazán megmaradt bennem, az a 10. ending az első szériából. Az Analog Fish-től a Speed. Ezzel már egyébként nem foglalkoztam úgy lelkileg, ahogy jött, úgy jött. Aztán nem is maradt sokáig, ment is tovább. Szólóban két dalt énekeltem a nap folyamán. Az egyik a Saber Marionette J-ből az I'll be there, a másik pedig a Mahoraba ~Heartful Days~-ből a Boku no Speed de volt. A másodikat kifejezetten kellemes volt énekelni, mert ahogy láttam a képeket, úgy jöttek fel az emlékek az animéből, és hihetetlen kellemes érzés volt. Ahogy írtam korábban, a szívembe zártam az animét, és ez úgy néz ki, hosszútávon így marad.

Aztán már én sem maradtam sokáig, mert vasárnap csak 16 óráig volt karaoke, utána Kpop-os elbutult dolgok voltak, azok meg nem érdekelnek. Meg el is kellett indulni, ha el akartam érni a 16.10-es vonatot. Sikerült is. Terveztem animét nézni, miközben sétálok a metróhoz. Új szokásom, hogy úgy járkálok az utcán, hogy kezemben a telefon és animét nézek rajta. Persze vigyázok az úton, eddig semmi baj nem történt. Szóval terveztem, de nem jött be, mert elmosta az eső a tervemet. Csak a vonaton jutottam el oda. Megnéztem a Ranma 1/2 OVA 10. részét, majd utána egy új animébe kezdtem bele, mivel befejeztem a Night Wizard-ot, ez pedig a Kanokon volt. Azért esett erre a választásom, mert ennek az openingjét is Miyazaki Ui énekli (mint a Night Wizard-ét), és a zenét meg a szöveget ennek is Okui Masami írta, úgyhogy ha lexikonnyi szintűre akarom fejleszteni az Okui Masami tudástáramat, akkor ezt az animét is meg kell nézni. Írtam az elején, hogy a Prince of Tennis első OVA-jának 7. része milyen undorító? Nos, az egész Kanokon szintén az. Nem is vártam sokat tőle, mert néztem képeket és tudtam, hogy pure ecchi a dolog, de ez... Leegyszerűsítve az van, hogy van egy kisfiús alkatú középiskolás srác, akire állandóan rámászik az óriásmellű lányosztálytársa. Tipikusan az a fajta lány, aki sajnáltatja magát, közben meg mindenét megmutatja a srácnak. Ha fáj valami, gyere, sírd ki a bánatod, és a melléhez döngöli. A legdurvább az volt, hogy az osztályteremben, szexre akarta bírni a lány a fiút, de belép valaki és megakadályozza a dolgot. De amíg az akcióra készültek az animében, ültek mellettem a vonaton, és folyamatosan felpillantottam, mert féltem attól, hogy azt hiszik, valami pedofil dolgot nézek. Tényleg kisfiús arcú a srác... Persze adtak kerettörténetet a dolognak, a srác vonzza magához az állatok lelkét. A lányban meg egy róka lelke (kitsune) lakozik, innen az óriási vonzalom. A srácnak komoly problémái vannak lányok terén, és akkor szerencsétlenkedik vele a csaj... A lány meg tökéletesen az a jellem, amelyet a való életben undorítónak tartok. Eleinte 4 pontot akartam adni az animének a My Anime List-en, aztán ment egyre lejjebb, míg elérte a mélypontot. Ez a második anime, amire 1 pontot adtam. Az első a Devil May Cry volt az 1. rész után, de az legalább kialakult, és valami nézhető dolog lett belőle, de ez a Kanokon...

Na mindegy, minden probléma ellenére nagyon jó volt a nyári MondoCon, sokat tanultam tőle, mindent megteszek azért, hogy hasznosítsam a tapasztalatokat. És vasárnap már a hangerő is teljesen rendben volt. Úgyhogy, csak így tovább, fantasztikusak vagytok!

Karaoke tervek a 2016. nyári MondoCon-ra

Hihetetlen, hogy úgy várom a 2016. nyári MondoCon karaokéját, mintha először mennék. Van is bőven tervem, hogy mit énekelnék. Megismertem néhány dalt idén, amit meg is szerettem, és jól is megy. Ezek az alábbiak:

• HIRO-X - future (Prince of Tennis OP01)
• Kimeru - You got game? (Prince of Tennis ED01)
• HIRO-X - THE MEANING OF TRUTH (F-Zero: Falcon Densetsu OP)
• Endoh Masaaki - DESTINY (OVA éX-Driver IN)
• Wada Kouji - Seven
• Kimeru - CHAIN OF MIND

Meg lehet, hogy bevállalok valamit Hayashibara Megumi-tól vagy Okui Masami-tól, csak hogy ne feledkezzek meg jószokásomról. A naked mind jár a fejemben, hogy az jól megy. Meg esetleg az Aoi Namida, az tipikus nyári dal nálam. Hayashibara Megumitól meg a Lively Motion a nagy kedvenc, de az annyira rossz, hogy a verséje olyan mély. Menni megy, de szerintem nem hangzik tőlem jól.

A felsorolásban pedig jobbnál jobb férfidalok vannak, már írtam róluk. Ahogy próbáltam énekelni őket, mindegyik megy. A Sevennel és a future-rel nem lesz gond, a THE MEANING OF TRUTH legmagasabb énekhangjai még kijönnek, de a Kimeru dalok már neccesek. Ráadásul a CHAIN OF MIND hihetetlenül érzelgős dal, tehát elő is kell tudni adni hitelesen.

Kimeru-nek egy időben elég sok dalával megismerkedtem, az OVERLAP kislemezig rendben van a dolog, de utána egyre élesebb váltás jött, és egyre furcsább érzés volt hallgatni az újabb dalait. Aztán találtam néhány érdekes képet róla, végül Sleeplesslydiának írtam meg E-mailben a gyanúmat. Ő világosított fel, de ő is csak tippeket írt, mert Kimeru nem nyilatkozik a magánéletéről, sőt még a valódi nevét sem árulta el soha. Az biztos, hogy nagyon érdekes dalai vannak, főleg 2006-tól.

HIRO-X dalait meg továbbra is nagyon szeretem, olyan dalai vannak, amivel tökéletesen azonosulni tudok. Sajnálom, hogy csak öt kislemeze van összesen. :( De legalább nem lesz problémás beszerezni őket, főleg, hogy a Calling kislemez már meg is van. Viszont a THE MEANING OF TRUTH single továbbra is nagyon drága. Újonnan 100 dollár, de használtan sem sokkal olcsóbb. Sőt, alábecsültem az árat, mert a brit amazonon egy darab van csak, az is 167 font. Árban lassan eléri Okui Masami: Yume ni Konnichiwa kislemez árát. Azért is jó lenne, ha meglenne, mert a B-side tracket is nagyon szeretem, de sehol nem található meg a szövege. Lehetne abból is karaokét csinálni.

Az Endoh Masaaki dal meg szerencsére nem olyan nehéz, annak ellenére, hogy milyen hangterjedelme van az énekesnek. Ez menni fog, főleg, hogy ha karaoke verzióban benne van a "JUST DO IT!" ordítás, ami viszont már nem menne. Az OVA-ban amúgy az első részben hangzott fel ez a szám. Tehát jelöltek vannak, ahogy izgalom is van bőven.

Szeretetteljes napok vége

Még egy animét fejeztem be tegnap, a Mahoraba ~Heartful Days~-t. A szívembe zártam. Az elején azt gondoltam, hogy nem használják ki az abból fakadó lehetőségeket, hogy a főszereplő lány, Kozue-channak több személyisége van, ha sokkot kap, azt gondoltam, hogy humoros anime lesz. De aztán elengedtem ezt az elvárást, és hamar rájöttem, hogy nem megnevettetni akar az anime, hanem egyszerűen csak kellemes érzést akar kelteni. Ebben kiváló értékelést kapott nálam.

SPOILER

Ami kisebb csalódás volt, hogy azt hittem, hogy lesz befejezése az animének, de igazából csak az derült ki, hogy a végtelenségig lehetne folytatni a történetet. Adtak neki egy lezárást, de igazából nincs vége. A manga is "túlélte" az animét, igazából szívesen vettem volna egy Mahoraba 2-t, mert az első részekben nyilvánvaló lett, hogy szerelem alakul ki Shiratori-kun és Kozue-chan között, és azt vártam, hogy valami romantikus keretsztorival összejönnek, de sajnos nem... Jó lenne egy második széria az animéből, valami konkrét lezárás. Bár az igaz, hogy azért sem volt várható, hogy befejezik a történetet, mert igazából nincs mit befejezni. A történések ugyanis epizodikusak. Kisebb történet van minden egyes résznél, ez le is zárul annak végén. Az anime második felére hagyták például az egyes szereplők bemutatását. Mindegyikőjüké valamilyen személyes kapcsolatból adódó problémákra utal, ami nincs feldolgozva. Tama-chan története a legérdekesebb. Annak fényében, hogy vígkedélyűnek tűnt, megmutatták, hogy mennyire tehetséges a sportban, mennyire okos, mégiscsak egyetlen egy dolog érdekelte őt: Kozue-chan. Kíméletlenül őszinte leszek: Szerintem elbaszta az egész életét. Ez nem más, mint függőség. Nemcsak társfüggőség létezik, hanem barátoktól is lehet függeni, de egyáltalán embert túlságosan szeretni, az mindig rossz előjel. Azt azért megnéztem volna, hogy mi a valódi oka annak, hogy ennyire ráfüggött Kozue-chanra. Nem emlékszem arra, hogy gyerekként valami kegyetlen bánásmódot kapott volna, vagy a társai bántották volna, csak annyi, hogy Kozue-chan a folyó mellett guggolva figyelte a vízi életet, Tama-chan meglátja őt a hídnál, és le nem bírja venni a szemét róla. Nyilván nem pszichológiai az anime, de ha ebbe az irányba akarnám terelni, azt mondanám, hogy aki társfüggő, az nincs megelégedve a saját életével, és szokás azt csinálni, hogy ne szembesüljön ezzel, azzal kompenzál, hogy másnak az örömét keresi, de annyira, hogy a másik ember 100%-os öröme, az ő 100%-os öröme. És elvész a saját egyénisége. A 25. részben vallotta be Shiratori-kunnak, hogy gyűlöli azért, mert közel került Kozue-chanhoz. Ez is amúgy pszichológiailag tipikus a függőknél. Ennek ellenére megindított az, amikor az epizód végén elsírta magát, mert lehetett érezni, hogy kisírta magából a fájdalmat. De amúgy volt, amikor azt hittem, hogy átmegy az egész történet Shoujo-Ai-ba, mert annyira együtt voltak, aztán rájöttem, hogy talán azért jó, hogy nincs érzelmileg sehogy sem lezárva, mert aki akar, úgy fantáziálja magának a befejezést, ahogy neki tetszik.

A másik érdekes háttértörténet Sayoko-chan és Asami-chan közötti anya-lánya kapcsolat. Itt is megfigyelhető egyfajta társfüggőség, mert kiderült, hogy Sayoko-chan nagyon fiatalon elszökött egy sráccal, akivel szerették egymást, de baleset következtében meghalt. Azóta van így bedermedve, és éli passzívan az életét. Kiderül, hogy Asami-chant örökbe fogadták, de soha nem mondana le róla, mert ő az egyetlen, aki valamennyire kárpótolja a szerelmének elvesztését, és hihetetlenül kellemes érzés számára, ha Asami-chan "Okaa-san"-nak hívja. Ez igazából kölcsönösen jó mindkettejüknek, mert feltehetőleg Asami árva kislány, így viszont neki is van anyja, Sayokónak is helyreállt a lelki békéje.

A fenti két példa is mutatja, hogy igazából az anime rossz példát mutat emberi kapcsolatok szempontjából. Hovatovább Kozue-chan személyiségváltozására is megvan a magyarázat. Az is olyan, hogy a szülei balesete sokkolta le őt annyira, hogy emlékükre két pár csörgőt hord a hajának két oldalán, és ha sokkot kap valamitől, akkor elájul. Ekkor történik meg a személyiségváltozás. Feldolgozatlan lelki trauma, nem hiszem, hogy kell ennél többet mondani.

Azt vettem észre, hogy ha közvetve is, de megoldódnak a lelki problémák. Például amikor Tama-chan kisírja magából a problémáját, utána oldottabb lesz, és csatlakozik a többiekhez a nagy buliba. Az anya-lánya kapcsolat ugyan marad a régi, de az nagyon tetszett az utolsó részben Shiratori-kun elmeséli a saját gyereksztoriját Kozue-channak, és közben folyamatosan személyiséget változtat. Erre nem úgy kell közvetlenül magyarázatot keresni, hogy nem történt semmi sokkoló, mégis miért változna át? Aki látta az animét, az tudhatja, hogy ez a bizonyos gyerekmese, amit a végén egyben hallhatunk, folyamatosan "mesélve van" az anime alatt, és ahogy megismerjük Kozue-chan újabb és újabb személyiségeit, úgy jelennek meg a hercegnők klónjai. A végére öten lesznek, és ahogy Shiratori-kun meséli a történetet, fokozatosan jelenik meg az öt hercegnő, úgy jelennek meg Kozue-chan különböző személyiségei. Ez aranyos dolog volt. Végül visszatért ő maga is.

SPOILER VÉGE

Igazából a szereplők háttértörténeteire lehet mondani, hogy klisések, de igazság szerint annyi anime létezik már, annyiféle történetet kitaláltak már az idők során, hogy nagyon extrának kell lenni ahhoz, hogy egyedi legyen a dolog. Nálam a karakterek szerethető mivolta bőven kiváltotta a sablonos háttérsztorit. Megszerettem őket, érdekelt, hogy mi történik velük, hogy jutottak el oda, ahol most tartanak. A zenékről már beszéltem, az opening, hűen visszaadja az anime könnyed hangulatát. Nem kell nagy dologra számítani, egyszer meghallgattam a kislemezt, megcsinálom majd abból a dalból is a kfn-t, egyelőre csak az endingből van meg. Az nagyon aranyos, hogy az ending zene alatt a gyerekmesét láthatjuk, egyszerű, zsírkrétával rajzolt módon. Ettől egyáltalán nem válik gyerekessé az anime, én azt éreztem, hogy kihozza a gyermek-énemet, kellemes volt látni. Sablonos a háttértörténet, a sztori sem egy nagy durranás, ez az anime könnyed kikapcsolódás, de annak csillagos ötös. Néhány háttérzene kapcsán az volt az érzésem, hogy olyan, mint a Fruits Basket-ből kölcsönözték volna, egyből Okazaki Ritsuko jutott eszembe. Az volt a gondolatom, hogy ez az anime az ő emlékére szól, mert annyira emlékeztetett a zene rá. De ő már nem írhatta, mert az anime 2005-ös, és 2004-ben meghalt. Ezért nálam 9 pontot kapott, és nagyon köszönöm Yonekura Chihirónak, hogy azáltal, hogy ő énekelte az endinget megnézette velem az animét. Fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb.

A 107. befejezett anime

A My Anime List profilomban jegyzett animék listáján. Végére értem a Cyberteam in Akihabara (Akihabara Dennou-Gumi) animének, és hát ez is beírta magát a "nem az igazi" kategóriába. Ezt is azért néztem, mert az openinget és az endinget Okui Masami énekli, és mivel az OP, a Birth egyik legjelentősebb dala (mindegyik születésnapi koncertjén elénekli), az ED, a Taiyou no Hana pedig az egyik kedvenc balladám tőle, ezért pironkodtam magamban, hogy eddignem láttam, hát akkor gyorsan pótoljuk be.

Igazából már csak azért sem adtam nagy esélyt az animének, mert a Birth és a labyrinth (movie opening) kislemezek borítóján az anime főszereplői láthatók, és képről nemigen jöttek be, nem néztem ki hogy egy komoly animét kreálnának ilyen karakterekkel. De mivel meg akarok nézni minden olyan animét, amit valamelyik kedvenc előadóm énekli az openinget vagy / és az endinget, ezért adtam egy esélyt neki. Megjegyzem, MÉRETES ez a bizonyos lista. Ezzel nem jártam valami jól. Amin meglepődtem, hogy majdnem ugyanúgy zárták le ezt az animét, mint a Saber Marionette J to X-et. A jelentős különbség ott van, hogy a Saber Marionette-ben volt értelme annak a lezárásnak, konkrétan majdnem meghatódtam rajta, annyira tetszett, a Cyberteam in Akihabarában meg nincs. Legalábbis nem találtam értelmét, az volt a első gondolatom, hogy azért zárták le úgy, ahogy, mert ha kicsik is nézik az animét (amire jó esély van, mivel a főszereplők 12-14 év körüli lányok), akkor ne szembesüljenek korán az elválással, az elengedéssel, gondolván, hogy annak fájdalmát még nem tudnák feldolgozni. De ez csak tipp.

Nemcsak a befejezéssel volt problémám, hanem az egész történetvezetéssel. Lényegében két szálon futott az anime, ezek pedig nagy kontrasztban álltak egymással. Voltak egyrészről a lányok, akik élték a maguk gondtalan gyerekkorát, nekik is volt Pata-Pi-jük, ami minden japán gyerek álma, aztán hirtelen megtámadják őket a rosszakarók. Erre a Pata-Pi átváltozik, hirtelen harcos lesz belőle. Kiderült, hogy az ő állatkáik különlegesek. De miért? Ez a történet másik szála, amikor visszamegyünk több száz évet, hogy megértsük a Pata-Pi-k megalkotásának (feltalálásának) a körülményeit, okait. Ez a két történet meglehetősen kontrasztos, mert elég komolyan mesélik, hogy mik történtek néhány évszázada, főleg a világháborús időkből vannak történelmi események. Valami veszély leselkedik a világra, ami 2011-re fog megvalósulni (1998-as az anime... érdekes úgy animét nézni, hogy akkoriban úgy készítették, hogy a jövőben játszódik, most meg már múltnak számít), ezt akadályozzák meg a lányok. Bizonyos szempontok alapján lettek ők kiválasztva, akik aztán főszereplők lettek. Bennük ártatlanság lakozik, mind az ötüknek álmaik vannak, mindegyiké más, de összeköti őket az, hogy rendületlenül (kicsit rosszmájúan mondva: naivan) hisznek benne. Inkább a naivitás jelző igaz rájuk, ugyanis azért nem tudtam megszeretni az animét, mert egyik lányt sem tudtam megszeretni. Mindnyájan (korukból kifolyólag) érzelmileg éretlenek. Illetve van egy kivétel, Tsubame, aki legkésőbb csatlakozik a csapathoz. Rá azért voltam kíváncsi, mert Hayashibara Megumi a seiyuu-ja, és hát ugye rá külön figyelek. Hát, nagyon kapartam a falat gondolatban, mert ilyen depressziós, magának való lányt adni egy olyan szinkronszínésznőnek, aki harsány, élettel teli karaktereket szokott szinkronizálni, erős disszonancia, nem is jött be egyáltalán. Volt ilyenre példa, a Neon Genesis Evangelion, de az teljesen más volt. Tsubame hihetetlen idegesítő volt, de inkább azon őrlődtem magamban, hogy miért pont Hayashibara Megumi? MIÉRT PONT Ő??? Aztán persze kiderül a háttértörténete, és hirtelen kivirul. Helyrejön az élete, de igazság szerint nem csodálkoznék azon, ha Hayashibara Megumi olyat nyilatkozna, hogy nem büszke erre a szerepre. Nem érzem azt, hogy kihozta volna képességei legjavát.

A másik, amit furcsának tartottam, hogy a lányok nagyon későn lettek beavatva, hogy miért ennyire különlegesek a Pata-Pi-jük (konkrétan a 22. részben, miközben egy 26 részes animéről van szó), és hogy mi ez a világmegmentő szerep, amibe bekerültek. Addig azt láttam, hogy nem értik, hogy miért támadják őket az ellenséges erők, a Pata-Pi-k csak átváltoznak, és harcolnak. Külön érdekesség, hogy a lányok a sorozat közepétől egyesülnek a virtuális állatkáikkal, és ők maguk is harcosokká válnak. Valószínűleg maga a stílus nem jön be nekem, azt hiszem, hogy kinőttem már a Mahou Shoujóból. Mert láttam már olyan animét, amiben a lányok különböző jellemek. Van az idegesítő, van az mindentudó, van magányos farkas, és hasonlók. Nekem teljesen kimaradt annak idején a Sailor Moon, a Tokyo Mew Mew volt az első Mahou Shoujo, és annak idején nagyon is szerettem. Bár igaz, hogy elsősorban azért, mert akkor lettem animés, és teljesen rácsodálkoztam az animés világra. A Dark Mahou Shoujót ajánlották nekem többen is, konkrétan a Madokát. Mindenképp kipróbálom, betettem a "plan to watch" listába. A Cyberteam in Akihabarát pedig jóindulattal 6 pontra értékeltem. Elsősorban azért, mert bár a vége nem tetszett, de alatta Okui Masami: Birth dalának egy ballada verziója szólt, amit viszont azonnal a szívembe zártam. Ja, és itt hangzott fel először Hayashibara Megumi: Cynthia Aisuru Hito dala, amit a 2002-es feel well albumon hallottam először. Azon a "Dear Tsubame Version" van, már ekkor gyanús volt, hogy ehhez az animéhez köze van, és hát igen. A 11. részben volt hallható először, majd felcsendült a 20. rész végén is, amikor megismerhettük Tsubame háttértörténetét. Már az is rossz jelnek mondható, hogy soha nem szerettem ezt a dalt. Nem ugrottam át, úgy voltam vele, hogy ha már rajta van az albumon, akkor hallgassuk meg, de nem szerettem meg, és az anime hatására sem került hozzám közelebb.

De vége van, összességében felejtős alkotás volt. A teljesség kedvéért azért megnézem majd a movie-t, mely a "2011nen no Natsuyasumi" alcímet kapta, nem utolsó sorban Okui Masamitól a labyrinth dal nagy kedvenc, úgyhogy már csak azért is megnézem, hogy halljam az animében is, de sokat nem remélek tőle. A következő anime pedig a To Heart széria lesz. Ez is olyan, nem feltétlen néz ki jól, de a második szériához szerves köze van Suarának, és ugye Suara az mégiscsak Suara, nem egy mezei japán énekes, aki csak úgy énekelget. Meglátjuk, milyen lesz. Meg azért is lelkesedtem be, mert nagyon nehéz volt megtalálni a Dungeon Travellers OVA-t az animéből, eleinte olasz felirattal találtam meg. Mondtam is magamban, hogy frissíthetem fel az olasz nyelvtudásomat (tanultam négy évig gimnáziumban), de aztán meglett angolul. Esélyt mindenképp kap, lehet, hogy nagyon jó dolog fog kisülni belőle.

GIGA PULSE

A tavaly megjelent Hayashibara Megumi Time Capsule albuma három lemezből áll. A harmadik egy mini-album, mely a "GIGA PULSE" alcímet kapta. Ez az 1990-ben megjelent PULSE kislemez dalait tartalmazza újragondolt változatban. Bár az eredeti kiadványt inkább mini-albumnak mondják, mert nem 2+2 dal van rajta (2 vocal + 2 karaoke változat), hanem 4 új dal. Főleg 1994-ben újra megjelent, ezúton rendes 12 cm-es CD-re mondják ezt, mert rajta mind a négy dal a karaoke verziójával. Annak ellenére, hogy ezek a dalok mai füllel nagyon egyszerűek, már-már kezdetlegesnek mondhatók, mégis szeretem hallgatni őket, mert nagyon jól demonstrálja egy húszas éveiben járó fiatal (nemtől függetlenül) optimista lelki világát, aki kész belevágni a nagybetűs életbe. Ezek mellett egy ígéretes karrier kezdetét hallhatjuk a dalokban. Amúgy nem feltétlen ez a debütáló kislemez, mert 1989-ben jelentkezett már egy kislemezzel, mely a "Yakusoku Dayo" címet kapta, valamint az első dalát még 1988-ban vették fel. De talán az első nagyobb debütálását a PULSE kislemezt tartják.

Alapvetően jó ötlet volt elővenni a dalokat, hiszen tavaly volt a kislemez megjelenésének 25. évfordulója, és gondolom ezek teljes áthangszerelésével akarta ezt megünnepelni. Ez jó ötlet, csak a kivitelezés problémás. Illetve ez így ennyire nyersen nem igaz, mert nagyon jól megmutatja a négy átdolgozott dal, hogy maga Hayashibara Megumi is mennyit változott a 25 év során. Képtelen előadni azt a fajta már-már kislányos naivitást, ami nemcsak egy karrier kezdetét jelzi, hanem hogy Hayashibara Megumi nagy dolgokra hivatott. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a változást sokszor fejlődés követi, ami megvolt bőven az énekesnőnél. Az igaz, hogy kezdetlegesek az eredeti dalok, Hayashibara-sama énekhangja sem volt akkoriban feltétlen szakmailag fejlett, mégis lehet hallani mögötte egyrészt az a bájt, amivel egy anime-rajongó (vagy Hayashibara Megumi rajongó) szívébe lophatja magát, másrészről meg azáltal, hogy a négy dal két különböző stílusban vannak megírva, már az jelzi, hogy több stílusban megállhatja a helyét. Amúgy a képek is nagyon jól illusztrálják a különbséget. A felső kép az eredeti 1990-es borító képe, a második pedig a Time Capsule borítóról való. Megcsinálták ugyanazt a fizimiskát, amit 25 éve, és borítóra tették. Először megijedtem, mert egyből az eredetire gondoltam, és nem tudtam elképzelni, hogy mi ez? De nem sokkal utána azt gondoltam, hogy ez jó ötlet. Az új változatokkal alapvetően az a baj, hogy mostani énekhangjával nem hangzanak jól a dalok. Legfeljebb koncerten tudnám elképzelni ezeket a dalokat ebben a formában, de ezeket tényleg csak úgy jó hallgatni, hogy benne van annak a naiv, álmodozó lánynak a lelki világa, ezt ma már nyilván nem tudta visszaadni. Még az sem ment a dolgon, hogy az új hangszerelésben több az élő hangszer, mert annyira egyszerűek ezek a dalok, hogy azokat sehogy nem lehet máshogy előadni, csak szintetizátor kísérettel, legfeljebb gitárszólóval fűszerezve. Valószínűleg nekik is az volt a céljuk az újrahangszereléssel, hogy megmutassák, hogy mennyit változott az énekesnő 25 év alatt (miután a Time Capsule borítója is ezt hivatott illusztrálni), meghallgatom, ha ez a négy szám van soron, de annak ellenére, hogy a célját elérte, nem szeretem az új változatokat.

Kell egy kis időt adni nekik

Az utóbbi időben két olyan animét is elkezdtem, ami az elején nem nagyon fogott meg, de aztán egészen megszerettem őket. Ezek a Mahoraba ~Heartful Days~ és a Kamen no Maid Guy. Alapvetően két teljesen különböző kategória, de már az első részekben láttam bennük fantáziát, aztán, ahogy néztem az újabb részeket, egyre jobban tetszett.

A Mahoraba egy kedves, aranyos anime, egy bérház lakóinak történetét mutatja be. Ide költözik be Shiratori Ryuuhi, a 18 éves srác, és azért költözött Tokióba, mert gyerekkönyvíró szeretne lenni, és tanulmányai terelték a japán fővárosba. Hamar rájön, kikkel költözött össze, a szomszéd házakban különböző flúgosabbnál flúgosabb egyének laknak. Már a házmester lány sem átlagos: Aoba Kozue alapvetően egy kedves, szeretetre méltó lány, aki lesi a lakók kívánságát. Csak van egy furcsasága: Ha megijed valaki a közelében, ő maga is sokkot kap. Elájul, és egy új ember személyében ébred fel. Négy különböző személyisége van, mindegyik jelentősen különbözik a valódi karakterétől. És nem is tudnak egymásról. Tehát amint Kozue-chan valódi személyéhez tér, nem érti a történéseket maga körül, és hogy hogy kerül oda. Megjelenik benne a harcos lány, aki nem nézi el, hogy Shiratori-kun ennyire puhány és mindenáron férfit akar faragni belőle. Aztán ott van még a 6 éves kislány személye, aki imád rajzolni... csak épp nem rajzlapra. Képes összefirkálni az asztalt, a falat, bármit, csak hogy kiélje rajzolási szenvedélyét. Jelen van még a cosplay-mániás csaj Kozue-chan testében, aki mint egy "divatdiktátor" kénye-kedve szerint egy általa megfelelőnek gondolt karakter ruházatába öltözteti áldozatát. Végül a negyedik lány, aki nagyon félénk, ritkán fordul elő. 13 részt látva még egyszer sem találkoztam vele. És ha ez még nem lenne elég, a többi lakó is nagy egyéniség, külön harci feladat lesz velük is kijönni.

A legtöbb poénnal talán Chanohara Tamami szolgál, aki annak ellenére, hogy csodagyerek, egyáltalán nem érdeklik a tudományok. Rajongásának tárgya maga a házmester lány, akiért képest mindent megtenni. A gonoszsága tetszett meg. Különleges képessége ugyanis, hogy bárkit megtalál kínos pillanatában és elkapja őt a fényképezőgépével. Utána pedig azzal fenyeget, ha nem teszi meg, amit szeretne, akkor körbeviszi a házban a fényképet, és akkor de kínos lesz, ha megtudják a többiek... Áldozata akkor sem lélegezhet fel, ha megkaparintja a fényképet, mert rendszerint több van belőle. Ezzel mindig eredményt ér el. Amúgy a csukott szeme és negédes mosolya csak még cinikusabbá teszi őt. Meglepett, amikor olvastam, hogy Horie Yui adja a hangját. Annyira nem rajongok érte, inkább csak énekesnőként ismerem néhány dalát, de annyira soha nem ragadott meg, hogy komolyan foglalkozzak vele. Maga a karakter csak idővel vált szimpatikussá, ugyanis a 6. részben nem tetszett, ahogy bemutatkozott. Fényképezőgép ugyan nem volt a kezében, mégis el tudta éri, hogy Shiratori-kun segítsen neki a dögnehéz virágot hazacipelni az iskolából, mert ha nem, olyanokat mond róla a többieknek, hogy utána az ég kegyelmezzen neki. Ami nem tetszett, hogy bár hordta a virágot, ennek ellenére mondta az osztálytársainak a pletykákat Shiratoriról. Ez volt az egyetlen negatív megnyilvánulása, utána már sokkal inkább poént csináltak ebből a fenyegetőző dologból.

Van egy másik csaj, aki hasonlóan negédes arccal szokott fenyegetni: Shiratori tanára. Ha valaki nem csinálja meg a feladatot, tesz róla, hogy az egy életre szóló leckét kapjon. Csak annyit hallunk, hogy a szerencsétlen diák (Igen, Shiratori is volt már áldozat) jajveszékelve kiált a szertárból. Hogy a tanár mit csinál vele, az a fantáziánkra van bízva. O_O De visszatérve a békés bérházunkba, a többi lakó is külön egyéniség. Ott van például Momono Megumi, aki a legnagyobb partyarc. Mindig ő szervezi a bulikat, ezek alkalmával ő néz leggyakrabban a pohár fenekére. Külön említést érdemel Kurosaki Sayoko és Kurosaki Asami anya-lánya páros, ahol inkább Asami neveli az anyját. Sayoko ugyanis hihetetlenül passzív, de azt nagy lendülettel csinálja. Képes bárhol elaludni, és rendszerint a veranda alatt érzi jól magát. A 12 év körüli kislánya próbálja jobb belátásra bírni, és egy kis életet lehelni belé. Egyébként rettenetesen szegények, semmi bútor nincs a házukban, mindent dobozokba pakolnak. Ennek ellenére Asami hihetetlenül optimista és mosolygó kislány, aki bizakodva néz a jövő elé. Az utolsó házban szintén egy páros lakik, név szerint Yuiko Haibara és Ryuusei Johnny, egy férfi, aki olyan szinten elszigetelte magát a külvilágtól, hogy helyette a kezére húzott Johnny nevű plüsskutya beszél.

Inkább a szereplők egyéni történetei szolgáltatják a háttérsztorit, amúgy epizodikusak a részek. Ez azt jelenti, hogy egy adott részben van egy történés, és az le is zárul azalatt a kb. 20 perc alatt, amíg az adott epizód tart, a következő részre pedig új sztori kezdődik el. Semmi komolyra nem kell számítani, az egész anime egy könnyed kikapcsolódás, bátran ajánlom bárkinek. Érdekessége számomra, hogy ezt is a zenéje miatt kezdtem el nézni, az ending ugyanis Yonekura Chihiro: Boku no Speed de című dal, ami egy kellemes dal, de az animét sokkal jobbnak gondolom, mint amilyen a dal maga. Lényegében az anime elnyomta a zenét számomra. Meghallgatom, de amúgy maga a dal nem nagy szám. Vannak az énekesnőnek jobb dalai is. Az opening pedig Saeki Mio és Shiraishi Ryoko duettje, mely a Daiji Da-I-Ji címet kapta. Ez is aranyos, kedves szám, de nem nagy eresztés. A kfn-t azért megcsinálom belőle, hátha lesz kedve valakinek elénekelni karaokén.

A másik anime a Kamen no Maid Guy. Ez is hasonlóan vicces, mint a Mahoraba, de a hardcore, elmebeteg fajtából. Nagyon pihent agya lehetett a kitalálójának, nemcsak hogy tele van ecchi, fehérneműs, lenge ruházatú csajos jelenetekkel, hanem a szituációk is hihetetlen morbidok. Maga háttérsztori is elég érdekes. Van a hihetetlenül gazdag nagypapa, akinek brutális mennyiségű vagyona van. Persze sokan rá akarják tenni a kezüket, családtagjait sorra "kísérték el" odaátra, míg két unokája a 17 éves Fujiwara Naeka és öccse, Fujiwara Kousuke maradtak életben. Naekának nagy mellei vannak, amivel kivívja fiútársai szimpátiáját, Kousuke pedig hikikomori. Saját magára teljességgel igénytelen, de a csajokat persze imádja. Naeka csak egy átlagos tinédzser lány akarna lenni, de a hatalmas vagyon rá fog szállni, ha 18 éves lesz. Persze többen az életére akarnak törni, őt megvédvén fogad fel a nagypapa két cselédet. A kétajtós szekrény termetű Kogarashit, és a látszólag sokkal szerényebb Fubukit. Kogarashit, amint megláttam, azonnal kedvenc karakterré tettem a My Anime List profilomban. Eszméletlen személyiség. Férfi cseléd, aki kétméteres magassága és ördögi tekintete ellenére hihetetlenül segítőkész és hűséges. A baj ott van, hogy nem sokat tud arról, hogy viszonyuljon az emberekhez, és oly módon áll a lányok rendelkezésére, hogy az mindig kínos a számukra. De azért Fubukit sem kell félteni. Ártatlan tekintete ellenére mindig kéznél van nála egy szögekkel telerakott bunkósbot, azzal teszi helyre zaklatóit, természetesen legtöbbször Kogarashit. Kell ennél többet mondani, hogy érzékeltessem, mennyire elborult animéről van szó? A háttértörténet is inkább csak muszájból van, semmi baja nem lesz a csajnak (szerintem... eddig 6 részt láttam a 12-ből), de Kogarashi jelenlétére nagyon jó alibi volt. Nagyon bírom őt, és a "kukuku"-féle nevetését. Itt is epizodikusak a történések, de azok hihetetlenül debilek. A második rész például arról szól, hogy mindenkinek nagyon jól sikerült a matek dogája, egyedül Naekáé lett gyenge. Tudományos kutatások bizonyítják, hogy fordított arányosság van a mell mérete és a matematika tudás között. Tehát, minél nagyobb a melle valakinek, annál butább a matekhoz. Ezután lapított mellekkel megy be az iskolába, hátha attól okos lesz. De persze ez mit sem ér, kiold az, amivel lelapította melleit, mindenki meglátja azt, amit ideális esetben csak intim közben mutatnak meg a csajok. A hatodik rész pedig arról szól, hogy nem férnek be a liftbe, mert az állandóan jelez, hogy túl nagy a súly. Pont Naekánál riaszt be. A társaság meg nekiáll fogyókúrázni. Természetesen sehova nem kell lefogyniuk, soványak a lányok, csak voltak rajtuk kívül mások is a liftben. A két lánynak zombis arca lesz a sok diétától. Ilyen és ehhez hasonló morbid történések vannak az animében. Kogarashi röntgen szemével pedig a csajok intim részeibe is betekintést nyer. Egyébként a beszólásait a mély hangja teszi igazán viccessé, azzal a hatalmas termetét emelik ki, de butaságokat mond, és a "kukuku"-féle nevetésétől biztosan nem marad szárazon a szemem olyan nevetési ingert vált ki belőlem. Először úgy voltam az animével, hogy na egy újabb Ecchi-jelenetektől dús alkotás, de a debil és morbid jelenetek nagyon viccessé tették számomra az egészet. Néha nagyon is megéri a zene miatt kiválasztani egy animét, az endingjét ugyanis Fukuyama Yoshiki (JAM Project tag) énekli és Work Guy!! a címe. Extrém heavy metal dal, nagyon jól jellemzi Kogarashit, ugyanis róla szól. Az opening előadója KOTOKO, nem vagyok feltétlen oda a stílusáért, ez a dal sem jött be annyira, de az ending egy mestermű. Az animáció pedig nagyon jól megmutatja, hogy milyen Kogarashi, és hogy miért rettegnek tőle a csajok. Aki szereti az elborult animéket, az mindenképp nézze meg a Kamen no Maid Guy-t, nyugodtan ki lehet venni az i betűt a címből is, az is tökéletesen helyt álló.

Egy meg nem írt ismertető

Talán túlzottan drámai a cím, semmi nagy dologról nincs szó. Annyi történt, hogy mivel láttam, hogy nincs valami sok ismertető az AoiAnimén, ezért úgy döntöttem, hogy legjobb tudásom szerint segítem őket. Szétnéztem, hogy melyik az az anime, amiről nincs fent ismertető, és szívesen írnék róla. Láttam a P betűnél, hogy nincs Prince of Tennis. Elkezdtem Wordben írni. Azért nem az oldalon, mert ha esetleg nem tudom befejezni, vagy nem jön több mondat (ihlet), de nincs befejezve, akkor mentsek. Semmi ilyen akadály nem volt, be tudtam fejezni, aztán amikor küldeném be az ismertetőt, láttam, hogy japán címet is meg lehet adni. Ekkor esett le, hogy hoppá, "Tennis no Ouji-sama"-ként nem néztem meg, és mint kiderült, hiba volt, mert ezen a címen van kint. Mondjuk hibának nem mondanám, mert nem volt elfecsérelt az idő. Azért sem, mert azért a nemrégiben megírt blogpost után is sokat gondolkodtam az animén. Valahol éreztem, hogy nem feltétlen helyén valók azok a kritikák, amiket megfogalmaztam, hiszen ha ilyen egy sportanime, akkor így kell nézni őket, és nem a való élet teniszéhez kell hasonlítani. Itt hibáztam, ezt elismerem. Igyekeztem ennek fényében megírni az ismertetőt. Ugyan egy mondatos utalás mégis lesz rá a teljesség kedvéért, de átértékeltem magamban néhány dolgot az anime kapcsán. Tehát helyesbítés gyanánt is jó, ha ide kikerül, meg hát itt megmutathatom, hogy ha írnék ismertetőt, az hogy nézne ki.

Hazaérkezett Amerikából a 12 éves Echizen Ryoma, aki az ottani egyik teniszakadémia csapatát erősítette. Jó néhány bajnokságot megnyert, és úgy tűnik, túl nagy falat a japán teniszezőknek. Bekerül a Seishun Gakuen (röviden: Seigaku) nevű teniszakadémiára, ahol lehetősége is akad azonnal megmutatni a tudását: megsemmisítő vereséget mér az egyik teniszerőre.

A Seigaku tagjainak mindennapjait követhetjük figyelemmel. Annak ellenére, hogy Ryoma-kun hihetetlenül beképzelt és pökhendi, mégis megszeretik őt a csapattársai, hiszen szinte mindig győzelemre viszi a csapatát. Történet tekintetében alapvetően két részre osztható az anime. Egyrészt láthatjuk a csapat felkészülését, edzéseit, betekinthetünk az életükbe. Mindenkiről megtudhatunk érdekességeket, melyek által még közelebb kerülhetnek hozzánk. A sztori másik főszála a nemzeti bajnokságok, ahol a Seigaku megmérettetik, az ország más akadémia tagjaival.

A főszerelőkről bővebben: 

Echizen Ryoma: 12 éves srác, aki egy amerikai akadémián tanult teniszezni. Láthatóan kemény embert faragtak belőle, ugyanis nemcsak kiváló játékos, de nagyon hűvös személyiség. Egyedül a csapatkapitányt, Tezukát tiszteli, meg a macskáját, Karupint szereti nagyon. Rideg személyisége ellenére népszerű, hiszen a meccsein mindig a legjobbját nyújtja, ezáltal győzelemre viszi a csapatát. 

Tezuka Kunimitsu: A Seigaku csapatkapitánya, szigorú és következetes. Döntésein csak indokolt esetben változtat. Ő az, aki meglátja Ryoma-kun valódi képességét, és folyamatosan bátorítja, hogy fejlődjön. Komoly csuklósérülés miatt az egy időre Németországba utazik rehabilitációs kezelésre. 

Fuji Shuusuke: Alapvetően egy nagyon kedves srác, aki látszólag gondtalan. Mérkőzéseken ezzel ugyanezzel az attitűddel legtöbbször megalázó vereséget mér az ellenfeleire. Szinte mindig csukva van a szeme, csak akkor nyitja ki, amikor komoly baj van. De akkor fenyegető a tekintete, és haragja elől nincs menekvés 

Inui Sadaharu: Napszemüvege mögött pókerarccal szemléli az eseményeket. Hihetetlen intelligens, mániája, hogy mindenkiről jegyzeteket ír, ennek alapján találja ki a stratégiáit az adott ellenfél játékossal szemben. Csak az adatoknak és a számolnak él. Érdekesség, hogy különböző zöldségekből összeturmixolt itallal fenyegeti a vesztes játékost, aki rendszerint elájul tőle. 

Kaidoh Kaoru: Ryoma mellett ő a másik rideg személyiség, aki rendszeresen hajba kap Momoshiróval. Kellemetlen teniszjátéka van: Agresszív, elsődleges célja az ellenfél játékos kifárasztása. 

Kawamura Takashi: Apjának Ramen-standja van, neki szokott besegíteni, de sokkal jobban szereti a teniszt. Agresszív alapvonal játékos, mindig amikor teniszütő kerül a kezébe "BURNING!" felkiáltással tűzbe hozza magát, onnantól az ég kegyelmezzen az ellenfelének. Néha japánokra jellemző sajátossággal beszél angolul. 

Kikumaru Eiji: Annak ellenére, hogy az idősebbek táborát erősíti, kifejezetten laza, már-már gyerekes személyisége van. Szeret mások nyakába ugrani, Ryoma-kunt pedig chibi-nek hívja a kora miatt. Tipikus páros játékos, Oishi-vel együtt alkotják az aranypárost. A meccseket nagyon komolyan veszi, játékát különböző akrobatikus mozgásokkal színesíti. 

Momoshiro Takeshi: Alapvetően mindenkihez kedves, de lobbanékony természet. Sokszor magára veszi, amit Kaoru mond, ezért gyakran összevesznek. Eleinte egyesben játszott, majd átment párosba. Ő alkalmazza a legtöbb trükköt a játékai során, gyakran hibára kényszeríti ellenfelét. 

Oishi Shuichiro: Ő lesz a csapatkapitány-helyettes, amíg Tezuka rehabilitáción van Németországban. Szívén viseli csapattársai lelki dolgait, gyakran segít nekik a bajban, ezért megkapta a „Seigaku-mom” becenevet. Eiji-vel szokott párosban játszani, együtt alkotják az aranypárost. 

Az anime rendkívül hosszú, 178 részes, ez idő alatt több új szereplővel is találkozhatunk. Az anime nemcsak a sportág szépségeit mutatja be, de az árnyoldalaiba is betekintést nyerhetünk, azáltal, hogy néhány olyan szereplő is feltűnik, akinek csak a győzelem a cél, és ezért képes átgázolni mindenkin. Az elején még kifejezetten emberiek a különböző teniszmérkőzések, viszont, ahogy haladunk előre a történetben, úgy dominálnak egyre inkább a különböző shounen elemek, ezáltal egyre kevésbé valósághűek a meccsek. 

Ennek fényében talán nem ajánlható az anime azoknak, akik a sportanimékre jellemző sablonok miatt kerülik ezt a stílust, mindenki más nagyon jól fog szórakozni rajta. Korához képest meglehetősen szép anime, és a szereplők változatos jellemének köszönhetően mindenki találhat magának kedvenc karaktert. A zenék is nagyon jóra sikeredtek, mind az openingek, mind az endingek valamint az innerek is kellőképpen hangulatossá teszik az animét. A zenei repertoár emellett is hihetetlen széles, hiszen rengeteg character song van.

Kellenek-e Shounen elemek egy sportanimében?

A 144. résznél tartok a Prince of Tennis-ben, tehát már nincs olyan sok hátra. Amekkora lelkesedéssel veselkedtem neki, mostanra már annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy hála istennek, hogy mindjárt vége. Na jó, ez talán erős, de az biztos, hogy amennyire jónak tartottam az elejét, mára annyira vagyok csalódott. Nem örülök annak, hogy egy-egy teniszmérkőzés alatt egyre inkább a shounen elemek dominálnak, és nem magát a sportágat mutatja be.

Még az elején megvolt az első nagy törés, konkrétan a 38. részben, amikor Akutsu Jin belépett az animébe, és terrorizálta a 10 év körüli Kachirót. Nem túlzás, tényleg nem kegyelmezett neki, nagy erővel ütötte felé a teniszlabdákat, közben olyanokat mondott rá, amit nem szégyellt. Mondta, hogy csak jött bemutatkozni. Komolyan megijedtem tőle, nem értettem, hogy ezt most miért? Nem láttam olyan nagyon sok animét, elismerem, de már ezzel a bemutatkozásával Akutsu lett számomra a legundorítóbb karakter, akit eddig láttam. Láttam furcsa embereket animékben, akik így vagy úgy akadályozták, vagy terrorizálták a főhőst, de olyat még eddig nem, aki gyereket bánt, mindezek mellett instant bűnöző arca van. Mint aki most szabadult a börtönből. Eleinte nem szerepelt sokáig, a 45. rész körül Echizen Ryoma legyőzte Akutsu-t egy teniszmeccsen, utána el is tűnt. Fellélegeztem, hogy soha nem fogom látni, de időnként (szerencsére ritkán) feltűnik. Ugyan nem bánt senkit, de ezzel a bemutatkozásával egy életre elásta magát nálam.

Miután eltűnt, megint azt éreztem, hogy egyre jobb az anime, sőt, azt gondoltam, hogy a Prince of Tennis-nek vannak a legjobb fillerei, amit eddig valaha láttam. Hihetetlen ötlet volt például chibi-mivoltukban feldolgozni a Hófehérke és hét törpe mesét, vagy egy másik részben a szereplők egy családot alkottak. Mindenki a személyiségének megfelelő családtag lett. Bizony, annak ellenére, hogy szinte csak fiúk a főszereplők (az edző speciel nő), volt olyan köztük, aki édesanyát és nagymamát alakított. A legviccesebb Kaidoh Kaoru volt, akik egy bébi volt. Alapból egy eléggé nehéz természet, sokat veszekszik a többiekkel. Érdekessége, hogy általában sziszegős fújtatással jelzi, hogy tudomásul vette, amit mondtak neki. Ilyenkor szoktam mondani magamban, hogy na, ereszt a léggömb. Szóval bébiként nyilván nem beszélt, de állandóan sziszegett mindenen. A legaranyosabb egyébként Ryoma macskája Karupin, aki addig nem hagyja békén áldozatát, amíg az nem játszik vele. Hihetetlen aranyos a nyávogása, mellesleg ő az egyetlen, akit Ryoma szeret. Pökhendi jelleme cseppet sem szelídül az idők során, csapattársaihoz továbbra is flegma, a csajokhoz rettenetesen bunkó, egyedül a macskájához kedves.

A legfőbb problémának azt tartom, hogy egyre több shounen elem kerül bele a különböző teniszmérkőzésekbe, így egyre kevésbé lesz "élethű" az anime. A 110. rész körül kezdtem azt gondolni, hogy jó anime, de kezd már sok lenni, majd a 120. rész után kezdtem komolyan unni az egészet. Értem, hogy esetleg lehet a "szupererő" is egy sportanime sajátossága, de egy idő után pont azért válik érdektelenné az egész, mert tudom, hogy úgyis visszaüti. A közelében nincs a labdának, de egyszer csak ott terem, és biztos, hogy vissza fogja ütni a labdát. Úgyis a főhős fog nyerni. Már ezért nem történik semmi váratlan. Ennek fényében már inkább zavar az, hogy olyan szintű teniszmeccseket látunk az animében, amiről tudható, hogy fizikai képtelenség a valóságban kivitelezni. Csak pár éve nézek teniszmeccseket (elsősorban ATP 1000-es tornákat a DIGI Sporton), így szakértőnek semmiképp nem mondanám magam, de annyira látok bele a dolgokba, hogy tudjam, hogy vannak olyan dolgok az animében, amit még a világelsők sem tudnak megcsinálni. Például oldalra vetődnek a labdáért a játékosok, és képesek átütni a másik oldalra. Ez a valóságban azért nem lehetséges, mert minden energia arra megy el, hogy oldalra vetődve elérje a labdát, és arra már nem marad erő, hogy egyáltalán elüsse azt. Arról meg már nem is érdemes beszélni, hogy néha akkorát ugranak, hogy még egy szöcske is megirigyelné. Sok ilyet lehetne még mondani, az is eléggé extrém, amikor Echizen Ryoma a Drive B nevű ütés kivitelezéséhez elkezd úgy csúszni a pályán, mintha jégpályán teniszeznének. Láttam már elég shounent ahhoz, hogy tudjam, hogy ezek a tipikus elemei, de kifejezetten zavaróak számomra egy sportanime esetében. Nemrég kezdtem el OVA-kat is nézni, teret adtam a Prince of Tennis The National Tournament-nek is, ebben hatványozottan benne vannak a shounen elemek, mivel itt csak a bajnokságot látjuk. Az eredeti sorozatot az menti meg, hogy azért láthatunk érdekes történéseket a főszereplőkről. Ezek ugyan sehova nem viszik a történetet, de érdekessé teszik az adott karaktert, némyelek kifejezetten szórakoztatóak. De például az OVA a negyedik részének végén a Match Point-nál (meccslabda) a hálót érte a labda, így hősünk elvesztette volna a meccset. De a labda fogja magát, egyszer csak önmozgó lesz, és szépen átgurul az ellenfél térfelére. Itt értékeltem le 4 pontosra az OVA-t (a 10-ből). Lehet, shounen elemeket használni, de ezen a szinten már nevetségessé vált számomra az egész.

Az a személyes véleményem, hogy egy sportanimének inkább slice of life kategóriába kellene tartoznia, és sokkal inkább a sport valódi oldalát megmutatni, így akár tanítójellegű is lehet az anime. Megmutatná, hogy olykor nem szégyen veszíteni, a csapatok összetartanak. Ugyanis a Prince of Tennis-ben az is előfordul, hogy az ellenfél klubok tagjai mindenfélének lehordják egymást, persze a Seigaku tagok (ahol hőseink vannak) mind elengedik a fülük mellett. Akármennyire is az erőfitogtatás is része a shounennek, de azt gondolom, hogy egy sportágat bemutató animének inkább az emberi oldalát kellene mutatnia, a sportág szépségeire fókuszálni. Nem mondom, biztos van a való életben is torzsalkodás sportolók között (teniszezők esetében elég csak Nick Kyrgios-ra gondolni), de inkább olyan sportaniméket néznék, amelyik jobban tükrözi a való élet sportéletét. Még amit hiányolok egy ilyen alkotásban a jellemfejlődés. Tudom, hogy nem szokás ezt alkalmazni, de sokkal jobbak lennének az ilyen típusú animék, ha láthatnánk karakterfejlődést. Ha valahol, akkor itt lehetne igazán bemutatni a jellemfejlődést. Elveszíteni egy meccset, azt feldolgozni, sporttársakkal való kapcsolat, bajnokságra jutni, annak kemény felkészülései. Ha van ilyen, szívesen veszek ajánlásokat.

Shouwa Genroku Ruakgo Shinjuu

Gondolkodtam valami találó címen, amivel sajátságos módon kifejezhetném az anime mondanivalóját, de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, így maradt a cím. Nemrég néztem végig, és nagyon a hatása alatt voltam. Azért lehet sztoriorientált történetet elmesélni 13 részben, de ehhez az is kell, hogy a forgatókönyvíró tudja, hogy mennyi is valójában az anime hossza. Mert azért kifoghatunk jónéhány olyan 12-13 részes animét, ahol 8-9 részig teljesen normális mederben megy a történet, aztán a végefelé elkezd rohanni az egész, és elcsúszik az egész. Olyan érzésem van ezen bakik láttán, hogy eleinte azt hitték, hogy 120 részes lesz az anime, csak aztán észreveszik, hogy az ott egy légypiszok, nem egy nullás, és elkezdenek őrült sebességgel rohanni a végével és kidolgozatlan lesz a dolog. Persze ehhez az is kell, hogy ne legyen túl bonyolult a történet, vagy ne fusson több szálon.

A Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu esetében ilyen gond nincs, végig a maga medrében megy a történet. Lassan, ami azért érdekes, mert alapból nem rajongok a lassú sztorikért, de ez nagyon bejött. Pedig szó nincs egyszerű történetről, csupán ez olyan, amit el lehetett mesélni 13 részben, és lezártnak éreztem a végére. Azt el kell ismerjem, hogy amíg Leea nem magyarázta el nekem, hogy mi az a "Rakugo", addig nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Azóta teljesen másként nézek az animére, a végére nagyon megszerettem. Kiírtam a véleményemet az AoiAnime fórumára, ezt másoltam be ide, illetve kicsit módosítottam. Ismét spoiler-dús post következik, úgyhogy állj meg, ha meg akarod nézni az animét, de még nem tettél így.

Az biztos, hogy több szempontból is érdekes a történet, már a két főszereplő srác kontrasztos jelleme is önmagában említésre méltó. Sukeroku már-már bohém személyiségével Yakumo merev, nehéz természete áll szemben. Mind a kettejüknek eléggé rossz soruk volt, amikor összetalálkoztak, a két különböző természet számomra azt mutatja, hogy különböző módon lehet a nehézségeket feldolgozni. A két srác közül Yakumo a szimpatikusabb. Annak ellenére tudok vele jobban azonosulni, hogy nem szeretem, ha valaki nem mutatja ki az érzelmeit, de Sukeroku jelleme már túl egyszerű, már amiatt nem tudok azonosulni vele. Mert mit csinál? Szórakozik, csajozik, berúg, mindezek mellett nagyon igénytelen, a személyiségében is látszik, hogy nincstelen volt. Ha jól emlékszem, Yakumo nem volt árva, de őt férfi gésának tanították be, amikor kisfiú volt. Ebből láthatunk jeleneteket, ha ezen rövid visszaemlékezésekből is, de betekintést nyerhettünk abba, hogy mennyire kemény a gésák élete. Neki a lába nem bírta a kiképzést, utána csak mankóval tudott járni. Ezért kellett otthagynia addigi életét. Arra nem emlékszem, hogy akart is rakugo lenni, vagy csupán ez adatott neki.

Az meglepett, nem is láttam nagyon arra példát, hogy az 1. rész lényegében az egész történet végét mutatja meg. Érdekes volt számomra, hogy Yakumo nem tiltakozott, amikor Sukeroku lánya megvádolta, hogy ő ölte meg a szüleit. Ezek után azt gondoltam, hogy azt fogom látni a történetben, hogyan romlik meg a két srác kapcsolata, míg gyilkosság lesz a vége. Gyerekként találkoztak, már itt nyilvánvaló volt a jellembéli különbség, és hogy ki az, akinek ezzel problémája lesz. Aztán amikor felnőttek lettek, komolyan azt hittem, hogy tényleg gyilkosság lesz a vége, mert ahogy haladtunk egyre előrébb, láttam, Yakumo egyre ellenségesebben viselkedik Sukeroku-val. Később kiderült, hogy talán mégsem fogja megölni, mert lehetett látni, hogy jó, Yakumo nehezen viseli Sukeroku túlzott lazaságát, de konkrétan gyűlöletet soha nem láttam a szemében.

Viszont a 10. rész komolyan megijesztett, amikor meghalt a mester, és Yakumo nemhogy nem ejt könnyet a temetésen, de a szertartás után durva átéléssel meséli a Shimigami történetet. Megint kezdtem gyanakodni, hogy csak gyilkos lesz, de amikor a két férfi több év után összetalálkozik, megint nem láttam utalást arra, hogy ő követi el a halálos bűntettet. Egyébként Sukeroku lánya erősen emlékeztetett külsőre az Asatte no Houkou egyik gyerekszereplőjére. Folyton Karadát juttatta eszembe. Végül a 12. részben megtörtént az elkerülhetetlen. De nemhogy nem Yakumo ölte meg Sukeroku-t és Miyokichi-t (a kislány anyját, aki eredetileg Yakumo szeretője volt), hanem meg akarta menteni őket. Azt nem értem, hogy miért vállalta magára a lánya előtt a gyilkosságot, amikor pont, hogy meg akarta menteni őket? Az ugyan volt, hogy amikor Sukeroku ki akart szabadulni Yakumo segítő keze alól, akkor nem "tiltakozott" ellene, de ezt még passzív gyilkosságnak sem mondanám. Csak egy magyarázatot tudok elképzelni, hogy bűntudata volna legbelül, hogy nem húzta fel őket. Az biztos, hogy nagy hatással volt rám az a jelenet.

Mivel nagy Hayashibara Megumi rajongó vagyok, külön figyeltem, hogy fog szinkronizálni. Az openingen megdöbbentem. Sok egyedi dala van, de ehhez hasonlót még nem hallottam tőle. Nagyon örülök, hogy 2016-ban is képes megújulni. Igaz, hogy maga az anime is megkívánta ezt a stílust, Shiina Ringót nagyon megtalálták ezzel a dallal, Hayashibara Megumi pedig hihetetlen élethűen visszaadta énekében Miyokichi személyiségét. A szinkronizálás is érdekes volt számomra, ugye ő leggyakrabban harsány, erőteljes karakterek hangjait adta, és bár Megumi-samának is alapvetően erős hangja van, mégis mindig változtatott a hangján, de most a saját rendes hangján szinkronizálta Miyokichi-t. Szép munka volt, de korántsem éreztem dominánsnak. Egyrészt Miyokichi jelleme is teljesen más, hiszen itt ő az önsajnáltató, férfiakat köré bolondító nőszemély, már-már "végzet asszonya". Mindkét férfival volt "dolga". Először Yakumóval állt össze, de igazából nem lehet hibáztatni a laza kapcsolat miatt, mert Miyokichi már az elején tisztázza, hogy a testéből él, ennek ellenére belemegy a kapcsolatba. Bár Yakumo többször többször hárította a közös találkozásokat a munkára hivatkozva, ekkor sajnáltatta magát a csaj, hogy vele soha nem foglalkozik, neki a munka a mindene. Egy idő után Sukeroku lett az áldozat, aminek gyermekáldás lett a vége. De még micsoda gyermek. Felnőtt korában láthatjuk az első és az utolsó részben, hogy elég erősen az apjára ütött.

És lesz második évada is az animének! Nagyon várom.

A BokuMachi védelmében

Rég írtam ide, most újra kedvet éreztem arra, hogy megosszam a gondolataimat. Főleg, mert most egy olyan animének értem a végére, amely nagyon tetszett, lázba hozott, ugyanakkor nagyon megosztja az animés közösséget. Ez pedig a Boku Dake ga Inai Machi. Sokan szidják az animét, és itt is lehetett bőséggel olyat olvasni, amire nem érdemes reagálni. Az ilyen jellegű kommentekre, hogy "BokuMachi is a garbage" meg "Those, who like the anime, got on the hype train" nem adok, ahol azt gondolom, hogy igazán konstruktív kritikát lehet olvasni, az az AoiAnime fórum. Megírtam oda is a véleményemet, ide is kijön bővített formában. Spoiler-dús poszt jön, így aki nem látta az animét, de tervezi megnézni, az ne olvasson tovább. Elöljáróban nekik annyit, hogy a negatívumok ellenére is megéri megnézni.

Először is: Szerintem az anime nagyon jó lett. Az igaz, hogy vannak fehér foltok a történetben, egyik komoly hibája, hogy csak 12 részes. Nem lehet egy ilyen karakter- és történet-orientált sztorit elmesélni 12 részben. Legalább 24 részesnek kellett volna lennie az animének, és akkor mindenre nyíltan fény derült volna. Mégis azt érzem, hogy azért jól összerakták a sorozatot, mert egy-két negatív kivételtől eltekintve, igyekeztek úgy váltani és olyan jeleneteket kihagyni, amit azért ki lehet logikázni. Azzal a személettel néztem az animét, hogy szándékosan hagy nyitott kérdéseket, azért, hogy a nézőt elgondolkodtassa. Így sokkal jobb összképet ad a dolog, mert tényleg vannak jelenetek, melynek mikéntjét ki lehet logikázni. Olyan felvetéseket fogok listázni, amiket olvastam kritikaként, hogy kimaradt az animéből, de szerintem van rá magyarázat. Lássunk néhányat:

1. Hogy menekült ki Satoru az autóból és a jeges tóból? Erre ugye nem kapunk választ, de értelemszerűen kimászott. Inkább azt tartottam bakinak, hogy Satoru nem mászott ki még azelőtt a beszorult biztonsági övből, mielőtt az autó beesett volna a tóba. Úgy szurkoltam neki, hogy ugorj ki, UGORJ KI!!! De sajnos nem. Túlzottan későn indult be a túlélési ösztön.
2. Hogy került Satoru kómába? Egyszerű a válasz: A menekülés az autóból és a kiúszás a jeges tóból annyira megterhelte, hogy sokkhatásként érte a szervezetét és az eredmény ismert.
3. Miért 15 év után tért magához? Ez már inkább az író / forgatókönyvíró egyedi elgondolása. Lehetett az volna 1, 2, 8, 10, bármennyi, lényeg, hogy hamarabb térjen magához, mint ahogy megölik az anyját, hogy meg tudja akadályozni a gyilkosságot.
4. Hogyhogy amikor magához tér, hirtelen megjelennek az osztálytársai látogatóba? Ezen sem kell sokat filózni. Nyilván szerették az osztálytársai, és aggódtak érte végig, amíg kómában volt, és amikor magához tér, jó, hogy mennek meglátogatni. Én is így cselekednék hasonló helyzetben.
5. Ken'ya 11 éves gyerekként miért látja sokkal érettebben a dolgokat? Szerintem ezen felesleges filozofálni. Azt gondolom, hogy belefér az, hogy egy 10-11 éves gyerekcsoportból van valaki, aki nemcsak a gondtalan gyerekkorát éli, hanem a dolgok mélyére néz, és tudja is "értelmezni" is őket. Nekem ő teljesen rendben van, és nagyon szimpatikus a karaktere.

Persze van néhány olyan dolog, amire tényleg nem derül fény (vagy elsiklottam mellettük? Csak nem...), vagy amit én is bakinak tartok, most ezekből szemezek:

1. Kezdem is a számomra legnagyobb kérdéssel: Amikor kiderült mindenki számára, hogy Satoruval mi történt, miért nem kezdtek el utánajárni a történéseknek? Ki tette ezt, hogy történt, hasonlók. Eléggé furcsa lenne, ha az lenne a konklúziójuk, hogy Satoru vásott kölyökként megmártózott a jeges tóba, aztán - hogy stílszerű legyek - ráfázott.
2. Miért kellett az utolsó részben lovagolni azon, hogy a tanár nem élhet Satoru nélkül? Az egy dolog, hogy Satoru mielőtt beleesett volna a kocsival a jeges tóba, mondta, hogy ismeri a jövőjét, még akkor is, ha ez meg volt alapozva, hiszen három gyerekgyilkosságot akadályozott meg, de nem gondolom, hogy foglalkoznia kellett volna vele, hiszen halott ember hiába ismeri a jövőt... Azt az egyet tudom logikus magyarázatként elképzelni, hogy azért nem ölte meg kómás állapota alatt, mert akkor sokkal jobban ráterelődhetett volna a gyanú.
3. A Shinjuu-feeling jó dramaturgiai hatás volt, de lássuk be, hogy klisés. Azt nem értem, hogy miért került végül rendőri kézre a tanár, ha a gyilkosságok valójában meg sem történtek. Erre is ha lehet magyarázatot adni, csak azt, hogy Satoru közben elmondta a többieknek, hogy mi történt, és tudta, hogy megjelent a tanár, és lesz még akciója.
4. Egy kicsit menjünk visszább a történetben. Biztos, hogy van mentség Kayo anyjának tettére? Megindított a története, hogy megjelent a nagymama, és bocsánatot kér, meg ilyenek, de ez is eléggé klisés, hogy végül a bántalmazó anyukát mutatják be áldozatként. Bár ha ez volt az ára annak, hogy Kayo életét megmentsék, akkor legyen.
5. Szenteltem volna, ha nem is egy teljes részt, de valami kitérőt arra, hogy miért akart a tanár gyerekeket ölni. Annak alapján, ahogy Kayo anyjának múltjára is fény derült, lazán lehetett volna a tanárról is valami sztorit kitalálni. Lehet azt mondani, hogy a gyerekrablás és -gyilkosság a legundorítóbb, és legmocskosabb bűntett, de megnéztem volna ennek hátteréről egy történetet. Például ezt betenni az utolsó részbe akár a "nem tudsz élni nélkülem" szöveg, vagy a shinjuu-hatás helyett, sokkal jobb lezárása lehetett volna a történetnek.

Nagyjából ennyi. Gondolom, hogy sokan azért értékelték le magukban ennyire az animét, mert hihetetlenül izgalmasan indult. Tényleg ennyire jó alapokkal anime nagyon ritkán indul, aztán tényleg szétesik valahol a dolog, mert csak a második felével vannak problémák. Igyekeztem valahol középen maradni, mert tényleg azt éreztem, hogy néhány dologba - amit megmagyaráztam - csak azért kötöttek bele, mert annyira csalódottak lettek, amilyen irányba ment az anime, hogy már minden baj volt, ami már egy kicsit is logikátlannak tűnt, vagy kimaradt. Józan ésszel lehet logikát találni a dolgokban, de hogy tényleg vannak benne olyan dolgok, amik nem voltak kidolgozva, vagy furcsa volt, az vitán felül áll. Az ilyen történet-orientált animéket nagyon nehéz 12 részben elmesélni, főleg ha maga a sztori több szálon fut. Azt értem, hogy a mai trendek is azt diktálják, hogy minél több anime, egyre inkább az érződik, hogy futószalagon gyártják az animéket, és ahhoz, hogy határidőre készen legyenek vele, bizonyos kompromisszumokat kell kötni. Ha lenne rá lehetőségem, biztos, hogy valami olyasmit csinálnék, hogy az egyszerűbb, szórakoztatóbb animéket 12-13 részesre csinálnám, ahol meg fontos a történet, és a karakterek jellemfejlődése, azt meg legalább 24-26 részesre.