Nos, a végére értem a Csernus Imre: Főnix című könyvnek és az az igazság, hogy elolvasva sem lett jobb a véleményem róla. Továbbra is azt gondolom, hogy egyre rosszabb könyveket ír, és leginkább itt világlott meg az, hogy Csernusnak azáltal szűkült be a látóköre, hogy csak egyféle életvitelt, személetmódot tart hitelesnek. A nagyobb baj az, hogy aki másképp él, másként gondolkodik, azt lenézi, elítéli. Pedig miért ne lehetne másképp is ideális életet élni? De ami még ennél is rosszabb, hogy folyamatosan magát állítja szembe azokkal, akiket nem tart hitelesnek, mondván, hogy ő mennyire nyugodt, ő úgy alszik, mint a tej, lefekszik, 5 másodperc múlva már álomban van. Mintha minden egyes napja ilyen lenne. Ez egy idő után már inkább olyan érzetet ad, mintha folyamatosan igazolni akarná önmagát, hogy mennyire jól érzi magát a bőrében, holott pont ő írta a korábbi könyveiben, hogy ezen nincs mit hangoztatni, mert az mindig látszik.
Ráadásul ezzel a folytonos önigazolással önmagának mond ellent, mert olyan, mintha azt akarná bizonygatni, hogy ő mennyire erős, mennyire tökös, holott régebben arról is beszélt, hogy nem szégyen felvállalni a gyengeségeinket. És azt kell mondjam, hogy Almási Kitti sokkal hitelesebb abból a szempontból, hogy nyíltan kimondta, hogy neki is van olyan, amikor rosszul érzi magát a bőrében, amikor úgy érzi, neki sem megy. Azt gondolom, hogy ez sokkal emberibb, mert azt ugyan el tudom róla képzelni, hogy amit még az egyetemen tanult pszichológustan hallgatóként (pontosan nem tudom, milyen iskolát végzett), és amit megtapasztalt az életben, azok ugyan felvértezték egyfajta lelki erővel, de ő is emberből van. Lehet, hogy az átlag emberhez képest jobban kezeli a nehézségeket, de vállalja, hogy neki is vannak rossz napjai, amikor nehézségei vannak. És ez sokkal hitelesebb, mint Csernus Imre önigazolásai. Lehet olyan szinten hálás a koronavírus járványért, mint még senki semmiért (ahogy írta a könyvben), de ha nemhogy nem fogadja el azt, hogy vannak emberek, akiknek komoly problémát okoz a munkahely elvesztése, vállalkozásának megszűnése, de még le is nézi őket, akkor hogy tud nekik hiteles tanácsot adni?
Ezzel konkrétan rövidre is zárhatnánk a könyv problémájának kérdését. Ahogy írtam korábban is, én személy szerint nem tudok érdemben hozzászólni ahhoz, hogy sokan azért szeretik Csernus Imrét, mert bántalmazó közegből ez a radikális stílus normális számukra, mert én nem ebben nőttem fel. De tekintve, hogy én magam is láttam arra példát, hogy vannak, akik bántalmazó partnert választanak maguknak, akik hasonló közegből jöttek, ezáltal ez a fajta szeretet normális számukra, el tudom képzelni, hogy igaz. Inkább a szűk látásmódot tartom problémának. És ez viszont a régebbi könyveit is új meglátásba helyezi, mert ez a fajta szűk látókörűség már régebben is jelen volt, még ha nem is ennyire erősen. De emlékszem, hogy amikor jobban hittem az írásainak, többször is előfordult, hogy egy bizonyos jelenséget látva kérdések merültek fel bennem, és választ remélve visszagondoltam arra, hogy mit olvastam a könyveiben, falakba ütköztem. Később aztán megjött az élettől a válasz, de az más volt, mint amit tőle olvastam, és az tűnt hitelesnek. Ez volt az, ami ráébresztett arra, hogy érdemes fenntartásokkal kezelni az írásait, de ez a könyv erre nagyon ráerősített. Ahogy abbahagyta a pszichiáterkedést, úgy kellett volna felhagynia a könyvírással, mert jó ideje nincs már progresszív gondolata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése