Ganxsta Zolee és a Kartel: A bohóc

Néhány év szünet után 2017-ben Ganxsta Zolee a K.O. albumával egy olyan visszatérést produkált, ami bárkinek a dicsőségére válna. Nem akarta lemásolni a tényleg dicsőséges Jégre teszlek és Helldorado ’90-es évek végi korszakát, hanem arról tett tanúbizonyságot, hogy 50-en túl is vannak olyan új ötletei és képes most is emlékezetes dalokat írni. És pont az a jó, hogy nem akarja lemásolni a régi időket. És hogy mennyire van még benne tartalék, azt az “új korszakának” harmadik albuma, a bohóc ékesen bizonyítja.

Immár 23 éve hallgatom Ganxsta Zolee dalait kisebb-nagyobb szünetekkel és már annak idején is éreztem, hogy nem kell komolyan venni az alvilági, bérgyilkosos, kurvázós szövegeit. Ez jól kivehető a stílusból, ahogy rappel. Árulkodik arról, hogy nem gondolja azokat egy az egyben komolyan. De elég csak arra gondolni, hogy voltak-e egyáltalán bírósági ügyei? Ült valaha is börtönben? Itt nálam le is van zárva a kérdés. Ami pedig a stílust illeti, arra is egyszerű a magyarázat. Ganxsta Zolee és apjától örökölte a közönséges, tróger stílust, de beszélgessünk csak az anyjáról. Arról a Kassai Ilonáról, aki számomra Magyarország egyik legszerethetőbb személyisége és az egyik legkellemesebb szinkronhang az övé. Ha egybegyúrjuk a trógerságot a kedves szerethetőséggel, abból jön ki az a Ganxsta Zolee, aki immár 27 éve rappeli nekünk a gondolatait. Ezért igaz az, amit mondanak róla, hogy ő egy rajzfilmfigura, ő olyan, mint egy kedves rajzfilm gonosz szereplője, akit a néző nemhogy nem vesz komolyan, de még inkább megkedveli. Egy kicsit akarja, hogy neki is jó legyen. Ez az a Ganxsta Zolee, aki már lassan 3 évtizede egyedi színfoltja a magyar populáris kultúrának. Ehhez a személyiséghez hozzátársul az, hogy elképesztően tehetséges rapper, nagyon jól képes közvetíteni a gondolatait. Ezért van az, hogy azon kevés magyar előadók közé tartozik, akiknek veszem a lemezeit, pedig az én személyiségem teljesen más.

Az albumon 20 dal található és többszöri meghallgatás után azt lehet mondani, hogy az album címe lényegében azt emeli ki, amiről még szól az album a szokásos Ganxsta témák mellett. Ahogy kivettem, a bohóc lényegében a mai magyar celebvilágról szól, hogy hova süllyedt, és Ganxsta Zolee az, aki a cirkusz bohócaként az egész celebvilág elé görbe türköt állít, beszól nekik. Mondjuk nem teljesen új az, hogy Ganxsta Zolee beszól azoknak, akik rontják a magyar kulturális élet levegőjét, hiszen már 2001-ben is rappelt azokról, akik a ’90-es években beleártották magukat a magyar könnyűzenei életbe, de később is a szájára vette azokat, akiket arra érdemesnek tartott. De ez az album abban is különbözik az előzőektől, hogy itt a pöcegödör legaljára merészkedik. Amitől még egyedi, hogy Gamza Laciként kifigurázza a “Magyarország tízmillió szakértő országa” attitűdöt, és azokat az embereket parodizálja ki, akik azt gondolják magukról, hogy ők tudnak mindent jól és mindenkinek úgy kellene élnie, ahogy ők gondolják és mondják. De vajon ők maguk úgy is élnek? Hallgassuk meg az utolsó dalt a válaszért.

Az album ezen része rendkívül innovatív. Amiben új az album, abban érdekes, szöveg terén Ganxsta Zolee nagyon jól kihasználja a benne rejlő lehetőségeket. De a tőle megszokott témákban, mint például az alvilág (Egy élet se számít, Balhé lesz), kurvázás (Ganxsta Twist) újat már nem tud mutatni. Egyáltalán nem érzem, hogy azokra a szövegekre érdemes figyelni. Mondjuk nagyon nem is kell figyelni, mert az album technikai hibája a keverés, ugyanis a szöveg sok helyen kifejezetten nehezen hallható. És nem feltétlen azért, mert annyira gyorsan rappelnének, hanem mert halkabb. Néhány helyen a zene konkrétan hangosabb, mint a rap. Pedig Ganxsta Zolee most is nagyon jól bánik a magyar nyelvvel, fantasztikus szójátékokkal színesíti a mondandóját. Szövegileg az album csúcspontja egyértelműen a “Betemet a föld”, akkor nemcsak a halálról és az élet értelméről elmélkedik, hamem csodálatos gondolatokkal búcsúzik az apjától.

Zeneileg is nagyon jó az album. Vannak kifejezetten emlékezetes dallamok az albumon, ebben is kifejezetten újító az album. A borító viszont eléggé komoly lett, abban eléggé komolyan vette magát az együttes. A bohócmaszkok nagyon élethűre sikeredtek a lemezen a 20000 Forintos bankjegyekkel, fegyverekkel szintén nagyon erős. Megítélésem szerint túl is megy az album mondanivalóján. Legalábbis amilyennek én érzékelem. Aztán lehet, hogy a celebvilág legmélyéről nagyon is indokolt ez a kép...

Tehát összességében jó lett az album. Főleg az a jó benne, hogy meg se próbálták visszahozni a régi idők zenei és szövegvilágát, hanem valami újat próbált mutatni. Ez nem mindenhol sikerült, hiszen a régi témákban nem sikerült megújulni, de ahol olyan témát dolgoznak fel, amit korábban nem nagyon, az viszont nagyon jó lett. A szójátékok is üdítően hatnak, jobban átjön tőlük a szöveg mondanivalója. Ezért is lett volna jó, ha a szöveg jobban érthető lett volna. De az album innovatív mivolta azért is örömteli, mert így az album önmagában jó, a jelenben jó hallgatni és nem révedünk a múltba, hogy bezzeg a Helldorado… az aranykorszak… Ez az album attól lett annyira jó, hogy hallhatóan nem akarták, hogy annyira jó legyen, mint a régiek. Függetlenítették magukat a régi időktől, így tudtak jó dalokat írni. Kíváncsian várom a következő albumokat.

Rap: 9/10
Szöveg: 8/10
Zene: 9/10
Hangszerelés: 6/10
Borító: 7/10
Hangulat: 8/10

+ Nagyon jól sikerült album, kifejezetten innovatív
– A keverés nem az igazi, a megszokott témákat nem sikerült jól feldolgozni

85%

Csernus Imre új könyve

Nemrég jelent meg Csernus Imre új könyve Én és te címmel. Terveim szerint ezt könyvet csak digitálisan tervezem elolvasni, két okból is: Egyrészt Csernus Imre könyveinek színvonala az utóbbi 6 évben akkorát zuhant, hogy most már egyáltalán nem érik meg a pénzüket. És amikor megláttam, hogy ez a könyv 6.000 forint, igencsak nagyot néztem. Úgy voltam vele, hogy nagyon jónak kell lennie ennek a könyvnek ahhoz, hogy meg akarjam venni. Másrészt az én mentális fejlődésem teljesen más úton jár, mint amit Csernus magáénak vall. Éppen ezért nemhogy nem tervezem megvenni az új könyvét, hanem az összes eddigit valószínűleg el fogom adni.

Az utóbbi években látott, olvasott és megélt tapasztalatok alapján azt tudom mondani, hogy rendkívül káros valakit lehordani azért, mert nem úgy él, ahogy azt ő ideálisnak tartja. Aki követte a munkásságát, esetleg előadásain is volt, az tudhatja, hogy Csernus rettenetesen utálja azt, ha valaki hazudik a másiknak, legfőképp saját magának. És keményen kiosztja azt, aki így tesz, mert miért raboljuk egymás idejét? Ez egyfelől érthető álláspont, mert abban egyetértek vele, hogy az idő az egyik legértékesebb kincs. Másfelől viszont azért valakinek durván nekimenni, mert hazudik a másiknak és magának, az azért borzalmas, mert azzal nemhogy nem segítjük a fejlődését, hogy kijöjjön a maga kríziséből, hanem sokkal inkább gátoljuk vele. Régen egyetértettem Csernussal, amikor azt mondta, hogy szándékosan viszi le az embert a saját poklának legmélyére, hogy onnan a lehető leghamarabb ki akarjon mászni, de ma már egyáltalán nem hiszek benne. Én nyíltan vállalom, hogy egy párszor én is hazudtam magamnak egy adott helyzet súlyosságát illetően és igyekeztem enyhíteni, szépíteni. De arra csak nemrég, Almási Kitti könyvét olvasva jöttem rá, hogy miért csinálom ezt. Röviden összefoglalva: Mert mentálisan nem vagyok felkészülve, hogy megtudjam az igazságot a maga teljességében. Mivel nagyon érzékeny vagyok, ezért rettenetesen össze tudok zuhanni, ha egyszerre borul ki az összes csontváz a szekrényből. És az nemcsak azért rossz, mert nem tudok annyi érzelemmel szembesülni, hanem inkább azért, mert akkor átmenetileg megszűnök normális emberként funkcionálni és felkelni is alig tudok reggel az ágyból. Tehát nekem azért kell, hogy hazudjak önmagamnak, hogy tudjak működni az életben. Ilyenkor lassan és fokozatosan lépek ki abból a helyzetből. Fokozatosan válok le érzelmileg róla. Eldöntöm már az elején, hogy új fejezetet nyitok, de ez fokozatosan történik meg. Az elején még hiszem azt, hogy minden jóra fordulhat és hogy rendbe jöhetnek a dolgok. De közben elkezdek kifele is nézni, hátha kint van a megoldás. Tehát röviden összefoglalva ez egy átmeneti "Kinn is vagyok benn is vagyok" állapot. Az érzékenységem miatt nekem ez segít, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel jöjjek ki az adott helyzetből. A magam tanulságát, konzekvenciáját ezzel együtt is le tudom vonni.

Elkezdtem olvasni a könyvet és határozottan az jön le, hogy nem lesz ebből vásár. Lényegében a korábbi könyveiben leírt elveit írja le újra és újra, aktualizált tapasztalatokkal. A címválasztást egyékbént értem és nagyrészt igazat is adok neki. Tényleg az kell, hogy én jól legyek ahhoz, hogy a másikat tudjam szeretni. Erre kiváló asszociáció az, ami a könyvben is le van írva: A repülőn felszálláskor, amikor a stewardessek elmondják az instrukciókat, ennek egyik része, hogy előbb magunkra tegyük fel az oxigénmaszkot, utána segítsünk a másiknak. Ez teljességgel érthető, mert csak akkor tudok jól segíteni a másiknak, jól feladni rá az oxigénmaszkot, ha én már biztonságban vagyok. Ha előbb a másikra adom fel, akkor előfordulhat, hogy rosszul adom fel rá, mert egyre rosszabbul vagyok a csökkent oxigénnyomástól, ezért egyre kevésbé tudok arra összpontosítani, hogy jól adjam fel rá a maszkot. Ezért tényleg előbb magamon kell segíteni, utána tudok a másiknak is jól segíteni.

De mi lenne, ha nem az egyes számú személyes névmásokkal játszanánk és nem prioritás vagy udvariasság mentén döntenénk a sorrendről, hanem legyen a könyv címe "mi". Egy kapcsolatban mi ketten együtt vagyunk benne, egyformán tesszük bele, amit tudunk, de egyformán is éljük a magunk életét. Nekem így szimpatikusabb lenne. Eddig nagyjából a 10%-át olvastam el a könyvnek, és ezekből egyértelműen az jött le, hogy akár össze is ollózhatta volna az előző könyveiből a párkapcsolatokhoz kötődő gondolatait, majd a hozzá tartozó aktuális érveit hozzáírja és kész is az új könyv... Baromi drágán. El fogom olvasni ezt a könyvet és ha lesz még gondolatom, hozzáteszem, de sokat nem várok tőle. De így van ez jól: Innen lehet szépen visszatérni a magaslatokba.

De tényleg sokkal inkább híve vagyok a támogató jellegű segítségnek. Az is saját tapasztalat, hogy megpróbáltam én magam is alkalmazni mások ezt a mentálisan földbe döngölni a másikat módszert, amikor tőlem kértek segítséget, jól soha nem sült el. Aztán utólag, amikor tudatosodott bennem, hogy mit is csináltam, nem győztem bánkódni miatta, meg bocsánatot kérni emberektől. Lehet, hogy én csinálom ezt rosszul, de akkor ez van, hogy ez nem az én módszerem. Kiderült az, hogy nem így tudok segíteni, hanem támogatással. Valamint nem azzal, ha egy az egyben megmondom a másiknak, hogy én hogy gondolom a helyzetét (hisz ez nekem is rosszul esett), hanem felvetem az adott krízis kedvező végét is, hiszen nem ismerhetek minden részletet. Lehet, hogy tényleg van visszaút. Aztán majd ő eldönti, hogy melyik útra lép, mi az ő igazsága. Valószínű, hogy azért is vagyok jobb ebben, mert ebben hiszek és így élek. A Csernus által rám adott ruha meg nagyon nem az én méretemre van szabva.