MondoCon 2017 ősz

Jelen voltam a 2017 őszi MondoConon, és hibái és fucsaságai ellenére egészen menőség volt.

SZOMBAT

Volt aggodalmam, mert szombatra virradó éjjel csak 4-5 órát aludtam, és volt szerda este egy szörnyű vírusos gyomorrontásom, és a gyengeségnek még voltak utóhatásai, azt gondoltam, hogy nem fogom bírni a MondoCon-t. Ennek ellenére nagyon jól voltam, mintha nem is történt volna semmi. Reggel összekészülődtem. Nem olvastam a fórumot, és az volt az utolsó információm, hogy Tukeinon arra kérte azokat, akik most csinálták meg azokat a kfn-jeiket, melyet versenyre vinnék, azt külön USB-n vigyék magukkal. Többet is el akartam énekelni azok közül, amit most csináltam, ezért mindegyiket rátettem. Nagyjából 9 óra volt, mire kész lettem, és elindultam. Az 50-es villamossal mentem a Határ útra, itt a Shopmark-ban lévő InterSpar-ban vásároltam be aznapra kaját és innivalót. Aztán mentem a metróhoz, a Deák téren átszálltam a kettes metróra, ezzel a Pillangó utcáig mentem el. Mindig zavarban vagyok, amikor olyanok között megyek, akik cosplayeikkel, és hasonlókkal ordítják magukról, hogy animefanok. Mert hát én ezt nem szeretem hangoztatni magamról, de ha bárki kérdezi tőlem, nyíltan vállalom.

Megérkeztem a Hungexpóhoz, a jegy már megvolt nekem, de már csak 3.800 forintért tudtam megvenni. Csúnya barna színű a jegy. -_- Nem szeretem a barna színt. Beléptem, egyből mentem fel a karaoke terembe. Örömmel látom, hogy Megumi tényleg eljött. Beszélgettem vele nem olyan rég, felmerült a karaoke, rábeszéltem, hogy jöjjön el. És megtette. Szépen énekelt. Kicsit beszélgettem vele személyesen. Szerettem volna többet beszélni vele, de aztán nem láttam. De a többiek is itt voltak, mindenkit örömmel láttam.

Az első feliratkozásom egy mély depressziós ballada volt, BLUE DROP ~Tenshitachi no Gikyoku~ anime openingje volt a választásom, mely a BLUE címet kapta. Furcsállom, hogy mennyire egynek éreztem magam a dallal, szerettem énekelni. Suara a dal eredeti előadója, aki egyébként élen jár a balladákban, sokat nagyon szeretek, de ennek a dalnak a valódi mondanivalóját sokáig nem éreztem át. Csak akkor, amikor megnéztem az animét, akkor jött át igazán, hogy miről is énekel az énekesnő. Hát ennyire az animéhez írják sokszor az adott dalt. Az anime rendkívül érdekes egyébként. Az ending egy valamivel optimistább dal, reménnyel teli, és érzelmileg remekül lavírozik a főszereplő lány múltja miatti depresszió állapotában, valamint a jelenben a reményekkel kecsegtető lehetőségek között. Megismerkedik egy lánnyal, akivel közeli kapcsolatba kerül. De eleinte nem is sejti, hogy mennyi köze van a múltjához... Ugye, hogy ugye? Klisésnek hangzik, főleg, hogy kitalálható, hogy egy shoujo-ai-ról van szó. De a megvalósítás nekem személy szerint tetszett. Lexinek tetszett a dal, fogadkozott, hogy meg fogja nézni az animét.

Voltak jók hagyományos karaokén, és öröm volt látni, hogy sokan voltak újak, na de elérkezett a verseny időpontja. 15-en voltunk egyéniben, és 4-en voltak csoportosan. Örültem, amikor láttam, hogy másodikként fogok énekelni. Ugyanis én az átlaggal ellentétben kifejezetten szeretek inkább előbb lenni. Két ok miatt. Egyrészt hamarabb elmúlik az izgalmam, másrészt meg ha a végén vagyok, és ha hallok magam előtt jókat, az elveheti az önbizalmamat, tapasztaltam már ilyet. Írtam korábban arról, hogy egy Dragon Ball dalt viszek versenyre, a Super Survivor dalt. Egy kései videojáték dala, nagyon átérzem azt a dinamikát, és a lendületet, amivel Kageyama Hironobu énekli a dalt, ezt szerettem volna átadni, és azért gondoltam jó választásnak, mert az itthoni gyakorlások alatt úgy éreztem, hogy ez sikerülni fog. Hát nem sikerült. Nem voltam énekhang terén a topon, és mivel tudtam, hogy nem fog menni, végig azon feszengtem, hogy valahogy sikerüljön. Így meg nem tudtam előadni azt a dinamikát, amit érzek a dalban, ez volt az egyik ok, ami miatt az egész előadás elment. Hangom meg tényleg nem volt, mert csak az első refrénben tudtam a legmagasabb hangot kiénekelni, de azt is remegve, úgyhogy tudtam, hogy baj lesz belőle, mint ahogy lett is, mert a második refrénre és a végére már nem sikerült kiénekelni. Ez rettenetesen frusztrált. Nem is éreztem jól magam a verseny további részére, nagyon szerettem volna bizonyítani ezzel a dallal, és nem sikerült. Most rosszmájú leszek, de az igazat megvallva, amikor a végefelé volt néhány előadás, ami kifejezetten gyengére sikeredett, akkor reménykedtem, hogy talán annyira rossz helyen csak nem fogok végezni. Azt gondoltam, hogy (magam miatt) hiába megyek le meghallgatni az eredményhirdetést, de a teljes eredmény igencsak letaglózott, és most ugranék az időben előre, az e hét hétfői naphoz.

Ekkor tették ugyanis közzé az eredményt, kerestem, hogy hol vagyok, és amikor megláttam a nevemet az utolsó helyen, mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Tehát ha én azt ráordítom a fórumra, akkor jó eséllyel kitiltottak volna onnan. Ahogy írtam feljebb, azzal tisztában voltam azzal, hogy nem voltam jó, de az utolsó helyet azért méltatlannak érzem. Méghozzá azért, mert azok a bizonyos gyenge előadások, amikről reméltem egy kicsivel jobbat, nemcsak azért voltak gyengék, mert hamisak voltak, hanem mert a kiállásukon látszódott az, hogy ez az első versenyük (jó eséllyel, nem emlékszem rájuk korábbról), és hozzájuk képest azért esett rosszul az utolsó hely, mert olyan érzetet adott, mintha az a nyolc év, amióta éneklek kisebb-nagyobb megszakításokkal a karaokén, mintha nem ért volna semmit. Mintha konstans ugyanúgy énekelnék, mint akkor 2009. augusztus 22-én azon a bizonyos nyári AnimeConon, amikor először álltam ki énekelni. És ha már felelevenítettem a régi időket, az a 2007-2009-es időszak is eszembe jutott, amikor rengeteg bírálat érte a karaoke verseny eredményét.  Hogy miért x nyerte meg a versenyt, amikor a második vagy akár a harmadik helyezett sokkal jobb volt. Konkrétan emlékszek én is egy ilyen esetre, és vissza is tudom idézni. A 2008. őszi AnimeConon volt, amikor tökre megörültem, hogy a harmadik helyen az a lány volt, aki nagyon szépen énekelt. Hozzá képest egy olyan nyerte meg, aki sehol nem volt hozzá képest. Amúgy különösen ezt a versenyt érte rengeteg kritika, ekkor még nem voltam annyira elől, csak a háttérből figyeltem az eseményeket, de arra tisztán emlékszem, hogy a con után nagyon aktív volt az AnimeCon fórum karaoke részlege... És nem a dicséretek miatt. Visszatérve a mostani versenyre: Azt tudtam, hogy valamit nagyon írni akarok a fórumra, de örültem, hogy vártam vele, mert bár eleinte ez a düh átment kétségbeesésbe, amikor azon gondolkodtam, hogy merre induljak el? Mit énekeljek ahhoz, hogy megmutassam, hogy mit tudok? Aztán, amikor lenyugodtam ebből, akkor írtam ki a fórumra a gondolataimat. Többek között, amit ide leírtam, másrészt meg írtam az egyik zsűritagról, akinek akkor nem emlékeztem a nevére, de írták, hogy Gyöngyi a neve. Ő volt az, aki minden egyes versenyzőhöz külön szólt, az előadása után. Személy szerint nekem az nem tetszett, hogy csak elvétve fogalmazott meg kritikát, a gyengébb produkciókról is igyekezett valami jót mondani. Olyannak tűnt, mintha mondjuk az én előadásomat 3 pontosra értékelte volna 10-es skálán, akkor nem azt mondta, hogy miért csak 3 pontra értékelte, hanem, hogy 1 ponthoz képest miért ért 3 pontot az énekem. Jelentős különbség. Aztán amikor jöttek a nagyon jó előadások, és aztán hogy dicsérte őket, akkor kezdett összállni a kép, hogy kell értelmezni, amikor ezzel szemben azt mondta a gyengébb előadásokra, hogy "köszönjük, hogy elhoztad nekünk ezt a dalt". Aztán megbeszéltük ezt is, erre azt a választ kaptam, hogy Gyöngyinek szinkronszínészi végzettsége van (valamire emlékeztem, hogy hittem, hogy énektanárnő és hangképzéssel foglalkozik, ezt tisztáztuk), meg van kórusi, rádiós tapasztalata, ezáltal tudja, hogy mit hoz ki az emberből a versenyhelyzet, ezért nem akart nagyon kritizálni senkit. De amit mondott, azt tényleg úgy gondolja. Ezt el tudom fogadni, és ha a helyzetembe gondolok bele, akkor abból a szempontból is igaz, hogy ha hagyományos karaokén adtam volna elő a versenydalomat hasonló minőségben, akkor elkönyveltem volna, hogy hát ez van, most ez nem sikerült, majd máskor. És biztos, hogy a versenyhelyzet ebből a szempontból teljesen más. Úgyhogy ezt el tudom fogadni, de ahhoz továbbra is tartom magam, hogy az utolsó hely méltánytalan az előadásomhoz. Ha a 12. hely körül lettem volna a 15-ből, akkor azt mondom, hogy hát ezt tudtam nyújtani, legközelebb változtatni fogok. De most már ez így van, megkaptam E-mailben, meg beszéltük is conon, hogy min érdemes változtatni. Igazuk van, és körültekintőbben fogok a legközelebbi versenyre dalt választani.

Miután lement a verseny, átmentem megnézni a konzol részleget. Elsősorban a retro részleg érdekelt, de most nem nagyon láttam, hogy lett volna Nintendo. Viszont volt néhány régi PC, azokra régi játékok telepítve. A DOOM-ot ismertem fel egyedül, a többiről nem tudtam, hogy micsoda. Sega gép sem volt amúgy nagyon, úgyhogy ezt most nem nekem találták ki. Azt viszont örömmel vettem, hogy volt most PlayStation stand, nem is kevés. Kipróbáltam az új Gran Turismo játékot, kormánnyal lehetett játszani teljesen valósághű körülmények között. Bár nekem eléggé furcsa volt a játék, mert olyan érzésem volt, mintha magát kormányozná a játék, mintha maga a kormány is arra menne, amerre a pálya kanyarodik. Nekem csak ellenkormányozni kellett, hogy autóknak ne ütközzek. Eléggé nehéz volt megszokni, nem is ment valami jól, többször kipördültem, kocsinak mentem, tévedésből a boxutcába mentem (már ha itt is így hívják). De tetszett a játék, ha meglenne, sokat gyakorolnék vele. Aztán az árusok között is szétnéztem, ahogy az előző conon, most is volt régi PC Guru magazin, három régi számot lehet venni 1000 forintért. Vettem is 1-1 példányt a három legrégebbi számból.

Igyekeztem vissza, mert nagyjából kiszámoltam, hogy mikor hívhatnak harmadjára, és pont akkor értem vissza, amikor engem hívtak. Ekkor egy élőszereplős sorozat openingjét énekeltem: Jikuu Keisatsu Wecker Signa sorozatból a RING című dalt énekelt. Ez ment, és némileg oldotta a rossz érzésemet. Köszönöm Okui Masami-nak ezt a dalt. Amúgy néztem néhány ilyen Tokusatsu sorozatot, ahol szereplők átlagos életet élnek, polgári munkájuk van, ugyanúgy ismerkednek, barátkoznak, mint bárki más, de amint baj van, nemcsak felveszik a hős-szerelésüket, hanem valósággal személyiséget cserélnek, és megmentik a világot a gonosztól. Az egyik kedvencem a Tomica Hero: Rescue Fire volt. A közös ezekben a sorozatokban nemcsak a sablonos történetmenet, hanem hogy olyan bűnrossz a színészi játék, hogy vetekszik a Barátok Közt minőségével. Csak van egy fontos különbség a Barátok Közt és ajapán Tokusatsu sorozatok között: Amíg a Barátok Közt véresen komolyan veszi magát, addig ezek a japán Sentai sorozatok (Tokusatsu vagy Super Sentai szinte ugyanaz) inkább elviccelik az egészet. Szinte lehet érezni, hogy a színészek maguk is nevetnek azon, hogy ilyen igénytelen a színészi játékuk, és ilyen sztoriban vállalnak szerepet. Ez teszi nézhetővé ezeket a sorozatokat, sok jelenet emiatt vicces.

Most nem nagyon voltam szociális, nem igazán beszélgettem a többiekkel, annak örültem, amikor Leea javaslatokat adott arra, hogy miben érdemes fejlődnöm, hogy jobbak legyenek az előadásaim. Most kezd összeállni a fejemben, hogy eleinte olyan dalokat kell választanom versenyre, amit biztonsággal ki tudok énekelni, de meg tudom mutatni, hogy van hangterjedelmem, de megpróbálni a hangerővel való játékot, tehát, hogy ne egy síkon énekeljek. Erre találtam is egy számot, amivel talán menni fog. Néhány éve elénekeltem egy másik Okui Masami számot, a Fuyu no Rondo PC játék openingjét, a Melted Snow-t. Tukeinon mondta rá, hogy ha gyakorolnám, akár versenyre is vihetném. Ezt téli MondoCon-ra, miért is ne? Ez nem végleges, de mostani fejemmel jónak gondolom. Egyébként ezt a "hanggal való játékot" is Tukeinon javasolta még a 2012-es Animekarácsonyon. Ekkor a Digimon: The Biggest Dreamer dalát vittem. Már akkor is jó dolognak gondoltam, csak ez elmaradt, mert 2013-ban kezdtem el hanyagolni a MondoCon-t, aztán 2014-re teljesen kimaradt, és mire visszatértem, ez feledésbe merült. Igyekszek gyakorolni rá.

A negyedik énekem sem volt jó, ez is szélsőséges választás volt, hovatovább sajátságos. Egy magyar dal volt. Nem igazán rajongok a Honeybeast együttesért, de a Halleluja című daluk megtetszett, rákerestem a Google Play-en. Meglepetten láttam, hogy nemcsak hogy megjelent külön kislemezen, de a karaoke verzió is helyet kapott rajta. Megcsináltam belőle a kfn-t, de ami érdekes, hogy ahogy énekeltem magamnak itthon, kijöttek a legmagasabb hangok is. Hát gondoltam megpróbálkozok vele hagyományos karaokén is, nem lett volna szabad. Érvényesült most is az, hogy nem jöttek ki a magas hangok, és mély hangszínben énekelni eléggé rossz volt. Úgyhogy ez sajnos nem jött össze.

Aztán nagyon nem is volt semmi, a Late Night karaoke, sokáig nem volt kedvem énekelni, úgy elvoltam másokkal, de igazából semmi. Aztán tökre spontán eszembe jutott az Uchuu no Kishi: Tekkaman Blade anime második openingje, az Eien no Kodoku, hát ezzel tökre jó lenne kiállni. Ez csak abból a szempontból volt kockázatos, hogy már rég nem hallottam a dalt, de azért emlékszem a dallamra nagyjából. Hát miért is ne énekelhetném el? Örültem a választásnak. Az meglepett, hogy mennyire erősen szólalt meg a gitárszóló, de szerettem énekelni a dalt. Viszont a Late Night-on volt egy lány, aki valami eszméletlent alakított. A Dzsungel Könyve Musical-ből a Válj Kővé című dalt énekelte, de valami hihetlenül jól "alakította" Kát, a kígyót, és az énekhangja is nagyon rendben volt. Nagy kár, hogy nem versenyzett, biztos ott lett volna az élbolyban. Az egész Late Night karaoke alatt a Nintendo 3DS-emmel ügyködtem, néha felnéztem, de amikor ez a lány énekelt, azonnal felkaptam a fejem, amint megszólalt, mosolyt csalt az arcomra, és le nem tudtam venni a szemem róla. Nagyon örültem, hogy hosszú a szám, annak meg főleg, hogy végig fantasztikusan adta elő a dalt. Élmény volt.

Nem volt kedvem a végéig maradni, 21:30-kor hazamentem. Amint kiléptem a Hungexpo épületéből egy lány "Free Hugs" táblával meg akart ölelni, de udvariasan elutasítottam. De aztán egy furcsa dolog történt, egy fiú akart ugyanott megölelni, hasonló célokból... Nagyot néztem. Most tényleg azt hiszik, hogy azért nem öleltem meg a lányt, mert meleg vagyok? Nálam nem szexuális orientáció kérdése, hogy kit ölelek meg, egyszerűen csak nem vagyok híve a "Free Hugs" dolognak. A másik furcsaság még délután történt. A 2. emeleten a WC-be akartam menni. Benyitok, de elbizonytalanodtam. Kimegyek, megnézem a piktogramot, hogy jó helyen vagyok-e, és igen. Aztán megszólal fiúhangon, hogy nincs semmi baj. Nemhogy crossdresser cosplayben volt a srác, de annyira lánynak nézett ki, hogy teljesen megtévesztett. Talán az első srác, aki lánynak nézett ki, és még viszonylag jól is festett. Ha fiú változik át lánnyá (bármilyen okból), azt nem szoktam szeretni, de amikor mondjuk egy lány bújik egy fiúkarakter bőrébe, az nagyon szép szokott lenni.

VASÁRNAP

Vasárnap is viszonylag korán keltem. Miután összekészülődtem, elindultam, most a 136E busszal mentem Kőbánya-Kispestig, most a Tescóban vásároltam magamnak aznapra ennivalót. Aztán metróval mentem az Ecseri útig, majd az hármas villamossal az Ónodi utcáig. Most volt kedvem sétálni, úgyhogy most innen mentem Kőbánya Felsőn át a Hungexpóig. Most sem azonnal érkeztem meg, és amikor fel akartam iratkozni, akkor sokan voltak már előttem. Úgyhogy csak egyszer tudtam kiállni énekelni. Kicsit ismételtem tegnapról, ugyanis van ballada verziója a Jikuu Keisatsu Wecker Signa sorozat openingjéből, ezt énekeltem el. Nagyon tetszett, és ami meglepett, hogy többen is jelezték, hogy ez jó volt. Mystra is kérdezte, hogy miért nem ezzel indultam. Hát, nem tudtam, hogy ennyire jól fog menni. Ebből a dalból gondoltam ki, hogy a következő versenyre mehetne a Melted Snow dal, csak az nemcsak hogy lassú, de kifejezetten szomorú ballada. Konkrétan karácsonyi dal, de azokról szól, akik egyedül töltik az ünnepet.

A zenekvíz délután 13 órakor volt, személyes megítélésem szerint kifejezetten nehéz volt. Mondjuk a nehézség is relatív, én nagyon kevés olyan animecímmel találkoztam, úgyhogy sokszor csak betippeltem. Azért volt néhány dal, amit felismertem. Most nézem az eredményt, hárman értünk el 40 pontot, ketten egyéniben, valamint lett egy csoportos eredmény, és ez lett a legrosszabb eredmény. A versenyt természetesen 8-ék nyerték meg 107 ponttal. Nekik már külön verseny kell extra hardcore témájú kategóriákkal. A karaoke versenyekkel ellentétben nem szoktam a Zene Tippmixen úgy "befeszülni", ha nem tudom, csak találomra betippelek valamit. A Dorama témakörnél mindig azt csinálom, hogy figyelem a dalt, nézem a címeket, és kigondolom, hogy ha én lennék a zeneszerzője az adott dalnak, akkor a megadott négy címből, ezt a zenét ennek és ennek című a doramának írnám. 0 pontnál többet érek el, ez önmagában biztató. Meg jó zenék mennek, úgyhogy köszönöm szépen, jó volt.

A Tippmix után volt még 2 órás hagyományos karaoke, el akartam énekelni egyedül egy Pokémonos számot, a Challenger!!-t, de a duett is jó volt Lexivel, a High Tough!, mely a Pokémon Diamond és Pearl széria openingje. Vicces volt abból a szempontból, hogy régen hallottam ezt a dalt (a Pokémonos openingek közül ezt szeretem a legkevésbé), ezért itt-ott rögtönöztem a dallamot, de jól éreztem magam a dal éneklése alatt, Lexivel is jó együtt énekelni.

És ennyi volt, mert 17 órától japán és koreai zenei videók mentek, amitől mi karaokésok menekülünk. Nekem sem volt maradásom, a nagyszínpados éneklést nem akartam megvárni. Érdekes volt olvasni, hogy többen is úgy gondolták, hogy nekik ez volt a legjobb MondoCon-juk. Közülük néhányan kifejezetten régóta járnak conra. Én 2006 ősze óta járok, ebből visszaemlékezni, hogy melyik volt a legjobb? A 2006 őszi, mint első, arra nagyon jó szívvel emlékszek vissza, de az biztos, hogy a legemlékezetesebb a 2009 nyári volt. De kifejezetten legjobbat nem tudnék mondani. A "legegyedibb" con a 2007 őszi volt. Arról képek is vannak. Akkor (meg még sokáig) volt bolhapiac a Petőfi Csarnok mellett, és kívül egy férfi kiscicának akart gazdit találni. 1000 forintot kért érte. Annyi nem volt, de páran (az akkori nagy Nintendós, BigN-es csoport voltunk együtt), összedobtunk rá 850 forintot, és odaadta. Hát az a macska olyan aranyos volt, és az egész AnimeCon arról a macskáról szólt nekünk, agyonra simogattuk, kényeztettük, egyszerűen imádtuk. Akkor volt kb. 2 hónapos. És amikor bementünk a Petőfi Csarnok épületébe, hogy azért mégiscsak lássunk valamit a conból, aki meglátta, mindenki megsimogatta, és odavolt a macskától.
Talán mégiscsak tudok legjobb cont mondani, ez a 2008 őszi AnimeCon. Emlékszem, hogy ekkor volt egy több hónapos szünetem animék terén, és annyira elkapott az AnimeCon hangulata, hogy teljesen visszarántott az animék világába. A 2006 őszi, mint első, meg egyszerűen fantasztikus élmény volt. Már akkor is voltam a karaoke teremben, de ekkor még nem énekeltem. Csak figyeltem a többieket. Voltak már ekkor is nagyon jók, de ekkor még kevés japán dalt ismertem (épp, hogy rabja lettem Hayashibara Megumi-nak), meg nem is volt ekkor motivációm, hogy énekeljek. De élvezettel hallgattam mások előadását.

Az azért beszédes, hogy régi AnimeConokról emlékszek meg. Ez nem is feltétlen a MAT érdeme, inkább az, hogy nekem 10 éve volt meg az újdonság varázsa. Ez abban is meglátszik hogy egy jó ideje igencsak nyögvenyelősen születnek meg a MondoConos élménybeszámolók, mert nem tudom, hogy fogalmazzam meg, hogy ne ismételjem az előző conos postokat. De meglett ez is. Az biztos, hogy a következő connak lesz némi újdonsága, ugyanis nem Animekarácsony lesz, hanem 2018-as téli MondoCon. Januárban lesz, és valami Animikulást hirdetnek... Januárban... Valaki világosítsa fel a Mondósokat, hogy a téli ünnepeket decemberben letudjuk, innestől kezdve hiába hirdetik, hogy vásár rogyásig (amit egyébként borzasztónak tartok), már csak kiárusítani szoktak az újévben. De mindegy, ha minden jól megy, ott leszek én még.

Szamuráj a konyhában

A Japán Alapítvány ingyen filmnézést szervezett a Toldy Moziban ma 19 órakor. A Szamuráj a konyhában című filmet lehetett megnézni. Facebookon hirdették, nem is volt kérdés, hogy elmenjek-e, érdekelt a film. Másrészt meg egyik célom az volt a pesti felköltözéssel, hogy többet járjak programokra, rendezvényekre. Békéscsabán nagyon kevés olyan program van, ami igazán érdekel. Ellenben amikor Facebookon figyeltem, hogy a Japán Alapítvány milyen programokat szervez, mindig sajnálkoztam magamban, hogy nem tudok elmenni, pedig érdekelne a dolog. Erre most adott a lehetőség, és éltem is vele.

Érdekesség, hogy japán órán voltam, az utolsó 20 percről elkéredzkedtem, hogy elérjem a filmet. Nagyon rendes volt Noriko-sensei, elengedett, említette is, hogy ismeri a filmet, amit megnézek, és nagyon jónak tartja. És ahogy megemlítettem neki, mondta, hogy elvihette volna a társaságot a vetítésre, mert megérte volna megnézni. Mondtam is neki, hogy nagyon szívesen elmennék több japános rendezvényre, és jó dolog akár a társaságot is elvinni. Most kezdtem el japán órára járni, így végre hivatalosan is tanulom a nyelvet. Hihetetlenül élvezem, nagyon jók a tanárok, és érdekesség, hogy pont az a két tanár tartja az órákat felváltva, akik a Dekiru nyelvkönyvet írták. Mind a ketten szimpatikusak.

Szerencsére gyalog is el lehetett jutni a Toldy Moziba, ott volt a közelben. Kicsit korán érkeztem meg, meg is voltam szeppenve, mert ahhoz képest, hogy relatíve kicsi a mozi épülete (a plázás multiplexes mozikhoz képest mindenképp), szinte tömve volt az épület. Más film is ment a kisteremben, a japán film a nagyteremben ment, és rengetegen voltak. A film japán hanggal és angol felirattal ment, valamint kaptak néhányan fejhallgatót, ők magyar hangalámondással nézték a filmet.

És hogy milyen a film? Nagyon jó volt, hihetetlenül tetszett, ugyanakkor éreztem azt a fajta kettősséget, amit már több japán doramánál tapasztaltam. Az elején nem fogott meg annyira a dolog. Értettem és tudtam, hogy miről szól, volt néhány vicces jelenet, de olyan érzésem volt, mintha a színészek csak játszanák a szerepüket, de nem élnék bele magukat. Japán doramák, sorozatok esetében többször is találkoztam már ilyennel. Néhány éve ment a magyar köztévében az Atsu Hercegnő sorozat, pont ugyanezt éreztem ott is az elején. Érzékeltették, hogy a kislány személyében nem akármilyen gyerek jön a világra, de nem jött át a színészek játéka által a jelentősége, emiatt nem hittem el, hogy tényleg nagyon fontos számukra a lány (később persze nő) jelenléte. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, egyre inkább valóban érezhető volt, hogy miről van szó valójában. Ugyanezt éreztem a filmben. A történet lényegében annyi, hogy a főszereplő szamuráj, Funaki Yasunobu családja generációk óta a Kaga tartomány urának szakácsai, viszont a fiatal férfit egyáltalán nem érdekli a konyhaművészet. Ő valóban kardot akar ragadni, és szamuráj módjára harcolni. Ellenben a család jó hírneve forog kockán ha a családi hagyomány megszakad. Egy fesztivál keretében, amikor az ételt tálalják fel, hihetetlenül jóízűen eszik, és próbálják kitalálni, hogy pontosan mi is az, amit esznek. Senki nem találja ki, amíg nem szólal fel egy fiatal lány, Haru, hogy mi is ez az étel. Pontosan az van benne, amit felsorolt. Mindenki meglepődik, később a Funaki fiú apja könyörög a lánynak, hogy menjek a fiához feleségül, és tanítsa ki a szakácskodás rejtelmeire, mert a család jó hírneve csak így maradhat meg. Ha nagyon nehezen is, de beleegyezik (Haru ugyanis meglehetősen temperamentumos természet), így összeházasodnak, és Yasunobu is szépen kitanulja a szakács mesterség rejtelmeit. A kezdeti ügyetlenkedései és rosszul sikerült ételei után a végére egészen jó szakács válik belőle.

Most, hogy visszagondolok, talán addig érzékeltem, hogy a színészek nem élik bele magukat a szerepükbe, amíg a főszereplő házaspár össze nem csiszolódik, és a végére tényleg egymásba szeretnek. Ugyanis nyíltan kimondja mind a kettő, hogy nem akarja ezt a házasságot, de a lány az alázatának köszönhetően hamarabb beadja a derekát, ami pedig a temperamentumot illeti, a fiút sem kell félteni. Ő sokáig nem hajlandó érzelmileg kötélnek állni, és lehet is érzékelni, hogy neki ez az egész szakács-dolog, csak egy nyűg. Aztán fokozatosan ő is kötélnek áll, kitanulja a mesterséget, és onnastól, ahogy érzelmileg összekovácsolódnak, akkortól kezdtem el érezni, hogy a film jelentőségteljessé válik mondanivaló tekintetében. A végére pedig fantasztikus lett, és így összességében azt gondolom, hogy egy nagyon jó film lett, érdemes volt megnézni.

Érdekesség számomra, hogy a film után találkoztam Mai-jal, hát ő is eljött megnézni a filmet. Pár szót váltottunk, aztán mentünk is haza. Az Arany János utcánál szálltam fel a metróra, ez vitt el egyenesen a Határ útig. Már este volt, és már kezdtek 10 percenként járni a metrók. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, nagyon jól éreztem magam, majd részletesen is megnézem a Japán Alapítvány későbbi programjait, és ha valami érdekel, biztos elmegyek oda is.

Eredeti Okui Masami: S-mode #1 és crossroad albumok

Ma megkaptam az eBay-es rendelésemet, mely egy két CD: Okui Masami S-mode #1 és crossroad albumok. Nem volt könnyű, mert most költöztem a pesti albérletembe, és egy kicsit izgultam, hogy megjön-e a csomag. Amikor már másnap sem jött meg, akkor, amikor amúgy az eddigi tapasztalatok szerint meg kéne jönnie, akkor gyanakodtam, hogy valami nincs rendben. Megnéztem az eBay-es profilomat, és bizony nincs rendben minden, ugyanis a címzésről lemaradt az emelet és a házszám. Ami azért is problémás, mert egyrészt most költöztem ide, tehát még csak azt sem mondhatom, hogy ismer a postás. Másrészről nem volt a postaládára írva a nevem, így ha lemarad, akkor annyi. Visszaküldik Japánba. Még az volt a reményem, hogy a postára került, ezért elmentem a postára, ahol át lehet venni az értesített küldeményeket. Elmagyaráztam az ügyintéző hölgynek a problémámat, el is kezdte keresni a küldeményt, esetleg megérkezett-e, de nem találta. Amúgy készséges volt, de azt mondta, hogy azonosító nélkül nem tud sokat segíteni. Ha elégtelen a cím, akkor nem is kerül a postára, egyből meg vissza a feladónak. Ez még esetleg egy mentsvár lehet, hogy majd az eladóval megbeszélni a dolgot, de már annyi könnyebbség van a dologban, hogy legalább nem vész el. Írtam is, felajánlotta a segítségét, ha visszakerültek volna hozzá a CD-k. Féltem is, hogy szükség lesz rá, mert bár kiírtam a nevem a postaládára, de nem került bele értesítő. Aztán ma reggel láttam, hogy az nagyon is megvan, csak a hirdetőfalon két kifüggesztett papír között volt. Nem vagyok az a fajta, aki ezért bárkit is elkezd szidni, főleg, hogy én sem voltam eléggé körültekintő. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy megvannak a CD-k.

Nagy öröm volt a kezembe venni őket, bár az örömöm sajnos nem teljes. Mert bár az S-mode #1 külső dobozával együtt megvan, de eredetileg két kiskönyv tartozik hozzá, ebből csak az egyik van a tokban, a második lemez borítója. Az első album tartalmazza Okui Masami első 8 kislemezének dalait, és annak a kiskönyvében például a kislemezek borítóképei is rajta vannak. Ezért is hiányzik, mert amúgy egyszerű a külső, de ötletes. A második lemez kiskönyvében különböző képek vannak róla a jelenkorból (2001-ből, amikor megjelent az album), meg persze a dalok szövegei. A második album egyébként feldolgozásokat tartalmaz olyan anime dalokból, melyeket ő írt más előadóknak. Ezen mind insert dalok, amelyek vagy az adott anime egy epizódjában hangzottak fel, vagy ott sem, csak OST CD-n kaptak helyet. Valószínűleg sokaknak mond valamit a Slayers név, esetleg a Saber Marionette J to X vagy Senkaiden Hoshin Engi, de olyan dalok vannak a második CD-n, amik többségét én sem ismerném, ha nem lenne rajta ezen a lemezen. Nem foglalkoztatna, hogy léteznének. De így, hogy Okui Masami felénekelte, más a helyzet.

Okui Masami egyébként a kezdet kezdete óta ír dalokat másoknak is, nemcsak magának, és ezen dalok többségét felénekelte valamelyik stúdióalbumára. Ezek közül jónéhányat meghallgattam az eredeti előadótól, és kivétel nélkül az volt a véleményem, hogy Okui Masami mindegyikből egy sokkal jobb dalt csinált. Egyrészt seiyuu-knak írt dalokat (mivel anime insertekről, image dalokról van szó), és bár hiába elvárás a seiyuu-k részéről, hogy énekeljenek is, sokaknak nincs született hangjuk, ezért gondolom, hogy a tanfolyam alatt valamennyire megtanulnak énekelni, de ez édeskevés. Okui-san meg ezzel a problémával tisztában van, ezért úgy oldja meg ezt, hogy felénekli az albumaira úgy, ahogy azt ő gondolja. A végeredmény? Egy sokkal jobb és erősebb dal. Az eredetivel összehasonlítva olyan érzésem van, hogy Okui Masami előadásában hallható a dal pontosan úgy, ahogy elképzelte. Ehhez hozzájön az is, hogy nemcsak hogy született hangja van, de olyan hangszíne, amit én személy szerint csodálatosnak tartok. Hát még amikor beszél egy-egy interjúban, vagy videóban. Nagyon szépnek tartom a beszédhangját. Tehát nemcsak hogy tud énekelni, de egyedi hangszíne is van, ami által akár sok énekes közül is meg lehet különböztetni az énekét, ezért is van az, hogy már az első albumai is erősek voltak.

A crossroad meg egy érdekes album. Okui Masami nem beszél a nyilvánosság előtt a magánéletéről, legfeljebb egy-két info, viszont az albumainak dalait így egymás után végigfuttatva gondolatban kirajzolódik egy sajátságos életút, egyfajta érzelmi fejlődés. A crossroad egy kettő közötti állapot. Az előző két albuma, a NEEI és a DEVOTION érzelmileg hihetetlenül erősre sikeredett, olyannyira, hogy nálam a DEVOTION ott van minden idők valaha hallott legjobb albumok között a személyes listámon. A crossroad meg egy átmeneti állapot, ahol azt lehet érezni, hogy nagyjából túl van azokon az érzelmi válságokon, amikről énekelt az előző 2 albumában, de még nem tudja, merre tovább, keresi az útját (ezt jelzi számomra a cím is). Kijönne belőle, kezdene új életet, ennek magjai hallhatók, de még ott vannak a múlt emlékei, amik még beárnyékolják a napjait. Ezt lehet kihallani az albumból, aztán az ezt követő ReBirth album meg már ahogy a cím is utal rá, egy teljesen újfajta életérzésről szól, lehet hallani, hogy addigra már helyretette a múltat, és kész az új élet megmérettetéseire. És ott őrzi magában az elmúlt idők nyomait, mert a szövegei egyre komolyabbak.

A crossroad album volt az, amit az összes Okui Masami album közül a legnehezebben szerettem meg, aminek a legkésőbb értettem meg a mondanivalóját. Ennek egyik fő oka az, hogy tényleg annyira nagyhatásúra sikeredett a DEVOTION, hogy azt felülmúlni egyszerűen képtelenség, én meg akaratlanul is ahhoz hasonlítottam. A másik ok meg az, hogy azt gondoltam, hogy a dalok nem feltétlen követik egymást logikus sorrendben. Egyszer vidám dal, aztán szomorú, majd elgondolkodtató, megint örömködik, majd ismét könnyeket hullajtunk. Nem éreztem logikát a dalok sorrendje között. Aztán rájöttem, hogy lehet erre is magyarázatot találni. Utalhat arra, hogy aki új úton indul el az életében, annak változó, hogy mikor milyen állapotban van, annak függvényében, hogy viszonyul a múltjához. Első pillanatban érezheti azt, hogy kész az új életre, de máskor bevillan egy erős emlék, ami visszahúzza őt érzelmileg. És ezt a fajta érzelmi hullámzást "írja le" a dalok sorrendje. Az biztos, hogy a rajongók körében a 2000-2004 között készült albumok örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, pont a nagy hatású dalok miatt. És tényleg ez volt Okui Masami legerősebb időszaka.

Ezután követett még egy erősebb, fogalmazzunk úgy, hogy szabadabb korszak 2005-től nagyjából 2009-ig, amikor a saját kiadója által jelentek meg albumai. Ezáltal már nem igazán szóltak bele, hogy milyenek legyenek a dalai (bár Okui Masami egyébként is egy erős, akaratos személyiség, úgyhogy igazából a King Records-nál is javarészt olyan dalokat írhatott, mint amilyet szeretett), ezért nagyfokú szabadságérzet járta át az albumait a Dragonfly-tól egészen a 2010 elején megjelent i-magination albumig. Csak hát sajnos amikor egyre kevesebb CD-t vesznek az emberek, nem kifizetődő egy kiadó céget üzemeltetni, ezért 2011-ben az evolution megszűnt. Aztán igazolt át a Lantis-hoz (ami a JAM Project által nyilvánvaló lehetőség volt), ahol megint sajátságos időszak kezdődött az énekesnő karrierjében. Két album jelent meg az átigazolás óta, 2012-ben a Love Axel, 2015-ben a Symbolic Bride. Mind a kettőnél érzek egyfajta távolságtartást, egyfajta falat, mintha a távolból énekelne ugyan nekünk, de már nem annyira önmagáról, mint régen. Ugyan kijelenthető, hogy az élet dolgairól szólnak a dalai, de nem érzem azt, hogy ezeket a dolgokat közvetlenül ő tapasztalta meg, hanem mint aki távolról figyelné az eseményeket, és feljegyzéseket készít róluk dalszöveg formájában. Ezen javított némileg a nemrég megjelent Innocent Bubble kislemez.

Nagyon elkalandoztam, de annyira tele voltam gondolatokkal ezen két album kapcsán, hogy kikívánkoztak belőlem az azokból következő mondatok. Okui Masami meg mindig is a legnagyobb lesz számomra.

Tervek a karaoke versenyre

Hamarosan itt a 2017. őszi MondoCon, és készülök már a Karaoke versenyre. Meg is van már az a versenydal, amivel kiállnék, amivel azt hiszem, hogy ki tudom mutatni, hogy mit tudok valójában ének tekintetében. Ha nem izgulom el, és ha tényleg át tudom adni, hogy mennyire szeretem azt a dalt, akkor jó eredményt érhetek el. És hogy melyik lesz ez a dal? Egy Dragon Ball videojáték opening, méghozzá a 2008-as Super Survivor. Ez pontosan így hangzik:

A dinamikája miatt szeretem a dalt, szinte elhiszem, hogy maga Kageyama Hironobu is ilyen. Nem volt meg belőle a kfn, most csináltam meg, úgyhogy semmi nem akadályoz meg, hogy induljak vele. Már csak be kell gyakorolni. És ezért mindent megteszek. Lassan éjfél... Vajon átcsöngetnének a szomszédok, ha ezt most elkezdeném itt hangosan énekelni? Jó eséllyel igen, de egyszer-egyszer éneklem majd a dallal.

Mert rengeteget hallgatom manapság, és az a szép, hogy kijönnek a magas hangok. Amúgy nem vagyok kétségbeesve attól, ha a szomszédok, vagy a lakótársaim miatt nem gyakorolhatok hangosan. Erre azt találtam ki, hogy magát a kfn-t nézem meg minél többször, mert abban a ritmika is benne van, és ha azt tátogva (vagy halk énekléssel) gyakorlom, akkor már sokkal jobban fog menni. Aztán a hangos éneket majd amikor lehetőségem van. És hihetetlen érzés ilyen magas hangot kiénekelni, ahogy kijön belőlem az a rengeteg energia, szabályosan remegek a megkönnyebbüléstől. Úgyhogy ez egy ideális szám lesz számomra, hogy megmutassam a nagyközönségnek, hogy mit tudok. Csak gyakorolni kell, és a verseny alatt érezni magamban az erőt, hogy sikerülni fog.

A Karaoke verseny kiírás itt olvasható.

A versenyre itt lehet jelentkezni.

További információk a Karaoke fórumon olvashatók.

Eredeti Okui Masami: Innocent Bubble kislemez.

Aki ismer, vagy régóta követ, az tudja mit jelent számomra Okui Masami. Mindenki fölött áll számomra nemcsak ha japán zenéről van szó, hanem általánosan a zeneiparban. Senki nem adott nekem annyit a dalaival, mint ő, és jó eséllyel ez így is marad. Amikor májusban megtudtam, hogy 2 és fél év után új kislemezzel jelentkezik Innocent Bubble címmel, egyből tudtam, hogy ez nekem kelleni fog. Főleg azért, mert ez a 25. évfordulós kislemeze, így azt éreztem, hogy ezzel vele együtt ünnepelhetek.

