Zenei kritikáimban, véleményeimben jelentős szerepet fognak kapni nemcsak a Zorán, hanem az LGT albumok is, hiszen gyerekkoromban az LGT hatására lettem zenerajongó. Nekik köszönhetően tölt be különleges szerepet az életemben a zene. Ez pedig annak az érdeme, hogy a családom is nagy rajongója az együttesnek, amikor 1992-ben valamennyi album kijött CD-n, nővérem megvette mindet, méghozzá a dobozában. Sajnos az a doboz már nincs meg, de az albumokat azóta is nagy becsben tartom. Bár az az igazság, hogy a doboz sem menti meg attól a ténytől, hogy a Hungaroton nagyon mostohán bánt az LGT albumokkal, ugyanis nemcsak hogy igénytelen kiadásban jelentek meg CD-k, hanem a hangminőség is néhány albumnál a kazetta minőségét sem éri el. A mai napig nem értem, hogy miért úgy adták ki az LGT albumokat (mondjuk ez igaz, minden olyan régi albumra, melyeket a Hungaroton a CD-korszak elején – ’90-es évek elején – adott ki CD-n) hogy csak a lemez első borítója látható, a hátsó borító helyett meg fekete alapon olvashatók az információk. Pedig a Hungarotonos Zorán albumok már egész jól néznek ki. A Zorán albumoknál már megoldották, hogy a hátsó borító kép is látszódjon, ráadásul a belső füzetben olvashatók a szövegek, az album borítójához “hű” dizájnnal a háttérben. Az LGT albumok meg végig megmaradtak a hátsó borítón fekete háttérre írt adatokkal, ráadásul a belső borító ugyanazokat tartalmazza, csak fehér alapon. Mondhatjuk, hogy elbántak az LGT albumokkal, mert némely album hátsó borítója kifejezetten szépre sikeredett. Ahogy az első albumé is.
Az első album borítója ugyanis kifejezetten szép, a hátsó borítója már-már művészinek hat. Az első borítón az együttes négy tagja látható, ha jól emlékszem, egy múzeum termében készült a fénykép. A hátsó borító meg nagyon érdekes. A halakból ítélve, egy akváriumban lehet az a kis fehér játékvonat, ami látható, az írás pedig szinte már díszbetűkkel van írva. Nagyon szépnek tartom a borítót, ugyanakkor kontrasztosnak is, hiszen a rockzene sohasem az eleganciájáról volt híres. Egyébként megvan az “És ilyen a boksz? Az LGT sztori” című könyv, ezt többször elolvastam, most is újra olvasom, hogy hátha háttérinformációkból még jobban megértem az album mondanivalóját, koncepcióját. Nagyon szeretem olvasni, egyrészt hihetetlenül érdekesek a történeteik, másrészt nagyon őszintén beszéltek az őket ért eseményekről, élményekről.
Például érdekes volt azt olvasni, hogy már az első album is feszült légkörben született. Frenreisz Károly ugyanis sehogy nem tudott beilleszkedni az együttesbe, és ez ki is hallható az első két albumon. Ugyanis olyan szinten különbözbek a Frenreisz Károly által dalok, mintha valami más együttesnek a dalai tévedésből bekerültek volna az LGT albumaira. A Presser Gábor és Barta Tamás által írt dalok nagyon jól összepasszolnak, azok egységesek, de Frenreisz Károly dalai annyira kilógnak, mintha már lélekben a két évvel később az általa alapított Skorpió együttesnek írta volna ezeket a dalokat. Én ennek ellenére szerettem Frenreisz Károly zenéit (A Skorpió zenéjét is szeretem), mert szeretem azt a stílust, amit művel. Nagy zenésznek és zeneszerzőnek tartom őt.
Ennek ellenére kijelenthető, hogy ő némileg felborítja az album koncepcióját, egységét. Viszont tetszik, hogy sok a hangszeres játék a dalokban. Amennyire ismerem a ’60-as, ’70-es évek zenéjét, azt gondolom, hogy az LGT első albuma annak idején forradalmi lehetett, hiszen tudtom szerint ez az első igazán rock stílusú album Magyarországon. Ráadásul hihetetlen dallamosak a zenei betétek, az egész albumnak van egy nagyon sajátságos hangulata, amit csak itt érzek, semelyik másik albumnál nem.
Két mélypontot tudnék az albummal kapcsolatosan mondani. Az egyik inkább szakmai, a másik személyes élmény. A “szakmai” mélypont számomra a Hej, én szólok hozzád című dal, amit én igazából az egyik legrosszabb LGT dalnak tartok. Maga a szöveg, Presser éneke is nagyon furcsa, de Barta gitárjátéka a dal második felében is nagyon rossz. Ott ugyanis szimplán csak azt bizonyítja, hogy tud gitározni, meg hogy milyen fogásokat tud, de az egész zene annyira dallamtalan, hogy egyszerűen nem tudom, hogy hol tartunk, és a végén Presser éneke olyan érzetet ad, mintha a semmiből jött volna elő. A másik mélypont személyes élmény, ez pedig a Sose mondd a mamának. Konkrétan féltem gyerekkoromban ettől a daltól. Ugyanis annyira félelmetes volt számomra a dal végén hallható ördögi kacaj, annyira élethű volt, hogy mindig befogtam a fülem, hogy ne halljam. Persze egy idő után, ahogy megértettem a szöveg ironikus mondanivalóját, és hogy hány aspektusból lehet értelmezni, úgy már persze teljesen más az egész, de gyerek fejjel, amikor nem értem a szöveget, csak élvezem a zenét, rettenetesen ijesztő volt az a dal.
Ezeket leszámítva, kiváló az album, és egy hosszútávú zenei pályafutást vezet fel az album. Fantasztikus zenei játékok hallhatók az albumon. Többször el is gondolkodtam azon, hogy kísérletező jellegűnek említették a tagok az albumot, és ez tényleg hihető, de ha ilyen zenei alapokkal kísérleteznek, az több, mint ígéretes. Egyedül, ami nem tetszik, amit írtam, a “Hej, én szólok hozzád” zenei alapja, illetve hogy nincs annyira gazdagon hangszerelve, ezáltal kicsit szegényesebbnek hat ez az album. Talán leginkább itt érhető tetten az a “kísérletező jelleg”, amit említettek, meg hogy állítólag 1 hét alatt vették fel a dalokat. Ezt leszámítva, ha minden kísérletező jellegű album ilyen lenne, nem léteznének rossz albumok. 1971 decemberében jelent meg ez az album, tehát már 50 éves. És még mindig nagyon jó hallgatni. Így születnek az igazi, örökzöld slágerek. Minden egyes percért megérte dolgozni ezért az albumért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése