Küzdelem a nemi sztereotípiák ellen

A cím, amit adok egy postnak, nemcsak azért adom, hogy találó névvel felvezessem az adott postot, hanem hogy általa értelmet adjak az animének, amiről írni fogok. Ebben láttam értelmét a Sanrio Danshi-nak. Ez volt amit az utolsó pillanatban elkezdtem a mostani téli szezonból. Érdekesnek találtam a karaktereket, és az ötlet is tetszett. A kivitelezésre voltam kíváncsi. És hogy jó lett-e? Fogjuk rá, bár a 12 rész problematikája itt is megfigyelhető.

Miről van szó? A Sanrio Co., Ltd. egy japán cég, akik olyan dolgokat szabadítottak ránk, mint a Hello Kitty, Pompompurin... és hirtelen több nem jut eszembe. Az a lényeg, hogy ők "felelnek" a japán populáris kultúra cukiságaiért. Ők azok, akik erre építettek ki egy iparágat. Az anime főszereplője 5 középiskolás srác, akik ezekért a karakterekért rajonganak. Azért a japán társadalomban is megvannak a nemi sztereotípiák, azok a dolgok, amikért jellemzően az egyik nem képviselője rajong, és igencsak furcsán néznek arra, aki közülük az ellenkező nem táborát képviseli. A fiúk többek között az élőszereplős robotos, hősös sorozatokért rajonganak, a Sanrio, meg a Hello Kitty inkább a lányok részlege. Mondanom sem kell, hogy arra a fiúra néznek furcsábban, aki a Hello Kitty-ért rajong. Többek között ezt mutatja meg az anime a főszereplő 5 fiún keresztül, akik mind egy-egy Sanrio mascotért rajonganak.

SPOILER

Közülük is Hasegawa Kouta az, aki az első résztől kezdve jelen van. Kiskorában nagyon szerette a nagyanyját, tőle kapott egy Pomponpurin plüsst, amit nagy becsben tartott. Érdekes volt látni, hogy a nagymama az, aki bátorította a kisunokáját, hogy küzdjön bátran, és mindig legyen önmaga. Eléggé elcsépelt dolgok ezek, de neki elhittem. A fiú meg tényleg küzdött a céljaiért. Csakhogy egy napon egy fiúcsoport megtalálta a plüssállatával, és erős gúny keretében megkérdőjelezték a nemi identitását, és a keresztnevének "ko" végződést adtak. Japánban minden keresztnév, mely "ko"-val végződik, az kivétel nélkül női név. Kemény traumaként hatott Kouta-kunre ez az eset. Megutálta a nagyanyját, nem akarta többé látni, a plüsst meg eltette jó mélyre, hogy ne is lássa. Egy nap a nagyanyja megbetegedett. Amikor nagyon súlyos volt az állapota, Kouta-kun akkor döbbent rá, hogy kit "dobott el" magától, és bocsánatot akart kérni, de már késő volt. A nagymama meghalt, a fiú egyedül maradt a bűntudatával.

Másodjára Mizuno Yuu tűnik fel, aki nem tudom melyik Sanrio figuráért rajong (egyáltalán nem vagyok ezekben otthon), neki a nővérével van állandó konfliktusa. Bármit csinál, az biztos, hogy úgy rossz, ahogy van. Harmadikként Yoshino Shunsuke jelenik meg. Neki nincs komoly háttértörténete, egyszerűen csak szenvedélye a foci, és kabalájaként hordozza az apró, kulcstartó méretű Hello Kitty plüsst. Elmondása szerint, ő neki a győzelem istennője, aki nélkül képtelen gólt rúgni (ő a csapat gólkirálya), és biztosan nem fog nyerni a csapat. Ja, és a lányok megvesznek érte. Elég sokszor látni olyan jelenetet, ahol lassítva mutatják, ahogy épp elrúgta a labdát, izzadságcseppei lágyan csorognak a testén, a lányok meg sikítanak az élvezettől. A negyedik fiú Nishimiya Ryou, aki elég érdekes "szerzet". Sajátságos dupla csavara a nemi identitás problémának. Ugyanis fiú, de hihetetlenül lányos a külseje, de ő ezt gyűlöli, hiszen ő férfinak érzi magát. Ryou-kun amúgy gazdag, villában él, lányismerőseivel, akik viszont szeretik, hogy lányos, mert olyan aranyos. Ez Ryou-kunnek csak még inkább olaj a tűzre, tagadja, hogy szereti a Sanrio egyik figuráját, és szeretne férfiasabb lenni. Ez azt hozza magával, amikor meghallja, hogy a könyvtárban, hogy miről beszél az előbb említett három fiú, nagyon felhúzza magát rajta, és rájuk ordít, hogy nem szégyellik magukat, hogy ilyen dolgokról férfiként hangosan beszélnek. Ez amúgy természetes reakció. Saját maga által rejtett énjét hallja a három fiúban azáltal, hogy olyan dolgokról beszélgetnek oldottan, amit ő is szeret, csak elrejti magában, mert nem érzi magát férfiasnak tőle. Ez a "gyűlölöm, mert nem szerethetem" tipikus esete. De aztán összetalálkozik Minamoto Seiichiróval, aki a diáktanács elnöke, aki segíteni akar Ryou-nak. Egy ideig elüldözi magától, főleg akkor válik gyűlöletessé számára, amikor kiderül, hogy azért akarta rávezetni, hogy vállalja nyíltan, hogy szereti a Sanrio karaktereket, merthogy ő is azt szereti. Ő lesz az ötödik srác. Eleinte elutasítja őt, de aztán valahogy csak rájön, hogy jobb az, ha nyíltan vállalja önmagát, és máris oldottabb lesz.

Ezzel megy el a 12 rész első fele, hogy megismerjük a fiúkat. Leinkább Ryou-kun esetét tartottam érdekesnek. Gyakori, hogy ha valaki gyűlöl valamit, azt azért gyűlöli, mert valójában köze van hozzá, csak utálja, hogy köze van hozzá, ezért lélekben eldobná magától, de ez nem így megy. Csak hát itt mutatkozik meg, hogy mire elég a 12 rész, ugyanis az azért nem jellemző, hogy ha valakinek komoly problémája van, az napok alatt teljesen megoldódik. Hacsak nem jár az illető valami egótrénerhez, aki átmosta a delikvens agyát, tessék elfelejteni, hogy komolyabb lelki probléma, vívódás napok alatt teljesen megoldódik. Ez legtöbbször lassú folyamat, sok idő kell, mire a belénk rögzült szokások, gondolatok "átprogramozódnak". És még akkor is marad a tudattalanban egy kevés az előző "programból". Ez az egy, amivel nem tudtam azonosulni az animében, a többi nagyjából rendben van.

Azért írom így, hogy nagyjából rendben van, mert az tetszik, hogy láthatunk példákat arra, hogy bár attól, hogy egy pasi lányos dolgo(ka)t szeret, akkor ő még lehet férfias. Én ezeket a dolgokat lazábban kezelem, de a 7. részben látottak már sok volt nekem is. Amikor Sanrio előadásra mennek a fiúk, és a fejükön viselték a kedvenc karakterük fülét, meg olyan csillogó szemmel nézték a Hello Kitty és egyéb játékokat, meg az egész megjelenítés... Ez már az a pont volt, ahol komolyan megkérdőjeleztem a fiúk nemi identitását. Az biztos, hogy nem volt homoszexualitás köztük, ha valaki ezt gyanítaná. A 9. részben együtt elmennek a tengerpartra. Közös fürdőzés, házban közös játék, meg egymás mellett alvás de nyoma nem volt semmilyen érzelmi, szexuális kapcsolatnak egymás között.

Aztán oda futott ki a dolog, hogy elhatározzák, hogy a 7. részben látott előadást saját lehetőségeiken belül megvalósítják. Komoly konfliktus itt alakul ki a fiúk között, ugyanis Kouta-kun kezd eltávolodni a többiektől. Nem dolgozta volna fel rendesen a nagymamája halálát? Zavarja, hogy mindenki oly lelkesen készül az előadásra, őmaga pedig erre valami miatt nem képes. Még soha nem ragyogott... Pedig megígérte a nagymamájának, hogy ragyogni fog... Ez így rettenetesnek hangzik - európai szemmel tényleg az - de ne felejtsük el, hogy japán produkciót nézünk, és a japánoknál az ígéret, az adott szó mindennél többet ér. Visszagondol egy gyerekkori történésre, amikor egy előadás egyik szereplője volt, ahol a háttérben maradt, így nem tudott ragyogni. És hogy nem tudta életében teljesíteni a nagymamájának tett ígéretét. Igazából ez egy olyan dolog, hogy aki ismeri a japán közgondolkodást, az tudja maga az ígéret súlya hatalmas, ebből a szempontból érthető, hogy miért nyomasztja őt a dolog, a baj a körítéssel van. De hát ez olyan dolog, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb. Így is viselkedik a többiekkel. Leordítja a többiek fejét, hogy nekik milyen könnyű, hogy csinálják a dolgukat. Aztán a sokadik üvöltözés után elmeséli a társainak azt a bizonyos gyerekkori élményt, és mit ad isten? Feloldódik, segítenek neki, és ha a nagymamája életében nem is, de tudott ragyogni.

SPOILER VÉGE

Hár ennyi volt. Az ötlet tetszik, örülök, ha egy olyan alkotást látok, ahol a szereplők eltérnek az átlagostól, mert olyan érzésem van, hogy egyéniségeket látok, nem Mátrix karaktereket, akik beálltak a többiekhez, és felvették a többiek jellemét. Nagyon tudom szeretni azokat az embereket, akiknek van saját személyiségük, és mindezt úgy mutatják ki, hogy tiszteletben tartják a másik egyéniségét. Ezért is vágtam bele ebbe az animébe, bíztam abban, hogy olyan fiúkat látok, akik vállalják az egyéniségüket. Ha úgy vesszük, ez megkaptam, de azért lássuk be, hogy 12 rész nem elég arra, hogy azonosulni tudjunk a fiúkkal, kiválasszunk egy személyes kedvencet, hiszen átfogóan nem ismerhettük meg őket. Azon túl, hogy valamennyire megismertük őket, csak egy történetszál van, ami nem is hosszú. Lehetett volna hosszabb is. Lesz is? Ha jól emlékszem, ez az anime, amelynek hirdettek második évadot.

2018. tavaszi MondoCon

Sokáig úgy volt, hogy nem megyek el a tavaszi MondoConra, előző délután dőlt el, hogy végül csak tudok menni. Igyekszem érdekesen összehozni az élménybeszámolót, de nincs mit tagadni azon, hogy ez nagyon nehéz annak fényében, hogy ez a sokadik MondoCon, és szinte mindig a karaoke teremben vagyok. Most nem volt igazán érdeklődésem a konzolok irányába.

Szombat

9 órakor indultam el itthonról, a 151-es busszal mentem el Kőbánya alsóig, onnan már elsétáltam a Hungexpóig. Mindig Kőbánya Felső vasútállomáson át megyek. Az igaz hogy van egy rövidebb út, de az nagyon veszélyes, mert átmegy azon az alagúton, ahol a két villamossín van. Egyszer átmentem ott, akkor nem volt gond, de épp csak a két villamosnak van egymás mellett helye, ha épp ott találkoznak, és ahogy elképzeltem, hogy pont akkor találkoznak, amikor épp ott vagyok, nem vagyok biztos abban, hogy sértetlenül túlélem, ezért inkább a hosszabb és biztonságosabb úton megyek. Néha most is csinálom, hogy az okostelefonról nézek animét, amikor épp úton vagyok, így most is néha azon lehet kapni, hogy sétálás közben a telefont nézem. A Bleach 45. részét néztem. Követtem, amikor ment az Animaxen, de most nézem végig úgy, hogy az elsőtől a legvégéig. Több sokak számára klasszikussá vált animét mostanság nézek meg, ily módon a Bleachet, illetve a Naruto Shippuuden is most van folyamatban. Illetve minálunk annyira nem ismert, de aki nem látta, magasan ajánlott a .Hack széria. Jaa, és a My Anime List szerint "csak" 847.887 tag látta az Ao no Exorcist animét... Én kérek elnézést, hogy eddig kihagytam, főleg, hogy kifejezetten tetszetős.

Szóval átvettem a jegyet, és bejutottam a MondoConra. Egyből a karaoke terembe mentem. Hogy soha nem tudok feliratkozni az 15-ös sorszámnál előbb. Most is 17-esként kezdtem. Hát tessék korábban menni. Először Okui Masami: Kagen no Tsuki dalát választottam. Igyekeztem olyan dalokat választani, amik jobban állnak nekem, és úgy érzem, hogy ki tudom énekelni jelenlegi tudásom szerint. Az Okui Masami dal jó választás volt elsőnek. Szeretem is, el is tudtam merülni benne. Egyre inkább érzékelem, hogy tényleg jobban mennek nekem a lassú dalok, mert azáltal, hogy nem kell "sietni" benne, ezért jobban meg tudom élni azokat az érzelmeket, amiket a dal akar átadni. Ugyanez volt itt is. Oda jutottam magamban, hogy mennének a gyors dalok is, de azokat többet kell gyakorolni. Egyrészt hogy menjen magabiztosan, ne akadjak meg ott, hogy rohan a szöveg, másrészt meg jobban átérezzem, ezáltal át is tudjam adni, hogy miről szól a dal. Teszek egy ilyen próbát, és ha a visszajelzések alapján jobb leszek, akkor mindenképp tágítom a lehetőségeimet. Másrészt meg visszaszerezni azt a hangtartományt, amiben jó vagyok. Mert sajnos visszaesett, és szeretném visszakapni. Ki is találtam magamban, hogy fogok gyakorolni, ha menni fog, akkor a versenyen is jobb esélyekkel fogok indulni.

Sokan megjelentek a törzstagok közül: Mazsibazsi, ToumeiNi, 8, John, Waka, Mai, Roni. Volt két újonc srác, Roloca és Sora. A szervezők közül is mindenki jelen volt, bár sajnos nem mindenki épen és egészségesen, Leeának komoly problémái vannak / voltak, remélhetőleg a lehető leghamarabb felgyógyul. De jó volt találkozni mindenkivel, és beszélgetni velük. Nefu például tökre meglepett, hogy nem olyan rég feltett az Instagram profiljára egy képet egy játékról, mely Nintenklónokra Tank néven jelent meg. Ez az a legendás játék, amivel az én korosztályom, és a nálam fiatalabbak rengeteget játszottak. Ez a játék eredetileg csak Japánban jelent meg Battle City néven. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy a Nintendo komoly hibája volt, hogy nem jelentette meg Japánon kívülre, legenda lett volna belőle világszerte. Amúgy nekem nem volt kamu Nintendo gépem, barátoknál, osztálytársaknál játszottam az ott elérhető játékokkal. Igazából nincs motivációm arra, hgy beszerezzek egy ilyen gépet. Hamis játékokkal, különböző klónozott, hackelt verziókkal nem szeretnék játszani, mert azoknak nincs semmi eszmei értéke nálam. Van Duck Hunt is hamis Nintendo gépezetre, az például teljesen véletlenszerű, hova érzékeli a lövést.

Most előnevezős verseny volt, amire hangfelvételt kellett feltölteni. Ugyan neveztem, de mire úgy éreztem, hogy na végre felénekelhetem a dalomat, rám jött a megfázás. Szépen vagyunk, és mivel már csak pár nap volt csak a határidőig, ezért szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok meggyógyulni addigra. De különben azt hittem, hogy meg fog hiúsulni az énekverseny, mert sokáig csak 5 felvétel volt feltöltve, de kiderült, hogy sokan az utolsó napokra hagyták. A 22 jelentkezőből 18-an töltöttek fel hangfelvételt. Én a kisebbséghez tartozom, de az biztos, hogy nagyon jók voltak, és a zsűri biztosan tudta, hogy mi alapján rostált, és mi alapján választotta ki azt a 12 embert, akik végül előadhatták a dalaikat. Nem voltam ott végig, mentem megnézni a konzolokat, meg a vásárokat. Új épületben voltak a konzolok és a vásárok egy helyen, a B épületben. Eleinte nem is találtam meg, a megszokott helyen akartam bemenni, de az zárva volt. Aztán láttam, hogy máshol van mozgolódás, oda mentem. A hely kétségtelenül nagyobb, egyúttal kaotikusabb is. Nem láttam logikát, hogy mi miért van ott, ahol van, ezért sem voltam most annyira érdekelt a konzolok irányában. Pedig kipróbáltam volna a Gran Turismo Sport-ot PlayStation 4-re. A retro konzoloknál most olyan sok érdekességet nem találtam, amit nem támogatok, hogy mindig van kint kamu sárga kazettás gép, ami ugyan extraként elmehet, de azt gondolom, hogy nem való egy ilyen rendezvényre.

Úgyhogy most nem ragadtam le a konzoloknál, inkább visszamentem a karaoketerembe, és csendben helyet foglaltam, még ment a verseny. Mondták, hogy nagy előadásokról maradtam le, voltak nagyon jók. Örvendtem, amiket hallottam, azok tényleg erősek voltak. Miután lement ismét jött a hagyományos karaoke. Én is énekeltem párszor, például ismét próbát tettem az F-Zero: Falcon Densetsu: THE MEANING OF TRUTH dalával, azt hittem, menni fog. De nem, gyakorolni kell még, ha el akarom jól énekelni. Aztán eszembe jutott, hogy van HIRO-X-nek még egy dala, ami talán jobban menne, ez pedig a Prince of Tennis-ből a future. Menni menne, de nem elfáradt hanggal, kisebb hangtartománnyal. Ezután ha kiállok énekelni, akkor tudtam, hogy olyan dalt kell énekelni, ami kevésbé terheli meg a torkomat.

Az énekverseny második fordulóján (inkább harmadik a beküldőssel együtt) a hat továbbjutott énekelt. Mindenki nagyon jó volt, de nekem megvolt az a három ember, aki felülmúlta a másik hármat. Én őket juttattam volna a döntőbe, akik a nagyszínpadon énekeltek majd az eredményhirdetés előtt. Ebből kettő bejött, a harmadik meglepett, de megkérdeztem ToumeiNit, hogy mi alapján választották ki a három embert, és megválaszolta azt is, hogy a bizonyos harmadikat miért nem juttatták döntőbe. Nehéz lehet zsűritagnak lenni, tényleg nehéz volt választani.

Most is volt Late Night karaoke egészen 21 óráig. Gondolkodok azon, hogy melyik volt az a dal, amelyiket átvittem Late Nightra, de nem jut eszembe. Azt tudom, hogy utoljára a Saber Marionette J to X-ből a Lively Motion-t énekeltem, mely továbbra is a #1 Hayashibara Megumi dal az összes közül. Többen is azzal jöttek, miután végeztem, hogy olyan volt, mintha fogták volna a Give a reason-t, kicsit megkeverték, írtak rá valami hasonló szöveget, és megcsinálták ezt. Különben igaz, valóban nagyon hasonlít a Give a reason-re, a Saber Marionette-et ugyanaz a cég készítette, mint a Slayers-t, sőt a Lost Universe-t is ide venném, mert bár a történet és a helyszín más, de annak is, ha ránézünk a rajzstílusára, le se tudnák tagadni, hogy a Slayers csapata készítette. Ennek a cégnek dolgozott Hayashibara Megumi, több animéjükben hallható a hangja.

Igazság szerint terveztem, hogy hamarabb elmegyek, mert most nem igazán élveztem a Late Night karaokét, de megvártam még az utolsó dalt, amit énekeltem, aztán mire már tényleg terveztem menni, addigra jöttek a biztonságiak, és be kellett fejezni. Így a búcsúzkodásra maradtam. Elindultam, most is ugyanúgy Kőbánya Felsőn át mentem a 151-es buszhoz, azzal kis sétával egyenesen haza.

Vasárnap

Reggelre valamennyire visszajött a hangom, de nagyon komoly dalt nem vállalnék be vele. Vasárnap korábban, 8 óra előtt indultam el, mert voltak a választások és mindenképp el akartam menni szavazni. Amikor odaértem, már akkor is sor állt, de mire végeztem, és kijöttem, háromszor akkora sor állt. Meglepett, nem emlékszem, hogy valaha is ekkora sor állt, amióta szavazhatok. Ezután mentem a Hungexpo felé, ehhez ismét a 151-es busz segítségét vettem igénybe. Most is úgy voltam, hogy elsétálok Kőbánya Felsőn át, de ahogy sétáltam a Kolozsvári úton át, azon gondolkodtam, hogy miért is ne mehetnék a meredek emelkedőn fel, a síneken át, hogy legalább ennyit rövidítsek. Bevállaltam, és mivel most is írom ezen postot, bizonyíték arra, hogy sértetlenül túléltem az akciót. Szemre meredeknek láttam az emelkedőt, majd a lejtőt, kicsit féltem attól, hogy megcsúszok, és baj lesz, de semmi nem volt. De azt megtettem, hogy minden egyes sínnél, mielőtt átmentem, szétnéztem, mert ezt érzékeltem biztosnak. Ha a vonat meg- és eltalál, onnan már csak a hullaházba visznek.

De hát semmiség volt megérkezni. Vasárnap jellemzően kevesebben vannak MondoConon, most sem volt ez másképp. A karaoke teremben is kevesebben voltak, de most sem kerültem előrébb sorrendben. Először a Digimonból a With the Will-t énekeltem. Ez jó lesz, de a szombati nap hatása tetten érhető, mert nem tudtam végig egyenletes teljesítménnyel végigénekelni, a végére csak elment a hangom. De ezzel a dallal érdemes foglalkozni.

Szokás szerint vasárnap volt a zene tippmix. Miroku bejött a versenyre, Mazsibazsival voltunk hármasban. A kecskesajt csoport elnevezés kétségtelenül találó volt Bazsitól. Nagyjából tudtuk hármasban a dolgokat, de biztos vagyok, hogy amíg 8 és John játszik, addig esély nincs a győzelemre. Az egész anime zenei könyvtár a fejükben van. Amúgy kezd beérni az, hogy az utóbbi 2 évben sok animét nézek, mert volt jónéhány, amit én tudtam, de a többiek tudása is fontos volt. Jók voltak a témakörök, volt néhány dal, amit így vagy úgy, de vicces hallani, úgyhogy Mystra jól válogat dalokat.

A második dal, amit énekeltem egy Okui Masami dal volt, a Jikuu Keisatsu Wecker Signa-ból a RING ballada verziója, amit már énekeltem korábban, és elismerést kaptam rá. Olyan dalt akartam választani, amivel érzékeltetem, hogy tudomásul vettem, hogy most nincs nagy hangom, de a kisebb hangomon olyan énekelni, ami tetszett korábban embereknek, ezáltal jó szájízzel hazamenni, és inspirálni magamat a további gyakorlásra, hogy nyárra jobb legyek. Legyen így. A dalt meg most is jó volt énekelni. Egyedül 8-nak nem tetszett, hogy nem az eredetit énekeltem, ami sokkal pörgősebb. Most ez kell.

Még elmentem megnézni a vásárokat, mert végre összállt a fejemben, hogy mit akarok venni. Illetve még akkor is vacilláltam, mert le akartam vásárolni az 1.000 forintos kedvezményt, és olcsó Mangafanos mangát venni (az akció által), de aztán megláttam egy másik árusnál a Gravitation 4 mangát. Ennek jobban örülnék, mert ez régi, és hiányzik a gyűjteményemből. Kis vacillálás mellett emellett döntöttem, és megvettem 1.000 forintért. Aztán vettem 6 régi hiányzó Mondo magazint 2.000 forintért, valamint 3 régi hiányzó PC Guru magazint 1.000 forintért. És ennyi. Ez is meredek, de úgy döntöttem, hogy a közelgő születésnapom alkalmából (ami konkrétan ma van, amikor írom ezt a postot) kedvesebb leszek magamhoz.

Még egy kis idő volt, visszamentem a karaokésokhoz, de már jött Case, hogy beüzemelje a japán, koreai videoklipekre a technikát. Így kezdtek megjelenni azok, akik ezeket akarták nézni. Pont most kellett énekelni a Yuri!!! on Ice-ból a History Maker-t, lányok visítoztak. Azt hittem, hogy ez a korszak leáldozott, de sajnos mindig jönnek új tizenévesek. Már régen is, de most is azt szeretném, ha az anime-nézéshez észt is osztanának, és nemcsak elalélni attól, hogy shounen ai, meg hogy mik nem vannak, hanem nézni a történetet, és egyéb tényezőket is. Mert a Yuri!!! on Ice nem rossz, de korántsem annyira jó, hogy ekkora ovációt kapjon. Mondjuk a lányok nem is a minősége miatt örültek a dalnak... de akkor is.

Na mindegy, vége lett a MondoConnak ezzel. Jó buli volt, de egyértelmű, hogy különlegessé kell tenni. Van is erre tervem, ha bejön, akkor minden sokkal jobb lesz, mint eddig volt.

Az este folyamatosan figyelemmel követtem a választás eredményét, és amikor nyilvánosságra hozták azt, egyből ez a dal jutott eszembe.

Japán zene CD-ről

Azt hiszem, jöhet bármi mp3, bármi digitális letöltés, számomra mindig a CD lesz az igazi.

A mai napig nagyon szeretek CD-t hallgatni, és azokat a japán zenéket, amiket igazán szeretek, azokat megvettem eredetiben is. Így van egy kis gyűjteményem. Természetesen Okui Masami albumaiból van a legtöbb. Ezt az albumot meg nagyon szeretem. Okui Masami volt konkrétan az, aki bebizonyította, hogy a '90-es trendi popzenéjét lehet igényesen is művelni. A szövegbe annyira nem mélyedtem bele, de hogy az énekhang már ekkor is megvolt, az minden kétséget kizáró, meg a zene is bár szintetizátor, gitár, meg hasonlók, mégis sokkal kellemesebb hangzású, mint a magyar vagy a nyugati '90-es évek popsongjai. Szeretem Okui Masami első 5 albumát.

Az első gondolatok az új Suara albumról

Szerdán megjelent Suara legújabb albuma, Hikari címmel, és már elérhetővé is vált. Ezt az albumot most nem vártam annyira, mint az előzőeket. Nem nagyon hallgattam manapság Suara dalokat, és nem is volt nagyon a fejemben, hogy megjelenik az album, így végül az előrendelés is elmaradt. Nem volt anyagi lehetőségem, hogy megoldjam, de ahogy elengedtem magamban a vásárlást, úgy ment ki a fejemből az album is. A dalok egy részét már rég ismerem, hiszen erre kerültek fel az Utawarerumono: Itsuwari no Kamen és a Futari no Hakuoro dalok is, amiket már rég "kiélveztem", és manapság nem adott ki új dalt. És hogy mennyire kelendő, az meglátszik az Oricon chart eladásokon is, ugyanis az első napokban nem került fel a 30-as napi eladási listára. Az az Utawarerumono Itsuwari no Kamen & Futari no Hakuoro Kashu válogatásalbum nem kellett volna, mert ott már ellőtték a puskapor egy részét.

Így igazából ezt az albumot az új dalok tehetik érdekessé. Kétszer végighallgattam az albumot, és sajnos úgy néz ki, hogy most történik meg az, hogy kezd unalmassá válni, amit csinál. Megvan a sajátságosan lassú stílusa, de ebben már nincs semmi újdonság. Már körbejárta a ballada, lassú melankólikus dalok minden elemét, de ráadásul a dalszövegekből is amennyit értettem, ugyanazokat a szerelmes köröket járja, amiket korábban megtett, és ez valahol olyan érzetet kelt, mintha ő maga nem fejlődne érzelmileg. Annak meg nem örülök, ha az AQUAPLUS erőlteti, hogy ugyanazt a mondanivalót énekelje fel már sokadjára. Mert egyébként Suara már rég megállapodott. Férjhez ment, van egy fia is, úgyhogy az érzelmi élete nem indokolja, hogy a szerelem csodájáról, vagy annak intimitásáról énekeljen. Az mondjuk tetszik, hogy most is a természet metaforáival írja le az érzéseit. Néhány cím kifejezetten beszédes: Kage, Komorebi no Naka de, Hoshi Furu Sora Aogi Mite.

De ez sem menti meg azt, hogy nem érzek semmi különlegeset az új dalokban. Két dal van, ami pörgősebb, a "Mimi wo Sumaseba" és a "Pride", ezek egész jók lettek, de összességében egyik új dal sem tartalmaz olyan olyan zenei elemet, vagy valami különlegességet Suarától, ami által megjegyezhetőek lennének a dalok. Olyan érzetet kelt, mintha csak kötelességből születtek volna meg a dalok. Az Utawarerumono dalok nagyon jók, kiemelkednek, de ahogy írtam, ezek már régóta jelen vannak, ezért ezek már újdonságot nem tartalmaznak. Ami furcsa, hogy felkerült az albumra a Merry Christmas című dal is, mely egy korábbi digitális kislemez megjelenés. Már erősen tavaszi  hangulatom van, közelít a nyár, és erre kerül fel egy karácsonyi dal... Inkább ősszel jelent volna meg az album, akár előző évben, még jobb lett volna. Hiszen nézzük meg a CD only borítót is. A csillagfények láthatók (ahogy az album címe utal rá), de minden fa meg levél fehér, olyan, mintha tél lenne, és vagy ráesett a hó, vagy megfagytak. És a fehér madár... Mondjuk a levél télen elég furcsa, de akkor is erősen téli hatást kelt a borító. Úgyhogy eddig csodáltam Suarát, hogy milyen gyönyörűen énekel balladákat, de ez az album most úgy néz ki, hogy csalódás lesz.

Gakuen Babysitters

Legalább 5 percig gondolkodtam azon, hogy milyen ötletes címet adhatnék ennek a postnak, de semmi értelmes nem jutott eszembe, ami egyben az animét is jellemzi, így maradtam az anime címénél. A Gakuen Babysitters-ről már írtam az első rész kijötte után, így a bevezető és a történet írásától eltekintenék. Talán rövidebb post lesz, mint az előző, ahol a Citrus-t jellemeztem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy egy ez végtelenül egyszerű anime, így nagyon nincs mit írni a háttértörténésekről.

Viszont pont a végtelen egyszerűsége miatt tetszett meg nagyon. Az imponált nagyon, hogy nem is akarja magát többnek mutatni, mint ami. Az egyszerűségről már a rajzstílus és a színezés is árulkodik. Igazából olyan érzésem volt, mintha a háttértörténet a repülőgépszerencsétlenségről is csak azért lett volna, mert szinte kötelező eleme egy slice of life animének, amúgy azon kívül, hogy az öreg néni házában laknak, igazából semmi nem következik belőle, ezt a bébiszitter-klubosdit háttérsztori nélkül is meg lehetett volna csinálni, ugyanúgy teljes lett volna az anime.

Arra voltam még kíváncsi, hogy mihez kezdenek egy olyan animével, amely nem viszi tovább a háttértörténet, csak hétköznapi sztorit mesél el. Ahogy azt vártam, nem zárnak le történetet, csak abbahagyják azt. Nagyon jó volt látni az egyes részeket, a gyerekek viselkedése sokszor váltott ki derültséget belőlem. Például amikor Kinamuta Kirin kérdezte Inomata Mariát, hogy ő akkor most szereti Kashima Ryuuichit. Erre zavartan, kivörösödött arccal rázza a fejét, hogy nem is. Tehát utálod őt? Nem, nem erről van szó. De akkor szereted őt... És akkor ezen ment a szócsata, érdekes volt látni, hogy a kisgyerek mennyire nem érzékeli a finom különbséget az érzelmek között. Mondjuk vicces volt, hogy pont azt kérdezte, aki csak kivörösödött arccal tudott válaszolni. Bevittek ugyanis valami szerelmi szálat, de ezt annyiban is hagyták, amit sajnálok, mert ebből még aranyos dolog származhatott volna. Egyszer Ryuuichi is vörösödött Maria láttán, úgyhogy viszonzottnak tűnt a szerelem.

Ez az egyetlen hiba, amit fel lehet róni az animének, hogy ezt nem bontatkoztatták ki, amúgy az a személyes véleményem, hogy pont úgy jó, ahogy van. A 12. rész is ötletes volt, bár karácsony mivolta miatt, akkor lett volna igazán hangulatos, ha az őszi szezonban lett volna, és akkor december végén lett volna az utolsó rész. Érdekes volt látni, hogy a manga 2009 óta megy folyamatosan, úgyhogy ez is olyan, hogy az anime reklámot csinált a mangának. 17 kötet jelent meg a mangából eddig, kíváncsi lennék, hogy meddig megy a történet, mert amúgy tényleg csak ilyen mindennapos történések vannak, és nem látni, hogy hova fut ki a dolog. Amúgy örülnék, ha az animének lenne folytatása, és akár szerelmi szálat is lefuttatnák.

Azon azért morfondíroztam magamban, hogy a gyereknevelés valóban ennyire könnyű lenne, mint ahogy az animében láthatjuk. Vagyis hát láthatjuk, hogy a gyerekek olykor rosszcsontok, feszegetik a határokat és csintalankodnak, de Ryuuichi ezt olyan birkatürelemmel viseli, hogy akár fát is lehet vágni a hátán. Valószínűleg azért is szeretik meg őt a gyerekek, meg az tetszik, hogy sokszor lefuttatja az agyában, hogy gondolkodik ilyenkor egy gyerek, és ez nagyban segíti őt, hogy megértse, hogy kezelje az adott helyzetet. Azt látom egyébként sok felnőtt emberen, hogy azért viselik rosszul, ha egy gyerek rosszalkodik, mert elfelejtette, hogy ő milyen volt gyerekként, ezáltal nem érti meg a viselkedését. Vagy jön a sablonos gyereknevelési "módszerekkel", ami nekem kívülállóként nem szokott tetszeni. Mondjuk nem én vagyok a hiteles példa gyereknevelés kapcsán, mert nincs gyerekem, de azt azért érzékelem, hogy nem olyan egyszerű egy gyerekkel bánni, ahogy az animében láthatjuk. Vagy igazából könnyű, csak mi nem tudunk gyerek szintjén gondolkodni, mert pont az a baj, hogy nem tudjuk, hogy milyen volt gyereknek lenni? És ezért nem értjük meg őket. De nem itt és most fogom megfejteni a gyereknevelés problematikáját. Egyrészt én sem értek a gyerekekhez, másrészt, meg nem vagyok pszichológus, úgyhogy ezt a terepet átadom másnak.

Az biztos, hogy ez az anime a személyes értékrendem szerint 10/10-es értékelésű, de azért nem merem ajánlani mindenkinek, mert aki kifejezetten az elgondolkodtató történetekre vágyik, aki szereti fejtegetni egy adott esemény vagy történés hátterét, az úgy fogja dobni ezt az animét, hogy csak úgy füstölni fog. Ez egy könnyed, vasárnap esti kis történet, aki képes a helyén kezelni, annak biztosan nagyon fog tetszeni.

Keserédes lányszerelem

Próbáltam analógiát keresni a citrusfélék és a leszbikus szerelem között, annak "keserédes" mivolta volt a legokosabb, ami eszembe jutott. Már ha mindenképp keresni kell értelmet a címnek. De az biztos, hogy alapvetően ígéretes alkotásnak tűnik a Citrus, először úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt, aztán az 1. rész után láttam, hogy ebből akár nagyon jó dolgot is ki lehet hozni. De biztos, hogy elég erre 12 rész? Végignézve az animét, sajnos beigazolódott a gyanúm, hogy nem, amit csak tovább erősített a közepétől bevetett történetszál, ami megint jó dolog lenne, de a rövidsége alkalmatlan arra, hogy az adott történés hátterét részletesen kifejtsék. Miről van szó? Spoilerrel teli post jön, így aki nem látta az animét, de szeretné megnézni, az ugorjon egy nagyot a szemével.

Aihara Yuzu anyja összeházasodik egy férfival, emiatt iskolát kell váltania. Yuzu, aki meglehetősen szabadelvű, követi az aktuális divatot, igencsak nehezen éli meg, hogy egy olyan lányiskolába kell járnia, ahol komoly megkötöttségek vannak. Az egyenruha csak hagyján, de komoly viselkedésbeli szabályok vannak érvényben, és az oda járók szinte minden lépésüket figyelik, és ha bármiben hibáznak, azonnal megfeddik őket. Nem csoda, hogy Yuzu-chan ezt igencsak nehezen éli meg. Persze ezen kívül is folyamatosan érik meglepetések, ugyanis az a férfi, akivel Yuzu anyja összeházasodott, az nem más, mint Aihara Mei apja, Mei pedig az tanulói tanács (Student council, értsd DÖK vagy HÖK) elnöke. Ő a legszigorúbb az egész iskolában. Elnök pedig azért lehet, mert a nagyapja az iskola igazgatója. A szigort pedig otthonra is megtartja. Eléggé ridegen viselkedik Yuzu-vel, akinek viszont egyre inkább megtetszik a lány. Hova tovább beleszeret, ezt pedig Mei észreveszi, és maga sajátságos módján tudtára is adja. Ugyanis olykor rányomul Yuzu-ra, de csak azért mert azt látja, hogy ő ezt akarja.

Innestől elgondolkodtatott a dolog. Azért gondoltam, hogy ez egy nagyon jó sztori lehet, mert azáltal, hogy van egy lányiskola, ahol ennyire szigorúak a szabályok, azt gondoltam, hogy úgy alakul ki lányszerelem, hogy a kemény szabályok miatt felettes én annyira elnyomja az ösztönént, hogy az emígyen fog kitörni. És akár erre is lehet gondolni, mert Yuzu-chan a maga nyílt személyisége okán jobban hagyja, hogy átjárják az érzései, Mei pedig elnyomja magában, és csak fokozatosan engedi szabadjára. Láthatjuk Mei családját is, és azért nyilvánvalóan kiderül, hogy miért nem engedi el önmagát a lány. Ilyen szigorban felnőni, komoly megkötöttségek mellett, nem csoda, hogy nem tudja, hogy kezelje magában az érzéseit, amikor nem erre tanították... vagy arra, hogy azokat hogyan nyomja el. És itt szokott jönni egy érzelgős szerelmes történetbe a "hős megmentő" szerepe, aki "kiszabadítja" a "fogoly" valódi identitását, ezáltal szabad lesz.

Még azt se bántam volna, ha csak ennyi lenne a történet, ez 12 részre bőven elegendő lett volna. Csak hogy a felétől behoztak egy harmadik lányt, aki a "szarkavaró" szerepét vállalta magára. Ő nem más, mint Mizusawa Matsuri, aki Yuzu gyerekkori barátnője, nagyon jóban voltak egymással. Feltűnik a második felétől, és látja, hogy nagyon közeli kapcsolatba került Mei-vel, nem hagyhatja, hogy bárki is elvegye az ő gyerekkori barátnőjét. Persze ő is olyan, hogy kedvesnek, ártatlannak mutatja magát, amit a cincogóan maga hangja csak tovább erősít. De ha figyeljük őt, akkor avatottabb szemeknek azonnal gyanús lehet, és bizony ez így is lesz. Mindent megtesz, hogy szétválassza a párost. És ez is nagyon jó vonal lehetett volna, hiszen, akinek volt része olyan szerelemben, vagy ismerősi körében látott olyat, hogy egy harmadik fél különböző módokon belekavar a kapcsolatba, az tudhatja, hogy ez mennyire megkeserítheti az adott pár mindennapjait, és ezt megjeleníteni, mint a valóság egy szeletét, nagyon jó ötlet lett volna. A baj csak az, hogy az ilyeneket nem lehet annyival leszerelni, hogy az emberek érzései nem játékszerek. Amikor Yuzu ezt mondja Matsuri-nak, mélyen magába néz, jó útra tér, és már azon van, hogy a két lány boldog legyen. Ilyen a való életben nincs, akinek tényleg az a célja, hogy szétválasszon két embert, annak pont, hogy játékszere mások érzései, mindent megtenne azért, hogy elérje a célját, szélsőséges esetben akár pszichopatává is válna. Ez több tényezőből is fakadhat. Elsősorban féltékenység, hiányérzet: Hiányzik neki az a szerelem, amit az ismerősi körében lát, és mivel ezt a hiányt nem fogadta el magában, ezért belső harcok dúlnak benne, amit irigységnek is hívhatunk. Ha én nem vagyok boldog, nehogy már a másik legyen boldog, dögöljön meg a szomszéd tehene is. Tehát itt erősen kisiklott a történet reflexiója a való életre. Erre nemhogy nem mentség, hogy az anime csak 12 részes, hanem pont, hogy súlyosbító körülmény. Hiszen akkor nem kellene ezt a szálat is bevetni, ha tudják, hogy nem lehet részletekbe menően kifejteni.

És ezzel még nincs vége, kijátszák az "umnei no ito" kártyát is. Bejön egy ikerpáros, nevezetesen Tachibana Sara és Tachibana Nina. Közülük Sara az, aki beleszerei Mei-be, de amint meglátja, egyből érzi, hogy a sors szála köti vele őt össze. És mindent megtesz, hogy együtt legyenek. Nina pedig azért, hogy az ikertestvére boldog legyen, ezért ha kell, kész félreállítani Yuzu-t is. Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy pont Sara az, aki bátorítja Yuzu-t, hogy harcoljon a szerelméért. Persze ekkor még nem tudja, hogy kiről van szó, de amikor rájön, akkor ő az, aki magától félreáll, azon az elven, hogy ő akkor boldog, amikor Mei is az. Ez így nagyon szép, de valljuk be, túlzottan idealista. Hihetetlen magas szinten kell legyen az ember érzelmi fejlettségének ahhoz, hogy a lehető leghamarabb elfogadja, hogy az, akibe beleszeretett, mást szeret, és egyből arra bíztatja, hogy akkor legyen vele boldog. Egy átlag ember, ha nem is akar rosszat a másiknak, azért erősen bejátszik szerelmi bánat formájában a kétségbeesés, a helyzet el nem fogadása, lázadás ellene.  És jöhet ide a depresszió is. És idő kell, mire ezt feldolgozza, elfogadja magában.

Tehát vannak itt tündérmesébe illő idealista jelenetek, amit valljunk be őszintén, nem tesz jót az anime valós mivoltának. De nem ez az első eset, amikor azt látom, hogy nem képesek 12-13 részben rendesen kifejteni az adott történetet. Ebben látszik meg az, hogy az animék is egyre inkább futószalagon gyártódnak, és egyre inkább azon vannak, hogy minél több anime legyen a piacon, ez pedig erősen a minőség rovására megy. Ennek lett áldozata a Citrus is. Ha ennyi szálat vittek be az animébe, akkor talán még a 26 rész is kevés lenne neki. A manga egyébként 2012 óta fut folyamatosan, egyből az volt a gondolatom, hogy az anime vázlatos ismertetője a mangának, ha kíváncsi a részletekre, kérem olvassa a mangát. Elképzelhető, hogy az anime egyre inkább egyfajta reklám szerepét fogja betölteni, ami nagyon leredukálná az anime, mint műfaj értékét. A Citrus, és jónéhány rövid anime erősen ilyen érzetet ad, aztán, hogy hova fut ki a dolog, nem tudom. Az ötlet, a történet nagyon jó, viszont a kivitelezés a rövidsége miatt meglehetősen problémás.

7/10

Japán dalszövegelemzés #1

Matsumoto Rica: SOMEDAY

Na, elkezdeném a dalszövegelemzést, amiről írtam az előző postban. Egy széles animés réteg számára ismeretlen dallal kezdenék, most ehhez van hangulatom. Az utóbbi napokban sokat hallgatom ezt a dalt, illetve Okui Masami feldolgozta a dalt (ő írta a szöveget), felénekelte az S-mode#1 válogatásalbumára. És inkább az ő verzióját szoktam hallgatni, mert több érzelmet visz a hangjába. Matsumoto Rica hangja túl erős, és az nem illik bele a dal hangulatába. Az eredeti változat 2000-es, kislemezen nem jelent meg, csak a "Senkaiden Hoshin Engi Uta Utage II" válogatásalbumon jelent meg. Ez ugyanis a Senkaiden Hoshin Engi anime egyik karakter dala, méghozzá Raishinié.

Először összességében beszélnék arról, amiről szól a szöveg. Ez egy szerelmes dal, mely még nem teljesült be, de reményt ad. Érdemes-e egy emberre várni? Ez egy furcsa dolog, a szerelem dolga az utóbbi időkben igencsak megosztó téma lett. Sokak szerint a romantika, mint téma elfáradt, és azért van egyre több válás, mert megtapasztalják, hogy a szerelmes dalok szövegei és a romantikus filmekben látható jelenetek nem valósak. A valóság teljesen más. Sokan sokféle módon idealizálták a szerelmet, szélsőséges vélemények szerint azzal, hogy az istenhit ennyire visszaszorult a nyugati világban, helyébe, illetve Jézus helyébe jött a nagy ő, akit sokszor isteni tökéletességgel ruháznak fel a popsongok és romkomok. Ez kétségtelenül legitim gondolatmenet.

Most lássuk magát a dalszöveget. Tehát, ahogy írtam, ez egy olyan szerelmes dalról szól, mely még nem teljesült be, de nagy reményt hordoz magában. Így szól az első versszak:

haruka tooi sora no hate wa
nana-iro ni somatte'ku hokorashige ni
tada hitasura hashitte kita dareka no tame
kaze ga iu   'ii n'da jibun wo shinjite'

Idealizálja a szerelmet, az égen túlinak képzeli azt. Amíg bizonytalan a szerelem, addig nagyon reményteli szokott lenni az érzés, hiszen a szerelem érzése oxitocint, dopamint és endorfint szabadít fel az agyban, melyek többek között a motivációért is felelősek. És akiben ezek aktívabban termelődnek, azok jobban szerelembe tudnak esni, akiben meg nem annyira, azok látják a romantikus filmek és szerelmes dalok döntő többségét nyálas csöpögős alkotásnak. Ebben a szövegben az idealizált szerelem jelenik meg, és a ebből fakadó motivációt énekli meg az énekesnő, amikor azt mondja, hogy a szél üzeni neki, hogy benne reménykedni rendben van, csak higgy magadban. Ez a higgy magadban szöveg rettenetes egyébként, mert elhiteti veled, hogy semmit nem kell tenned az adott dologért csak hinned magadban, és minden megvalósul. Csakhogy az önmagadban való hitért is meg kell dolgozni, és hogy a problémákat is jól tudjuk kezelni. De mivel a szerelem önmagában nagy mozgatóerő, ezért fogjuk rá, hogy ide helytálló.

A bridge dallamvilága rendkívül kellemes és egyedi, kellemes izgalomérzést hordoz magában. Miről énekel benne?

Don't you cry kanashii namida wa
You need me kokoro furuwasu
mamoritai   sakebitai   Just like thunder

Amikor pillangók röpködnek a mellkasban, vagy hogy mondják, azt a mindent elsöprő szerelmet írja le. Nyugtatja magát, hogy ne sírjon, megvigasztalja a remegő szívét. Meg akarja védeni, ki akarja ordítani az érzéseit. Amikor olyan erősnek éli meg az érzelmeit, hogy sír miatta. Bár én nem értek egyet a megvigasztalós dologgal, én pont azt gondolom, hogy inkább sírja ki magából az érzéseit, utána könnyebb lesz.

Lássuk a refrént:

itsu no hi ni ka kitto kono daisuki no basho ni
minna no egao afuresasetai
soshite ore mo kitto kono daisuki na basho de
kanaeru jibun no yume wo
Someday, I'm gonna be a HERO   doko made mo...
eranda michi wa modorenai

A refrén árulja el a fő mondanivalót, hogy mennyire túlidealizálja az érzéseket. Egy szeretett helyről beszél, ahol mindenkiben túlárad a mosoly, ugyanitt megvalósul az álma. Azt azért tudjuk, hogy a valóság nem erről szól. Egyrészt az én szeretett helyemen nem várom el, hogy mindenki mindig mosolyogjon, mert az aztán egy idő után minden, csak nem hiteles. És a hiteltelen mosoly álszent, és csúnya is lehet ezáltal. A végére meg hozzáteszi, hogy hőse lesz a szerelmének, bármi is történjen, mert ezt az utat választotta, ahonnan nem fordulhat vissza, ezért csak egyféleképpen végződhet. Ebben benne van az az ázsiai gondolkodás is (mely főleg Kínára jellemző), hogy ha valaki elindul a nagybetűs élet felé, azt mindenáron végig kell csinálnia, mert azt feladni, és onnan visszafordulni nagy szégyen. Ez lehet egy munkahely, vagy saját vállalkozás indítása. Nagyjából így indult bele ebbe a nagy szerelembe, és csak hősként kerülhet ki innen. Értem a gondolkodást, csak erről kérdezzük meg a másik felet is.

A második verszak feleakkora, és egy problémára talál egy sajátságos megoldást:

Ai nante no wa shimeppokute nigate dakara
kaze no naka kakenukeru   tsubasa ni nosete

Beismeri, hogy teljesen ügyetlen az érzelmei kimutatásában (ez is milyen már, hogy valaki egy romantikus dalban mer a gyengeségeiről beszélni), ezért a madár szárnyain a fellegekbe száll. Ez arra analógia, hogy nem talál ki semmit, hogy ha találkozik vele, mit fog tenni, hanem az ösztöneire és a megérzéseire hagyatkozik, és ha eljön a pillanat, akkor spontán cselekszik. Ez egy teljesen jó döntés, előre tervezni azért sem érdemes, mert az adott helyzet ezeket legtöbbször úgyis felülírja, és akkor már tényleg csak a spontaneitás marad.

A második bridge teljesen más problémáról beszél, de beleillik a dalba:

Don't you say kanashii SAYONARA
Broken heart itami wo shitta
wasurenai   tomaranai   Just like thunder

Teljesen legitim gondolat. A sayonara a kanji szövegben katakanával van írva, ezért van nagybetűvel írva, mert a búcsút emeli ki. Itt ugyanis arról van szó, hogy ne búcsúzzon el bánatosan összetört szívtől, mely ismeri a fájdalmat. Hiszen az összetört szív ha egyszer össze is lett ragasztva, a törésvonalak megmaradnak (mint az emlék a tudattalanban), ezért azt nem felejti el, és ha újra megéli, semmi nem állíthatja meg, hogy a törésvonalak mentén ki ne szakadjanak belőle az érzések.

sagashitsuzukete'ta kotae oshieru you ni
deatta nakama hitori hitori wa
motometsuzukete'ta donna CHIKARA yori mo
kirenai kizuna no moto ni
Someday, I'm gonna be a HERO   wasurenai...
betsubetsu no michi aruitemo

Érdekes, hogy a második refrénben nem a saját szerelméről énekel az énekesnő, hanem általánosságban az igazi nagy barátságokról, melyek erőssé teszik az embert. Erről mesél a barátainak, akikkel egyenként létesített kapcsolatot. Itt jó eséllyel megvallja nekik, hogy mennyire fontosak neki. Szép gondolat, és a barátságok, szerelmek, amíg nem mennek át függőségbe, addig a legértékesebb dolog, amit az ember kaphat az életében. Aztán megint hősnek kiáltja ki magát, és akkor sem fogja őt elfelejteni, amíg külön utakon járnak.

A második refrén utáni hosszú instrumental rész is érzelemdús, de nem szomorú. Sokkal inkább reményteli. A dalt lezáró refrén hasonló az első refrénhez, azt egészíti ki.

Itsu no hi ni ka kitto kono daisuki na basho ni
minna no egao kagayaku toki
sore ga ore no kitto...
kono daisuki na basho de kanatta hontou no yume sa
Someday, I'm gonna be a HERO shinjiteru...
sono toki ore wo dakishimete

Megint a szeretett helyről beszél, ahol mindenkinek ragyogni fog a mosolya, ugyanitt a valódi álma meg fog valósulni. Ezt az első refrénnél már elemeztem, ezért ettől most eltekintenék, azok ide is érvényesek. Hisz abban, hogy egy napon ő lesz a hős, és akkor majd a nagy ő ölelje át őt.

Erősen Disney-klasszikus feeling ez a fajta idealizált szerelem (főleg a vége), amiről itt szó van, de annyiból jobb, hogy mert nyíltan beszélni a gyengeségeiről, és az arra megoldás sem feltétlen rossz. Persze azután a bizonyos ölelés után mi lesz, arról nem szól a fáma, és a higgy magadban jellegű szöveg is erősen filléresre váltott gondolat, azért aki megélt már dolgokat az életében, az ezt tudhatja. De fogjuk rá, hogy a dalszöveg sajátságos korlátai miatt nem tudja minden részletre kiterjedően leírni a gondolatait. Bár, ha én szövegíró lennék, akkor megtalálnám a módját, hogy megírjak dalszöveg formájában további gondolatokat, vagy utalásokat arra, hogy tudom, hogy nem lesz könnyű utána sem, de ha vége lesz, szeretném, ha megölelnél.

Mindenesetre ez az átlagosnál egy jobb szerelmes dalszöveg, mert abból a szempontból lehet valósnak érzékelni a szöveget, amíg a remény, és a motiváció dominál, addig nem igazán van realitás-érzéke a szerelmes embernek, idealizálja a dolgokat. Csak nehogy baj legyen, ha sikerül, és érzékeli a valóságot.

8/10

Az első lefordított dalszöveg

A mai nap meghallgattam Okui Masami: Akasha albumát, lévén, hogy ma jelent meg 9 éve az album. Sajátságos album, aki ért a spiritualitáshoz, az jobban meg tudja magyarázni az "Akasha" szó jelentését, nekem kicsit zavaros volt, amikor utánaolvastam. Meg egyébként is valamennyire távol tartom magam a spiritualitástól, mert az ezotériával, élethazugságokkal aprópénzre váltották a valódi jelentőségét, és nehéz különbséget tenni, hogy mi a valódi spiritualitás, és mi ennek a "jóárasított" változata. De maradjunk is a japán zenénél, egy biztos, hogy ez az album már a megjelenésekor is furcsa volt számomra. 2009 elején már ismertem Okui Masami addigi összes dalát, így volt gondolatom, hogy mire számíthatok, de némileg mást kaptam. Ezt az albumot teljesen komolyan vette, az eddigieknél is érződik, hogy egy koncepcióra építi fel az album mondanivalóját, de az Akasha esetében ez kiváltképp érezhető. Ez Okui Masami legegységesebb albuma. Nincs dal, mely kilógna a sorból, vagy akár azt mondanánk, hogy ugyanazt a témát lazábban, vidámabban, oldottabban dolgozza fel (mint például a Dragonfly album esetében a Miracle GO!GO! dal), ebből kifolyólag ez egy nehezen "fogyasztható" album. Illetve hazudok, mert a LOVE SHIELD egy vidámság, de alapvetően ritkábban szoktam hallgatni, mert úgy érzem, fel kell készülnöm lélekben erre az albumra, ha ezt hallgatni akarom.

Ennek az albumnak a címadó dalát fordítottam le magyarra, mely itt olvasható. A romaji dalszöveg még megjelenésekor került ki az oldalra, a kanji szöveg és a magyarra fordítás pedig ma. Eléggé nehezen emészthető dal, emlékszem, sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal az érzelemvilággal, amit Okui Masami közvetíteni akar. 2009-ben még tizedennyire sem tudtam japánul, mint most, ezért nem a szöveg alapján értelmeztem a dalt, hanem ami érzelmet kihallok, a dallamvilága, illetve a zene is, amit közvetít. Mostanra úgy érzem, hogy fejlődött annyit a japán tudásom, hogy egy ilyennel megpróbálkozzak. De ehhez is kellett segítség. A Jisho.org egész végig nyitva volt, és igyekeztem úgy magyaros mondatokat összehozni, hogy ne veszítse el a jelentését, de amennyire lehet, hozzam is át magyarra a japános gondolkodást. Ami nem könnyű, ahogy több dalfordítást is láttam, többször volt olyan érzésem, hogy nem szó szerint kell venni a szöveget, hanem analógiában kell gondolkodni. De Okui Masami esetében ez különösen igaz, mert a szövegei nem egyszerűen úgy költőiek, ahogy az irodalomban, vagy akár más nagy dalszövegíróktól megszokhattuk, hanem olyan, hogy magyarra fordítva túlzottan egyszerűnek, vagy elvontnak tűnik. De az a jó, hogy az ő szövegeinél meg lehet azt csinálni, hogy ha magyarosra visszük át az értelmet, akkor nagyon szép szöveget lehet kapni gondolatban. Ezt azért így nem akartam megcsinálni, egyrészt mert kimeríti a szabad fordítás fogalmát, másrészt meg azt akartam, hogy azért amennyire lehet, hű legyen a japán szöveghez. Úgyhogy boldog 9. évfordulót Akasha album. ^^ Sajnos nincs nálam a CD, így nem tudom lefényképezni (mert amúgy megvan Limited Edition kiadásban), az egyelőre Békéscsabán van.