Júliusban indult meg az előrendelés a CDJapannél, és amint anyagi lehetőségem adódott, elő is rendeltem. Augusztus 26-án postázták ki, és bár már hétfőn átvehettem volna, de mivel nem voltam otthon, ezért kedden mentem el érte a postára az értesítővel. A reggel 8 órási nyitásnál ott voltam, hogy az elsők között legyek. Meg is lett. Nagy öröm volt kézbevenni, a mai napig úgy vagyok az eredeti CD-kkel, hogy azzal az adott előadó ad önmagából egy kicsit.

A borító nem rossz, dizájnos de megmondom őszintén, az a "csajos" stílus, amit 2012 óta a képvisel nem nagyon tetszik, mert elvész az a spontaneitás, mint amit láthatunk a God Speed, vagy a Masami Life album borítókon, amit annyira szeretek benne. Nem rajongok ezért a stílusért, de mivel sokat adott nekem a dalaival, ezért elfogadom, ha ő így érzi jól magát, akkor legyen így.

A lényeg az, hogy tetszenek első hallgatásra a dalok. A címadó dal egy rock szerzemény, ami a címének fényében meglepett. A cím kapcsán némileg szkeptikus voltam, és ezt ki is írtam az Okui Masami Facebook csoportra. Mondtam, hogy kicsit tartok attól, hogy ilyen csajos pop zene lesz, ami ilyen gondtalan, vidám érzésekről szól, és hogy majdnem 25 éves énekesnői karrierrel a háta mögött nem mutatja azt, hogy mennyi tapasztalaton ment át az évek során. Aztán valaki erre azt reagálta, hogy ő egy balladára számít, ami arra utal, hogy az elmúlt 25 év alatt ő ugyanaz maradt, aki volt. Igazat adtam neki, és reméltem, hogy ő látja jól a helyzetet. Ehhez képest kaptunk egy rock zenét, úgyhogy egyikünk sem prognózisa sem jött be.

Alapvetően vidám hangulatú rock dal, tipikus animés típusú zene. A szöveggel még nem foglalkoztam komolyan, de alapvetően pozitívnak tűnik. Ami jobban megmaradt bennem, az a B-side track, melynek címe: Ano Goro no Boku to Ima no Boku. Ez egy ballada, mely szintén pozitív hangulatú. Legfőképp arról énekel, hogy nehéz időkben mit tesz, hogy jobb kedvre derítse magát.

Az első benyomások kifejezetten pozitívak. Nem olyan nagyhatású dalok, mint amiket gyártott régebben, de kellemesre sikeredtek. Megmutatnám ezzel a zenével, hogy ki is Okui Masami amolyan bevezetőként, elindíthat a hallgatóban valamit, aminek hatására kíváncsi lehet a nagyobb hatású dalaira is.

Mivel előrendeltem a kislemezt, ezért ajándékot is kaptam hozzá, méghozzá egy fényképet. Okui Masami-ról a kislemez egyik képét (mely nincs a borítón). A fotózáson az egyik képet választották ki, fénykép formájában kinyomtatták, és ezt kapták az előrendelők. Jó egyébként fénykép formájában is látni, mert személyesebb érzetet ad. Ez a második fénykép, amit kaptam. Az első kép Suara: Koe albummal jött, azt is előrendeltem.

Ezek ilyenek. Aki nagyon szeret egy japán zenét, előadót, megéri rendelni kiadványokat onnan, mert nagyon igényesek a japán CD-k.

JAM Project: Breakthrough kislemez

Az utóbbi időkben sokat hallgatom a JAM Project: Breakthrough kislemezét, főleg a B-side track-et, a Maverick ~Kakusei Sareshi Kemono~ dalt. Itt vagyok most Angliában, és rengeteg sok emlék köt ide. Ezeket a dalokat itt hallgattam nagyon sokszor, amikor 2014-ben megjelent a kislemez. Pont amikor kijöttem Angliába. Konkrétan annyira megszerettem a rajta levő dalokat, meg is vettem eredetiben a kislemezt. Talán ilyen jó képet szerzeményről még nem csináltam. Tökéletesen az a fajta rock zene hallható a kislemezen, amit a legjobban szeretek. Hihetetlenül dinamikus, erőt adó számok, és olyasfajta függőséget hozott ki belőlem, ami csak még többé tesz. És most, hogy ismét itt vagyok Angliában rengeteg sok emlék jött vissza, így ennek a kislemeznek most nagyon aktualitása van nálam.

Nem láttam a Nobunaga the Fool animét, illetve az első részbe belenéztem, de nem jött az ötlet, a stílus és a mondanivaló. De hátha most bejönne, hogy manapság több animét nézek, többfélét, talán most tetszene.

Dragon Ball IV videokazetta

Gondoltam, adok egy esélyt a Dragon Ball-nak, hátha rákapok a hangulatára, de sajnos nem jött be. Majdnem elaludtam, amikor megnéztem a nemrégiben vett negyedik videokazettát. De annak mindenképp örülök, hogy ezáltal teljesebb lett az anime videokazetta gyűjteményem. Amúgy ezen a kazettán a 134-137. részek vannak rajta. Amikor a C16-os, C17-es és C18-as robotokat felélesztette a fogalmamsincshogyhívják, de megölték őt. Arra vannak beprogramozva, hogy Shongokut megöljék, mert a gazdája gyűlöli őket. De Vegita meg akar harcolni vele, mert a büszkesége nem engedi, hogy Shongoku arassa le a babérokat. Annyira nem ismerem a kapcsolatukat, hogy tudjam, hogy mi van közöttük, egyáltalán eléggé tudatlan vagyok a Dragon Ball-ban. Nem néztem annak idején, amikor ment, mert igazság szerint mindig is érdektelen voltam az anime iránt. Csak a zenei része maradt meg bennem, ismerem és szeretem a Kageyama Hironobu Dragon Ballos dalait, elég sokat ismerek közülük. Nem a CHA-LA-HEAD-CHA-LA a kedvenc DB-s dalom, mint sokaknak, hanem  a 2008-as Super Survivor. Szeretem az erőteljes zenéjét, a lendületét és a dinamikáját, valamint hallani, hogy Kage-chan élvezi az éneket.

Lehet, hogy ha elkezdeném nézni az 1. résztől az első szériát, akkor megragadna és tetszene.

Dragon Ball videokazetta

Békéscsabán van egy adománybolt a Kazinczy utcában, oda bementem ma szétnézni, és meglepett, hogy megtaláltam azt a Dragon Ball videokazettát, ami még hiányzott a gyűjteményemből. Ezzel megvan mind a négy magyarul megjelent Dragon Ball VHS. Nem vagyok nagy rajongója a sorozatnak, kifejezetten értelmetlennek látom a harcokat benne, de mint magyar anime videokazetta kiadás, és gyűjteménybe menő lesz. :) Egyszer meg is nézem, van videomagnó, csak az most nincs beüzemelve, és az nem is manapság lesz, mert nagy felújításba kezdtünk itthon, és az most el van téve, de ha rendben lesz minden, akkor megnézem.

