Eredetileg téli animének terveztem a BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ animét, végül pár hét késéssel a tervezettől kezdtem el nézni, és ma értem a végére. Hihetetlenül érdekes anime, már csak azért is, mert szerintem zseniálisan lavírozik a slice of life és a sci-fi, fantasy, mecha harcos stílusok között. Másrészt, ami miatt nagyon tetszett, hogy nemcsak történet, hanem a karakterek is szimpatikusak, ezért végig érdekelt, hogy alakul a sztori, mi történik a szereplőkkel.
Pedig egy eléggé depressziós anime, pont azért terveztem télen nézni, amikor lement a karácsonyi szezon, januárban nem történik már olyan sok minden, az idő is hideg, hamar sötétedik, ez az anime nagyszerűen kiemelné az időjárás zord hangulatát. Maga az opening is eléggé kemény (Suara: BLUE), ismerve Suara teljes repertoárját, mondom, hogy az énekesnő egyik legdepressziósabb dala. Nemcsak ballada, vagy valami szomorú életérzésről szól, hanem valósággal átjárja a depresszió, a kilátástalanság érzete. Az animét ennyire nem, de eléggé negatív hangulatban indul. Wakatake Mari egy bentlakásos lányiskolába kerül. Az iskola légköre is eléggé hűvös, ugyanis az igazgatónő egy meglehetősen szigorú és hihetetlen régimódi erkölcsöket valló nő. Nem használja ezeket rossz célokra, szó nincs erről, és eléggé ritkán szerepel. De ha megjelenik, akkor mindig keményen beszél a diákokhoz, parancsokat, rendeleteket ellentmondást nem tűrően hoz meg, elve szerint csak így lehet rendet tartani az iskolában. De ez nincs befolyással a diákok mindennapjaira ugyanolyan kedvesek, derűs természetűek, mintha egy liberális elvű iskola tanulói lennének. Viszont Mari bemutatkozása az iskolában is eléggé balul sül el, ugyanis összeverekszik néhány lánnyal. Van oka a pesszimizmusra, hiszen a szülei egy szörnyű katasztrófában haltak meg. A Kamioki szigeten lakott gyerekkorában, melyet öt évvel ezelőtt súlyos támadás ért. A sziget összes lakója meghalt, kivéve a kislány Mari-t, aki viszont nem emlékszik semmire. Azóta a nagymamája neveli, és beiratkozik egy bentlakásos lányiskolába. Előélete miatt azt gondolom, hogy érthető, hogy miért ennyire negatív, de a verekedős bemutatkozása akkor is eléggé szerencsétlennek mondható.
Ami a bonyodalom alapját adja, hogy egy szobába kerül egy Senkouji Hagino nevű lánnyal, aki ahogy megérinti Mari-t, elkezdi öntudatlanul fojtogatni. Sok emlék feltört belőle a lány láttán, Mari persze nem érti az egészet, és nyilván haragszik is Haginóra, meg az elején nem bízik meg benne. Mi késztette Haginót arra, hogy ilyet cselekedjen? Mi a valódi kapcsolat kettejük között? Mindenre választ kapunk.
A fojtogatásnak nem lesz folytatása, a kedélyek lenyugszanak, és elkezdik megkedvelni egymást, mi több vonzódni egymáshoz. Innestől domborodik ki az anime Shoujo-ai jellege, ugyanis a két lány egymásba szeret. Ami tetszik, hogy ez a szerelem teljesen természetesen jelenik meg, nem azt emeli ki az anime, hogy ez egy leszbikus kapcsolat, nem látni semmi kivetnivalót abban, hogy két lány szeret egymásba szeret. Sokkal inkább a közös háttértörténet az, ami miatt nehezen jönnek össze. Hiszen Hagino valójában egy földönkívüli, aki azért érkezett a Földre, hogy megvédje azt. Ennek ellenére teljesen emberi a viselkedése, nagyon kedves, szerény, csendes, olyannyira emberi, hogy a bolygóról, ahonnan jött, ő az egyedüli, aki képes őszintén mosolyogni, nevetni. A BLUE nevű űrhajóval érdekezett a Földre (Úgyhogy a BLUE című openingnek több jelentése is van) több társával, de ők mind az űrhajóban maradnak. Hagino az egyedüli, aki beépült az emberek közé, és jól is érzi magát a lányok között, különösen Mari társaságában. Talán ennek is köszönhető, hogy ennyire emberi a viselkedése. Nem ennyire jelentős a kémia tanárnő szerepe, de kedvességével hamar megragadja a figyelmet. A valóság viszont az, hogy a háttértörténésekről ő is sokat tud, tisztában van vele, hogy háború közeleg, és igyekszik megvédeni a két lányt.
Érdekesség, hogy ahogy előrébb jutunk, úgy az egyes történések egyre vidámabbak, oldottabbak, de a végefelé ismét nehéz idők jönnek, hiszen Haginónak színt kell vallania Marinak, mindezek mellett megérkeztek az ellenséges erők is, így a háború elkerülhetetlenné vált. És mi lesz ennek a vége? Ahogy lezárul az anime is.
Nagyon jó a történetvezetés, nagyon jól elmesélik 13 részben az eseményeket. Nem volt hiányérzetem, miközben néztem az egyes epizódokat, és az itt-ott felbukkanó vicces jelenetek oldják a feszült hangulatot. Tetszett az anime, 9 pontra értékeltem.
Egyébként többen bírálják, hogy kedvenc előadó alapján választok animét. Pedig így is érdemes. Ha nem Suara énekelné az openinget és az endinget, rá se néznék az animére, és egy nagyon jó alkotásból maradtam volna ki. Azért választok így (is) animét, mert úgy vagyok vele, hogy az adott dalt régóta ismerem és szeretem, és érdemesnek gondolom arra, hogy megnézzem az animét. Ebben az esetben nagyon megérte, mert a BLUE nemcsak az énekesn egyéniségéhez illeszkedik, de látni, hogy az animéhez írták a dalt. És ha egy opening / ending esetében megcsinálják azt, hogy nemcsak az animéhez írják a dalokat, hanem az előadóhoz is illik, abból születnek a nagyon jó animés dalok. Felmerült bennem a kérdés, hogy előbb írták meg a dalt, és aztán találták meg Suarát, hogy illik rá ez a dal, vagy eleve Suara volt leszerződve opening és az ending előadására, a dal csak utána született meg? Akármi is az igazság, telitalálat volt, és sokkal többet jelent számomra így a dal, mint mielőtt láttam az animét. Nemcsak az opening illik az animéhez, emeli ki a depressziós hangulatot, hanem az ending is (Tsubomi -blue dreams-), mely érezteti, hogy akármekkora is a gond, meghúzódik mögötte a remény, ami erőt ad a nehéz időkre. Ez a kettősség érződik az animében.
Rég írtam animékről, az év eleje eléggé nehéz volt számomra, ezért az animékhez sem volt kedvem, de most újult erővel minden sokkal jobb. Folytatom azokat az animéket, amiket félbehagytam, és tavaszra jónéhányat tervezek megnézni, ezekről majd később. Most egyről szeretnék írni a KimiKiss Pure Rouge-ról.
Ahogy a címe sejteti, egy romantikus alkotásról van szó, ezt is annak alapján választottam, hogy kedvenc előadó énekli az openinget / endinget. Ő pedig Suara, és a második endinget tudhatja magáénak, mely a Wasurenaide címet kapta meg. Az anime minőségéről az is árulkodik, hogy nem ez a kedvenc Suara dalom, ismervén a teljes repertoárját, bizton állíthatom, hogy ennél sokkal jobb dalai is vannak. Ugyanakkor az opening és a két ending közül Suara szerzemény a legjobb. Az opening és az első ending rettenetes. Az opening: (marble: Aozora Loop), az egyik legborzalmasabb szerelmes dal, amit életemben hallottam. Japán szerelmes dalok között biztos, hogy az utolsó helyek egyikén áll nálam. Unott hangon énekel az énekesnő arról, hogy mennyire szerelmes, alig tudja megállítani magát, azt se tudja mit csináljon magával. Nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen borzalmas zenei munkát ad ki a kezéből. Az első ending meg a 12. részig tartott, abban meg az a poén, hogy semennyire nem maradt meg bennem. Egyáltalán nem túlzok, semmit nem tudok visszaidézni belőle, annyira átlag alatti dal volt, hogy az valami hihetetlen.
SPOILER-TARTALOM
Az az érdekessége a dolognak, hogy a 12. részig (amíg tart az első ending) nagyjából tartja magát az anime története és mondanivalója ezt a színvonalat. Az első felében semmi érdemleges nem történik, középiskolában vagyunk, fiúk, lányok, kialakulgatnak szerelmek, egy teljesen átlagos középiskolás történetű animével van dolgunk, ami semmi extrát nem tartogat magában. Az egyetlen kiemelkedő szereplő, egy lány: Futami Eriko, aki nagyban kitűnik a viselkedésével. Pont azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy elvonul a társaságtól, minden idejét a könyvtárban tölti, nagyon magas az IQ-ja. És mivel ő maga is tudja, hogy személyisége jelentősen eltér a többiekétől, ezért ő maga sem közelít feléjük. Persze nem bántják őt, pont, hogy az egyik főszereplő srác, Aihara Kazuki figyel fel rá, hovatovább belészeret. De okoz meglepetéseket bőven, már a nevével is, ugyanis a "Futami" név rettenetesen ritka Japánban. Főleg, hogy ezzel a két kanjival írja: 二見 Az animében is megjegyzik, hogy ez nagyon ritka párosítás. Az első kanji a 2-es szám, a másik meg a nézni, de a találni igéhez is használják. Ha nagyon szabadon, vagy inkább debilen le akarnám fordítani, akkor a "kettőslátás" jelentését adnám. Ezen kívül a gasztronómiai ízlése is egyedi. A Chips mindegy milyen ízű, minden egyes alkalommal meghinti majonézzel és mézzel. Valamint a ramenek közül csak az édeset eszi meg. De amúgy eléggé csendes, meghúzódik a háttérben, viszont hozzá képest a többi karakter meglehetősen sablonos. A történet akkortól indul be, amikortól a két nagy szerelmes pár összejön, innestől váltunk endinget. Különben Suara nagyon jól járt, mert sokkal hatásosabb a dala, ugyanis a 13. résztől mindig valami nagyobb hatású jelenetnél van vége az adott résznek, és így jobban megérint a dal, ahogy elkezdődik a zongora-szólam. Lehetne jobb is innentől az anime, de az az igazság, hogy nem az. Mert hát szép és jó lenne a történet, boldogság-hegyek, de hát a szerelem ugye háromszögű is lehet... És ha belép (még ha akaratlanul is) egy harmadik, aki mindig felborzolja a kedélyeket. Nem idealista a történet menete, egy darabig nem is tetszett, hogy a kezdeti vidám randevúk egyszerre csak szomorkás egymás melletti sétává "degradálódnak", mindezek mellett vigyorogva mondják, hogy semmi bajuk, meg hasonlók. Szóval nem tetszett, de aztán rájöttem, hogy ezt nem 30 éves fejjel kell nézni, hanem el kell képzelni, hogy én hogy cselekednék 16-17 éves koromban, (nagyjából ilyen idősek az anime szereplői). Oda jutottam magamban, hogy nem lennék abban az érzelmi fejlettségben, hogy én is másképp viselkedjek, innestől elfogadtam, hogy ők is ilyenek. Felnőtt fejjel már könnyű átlátni, hogy az érzelmek ki nem mondása alaposan felborítja a kapcsolatokat, ahogy az meg is történik a sorozatban, sőt némelyek meg is szakadnak. Amikor tudja az egyik a másikról, hogy baj van, de ő sem akarja firtatni a dolgot, akkor félreáll. De aggódik. Innentől azt gondolom, hogy megoszthatja a nézőket az anime, mert ki hogy viszonyul ahhoz, hogy a szereplők nem feltétlen beszélik meg egymással a problémákat. Én azt javaslom, hogy tegyük a szívünkre a kezünket, és gondoljuk át, hogy mi hogy viselkednénk a helyükben.
SPOILER VÉGE
17 részt láttam az animéből, végig fogom nézni attól független, hogy nem egy mestermű. Tökéletesen középszerű alkotás: Vannak benne jó dolgok, de mivel az első fele nagyon felületes, ezért nagyon messze van az Orange és ReLIFE féle slice of life-októl. Pont azért nem is csodálkoznék azon, hogy ha valaki pár rész után feladná az animét, csak aztán pont a lényegből marad ki... De azt gondolom, hogy elsősorban az fogja tovább nézni az animét, aki lát fantáziát a szereplőkben. Én nemcsak azért nézem végig, hogy egyáltalán meghalljam a Suara endinget, hanem azért is, hogy igazából maguk a karakterek amilyen közegben vannak, abban hitelesnek látom őket. Középiskolások, élik a maguk életét, igazából nem is feltétlen kell fejlett karakterjellemet várni tőlük, fejlődik az a második felében az animében. A fő kérdésnek azt gondolom, hogy látjuk-e a karaktereken azt a "fantáziát", hogy most ugyan ilyenek, de majd érzelmileg érett felnőttek lesznek a velük történt események hatására. Személy szerint ezt látom néhányukban, ez az, ami miatt 6 pontra értékeltem az animét, de amúgy az igazán színvonalas romantikus sztoriktól messze van. Főleg, hogy van néhány olyan szereplő, akik azért hihetetlenül idegesítők. Elsősorban az a két kiscsaj, aki békaplüssökkel, "cuki" hangon játsszák el, hogy az állataik mennyire szerelmesek. Tudom, hogy van a japán csajoknak ez a közege is, de ez már idegesítő, legkevésbé sem aranyos.
Amúgy érdekesség, hogy ahogy fejlődik a japán tudásom, egyre inkább észreveszem a dalszövegek félreromanizálását, vagy az esetleges japán szavak, félrefordítanak (amiket hallás után felismerek). Elég sok ilyen hibát észlelek ebben az animében, a Polished csoport (legalábbis gondolom, hogy csapat) fordításaiban, főleg a dalszövegek romanizálását fájdalmas nézni.
Véget ért ez az év is. Többektől is olvastam, hogy alig várják, hogy véget érjen ez az év. Nem vagyok híve ennek a gondolkodásnak, egyre inkább tudatosodik bennem, hogy mindent meg kell élni olyannak, amilyen. Nekem is nagyon nehéz volt az idei év, de soha nem gondoltam arra, hogy véget akarok vetni ennek az évnek. Kezdem tényleg érezni azt, hogy ha a hibákból tanulva tudok fejlődni, akkor ez egy nagyon jó és hasznos év volt. Főleg, hogy a következő év lesz az 1997-es év 20. évfordulója, ami gyerekkorom egyik legmenőbb éve volt. Ezt csak úgy lehet megünnepelni, ha mindent megteszek azért, hogy a 2017-es év mindennél jobb legyen. Legyen mindenkinek olyan az új éve, amilyennek eltervezte.
És akkor lássuk az idei évre is a Last.fm-es összegzést. Továbbra is ez a kedvenc közösségi oldalam, pont ma beszéltem erről Roninak, mondtam neki, hogy a zenei ízlésemmel többet mutatok magamból, mint bármi mással. Például untig posztolgatnék Facebook-ra mindenféle marhaságot. Mivel a zene nálam is kiemelkedő szerepet játszik életemben, ezért az, hogy éppen milyen zenét hallgatok, vagy hogy kik dominálnak nálam, az többet elárul rólam, mint bármi más. Idénre is vannak szép statisztikák. Idén 20.442 alkalommal hallgattam zenét Last.fm-en (ebben nyilván nincs benne az, amit CD-n hallgatok, vagy rádiót, de ez is nagyon szép arány. 2009 óta vagyok regisztrált tagja a Last.fm-nek, azóta ez a szám a második legtöbb éves lebontásban. Ennél több csak 2010-ben volt, akkor 20.513, de a harmadik legtöbb 2013-ban csak 16.593 volt, úgyhogy ez a szám nagyon jó. Ennyire szeretek statisztikákat böngészni, főleg, amiket én kreálok. Hiszen ebben biztos, hogy minden úgy van, mint a valóságban. Lássuk a számokat előadókra lebontva.
Top 10 Előadó 2016
Hayashibara Megumi (4.303)
Yonekura Chihiro (2.125)
Okui Masami (2.101)
Suara (1.484)
JAM Project (1.143)
HIRO-X (1.010)
Pa-Dö-Dő (632)
Nox (469)
Kimeru (409)
Uehara Rena (408)
Idén elmaradt a Hayashibara Megumi, Okui Masami 1-2 (ahogy a Forma 1-ben mondják, amikor a Mercedes-ről beszélnek), de csak kevéssel maradt el Okui Masami. Még tavaly év végén a BEST OF CHIHIROX II válogatásalbum hatására nagyon felfedeztem magamnak Yonekura Chihirót, és rájöttem, hogy sokkal több dal van tőle, amit kifejezetten kellemes hallgatni tőle. Így lett idén második.
És akkor lássuk az albumok és a kislemezek top 10-es hallgatottsági listáját idénre külön-külön
Top 10 Album 2016
Hayashibara Megumi: Time Capsule (576)
Okui Masami: Symbolic Bride (530)
Yonekura Chihiro: BEST OF CHIHIROX II (521)
Hayashibara Megumi: Slayers MEGUMIX (372)
Suara: Koe (272)
Suara: The Best ~Tie-Up Collection~ (225)
Hayashibara Megumi: VINTAGE White (202)
Hayashibara Megumi: Enfleurage (182)
Suara: Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu (170)
Azért látszik, hogy kik dominálnak nálam, főleg az albumnál. A kislemeznél pedig az új felfedezettek domináltak, főleg HIRO-X-nek örülök, hogy megismertem. Csak 5 kislemeze van, de azokkal maradandót alkotott nálam. És végül itt van az idei legsikeresebb százas dallistám.
Top 10 dalok 2016
Suara: Amakakeru Hoshi (160)
Hayashibara Megumi: Usurahi Shinjuu OFF VOCAL VERSION (155)
HIRO-X: THE MEANING OF TRUTH (139)
Hayashibara Megumi: Usurahi Shinjuu (135)
HIRO-X: future (126)
HIRO-X: WITHOUT END (125)
Matsumoto Rica: XY&Z (95)
Suara: Kanashimi no Yoake Mae (85)
Kimeru - You got game? (83)
ALI PROJECT - Haramitsu Renge (82)
Hayashibara Megumi - Dear Friends (77)
Suara: Kachoufuugetsu (73)
Matsumoto Rica: XY&Z ~OFF VOCAL~ (72)
Hayashibara Megumi: Stay (68)
Suara: Uruwashiki Sekai (67)
Kimeru: OVERLAP (67)
Wada Kouji: Seven (65)
Suara: Nue Dori (64)
Suara: Hikari (62)
HIRO-X: WITHOUT END (Instrumental) (59)
Yonekura Chihiro: Cheers!
Hayashibara Megumi: Yume no Balloon
Wada Kouji: The Biggest Dreamer
Yonekura Chihiro: Sweet True Love
HIRO-X: THE MEANING OF TRUTH (Instrumental)
Okui Masami: Koi Suru Omoi
HIRO-X: ANNIVERSARY
HIRO-X: ANNIVERSARY ~Kakegae no Nai Kimi he~
Hayashibara Megumi: Give a reason
Okui Masami: Aoi Namida
MILK: Sniper (Off Vocal Version)
Yonekura Chihiro: Boku no Speed de
Kimeru: CHAIN OF MIND
HIRO-X: ANNIVERSARY ~Kakegae no Nai Kimi he~ (Original Karaoke)
HIRO-X: Driving Myself
HIRO-X: future (instrumental)
Hayashibara Megumi: Happy Happy
HIRO-X: Shiawase no Uta
Yonekura Chihiro: Butterfly Kiss
Suzuki Keiichi: Flying Man
Bando Taro & Wakai Hajime: The Long Distance of Murder
Sakai Mikio: Identity
Kawai Eri: Madoromi no Rinne
Hayashibara Megumi: Plenty of grit
Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-
Okui Masami: Sora no Uta
Yonekura Chihiro: FLAME
Suzuki Keiichi: Snow Man
Hayashibara Megumi: don't be discouraged
Pa-Dö-Dő: Van még remény (Light Trance Mix)
Yonekura Chihiro: Butterfly Kiss (Instrumental)
Okui Masami: CHAOS LOVE
Yonekura Chihiro: Return to myself
Yonekura Chihiro: Cross
Operatic Troupe: Lambada Ranma
Hayashibara Megumi: raging waves
Yonekura Chihiro: Sweet True Love (Off Vocal Version)
Okui Masami: Hikari he ~I pray to be given~
Okui Masami: Delusion
Yonekura Chihiro: Heaven's Door
Hayashibara Megumi: Over Soul
MILK - Sniper
Okui Masami: SYMBOLIC BRIDE ~Rebellion of Valkyrie~
Suara: Yume ka Utsutsu ka
angela: Kore, Natsu Matsuri
Hayashibara Megumi: -Life-
Yonekura Chihiro: FRIENDS
Yonekura Chihiro: WILL
Okui Masami: JOY
Okui Masami: Just be conscious
Republica: Luxury Cage
Okui Masami: PLATONIC ~Luna~
Okui Masami: Hikari no Hana
Tsuda Akari: Izayoi DEPARTURE
Yonekura Chihiro: Yakusoku no Basho he
Yonekura Chihiro: Calling
Hayashibara Megumi: MIDNIGHT BLUE
Pa-Dö-Dő: Nálam szebbet soha többet
Hayashibara Megumi: Touch and Go!!
angela: Horizon (off vocal version)
Uehara Rena: Todokanai Koi '13
Hayashibara Megumi: Yakusoku Dayo
Hayashibara Megumi: Shuuketsu no Sono he ~AYANAMI ver.~ (off vocal version)
Mivel ma van az év utolsó szerdai napja, ezért több jelenősebb japán zenei kiadvány már nem jelenik meg, így érdemes összegezni. Olyan sok kiadvány nem jelent meg idén a tavalyi évhez képest, de amik megjelentek, azok döntő többségében jók voltak, így az idei évre is készültek olyan dalok Japánban, amely által emlékezetes lesz az 2016-os év.
Essünk túl a nehezén. Az idei év legszomorúbb eseménye a Jpop iparban egyértelműen Wada Kouji halála volt áprilisban. Nem járja, hogy 42 évesen egy életében legendává vált énekes eltávozzon. Emlékére idén jobban előtérbe kerültek a Digimonos dalok, nemcsak a kislemezei, hanem az All of my mind stúdióalbuma, és a The Best Selection~Welcome Back! válogatásalbuma. Hiányzik nagyon, de az ő esetében rá lehet mondani, hogy dalaiban tovább él velünk, mert nagyon jó hallgatni őket. Csak milyen érdekes, hogy tényleg akkor kerül egy előadó, vagy bármilyen művész munkássága más meglátásba, amikor meghal. Ez általánosságban igaz, Wada Kouji is ugyanígy járt nálam. Valahogy most többet jelentenek nálam a Digimonos dalai, meg van néhány saját dal, ami nagyon jóra sikeredett.
Ami még rossz oldal, bár korántsem ennyire, hogy a JAM Project idén megjelentette eddigi legrosszabb Super Robot Wars kislemezét. Sehogy nem tudok megbarátkozni a Shining Storm ~Rekka no Gotoku~ single-lel, olyan unalmas, lapos, semmi nincs, ami kiemelné az átlagból. Azt az egyetlen egy szólamot tudom visszaidézni fejből, amikor Okui Masami énekli, hogy "Rekka no Gotoku" részt, de amúgy az egész dal annyira jelentéktelen, hogy azt el nem lehet mondani.
De van néhány pozitív esemény, megjelenés, amit érdemes kiemelni. A legpozitívabb meglepetést Suara hozta, az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbummal, ugyanis a 8. helyet érte el az Oricon lemezeladási listán, ezzel magasan a legjobb eredményt produkálta eddigi karrierje során. Majd fogok írni részletesen is az albumról, mert szívesen hallgatom, csak azért nem tetszik annyira, mert korán jelent meg. A Futari no Hakuoro széria zárja le az egész Utawarerumono történetet, a videojáték már megjelent, és nagyon várom, hogy amimében is látható legyen végre. Ugyanis sajátságosan zárták le az Itsuwari no Kamen-t, és érdekel, hogy mit hoznak ki a sztoriból. Viszont, mivel anime még nincs, ezért annak openingje és endingje még nem jelent meg, de már tudom, hogy Suara nagyot fog alakítani. A videojáték openingje (Hikari) és endingje (Uruwashiki Sekai) is igazán fantasztikusak lettek. A Hikari könnyed kis dal, pont ettől nagyon jó, mert oldott vidámságot hordoz magában. Az Uruwashiki Sekai pedig egy csodálatos. Suara még ennyi év után is meg tud érinteni, már én sem hiszem el. Az album két kiadásban jelent meg,a limitált kiadás egy Special Disc-kel jelent meg, mely az első Utawarerumono szériából tartalmaz dalokat. Ez is hiányos, ugyanis, csak a főbb dalokat tartalmazza, de kimaradt például a Towa ni, vagy a Kimi no Kawari, melyek a videojátékhoz köthetők. Több értelme lett volna egy komplett, nagy válogatásalbum megjelentetése, amikor kijön az anime, és azok dalaival együtt, és arra rátenni Uehara Rena: Yume no Tsuzuki dalát is, mely az OVA ending dala. De az, hogy F.I.X. Records és az AQUAPLUS kihozott egy Top 10-es helyezést egy kiadványukból, arra tényleg nem volt még példa, és fantasztikus eredmény. Csak legyen folytatása, és jelentessenek meg hasonló sikereket.
Okui Masami idén nem jelentetett meg a szólókarrierjében albumot, vagy kislemezt, de érdemes megemlíteni őt is, mert nemrég, karácsony előtt, tartott egy akusztikus koncertet. Ez egy egyszerűbb, szerényebb hangszerelésű koncert volt, még a dalok listája is nyilvános, amiket felénekelt:
White Season
Sanctuary
Still Love
Haitoku no KISS ~Love of a fallen angel~
Iiwake
PLATONIC
Fuyu no Himawari
Koi Suru Omoi
I'd love you to touch me
Boukensha
Ajisai
Rondo-revolution
J
ANGEL'S VOICE
Sayonara
Maria
Az utolsó két dal, amolyan "Encore", tehát visszatapsolás után énekelt dalok. A koncert különlegessége nemcsak az akusztikus hangszerelése (Unplugged) volt, amivel kellemes, családias hangulatot létesített, hanem az is, hogy néhány rajongó elsírta magát a dalok hallatán. Ez meglepte Okui Masami-t, írt róla a blogjában, hogy nem számított arra, hogy ilyen hatást fog kiváltani. Nincs min meglepődni. Okui Masami nem szeret a magánéletéről beszélni, és még régebben rájöttem, hogy azért nem, mert a dalaiban énekel önmagáról, ezáltal sokkal többet tudhatunk meg róla, mint akár egy önéletrajzi könyvből. A dalok alapján szinte biztosra vehető, hogy az énekesnő sokat megélt az életében érzelmi oldalról, ami által hitelesek és szívet megérintőek a balladái. Jó érzés hallani, hogy nemcsak én vagyok ezzel így. :)
Hayashibara Megumi pedig annál nagyobbat alakított a Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu animével. Maga az anime is nagyon jó lett, és Hayashibara-sama is nagyot alakított a könnyűvérű nővel, aki a végzet asszonyaként megpecsételte két srác barátságát. De persze az anime ennél többről szól, és hamarosan jön a második évad, méghozzá most januártól! Ami új Hayashibara Megumi kislemezt vetít elő. A megjelenése már biztos, addig is hallgassuk az Usurahi Shinjuu dalt, mely az első évad openingje. Igazán különlegesre sikeredett, Shiina Ringo a jazzes stílusával egyedi dalt adott Hayashibara Megumi repertoárjának.
Most, hogy kiemeltem az év fontosabb eseményeit, a japán azon részében, amiben érdekelt vagyok, jöjjenek listázva az idén megjelent albumok és kislemezek:
Január:
Január 20: Matsumoto Rica: XY&Z
Január 27: Suara: Amakakeru Hoshi
Február:
Február 3: Hayashibara Megumi: Usurahi Shinjuu
Február 3: Hayashibara Megumi: DUO
Február 10: JAM Project: Gekka
Március:
Március 30: Wada Kouji: Seven ~tri.Version~
Április:
Április 6: Chihara Minori: Innocent Age
Július:
Július 27: JAM Project: Shining Storm ~Rekka no Gotoku~
Július 27: Suara: Honoo no Tori(Digitális kislemez)
Augusztus:
Augusztus 24: ALI PROJECT: A-Kyuu Kagenrei
Augusztus 24: Kitadani Hiroshi to Kishidan: We Can!
Augusztus 31: angela: LOVE & CARNIVAL
Szeptember:
Szeptember 21: Suara: Hikari(Digitális kislemez)
Október:
Október 19: angela × fripSide: Boku wa Boku de Atte
November:
November 2: JAM Project BEST COLLECTION XII: THUNDERBIRD
November 2: JAM Project: The Brave
November 9: Suara: Utarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu
Idén augusztusban ismertem meg a japán zenét 10 éve. Ez szinte azonnal magával hozta a rajongásomat, ami tart a mai napig is, és szinte teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy el fog kísérni egész életemen át, mert manapság is felfedezek olyan "területeket", amiket még nem hallottam, és nagyon tetszik.
Egész érdekesen indult, igazából japán dalt először 1992-1993 táján hallottam, amikor a Múmin ment a Magyar Televízió egyes csatornáján péntek esti meseként. Tudtam már ekkor is, hogy amit hallok, az japán nyelvű, ugyanis már ekkor meg tudtam különböztetni a kínai. és a japán nyelvet attól, hogy a japán írás "ritkásabb". Már ekkor is néha figyeltem a híradót, és amikor Kínáról vagy Japánról volt szó, akkor mindig ment alul valami szöveg, itt láttam meg a különbséget a két nyelv között. És mai fejjel azt mondom, hogy óriási csoda volt, hogy az opening japán nyelven ment, és hihetetlenül tetszett már akkor is. Ez pedig Shiratori Emiko: Yume no Sekai he dala volt.
Emlékszem, ekkor még megfoghatatlan volt számomra az egész nyelv. Annak alapján, amit láttam az írásból, azt gondoltam, hogy a japán nyelv olyannyira idegen volt számomra, hogy nem is a mi "beszédkészletünket" használják, nem a, b, c... betűket mondanak, hanem valami teljesen mást. Ráadásul mivel láttam, hogy a japán (meg a kínai) emberek teljesen másképp néznek ki, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy ők egy másik bolygón élnek. Hihetetlenül ijesztőnek tartottam őket. Most meg... De hát az ilyen hiedelmektől szép a gyerekkor (többek között).
Ezután néztem még egy japán rajzfilmet, ami magyarul Könyvek Könyve címen ment. Most nézem, hogy a japán címe: Anime Oyako Gekijou volt. Ez azért volt kedves számomra, mert számomra teljesen játékosan mutatta be a biblia világát, én meg katolikus iskolába jártam, így volt lehetőségem rajzfilmen (vagy animén) keresztül is megismerkedni a bibliai történésekkel. Ennek volt egy folytatása is, amikor egy kisgyereknek a kiskutyája esett bele egy számítógépbe, abban voltak a bibliai történések. És szegény kiskutyát keresték a gyerekek, közben időutazás-szerűen különböző bibliai történéseken voltak jelen. És akkor még persze nem tudtam, hogy animét nézek... De az érdekes, hogy az első széria 1982-ben ment, a második pedig 1983-ban, és már akkor is foglalkoztatta a japánokat számítógép jövője, és az abban rejlő lehetőségek.
Aztán, ahogy lementek ezek a sorozatok nálunk is, igazából el is felejtettem, hogy léteznek Japánban is rajzfilmek, éltem a magam gyerekkorát. Aztán, ahogy bejöttek bejöttek az olyan klasszikusok, mint a Dragon Ball, vagy a Sailor Moon, ezek már egyáltalán nem tetszettek. Visszataszítónak is undorítónak tartottam őket, és mélységesen egyetértettem az ORTT-vel, amiért késői időpontra tették a Dragon Ballt. Bele-belenéztem, de egyáltalán nem tetszett, amit láttam, undorítónak tartottam a benne levő erőszakot. Ekkor még nem értettem az egészet, sőt, talán azt sem tudtam, hogy ezek is Japánból származnak. De ezzel bőségesen elvoltam, és bizton állítottam, hogy ilyet soha nem fogok nézni.
Na de nem úgy van az, ahogy azt a Móricka elképzeli. 2005-ben kezdtem el komolyan használni az internetet, és emlékszem, hogy nagyon örültem annak, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóan szeretik a Nintendo játékokat. Akikkel egész jól elcsevegtem, azokat fel is vettem MSN-re. Ekkor már 2006 eleje volt, itt találkoztam még komolyabban animékkel, ugyanis néhányuk rajongó volt, amit nem is volt rest kiírni személyes üzenetként, vagy a profilképe is egy anime karaktert ábrázolt. Ekkor már nagyjából tudtam, hogy ez valami Japánból származó cucc, és összekapcsoltam a Dragon Ballal, és a Sailor Moonnal. Elfogadtam, hogy ezeket nézik, de ekkor is szent meggyőződésem volt, hogy ezeket nem érdekelnek. Az első ezzel kapcsolatos változás júliusban ért el, amikor Krisi barátom megpróbált rávenni arra, hogy legalább ismerjem meg ezt a világot. Ő ekkor két animét szeretett, a Kaleido Star-t és a Tokyo Mew Mew-t. Ekkor ismertem meg az első japán dalt, amit átküldött. Ez az r.o.r/s-től a Tattoo Kiss volt. Ez a Kaleido Star 3. openingje. Emlékszem, hogy meghallgattam, de csak értelmetlen zenét hallottam. Meg is mondtam neki őszintén, hogy meghallgatnám rádióban, de hogy ilyen zenét állandó jelleggel hallgassak, az kizárt.
Ő ennek ellenére beszélt nekem az animékről olykor-olykor, amit meghallgattam, de nem foglalkoztatott a dolog. Öregnek tartottam magamat hozzá akkor 20 éves fejjel. De aztán csak úgy döntöttem, hogy belenézek a Kaleido Star-ba, ami ekkor az RTL Klub-on a hétvégi gyerekműsorban ment. És emlékszem, hogy hihetetlenül tetszett, amit láttam. Nagyon hangulatos volt, kifejezetten tetszett, hogy akár a valóságban is előforduló jeleneteket (igen, nekem is fáj ez a magyartalan mondatrész, de jobb nem jut eszembe...) láthatok rajzfilmes közegben. Egycsapásra megváltozott a véleményem az animékről, és rákaptam. Ezután volt az, hogy Krisi elküldött még néhány számot, ami neki kifejezetten tetszett. Különösen örültem a Kaleido Star második openingjének, A Yakusoku no Basho he dalnak. Ennek köszönhetően igen hamar megismertem Yonekura Chihirót. De volt valaki, aki azonnal megragadta a figyelmemet, ő pedig Hayashibara Megumi volt. A brave heart volt a legelső dal, amit hallottam tőle. Nagyon tetszett a vidám, oldott hangulata, olyan érzésem volt, mintha semmi nagyot nem akar alkotni, csak énekelni egy jót, ami a szívéből jön. És a hangjára is azonnal felfigyeltem. Ő volt az első, akitől konkrétan elkezdtem számokat keresni. Hamar megtaláltam néhány Slayers és Shaman King dalt és még néhányat más animékből. Sokféle előadót ismerek életem során, sokakat tisztelek is munkásságukért, de senki nem volt akkora hatással rám, mint Hayashibara Megumi, amikor megismertem őt. Teljesen átszellemülten hallgattam a Give a reason, Northern lights és a Reflection dalokat. Annyira a fejemben voltak, hogy még éjszaka sem tudtam aludni, egész idő alatt főleg ezt a három dalt hallgattam. Talán ez a három dal volt az, amivel tökéletesen tudtam azonosulni érzelmileg. Teljesen átjárt az érzésvilág. Mondjuk ebben közrejátszott az is, hogy 2006-ban életem történetében egy nagyon rossz korszakából kerültem át egy nagyon jóba, és ezt spékelte meg számomra olyan új dolgok, mint animék, japán dalok. Ez az egész együtt egy hihetetlenül euforikus állapotot eredményezett, ma is, mint egy nagyon jó korszak emlékszem 2006 második felére.
Igazából ha "versenyeztetném" a Slayers anime Get along és Give a reason dalait, már akkor is a NEXT openingje nyert volna a dinamizmusával és erejével. De volt valami, ami mindig hallgattatta velem a Get along-ot is. Ez pedig Okui Masami hangja. Itt hallottam először, sőt az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem Hayashibara Megumi és Okui Masami párosa olyan szinten van, mint a '60-as évek fiataljainak az Illés, Omega, Metro hármas, ennek ellenére már a legelső alkalommal meghallottam, hogy Okui Masami hangja erősebb, jelentősebb. Nem feltétlen egyenrangú duó, Okui-sama dominánsabb. Elkezdtem keresni tőle is dalokat, olyanok jöttek tőle első körben, mint a Rondo-revolution, Shuffle, spirit of the globe, Sora ni Kakeru Hashi, Jama wa Sasenai és ezek ha lehet, még nagyobb hatással voltak rám, mert erőteljesebbek voltak, rockos hangzásukkal és az énekesnő hangjával szinte megkövetelték a helyet a szívemben. A Rondo-revolution egy átlag anison dal, ezt inkább csak kellemes hallgatni, de a spirit of the globe azért jelentős, mert előtte nagyon kevés szomorú, lassú dalon sírtam el magam, a spirit of the globe ilyen volt.
2007-ben folytatódott a nagy őrület, Okui Masami volt az első, akinek megismerkedtem aktuális kislemezeivel és albumaival (a régiek később jöttek). A Remote Viewing nagyon tetszett, mert erőteljes hangzás mellett (nem is mondanám rock-nak, inkább powerful pop, úgy tudom, van is ilyen zenei stílus) a vidám ének hihetetlen jó párosítás volt. Aztán jött a Masami Life album, amit szintén megjelenésekor ismertem meg, de ez azért érdekes, mert ekkor még nem fogott meg annyira Okui Masami saját stílusa, ezért nem hallgattam ezt az albumot olyan sokszor. Ez az év más miatt volt érdekes japán zene szempontjából. Ekkor már aktívan élt a BigN-es Nintendós csoport, és furcsa dalok keringtek MSN-en. Konkrétan a MOTHER nevű NES játék (ami Amerikában és most már Európában is Earthbound néven vált ismertté) zenéje, abból dalok, ami hihetetlen érdekes volt. Méghozzá a lehető legpozitívabb értelemben. Fogok majd írni erről az albumról részletesen, mert tényleg azt gondolom, hogy külön postot érdemel. Ugyanis hozzám is eljutottak a dalok, és hihetetlenül egyedi volt. Abból a szempontból, hogy egy japán játékhoz egy 14 éves brit lányt, bizonyos Catherine Warwick-et kértek fel (két szintén brit férfi mellett), hogy énekeljen fel dalokat a játékhoz. Ezek a dalok nagyon kedvesek, aranyosak és a két férfi által elénekelt dalokról is azt gondolom, hogy hihetetlenül egyedi színfoltja a japán (?) zenének. Az album érdekessége az, hogy az első MOTHER játékban hallható zenék kaptak egy könnyűzenei hangszerelést. Nagyon tetszett, ahogy itt megvalósították, nem is értem, miért nem terjedt el általánosan. Ezt tudom egyedül kiemelni ebből az évből, lassan tágult az érdeklődésem a különböző japán előadók irányába.
A 2008-as év a Hayashibara Megumi és Okui Masami zenei reprtoárjának teljessé tételéről szólt. Valamiért nagyon nehéz volt megtalálni a stúdióalbumaikat, Hayashibara Megumi albumaira konkrétan úgy gondoltam, mint valami misztikum, ami kizárólag a kiváltságosok számára érhető el. Ezek a kiváltságosok pedig azok, akiknek megvannak az albumok eredetiben. Aztán egy dél-amerikai fórum segítségével meglettek, de még előtte sikerült beszerezni az r.o.r/s egyetlen stúdióalbumát, a dazzle-t. Az egész nyaram zeneileg szinte csak erről az albumról szólt. Annak ellenére, hogy nem vagyok feltétlen híve a trance zenének, ezt az albumot kifejezetten szerettem hallgatni. És szeptemberben találtam meg a Hayashibara Megumi és Okui Masami stúdióalbumokat, és úgy éreztem, hogy részben én is kiváltságos lettem... hiszen digitálisan megvannak a dalok. Az az érdekes, hogy Hayashibara-sama visszaszerezte a dominanciáját nálam, az volt az érzésem nála, hogy Okui Masami az erőteljesebb hangjával nem tud feltétlen érzelmeket kiénekelni, amik mentek Megumi-nak, ezért szinte éjjel-nappal csak őt hallgattam. Mégis Okui-sama volt az első mérföldkő abban, hogy tőle vettem először albumot eredetiben. Ez pedig az első két albuma, a Gyuu és a V-sit. volt.
EBay-en találtam meg, nem is emlékszem az eladó nevére, csak arra, hogy nagyon olcsón sikerült beszerezni, 4-4 font darabja, azt hiszem még a postaköltséget is nagyon szerényen mérte. Még az is dokumentálva van (a képen), hogy 2008. december 5-én érkeztek meg. Nemcsak azért örültem ezeknek, mert kedvenc előadótól eredeti CD-k, hanem azért is, mert ekkor (és igazából most is) annyira különlegesnek gondoltam a japán zenét, hogy nem is gondoltam volna, hogy ezeket is lehet ugyanúgy CD-n hallgatni, mint bármelyik magyar vagy külföldi zenét. Ezen nappal kiderült számomra, hogy igen. :) De ebben az évben azért is Hayashibara Megumi dominált nálam, mert visszatért a Slayers, és a Plenty of grit kislemez és a Slayers MEGUMIX válogatásalbum nagyon tetszett. Okui Masami-tól nem volt valami erős ez az év, de novemberben nagyon örültem a Melted Snow kislemeznek, valamint hír volt, hogy vele együtt jelenik meg az Akasha album is, de az eltolódott a jövő évre.
2009 volt az az év, amikor elkezdett jelentősen bővülni a zenei érdeklődésem. Nincs mit tagadni rajta, eddig nagyon orientált volt, hogy mit hallgattam, és a vérfrissítés kifejezetten jól jött. Ebben az évben ismertem meg komolyan az Animelo Summer Live nevű koncertsorozatot, megnéztem néhány felvételt. Itt figyeltem fel először angelára, akik a Spiral című dalukkal azonnal belopták magukat a szívembe. A JAM Project-et is itt hallottam először, de annak ellenére, hogy megtudtam, hogy Okui Masami is tag, ekkor még nem tetszett, amit csináltak. Nem láttam értelmét annak a zenének, amit művelnek. Nagyjából sejtettem, hogy animék és játékok tekintetében milyen körökben mozognak, de teljesen értelmetlennek tartottam, hogy egy előadónak minden egyes dala erőteljes legyen. Ennek ellenére rákaptam a Rescue Fire kislemezükre, és volt egy dal, ami kifejezetten tetszett tőlük, a Cosmic Dance. Ez jóval visszafogottabb, lassabb dal. Ekkor kezdtem el felfedezni magamnak azokat az előadókat (szintén az Animelo Summer Live-nak köszönhetően), melyek az "anison" berkein belül alkotnak.
Innen jött az ALI PROJECT is, az eszem meg elment, mert nagyon a zenéjük hatása alatt voltam. Május végén volt újdonság a Jigoku no Mon kislemez, azt gondoltam, hogy ez nagyszerű lehetőség lesz megismerni az együttest. Nagyon tetszett, és már ekkor felfigyeltem arra, hogy annak ellenére, hogy sötét hangulatúak a dalaik, mégis nem feltétlen ezt az összhatást adja. Egyből rájöttem arra, hogy nem kell feltétlen komolyan venni ezt a sötét hangulatvilágot, mert a zene lüktetése, dominanciája hihetetlenül pozitív érzetet adnak nekem. Ennek ellenére az énekesnő hitelesen adja át a gondolatait, és azért van néhány olyan dal, ami tényleg depressziós, és lehúz. A másik komoly hatás, hogy 2009 nyarától kezdtem el AnimeConon belül karaokéra járni. Voltam már a nekem legelső AnimeConon (2006 ősz) is a karaokén, már ekkor is érdekelt a dolog, de sokkal inkább csak az, hogy az általam ismert néhány dalból felhangzik-e valamelyik. Ekkor a fentebb felvázolt okok miatt annyira beszűkült volt a japán zene iránti érdeklődésem, hogy nem az érdekelt, hogy hallok-e új dalokat. Ez csak 2009 nyarától történt meg, amikor azért ültem karaoke terembe, hogy hallok-e olyan dalt, ami megtetszik esetleg. Na meg egyéb dolgok is kötöttek a karaokéhoz, de annak örültem, hogy megismertem férfi előadóktól olyan dalokat, amik tetszettek.
Így ismertem meg például a Lovely Complex-ből, a ONE PIECE-ből dalokat, de a NARUTO-ra, is itt figyeltem fel komolyabban. Bár ebben az esetben a dolog ott hibádzott, hogy az adott előadótól csak az adott anime dalok érdekeltek, amiket hallottam tőlük, nem feltétlen kezdtem el náluk azt, hogy rákeresek egyéb dalaikra, így annak ellenére, hogy sokat hallgattam őket, a "Hayashibara Megumi - Okui Masami" alapkoncepció megmaradt. Olyannyira, hogy a 2009. augusztus 21-én megjelent Okui Masami: Self Satisfaction albumot a mai napig mesterműnek tartom. De Hayashibara Megumi is maradandót alkotott, hiszen folytatódott a Slayers (Front breaking) és a Shuuketsu no Sono he is egyedi kislemez tőle.
Ismerős volt még Suara neve is az Animelo Summer Live-ból, ő is még 2009-hez köthető. Október végén jelent meg Akai Ito kislemeze, gondoltam, itt a remek lehetőség, hogy megismerjem őt. A címadó dal akkor annyira nem maradt meg bennem, de a B-side track, a Watashi Dake Mitsumete azonnal kedvenc lett. És az mindig jó jel, ha megszeretjük egy kislemez második dalát, mert általában úgy szokott lenni, hogy ha csak a kislemez címadó dala köthető az animéhez, akkor a második dal egy olyan saját szerzemény szokott lenni, ami jóval közelebb áll ahhoz, amit az előadó valójában művel. Ezt jó dolognak tartom, mert személyes megfigyelésem szerint egy animéhez amikor írnak dalt, akkor általában két dolgot vesznek számításba: Illeszkedjen az adott animéhez a dal, és az előadóhoz is passzoljon valamennyire. De az tény, hogy leginkább az animét veszik figyelembe, mert néhány előadó esetében "csodát" műveltek. Konkrétan Suara is így járt 2014-ben a Fly away -Oozora he- kislemezzel. Mai napig az a legrosszabb kiadvány tőle. De az Akai Ito kislemez egy hatalmas rajongás kezdete volt, és a fentebb írt rossz példa ellenére a mai napig azt gondolom, Suara azon nagyon kevés előadók közé tartozik, akiknél nagyon kicsi a különbség az animés- és a saját dalok között.
A másik előny, hogy általában két különböző előadó énekli egy adott anime openingjét és endingjét, ezáltal is minél több előadót meg lehet ismerni. Jó példa nálam erre például a Solty Rei anime, aminek az endingjét Ohmi Tomoe adta elő, ezt ismerem, és érdekelt az opening dal. Az pedig nem más meg rock-tól a clover. Ez pedig hihetetlenül érdekes dal: pörgős, vannak benne rockos elemek, de leginkább az énekesnő dinamikus, gyors éneke teszi élővé, izgalmassá a dalt. A keményebb hangzásra pedig jó kontraszt az énekesnő magas hangja. A B-side track is tetszik, ennek ellenére több dalával nem ismerkedtem meg, mert volt egy olyan gondolatom, hogy nem nagyon tetszene a többi dala. Egyedi zenét művel, mi több, az indie stílusba sorolnám, amiről már a sajátságos név is árulkodik.
2010-ben volt az, hogy ebben a "tágabb körben" orientálódtam, és azokra az előadókra helyeztem a hangsúlyt, akik direktben az anison stílusban jártasak, így újra nagyobb hangsúlyt kapott Yonekura Chihiro, valamint elsősorban azokat az előadókat sorolom ide, akik jelen vannak / voltak az Animelo Summer Live-on. Így jött a képbe Chihara Minori, Kuribayashi Minami, Mizuki Nana, Horie Yui, valamint ekkor hallgattam minél több kislemezt angelától, ALI PROJECT-től, Suarától. A JAM Project kimaradt, mert még ekkor is előítéletes voltam velük szemben, viszont a legnagyobb hatást egyértelműen Suara gyakorolta rám. Nem győzöm ismételni magam, hogy a balladái mekkora hatást gyakoroltak rám, mai napig azt gondolom, hogy mestere a műfajnak, itt-ott pedig hogy a saját lelkét halljuk énekelni, mert annyira szépen, érzelemdúsan énekli, hogy az nem lehet szimplán munka vagy kötelesség, amiért bért kap. Ekkor már nem voltam azon, hogy még előadókat megismerjek, és hogy minél tágabb legyen a japán zenei "tudásom", bár a ONE PIECE MEMORIAL BEST válogatásalbum és néhány Arashi dal biztosított némi változatosságot. De alapvetően maradtam az anison zenénél, a 2010-es év egyértelműen Suaráé volt nálam.
2011 legelején döntöttem el azt, hogy levetkőzöm az előítéleteimet a JAM Project-ről, és meghallgatok néhány albumot tőlük. Robbantak is hatalmasat, azóta legalább annyira az életem részei, mint Hayashibara Megumi vagy Okui Masami. Érdekes mód az egyik Okui Masami előtti albumot (később lépett be az együttesbe) tartom a legjobbnak. A BEST Project album volt az, amelyik végképp rajongóvá tett, ezt erősítette a harmadik BEST COLLECTION album, a JAM-ISM, amit a mai napig a legjobb JAM Project albumnak tartok.
És ezek után nagyon új dolgok nem értek, úgyhogy a történetmesélés lényegi része itt véget ér. Nem nagyon hallok olyan dalokat, amik nagyon megfognának. Illetve egyet tudok még kiemelni. Azt hiszem, a 2011-es tavaszi MondoConon hallottam először karaokén a Higurashi Naku no Koro ni Kai anime openingjét, a Naraku no Hanát. Erről a mai napig azt mondom, hogy életemben valaha hallott összes dal közül a legfurcsább. Egyszerre nagyon vidám, de nagyon szomorú is, akkor szoktam hallgatni, amikor valami nagy baj ér, de nem érzem reménytelennek a dolgot, de akkor olyannyira a dal hatása alá kerülök, hogy napokig szinte csak ez jár a fejemben. Úgy tudom, hogy ezt a trance stílusba sorolják, van egy különlegessége ennek a zenei stílusnak. Annak ellenére, hogy pörgős, lehet rá táncolni, mégis alkalmas arra, hogy fájdalmas érzéseket fejezzenek ki vele. Még 2011-ben megjelent egy "album-páros", a TRIBAL LINK-L, és a TRIBAL LINK-R. Ez az I've Sound produkció albumpárosa, ők kifejezetten a trance zenére szakosodtak. Sőt, a Naraku no Hana előadója Shimamiya Eiko is náluk van leszerződve. Szóval ezen a két albumon hallható egy-egy dal Okui Masami eladásában, az Abyss és az Automaton. Ezek is szintetizátorral (vagy talán inkább gépzene) van feljátszva, mind a két dal pörgős, de hihetetlenül fájdalmasak. Nagyon ritkán szoktam hallgatni ezeket a dalokat, pont azért, mert tudom, hogy nagyon a hatásuk alá tudok kerülni. De ugyanígy az I've Sound-hoz tartozott Kawada Mami is (ő idén januárban jelentette be visszavonulását), aki például a To Aru Majutsu no Index animének énekelt dalokat, azok is hasonló érzelmekkel bírnak, bár nem annyira erősek, mint a fentebb felsoroltak.
Igazából azért sem értek nagy hatások, mert egyrészt nagyon elszoktam az animenézéstől, emellett a MondoCon is elmaradt nálam néhány évre, így csak a megszokott kedvenceket hallgattam. Részint ezért is szoktam vissza 2015 végére az animékhez, mert remélem, hogy hallok olyan új dalokat, amik új hullámokat indítanak el, másrészt meg újra járok MondoCon-ra, és tervezek most ősszel is menni. És hátha ott is hallok új dalokat. A 2015-ös év egyébként Matsumoto Rica miatt volt jelentős, mert ekkor fedeztem fel komolyan a Pokémonos dalait.. Sajnos nagyon kevés stúdióalbuma van, ezért a RICA the BEST a legjobb kiadvány arra, hogy megismerjük a saját dalait is. Amit érdemes, mert van néhány nagyon jó közöttük. De az biztos, hogy ezek a Pokémonos dalok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy újra játsszak a játéksorozattal. Ezek a dalok is nagyon jól meg vannak írva, jól illenek egy shounen animéhez, de Matsumoto Rica hangja kellőképpen erőssé teszi őket, ezáltal olyanok, amelyek bármely korosztály számára hallgathatók, akár meg is szeretheti az, aki nyit feléjük. Nekem is nagyon jól megfér a többi japán zene mellett, és néha érzem is, hogy szükség van rájuk, hogy ne felejtsem el azt a lelkesedést, amivel megálmodtam az életem.
Az idei, 2016-os év is hozott újdonságot elsősorban a Prince of Tennis-nek köszönhetően. Általa ismertem meg HIRO-X-et és Kimeru-t. Mind a kettejüknek nagyon örülök annak ellenére, hogy szűkös a repertoárjuk, különösen HIRO-X-nek. De az ő 5 kislemezét különlegesnek tartom, és ő is azok közé tartozik, akinél nem értem, hogy miért nem lett ismertebb. Hellyel-közzel képben vagyok annak ügyében, hogy mi alapján szerződtet le egy kiadó egy előadót, de akkor is igazságtalannak tartom, hogy bizonyos feltételek és megkötések miatt ismeretlenek maradnak jó hangú énekesek, akiknek ráadásul személyes megítélésem szerint jó dalaik is vannak. Most már HIRO-X-et sem hallgatom annyira, mint néhány hónapja, de az év elején nagy örömöt okozott az, hogy általa megismertem egy olyan férfi előadót, akinek dalaival azonosulni tudok. Kimeru zenei karrierje meg rendkívül érdekes. Van a Prince of Tennis-nek musical-je is, és abban ő maga is szerepelt, amikor az Echizen Ryoma karakterét alakítő színész baleset miatt megsérült, és hónapokig nem tudta vállalni a szerepet. Úgy tudom, hogy Kimeru helyettesítette. Úgyhogy neki eléggé sokáig köze volt a Prince of Tennis-hez, de a zenei karrierjét egyértelműen két csoportra lehet sorolni.
Volt egy rövid animés időszaka, Prince of Tennis és Yu-Gi-Oh! dalokkal, és utána csak saját dalokat énekelt, és azokból jelentetett meg kislemezt. De milyenek? Utaltam már rá egy korábbi blogpostban, hogy egyfajta nyitottság kell a saját dalaihoz. Ezt a fajta "nyitottság-igényt" megerősítik azok a képek is, amiket akkor kerestem róla, amikor már végképp gyanús volt nekem a dolog. Igazából a nemi- és szexuális orientáció környékén keresgéltünk néhány japán zene rajongó ismerősömmel, akik ismerik Kimeru-t, hogy mi lehet a helyzet vele. A jobb oldali kép a You got game? kislemez borítója a Prince of Tennis első endingje, itt nincs semmi különös, de néhány képen, amit találtam róla annyira nőies a fizimiskája, hogy ott már nemcsak arról van szó, hogy az ázsiai férfiak nem annyira maszkulinok, mint a többi faj, hanem ott már más dolgok vannak a háttérben. Néhány saját dala is erősen köthető a mássághoz. De amúgy semmit nem árul el magáról, sőt annyira homályos a kiléte, hogy még a valódi nevét sem mondta meg soha.
Egyébként jellemző ez a japán előadókra, hogy nagyon keveset tudni a magánéletükről. Ezért azok az előadók, akiknek nemcsak a dalaikat írják meg, de a stílusukat, fizimiskájukat is meghatározzák, azokról el lehet mondani, hogy szinte semmit nem tudni róluk, hiszen nemhogy alig beszélnek magukról, de a dalaikkal az egyéniségüket sem ismerhetjük meg. De van jó néhány olyan is, akikről el lehet mondani, hogy dalaikkal tényleg önmagukat adják, hogy általa meg lehet ismerni. Többek között ezért szeretem Okui Masami-t nagyon, mert amikor elkezdett magának írni dalokat, és olyanokat, amikről gyanítható, hogy önmagáról szól, azokat sokkal közelebb érzem magamhoz. Sok olyan dala van, ahol hallható, hogy önmagáról énekel, és ezáltal azt gondolom, hogy össze tudnék írni róla egyfajta biográfiát, hogy hogyan alakult a zenei karrierje alatt az élete, mi alapján születhettek meg a dalok. De azt gondolom, hogy ehhez tényleg nagy rajongónak kell lenni, és figyelni kell magát a dalt is, hogy mit akar közvetíteni vele. És akkor rájöhetünk arra, hogy nem kell feltétlen ismerni a dalszöveget, hogy tudjuk miről szól a dal, elég csak a zenét és a dallamot és a mögötte megbúvó érzelmeket figyelni. A végére már nagyon átmentem mesélősbe, de ezért érdemes animék által (is) megismerni különböző előadókat, mert érdekes dolgokat lehet tapasztani. Nevezhetjük akár ezt a 10 évet utazásnak is, de ez a bizonyos utazás csak azokkal az előadókkal tartós, akiknek a zenéje tényleg többet mond annál, mint amit laikusként hallani lehet. Valószínűleg azért szakadt meg olyan gyorsan a kontaktus shounen animék előadóival, mert ezek döntő többségét tényleg csak az adott animéhez írják, ami lehet pörgős, hangulatos és hasonlók, de ha nem mond többet, akkor gyorsan feledésbe merülnek. 23-24 évesen még jóval kevesebbet tudtam arról, hogy milyen valójában a japán zene, ezért naivabban is álltam hozzá. De volt valami megérzésem, hogy azok a dalok semmilyen módon nem szólnak önmagukról. Ezért is hagytam fel velük, meg most már azért jönnek olyan férfi előadók, akiknek dalaival egyre jobban tudok azonosulni.
Néhány napja ismertem meg például Hoshi Soichiro: Shining Tears dalát, én köszönöm, hogy megismerhettem. Csodálatos, újabb példa arra, hogy léteznek férfias balladák. Azonnal jött a katarzis-élmény, olyan szinten, hogy ezt tervezem a mostani őszi MondoConon versenyen elénekelni. Leeával is közöltem a tervemet, javasolta, hogy nézzem meg az animét, és foglalkozzak komolyan a szöveggel. Rájöttem, hogy igaza van, mert elég mély érzésekről szól ez a dal, és elő kell tudni adni hitelesen. És persze a gyakorlás... Egyelőre az anime 1. részét néztem meg soron kívül, és találtam angol fordítást a dalhoz. Örömmel vettem tudomásul, hogy jól állok, és úgy néz ki, hogy menni fog.
Kicsit azért is tértem ki az idei évre jobban, ha már kimaradt néhány év, hogy magamnak is jelezzem, hogy ma is érnek új hatások, és megismerkedek olyan dalokkal, amik lehetnek rám olyan hatással, mint akár Hayashibara Megumi 2006-ban. De erre szükség is van, mert ez tartja a japán zenei rajongásomat fiatalon és lelkesen. Itt volt nemrég Uehara Rena is (aki továbbra is itt van, csak hogy ő sem maradjon ki a felsorolásból), és érzem, hogy még nagyon nincs vége a dolognak. Úgy érzem, hogy a japán zene által egy fantasztikus világgal ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy azért jó néhány dolgot ismerek árnyoldalról is, azt gondolom, hogy végig fogja kísérni az életemet, és biztos vagyok benne, hogy lesz 20, 25, sőt 50. évforduló is.
Egyre inkább oda jutok magamban, hogy az AQUAPLUS és a hozzá kötődő lemezkiadó cég a F.I.X. Records bár kis cégek, de a maguk szűkös keretein belül csodákat művelnek. Nemrég kezdtem el komolyabban foglalkozni Uehara Rena (képen is ő látható) dalaival, és hihetetlen a hatása alatt vagyok. Bár nem olyan nagy hatású, mint Suara, de a The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ válogatásalbumát hallgatva, azért neki is vannak olyan dalai, amivel a rabjává tett. Igazából pont a szűkös diszkográfiája vett arra rá, hogy ismerjem meg jobban a dalait, hiszen azt könnyen lehet ezáltal. 5 stúdióalbuma és 5 kislemeze van, valamint 2 további kislemezen közreműködött. Ez nem sok, a Winampen a teljes repertoárja 93 dalban és 1015 MByte-ban merül ki. Úgy, hogy az összes dala 320 kbps mp3-ban van meg. Hogy nem tudta elérni az 1 GByte-ot. :D Meg persze az ismétlődéseket is számolja, a Winamp. Külön dalként kezeli az azonos dalokat különböző albumokról. Például a Yume no Tsuzuki fent van a kislemezről is, de rajta van a Jewelry Songs albumon, és a fent említettebb válogatásalbumon is, így 3 különböző dalként értelmez egyet. De mit sem foglalkoztat ez, amikor a dalai önmagában csodálatosak.
Viszonylag későn, csak 2012-ben ismertem meg. De az emlékezetes volt abból a szempontból, hogy vártam az új (harmadrészt) Suara kislemezt, mely a To Heart 2: Dungeon Travellers OVA-hoz készült. Ez 2 részes, ennek tartalmazza az openingjét, és mindkét endingjét. És nem voltak megáltalkodottak hozzátenni a karaoke verziókat is, úgyhogy már csak ezért is nagy becsben tartom ezt a kislemezt. Elég nehezen került ki letöltésre, csak nagysokára tették ki. De hogy megörültem neki, amikor megtaláltam. Igazából csak a Suara dal miatt annyira nem érte meg várni, mert a Niji Iro no Mirai messze nem a legjobb dala, viszont Uehara Renától a Tada Hitotsu no Hoshi már ekkor is nagyon tetszett. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Aztán ezzel a kislemezzel ismertem meg Tsuda Akari-t is. Neki is szép hangja van, de korántsem annyira erős személyiség, mint akárcsak Uehara Rena, ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet. Uehara Renára mondjuk még ekkor sem, mert szimplán egy jó dalnak tartottam a Tada Hitotsu no Hoshi-t, de nem annyira, hogy komolyabban megismerkedjek vele.
Aztán sokáig kimaradt az életemből, mert ekkor már nem jelentetett meg azzal az intenzitással új albumot és kislemezt, mint korábban. A következő nagyobb hatás tőle a Todokanai Koi '13 kislemez volt, amit meg is hallgattam akkoriban egy néhányszor. Mondjuk pont jókor jött a WHITE ALBUM 2 anime is, mert épp végeztem az első szériával (anélkül, hogy tudtam volna, hogy jön az új sorozat), így pont be tudtam kapcsolódni a második évadba. Szóval ez a kislemez már sokkal jobban tetszett, a címadó dal mellett a Sayonara no Koto és a closing '13 hallhatók a single-ön. Igazából egyik dal sem annyira lassú, szomorú, ahogy a címek indokolnák, sőt azt gondoltam, hogy ha ilyen lenne az elérhetetlen szerelem, ahogy az énekesnő énekli, akkor nem lenne nagy baj. Mondjuk nem egy vidám dal, nem arról van szó, inkább indulatosan énekel az énekesnő keményebb rock zene mellett. És érdekes, hogy a refrén végén megkérdezi, hogy talán van remény? Illúzió? Önáltatás? Valamit tud, amit mások nem, és érzi, hogy itt nincs vége a sztorinak? Csakis ő tudhatja. A Sayonara no Koto meg szintén lehetne szomorú... az is, de nem sírós. A zene lényegesen csendesebb, ahogy az ének is nyugodtabb. Annak ritmikája érdekes, ugyanis néhol három-négy ritmusra begyorsít, és ez viccessé teszi az éneket számomra. Szoktam mosolyogni rajta. Mindazonáltal tudom, hogy ez is az érzelmek kifejezésének egy formája. A "szakaszos gyors ének" (így neveztem el magamban) azt sugallja nekem, hogy valahol még fáj neki a búcsúzás, hallani is egy kis bánatot az énekesnő hangjában. A closing '13 pedig egy hihetetlenül nyugodt, kellemes dal. A címet lehet értelmezni "lezárás"-nak is, és akkor arról szól, hogy nemcsak hogy elfogadta az elválást, hanem éli az új életét, és hihetetlenül boldog benne. Optimista, és hihetetlenül pozitív légkört áraszt magából a dal, nagyon inspiráló. Engem is arra késztet, hogy fogadjam el a változásokat, és aki menni akar, azt engedjem el. Az újban is legalább akkora lehetőség van a boldogságra, mint a megszokott közegben. Úgyhogy nagyon jó az egész kislemez, csak azért gyilkolok gondolatban, mert lehagyták róla a karaoke verziókat. Ezeknél a daloknál ez HATALMAS veszteség. T_T
Már ez is épp elég bizonyíték arra, hogy nemcsak a slágerlisták élén vannak az igazán menő zenék, hanem kicsit lejjebb is. Nagyon hálás vagyok Uehara Renáért, mert idén (konrkétan ebben a hónapban) 10 éve ismerem és szeretem a japán zenét, és a mai napig találok olyan zenét, előadót, akik megújítják a rajongásomat. Uehara Rena zenéje ugyan nagyon hasonlít Suaráéhoz, de azzal, hogy beleviszi az egyéniségét az énekével, inkább tőle független előadónak gondolom, aki a maga nemében legalább annyira jó, mint bárki, akit szeretek. Szükség van rá.
Erre is csak nemrég jöttem rá, amikor elkezdtem hallgatni komolyan az albumait és kislemezeit, ugyanis a debütáló mini-albumát, a to YOU-t és az első kislemezét a Cosmos no You ni-t csak 1-2 hónapja sikerült megtalálni, ezzel vált teljessé az Uehara Rena digitális zenei gyűjtemény. És igazából csak most kezdtem el komolyan hallgatni őt. Rájöttem, hogy neki is van néhány csodálatos gyöngyszeme, amitől még szebbé teszi a mindennapjaimat. Az egyik ilyen a Saigo no Negai a to YOU albumról, mely szintén az elválásról az elengedésről szól. Ezt is a pozitív hangulata teszi igazán széppé. A másik a Please sing with me, ami hasonlóan nagyon szép, és az énekhangjában annyira hallani a nyugalmat és a belső békét, hogy azzal, hogy átadja ezeket, szinte ugyanannyit ad vele, mint egy 5 oktávot kiéneklő előadó az énektudásával. Néha azt gondolom, hogy az énekhang mögött rejlő érzés többet ér, mint az, hogy valaki a csillagokat is leénekli az égről. Most első ízben ennyi, de biztos, hogy fogok még írni róla, mert megszínesítette a japán zenét számomra, és nagyon kellemes énekhangja van. Végezetül (closing-ként) pedig álljon itt a diszkográfiája:
Nemrég befejeztem a To Heart első szériáját, a Remember my memories-t is. Kifejezetten kellemes alkotás volt. Itt már nem annyira az iskola volt a fókuszban, sokkal inkább a 17-18 éves fiatalok érzelmi élete, saját vívódásaik, két szóval a felnőtté válás. Meg a robotlány Multi HMX-12 is legalább annyira kereste a saját helyét az életben, mint hús-vér embertársai. Az a lényeg, hogy a HMX sorozatot kifejezetten arra készítik, hogy fejlesszék őket érzelmileg, és ezek tesztelésére állítanak elő újabb modelleket. Multi értelemszerűen a HMX-11 folytatása, mely önmagában akkora fejlődés volt, hogy a "Feel" nevet kapta. Multi még nagyobb, nagyon kedves és mindent megtesz a barátaiért, pont az van vele, hogy túlzottan szívére veszi, ha akaratlanul is árt a barátainak. Ez hiba nála, ki is akarják javítani. Kardinális jelenet lesz majd, amikor Hiroyuki-san túl sokat foglalkozik a robottal (egyik álma, hogy robotokkal dolgozzon, ő maga is fejleszteni akarja őket), és ez Aratának nagyon rosszul esik. Féltékenység, de egyáltalán nincs eltúlozva a dolog érzelmileg. Pont az tetszik, hogy úgy van megjelenítve, ahogy a való életben is megtörténhet egy egészséges lelkületű emberrel. Csak az, ha valaki nagyon hagyja magát alávetni a féltékenységének, akkor nem tud józan döntést hozni, és nem azon van, hogy megbeszélje vele a problémáját, hanem nekiáll ordítozni. Ilyen volt, de nem úgy, hogy lehordta mindennek, meg hogy akkor éljen a robotjával együtt, hanem hogy döntse el, hogy ki a fontosabb neki. Erről azt gondolom, hogy még ha háborgott is belül, a lehető legkorrektebben oldotta meg a dolgot.
Multi esete sem akármi, azért tetszett az anime, mert azt gondolom, hogy pont annyi érzelem van benne, amennyi még hiteles. Az igaz, hogy szeretem a romantikus történeteket, de azért van egy pont, amikor nekem is túl sok, és nálam ez a anime belefért. Egyetlen egy dolog nem tetszett a rajzolásban, hogy a szemekben túl sok érzelem van. Ez már tényleg sok, de ettől függetlenül az anime 8 pontos nálam. A zenék is jobbak. Írtam régebben, hogy a To Heart az AQUAPLUS első animéje volt, és bár igyekeztek a lehető legjobbat kihozni magukból, azért lehetett érezni főleg a zenénél, hogy kezdők még. A Remember my memories openingje és endingje lényegesen jobb. Dinamikusabb, és nem annyira csak az érzelmek kiéneklésére fókuszálnak, hanem hallani, hogy meg is éli azokat. Az opening Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart) egy ütemes dal élő hangszerekkel, és az ének is rendben van. Az ending Ikeda Haruna: Sorezore no Ashita he már valamivel lassabb, de nagyon tetszik. Hihetetlenül tetszik az énekesnő hangja, szépen cseng, sajnálom, hogy nincs sok saját dala Ikeda Harunának. A dal egyébként érdekes, mert szerepelt az első széria opening kislemezén B-side track-ként, amit Nakatsukasa Masami énekelt. Ez állítólag a To Heart játékban szerepelt, a Remember my memories ugye 5 évvel későbbi alkotás. Korszerűsítették a hangszerelést is, és Ikeda Haruna sokkal szebben énekli a dalt. Nakatsukasa Masami-nak nincs nagy hangja, ahogy hallgattam a kislemezt. Egyszerű, meghallgatom, de azt érzem, hogy bajban lenne, ha nagy hangterjedelmű dalt kellene énekelnie.
Tehát vége az első szériának, és most néztem a To Heart 2-t. Az AQUAPLUS-nak van az a rendszere, hogy egy animének készítenek egy második szériát, és a történet, a helyszín, a körülmények nagyban hasonlítanak, de a szereplők mások. Másoktól látunk hasonló történetet. Ez az ötlet tetszik nekem. Ugyanez volt az Utawarerumonónál, az Itsuwari no Kamen sztorija is szinte ugyanaz, mint az első szériáé, de más karakterekkel. A WHITE ALBUM-nál szintén: a második sorozat is arról szól, hogyan lesznek énekesek azok, akik erre a pályára adják a fejüket, de más szereplőkkel. Szóval a To Heart 2 is ugyanúgy romantikus történet, de valamivel fejlettebb, azt gondolom. Másfajta érzelmek kerülnek előtérbe, másképp mutatja meg a szerelmet. Akkorát röhögtem a 4. részen, amikor az egyik csaj beleszeret Takaaki-ba és egyszer a srác ebédkor a tányérjait bravúros mozdulattal rádobja az asztalnak a mozgó részére (nem tudom, hogy hívják), ami átviszi a tányérokat a konyhára, ahol a konyhások elmosogatják. Aztán megjelenik ez a csaj, aki még több tányért dob rá hasonlóan nagy sikerrel. És akkor le van döbbenve, hogy a srác megtapsolja, gratulál neki, meg hogy nem frusztrált, hogy elvesztett a párbajt? És még ilyen hasonló esetek. Vagy amikor elmennek léghokizni (ez is meglep, hogy mennyire népszerű Japánban... több animében is láttam már), és szinte mindig a lány oldalán megy be a korong. Persze a fiú csal, mert pont akkor beszél hozzá, amikor épp dobná vissza a korongot. Igazából aranyos a szerelem ilyen irányú megnyilvánulása, tetszik.
Abban hasonlít a To Heart 2 az első sorozatra, hogy szintén gyerekkori barátságból lesz szerelem, a különbség ott van, hogy a második szériában a lány (egy másik, Tamaki a neve) 8 évre elhagyja a várost, és ezen időszak végétől kezdődik az anime története. De van itt egy harmadik lány, akire Takaaki bepirul, akit Konomi névre kereszteltek, úgyhogy a hárem jelenség befigyel a sztoriban. Hogy mi lesz ebből? Ráadásul a három lány jellemben is különbözik egymástól. Konomi visszafogott, szégyenlős lány, Tamaki kifejezetten rámenős (ez még nem vészes), a harmadik csaj, meg akinek nem jut eszembe a neve, mindenből versenyt csinál. Meg akárhol megjelenik Takaaki, biztos, hogy őt utánozza, és hogy mennyire idegesítő, hogy mindig ott van, ahol ő, pedig csak épp arra járt... Vannak ilyenek, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta történet. A MyAnimeList-en valaki 2 pontra értékelte az animét, és azzal kezdte az értékelését, hogy mégis miért nézte meg az animét? Tőlem kérdezed? Nekem bejött, ezt is 8 pontosra értékeltem. A rajzolása is jobb. Fejlettebb, nem azon vannak, hogy kisugározzák az érzelmeket, így jobb rájuk nézni. A két kép is szerintem kellőképpen érzékelteti a különbséget. Az openinggel és az endinggel itt is elégedett vagyok. Az opening Ikeda Haruna: Hello című dala kellemes alkotás lett, szívesen hallgatom. Az ending viszont Suara... Hát akkor nem is lehet más, mint nagyon jó. A Tomoshibi az első dala, nagyon tetszik, de azért ismerem Suarát olyan régóta, hogy meg tudjam mondani, hogy itt még kicsit mesterkélt, modoros volt az éneke. Szép, kellemes, de hallani, hogy nem ez a természetes énekhangja. Ez 2005-ös, a későbbi dalain már természetes hangján énekel lassú dalokat is. Tehát nekem bejön összességében az anime, ugyanakkor el tudom fogadni, hogy nem tetszik mindenkinek, mert azt azért látom, hogy nem ez váltja a világot romantikus történetek tekintetében.
Tegnap este zenében is a To Heart dominált nálam, az animéhez írt kislemezeket hallgattam, az alábbiakat:
Nakatsukasa Masami: Feeling Heart
SPY: Access
Tanisaki Naomi: Daisuki Dayo (Into Your Heart)
Ikeda Haruna: Hello
Suara: Ichibanboshi
Mindegyik kislemez megvan teljesben, tehát karaoke verziókkal együtt. Abban viszont van kavarodás, hogy a SPY: Access dala van írva anime ending dalnak, de mást hallani endingként. Ayako Kawasumi: Yell dala hallható. Ez nem jelent meg külön kislemezen, csak a PC játék OST albumon van rajta, és szerencsére a karaoke verziót sem spórolták le róla. Bár jobban örültem volna, ha tényleg a Access lenne az ending, mert jobb dal. Hangulatosabb, bár ugyanúgy nem az igazi az énekhang (az endingről írtam régebben, hogy énekhang tekintetében nagyon gyengére sikeredett). Egyébként, kellemes dalok, a nagyja kifejezetten tetszik. Suara: Ichibanboshi kislemezét régen hallottam, úgyhogy kifejezetten nosztalgikus volt. Ez a To Heart 2 OVA opening kislemeze. Ennek a B-side track-jét az "I am"-et nagyon szeretem. Kicsit szomorkás, de reménnyel teli, és ez a kettő együtt nagyon széppé teszi a dalt. Suara is nagyon szépen énekel, nagyon át tudja adni ezt az érzésvilágot.
Néhány napja fejeztem be a Tears to Tiara animét. Már az elején azon gondolkodtam, hogy miért nem segít magán az AQUAPLUS, és teszi ismertebbé az animéit? Eddig, amiket láttam tőle, még ha nem is voltak 10 pontos alkotások, de megütötte azt a nívót, amire azt mondom, hogy érdemes megnézni. Ilyen a Tears to Tiara is. Ez egy kalandjáték adaptáció, kifejezetten bejött a hangulata. Az AQUAPLUS-nál egyébként szokás, hogy először videojáték készül az adott alkotásból, és ha az népszerű lesz, akkor készül belőle manga és anime. Ugyanígy járt a To Heart sorozat, az Utawarerumono és a WHITE ALBUM is. Nézem a To Heart-ot is, és kifejezetten tetszik. Egy romantikus slice of life, a lány és a fiú már gyerekkoruk óta ismerik egymást, középiskolában is egy osztályba járnak, itt alakul ki köztük valami. Annyira nem is a közöttük levő párkapcsolatra fókuszál az anime, hanem a középiskolások mindennapjaira. Kifejezetten lassú a történet vezetése, és furcsa is az egész, mert a 12. részt néztem meg ma, és azáltal, hogy nem kifejezetten a párra fókuszál a történet, nem látom a végét. Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz a vége. Pedig csak 13 részes az első széria, tehát mindjárt vége. Mondjuk van folytatása is Remember my memories alcímmel, de azt 5 évvel később, 2004-ben adták le, és ennyit vártak volna arra, hogy kialakuljon a szerelem a pár között? Kíváncsi leszek merre megy a történet. Az biztos, hogy a története miatt ez az a fajta anime, amiről sokat nem lehet írni. Jó, érdemes megnézni annak, aki szereti a lassú, romantikus történetvezetésű animéket, de extra élményt nem kapunk tőle. Főleg, hogy az openingje még csak-csak elmegy, de az ending kifejezetten rossz. Hamis az ének, az énekhang is borzasztó. Az egész olyan semmilyen. Az innerek is kiemelik, a sztori lassúságát, ezért inkább azt mondanám, hogy óvatosan, azt gondolom, hogy a többség inkább unalmasnak tartaná az animét. Én is csak azért nézem meg, mert AQUAPLUS. Igazából a To Heart a cég első animéje, és 1994-ben alakultak meg, úgyhogy gondolom, nagyon tapasztalatuk, meg kapcsolatuk sem volt, hogy a megfelelő előadót megtalálják. Az opening címe Feeling Heart, előadója pedig Nakatsuka Masami. Soha életemben nem hallottam róla. A dal olyan átlagos, az animében egész jól hangzik, viszont érdekesség, hogy a kislemezen (mert ez is meghallgattam) hamisnak tűnt. Ráadásul a B-side tracknél kiderül, hogy nincs nagy hangterjedelme, azt már eléggé rossz volt hallgatni. Az ending meg ahogy írtam, rettenetes: Yell a címe, Kawasumi Ayoko előadásában hallható. Rettenetes hangja van. Nem ugrom át a dalt, mert az magában még nem is lenne annyira rossz, ha egy jó előadó énekelte volna fel. Az előadója egyébként a főszereplő csaj seiyuu-ja. A 10. rész érdekes, mert itt szerepel a HMX-12 Multi nevű robotcsaj, akinek Horie Yui a seiyuu-ja. Azt hiszem, ez volt az egyik kezdő seiyuu-szerepe. Kellemes, de nem annyira kiemelkedő. A Mahoraba ~Heartful Days~-ben már jobban kijön a tehetsége.
Összeségében azért nézhető animéről van szó, tervezem mindegyik sorozatát és OVA-ját megnézni. Az alábbiakból áll:
To Heart
To Heart Omake (special)
To Heart: Remember my memories
To Heart 2
To Heart 2 OVA
To Heart 2 Another Days (OVA)
To Heart 2 Another Days Next (OVA)
To Heart 2 Another Days Plus (OVA)
To Heart 2 Dungeon Travellers (OVA)
Ezek közül a három sorozat 13 részes, az OVA-k 2-3 részesek, a special meg 6 pár perces részből áll. A második szériára leszek igazán kíváncsi, mert annak az endingjének Suara az előadója, és élek a gyanúperrel, hogy addig nem is találtak megfelelő előadót, amíg őt le nem szerződtették. Ő viszont telitalálat volt, és vele fényesebb a japán zenei ipar.