Már jó ideje tervezek egyébként dalszöveg elemzéseket is Puzsér Róbert rádióadásai után. Csak ezt komoly utánajárással akarom csinálni, hogy átfogóan tudjam elemezni az adott dalszöveget, megismerve az adott előadó zenei karrierjét, milyen időket élt meg akkoriban, amikor ezt a szöveget írhatta (nyilván pontos adatom nincs erről, csak sejtésem lehet), és ha zavarosan hangzik a lefordított szöveg magyarosan is, akkor igyekszem átadni magyar elmének is "emészthetően" az adott mondatot, hogy érdemes értelmezni. Nem lesz minden egyes dalszöveg szép és jó, "móka és kacagás", hiszen ahogy minálunk a '90-es években végigsöpört az Europop, és a szex szerelemmé "konvertálása", és ily módon történő kiárusítása, úgy a japán dalokban is megvan az a fajta sablonszöveg, mely sajnos élethazugságokat tartalmaz. Ezekre is rá fogok világítani.

Vajon mit rejt a fehér doboz?

Idén nyáron lesz 12 éve, hogy animéket nézek, és így visszagondolva volt már arra példa, hogy egy animét képek alapján nagyon jónak képzeltem el, aztán nagy csalódás lett a vége. Viszont az ellenkezőjére nem emlékszem, hogy lett volna precedens, de úgy néz ki, hogy a SHIROBAKO lesz az első ilyen anime.

Annak idején nem tudtam az animéről, amikor megjelent, csak akkor, amikor megtudtam, hogy Okui Masami új kislemezt jelentet meg (akkor), és az az anime második openingje lesz. Okui Masami... kérlek szépen, teljesen odavoltam az örömtől. És akkor utánanéztem az animének, de semmi jó megérzésem nem volt a dologból. Ennek ellenére adtam neki egy esélyt, és megnéztem az első részt, és arra emlékszem csak, hogy öt kiscsaj, akik ilyen teljesen vidámak, víg kedélyűek, csak az élet jó oldalát élik meg, a nehézségeiről tudomást sem vesznek, közösségük szimbóluma a fánk, amit örömmel emelnek a magasba. Ha egy animének ilyen előzménye van, abból semmi jó nem sülhet ki. Meg is mutatnám a kislemez borítókat, azok is jól érzékeltetik, hogy miért voltam ennyire előítéles az anime kapcsán.

Felül látható az első opening és ending Regular- és Limited edition kislemez (Ishida Yoko: COLORFUL BOX) borítója, alul pedig a második opening és ending szintén Regular- és Limited Edition (Okui Masami: Takarabako -TREASURE BOX-) borítója. A képek mellett a dalok is eléggé árulkodóak, ugyanis mindegyik vilám, kellemes kis dal, amely még csak utalást sem tesz arra, hogy miről is szól az anime valójában. Ráadásul az első opening előadója Ishida Yoko, akit nem igazán szívlelek. Okui Masami némileg más eset. Nemcsak azért, mert ő számomra a #1, ha japán zenéről van szó, hanem azért is, amivé tette a dalt az énekhangja által. Ő is ugyanolyan dalt kapott, mint Ishida Yoko, csak az ő esetében hallatszik az is, hogy bár könnyedén énekli a dalt, mégis azért otthonosan mozog a balladákban, komoly mondanivalójú dalokban, és ez ha csírájában is, de tetten érhető az ő általa énekelt dalban. Mintha az énekhangjával meghackelte volna a dalt, pedig igencsak könnyedén kellett énekelnie az olyan szöveget, mint:

My beautiful life... Zutto

Úgyhogy bőven megvolt az alapom arra, hogy előítéletes legyen az animével kapcsolatosan, de aztán úgy voltam vele, hogy mivel az Okui Masami kislemez megjelenése február végi, ennek örömére rászánom magam, és megnézem most az animét. Hát, komolyan nem tudom, hogy egyáltalán bármikor is csalódtam kellemeset egy animében. Nem is azonnal derül ki, de azért érzékelhető már az elején, hogy sokkal többről van itt szó, mint amikről a képek és a dalok árulkodnak. Szerencsére ezt a fánkos dolgot inkább csak az első részben erőltették, aztán nem találkozunk vele. Bár a 8. részig láttam az animét, de nem látok arra utalást, hogy ennek lesz folytatása. De miről is van szó? Egy animestúdió mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A főszereplő öt lány még gimnáziumból ismerik egymást, azáltal lettek barátok, hogy mind az öten szeretik az animéket, és animációs klubot alapítottak. Még ebben az időben elkészítették az első amatőr animéjüket, ennek sikere pedig kellőképp inspirálta őket, hogy ezt komolyan is csinálják. Ötük közül kettejüknek Miyamori Aoi-nak és Yasuhara Emának ez lett a szakmája. Elhelyezkedtek a Musashino Animation stúdióban, és rajzolóként próbálják megállni a helyüket. Hármójuknak viszont nehézségük támad a megfelelő munkahely megtalálásában. Sakaki Shizuka seiyuu szeretne lenni, de nem tudja legyőzni az lámpalázát, így nem is tudja megmutatni a tehetségét, így nem alkalmazták még. Toudou Misának ugyan van munkája, de nem szereti azt. Egy autógyártó cégnél tervez 3D modelleket. Az ötödik lány, Imai Midori még egyetemista, de álma, hogy forgatókönyv író legyen.

Igazából már a lányok háttértörténete inkább azt alapozza meg, hogy itt komolyabb történettel van dolgunk. És tényleg. Hiába van Aoi-nak és Emának olyan munkája, amit szeret csinálni, mégis sok nehézséggel szembesülnek, melyekkel olykor eléggé nehezen birkóznak meg. Nagyon tetszett például az (és bevallom őszintén, magamra ismertem benne jellem tekintetében), amikor Ema sehogy nem tudott lerajzolni egy macskát. Hiába próbálta, a végén csak az lett a vége, hogy összegyűrte a papírt, földre dobta, és a sírás kerülgette. És akkor olyan volt, hogy ugyan meghallgatta az embereket maga körül, de szíve szerint egyedül maradt volna. Aztán végül azzal nyert inspirációt, hogy az egyik munkatársa elvitte őt a közeli parkba, ahol egy bizonyos macskával szokott találkozni, és javasolta, hogy figyelje meg a mozgását. Vizsgálja meg, simogassa meg, hogy ihletet nyerjen. Az már extra érdekesség volt, hogy szegény macskát addig vizsgálgatta, amíg el az meg nem ijedt, és el nem szaladt tőlük. De mint olvasható, a többiek élete sem könnyű. Aoi is megtapasztalja ezt, de azért megfigyelhető ebben az animében is a tipikus japán mentalitásnak egy kis szelete. Hiszen hiába küzdenek a lányok nehézségekkel, azért csak azt mondják magukról, hogy "daijoubu", meg mosolyt erőltetnek az arcukra. Azt tudni kell a japánokról, hogy náluk a mosoly nem feltétlen azt jelenti, amit minálunk. Sokszor mosoly mögé rejtik el a valódi érzéseiket, és még akkor sem vallanák be, hogy problémájuk van, amikor például haldoklik az édesanyjuk, és legbelül üvöltenek a fájdalomtól. Nem akarják a másikat terhelni a problémájukkal. Valami hasonló figyelhető meg ebben az animében is, bár Ema esete annyiban egyedi, hogy nem képes rejteni a fájdalmát. Annyira látszott rajta, hogy nyomasztja őt, hogy nem képes macskát rajzolni, de amúgy ő sem mondaná ki, hogy mi a baja. A többieknek mégsem volt nehéz rájönni, hogy mi a baja és aztán segíteni neki.

Ez egy kiragadott példa volt, de többet is lehetne mondani, ami miatt nagyon jó nézni az animét. Inkább azt érzékelem, hogy az animekészítés, és a stúdió csak egy körítés, sokkal inkább a japán valóságba vezet be minket. Ez az anime tömény Slice of Life, annak is szinte a legjobb fajtájából. Hasonló a Bakuman. is, bár az a mangakészítés rejtelmeibe enged betekintést. Abban sokkal inkább előtérbe kerül egy mangaka élete, sokkal inkább megismerhetjük annak nehézségeit, sőt az talán még Slice of Life téren is jobb lett. De mind a SHIROBAKO, mind a Bakuman. kiválóan mutatja be a japán valóságot, és azt, hogy ezzel hogyan küzdenek meg a mindennapi problémákkal szereplők. Csak ajánlani tudom mindkét animét.

Sword Art Online másodjára is végignézve

Ma értem a Sword Art Online első szériájának végére. Szeretném megnézni a második sorozatot, meg abban bíztam, hogy most másképp fogom látni a dolgokat 5 év után, és tetszeni fog.

Az írás sok spoilert tartalmaz, aki esetleg nem látta még az animét, de tervezi megnézni, az ugorja át ezt a postot.

Az igazság az, hogy rettenetesen nagyot csalódtam. Az pozitívum, hogy a hangulata miatt nézette magát az anime. Az az érdekes, hogy éreztem benne valamit, ami miatt mindig inspirált, hogy nézzem meg az újabb részt. A legnagyobb hibája viszont az, hogy sokkal többnek mutatja magát, mint ami, vagyis a dramaturgia rettenetes. Kirito (Kirigaya Kazuto) egyszerűen szánalmassá válik azzal, hogy hősnek mutatja magát, miközben inkább tűnik egy esetlen kölyöknek. Sőt, odáig elmentem, hogy poénból a negatív főhősnek, Nobuyuki Sugou-nak drukkoltam, amikor Asunát (Yuuki Asuna) "kínozta", mert legalább Kirito tanul egy kicsit az életről. Asunát se sajnáltam különösebben, mert ő is olyan volt, hogy eljátssza a hőst, de a második játékban, az ALFheim Online-ban szinte könyörög Kiritónak, hogy mentse meg őt. Bosszankodtam is magamban azon, hogy mi az istenért nem segít magán, miért nem szabadítja ki magát az aranykalitkából. Aztán láttam, hogy csak tesz egy próbát, de amikor elkapták, olyan szánalmas lett hirtelen. A negatív "főhős" indítéka is borzasztó. Semmi másért nem alkotta meg az ALFheim Online-t, csak hogy Asunát feleségül vegye még a játékban, amíg a való életben öntudatlan állapotban van, meg istennek képzeli magát, és ő lesz a világ ura. Az ilyet be szokták zárni az elmegyógyintézetbe, hogy elkülönülve legyen az emberektől, nem még hogy komolyan vesszük. Ráadásul Kirito olyan könnyedén vívta meg ellene a végső harcot, hogy unottan, egykedvűen néztem végig az utolsó rész erre vonatkozó jelenetét. Rettenetesen kiábrándító, hogy egy ilyen animének, mely ennyire nagymenőnek mutatja magát, csak ennyi indítékra telik. Most el kell dönteni, hogy komoly, mindent felülmúló animét csinálunk, vagy lemegyünk a Super Sentai (vagy Tokusatsu, kinek hogy tetszik) szintjére, és akkor a helyén kezeljük a dolgokat.

Minden hiba a dramaturgiai káoszból fakad, ami az animét végigkíséri. Tetszett az utolsó rész vége, ahogy lezárják az animét, de sokkal hatásosabb lett volna, ha többet szerepelnek a mellékszereplők, mert megint arról van szó, hogy többnek mutatja magát az anime, mint ami valójában. Kirito soha nem volt igazán csapatjátékos. Az elején még igazi magányos farkas volt, aztán valahogy összeállt Asunával, meg ott volt neki Yui meg Sugu is, de nem volt meg az az érzés, ami egyébként nagyon sokat dobott volna az animén, hogy egy csapat lett volna Kirito mellett. Még azt se bántam volna, ha ő lett volna a főnök, de ha lett volna körülötte 5-6 ember, aki segítette volna a kalandjában, az nagyon jót tett volna az animének. Meglett volna a mondanivaló az összetartozásról, az egység erejéről, nem utolsó sorban mindenkinek lett volna egyénisége, saját képessége, és a néző választhatott volna saját kedvencet. De csak egy páros harc a SAO-ban, majd egy hármas csoport az ALO-ban (Kirito, Sugu és Yui), lehet bizalmam abban, hogy ez változni fog a második évadra? Akkor elképzelhető, hogy tetszeni fog.

Jellemfejlődés sem igazán érzékelhető az animében. Az odáig rendben van, hogy a játék elején még mind a ketten (Kirito és Asuna) magányos farkasok voltak, aztán az egymás iránt érzett szerelmük nagyban javít a szociális érzékükön, de Kirito az első részekben is beszélt emberekkel, az ALFheim Online-ban is csak Sugu-vel volt egy csapatban, tehát olyan nagy ugrás, hogy csapatjátékos lenne, nem láthattunk. És Yui jelenléte... Amikor Kirito és Asuna végül összejöttek, akkor hirtelen megjelenik Yui, aki elmondása szerint nem emlékszik semmire, de egyből papának és mamának hívja Kiritót és Asunát, mintegy szülővé avanzsálva őket. Nem elég, hogy összejövetelük után azonnal a házasságot tervezik (az alkotók sok Disney-t néztek...), de egyből jön egy ártatlan arcú kislány, aki egyből s frissen összejött pár gyerekének hiszi magát. De hogy odaédesgeti magát Kiritóékhoz, aztán egyszer csak azzal jön, hogy ő valójában egy program, aztán, hogy siratják, az olyan idióta dramaturgiai húzás volt, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Nincs valódi értelme a jelenlétének, ehhez képest olyan hatásvadász jelenet volt, ahogy ártatlan síró arccal bevallja, hogy ő egy program, amit egy dél-amerikai sorozatban láthatunk. A másik, ami nemhogy értelmetlen, de sokak számára undorító is, a testvéri szerelem, ami az ALFheim Online játékot végigkíséri. Bár az elején tisztázzák, hogy Sugu csak fogadott testvér, de beleszeret Kiritóba, és szinte végig a testvéreként említi őt. Ennek az égvilágon semmi értelme nincs. Azt tudni kell rólam, hogy az átlaghoz képest sokkal toleránsabb vagyok a különböző szexualitásokkal kapcsolatosan, és úgy vagyok vele, hogy amíg két ember (vagy három, négy, akárhány...) boldog egymással anélkül, hogy bárkinek is ártanak vele, addig joguk van a szerelemhez és a boldogsághoz. Nem is azzal van bajom, hogy mint testvér szeret belé (különben miért hívja mindig "Onii-san"-nak?), hanem, hogy nem következik abból semmi, hogy egy ilyen szerelmet mutat be. Mert azt láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy szerelmes belé, segít Kiritónak, hogy kiszabadítsa Asunát, és ezért minden tőle telhetőt megtesz, és ez nagyon szép dolog, de bármelyik lány bőven megfelelt volna Sugu helyett. Semmi nem következik abból, hogy a fogadott testvérébe szeret bele.

A játékok kapcsán nem tudok érdemlegeset nyilatkozni, mert az MMORPG nem az én stílusom. Szinte csak konzolon játszok, nagyon keveset PC-n ott is alig RPG-t. Meg azért sem akarom e téren jellemezni az animét, mert kevés videojátékkal foglalkozó animét láttam. A .Hack szériát kéne megnézni, ha MMORPG animésítéséről van szó. Még nem láttam, de sok jót olvastam az animéről. Így összehasonlítási alap nélkül, és hogy nem vagyok jártas az MMORPG-kben azt gondolom, hogy egyrészt ez a nem lehet kijelentkezni és a "kisütési" rendszer eléggé idiótaság, nincs jól átgondolva, de a részek alatt sem volt meg igazán az az érzésem, hogy egy játék cselekményét nézem. Az ALFheim Online-nak igazán a szabályrendszerét sem ismerhettük meg, de ott már ki lehetett jelentkezni.

A hangulata sokat ment a dolgon, meg néhány jó jelenet, de összességében rettenetesen amatőr munka a Sword Art Online. Ja, és ne felejtsem el a zenét. Kajiura Yuki ismét mesterművet adott ki a kezéből. Tehát a zene nagyon jó, csak az a baj, hogy a sok hülye jelenet miatt nem jön ki igazán a zene fantasztikussága, mert a hatásvadász jelenetek debilizálják a zenét. Az első openingről és endingről már nyilatkoztam, most összefoglalóan. LiSA: crossing field (OP) dala hűen tükrözi az animét azáltal, hogy a dal is sokkal többet akar mutat, mint ami a valóságban. Jó dal, erős, de nem tudok megbarátkozni vele. Tomatsu Haruka: Yume Sekai (ED) dala már valamivel kellemesebb. A második opening (Eir Aoi: INNOCENCE) meglehetősen súlytalan dal. Alig tudok visszaénekelni, dúdolni belőle bármit is. Az ending Haruna Luna: Overfly már egy sokkal erősebb, és érzelmileg is hangsúlyosabb dal. Ez volt az egyedüli pozitív csalódás az öt évvel ezelőtti véleményemhez képest. Ezt a dalt annak idején nagyon nem szerettem, de most tetszik. Amúgy Sugu érzelmeire reflektál.

Bár ez az anime ékes bizonyítéka annak, amivel joggal vádolják az anime-ipart, hogy a maiakban alig van ötlet, innováció, vagy progresszív mondanivaló, ennek ellenére rettenetesen gyűlölöm a "régen minden jobb volt" mantrát. Bár én is látom azt, hogy nincs már olyan anime, ami bármiben is úttörő lenne, mégis a maiak között is bőven lehet találni olyan alkotást, ami szép rajongótábort tudhat magának, megérdemelten. Méghozzá azért, mert lehet, hogy egy újabb alkotás adja át valakinek az adott stílus jellemzőit, vagy közvetít mondanivalót oly módon, hogy az megtetszhet a nézőnek. A Sword Art Online-ról is azt gondolom, hogy akinek még nincs jártassága az animékben annak tényleg nagyon tetszhet ez a mű. Viszont egy tapasztaltabb animésnek már nyilvánvaló lehet az a sok hiba, ennek fényében meglep, hogy veterán animések is képesek ódákat zengeni a SAO-ról. Valamit nagyon jól csináltak a készítők...