Amúgy több videomagnó is volt az adományboltban, reméltem, hogy lesz pontosan az, amelyiket régóta keresek. Ez pedig az AKAI márkájú VS-G440-es számú videója. Ilyenem volt, és nagyon szerettem, csak nem tudom, mi lett vele. Szeretnék ismét egy ilyet.

Így fest a teljes Dragon Ball videokazetta gyűjtemény.

Régi-új blog

Sikerült megmenteni ezt a blogot, és gondolkodom azon, hogy ezt is újra aktivizálom, csak ki kell találjam még, hogy mire használjam. Valami rendszert szeretnék. Hiszen több blog is van ezen a néven, mindegyiket én írom. A lényeg csak, hogy legyen valami rendszer, mely alapján érdemes lenne az egyiket, másikat nézni. És lehet, hogy nagyobb látogatottsága is lenne a blogoknak, ha tematikus lenne, és nem személyes, amibe minden egybe van zsúfolva. Ahogy írom ezeket a sorokat, kezd körvonalazódni bennem a dolog. :) Valószínűleg az egyik blog lesz videojátékos jellegű, a másik meg japán zenés, meg talán a wordpress-eset is életre keltem, az meg lehet személyes jellegű, de ezt még kigondolom magamban,  hogy lenne a megfelelő.

Amúgy érdekes sztorija van ennek a blognak (konkrétan a blogspotosnak), még 2006 májusában hoztam létre, akkor rövid zenés postok voltak alatta. De utána ejtettem ezt a blogot, és gyorsan feledésbe merült. Nem is látogattam, csak most, konkrétan tegnapelőtt jutott eszembe, hogy lefoglalhatnám ezt a címet. Csak döbbenten láttam, hogy már nem lehetett, mert valaki megtette korábban. Beírta ma linket a címsorba, és ismerős volt az írás. Az, hogy miről írtam, valósággal kivert a víz. Megpróbáltam bejelentkezni, és törölni a postokat, de sehogy nem tudtam. Mert ugye ez még akkor volt, amikor a bloggert még nem vette meg a Google (vagy nem akart mindent egy profil alá tenni), ezért a bloggeres felhasználómba külön kellett bejelentkezni. Igen ám, de nem emlékeztem a jelszavamra 11 év távlatából. Először azt próbáltam meg kitalálni, hogy melyik E-mail címről regisztrálhattam, ezért kértem egy jelszó-emlékeztetőt. Amikor elküldtem, csak annyit mutatott, hogy c****@****.hu címre küldték ki. Próbáltam visszaemlékezni, de c betűvel kezdődő E-mail címem soha nem volt. Talán valami elkallódott Freemailes cím lehetett (volt ott is valami regisztrációm...), de az biztos, hogy anno se vipmail-en se citromail-en nem c betűvel kezdődött a címem. Hát ez nem sikerült, akkor irány a Google support. Eleinte magamtól akartam írni nekik, hogy ez meg ez a problémám, és hogy segítsenek. De ilyet nem találtam, fórumot viszont igen. Meglepetten láttam, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek ez a problémája, többen meg is írták a saját történetüket, hogy nagyon ciki az írás, és nem szeretnék, ha megmaradna az utókor számára. Csakhogy erre mi a Google válasza? Hogy ha nem elérhető az E-mail címed, akkor "You're out of luck!" Hát akkor beletörődtem, hogy az én blogom is megmarad a külvilágnak oly módon, ahogy nem szeretném. Vagy mégsem? Megerőltettem magam, és elgondolkodtam azon, hogy mely jelszavakat használtam 2006 körül. Több lehetőségen is elgondolkodtam, egyik sem jött be. Aztán eszembe jutott, hogy akkor még nem követelték meg annyira az erős jelszót, ezért valami nagyon gyenge volt. No nem ilyen 12345, meg ilyenre kell gondolni, de a lényeg, hogy bejött. :D Úgy megkönnyebbültam, hogy szavakban nem tudom kifejezni. Egyből hozzákötöttem a Google-ös felhasználómhoz ezt a blogot, és most már az enyém lett. Első dolgom volt törölni a postokat. Nem vagyok büszke azokra az írásokra, és bár írtam több helyen is, megtartok régi írásokat, de ezeket azért töröltem, mert úgy voltam velük, hogy ezek abban a formájában vállalhatatlanok. Persze tudom, hogy az internet nem felejt, de hozzásegítettem ahhoz, hogy a tudattalanjának egy olyan pontjára jusson el, ahonnan nehéz lesz kiásni.

Már csak azt kell kitalálni, hogy hasznosítsam ezt a blogot. A tematizálás jó ötletnek tűnik, csak a kivitelezésen kell elgondolkodni. Mert egyenként kiválogatni a blog.hu-ról az írásokat témánként nagyon hosszadalmas lenne, lévén, hogy majdnem 2.000 post van benne. Mindenesetre lehet, hogy ez lesz a zenei blog, ahol azon zenékről írok, melyek érdekelnek. Elsősorban magyar és japán zene lesz, de várhatóan ide fognak kikerülni a dalszövegek és a karaokéról is itt fogok írni. De ez még átgondolom magamban, hogy legyen.

Képek a 2017. nyári MondoCon-ról

Kiválogattam, és feltöltöttem az általam készített képeket a mostani MondoCon-ról. Ezek itt érhetők el:

2017. nyári MondoCon képek

Ennél sokkal több képet csináltam, nemcsak szortírozva lettek minőségük tekintetében, hanem csináltam extra képeket magamnak. Egyik hobbim a vasútállomások, vonatok fotózása, de ezeket nem teszem nyilvánossá elé, mások sokkal jobb vasútállomásos, vonatos képeket csinálnak. Ezeket csupán magamnak csinálom. Ami a képek minőségét illeti, annyira azért nem voltam szigorú. Inkább csak a nagyon vállalhatatlanul homályos képeket hagytam ki és az olyanokat, ahol olyan arcokat vágnak így spontán, ami lehet, hogy vicces, de annak jó eséllyel kellemetlen látni, aki rajta van. A többi kép meg... hát, maradjunk annyiban, hogy nem vagyok fotós. De magam is látom a hibát néhány konzolos képnél. Rosszul megválasztott távolság, emberek rosszul vannak a képben, szeretnék ezeken javítani, hogy legalább mint hobbi fotós csináljak jó képeket.

Amúgy szívesen meghallgatnék ajánlatokat arról, hogy milyen jó fotómegosztó oldal létezik, mert ez a Photobucket, ahova feltettem a képeket, régen nem léptem be, és látom, hogy nagyon agyonnyomják az oldalt reklámokkal. És promotálják erősen, hogy havi $2.49-ért reklámmentesíthetem az oldalt. Csakhogy nálam ezzel az agresszív reklámozással pont az ellenkező hatást érik el. Annyira a képembe nyomják, hogy fizess, ha nem akarsz idegesítő reklámokat, hogy csak megerősítik bennem a dacot, hogy csak azért sem fizetek. Még a Google Drive, vagy a OneDrive tárhelyre gondoltam (van mind a kettő), de ha valaki tud jó fotós weboldalt, ami nem ennyire agresszív, akkor szóljatok róla.