Szóval a Tears to Tiara nem annyira ismert anime, és bár igaz, hogy tömegével vannak kalandozós animék, vagy kalandjátékból adaptált történetek, elég csak a Tales of... szériára gondolni. De egy ilyen animén sokat segíthet ha a cég reklámozza, mert van olyan jó, hogy ismert legyen. Az AQUAPLUS-nak talán az Utawarerumono a legismertebb alkotása. Most ezt nézem a ToT után. Néztem már 6 éve is is, de egyáltalán nem ragadott meg, csak pár részt láttam. Azt gondoltam, hogy most másképp fogom látni. Így is lett. Hihetetlen jó anime, ez is kaland, akció, de a nagy különbség ott van az Utawarerumono javára, hogy egyéniségek a szereplők. És itt most nem a farkasfülekre és farkakra, meg az álarcra gondolok, hanem hogy a személyiségük is erősebb, ezáltal az anime is érdekesebbnek hat. 2 részt láttam eddig, mindenképp végig fogom nézni, ahogy az Itsuwari no Kamen-t is. Az első széria openingjével (Suara: Musouka) is úgy vagyok, hogy alapmű az anime dalok körében, amit mindenkinek ismernie kellene. Az endingen viszont csodálkoztam, hogy akkoriban nem figyeltem fel, mert most hallgatva nagyon tetszik. Kawai Eri az előadója, és Madoromi no Rinne a dal címe. Hihetetlenül kellemes az énekesnő hangja, konkrétan megnyugtat, és olyan hangulatos dalt kapott, ami nagyon jól áll neki. Utána is néztem az énekesnőnek, és szomorúan vettem tudomásul, hogy többet nem fogja már élőben elénekelni a dalt, mert 2008-ban meghalt. 43 éves volt, és májrákban halt meg. Újabb japán előadó, aki '40-es éveiben rákban halt meg... Visszatérve az Utawarerumonóra, ennek valamivel komolyabb a története, az Itsuwari no Kamen jobban nézette magát velem, mert laza volt, több volt a poén, meg az aranyos jelenet. Azon már én is nevettem, amikor a 4. résznél lányok bemennek az egyik mangaboltba, és a yaoik között arról ábrándoznak, hogy a férfiak közötti barátság olyan csodálatos. Szeretnétek személyes tapasztalatot, igaz?
Azt vettem észre az AQUAPLUS-os animéknél, hogy sajátságos a rajzolásuk. A karaktereket igyekezték az érzelmi oldalukról kiemelni, erre utalnak az élénk színek és a nagyobb szemek, az arcok is inkább kerekdedek. Még egy animét nem láttam a cégtől, a Comic Party-t. Erről még nem hallottam, csak a MyAnimeList-en kerestem listaszerűen, hogy milyen animéje van a cégnek. Az első sorozat tetszetős, de a második sorozat rajzolását csúnyának tartom. Egy esélyt ennek is adok, ez lesz a következő az Utawarerumono szériák után.
Suara mellett két főbb előadója van az AQUAPLUS-nak, Uehara Rena (ő van a képen) és Tsuda Akari. Most épp Uehara Rena: The Brilliant Best ~Tie-Up Collection~ albumát hallgatom. Szépen énekel, és nagyon kellemes a hangszíne. Inkább az a gond vele, hogy nincsenek olyan nagy hatású dalai (talán csak a Todokanai Koi az egyetlen ilyen), de bármikor előveszem, jó érzés hallgatni a dalait. 4 albuma van, 5 kislemeze, és a válogatásalbum, amit most hallgatok. Úgyhogy nem mondható nagynak a diszkográfiája sem, szerintem többet érdemel, mert több van benne, mint amit kihoztak eddig belőle. Tsuda Akari-nak végképp szegényes a repertoárja, olyannyira, hogy konkrétan nincs saját kislemeze. Csak a Todokanai Koi, Niji Iro no Mirai és a Future World kislemezeken vannak dalai, valami két stúdióalbuma jelent meg. Tőle csak egy dalt tudok mondani, ami komolyan említésre méltó, a "Kono Sekai ni", a többiről nem tudok nyilatkozni. Egyszer-egyszer meghallgatom őket, de az énekhangja sem olyan, hogy arra inspiráljon, hogy többször hallgassam.
Összességében azért jó cég az AQUAPLUS, kellemes alkotásai vannak, a dalai is kifejezetten kellemesek (ezeket legtöbbször a F.I.X. Records adja ki, de a Lantis is besegít nekik néha). Inkább a romantikus hangulatnak kedveznek, Az animék közül az Utawarerumono kiemelkedő, ahogy az énekesnők közül Suara, akinek az énekhangja varázslat.
A My Anime List profilomban jegyzett animék listáján. Végére értem a Cyberteam in Akihabara (Akihabara Dennou-Gumi) animének, és hát ez is beírta magát a "nem az igazi" kategóriába. Ezt is azért néztem, mert az openinget és az endinget Okui Masami énekli, és mivel az OP, a Birth egyik legjelentősebb dala (mindegyik születésnapi koncertjén elénekli), az ED, a Taiyou no Hana pedig az egyik kedvenc balladám tőle, ezért pironkodtam magamban, hogy eddignem láttam, hát akkor gyorsan pótoljuk be.
Igazából már csak azért sem adtam nagy esélyt az animének, mert a Birth és a labyrinth (movie opening) kislemezek borítóján az anime főszereplői láthatók, és képről nemigen jöttek be, nem néztem ki hogy egy komoly animét kreálnának ilyen karakterekkel. De mivel meg akarok nézni minden olyan animét, amit valamelyik kedvenc előadóm énekli az openinget vagy / és az endinget, ezért adtam egy esélyt neki. Megjegyzem, MÉRETES ez a bizonyos lista. Ezzel nem jártam valami jól. Amin meglepődtem, hogy majdnem ugyanúgy zárták le ezt az animét, mint a Saber Marionette J to X-et. A jelentős különbség ott van, hogy a Saber Marionette-ben volt értelme annak a lezárásnak, konkrétan majdnem meghatódtam rajta, annyira tetszett, a Cyberteam in Akihabarában meg nincs. Legalábbis nem találtam értelmét, az volt a első gondolatom, hogy azért zárták le úgy, ahogy, mert ha kicsik is nézik az animét (amire jó esély van, mivel a főszereplők 12-14 év körüli lányok), akkor ne szembesüljenek korán az elválással, az elengedéssel, gondolván, hogy annak fájdalmát még nem tudnák feldolgozni. De ez csak tipp.
Nemcsak a befejezéssel volt problémám, hanem az egész történetvezetéssel. Lényegében két szálon futott az anime, ezek pedig nagy kontrasztban álltak egymással. Voltak egyrészről a lányok, akik élték a maguk gondtalan gyerekkorát, nekik is volt Pata-Pi-jük, ami minden japán gyerek álma, aztán hirtelen megtámadják őket a rosszakarók. Erre a Pata-Pi átváltozik, hirtelen harcos lesz belőle. Kiderült, hogy az ő állatkáik különlegesek. De miért? Ez a történet másik szála, amikor visszamegyünk több száz évet, hogy megértsük a Pata-Pi-k megalkotásának (feltalálásának) a körülményeit, okait. Ez a két történet meglehetősen kontrasztos, mert elég komolyan mesélik, hogy mik történtek néhány évszázada, főleg a világháborús időkből vannak történelmi események. Valami veszély leselkedik a világra, ami 2011-re fog megvalósulni (1998-as az anime... érdekes úgy animét nézni, hogy akkoriban úgy készítették, hogy a jövőben játszódik, most meg már múltnak számít), ezt akadályozzák meg a lányok. Bizonyos szempontok alapján lettek ők kiválasztva, akik aztán főszereplők lettek. Bennük ártatlanság lakozik, mind az ötüknek álmaik vannak, mindegyiké más, de összeköti őket az, hogy rendületlenül (kicsit rosszmájúan mondva: naivan) hisznek benne. Inkább a naivitás jelző igaz rájuk, ugyanis azért nem tudtam megszeretni az animét, mert egyik lányt sem tudtam megszeretni. Mindnyájan (korukból kifolyólag) érzelmileg éretlenek. Illetve van egy kivétel, Tsubame, aki legkésőbb csatlakozik a csapathoz. Rá azért voltam kíváncsi, mert Hayashibara Megumi a seiyuu-ja, és hát ugye rá külön figyelek. Hát, nagyon kapartam a falat gondolatban, mert ilyen depressziós, magának való lányt adni egy olyan szinkronszínésznőnek, aki harsány, élettel teli karaktereket szokott szinkronizálni, erős disszonancia, nem is jött be egyáltalán. Volt ilyenre példa, a Neon Genesis Evangelion, de az teljesen más volt. Tsubame hihetetlen idegesítő volt, de inkább azon őrlődtem magamban, hogy miért pont Hayashibara Megumi? MIÉRT PONT Ő??? Aztán persze kiderül a háttértörténete, és hirtelen kivirul. Helyrejön az élete, de igazság szerint nem csodálkoznék azon, ha Hayashibara Megumi olyat nyilatkozna, hogy nem büszke erre a szerepre. Nem érzem azt, hogy kihozta volna képességei legjavát.
A másik, amit furcsának tartottam, hogy a lányok nagyon későn lettek beavatva, hogy miért ennyire különlegesek a Pata-Pi-jük (konkrétan a 22. részben, miközben egy 26 részes animéről van szó), és hogy mi ez a világmegmentő szerep, amibe bekerültek. Addig azt láttam, hogy nem értik, hogy miért támadják őket az ellenséges erők, a Pata-Pi-k csak átváltoznak, és harcolnak. Külön érdekesség, hogy a lányok a sorozat közepétől egyesülnek a virtuális állatkáikkal, és ők maguk is harcosokká válnak. Valószínűleg maga a stílus nem jön be nekem, azt hiszem, hogy kinőttem már a Mahou Shoujóból. Mert láttam már olyan animét, amiben a lányok különböző jellemek. Van az idegesítő, van az mindentudó, van magányos farkas, és hasonlók. Nekem teljesen kimaradt annak idején a Sailor Moon, a Tokyo Mew Mew volt az első Mahou Shoujo, és annak idején nagyon is szerettem. Bár igaz, hogy elsősorban azért, mert akkor lettem animés, és teljesen rácsodálkoztam az animés világra. A Dark Mahou Shoujót ajánlották nekem többen is, konkrétan a Madokát. Mindenképp kipróbálom, betettem a "plan to watch" listába. A Cyberteam in Akihabarát pedig jóindulattal 6 pontra értékeltem. Elsősorban azért, mert bár a vége nem tetszett, de alatta Okui Masami: Birth dalának egy ballada verziója szólt, amit viszont azonnal a szívembe zártam. Ja, és itt hangzott fel először Hayashibara Megumi: Cynthia Aisuru Hito dala, amit a 2002-es feel well albumon hallottam először. Azon a "Dear Tsubame Version" van, már ekkor gyanús volt, hogy ehhez az animéhez köze van, és hát igen. A 11. részben volt hallható először, majd felcsendült a 20. rész végén is, amikor megismerhettük Tsubame háttértörténetét. Már az is rossz jelnek mondható, hogy soha nem szerettem ezt a dalt. Nem ugrottam át, úgy voltam vele, hogy ha már rajta van az albumon, akkor hallgassuk meg, de nem szerettem meg, és az anime hatására sem került hozzám közelebb.
De vége van, összességében felejtős alkotás volt. A teljesség kedvéért azért megnézem majd a movie-t, mely a "2011nen no Natsuyasumi" alcímet kapta, nem utolsó sorban Okui Masamitól a labyrinth dal nagy kedvenc, úgyhogy már csak azért is megnézem, hogy halljam az animében is, de sokat nem remélek tőle. A következő anime pedig a To Heart széria lesz. Ez is olyan, nem feltétlen néz ki jól, de a második szériához szerves köze van Suarának, és ugye Suara az mégiscsak Suara, nem egy mezei japán énekes, aki csak úgy énekelget. Meglátjuk, milyen lesz. Meg azért is lelkesedtem be, mert nagyon nehéz volt megtalálni a Dungeon Travellers OVA-t az animéből, eleinte olasz felirattal találtam meg. Mondtam is magamban, hogy frissíthetem fel az olasz nyelvtudásomat (tanultam négy évig gimnáziumban), de aztán meglett angolul. Esélyt mindenképp kap, lehet, hogy nagyon jó dolog fog kisülni belőle.
